Leállítottam az autót az erdő szélén, és azonnal ránk zuhant a síri csönd, amit csak néhány vizimadár rikácsolása tört meg. Bár a csend nem számított újdonságnak. Szinte szó nélkül tettük meg Hayleyvel az utat, meglehetősen fagyos légkörben. Ugyanígy szó nélkül kezdtük el taposni az erdő fái között a mocsárba vezető utat. Latyak, rothadó növények bűze... és persze, farkasszag. Átérzett mindenen. A magamfajta megérezte ezer méterről is. - Ezt nevezem luxusnak - horkantam fel, meglátva egy nagyobb tisztáson szétszórva néhány sátrat, mintha csak hajléktalanok húzták volna meg magukat az ingovány közepén. Meg egy korhadt, már-már összedőléssel fenyegető faházat. - Megértem, hogy a családodhoz vágyakozol. Ezt a fényűzést ugyan ki ne vágyná? - kérdeztem gúnyosan, Hayley felé fordulva. - Mellesleg úgy látom, nem készültek túl nagy fogadással. Nincs itt senki. Persze lehet, hogy nem jó helyen járunk. Lehet, hogy közük sincs hozzád. Erre még nem gondoltál?
Mély hallgatásba burkolva tesszük meg az utat. Más esetben ez talán kínos lenne, de most némiképp megnyugtatónak érzem. Csak örülök, hogy nem kell beszélnem, nem kell magyarázkodnom tovább, bár a gondolataim így is fájdalmasan cikáznak a fejemben. Amikor viszont Klaus leállítja a motort, a csend jóval nyomasztóbbá válik. Csak barangolunk a mocsárban némán, mintha némasági fogadalmat tettünk volna, vagy elveszítettük a beszédképességeinket. A természet minden nesze eljut a fülembe. Igazából ez a része pozitív... már egy ideje vágytam rá, hogy kiszabaduljak a városból, és jó végre elindulni a családomhoz vezető úton. Legalábbis remélem, hogy azon vagyunk. Hamarosan fel is tűnik előttünk egy elhagyott tábor. Elhagyottnak tűnik, de az itt kavargó illatok alapján mégsem lehetnek túl távol a fajtársaim sem. Elengedem a fülem melett Klaus gúnyos és gonoszkodó szavait. Nem akarok ismét belekeveredni valami vitába, és ezt tudatom is egy pillantásommal. Inkább elterelem a szót olyasmi felé, amit már korábban is meg akartam kérdezni. - Mire jutottatok korábban Mikaellel? - érdeklődöm, hisz a beszélgetés végéről lemaradtam. Nem nézek rá közben, inkább a sátrakat járom körül, azt vizsgálva, hogy mindaz, amit itt hagytak, hány napos lehet. - Mit beszéltetek meg? Segíteni fog egyáltalán? - állok meg egy pillanatra szembe fordulva vele. - Szerintem nem rég jártak itt. Talán csak elbújtak... - tippelek félhangosan, témát váltva. Meglehet, hogy vámpíroknak hisznek bennünket, és félnek, vagy csak bizalmatlanok.
Megrándul az arcom, mikor szóba kerül Mikael. Na ja, hát tényleg érzékeny téma. Nem tudom, Hayley ösztönösen tapint-e rá arra, amit nem akarok szóba hozni, vagy a maga idegesítő módján így áll bosszút rajtam. - Abban maradtunk, hogy alkut kötünk. Segít nekünk, legalábbis állítása szerint. Én viszont rohadtul nem bízom benne - dünnyögöm, miközben csatlakozom a kutatáshoz. Átvizsgálok néhány sátrat, és a kunyhóba is bedugom a fejem. Hiába. Nem találok ott semmit, csak port. - Nem lenne egyszerűbb, ha írnál néhány sort, és itt hagynád egy fára szögezve? - érdeklődöm. - Bocsáss meg, de... a családod nemes egyszerűséggel büdös. Nincs kedvem sokáig ezt szagolni - jegyzem meg, a mindenhonnan áradó ázott kutyaszagtól fintorogva.
