Evelyne válaszait várom, de hirtelen Klaus bukkan fel, és kicsit megzavar bennünket. Még örülhetek, ha Eve nem menekül el ismét. Aggódva pislogok rá, majd Klaus felé fordulok. - Ő Eve. Az unokatestvérem - válaszolok, és egy apró, bizonytalan mosolyt küldök közben a lány felé. Még szokatlan számomra ilyen szavakat használni, egyelőre alig vagyok képes felfogni, hogy ez tényleg megtörténik végre. Megismerhetem a családomat. - Nincs semmi gond, minden rendben, csak beszélgetünk - nyugtatom rögtön Klaust, mert ahogy idetoppant, úgy tűnik, aggódik értünk. - Viszont szeretnék még egy kicsit itt maradni - mondom, és kijelentésnek tűnhet, de a hangom és a tekintetem inkább kérlelő. - Figyel, ha szeretnél hazamenni, menj nyugodtan. Én megleszek, és ígérem, nem maradok el sokáig - teszem hozzá, és burkoltan utalok ezzel arra is, hogy nem kell aggódnia, haza fogok menni hozzá.
Felváltva hordozom a tekintem egyikről a másikra. A szőke lány szemlátomást úgy áll, nekitapadva az egyik fa törzsének, mintha azon gondolkodna, meneküljön-e. Hezitálok egy darabig. Valahogy nem tűnik túl jónak a gondolat, hogy itt hagyjam Hayleyt egyedül egy büdös mocsár közepén. Másrészt, a fenébe is... ők a családja... talán ha valamikor, most gyakorolhatnám kissé a megértést. Főképp, ahogy látom Hayley kérlelő, már-már rimánkodó pillantását. - Hát jó... - dünnyögöm, bár elég kelletlenül, és kezébe nyomom a kocsi kulcsait. - Lehetőleg ne dorbézold itt át az egész éjszakát. Ha sötétedésig nem jössz, eljövök érted. Bár azt talán jobb lenne nem várnod - teszem hozzá, majd a lány felé fordulok. - Rád bízom... kis időre - mondom halkan, de meglehetősen fenyegető hangsúllyal. - Ha történik vele bármi, nem éred meg a holnapot. És a családod többi tagja sem - vetem még oda lenézően, aztán sarkon fordulok, és egy utolsó pillantás után vámpírsebességgel elindulok a visszaúton. Méghozzá addig, míg meg nem gondolom magam...
Klaus végre kettesben hagy bennünket, de nem hiszem, hogy az utolsó szavaira tényleg szükség volt. Én bízom Eveben, a lány viszont nem szívleli Klaust és a családját, és ez a fenyegetés csak keserű, nyomasztó hangulatot hagy maga után, a légkör pedig így is csak lassan tud oldódni. A beszélgetésünk csak döcögősen halad, bár ezt inkább csak annak tudom be, hogy mindkettőnkben van egy kis visszafogottság. Evelyne és én is már jó ideje keressük a családunkat, egymást, valakit, akihez tartozhatunk, de a körülmények talán nem a legmegfelelőbbek még mindig ahhoz, hogy igazán őszintén le tudjunk ülni beszélgetni. Ráadásul a telihold vészesen emelkedik odafenn az égen, és bár én nem tartok attól, hogy egy falka átváltozott farkas között maradjak az erdőben, tudom, hogy ezzel veszélyt hozhatnék a családomra Klaus személyében, ha nem érek időben vissza. Az időszűke pedig csak méginkább feszélyez. - Figyelj! Mi lenne, ha találkoznánk valamikor más körülmények között, amikor nyugodtabban tudnánk beszélgetni, és nem kell tartanunk attól, hogy bárki megzavarhat bennünket? - teszem fel a kérdést egy bizonytalan félmosollyal. Megadom neki a számomat is, bár ahogy ezeket a farkasokat ismerem, szerintem könnyen meg tudna taláni telefon nélkül is bármikor. A farkasok lakta erdőn a következő pillanatban erős nyugtalanság söpör végig, amit még én is megérzek. Vérszívók lepték el a mocsárvidéket. Nem tudom hányan, talán egy fél tucatnyian, vagy többen. Őrültek lehetnek, meg akarnak halni, hogy az átváltozás közben, holdvilágos éjszakán törnek be ide. Legalábbis ez az első gondolatom, de aztán itt-ott elkapok egy-egy mondatfoszlányt. Bosszútállni jöttek, megleckéztetni a farkasokat. Valaki zavargást keltett közülük a városban, az hozta ide a vámpírokat. Baromság. Az itteniek nem tennének ilyet, tudom jól. Rossz előérzetem van, de próbálom elhessegetni, mert az az igazság, hogy magam is veszélyben vagyok jelenleg. Ha a vérszívók bosszút akarnak, egy terhes vérfarkas sem fogja meghatni őket, főleg ha nem sejtik, hogy kinek a gyerekét várom. Evelynet itt kell hagynom, hogy a társaival elrejtőzhessen, vagy harcolhasson, vagy amit szeretne. Én viszont egyáltalán nem vagyok biztonságban a mocsárban jelenleg, ezért menekülőre fogom.
