Jó érzés volt végre beszélni Hayley-vel arról, mit miért tett. Megértettem, hogy egy hatalmas döntés árnyékában, amikor minél hamarabb lépni akart, egyszerűen nem volt lélekjelenléte ahhoz, hogy mindenkivel leüljön és elmondja, mi van vele és mi fog történni, de most úgy éreztem, hogy míg ő is letisztultabban lát dolgokat, addig bennem is megerősítette az iránta mutatott empátiát. Lehet, ha nem lenne gyerekem, akkor a fejére olvasnám, hogy képzelte ezt az egészet, hogy volt képes magára hagyni az embereket, akik szerették és számítottak rá, ám ránézve a fiamra rájöttem, hogy valószínűleg én is képes lennék erre a drasztikus lépésre. Ha meggyőződésem lenne, hogy Elliott testi és lelki épségét fenyegeti a város atmoszférája és a benne élők, akkor fognám magam és meg sem állnék, csakis jó messze innen. - Tényleg nagyon kezdetleges a béke. – Nem szerettem volna, ha azt hiszi, hogy minden kőbe van vésve és innentől kezdve történhet bármi, akkor is virágkoszorút fogunk akasztani a másik nyakába, ha probléma van. – Szükség lesz a segítségedre. Igazából… szerintem te lehetnél a legjobb közvetítő, az egyik legerősebb kapocs a farkasok és a vámpírok között, hiszen te mindkettő vagy. Szereted a farkasokat, a vámpírok pedig valószínűleg hallgatnának rád, elvégre akárhogy is, az ősi család védelmét élvezed és Hope Klaus lánya, akivel igazából még én sem szívesen húznék ujjat. – Kissé megforgattam a szememet, de ez természetesen nem Hayley és a gyönyörűen mosolygó kislánya, hanem a hibrid ellen szólt. - Magasztalni Elijah-t? – Ösztönösen tört fel belőlem a kacaj, nem is emlékeztem, hogy mikor nevettem utoljára ilyen jót, mindenekelőtt őszintét. Nem akartam megsérteni Hayley-t, hiszen pontosan tudtam, milyen szálak fűzik az ősi vámpírhoz, de ő is tisztában volt azzal, hogy nem mindig voltam képes leplezni az eredendő véleményemet az ősi vámpírcsaládról. Csodálkoztam is, hogy emiatt még nem volt komolyabb nézeteltérésünk. – Ha meglátnám felkoncolva, akkor valószínűleg minden további nélkül elsétálnék mellette, viszont a vak is látja, hogy fontos vagy neki. Hope pedig talán még fontosabb… lehet, hogy ez az egyetlen erénye, de ezt igencsak igyekszik kimaxolni. – Adtam hangot a véleményemnek. Nekem aztán teljesen mindegy volt, hogy ők ketten mit fognak csinálni, elvégre a magánéletükben való vájkálás nem az én dolgom volt. Ameddig kettejük története nem hat ki negatívan a farkasok és vámpírok kapcsolatára, felőlem akár lufit is kergethetnek a francia negyed utcáin. - Akkor hivatalos? Maradsz? – Kérdeztem halvány mosollyal. Bevallom, két falkával foglalkozni az én képességeimet is bőven meghaladta, főleg, hogy Hayley-t szerették az övéi és eléggé megviselte őket a távozása. A hiányával rendhagyó helyzet alakult ki, olyan, amivel eddig még nem volt dolgunk és talán a visszatérése sem lesz egyenes út, biztos voltam benne, hogy sokkal jobb lesz, ha ismét elfoglalja a helyét a falkájában.
Elgondolkodva meredtem néhány pillanatig Faye. Megértő volt, talán túlságosan is ahhoz képest, hogy szó szerint cserbenhagytam őket, s ezen felül még a felelősség terhét is teljességgel az ő vállára helyeztem. Nem tudtam, mivel is hálálhatnám meg neki, hogy ennyire jól áll a helyzethez, vagy úgy egyébként; hozzám. Mindenesetre, Hope érdekeire hivatkozva mentem el, de talán én magam is levegőváltozásra vágytam. Kiszellőztetni a fejem, végiggondolni mindazt, ami történt velünk, s ami történhet. Elszakítottam róla a tekintetemet, s elgondolkodva bámultam egy pontot valahol; lényegtelen volt, mit is nézek, csak ne őt. Ne olvashasson ki a tekintetemből semmit. Tudtam, hogy újra nem követhetek el ekkora hibát. Nem hagyom őket újra itt. A falka voltaképpen a családom, s számukra én vagyok a vezető, akire szükségük van. Mikor kimondta, hogy én hozzájuk tartozom, rápillantottam. Halványan el is mosolyodtam ezen. - Igen, ez így van. – A fülem mögé tűrtem egy hajtincset. Ám mikor Elijahra utalt, egy fájdalmas sóhajt szakadt fel a tüdőmből. Ez egy bonyolult, s kényes téma volt. Nem is nagyon akartam mélyen belemenni. Azt hiszem, Elijahval lassan elengedjük egymást, bármennyire is kötődöm hozzá. Ez pedig fájt. Nem mutathattam ki, nem beszélhettem róla, de érezni érezhettem. - Ennek szívből örülök. Végre egy jó hír is az én ostoba döntésem mellé. – Mosolyogtam rá, majd belekortyoltam a kávéba, ezután pedig leraktam a csészét. Annyira nem is vágytam rá, csak kellett némi melléktevékenység, hogy ne álljak egy helyben, mint egy kuka. Faye újból megértéssel fordult felém és tényleg jólesett. El is néztem a fia felé, s egy pillanatra elmerengtem azon, sőt, elképzeltem, hogy milyen lesz, amikor felnő. Reméltem, hogy ő és Hope kijönnek majd egymással, s ugyan úgy számíthatnak majd egymásra, mint én Fayere, vagy ő rám. A lányra emeltem újra a tekintetemet, mikor tovább beszélt. Bólintottam. - Igen, valóban így van. De azért, kissé furcsa, hogy mondhatni, az egekig magasztalod Elijaht. – Mosolyogtam rá, majd a lányomhoz lépkedtem inkább. – Én soha többé nem követem el ezt a hibát, Faye. Soha. Ha újra eltűnnék, annak nyomós oka lenne… de kétlem, hogy történhetne még olyan, ami miatt ilyesmire vetemednék. Hopenak itt a helye. Ahogyan nekem is. – Bólintottam egy aprót, ezzel magamban is megerősítve azt, amit kimondtam. Nem menekülhetek többé. Még ha lenne is mi elől, vagy sokkal inkább ki elől… maradnom kell. Hopeot figyeltem, majd mosoly jelent meg lassan a szám sarkában.
Látszott a lányon, hogy csak nemrégiben realizálta a döntései következményeit és meg is bánta, hogy csapot-papot maga mögött hagyva egy másik városba való költözés mellett döntött. Szinte biztosra vettem, hogy vissza fog jönni: egy alfa képtelen magára hagyni a farkasait, arról nem is beszélve, hogy Hayley-t már nem csak a vére, hanem más is ide kötötte. A Mikaelson-ok a családjává váltak, a lányával örök életre a vámpírokhoz kötötte magát, New Orleans pedig az otthon helyét foglalta el a szívében. Ettől a várostól nem egyszerű elszakadni, ezt a saját bőrömön is tapasztaltam. - Úgy érezted, el kell menned és rosszabb lett volna, ha nem teszed és hagyod, hogy menekülési vágyad felemésszen. – Nekem is volt egy időszakom nem is olyan régen, amikor úgy voltam vele, hogy egyszerűbb lenne nekiindulni a világnak és megállni egy istenháta mögötti helyen, ahol senki sem ismer és én sem ismerek senkit. Kecsegtető volt az új élet és a tiszta lap gondolata, főleg a nyugalomé, amiben felnevelhettem volna a gyerekemet… de képtelen lettem volna felhúzni a nyúlcipőt, ezért ezek a gondolatok egyszerűen átsuhantak az agyamon és bár meghallgattam néhány kéretlen megjegyzést és tanácsot, amelyeknek az volt a lényege, hogy hülye vagyok, amiért egy háborús övezet kellős közepén szeretnék anyává válni, nem hagyhattam el az otthonomat. Ettől függetlenül megértettem Hayley helyzetét. – Nem késtél el. Ebben biztos vagyok. – Pillantottam rá halvány félmosollyal. –Nem csak azért, mert hozzád tartoznak, hanem mert te hozzájuk. – Alfának lenni kiváltság és hatalmas ajándék, amit csak és kizárólag a falka iránti tisztelettel és szeretettel lehetett művelni. Hayley-ben megvoltak ezek a tulajdonságok: ha nem így lett volna, akkor érdektelen lett volna a farkasok érzéseit illetően, ám ő foglalkozott velük, szerette volna megbocsájtásra találni és vágyott vissza a családja köreibe. A farkasok is látni fogják, hogy nem a rosszindulat vezérelte, amikor elhagyta a várost. - Igen, vele. – Talán nem kellett volna ennyire személyes jelzővel illetnem a vámpírt, de mindenki tudta, milyen kapcsolatban állnak egymással. – Egyikünknek sem volt ínyére a háborúskodás és szerencsére elértünk odáig, hogy az ősieknek köszönhetően a vámpírok is visszavettek magukból… ingatag és törékeny, de legalább béke van. – Sóhajtottam egyet. Senkinek sem hiányzott az állandó készenlét és bár tuti, hogyha lett volna egy szikra, akkor robbanna a puskaporos hordó, de jelenleg mindkét tábor ügyelt arra, hogy ne szaladgáljon gyufával a kezében. - Tudom. – Mondtam, miután beavatott, miért ment el és milyen érzések játszódtak le benne. A Jackson-témát inkább hanyagoltam, látszott rajta, hogy nem szívesen beszélne róla. – Anyaként természetes, hogy a legjobbat szeretnéd a gyerekednek. – A fiamra mosolyogtam, aki jól elszórakozott magában, már amikor nem éppen felváltva Hayley és az én arcomat figyelte. A szívem szinte elolvadt, akárhányszor ránéztem, így persze, hogy megértettem Hayley indokait. – Klaus-ról nem tudok nyilatkozni, de Elijah-ról süt, hogy imádja a lányodat és bármit megtenne azért, hogy egy szebb és jobb helyen nőjön fel. – Igyekeztem visszafogni magam a vámpírról való elismerő szavaktól, ám ami nyilvánvaló, az nyilvánvaló. – Én is beleesetem abba a hibába, hogy azt hittem, Elliott-nak jobb lenne néhány családtagja nélkül, de… a család mindennél fontosabb. – Néztem rá a lányra.
