Jackson nem könnyíti meg a dolgomat. Tudom, hogy igaza van. Részben. Ez itt a családom, amelyről mindig is álmodtam. Itt a helyem velük, valóban így érzem. De akárhogy is tiltakozok most ellene, Klaus is a családom, hisz ő a gyerekem apja. Nem tehetek úgy, mintha ez nem számítana. És amiket felsorolt, valóban... az elmúlt hónapokat veszélyben töltöttem, de nem vagyok benne biztos, hogy az nem találhat meg itt is. A mocsár közepén a farkasok táborában vajon mivel lenne biztonságosabb? Akárhol is vagyok, elsősorban magamat kell megvédenem, ami egyre nehezebben megy, ahogy az idő halad előre, a pocakom pedig kerekedik.
- Egyelőre nem tervezek menni sehova - mondom végül egy halvány mosollyal, épp amikor a Tonynak tervezett kisfiú szalad hozzánk, és köt ki Jackson karjaiba. Moslygok azon, ahogy a kis sráccal játszik, és a szívem megmelegszik a látványtól.
- Köszönöm. Nagyon kedves vagy - veszem át Tony ajándékát egy kissé meglepetten, majd megsimogatom az arcát. És már szalad is tovább. Ujjaim között forgatom a medált.
- Tényleg otthon érzem itt magam - ismerem be. Most így van, de a jövőtől mégis tartok. Ezt viszont inkább nem mondom ki hangosan. - Viszont nagyon hosszú nap áll mögöttünk, és elfáradtam. Ideje lepihennem. Köszönöm a beszélgetést, Jackson - hajolok hozzá, és egy puszit nyomok az arcára. Aztán felállok, és elindulok megkeresni a kunyhómat, a jelenlegi otthonomat.

Figyelem ez a férfit, ahogy próbál győzködni, a lelkemre beszélni. Kedves, udvarias és határozott, eltéríthetetlen a céljától, a terveitől. Azt hiszem, meg tudnám kedvelni, de hogy hozzá menjek feleségül? Ez sok. Ez még mindig őrültség. És nem miatta. Miattam. Én nem akarok férjhez menni, sem most, sem a közeljövőben. Ő sem gondolhatja ezt komolyan. Hiszen csak nézzen rám. A kerekedő pocakom a legfeltűnőbb módon ábrázolja mindazt, amiért ez képtelenség. Egy másik férfi gyerekét várom. És nem is akárkiét. A hibridét, akinek a fél világ az ellensége, és mindazok, akik neki ártani akarnak, most veszélyt jelentek rám is, a lányomra is, és mindenkire, akik hozzám közel állnak. Ráadásul... én fiatal vagyok még ehhez, igazán nem is nőttem fel, az anyaság is kihívás a számomra, nem hogy feleségnek és alfának lenni ez mellé. Őszintén kíváncsi vagyok, vajon Jacksonnak milyen a hozzáállása a jegyességünkhöz. Az az érzésem, hogy bár nem erőltetné rám magát, ő mégis elhiszi azt, hogy ez a legjobb a falkának, és hogy ennek így kell lennie.
- Vigyáztál rám? - kapom fel a fejem, kiszakadva a gondolataimból. - Észrevettem néhányszor, hogy figyel valaki. Így már persze értem - bólintok elmosolyodva.
- Köszönöm, hogy vigyáztál ránk. De tudod, nekem kell még egy kis idő, hogy megemésszem mindazt, amit most hallottam. Ráadásul a baba is nem sokára megérkezik, és azt hiszem... - habozok kicsit, mielőtt folytatnám. - Lehet, hogy... lehet hogy vissza fogok menni a városba. Még nem döntöttem el. Az apja ezt szeretné, én pedig csak azt szeretném, ami a lányomnak a legjobb. Ahol a legbiztonságosabb. Szeretnék neki megadni mindent. Mindent, amit én nem kaphattam meg - fejezem be csendesen, és tűnődve bámulok a lángokba. Tényleg fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Itt a falka, végre visszakaptam őket, szeretnék mellettük lenni, és Jackson is fokozta rajtam a nyomást, hogy tartozom nekik, hogy vezetnem kell őket. Nem szeretném itt hagyni őket, segíteni akarok, hogy mind visszamehessünk a városba. De figyelembe kell vennem azt is, hogy nyolc hónapos terhesen nem vagyok épp mozgékony, nem tudok értük sokat tenni, a babáé most az elsőbbség.