Meg tudom érteni, hogy nem bízik benne, hisz ezer éven keresztül meg akarta ölni, és akár őszinték Mikael szándékai, akár nem, sosem tudni, mikor változtat véleményt, és tesz nekünk keresztbe. Illetve Klausnak, de azzal nekem is árt, mivel vele vagyok... vagy olyasmi... Látom, hogy a nevelőapja nem a megfelelő téma arra, hogy elvonjam egy kicsit a figyelmét a duzzogásról, ezért megpróbálom máshogy megközelíteni a dolgokat. - És mi mit fogunk tenni? - érdeklődöm. Hisz nem ülhetünk csak ölbe tett kézzel. Akárki is égette a figyelmeztető jelet a vállamba, meg kell keresnünk, tennünk kell valamit, mielőtt ők lépnek újra. - Nem muszáj itt lenned, ha nem akarsz - fordulok újra felé, és a jelenleg tőlem telhető legvisszafogottabb hangon szólok hozzá, mielőtt egy újabb veszekedésbe fulladna ez a társalgás. - De én nem akarok elmenni, amíg nem találok valakit... vagy valamit. Itt kell lenniük, csak szét kell nézni, vagy másnem megvárom őket. - Tudom, hogy most reménytelenül makacs vagyok, de ha már eljöttünk idáig, nem fogom feladni két perc után. Inkább megveszem az irányt kunyhó felé, és hamarosan már kis tornácon vagyok. Ez is elhagyatottnak tűnik, szóval hagyom a kopogást, és csak besétálok. Nagyon párás és nehéz a levegő itt a mocsárnál, idebent pedig még melegebb van, akár egy szaunában. Feltűzöm a hajamat, és ledobom a pulcsimat, csak egy trikót hagyok magamon, aztán elkezdem átkutatni a fiókokat.
- Nem, én is maradok - morgom. - Minek siessek vissza a városba? Tudtommal senki sem vár. Ami meg Mikaelt illeti... - akadok el a mondókámban, mert mintha fél füllel sem hallana, ott hagy. Komolyan, mintha süket lenne, vagy én láthatatlan. Csak fújok egyet, és megforgatom a szemem. Csak tudnám, minek tépem a számat, ha nem kíváncsi a válaszra. Követem a kunyhóba, és szinte porfüggönyt látok az ablakon betűző fényben. A léptünk tompán puffan a korlepte fapadlón, és Hayley nekivetkőzve kezd el néhány fiókot átvizsgálni. Nem tudom, tudatában van-e annak, amit csinál, de az isten szerelmére... komolyan így akarja, hogy távol tartsam magam tőle? Nagyokat nyelek, aztán pánikszerűen kimenekülök a kunyhó elé. A friss levegő kissé lehűt. Inkább a kutyabűz, mint a sztriptíz. Úgyis tudom, hogy hiába áhítoznék utána. Elég szilárdan lefektette a köztünk lévő további kapcsolat alapjait. Nekidőlök a veranda egyik oszlopának, és körülnézek a tájon, ám ebben a pillanatban meg is rezzenek. Ugyan csak villanásnyi ideig látom, de meg mernék esküdni, hogy egy szőke üstök mozgott az egyik bokorban.
Pár pillanat után Klaus csatlakozik hozzám, de inkább csak hallom, mint látom, mert addigra már félig a fiókok aljára ások. Aztán ahogy bejött, úgy távozik is. Szóval nem fog segíteni. Megvonom a vállam. Egyedül is át tudom túrni a kunyhót. Remélem, senki magánterületét nem sértem meg ezzel, nem akarok balhét, csak infókat. A fiókok után a szekrények jönnek, majd az éjjeli szekrény. Semmi érdekeset nem találok. Aztán az egyik polcon megakad a szemem egy könyvöm, melyen a Labonair név szerepel. Ahogy belelapozok, kiderül, hogy ez inkább egy napló, vagy valamiféle jegyzet. Rengeteg név és dátum. Nem tudom, hogy lehet-e bármi jelentősége, de kisétálok vele a verandára. - Nézd - mutatom Klausnak az utolsó írott oldalt. - Az én nevem az utolsó. Mármint amit az a hibrid mondott. Andrea Labonair. - És ahogy jobban megnézem, a végén a születési dátumom is stimmel. Vajon mi akar ez lenni? Mi ez a sok név? Bárcsak lenne itt valaki, aki kicsit útba igazít.