Sóhajtottam egy nagyobbat a szavaira, miszerint nem tartozom neki elszámolással. Igaza volt, mégis kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam az okokat. Vagy ha nem is magát az okot, de valljuk be, beszélnünk kell arról, ami történt. Amik történtek. Az, hogy faképnél hagytam szó nélkül az egész falkát és magam mögött óhajtottam hagyni ezt az egészet… hé, voltaképpen az életemet akartam hátrahagyni és ez nagyon nincs rendben! Mondhatni, Fayenek joga lett volna haragudnia rám. Mégsem tette. - Még ha nem is tartozom számadással, úgy érzem, mégsem kellene szó nélkül elmenni mellette. Elvégre, magatokra hagytalak titeket. Sőt, mi több, cserben hagytam mindenkit egy ostoba, hirtelen döntés következményeként. Mégis mit gondoltam? Ha elmegyek, majd sikerül mindent magam mögött hagynom? Nem… ez az egész ötlet, már egyszerűen a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve. – Magyaráztam némi idegességgel, vagy inkább lemondással a hangomban, majd lefektettem Hopeot. – Remélem, nem érkeztem túl későn vissza. A bizalmat túl könnyű eljátszani manapság, s nem könnyű visszaszerezni. A falka pedig, megérdemel egy olyan alfát, vezetőt, aki nem hagyja őket újra és újra cserben. Szükségem van egy esélye tőlük, hogy bizonyíthassak. – Tettem hozzá elgondolkodva, de végig a lányomat figyeltem. Az ő jövője is kockán forgott, nem csak a sajátom. A válaszára biccentettem, de magamnak megcsináltam azt a kávét. Kellett. Közben pedig végighallgattam Faye minden egyes szavát a jelenlegi helyzetről. Azonban hamar felvontam a szemöldökömet. - Elijahval? – A számomra legkedvesebb Mikaelson. Vagy már nem is tudom, hányadán állunk. Az örökös huzavona, ami köztünk ment, nem volt már annyira ínyemre. Elegem volt a játékokból, határokból, s mindenből. Mintha a Sors mindig valamiféle falat emelt volna közénk, amit nem tudtunk megugrani. Úgy éreztem, ez már egyfajta jel. A kérdése rázott vissza a gondolataimból. - Jackson? – Pillantottam rá kérdőn, majd gyengén megráztam a fejem. – Nem, … az igazat megvallva, nem tudom, hol van. Utánam jött, igen, de… - Hogyan is mesélhettem volna el mindazt, ami volt? Köztem és közte. Nem, ez teljességgel magánügy volt és nem olyasvalami, amit csak úgy mások orrára kötnék. Amúgy is, egy botlás volt az egész. - …mást nem tudok én sem. – Zártam le végül ennyivel, majd inkább kitöltöttem a kávét, ami ez idő alatt lefőtt. Azt ízesítettem meg, majd vettem a kezembe a csészét, hogy megkavarva végül beleihassak. - Tudod, a lányom miatt tűntem el elsősorban, s miatta is jöttem vissza. – Kezdtem bele némiképp egyfajta vallomásba, ahogy visszafordultam Faye felé. – A legjobbat akarom neki. Mindig is azt akartam és azt hittem, ha elviszem a Mikaelson család közeléből, akkor megóvom minden bajtól. De rájöttem arra, hogy… ha ez sikerül is… ha sikerül megóvnom minden veszélytől, egy valamit mégiscsak elveszek tőle. Méghozzá a családját. – Sóhajtottam egy aprót, elpillantva a lányom kiságya felé. – Ezt pedig nem tehetem meg. A család a legfontosabb. S ha nekem már nem lehetett rendes családom, nem nőhettem fel szeretetben, akkor neki meg kell adnom ezt. Bármennyire is furcsa, de Elijah, sőt, még Klaus is tudom, hogy szereti a lányomat. Ezt pedig szem előtt kell tartanom. – Tekintetemmel újra a lányt kerestem.
Hayley számomra mindig is különös volt. Először a szónak nem a legjobb értelmében. Mire ő New Orleans-ba jött és kiderült róla, hogy a félholdasok szó szerint született vezetője, addigra én már megtapasztaltam falkaként egyet s mást és felettébb nehéz volt hozzászokni ahhoz, hogy a falkája ismét minden egyes napját a két lábán állva tölti és nem tiszta, milyen nézőpontot vallanak. Elvégre is, az első emberük nagyon szoros kapcsolatban állt az ősi vámpír-családdal, akik a természetüktől fogva a farkasok ellenségei voltak, a félholdasok átkát elrendelő Marcel Gerard pedig köztudottan a ő nevelésük volt. Hosszú időbe tellett, míg tisztázódni kezdtek a szerepek, a szándékok, valamint az indítékok, de túlzott optimizmusra, sőt, egyenesen butaságra vallana azt állítani, hogy a sakktáblán mindenki helye kikristályosodott. Ebben Hayley-nek is volt némi szerepe, hiszen azzal a lépésével, hogy maga mögött hagyta a várost és a falkáját, igencsak megbonyolította a játszmát. Anyaként egyet tudtam érteni a döntésével, ugyanakkor alfaként elítéltem a cselekedet. Nagy szerencse, hogy egy ember életében a szerepei nem választhatóak el egymástól határozottan. - Nekem nem tartozol elszámolással. - Ó, dehogynem, mivel nekem kellett foglalkoznom egy csapatnyi egyedül maradt farkassal, de… őszintén, bőven elég volt annyi, hogy a lányát akarta védeni. Bele sem akartam gondolni, mennyi mindent és milyen komolyságú lépéseket tennék, ha Elliott testi vagy lelki épsége forogna kockán. valószínűleg nem válogatnék az eszközök között. - Az embereidnek annál inkább. - Nagy bátorság szükségeltethet ahhoz, hogy egy csapatnyi, hosszú hetek óta viszonylagos bizonytalanságban vergődő farkas elé álljon és azt mondja: meggondoltam magam, mégis úgy érzem, hogy itt a helyem, veletek. Nem mondanék el neki nagy titkot azzal, ha szavakba önteném a félholdasok tartogatott vagy éppen szépen kimondott gondolatait, amelyeknek a központi eleme az elárultság, a kiszolgáltatottság és a zavarodottság egyvelege volt. Tudhatták és érezhették is, hogy velem biztonságban voltak és az életem árán is megpróbálnám biztosítani az ő jóllétüket, de az alfájuk mégis elhagyta őket. Ami azt illeti, mindkettő. - Köszönöm, nem kérek. - A terhességem kiderülése óta hanyagoltam a koffeint és ez így lesz az elkövetkezendő évben is. Inkább leültem, míg Hayley a kávéfőzővel babrált, hiszen volt egy olyan érzésem, hogy nem csupán két percet fogunk eltölteni egymás társaságában és ácsorogva sokkalta vallatás-szagú volt a kommunikáció, mint kényelmesen helyet foglalva. Bármelyikünk részéről nézzük. - Békeidő van. - Csaptam bele aztán a közepébe, válaszolva a kérdésére, miután Elliott is számára megfelelő pozíciót vett fel az ölemben és az ujjamon fityegő holdgyűrűmmel kezdte el szórakoztatni magát. - A vámpírok egészen visszafogták magukat… egyezséget kötöttem a számodra legkedvesebb Mikaelson-al, hogy legalább addig hanyagoljuk a balhékat, míg nem születik a fiam. - Önzőség, ám ha én képes voltam egyetérteni azzal, hogy hátat fordított a városnak, az a legkevesebb, hogy a békekötés indokát ne rója fel nekem. - Ennek már pár hónapja és kezdem azt hinni, hogy ismét el fog jönni az idő, amikor nem ücsöröghetünk itt ennyire nyugodtan. - Rá emeltem a tekintetemet és a kislányra, akit időközben lefektetett. Biztosan elfáradt útközben. - Jókor jöttél vissza. - Böktem ki. - Jack is veled jött? Azt ígérte, segít nekem a falkával, de szőrén-szálán eltűnt, miután utánad ment. - Emiatt kicsit nehezteltem a férfira, viszont… mint a mellékelt ábra mutatja, nem dőlt össze a világ.