Még mindig nevetségesnek és elképzelhetetlennek találom mindazt, amit mond. New Orleans uralkodói. Hercegnő vagyok. Az én klánom. Ez az egész annyira képtelenség, mint egy rossz tréfa. De már nincs nevethetnékem, még csak nem is mosolygok. Komolyan, tűnődve bámulok a férfira, és csak próbálom felfogni, megérteni... Árva voltam egész életemben, otthon nélkül, család nélkül, ide-oda lökdöstek, később magamtól csapódtam falkától falkáig, várostól városig. Azt is csak egy távoli álomnak láttam, hogy egyszer megtalálom a sajátjaimat, de ez... Ez sok és... Nem tudok vele mit kezdeni. Felelősséggel tartozom a falka iránt, ezt én is érzem, és tenni szeretnék értük, ahogy eddig is tettem, amíg az átok megtörésén dolgoztam. De feleségül menni egy idegenhez, visszafoglalni a várost - mert úgy érzem, ezeket várják tőlem - ez olyasmi, amire nem számítottam.
- Ma még ünnepelnek - nézek el a társaink felé a tűz felett. - De hamarosan fel akarnak majd lázadni, ugye? És visszatérni a városba. Ami teljesen érthető, minden jogunk megvan rá, hogy ezt tegyük. Szembe szállni a vámpírokkal, véget vetni a száműzetésnek... De nem rohanhatunk fejjel a falnak, ehhez terve kell - bámulok végül a tűzbe, és tulajdonképpen észre sem veszem, hogy azt teszem, amit várnának tőlem. A falka nevében beszélek és gondolkodom, mit egy vezető. Az érzés, hogy egy vagyok velük, és hogy tenni akarok értük, segíteni és vezetni őket, azt hiszem itt van bennem anélkül, hogy ezt igazán felfognám.

Alig tudok betelni az örömteli látvánnyal, ahogy a fajtársaim végre megöltik ezt a tábort élettel. Mind nagyon rég óta vártuk ezt a pillanatot, ki így, ki úgy, és végre elérkezett. Újra együtt lehetünk mind. Végre együtt lehetek a családommal. Mosolyogva bólintok Eve felé, amint ő magunkra hagy bennünket Jacksonnal, és elvegyül a mulatozók között. Így az én figyelmem most már teljesen a férfié. Nagyon kíváncsi vagyok mindarra, amit mondani akar. Túl rég óta vártam már erre. Egyelőre csak homlokráncolva hallgatom, nem tudom, mi fog ebből kisülni. Bólintok a kérdésre. Persze, tudom, hogy működik a hierarchia. Sok falkában megfordultam már az életem során, néhány részletben mind különbözhet ugyan, de van, ami állandó. Az alfa szava szent, és a falkát kell minden elé helyezni. Ez a túlélés titka is, és ebben van a farkasok ereje. Hajlandók meghalni is egymásért, ha arra van szükség.
- Egymásnak szán...? - ez a mondat annyira fejbe kólint a meglepetés erejével, hogy kimondani sem tudom. - Uralkodói vérvonal? - felvonom a szemöldökeimet. Még nagyon enyhén fogalmazott azzal, hogy ez sok lehet így nekem egyszerre. Persze hallottam pletykákat arról, hogy valamiféle farkashercegnő vagyok, de ez inkább csak valami poénnak tűnt. Hisz csak nézzetek rám! Semmi hercegnős nincs rajtam. - És ugyan mi felett uralkodnánk? A mocsár? - húzom el a számat. Nem mintha finnyás lennénk. Eléldegélek itt is, hisz a falkámmal lehetek, és csak ez számít. De enyhén szánalmas dolog uralkodói vérvonalakról meg elrendezett házasságokról beszélni így a semmi közepén. - Ne haragudj, nem téged kellene letámadnom ezekkel a kérdésekkel. Csak... Te sem veszed komolyan ezt az eljegyzés dolgot, igaz? - próbálok valamivel finomabban puhatolózni.