Feszülten és kíváncsian fürkészem a tájat arra, amerre a felsejlő alakot láttam. Tudtam, ostobaság lenne utána iromodnom, mert alighanem már árkon-bokron túl jár. Különös érzésem támadt. Mintha a fák és bokrok takarásából száz és száz szempár figyelné minden mozdulatunkat. Vagy félnek... vagy óvatosak... vagy csak egyszerűen nem akarnak találkozni velünk. - Hm? - néztem a Hayley kezében tartott könyvre, mikor megjelent mellettem, egy napló - vagy hasonló - lapjának alját bökögetve. - Tehát Andrea. Nem túl jó név. A Hayley jobban tetszik - jegyzem meg, még mindig a bozótot figyelve. - Azt hiszem, láttam valakit. Ott - mutatok két szomszédos, szinte összenőtt fatörzs irányába. Bárkik is vannak itt.... a családod vagy sem... de tudják, hogy itt vagyunk.
Nem tudom miért, de muszáj elmosolyodnom azon, amit a nevemről mond. A veszekedésünk óta azt hiszem először mosolygok, ami után mintha kicsit ellazulna az arcom, sőt, én magam is. Most érzem csak, hogy eddig folyamatosan görcsben voltam, még ha nem is figyeltem rá. Klaus válaszolgat, belelapoz a naplóba, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy valahol máshol jár gondolatban. Az előttünk levő bokrokat lesi folyton, követem a pillantását, de én nem látok semmit. Hunyorgok, de semmi. És aztán én is mintha valami mozgást vagy villanást érzékelnék a szemem sarkából. - Hé! Várj! - indulok meg hirtelen a Klaus által mutatott fatörzs irányába, hátha sikerül elcsípnem még, bárki is van ott.
- Igen, így biztos könnyen elnyered a bizalmát, ha üldözöd - szóltam Hayley után, mikor a női fej végleg eltűnt a fák között, aztán összevontam a szemöldökömet. - Valami azt súgja, téged ismernek. Tőlem félnek. Ők ugyanúgy érzik a szagomat, ahogy mi az övéket. És nyilván tudják, nem vagyok sem farkas, sem vámpír. És ha igazam van, akkor tudják, ki vagyok. Sosem fognak a közelünkbe jönni, míg engem itt látnak - vonom fel a vállaimat. - Talán egyedül kellene próbálkoznod.
Megtorpanok, amikor Klaus rám szól, aztán oda-vissza jár a tekintetem közte és a fák sűrűje között. - Azt hiszem, igazad van. - Én nem mondtam volna meg neki nyíltan, hogy kopjon le egy kicsit, mert nem akarom tovább fokozni a feszültséget, ami közöttünk van, de jobb lenne, ha nélküle járhatnék itt körül. - Figyelj... csak egy kicsit szétnézek, hátha sikerül találnom valakit. Nem megyek messzire... és nem sokára visszajövök - mondom, mellékelve egy apró mosolyt, és remélem, hogy tényleg nem gond neki, ha egyedül csatangolok egy kicsit. Aztán megvonom a vállam, és besétálok a fák közé.
Örömmel veszem tudomásul, hogy lelép az a fickó, aki Hayley-t kísérte a mocsárba. A többiek megtiltották, hogy kapcsolatba lépjek vele, de már elég ideig bujkáltam előle. Amióta itt van, figyelem, és próbálok a távolból vigyázni rá. De úgy érzem, végre, itt az ideje, hogy kilépjek a sötétségből. - Azt hittem már sosem megy el. - Mondom mosolyogva, majd előlépek az egyik fa mögül és pár méterre megállok a lánnyal szemben. - Szia, Hayley. Én Evelynne vagyok, örülök, hogy végre találkoztunk. - Mosolygok rá, ami engem is meglep, hisz jó pár éve már annak, hogy ennyire barátságosan és kedvesen tudtam volna akárkihez is viszonyulni. De érzem a szívem mélyén, hogy mi ketten egyformák vagyunk, ezért nem is akartam tovább várni. És remélem nem követtem el hibát azzal, hogy felfedtem magamat előtte.