Ahelyett, hogy végül a ház felé indultam volna a kislányommal, megtorpantam. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy nem vagyunk egyedül; ugyanis egy másik autó már itt parkolt. Faye. Hát persze. Egy lépéssel mindig is előttem járt ez a lány. Nem véletlen, hogy ő rá bíztam a falkámat, míg én fejvesztve elmenekültem, s magam mögött hagytam mindent Hopeal. De ennek vége, hiszen visszajöttem és azt hiszem, ideje újra a kezembe vennem az irányítást. A falkámat, akik hozzám tartoznak. Jó vezetőjük akarok lenni, hiszen felelősséggel tartozom értük. Nem hagyhatom el őket újra meg újra, a saját kis szeszélyeim végett. Ezt ideje végre a fejembe vésnem egyszer, s mindenkorra. A lányra és annak kisfiára emeltem a tekintetem. Halványan, mégis bűnbánóan mosolyogtam rá Fayere. - Hello, Faye. – Köszöntem vissza, miközben a kisfiúra tekintettem lopva. Édes volt, aranyos és olyan törékeny, akárcsak Hope. Aztán újból a lányra néztem, miközben bólintottam egy aprót, összepréselt ajkakkal. - Vissza. Tudom, hogy szólnom kellett volna róla, de őszintén, elég hirtelen döntés volt. Mint ahogy a távozásom is, ha még rémlik róla valami. – Ingattam a fejem, majd igazítottam Hope fogásán a karjaimban. Hátrébb léptem, majd fejemmel a ház felé böktem, jelezve, hogy inkább menjünk be, ne idekint ácsorogjunk. Ha benne volt, akkor viszont előremenve belépkedtem, hogy odabent Hopeot végre lefektethessem. - Megkínálhatlak esetleg valamivel? Kávét talán össze tudok hozni. Nekem mindenesetre szükségem van rá, kimerített az út, meg a temérdek gondolat, amik folyamatosan a fejemben cikáztak idefelé menet. Mielőtt ideértünk, pont azon gondolkodtam, hogyan szóljak neked a visszatérésemről. De… - Megálltam a konyhapultnál, ahol már elkezdtem a kávé elkészítését. - …erről már le van a gond, hiszen itt vagy. – Ezután odaraktam a kávét főni, s megfordulva a pultnak döntöttem a derekam, karjaimat pedig összefontam magam előtt. Fayet kezdtem fürkészni, meg a kisfiút a kezében. Megmosolyogtatott a látvány, s a gondolat is, hogy nem egyedül vagyok anya ebben az őrült világban. Sőt mi több, ez valahogy megnyugtató érzéssel töltött el. - Elmesélhetnéd, mi történt, amíg távol voltam. Van-e valami fontos, amiről esetleg tudnom kellene… úgy értem, a falkával kapcsolatban. – Tértem rá egy sokkalta fontosabb témára, arra, ami valójában foglalkoztatott.
Túl sok időt töltöttem mostanában a mocsárban, többet, mint amit bármikor hittem volna. Hayley távozásával eleget kellett tennem a kérésének, miszerint vigyázzak a falkájára és bánjak úgy a farkasaival, mintha az enyéim lennének, ezt pedig nem tehettem meg a házamból. A félholdasok nem mozdultak a mocsárból, amit meg lehetett érteni: itt élnek születésük óta, ide rendezkedtek be, ezen falak között élik hosszú ideje a mindennapjaikat és én voltam az, aki belecsöppent a létezésük dinamikájába, nem fordítva. Tehát, nekem kellett alkalmazkodnom. Nem bántam, hiszen ha ez egyet jelentett azzal, hogy elfogadóvá válnak velem szemben, akkor a mocsárba tett látogatások sűrítése tényleg nem volt áldozat. A fiammal pár perce szálltunk ki az autóból, éppen csak arra volt időm, hogy Elliott-nak elmondjam, hogy most egy kis időt megint itt fogunk tölteni. Szinte már otthonosan érezte magát a faházban, aminek nagyon örültem, hiszen így legalább a miatt nem kellett aggódnom, hogyan érzi magát. A mosolya megerősített abban, hogy nyugodtan az ablakhoz sétálhatok és megnézhetem, ki parkolt le a közelben. Hatalmas meglepetésemre Hayley-t láttam kiszállni az enyém mellett megálló kocsiból. Hónapok teltek el azóta, hogy elment a városból és semmi jelét nem adta annak, hogy visszajönne, ami miatt hirtelenjében némi aggodalom keletkezett bennem. Vajon mi történthetett? Ez az ő területe volt és mindig is az lesz: megígértem neki, hogy addig vigyázok rá, míg ő meg nem gondolja magát és ismét úgy érzi, hogy a város biztonságos neki és Hope-nak. Kíváncsivá tett, vajon miért gondolta meg magát, hiszen mostanában szerencsére túl sok történés sem volt, ami miatt aggódnia kellett volna, ha a fülébe jut. A vámpírok viszonylag csendben voltak, ami némi aggodalomra adott okot, de amint Hayley átlépi a küszöböt, nem fogom a nyakába borítani, hogy a vámpírok, akiknek a fejei egyébként az ő családja része, lehet, hogy készülnek valamire. - Hayley. – Köszöntöttem, amikor végre szemtől szemben álltunk egymással. Míg őt a kislánya kísérte, addig az én karomon ott pihent a fiam. Akár bölcsődét is nyithatnánk, szinte megmosolyogtató volt, hogy a város két alfája közül kettő anyaszerepben tündökölt. Én még friss voltam ezen a pályán, ám Hayley egyszer már maga mögött hagyott mindent csak azért, hogy a lányát biztonságban tudhassa. Vajon egyszer nekem is eljön az a pont, amikor azt gondolom, hogy az egyetlen épkézláb ötlet New Orleans magam mögött hagyása lehet? - Visszajöttél. - Lényegre törő megállapítás volt részemről, de mást nem igazán tudtam mondani.
Elmentem. Magam mögött hagytam mindent, mikor úgy döntöttem, felmarkolom a cuccaim, fogom Hopeot, a kislányomat, a reményemet, s eltűnök New Orleansból. Hirtelen döntés volt. Őszintén bevallom, elegem lett mindenből, ami körülvett. Elijah, Klaus, a háborúskodás, az örökös veszély, melynek kitettem a kislányomat. Úgy gondoltam, rossz anya vagyok, ha hagyom, hogy efféle környezetben nevelkedjen fel a kislányom. Váltig állítottam, s hittem, miként így van. De néhány hét leforgása alatt, miközben lehiggadtam, volt időm gondolkodni. Noha Hayley anyja én vagyok, az apja attól még Klaus, s ha együtt vagyunk, ha külön, az ő ellenségei az enyémek is. A Mikaelson család évszázados ellenségei ugyan úgy ránk akadhatnak, sőt, megölhetnek minket. Vagy épp fenyegethetik azzal Klaust, hogy megölnek bennünket. S így, távolról aligha tudnánk egymást segíteni. Felmerül a kérdés, akarok-e bármit is a Mikaelsonoktól. Voltaképpen nem. Nem akartam, de rájöttem valamire. Ahogy Hopeot altattam valamelyik éjjel, eszembe jutott, hogy nem ezt ígértem neki. Nem ezt akartam neki adni. Én… olyan embereket akartam adni neki, akik szeretik őt. Akik védelmezik őt. S ez… ezt jelenti a család. Bármennyire is tiltakozik minden porcikám az ellen, hogy Klaushoz közöm legyen, avagy a családjához, mégiscsak összeköt minket valami. Hope. Már egy család vagyunk, s ezt végre a fejembe, az eszembe kell vésnem. Hopenak szüksége van rájuk. Az apjára, a vérére. Még akkor is, ha olyan, amilyen. Ha van egy parányi esély arra, hogy a lányom egy kis jót visz a Mikaelsonök életébe, avagy jóságot hoz ki belőlük, akkor felelősséggel tartozom ezért. Lehet, hiú ábrándokat kergetek, de tudom, hogy Elijah mindig is igazi reményként tekintett a lányomra. Remény a családnak. A nevét sem véletlenül kapta. S ezért döntöttem hát úgy, hogy vissza kell mennem New Orleansba. Elvégre, a falkát is Faye-re hagytam, de ő értük én tartozom felelősséggel. Olyan, mintha elmenekültem volna, s én nem ilyen vagyok. Megtanultam a saját lábamon állni, döntéseket hozni, lépéseket tenni. Kiállni magamért és abban, amiben hiszek. A mocsár az én igazi menedékem. Nekem és Hopenak. Az autó lassan gurult be a területre, miként egy mosollyal az anyósüléshez rögzített babahordozóra, majd a benne levő kislányomra tekintettem egy fél pillanatra. - Nos, itt vagyunk. Remélhetőleg a jó döntést hoztam meg azzal, hogy visszajöttünk. De tudnod kell, Hope, hogy nem akarnék neked rosszat. – Magyaráztam, miközben leállítottam az autót. Kicsatoltam az övet, kiszálltam, s indultam is Hopeért, hogy kibontogassam a gyerekülésből, mígnem a ház felé vettük az irányt. Azon gondolkoztam, hogyan is értesítsem az érintetteket arról, miszerint visszatértem. Elsőnek azt hiszem, mindenképp Faye az, akinek tudnia kell róla.
Esélyes, hogy az ilyen szituációkra mondják, hogy hagyjuk meg a lehetőséget a nagyoknak. Ők már annak számítottak, én még csak a hangomat próbálgattam. Hosszú út állt előttem, és én voltam ostoba, hogy rögtön egy ilyen komoly üggyel akartam beszállni az itteni... politikába. Mert lényegében erről volt szó. Csak itt nem híres emberek próbáltak szavazatot venni, hanem vámpírok és farkasok akartak pontot tenni valaminek a végére. És még nem láttam azt, hogy melyik oldalnak van több esélye. Egyáltalán létezik-e középút, van-e lehetőség arra, hogy megoldjuk háború és vér nélkül. Talán... Faye tudta nélkül megkereshetném Marcelt, de... nem akarom így átverni a nővéremet. Ahhoz túl sokat jelent nekem. És már Lucas kapcsán is túl sok van a számlámon. Amiről ő nem tud. Ennyi az egyetlen szerencsém. - Talán csak... eltévedt, és nem találja a helyes utat - bukott ki belőlem Lucast illetően. Nem kellett volna nyilvánosan védenem, de az, hogy letért az ösvényről, hát... Faye tudja, hogy mindenkiben keresem a jót. Írhatja ennek a számlájára. Jackson felé fordítottam a fejemet. Valahogy így képzeltem el a tökéletes falkavezért. A férfit, aki tanácsot tud adni, képes vezetni, és elég domináns ahhoz, hogy ne hagyja magát. Tegnap már megmutatta nekem a saját kis világát. Bevezetett engem abba, milyen érzés itt, a mocsárban farkasnak lenni. Ott, ahová tartoznánk, ha nem borulnak fel egykoron a hierarchiák. Kicsit bele is pirultam, hisz felrémlett, ahogyan mögém állt, és éreztem a nyakamon a leheletét. Inkább elfordultam, és inkább Faye-t fürkésztem. Bólintottam. A gyűrűknél nem sok esély volt már, ebben Faye-jel kellett egyet értenem. Habár a lehető legegyszerűbb ötlet lett volna. Abban viszont nem voltam biztos, hogy ők tisztában vannak-e Lucas átkával. Talán segíthetne nekik, ha meggyőzném. Elvégre... Lucas már másfél éve nem változott át. Igaz, őt megátkozták, és nem a saját kedve szerint döntött így. - Én egy Artemisia nevű boszorkányról hallottam. Nekik is elegük van már a vámpírok önkényes uralmából - hajtottam le a fejem. Hozzá akartam tenni, hogy esélytelen, hogy vér nélkül ússzuk meg ezt a csatározást, de nem akartam gyengének tűnni. A szememben amúgy is mindig ott volt a jele annak, hogy nem vagyok annyira erős, mint ők. Mindent elárultam magamról, ha rájuk néztem. - Újabb gyűrűk nem készíthetőek?