Feszülten figyelem az események alakulását, izgulok több dolog miatt is. Nagyon szeretném, hogy ez sikerüljön, hogy beváljon a gyógyír, és nem hiába itattam a farkasokat azzal a maszlaggal. Szeretném végre visszakapni a családomat, de van mélyen bennem belül egy kis szorongás is, hogy vajon elfogadnak-e, befogadnak-e, kedvelnek-e majd. Bizonyos értelemben, mindezek ellenére is, kívülálló vagyok. Nem itt nevelkedtem, még csak New Orleans közelében sem jártam, az az igazság. A tömegből egy férfi lép ki, aki magára vonja a figyelmemet, és hamar kiderül, hogy nem csak az enyémet. A többiek pedig hallgatnak rá, kérdés nélkül. Alfa lenne? De valamilyen vezető, az biztos, engem pedig még inkább elfog az izgatottság, hisz ha tényleg ő áll a falka élén, akkor a rokonom lehet, egy közelebbi hozzátartozóm.
- Hayley. Ez a nevem most - javítom ki őt, de nem gorombán, inkább kicsit zavartan. Már megtudhattam, hogy Andrea Labonair az igazi nevem, de ő az első, aki így szólít. Szokatlan. Hayleyként nőttem fel, nem hiszem, hogy ennek változnia kéne. Egy szégyenlős mosoly suhan át az arcomon a hálálkodására. Mit mondhatnék? Soha nem ismertem az igazi családomat, mégis annyi mindent megtettem már, hogy visszakapjam őket. Volt pár durva dolog is, vagy veszélyes... ez csak egy kis apróság a sorban.
Figyelem, ahogy a többiek lassan elengedik magukat, miután megkapták az engedélyt az ünneplésre. Lassan én is kezdek felengedni. Csak most veszem észre, hogy az elmúlt órákban alig-alig lélegeztem a szorongástól. Most pedig, a falkát nézve, én is egyre szabadabbnak érzem magam. Arcomon egy boldog mosoly terül szét. Aztán Jackson felé fordítom a figyelmem.
- Ismerted őket? Rokonok vagyunk, igaz? Mesélj - ülök le a közelében a tűz mellett. Mindenre kíváncsi vagyok, bármit is tud mondani. Érzem, olyan leszek, mint egy szivacs, ami minden információt képes befogadni.
Közben Eve kerül elő a fák közül. A teliholdnak vége, visszaváltozott. A farkasok is mind emberek maradtak. Régen éreztem ilyen boldognak magam. Evelynnehez sietek, és megölelem.
- Sikerült, látod? Megcsináltuk - mutatok a mulatozók felé sugárzó mosollyal. Az odahúzom őt is a tábortűzhöz, és visszatelepedek a korábbi székemre.

Nemigazán vagyok hozzászokva, hogy másokkal együtt dolgozzak, hogy aggódjanak értem, hogy valaki "fedezzen". Különös érzés, de pozitív értelemben. Kicsit elgondolkodom a lehetőségeken, majd halványan elmosolyodom.
- Rendben, akkor velem jössz - egyezek bele. Persze tudom, hogy nem csak miattam aggódik, hanem az egész család miatt. Mindannyiunk jövője ettől függhet, kettőnktől, össze kell fognunk, és megragadnunk ezt a lehetőséget. - Láttam a múltkor néhány fegyvert, puskát is az egyik sarokban. Remélem működnek is, mert azokra is szükségünk lehet - teszem hozzá, hangosan szövögetve a terveimet. Nem sokszor használtam eddig lőfegyvert, hisz farkas vagyok, anélkül is meg tudom védeni magamat, de azért néha nagyon hasznos tud lenni, ezért már évekkel ezelőtt megtanultam lőni. Viszont nagy tervek ide, vagy oda, a kicsi a hasamban követeli a magáét, és hirtelen farkaséhes lettem. Felveszem a meleg felsőt, amit Eve hoz nekem, majd nekilátok a levesnek.
- Köszönöm - küldök a lány felé egy hálás pillantást. Aztán az egyik nagyobb darab húst a levesből a fekete farkasnak nyújtom, aki sietve ki is kapja a kezemből. - Tudtam, hogy te is éhes vagy - nevetek fel halkan, ő pedig nekem nyomja a fejét, az orrával bökdösi a lábam. - Felőlem akár már holnap is nekifoghatunk - nézek újra Evelynne-re. Szerintem nincs mire várnunk, nincs miért húzni az időt. Minden nap csak veszteség, amíg a falka a falkas testben ragadt, és nekem sincs sok elpazarolható időm, hisz hamarosan akkora hasam lesz, hogy a mozgás is nehezemre esik majd, nem hogy boszorkányok leszerelése.

Bő egy hónappal később...
Nem kis kaland volt tőrbe csalni Celeste-tet, de tudtam hogy sikerülni fog. Tudtam, mert akartam, és ha én akarok valamit, akkor azt véghez is viszem. Lassan egy évtizede áhítozok rá, hogy megismerkedjek az igazi családommal, és nem épp itt, a cél előtt fogok meghátrálni. Elkaptuk a banyát, Eve segítségével sarokba szorítottam, és így végül sikerült megkapnunk tőle azt, amire szükségünk volt. Az átok ellenszerét. Egy hónap a hatásideje, ami épp ma jár le, teliholdkor. Tudom, nem száz százalék, hogy hatni fog, Celeste akár fel is ültethetett bennünket, de ma éjjel minden kiderül. A legjobbakban reménykedek.
Az utolsó adag gyógyfőzetet is kiosztottuk, már csak azt kell megvárnunk, hogy a hold kiteljesedésével a családom újra emberré változzon... majd az éjszaka elmúltával azok is maradjanak. Újra és újra azon kapom magam, hogy az ujjaimat tördelem idegesen, vagy valamit gyűrögetek a kezeim között.
- Mindjárt visszaváltoznak... - suttogom magam elé, miközben előrébb lépek a tűzhoz, ahol Evelynne is álldogál.