Egyre beljebb és beljebb haladok a fák között, néha bizonytalanul pislogva hátra abba az irányba, ahol Klaust hagytam. Nem azért, mintha féltenem kellene őt, vagy magamat. Nem félek, egyáltalán. A bennem levő szorongás inkább amiatt van, mert nem tudom, mit vagy kit várhatok. Ha egyáltalán hajlandó lesz előttem mutatkozni végre az, aki egyértelműen figyel már egy ideje. A kunyhó óta már én is érzem, hogy nem vagyunk egyedül. És ekkor kilép elém egy szőke lány. Megtorpanok, és elkerekedett, hatalmas szemekkel meredek rá. - Szóval tényleg Klaus miatt rejtőzködtök - mondom halkan, inkább csak magamnak, aztán bólintok, és kicsivel közelebb lépkedek. - Evelynne? - Nekem semmit nem mond a neve. Szerintem ezt le is olvashatja az arcomraól. - Ismersz engem? - kérdezem bizonytalanul, mert egyelőre fogalmam sincs, mi mást mondhatnék. Csak méregetem a lányt, próbálom kitalálni, milyen idős lehet. Nem tűnik sokkal idősebbnek tőlem. És ő vajon a rokonom? De az szinte biztos, hogy farkas.
Felemelő érzés volt végre szemtől-szemben látni őt. Nem is tudom miért hallgattam a többiekre és maradtam ennyi ideig távol tőle. Persze gondolom nem bízna meg bennem egyik pillanatról a másikra, de mégis ebben reménykedtem. Mindig kívülállónak éreztem magam a saját családomban és mióta tudomást szereztem Hayley-ről, mondhatjuk, hogy belé kapaszkodtam. Hittem abban, hogy ugyanolyanok vagyunk és valamilyen okból kifolyólag mindig is hozzá éreztem magam a legközelebb. Pedig egészen eddig még csak nem is találkoztam vele. - Mindannyian jól tudjuk, hogy egy Mikaelson milyen erővel bír, így bocsásd meg nekünk, hogy óvatosak vagyunk. - Magyarázkodással kezdem, majd mosolyogva oldalra döntöm a fejem, ahogyan ismétli a nevemet. Még nem hallott rólam, igaz ezen egy percig sem csodálkozom. - Hát, őszintén, előbb ismertelek Andrea-ként, mint Hayley-ként. De a Hayley tényleg jobban illik hozzád, a barátodnak igaza van. - Bókolok és figyelem a reakcióit. Évekig vártam erre a pillanatra, mióta pedig itt van New Orleans-ben, mindig csak kerestem az alkalmat arra, hogy végre beszéljek vele. Most pedig végre itt van. - A kérdésedre visszatérve, igen, ismerlek. Unokatestvérek vagyunk. Te is Labonair én is Labonair. - Bátran közelebb lépek hozzá, hogy csak pár apró lépés válasszon el minket egymástól. - Hogy érzed magad? - Érdeklődöm kedvesen, és lopva a hasára pillantok. Reménykedem, hogy ő is és a kicsi is jól vannak és nem fenyegeti őket semmilyen veszély.
Felemelt szemöldökkel bámultam a fák között eltűnő Hayley után. Hát ennél már tényleg nem mondhatta volna ki lényegretörőbben, hogy jelenleg a háta közepére kívánja a társaságomat... még akkor is, ha én ajánlottam, hogy menjen egyedül. Én vagyok az első Hibrid, hogy mer engem rendreutasítani, és sértegetni? A kisasszony egyre és egyre többet enged meg magának. Úgy tűnik nagyon biztos benne, hogy terhes mivoltában nem bántom. Hát, nem is. De írom a listát, mit kell levernem rajta, ha kibújik belőle a gyerek. Magamban dühöngve ültem le a kunyhó poros-korhadt verandájára. Az erdő néma mozdulatlanságba dermedt körülöttem. Mégis... éreztem, hogy nem vagyok egyedül.