Megértettem Kennert, én sem bíztam meg fűben-fában, nem várhattam el, hogy ezt tegye. Szinte még csak most kapták vissza az emberi öntudatukat, így is csodálnivaló volt, hogy az idejüket nem a regenerálódásra fordították, mint azt egy normális személy tette volna, hanem rögtön azon gondolkoztak, hogyan varázsolhatnák jobbá a helyzetüket. Én, mi csak nyertünk azzal, hogy belement ebbe a találkozásba, mert biztos voltam abban, hogy megegyezésre tudunk jutni… a két falka együtt ugyan legyőzhetetlennek még nem volt mondható, de elég erős volt ahhoz, hogy a meglepetés erejével karöltve egy bizonyos időn belül komoly előrelépést tehessünk. - Egyetértek. Aki nem képes arra, hogy a sajátjai mellé álljon, hanem sokkal inkább önkényesen próbálkozik, akár a farkasok érdekei ellen is, az nem jobb, mint a vérszívók. – Bólintottam. Mégis mi a jó abban, ha egy farkas a vámpírok udvarában járhat-kelhet úgy, hogy hátat fordít a többieknek? Ha nem is ez lenne annak a férfinak a célja, akkor sem értettem, mit és miért csinál. Bár eddig nem is foglalkoztam vele tüzetesebben, csakhogy az események felgyorsultak és minden tényezőt nagyító alá kellett vennünk. A farkasokat segítő kövekről meg is feledkeztem, az én gyűrűm is olyan volt, ami megakadályozta a farkassá válásomat, nem elősegítette, így nálam teljesen kiestek a képből a régmúlt ezen történései. - Azokat a gyűrűket már biztosan elpusztították abban a pillanatban, ahogy letépték őket a viselőik kezéről. A vámpírok nem engednék, hogy akár egy véletlen folyamán is, de mások kezébe kerüljenek a kövek. – Állapítottam meg. Ha valamit, azt nem lehetett elmondani az ellenségeinkről, hogy ostobák. Sokkal egyszerűbb dolgunk lett volna, ha olyan buták, mint a föld, ám a sors nem könnyítette meg a helyzetünket. – Ha biztosan tudnánk, hogy léteznek, akkor megérne egy próbát a megszerzésük, de mivel a Mikaelson-ok háza felér egy erőddel, én nem kockáztatnék a bizonytalanért. – Nem volt szükségünk arra, hogy önkéntesen ajánlkozzunk fel arra, hogy nyugodtan csapják le a fejünket a felette levegő bárddal. Az óvatosságnak ez a szintje még engem is elért, sokkal jobb ötletnek tűnt ha csak egy kicsivel is, de biztosabb ötletek után nézni. - Nem szívesen engednélek annak a Lucas-nak a közelébe, de te legalább már többet hallottál róla, mint mi. – Fordultam Hannah felé egy pillanatra összeszorítva az ajkaimat. Nem azzal volt a bajom, hogy feladatot akart vállalni, hanem azzal hogy túlságosan is féltettem őt. Talán ideje lenne levetkőznöm ezt a rossz szokásomat, mielőtt idegesítővé válnék a húgom számára. – Én pedig ismerek egy megbízható boszorkányt. Több, mint a semmi. Arra viszont ügyelnünk kellene, hogy megbízhatatlan fülekbe ne jusson annak a híre, hogy összeültünk. Nem hiányzik, hogy a vámpírok megtudják, mire készülünk. – Biztosan sejtik, hogy előbb-utóbb a farkasok megelégelik az uralmukat, de konkrét tippeket nem lenne szabad adnunk nekik és az, hogy a falkáink találkoztak, eléggé felkelésre utalhat. Mivel az is készült, de nekik ezt nem kellett tudniuk.
Tetszik, ahogy gondolkodik. Igen, minél többen vagyunk annál jobb és egy farkastól sem fogom megtagadni a segítséget még én vezetem ezt a falkát. Bólintok. - Igazad van. Elnézéseteket kérem. - ismerem el hibámat de azért még hozzáteszem. - Kemény éveink voltak. Nehéz újfent bizalmat szavaznunk. Ez nem személyes. - szeretném ha értenék, hogy még véletlenül sem feléjük irányult a megjegyzésem. A falkám számít rám és én nem hagyhatom őket cserben újra. - A szavamat adtam a falkámnak, a családomnak, hogy megóvom őket. Bármi áron. A múlt nem ismétlődhet meg. - jelentem ki egyszerűen és a két nő között váltogatom pillantásomat. Mindketten élvezik az itteni viszonylagos biztonságot a területünkön. Ezen a Lucas fazonon és Faye szavain elgondolkodom. - Ha nincs terve és nem csatlakozik hozzánk, akkor sajnálom de úgy fogom kezelni, mint a vámpírokat. - jelentem ki végül pár perc hallgatás után. Nem. Senki sem árthat többé a családomnak és ezt a lehető legkomolyabban gondolom. Oliver is szövetségre lépett egy klánnal és meg is járta. Régi barát így bocsánatra lelt a mocsárban. - Létezik egy kő ami a megfelelő boszorkány segítségével és Klaus Mikaelson vérével képes bennünket feloldozni a hold alól. Akkor öltünk alakot amikor csak akarunk. A harmincegy napból, harmincegy napon halálos ellenségek lennénk a vámpírok számára. Már csak kevés van belőle. A Mikaelson fivérek és Hayley Marshall kivégezték azokat akik birtokolták őket. Ha megszerezzük őket... - nem kell folytatnom. Egyik nőről a másikra pillantok. Ahhoz képest amit Hannah mesélt, ők ketten úgy tűnnek, mintha már ezer éves összhangban élnének és működnének. Magamban elmosolyodom azon, mennyire egyformák és mégis mennyire különbözőek. Faye a tűz, a hév ami azonnal elégetne mindent ami az útjába kerül ha arról van szó, hogy megvédje a falkáját, még Hannah a víz ami lassan mossa a partot de kitartása és nyugalma mindig meghozza a gyümölcsét. Nem örülök neki, hogy ezután a Lucas után akar szaglászni de nem tarthatom vissza és nem is akarom. Egyrészt ez nem az én tisztem, másrészt pedig nem tartozik mellém vagy hozzám, hogy arra kérjem ne tegye. Jobb híján hát csak bólintok. - Rendben. Faye, a boszorkányokkal valóban jobb vigyázni. Neki köszönhetjük az átkot... ugyanakkor ha tudsz megbízható embert az ügyre...
Tapasztalat híján voltam még az ilyen ügyekben. Tudtam, hogy Faye is rendelkezik saját falkával, ahogyan Jackson is a magáénak tudhat farkasokat. Én pedig a vérség miatt is Faye-hez tartoztam, ő volt az egyetlen testvérem, ő maradt meg mindabból, amit gyerekként hittem, bár azóta többször is bebizonyosodott, hogy tündérmesék nem léteznek, és ha ez a történet egyszer véget fog érni, előtte rengeteg vér folyik majd, és ki tudja, ki veszít többet, miközben talán győzelmet arat. Felváltva néztem rájuk, próbálva megtalálni a helyemet, de hozzájuk képest még mindig megragadtam egy bizonyos szinten... nem mertem úgy cselekedni, ahogyan ők. A legnagyobb művem eddig az volt, hogy felkerestem Jacksont, habár először nem is sejtettem, hogy találok majd itt valakit. Örültem, hogy Faye nekem is szerepet osztott ebben a törétnetben, és hogy valamiben a hasznomat vette, bár talán csak meg akart győződni arról, hogy részt veszek ebben az egészben. Előtte nem sok jelét mutattam annak, hogy lenne merszem beleavatkozni, de ha így döntötten volna, a szüleim árulásánál is nagyobb balgaságot követtem volna el. Nem akartam velük egy szintre süllyedni. De nem akartam holmi ostoba naív kis liba lenni, aki szavakkal érvel amellett, miért jó a béke... pedig csak ennyit akartam. Békét. Nyugalmat. Azt, ami mindannyiunkat megillette. Láttam Jackson arcán a dühöt, mikor szóba került Lucas, Faye azonban őrizte a hidegvérét, mire nagy levegőt vettem. - Talán... azzal kell kezdeni, hogy kiderítjük, mi a célja neki és a falkájának. Mert egyértelmű, hogy nem egyedül van - mondtam ki a nyilvánvalót. Elég nagy bátorság kellett volna ahhoz, hogy valaki egyedül menjen szembe mindennel és mindenkivel, még Lucasban sincs ekkora bátorság, pedig az eddigi tettei alapján nem ejtették fejre ilyen szempontból. A legbátrabb volt, akit ismertem... de egyben a legostobább is. A lehető legjobb módját választottam ennek az egésznek, de még Faye-nek sem mertem bevallani, hogy Lucas segített át ezen az egész farkas-histórián. Talán akkor ő is elfelejtené annak a lehetőségét, hogy bántsa. Felsóhajtottam, és mikor némi csend következett be, megszólaltam. - A boszorkányok nem minden esetben megbízhatóak. Ha a vámpírok tudomást szereznek arról, hogy valami készül ellenük, még a legnagyobb haragosukat is képesek megszelidíteni egy ostoba ígérettel, amit mi nem tudunk felülmúlni. - Nekünk nem volt bekészítve egy egész tárház ígéretekből. És azt hiszem, az is ostobaság lett volna, ha azt mondjuk, hogy senki nem hal meg. A gyomrom is összerándult a gondolattól. Rövid idő alatt túl sok mindent láttam, tudtam meg, túl sok farkast ismertem meg ahhoz, hogy tudjam, ha elkezdődik, az a két faj háborújának talán eddigi legnagyobb megmérkőzése lesz. - Talán Lucast illetően hasznomat vehetitek - tettem aztán hozzá, mintha spontán ötlet lett volna. - Meg tudom keresni, és utána járhatok, hogy mi a valódi célja - fejeztem be végül. Ha más nem, Faye tudja, hogy a legtöbb esetben olyan vagyok, mint egy frissen kihajtott, ártatlan virág. Senki nem gondol rólam rosszat.