Szóval már ő is hallott róla. Nagyszerű! Legalább nem kell részletekbe menően magyaráznom. Bár ez valahogy nyilvánvaló is volt, hisz az egész falka élete, sorsa ettől a nőtől függ. Naná, hogy ismerniük kell, legalább látásból.
- Azt hiszem, az lesz a legegyszerűbb, ha valamivel előcsalogatom egy olyan helyre, ahol nem ő van erőfölényben. Könnyen kitalálhatok valamit, ami miatt majd találkozni akar velem, hisz kapcsolatban állok az ősi családdal meg a város vámpírjaival is... - Magamban már érlelődik is a terv, de egy kis kidolgozásra vár még. Alapos akarok lenni, csak egy esélyünk van. Nem hiszem, hogy lesz sokadik nekifutás is, és nem is akarok a végtelenségig csak próbálkozni. - Aztán lehozom ide, biztosítjuk, hogy ne árthasson senkinek, és megfenyegetjük, hogy oldja fel az átkot - összegzem azt, ami egyelőre megszületett a fejemben. Ha Eve valamivel nem értene egyet, úgyis elmondja. Egy ideig ismét csak a lángokat bámulom némán, aztán muszáj ismét megszólalnom.
- Ne haragudj, de van valami ehető kajád itt valamelyik kunyhóban? Éhen halok - nézek a kuzinomra, és egy bocsánatkérő pillantással a hasamra csúsztatom a kezem. Hát igen, a kicsinek kezdettől nagyon jó az étvágya, és vele együtt az enyém is. Szavaimra a fekete farkas is felkapja a fejét, mintha azt mondaná, hogy ő is éhes, és velem akar tartani.

Halkan elnevetem magam, nem is tudom, hogy kínomban, vagy szórakozottságomban. Hogy megjött volna az eszem? Fene tudja, de most ezt éreztem helyesnek. De az is lehet, hogy neki van igaza, és már előbb ide kellett volna jönnöm. Klaus végig helytelenítette, hogy leköltözzek a mocsárba, pedig már megfordult a fejemben korábban is, hiszen itt az én igazi családom, még ha a többség elátkozva él is. De a mi fajunkat egyébként is átkozottaknak mondják, a farkasgének érvényesülését az átok kiváltásának nevezik, megedződtünk már.
Amikor Eve rábólint a maradásomra, vállamra kapom a zsákomat, és beljebb sétálok, majd a tűz mellett telepedek le. Alig hogy helyet foglalok, egy farkas bukkan fel közöttünk, és egy kis nyugtalan körbeszimatolás után végül mellettem foglal helyet.
- Ó, helló! - üdvözlöm mosolyodva, mire megbök az orrával. Ismerős nekem, talán láttam is már valahol. - Remélem, hamarosan láthatlak majd a valós formádban is - érintem meg a bundáját a hátán, majd Eve felé fordulok.
- Ami az átok megtörését illeti, van egy tervem - közlöm végül. Nyilván nem ezzel akartam kezdeni köszönés helyett, de ez is az egyik oka annak, hogy minél előbb le akartam ide jönni. Amióta volt szerencsém hallani erről az átokról, nyughatatlanul nyomozgattam, kérdezősködtem, és próbáltam megoldást találni erre a problémára. Az elnyomásban élő falka innen a mocsár mellől nyilván nem sokat tehet saját magáért, de én, akinek van és volt joga a francia negyedben mászkálni, és a Mikaelson família házában élni, a régi, porosodó könyveik és naplóik között kutakodni, azt hiszem, előrébb lendíthetem ezt az ügyet. Sőt, kötelességemnek érzem, és nem csak azért, mert ők a családom, hanem azért is, mert mint kiderült, a falka egyféle örökségem, arra születtem, hogy vezetőjük, hercegnőjük legyek. Akármilyen szokatlan és idegen is tőlem még ez a gondolat. A lényeg az, hogy még így, ismeretlenül is bármit megtennék értük, hisz hozzájuk tartozom.
- Volt időm és alkalmam odafent a városban az ősiek, és elsősorban Elijah régi naplóit olvasgatni kicsit, aztán kérdezősködtem is egy sort, és rájöttem valamire... - kezdek bele az elméletem felvezetésébe, közben egy botot veszek fel a földről, azzal piszkálom meg a már pislákoló tüzet, hogy újra erőre kapjon, mert kezd lehűlni a levegő.
- Nem tudom, hallottál-e már róla, de a boszorkányok képesek mások testébe költözni - magyarázom eltűnődve, az ébredező lángokba bámulva. - Még Mystic Fallsban hallottam erről először. A boszorkányoknak egy csoportját, akik ezt előszeretettel művelik, utazóknak nevezik. A banya, aki elátkozta a falkánkat, azt hiszem, szintén valami hasonló volt. És még mindig életben lehet. Eredeti nevén Celeste, de ma itt Sabineként ismerik. Talán hallottál is róla - pillantok a kuzinom szemeibe. Remélem, tud követni, mert nekem is sok időbe telt, mire a darabkákat összeraktam magamban.
- Őt kellene elkapnunk, és valahogy megfenyegetnünk, hogy törje meg az átkot. - Nyilván ez a nehezebbik része a munkának, hisz nem egy kispályás, kezdő bosziról van szó. Az előnyünk azonban abban van, hogy a többi faj sokszor lebecsüli a farkasokat, pedig nekünk is megvan a magunk ereje, elsősorban a falka összetartásában.