Pár órája érkeztem New Orleansba, bár Mystic Fallsba kellett volna mennem de mégis itt vagyok, és próbálok normális társaságot keresni magamnak. Sok embert megszólítottam már de szinte senki nem akart beszélni velem, a farkasok mocsara felé kóboroltam, vagyis azt hiszem, hogy ez az. Gőzöm nincs, hogy mit keresek itt, hisz ha átváltoznak én totál halott vagyok. Szeretnék varázsolni egy kicsit, vagy akármit csinálni amivel picit elterelem a gondolataimat. Egy lepukkant kunyhó verandáján pillantok meg egy férfit, aki eléggé jól nnéz ki, talán ő majd szóba áll velem. Felé közeledem aztán egy pillanatra megállok és előre kigondolom a bevágódós hülye szöveget amit mindenkinek elmondok és amit rühellek is. Végre összeszedtem magam aztán odasétáltam hozzá, majd kérdezés nélkül mellé ültem. - Üdv! Zavarok? - nézek rá a férfira, akinek a szemeiben erős düh látszik, remélem, hogy nem fog felfalni, de az ilyen fajtákkal magam is eltudok bánni.
A hozzászólást Jackie Thomson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 04, 2014 7:26 am-kor.
Fogalmam sincs, ki vagy mi közeleg felém, megfeszülő izmokkal várom hát, hogy előbújjon az ellenség, vagy szövetséges. Szusszanok egyet kissé megkönnyebbült-megvetően, mikor látom, hogy csak egy lány. Elég idegenül mozog errefelé, nyilván nem farkas. De hogy micsoda, csak akkor érzem meg, mikor odalép hozzám. - Most mondhatnám, hogy zavarsz, de egyrészt ez nem az én területem - mutattam egy széles mozdulattal végig a mocsáron - másrészt a fajtád elég lobbanékony és mágiaismerő ahhoz, hogy ne tolerálja ha valami nem úgy történik, ahogy ti akarjátok. Szóval... érezd magad otthon mellettem - vontam vállat, mikor leült mellém. Noha semmi kedvem nem volt társalogni senkivel, mert még mindig dühöngtem Hayley miatt, már körvonalazódott a fejemben, hogy egy vámpír-boszorkány még jól jöhet nekem. Szövetségeseket akartam? Nos, találhatok. És fajtája jellege miatt egyaránt előnyömre lehet mind a belvárosbeli vámpírok, mind a boszorkányok között. Igyekeztem hát kissé barátságosabban pislogni rá. - A fajtád ritkán merészkedik farkasok közelébe. Remélem nem öngyilkossági kísérletet forgatsz a fejedben. Hidd el, a farkasok fájdalmasan ölnek. Nem élveznéd.
Nézem a férfit, kinek szemeimben látszik, hogy dühös de közben néha egy kis barátságos tekintetet vet felém. Tudja, hogy mi vagyok és ismeri a fajtámat, vajon ki lehet ő? - Eléggé jól ismered a fajtámat, nem vagyunk túl sokan! Egyáltalán nem azért jöttem ide, hogy megölessem magam, nem is New Orleansba akartam jönni, aztán valahogy mégis idekerültem. Szabad megtudnom,, hogy kihez van szerencsém? - kérdezem tőle és közben megpróbálok mosolyogni, és rájönni, hogy mit tudhat még a fajtámról. Talán ő is vérfarkas lenne és épp arra készül, hogy elharapja a torkam? Remélem el tudok majd bánni vele ha szükség lenne rá. - Te is a farkasok közé tartozol, ha már tudod, hogy mennyire fájdalmasan ölnek? Én is tudok fájdalmasan ölni ha kell, el tudok bánni velük ha muszáj lesz! Amúgy is csak pár napra fogok itt maradni aztán irány Mystic Falls!
Elnevetem magam. Kedves, naiv lány. A jelek szerint kezdő is, ha fogalma sincs róla, ki vagyok. Általában a nála erősebbek érzik a fura kettősséget bennem. - Nem vagyok vérfarkas - válaszolom. - Vagyis... nem csak farkas vagyok. Hibrid vagyok. Egész pontosan, az Első hibrid. A nevem Niklaus Mikaelson - pislogok rá a szemem sarkából. Nézzük, mond-e neki valamit a nevem.