Őszintén szólva nem tudom egyáltalán mire számítottam, amikor Hannah közölte, hogy a férfi velem is beszélni szeretne, de arra nem, hogy felesleges harmadiknak fogom érezni magam. Ha valamihez, akkor ehhez nem voltam hozzászokva és felettébb zavart volna az érzés, ha a két másik személy közül az egyik nem a húgom lett volna, akit én magam kértem meg arra, hogy térképezze fel a területet a mocsárban és ha lehet, akkor puhatolózzon az itt élő farkasok vezetőjénél. Egy szó, mint száz, roppant büszke voltam a húgomra. Tisztán emlékeztem még azokra az időkre, amikor csak attól összerándult, ha megemlítettem a farkasokat és ez az átváltozásával erősebb is lett... hiába szerettem őt mindenkinél jobban, azt hittem, ő is olyan önmegtagadó sznobbá fog válni, mint amilyenek a szüleink voltak. Mégis megnyugodott, mintha átkonvertálta volna magában a dolgokat és már nemhogy nem szörnyülködve lépdel a városban, hanem meg merném kockáztatni azt is, hogy élvezi a dolgot. És ha valamit, hát ezt nem fogom elvenni tőle akkor sem, ha rövid időre a szemlélő, mondhatni kísérő szerepébe kerülök és ezzel értetlenkedést váltok ki a hozzánk beszélő férfiból. - Minket nem ért olyan mértékű csapás, mint titeket, de az is bőven elég, hogy a hozzánk hasonlóaknak három méteren belül kétszer kell a hátuk mögé nézniük. A vámpírok ugyanúgy félnek tőlünk, mint eddig, viszont nekik harmincból huszonkilenc nap áll a rendelkezésükre terrorizálni minket. - Hátradőltem a széken és a húgom felé pillantottam. Igaza volt, mintha polgárháború készülne és ez a kibontakozó megosztottság nem adott nyugalomra okot, sőt, egyre jobban borzolta az idegeimet. - Hallottam már erről a Lucas-ról, de amíg nem tudok róla és az ügyéről többet nem tudom eldönteni, hogy fenyegetik, van-e valami terve vagy csak szimplán bolond. - Mit tehetnék azzal, akinek nem úgy jár a esze, mint a fajtája többi tagjának? Még találkozni sem találkoztam vele soha, bár be kellett valljam, első hallásra sem volt már szimpatikus, amikor Hannah felhozta, hogy egyáltalán létezik ez a személy. - Mégis, akárhogy számolom, mi többen vagyunk. És egy kis rábeszéléssel vagy valami mással talán azoknak is megjönne az eszük, akik valamiért úgy gondolják, hogy a vámpírokkal szövetkezni móka és kacagás, amitől jobb lesz nekik. Sértő, hogy egyáltalán megfordult a fejedben a gondolat, hogy nekünk a vámpírok támogatása a célunk. Éppen annyira szeretném őket átlökdösni a városhatár másik oldalára, mint te. - Mondtam komolyan, mindenféle körítés nélkül. Ez a férfi rühellte a vérszívókat azért, amit velük tettek és ezen nem volt semmi csodálnivaló. Egy szövetség legtökéletesebb alapja, ha a kezet fogó felek ugyanazt utálják, ezzel pedig itt egyáltalán nem volt probléma. Az pedig csak mellékesen is jó volt, hogy Jackson Kenner felettébb határozott alfa volt. - Ha a falkáink összefognak, akkor legalább már közöttünk nem lesz ellentét. Egy a célunk, a régi New Orleans-t akarjuk, ahol mindenki szabadon élhetett. Ne lenne ártó beszervezni néhány boszorkányt... vannak kovenek, akik a vámpírok után köpnek, velük csak erősebbek lennénk és talán a belső egyet nem értésre is találhatnánk megoldást.
Látom, hogy meglepő Faye számára a közvetlenségem. Nem hibáztatom mégis úgy vagyok vele, hogy itt, a mocsárban annyi kín és szenvedés után, most, hogy végre ismét alakot tudunk váltani s nem csak telihold idején, nincs miért szégyenlősködnünk egymás között. Arról nem is beszélve, hogy az érintés nálunk s számunkra több, mint természetes. Miután üdvözlöm mindkét nőt és beterelem őket a viskóba, érdeklődve terelem figyelmem Hannah alakjáról, Faye tekintetére. Bólintok. - Nem feltételeztem semmit, Faye. Az elnyomásról pedig tudnék mesélni. - Elvégre is, én éveket töltöttem farkas alakba kényszerítve. - Marcel Gerardnak hála, több tucat férfi, nő és gyermek kényszerült arra, hogy farkasként, farkasbőrben éljen. Mi csak teliholdkor ismertük az emberlétet. - Mielőtt a nő felhúzná az orrát, testvére szavaira folytatom mondandómat. - Nem kétlem, hogy mindent megtett Faye. Ne értsetek félre. Tűnjön akármilyennek is ez a hely, ez a város, mi soha nem hagytuk el a határait. Ez az otthonunk. S meg fogjuk védeni. - Pillantok most ismét Fayere bár még mindig szívesebben beszélnék a húgával. Nincs bennem ellenérzés a nő iránt, sőt. Erős, határozott és tudja, mit akar. Azonban az még mindig nem hagy nyugodni, hogy tárgyalni maga helyett, a húgát küldte. Nem a legbölcsebb lépés. Ha ellensége volnék, a legnagyobb tiszteletlenség jeleként vettem volna. Szerencsére azonban mi mind ugyan azon az oldalon állunk. Tekintetem visszavándorol Hannahra. Kezem ökölbe szorul. Felállok és fel-alá kezdek járkálni. Elkap a düh. Nem engedek neki de elkap. - Hallottam róla. - megcsóválom a fejem. - Lucas Osborne vezeti őket ha jól tudom. Kiskirály akar lenni mert a vámpírok védik a hátsóját. - beletúrok tincseimbe majd az asztalfő felől dőlök és támasztom meg magam úgy, hogy a két nőhöz egyszerre tudjak beszélni anélkül, hogy egyikük oldalát választanám. - Remélem hölgyeim abban nagyon is egyet érthetünk, hogy ez a felkelés nem a célt szolgálja, hogy a vámpírok kutyái legyünk. - Izmaim megfeszülnek. - Mire végzünk a vámpírok menekülni fognak a városból. Ez nem a halottak városa hanem az élőké. - Fayere majd Hannahra pillantok. Tetszik, ahogy fogalmazott… hogy most már magát is közülünk valónak érzi s nem pedig idegennek. A múlt, az a múlt. Tett amit tett. Most azonban itt van és csak ez számít. Visszatekintek Fayre. - A szövetségünk összefogást fog jelenteni a farkasok számára. Az már más kérdés, hogy mihez kezdjünk Lucas Osborneal.
Zavarban éreztem magam, annak ellenére, hogy tegnap már jártam itt. Faye és én sosem voltunk egyformák, a legnagyobb jóindulattal sem lehetett azt mondani, hogy voltak azonos szokásaink, de egyvalamiben osztoztunk... a családunk iránti elkötelezettségben. Abban, hogy feltétel nélkül tudtuk szeretni és tisztelni egymást. Ő elfogadta a döntésemet, mikor elmentem... valószínűleg mert tudta, hogy nem dönthet helyettem, és nem is másíthatja meg az elképzelésemet. Ő itt maradt, küzdött azért, hogy most tartson valahol, én viszont az első kétségbeesett helyzetem után más utat választottam. Féltem az ismeretlentől... és ez még egy enyhe kifejezés arra az érzelmi kavalkádra, amely akkoriban bennem kapott helyet. Szégyelltem azt, ami történt. Naiv voltam, egy buta kicsi lány a gimnázium utolsó évében. Annyira könnyen át tudtak verni, kis sebezhető voltam... és azt hiszem, hiába lettem vérfarkas, a jellemem nem sokat változott. Továbbra sem lettem volna képes még egy légynek sem ártani. Ami bizonyos értelemben hátrány... mert ha szükség adódik rá, meg kell tennem. Bár mondanom sem kell, hogy gondolkodás nélkül tenném meg, ha Faye-ről van szó. - Csak... imádom ezt az illatot. A szabadság érzését - suttogtam Faye-nek, mikor észrevettem, hogy a tekintetemet figyeli. Majd szóvá is tette, hogy van miről beszélnünk. Nem nagyon tudtam volna mit tenni, leplezni meg sem próbáltam. Otthon éreztem magam, talán azért, mert Jackson tegnap betekintést adott ebbe a világba. Ebbe, ahol minden annyira csendes... nem a városban van. Számkivetettek, mégis, annyira értékes ez az egész, ami itt körülveszi őket... - Jackson - mosolyodtam el, amikor megpillantottam az említettet. Bár nem ismertem régóta, de lassacskán hozzászoktam a közvetlenségéhez. Ezért sem lepett meg az ölelés, amelyben részesített. Nem láttam Faye arcát, nyilván őt magát meglepte a kis jelenet, de ő is hozzá fog szokni Jackson ezen oldalához... ahhoz, ahogyan bánt a hozzá hasonlókkal... olyan eszméket vallott, amelyekhez hasonlót én sosem dédelgettem, talán mert szerettem kívül maradni. De ők ketten elegek voltak ahhoz, hogy dűlőre jutva megoldják az évtizedes problémát. Mikor már némileg felébredtem a saját gondolataimból, egy bögre teát fogtam ujjaim között, és hallgattam, hogyan beszél Faye. Lassan ránéztem, majd belekortyoltam a forró italba. - Faye... Faye mindig a többi teendője elé helyezte a farkasok ügyét. Az elnyomás, amely alatt élniük... élnünk kell a városban, nem folytatódhat tovább. Már minket, farkasokat is megoszt ez a jelenség. Egy falka, ami nemrég érkezett a városba, támogatja a vámpírokat. Cserébe biztonságot kapnak, és nem száműzik őket. - Nem tudtam tovább mondani. Faye-nek már beszéltem Lucasról, mikor hazaéreztem. Az a férfi volt az első, akivel találkoztam a visszatérésem után, és még nem gondoltam, hogy ennyire élezett lenne a helyzet. - Mintha szándékosan tennének arról, hogy mi magunk között is megosztottak legyünk. Mintha... egy felkelés esetében farkasokat farkasokkal akarnának hatástalanítani. - Magam sem tudtam, mennyire volt érthető, amit összehordtam. Még magam sem tudtam rednesen megfogalmazni ezt az egészet.