A fák közötti sötétséget kémlelem a farkasom szemeivel, kezd aggasztó lenni ez a síri csend és nyugalom. Végül rántok egyet a vállamon, és megindulok a kunyhók felé, hátha találok valamelyikban valakit. Azonban talán még két lépést sem teszek, amikor valaki elkap hátulról. Felkiáltanék ijedtemben, de megakadályoz ebben a számra szorított tenyér, így csak egy elfojtott sikolyra telik. Épp készülök könyökömmel oldalba vágni az illetőt, amikor az elenged.
- Eve? Ez most mire volt jó? - fújok rá, de a tűz hamar kialszik a szemeimből, mikor ráébredek, hogy csak aggódik. Hiába űzték ki a fajtámat a mocsárba nyomorogni, még itt sem lehet nyugtuk, az ellenség nem hagy nekik nyugalmat.
- Nem követett senki. Csak én vagyok. Bocs, hogy ilyen későn, de... - a vállaimat vonogatom, majd ledobom a hátizsákomat, amit magammal hoztam, és körülnézek. - Szakítottunk Klausszal, és nem akartam ott maradni tovább. Szeretnék ide költözni, ha nem gond. Nem tudom, hova máshová mehetnék - pillantok újra a rokonomra, akit még szinte alig ismerek, valahogy mégis közelebb érzem magamhoz, mint a legtöbb olyan személyt az életemben, akikkel hosszabb időre hozott össze a sors. Tulajdonképpen nem montam teljesen igazat. Mehetnék máshová, kereshetnék egy szobát, vagy elmehetnék, utazgathatnék tovább, ahogy fél életemben tettem, de nem akarok. Az utam végére értem, itt akarok maradni, ide tartozom. Remélem, Evelynne is így gondolja.

Már késő éjszaka van, amikor végre megérkezem a mocsárhoz, de nem zavartatom magam. Felszabadító érzés a sajátjaim közé térni, és még ha eddig nem is itt éltem, nem is neveztem ezt a mocsarat otthonomnak, elég a tudat, hogy innen származom ahhoz, hogy úgy érezzem, hazaértem.
Ettől függetlenül nehezen nevezhetném magaménak az itt álló viskók közül akár egyet is, hisz még alkalmam se volt igazán körülnézni. Szükségem lesz egy idegenvezetőre, remélhetőleg a nemrég megismert kuzinom személyében, akit muszáj felvernem vélhető álmából, mert nem akarok reggelig itt dekkolni, vagy egy fa alá bekucorogni a csomagjaimmal így terhesen.
- Eve! Evelynne! - kiáltozom a nő nevét, remélve, hogy hamarosan előkerül. Aztán csak remélni tudom, hogy nem fog elküldeni a francba, amiért ilyen későn ideállítok. Talán butaság volt az éjszaka közepén eljönni Klaustól, de így éreztem a helyesnek. Nem akartam megadni a lehetőséget, hogy esetleg még reggel is összefussunk a házban. Az csak megnehezítette volna a helyzetet. Így sem könnyű. De nekem itt a helyem most.
- Hahó! Van itt valaki?! - kiáltok bele újra az éjszakába.