Ki ne ismerné az eléggé öreg ősi Niklaus Mikaelsont.Személyesen csak most találkoztam vele, de sokszor hallottam már hírét, az ölés az egyik szakterülete. Természetesen annyira nem vagyok butus, hogy ne hallottam volna róla, eléggé magányosnak tűnik pedig sok talpnyalót összeszedhetett magának ennyi év alatt. - Ohh szóval, hogy te lennél az ősi hibrid? Sokat hallottam már rólad, főleg a boszorkányok körében eléggé híres vagy, és ha tehetnék sok boszorkány eltűntetett volna téged láb alól, de aztán feladták. Remélem nem tervezed a halálomat, hisz egy boszorkány mindig jól jön! - mosolygok halványan, de valóban egy kicsit félek, hogy bántani fog.
Kaján és pimasz mosolyt küldök a lány felé. Szeretem, ha a hírem megelőz. Afféle elégedettséggel tölti el a lelkem, és kissé eloltja bennem a harag tüzét. - Úgy tűnik, engem mindenki tömeggyilkosnak tart. Pedig nem vagyok az. Csak akkor ölök, ha indokolt. Meg ha éhes vagyok, fáradt, morcos és nyűgös - teszem aztán hozzá elgondolkodva, némi ajakbiggyesztéssel. - Egyébként boszorkányokat csak ritkán gyilkolok. Egyrészt mindig jól jön a segítségük. Ha önszántukból nem, akkor némi rávezetéssel - vigyorgom el újra magam. - De anyám iránti tiszteletből sem irtom teljes gőzzel a fajtádat. Főleg azt a különleges fajtát, ami te is vagyok. Végeredményben, ha azt vesszük, téged is hibridnek lehet nézni - dünnyögöm. - Mellesleg szép nőket amúgy sem ölök. Szóval azt hiszem, nem kell tartanod attól, hogy itt hagyom a hulládat a mocsárban. Feltéve persze, ha nem borítasz ki valamivel. Azt nagyon nem szeretem, és van valaki, aki mostanában folyamatosan közel hoz ehhez az állapothoz - morgom a végén még oda. - Mi járatban itt, ezen a büdös, ingoványos és lepukkant helyen? - teszem fel a végén a kérdést.
Kissé megnyugszom amikor Klaus tudatja velem, hogy nem akar megölni. - Hát jó tudni, hogy nem akarsz megölni engem. Igazából tényleg különleges a fajtnk, csak néhányan vagyunk, legalábbis akiket én ismerek. Egyáltalán nem terveztem, hogy idejöbök, mivel Mystic Fallsba tartottam, aztán eltévedtem és így kerültem ide, de jó lenne oda eljutni. Meg azt sem terveztem, hogy épp az ősi hibriddel fogok itt társalogni, de hát vannak még véletlenek. - úgy tűnik Niklaus Mikaelson mégsem olyan gonosz, mint amilyennek sokan elmondják, de ez csak jó, mert most semmi kedvem nem lenne ahhoz, hogy itt dühöngjön nekem és még kitudja mit csináljon.
- Mystic Falls - mormolom magam elé. Mi tagadás, kissé hiányzik a város. Egész jól megszoktam az elmúlt években. Bár, fene tudja miért, de gyanítom a város iránti vágyódásomnak valaki máshoz is köze van. Ezer év masszív gyűlölködés és ellenségeskedés után sem tudja senki emberfia elfelejteni élete első, és legnagyobb szerelmét. - Ha még nem jártál Mystic Fallsban, elárulom, hogy olyan várost keress, amelyik fel van lobogózva, és ünnepelnek, hetvenhat vacak trombitával. Meg lufikkal, és pezsgővel. Tudod, sokakat nyilván extra jól érintett a hír, hogy áttelepültem New Orleansba - fintorgok, és az erdői fák közé nézek, amerre Hayley eltűnt. Nem látom sehol, nem is hallom, de még nem is hallottam vérfagyasztó sikolyt, ami miatt rohannom kellene. Kicsit kényelmesebben nyújtózom el, a lány felé fordulva, hátam a veranda egyik tartógerendájának döntve, és kényelmesen kinyújtva a lábaimat. - Mondtam már, hogy milyen gyönyörű vagy? - kérdeztem sejtelmesen halk hangon.