Még azelőtt el akartam jönni a mocsárba, mielőtt elindultam volna Monaco-ba. Hannah már akkor elkezdte rágni a fülemet, amikor hazajött a megbízásom által keletkezett beszélgetésről és be kellett valljam, büszke voltam rá. Nem azért, mert nem néztem volna ki belőle, hogy képes az egyezség kezdeti szintjeire emelni egy diskurzust, hanem azért, mert elértem, hogy kissé jobban belefolyjon a farkaslétbe, az adottságokkal járó munkafolyamatba és abba a világba, amiből engem nem lehetett kimozdítani sem. A húgom visszajött a városba és feltett szándékom volt itt tartani, mégpedig úgy, hogy jobban törődve vele és magam mellé véve szabad kezet adok neki abban, amihez huzalmat érez, legyen az bármi. Teljesen megbíztam benne, száz százalékosan, hiszen hittem abban, hogy a testvéremből kimaradt az árulásért felelő gén, a szüleink szerencsére valami jót is képesek voltak alkotni. Ám ettől függetlenül volt bennem némi tartás és leginkább kíváncsiság annak tekintetében, vajon mire jutott Hannah és a mocsári farkasok és volt egy olyan érzésem az elbeszélésekből, hogy egyetlen találka nem lesz elég semmire. Egy erős, határozott, igazi alfáról szólt a fáma, akivel várhatóan többsejtes lesz a kiegyezés és Hannah arckifejezését figyelve, mikor már a mocsár központjába vezető ösvényen haladtunk biztos önként felajánlkozik majd az újabb látogatás megtételére. - Ha hazaértünk beszélnünk kell erről a tekintetről. - Súgtam a húgomnak látva, hogyan csillant meg a szeme a fák közötti járkálás során, főleg, mikor a férfi is látótávolságba került. Mintha Hannah itthon érezte volna magát… szerettem volna betudni csupán az újdonság varázsának, de túlságosan jól ismertem a húgomat ahhoz, hogy ennek a számlájára írjam a dolgot. A hangomban ugyan derültség játszott, mégis kicsit aggódni kezdtem. Hannah egy legnagyobb hibája az volt, hogy mindenbe hajlamos hamar belelovalni magát, a szenvedélye ebben mutatkozott meg leginkább. Többet mondani sem volt időm, meglepődésemet palástolni igyekezve fordultam Hannah és az alfa kettőse felé, furcsa volt ölelésben összefonódva látni őket. Én is közvetlen voltam a sajátjaimmal, ugyanakkor előzetesen megszavazott bizalom ide vagy oda, volt bennem tartás a többiekkel szemben, ez volt az egyik oka annak, hogy a népszerűségemet nem a kedvességemnek köszönhettem. Kenner felém nyújtott kezét elfogadtam, megadtam neki a tiszteletet, egyébként sem ártó szándékkal és bunkóságban megfürödve jöttem ide. Elismert, hogy ez az ő területe, nem lett volna szükséges szinte kiengednie magából a benne lakozó farkast. Az én szemem csak azért nem villant meg, mert okosabb voltam az erőfitoktatásnál. És mert meglepett a szorítása miatt bőrömnek nyomódott kamu eljegyzési gyűrűm, amihez még nem szoktam hozzá. - Jackson Kenner, ha jól sejtem. Örülök a találkozásnak. - Kurtán bólintottam, majd Hannah-val követtük a házba, ami takarosnak és teljesen emberinek volt mondható ahhoz képest, hogy a mocsár közepén állt. Más volt, mint a mi otthonunk, de tagadhatatlanul megvolt a maga varázsa a természet hívogató erejével együtt. - Biztos vagyok abban, hogy a húgom azzal kezdte a múltkori beszélgetéseteket, hogy mindketten itt születtünk. Nem csak idekerültünk, Jackson. A kezdetektől ebben a városban veszem a levegőt és mióta fény derült az adottságomra nincs olyan nap, hogy ne foglalkoznék azzal, mennyire elnyomják a farkasokat. - Tetszett, hogy a dolgok közepébe vágott, de mindenféleképpen meg akartam várni, hogy Hannah szeretne-e mondani valamit, mielőtt folytatom a mondandómat.
Még órákig maradt. Mesélt az életéről és én az enyémről. Mikor beköszöntött az éjszaka útjára engedtem és még jó ideig a viskóban tettem-vettem. Kíváncsivá tett és meg akartam ismerni jobban. Megérinteni, megcsókolni. Felsóhajtottam mikor megláttam Oliver mocskos vigyorát mikor belépett és beavatva őt a találka részleteibe indultunk haza.
Valóban csupán egyetlen napot kellett várnom a hívására. Boldognak hangzott a hangja és ez furcsa mód elégedettséggel töltött el. Örömmel jelentette, hogy nővérével együtt állnak rendelkezésemre, amikor csak jó én pedig azonnal megneveztem a mai napot. Minél előbb, annál jobb. Erőinket egyesítve sokkal többet érünk bármelyik mocskos vámpír ivadék ellen. A természet ellen való, hogy a halottak a földön járjanak. Nem véletlen, hogy mi, akik az életet képviseljük, akik energiától forrón és szikrázva élünk, meg vagyunk áldva annak a képességével, hogy harapásunk halálos a vámpírokra nézve. A természet rendje, hogy kiveti magából a nem odavalót. A vámpírok hullák. Élettelen élők. Nem csoda, hogy a természet megáldott minket az erővel amivel harcolhatunk ellenük. Egyedül azonban itt, a mocsárban kevesek vagyunk. Marcel uralma alatt annyi mocskos vámpír telepedett meg New Orleansban, hogy nem vagyunk képesek végezni velük, anélkül, hogy összefognánk. Faye és Hannah a legjobb időben érkezett. S mikor meglátom a nőt aki először riadt őzgidaként érkezett hozzám, elmosolyodom. Egészen másképp fest most; magabiztosnak tűnik, vadnak, élettel telinek és ami még fontosabb; úgy jár és kel, érinti a fákat és bokrokat, mint aki ide tartozik, mint aki soha nem tudna elszakadni ezektől a tölgyektől, ezer éves fenyőktől, a hegyektől, barlangoktól, ismeretlen ösvényekről. Számomra nem meglepő módon Hannah lépked elől s nem Faye, ami viszont bizonyára kelthet némi feszültséget, hisz Hannah, Faye nevében, őt képviselve érkezett hozzám. - Hannah! - ölelem magamhoz gyöngéden a nőt, mintha már ezer éve ismerném és ebben az ölelésben nincs a világon semmi természetellenes. Számunkra az érintés a legtermészetesebb módja kommunikációnak. Kifejezhetjük vele a félelmet, haragot,dominanciát, segítségkérést, barátságot, üdvözlést... a világon, mindent. Eleresztve Hannaht lépek nővére elé. - Faye Charpenter. Üdvözöllek. - nyújtom felé kezemet és ha elfogadja nem rendezem el egy egyszerű kézfogással; tenyerét tenyereimbe zárom egy hosszú pillanatra még tekintetem az övébe fúrom. Itt én vagyok a domináns és ezt mielőbb jobb tisztázni. Kettőnk közül én vagyok az erősebb és ezt a bennem élő fenevad a test rácsainak feszülve jelzi is. A nőstény bundájába szimatol és maga alá is taszítja, hogy aztán el is eressze és üdvözölje. Miután a szükséges intermezzo lejátszódik, ellépek és kitárt karral üdvözlöm a két nőt otthonokban és belépve intek, hogy nyugodtan foglaljanak helyet. A tea már az asztalon a kannában s töltök is a két nőnek. Még mindig túl hideg van bár a mi fajtánk sem aról híres, hogy reszketne. Testünk hőmérséklete jóval magasabb az átlagos emberekénél. Helyet foglalok Fayel szemben. - Térjünk is rögtön a tárgyra. A húgod már sok mindenbe beavatott de még mindig nem tudom, miért épp New Orleans.
Voltam már gyáva. Félénk kislány, aki nem tudta felfogni, hogy mit tett, és önként mondott le arról, ami megillette volna. Mondhattam volna azt is, hogy egyedül Faye örökölte valamely felmenőnktől azt, hogy kiálljon azért, amiért világra jöttünk, elvégre a szüleink az első adandó alkalmat megragadva döntöttek úgy, hogy elhagyják a várost. És mikor én magam is szörnyeteggé változtam, nem akartam azok előtt maradni, akik ismertek. Muszáj volt elmennem... de Jackson előtt eszembe sem jutott kimondani, hogy miként tekintettem magamra egykoron. Időzített bomba voltam, annak ellenére, hogy teliholdhoz voltam kötve. Mégis, úgy éreztem, hogy emberi alakomban is képes lenne valaki úgy kihozni a sodrából, hogy utána mindketten megbánjuk azt, ami követné az egészet. Féltem magamtól. De ahogyan közelebb és közelebb sétált hozzám, ajka súrolta az enyémet, már felfogtam, hogy ha valakitől, hát pont magamtól nem kellene tartanom. Lehunyt szemeimen keresztül éreztem, hogy esze ágában sincsen megcsókolni, egészen mást akar nekem megmutatni. Életre keltette az ösztönöket, szinte láttam a két szemem előtt a lényt, amely bennem lakozik, ahogyan az ő belső farkasával kóborol. Ahogyan ott állt egymással szemben a két farkas, éreztem, hogy nincsenek elvárások... egy olyan családba léptem az első átváltozásomkor, amelyre büszkén kell tekintenem. És Jackson az egyik fő képviselője ennek a családnak. Mély szégyenérzet áradt szét a gyomromban, amiért eddig teherként éltem meg az egészet. Eltűntek a belső képek, kinyitottam a szemem, és nagy levegőt véve vettem szemügyre Jackson átszellemült lényét. Ennek ellenére is láttam azt, amit eddig... éreztem a zsigereimben. Őt éreztem. - Tudom. Eddig nem ismertem az otthon fogalmát... de itt minden annyira... más - szívtam be ismét ezt a kellemes levegőt, majd bólintottam. - Faye-nek mindekire szüksége lesz... - mondtam őszintén, és halvány mosoly jelnet meg az arcomon, mikor közölte, hogy neki elég lenne az én szavam is. Nekem nem elég. - Nem vagyok tisztában a város helyzetével, csak most érkeztem vissza ide - válaszoltam, a hangomban pedig akaratlanul is felfedezhető volt némi megbánás. - Holnap elhozom őt ide, itt leszel? - Ostoba kérdésnek éreztem, de mindenképpen tisztázni akartam vele a részleteket. - Vagy... te mindig itt vagy?
Libabőrén táncol a leheletem amikor beszélni kezd. Tarkóján égnek áll a szőr. Karjai kitárva. A bordák börtöne mögé rejtett farkas végre felemeli busa fejét és engem az én fekete bundásomnak, ami nem tolakodón ugyan de jelezve rangját közelít felé. Körözni kezd a két farkas. Én Hannah elé lépek. Közel hajolok. Ajka szinte súrolja az enyémet de eszemben sincs megcsókolni. Füléhez hajolok. - Koncentrálj. - mondom lágyan és könnyedén futnak ujjaim derekára. - Koncentrálj a hangokra. Válaszd őket szét. Parancsolj nekik. - lassan lépek hátra magam után húzva finoman a nőt, miközben farkasaink tovább köröznek. Nincs közöttük harc. A Hannahban élő farkas épp olyan, mint a nő. Gyönyörű, békés, alázatos. Nem harcol egy posztért ami nem az övé. Ellenben nem is gyenge. - Irányítsd az érzékeid. - susogom továbbra is ügyelve rá, hogy érintésem a testén nyugodjon. Mi magunk vagyunk az élet. A bőrünkből természetellenes melegség árad. Olyan láthatatlan energia von bennünket körbe ami nem véletlenül olyan mérhetetlenül vonzó a halandók számára. Hiszen ki ne akarná az élet melegét maga körül érezni? - Már csak pár lépés. - biztosítom a nőt, mielőtt még megrémülne s mikor megérkezünk eleresztem. Megfosztom saját éltető melegemtől. Ideje, megismernie az övét. - Ne feledd. Koncentrálj az érzékeidre. - Húzom el a függönyt. - Lassan nyisd ki a szemeid. - mögé kerülök. Nem érintem meg újra. Már nincs szükség rá, már nincs szükség a biztonságomra. Most már menni fog neki. Tudom. Érzem. Amint kinyitja pilláit, az egész erdő elé kerül. A kitárt ablakon át, a lemenő nap sugarai festik meg az elvadult mocsaras vidéket. Ezer szín bukkan felszínre, ezer hang lesz egyszerre zajos közönség mi üdvözli rég elveszett gyermekét. - Ez a te otthonod is. Akárhogy is alakul. - ismerem a félelmeit. Jól ismerem az elveszettségét. Nekem ez a hely azonban mindig is az otthonom volt és csak az átok kényszerített minket elveszni, kikopni, feledésbe merülni. Mégis, soha, egy pillanatra nem éreztem úgy, hogy emiatt mással nem oszthatnám meg az otthonom. Persze, ott van Hayley. Akit nekem szánt a sors. Mégsem érzem úgy, hogy a nő hozzám tartozna. Nem érzem, hogy számára ez az otthon. Még hosszú perceket adok a nőnek megemészteni ezt az egészet s csak aztán töröm meg az én csendem. - Mielőbb szeretnék a nővéreddel beszélni. Úgy hiszem, egymásnak hű szövetségesei leszünk. Bár még mindig nem értem – jegyzem meg mosolyogva – miért nem elég a te szavad. Nekem az. - a fekete bundás pedig pofán nyalva farkasát jelzi elfogadását.
Nem nagyon tudtam, hogy mi ütött belém, mikor szó nélkül engedelmeskedtem. Talán még itt volt a kezemen érintésének nyoma, és hiába húzódott el, ugyanúgy magamon éreztem. Senki nem váltott még ki belőlem ilyesmit, bár valószínűleg ez annak köszönhető, hogy tényleg kerülöm a férfiakat. De ő annyira más, mint a többiek... olyan erős, olyan határozott, igazi vezéralkat. Ezzel pedig egyszerre vált ki belőlem csodálatot, ámulatot és bizalmat. Vérfarkasok vagyunk mindketten, és talán nemsokára ha Faye is beleegyezik, nagy eséllyel több közünk lesz egymáshoz. Előre félek Faye-től, hiszen nem tud róla, hogy itt vagyok... de bízom abban, hogy nem csinálhatok mindig hülyeségeket, ez talán egy hasznos lépés lesz. Szóval az első felszólítás után rögtön le is hunytam a szemem. Azt hiszem, nem volt nehéz kiolvasnia belőlem, milyen is vagyok... egy kismadár, akinek nincsenek elég erős szárnyai ahhoz, hogy repüljön. - De... de menni fog - bólintottam. Ezzel egy bizonyos módján bizalmamba fogadtam őt, és láthatta, hogy ha már képes vagyok ilyesmit megtenni, hát jó úton haladok. Itt tényleg otthon érzem magam... egy család érzését váltja ki belőlem a hely, és most, lehunyt szemeim ellenére még inkább érzem. Talán tényleg igaz... ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan... Hallottam a padló nyikorgását, így tudtam, hogy közeledik felém. De nem érintett meg, helyette új parancsot adott ki. Ilyen parancsnak szívesen engedelmeskedik az ember... Kitártam hát a két kezemet, nem figyelve arra, hogy mit mond. Nem akartam feladni, tudni akartam, mi lesz ebből, mit akar elérni ezzel... és az, ahogyan mögém állt, éreztem mellkasát vékony ruhámon keresztül a hátam mögött... nem túl erősen, alig érezhetően... ujjai végigfutottak csupasz karjaimon, és eleinte nagyot akartam nyelni, de végül mégsem volt rá szükség. Valami más vezérelt már... a susogó szavak pedig elvonták a figyelmem, legalább annyira, hogy azt tegyem, amit mondott... nagy levegőt vettem, és mintha rögtön el is érte volna, amit azt hiszem, el akart élni... - Az élet - suttogtam halkan, miután pár másodpercig néma csend telepedett a szobára. Hallottam mindent... itt bent is... a csend megrészegített, de odakintről is hallottam, hogyan fújja a leveleket a szél... hogyan dalolnak az apró bogarak a fűben... és idilli kép jelent meg a szemeim előtt futkorászó gyermekekről, boldog felnőttekről, tábortűzről, élvezetes beszélgetésekről... - Fantasztikus lehet itt élni... - bukott ki belőlem halkan, még mindig csukott szemekkel. - Ez az élet... a valódi élet... - tudatosult bennem. - Talán ez hiányzott mindig is - nyeltem végül nagyot, és kinyitottam a szemeimet.
Eleresztettem. Láttam a zavarát, a kipirult arcot és nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát a közelemben. Azt akarom, hogy biztonságban érezze magát, hogy tudja, ez a hely az ő otthona is, hogy itt nem kell feszengenie. – Ez a beszéd! – kacsintok a nőre és egy lépést hátrálva nézek végig rajta. No persze nem úgy, mintha kirakati bábu lenne, inkább csak arra vagyok kíváncsi, milyen erőben lehet. Közben pedig megcsóválom a fejemet. – Hunyd le a szemed. – kérem anélkül, hogy hangom parancsolóvá fordulna. – Ha úgy érzed képes vagy rá, ha úgy érzed képes vagy bízni bennem Hannah, kérlek. Hunyd be a szemed. – Kérem és ha megteszi mögé lépek. Lépteim alatt megnyikordulnak a deszkák tehát hallania kell, ahogyan a háta mögé lépek majd érezni ahogy testem épp csak ugyan de az övének simul. – Tárd ki a karjaid. – kérek. Nem követelek. Semmit nem muszáj megtennie. Elléphet. Azzal vége. Nem fogom semmire kényszeríteni és nem fogok csalódni ha ellép. – Megértem ha nem megy. Ha nem akarod, nem kell semmit sem tenned Hannah. – suttogom füléhez hajolva – Ha nem akarod folytatni csak szólj. S megállok. Senki nem kötelez semmire. Farkas vagy. – szám nem érinti édes kis fülcimpáját. Mellkasom is csak annyira simul hátának amennyire muszáj s nem több. Ha kitárja karjait, ujjaim végigfuttatom csupasz bőrén. – Végy mély levegőt. – ujjam fel s alá járnak. Látom mit teszek vele. Látom a libabőrt. Érzem a vágyait. S most megmutatom neki, hogy képes uralni azokat. – Mély levegő… - ismétlem halkan – érezd a föld illatát. Koncentrálj a zizegésre. Az életre. Szívd mélyen magadba a kikoptatott deszkák illatát. Lélegezz. – irányítom csendesen s sehol másutt nem érintem. Nem vagyok tolakodó és főleg nem egy seggfej aki akarata ellenére nyúlna a nőkhöz. Nem. Az olyanokat szoktam a földbe döngölni.