Halvány, megértő mosoly jelenik meg az arcomon, és lassan bólintok. Nem lep meg, hogy Klaus rossz híre ide is eljutott, de most nem ártó szándékkal jött. - Megértem, de nem akar ő ártani nektek, csak rám vigyáz - mondom határozottan, de a mondat végére elapad a magabiztosságom, mert eszembejut az utlimátum, amit Klaus nekem adott korábban a farkasokkal kapcsolatban. Nem hiába elővigyázatosak, egy ősinél meg egyébként sem lehet tudni soha sajnos. De nem ez az a téma, amivel szeretném megnyitni a beszélgetésemet egy potenciális rokonommal. Tanácstalanul vonogatom a vállamat arra, hogy neki is a Hayley név tetszik jobban. Mit mondhatnék? A nevelőimnek szerencsére jó ízlése volt nevek terén. - Un... unokatestvér? - dadogom visszakérdezve, és most először mérem végig a lányt alaposabban is szemügyre véve őt. Azt hiszem, hasonlóságokat keresek, bár első látásra nincs sok. Talán csak az a tűz a szemében. Az ismerős. És valamiért segít kicsit feloldódnom, és közvetlenebbnek lennem. - Ne haragudj, csak annyira... annyira régóta kutatom már a gyökereimet, és most... - a szavakat keresem, nem túl sok sikerrel. Csodálkozás, egy adag izgatottság és öröm keveredik bennem. De legalább egy időre tényleg sikerül megfeledkeznem Klausról és a korábbi balhénkról. Követem tekintetemmel Evelynne pillantását, aki futólag a hasamat nézi, miközben felteszi nekem a kérdést. Elég egyértelmű jele annak, hogy tud az állapotomról. - Szóval te is hallottál róla - inkább mondom, mint kérdezem, és egyik kezem már csak megszokásból is a hasamat dédelget a benne lakó aprócska lénnyel együtt. - Jól vagyunk - válaszolok megnyugtatóan, majd hogy átíveljem a közöttünk levő fizikális és képzeletbeli távolságokat, fogom magam, és leülök egy fatörzsre. - Hol vannak a többiek? Gondolom nem egyedül laksz itt... - Annyi kérdés kavarog a fejemben, de fogalmam sincs, mellyikkel kéne kezdenem, így hát csak kérdezem, ami először eszembe jut.
A boszi nem válaszol, csak lesüti a szemét, de a szeme sarkából rám pislog. Nyert ügyem van, azt hiszem. Minden téren. Épp közelebb akarok araszolni hozzá, de egy ág roppan a fák között.... és a fejem felkapva még látok egy szürke bundát, ahogy elsuhan a növényzet között. És egyértelműen abba az irányba tart, amerre Hayley is távozott. Felugrom, és hajamba túrok idegesen. Francba, mindig a legjobbkor jön az ilyesmi! Az égiek sem akarják, hogy ledöntsek egy nőt... Némi hezitálás után röviden elbúcsúzom a boszorkánytól, aztán vámpírsebességgel indulok a fák között előre, mígnem egy tisztásra robbanok. Igen, mondhatni, hogy robbanok, egy bokrot szinte egészben tolok magam előtt. - Hayley! - kiáltom, miközben az ágak és levelek halmazát söpröm le magamról, de egyúttal látom, hogy nem folyik véres küzdelem. A farkas szemmel láthatóan nem jött el idáig, vagy ha mégis, akkor lapul. A megjelenlésem és a lényem még mindig túl ijesztő nekik. Csak egy szőke lányt látok Hayleyvel, aki meglepődve, és kissé félve pislog rám. - Nem akarlak megenni - fintorgok rá köszönésképpen, aztán újra Hayley felé fordulok. - Egyben vagy? Ki ez a nő? - bökök a szőkeségre.
Kezdőlap