Nem tudtam, hogy mi fog történni. A nővérem társaságában soha nem féltem önmagamat adni, de Jackson más... őt nem ismerem. És ráadásul ő egy férfi, legyen akár vérfarkas falkavezér, vagy egy hétköznapi, egyszerű férfi. Ők pedig... szóval nem végtelen a türelmük. Ezt a menő csapatkapitány esetében is csak későn vettem észre. Pontosabban... miután élettelen teste ott hevert előttem. És ahogy Ray-re gondoltam, aki életem első szerelme volt, majd első áldozata is... nos, valamiért a gondolataim egészen másfelé kalandoztak, egy egészen idilli helyre, amiből Jackson szavai rántottak ki. Nem is bánom. Belepirultam volna, ha folytatom az álmodozást. Követtem őt, amikor megszólította, és odasétáltam a fényképek elé, amelyeket az előbb is alaposan szemügyre vettem. A szavai azonban sokkal nagyobb erőt képviseltek, mint én. Tudta, hogyan beszéljen és mit kell mondania... és lenyűgözött vele... a nyers erő, az akarat, az elhatározás... egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan lehet egyszerre ennyi minden egy emberben. De ő most rádöbbentett, hogy igenis lehetséges mindez. Nagyot nyeltem. - Tárgyalni? Velem? - kérdeztem kicsit hihetetlenkedve, miközben a képekről elszakítván tekintetemet belenéztem az ő szemeibe. Még mindig itt van a fejemben az, amit mondott most... - Rendben. Talán... menni fog - bólintottam. Előtte mindenképpen meg kell beszélnem Faye-jel az egészet. Ő a domináns fél, és sosem tagadtam, hogy emiatt büszke vagyok rá. Ki merte mondani azt, amit én nem. De most én...? Talán életem első komolyabb próbatétele érkezett el. A gondolatok viszont elszálltak, mikor ujjai kézfejemre csúsztak. Beszél és beszél... falkáról, sértésről, a nővéremről... majd apró csókot lehelt kezemre, amitől pár másodpercig elfelejtettem pislogni is. Jó ég, évek óta nem voltam ilyen közel egy férfihoz sem. Azt hiszem, még a szívem is kihagyott pár ütemet. A torkom pedig kiszáradt... - Faye itt lesz holnap. És készen fogunk állni arra, hogy megtárgyaljuk, hogy mit kellene tennünk a jövőben a városunkért - bólintottam végül, ekkor azonban már... nem remegett a hangom. Majdnem úgy beszéltem, mint ő az előbb. Talán erről van itt szó? Egyáltalán mi adott ehhez elég erőt?
Látom a vívódását… zavarban van, végtelen zavarban, amit bűntudat tetéz. Nézem őt s nem értem, hogy lehet valakiben, aki ilyen ártatlan, ilyen tiszta, ennyi gyűlölet önmaga iránt, ennyi szégyen, ennyi bűntudat… hát soha nem volt mellette senki aki elűzze ezt a sok kételyt, félelmet s haragot? Nem volt aki megmutassa számára milyen lenyűgöző világba csöppent? Miért nem volt mellette senki amikor szüksége lett volna egy kézre ami megragadja az övét és bevezeti a mi világunkba? Aki hazavezette volna? Értetlenül lépek el mellőle és olykor csak hümmögve adom tudtára, hogy még nagyon is vele vagyok, figyelek minden kiejtett szóra. Beszél a múltról ami kitépte a szívét, a nővéréről aki istenként állít be, a hazatérésről de még nem érzi mindezt otthonnak… s a találkozóról amit le kell szerveznie. Bárcsak látná milyen erős és bátor már csak azáltal is, hogy ide merészkedett egyedül…. Bárcsak megértené, hogy a dominancia nem feltétlen erőből születik. – Gyere ide Hannah. – ejtem ki nevét lágyan ahhoz a határozottsághoz képest, ahogy magam mellé kérem, a fényképek elé. A mosolygós arcok felé intek. – Meg akarom ismerni a nővéred, a szándékait. Tárgyalni viszont veled hajlandó a falka. A te szagod ismerjük. A kételyeid, a mi kételyeink is voltak. A félelmeidet mi is megéltük. Egy falka azzal tárgyal akiben van bátorság lépni és nem azzal, aki küldöttet ereszt az erdőbe. – fogom meg kézfejét és ujjaim határozottan futnak fel s alá puha tenyerén. – Holnap legyen itt a nővéred. Ha nincs itt, azzal megsérti a falkát… és azzal is ha helyetted emel szót. – a nő felé fordulok. – Nem kell többé félned Hannah. Itt nem kell szégyent érezned vagy bűntudatot. Itt mindenki megtette amit te is. – emelem kézfejét ajkamhoz és kezet csókolok neki, hogy aztán kihúzhassa ujjait a kezem fogságából… ha akarja.
Megköszörültem a torkom. A nővérem aligha felelős a tetteimért. Vagy azért, amiért elmenekültem innen, ebből az egész városból... jha úgy nézzük, én sem vagyok más, mint egy gyáva megfutamodó nőszemély, aki hátat fordított azoknak, akik számítottak rá. Például Faye-nek... ő tényleg mindenben a legjobbat tette... és úgy cselekszik, ahogyan kell. Remélem, hogy nem húztam át a számításait, amikor visszatértem a városba. De még neki sem meséltem el soha, hogy milyen körülmények között lettem vérfarkas. Furcsa, hogy ez soha nem merül fel senkiben... mintadiák voltam, folyton mosolyogtam, ám visszahúzódó tulajdonságaimnak hála, mindenki azt gondolta rólam, milyen tökéletes vagyok, és hogy még egy légynek se tudnék ártani. Szöges ellentéte voltam Faye-nek, ezt a szüleim mindig is hangoztatták. De mégis ő az, aki mára már tettre kész, hogy megvédje az övéit. Beszívtam az illatot ismét. Nem tudtam betelni azzal, ami itt körülvesz. Nem egy családi kúria, ahol én élek, ez... más. De végül erőt vettem magamon, és miután úgy éreztem, hogy már minden szegmensét magamba szívtam ennek a kis kunyhónak, helyet foglaltam mellette. Még kicsit tétován pislogtam, hiszen szavaira ugyan bólintottam, de tudtam, hogy lesz még egy erőteljes menetem Faye-jel ezt illetően. Neki is tudnia kell, hogy számíthat azokra, akik itt élnek. Egyszerűen muszáj, hogy... számítson rájuk. Velük együtt több esélye van. De én nem tudom hogy képes leszek-e kivenni a részem a háborúból. Nézzen rám bárki... még most se tudnék ártani egy árva katicabogárnak sem. Felemeltem a fejem, miután szavait meghallottam. - Tudom, hogy le kell szerveznem egy közös találkozót... nem rohanhattok ismeretlenül a közös... izé... - gondolkodtam el, hogy most mit is kellene mondanom, de nem jött megfelelő szó a számra. - Én csak... a nővéremet tudom támogatni. Fele annyira sem vagyok domináns tárgyalófél, mint ő. Már évek óta csinálja, én csak... most tértem vissza, miután elmenekültem... nem volt szép, amit tettem, mikor először és... utoljára embert öltem. Muszáj volt... elmennem - suttogtam halkan. Soha nem szoktam ennyit beszélni, főleg magamról. És ő elvileg egy idegen. Mégis többnek éreztem. Talán azért, mert ő is farkas. - Alkalmas lenne a... holnap este? - kérdeztem végül, témát váltva. Nem akartam többet beszélni, egyszerűen rosszul érintett amit az imént elmondtam, és keserű élményeket szakított fel bennem. Olyanokat, amiket feledni akartam.
Zavara betölti a teret de kipirult arcán kívül más is végigrohan a nőn. Tetszik neki, amit lát. Szereti azt, amit érez. A valahová tartozás érzését. – Nem az én tisztem megkérdőjelezni a nővéredet Hannah de nem értem miért tartott távol mindettől. Az otthonodtól. – a kakaót az asztalra teszem, de nem szólok miatta. Azt akarom, hogy alaposan körbejárja a helyet, hogy felmérje minden négyzetcentijét a helynek, hogy szemügyre vehessen minden fényképet, beleszimatoljon a fellógatott gyógynövények és füvek tengerébe, hogy felmérjen mindent, ami elnyeri a tetszését. Úgy érzem jogtalanul fosztották meg őt mindettől. A falkától, aminek ereje nem csak abban rejlik, hogy többen vagyunk. A falka megad mindent, amire szükséged lehet. A falka ami együtt lélegzik, együtt mozdul, vadászik, gyászol és ünnepel a családod. Ha megérintesz, valakit azzal kérheted a védelmét, de csak a nyugalmat is amit az érintés ajándéka köztünk. Nem értem, hogy ennek a nőnek miért kellett kimaradnia mindebből, hiszen ő is egy közülünk és nagyon remélem, hogy ez a látogatás majd felnyitja a szemét. Helyet foglalok és ha Hannah is megbékélt az újdonságokkal, türelmesen hajolok előre – Szóval a nővéred tárgyalni küldött. Támogatjuk a terveiteket, de szeretnék találkozni a testvéreddel is. Tudnom kell, hogy valóban az-e akinek te mondod. – Hannah ártatlan, tiszta. Ez sugárzik minden mozdulatából, pillantásából, kérdéséből, rezdüléséből. Azt azonban kötve hiszem, hogy a nővére is ilyen lenne, mi több. Remélem, hogy a nővére nála jóval vadabb, ravaszabb, dörzsöltebb. Nem azért, mert Hannah nem tetszene épp ilyen megrontatlanul; hanem sokkal inkább azért mert a nővérével az oldalamon, nincs aki megtépázhatná az előttem ülő szépséget. - Hálás lennék ha meg tudnál szervezni egy találkozót. Szeretném ha te is részt vennél rajta.
Kezdőlap
|| 
|| 
❖ 