Az út gyorsan szalad a két kerék alatt, a nap sugarai a kora őszi időben is elég erősek ahhoz, hogy a dzsekin keresztül ne érezzem a hideget, ami átjárja testem. Farkasként nem fáztam annyira, de egy részemnek szüksége volt melegebb ruhákra, mert nem bírta a hideget. A félvérűség átka és előnye egyben. A mocsártól nem messze az úton leállítom a motort, majd mikor Chris is csatlakozik hozzám, kezet nyújtok felé, és csendesen lépdelve mellette a mocsár olyan része felé vezetem, ami eldugottabb. -Azt mondtam, mutatni akarok valamit, és fogok is. De előtte meg kell valami ígérned. Ez a mi titkunk lesz.-lépek hozzá közelebb, felpillantva mélybarna szemeibe, és óvatos csókot nyomok borostás arcára, majd távolabb lépek tőle ismét, és körbenézek. A földön már bőven vannak lehullott levelek, a célnak meg fognak felelni. Még egy utolsó pillantást vetek rá, aztán lehunyom a szemeim, és pár másodpercig így maradok, amíg átjárja testem az ereimben pezsgő erő, és el nem ragad magával. Ajkaimon pár szó, suttogásként tör elő. Felpezsdül a vérem, és mikor tenyerem magam elé emelem, a földön heverő levelek a levegőbe emelkednek, és úgy keringenek körülöttünk, mintha forgószélben, egy tornádó tölcsérében állnánk. -Azért is érezhetted, hogy nem vagyok olyan, mint minden más farkas, mert nem csak farkas vagyok.-nem mozdulok, hagyok egy kis időt, hogy feldolgozhassa, mi történt, lehet, hogy meglepődött, lehet, hogy ő is előbb szegné torkom, mint hogy legközelebb hozzám szóljon, de ha így van, bőven félre ismertem. Kezeim továbbra is a magasban tartom, érzem a testem bizsergető erőt, és életemben először nem félek a titkomtól, amit őrzök. Nem hazudtam neki arról, mi vagyok, ő nem kérdezte én nem mondtam. Ha csalódik bennem, hát ismét oda jutok, hogy egyedül vagyok. Ha nem, és elfogad olyannak, amilyen vagyok, akkor nincs probléma, az élet megy tovább ahogy eddig. -Az apám farkas volt, az anyám boszorkány. Nevelőintézetbe adtak, mert fattyú vagyok, aki sehová sem tartozik. Farkasboszorkányként is szívás az élet.-engedem el a leveleket, és vállat vonok. A csendes mocsár hirtelen még csendesebb lesz.
Csak száguldunk, hosszú percekig, talán fél órán át is néma csendben, ki a városból, a külvárosi rész elhagyatottabb részei felé, majd teljesen magunk mögött hagyjuk az ember lakta részeket, hogy végül a mocsárban kössünk ki. Ismerem a helyet, ahová hozott, bár ritkán járok ide. Néha elfutkosok az erdő ezen részén is egy-egy telihold alkalmával, de mivel túlságosan közel esik a falkák lakta részhez, általában más környéken teszem szerencsémet. Fogalmam sincs, mi vár rám, miért is jövünk ide. Nincs vészhelyzet, az biztos. Farkasként az idegrendszerem jelezni szokott, ha valaki rosszban sántikál, főleg azok után, hogy Gwen... hogy ő itta meg a levét az én őrültségemnek, és a figyelmem kihagyásának. Kissé elkedvetlenedem, ahogy eszembe jutnak a vele, és az azóta történtek, de nem mutatok ezt Leslie előtt. Eddig sem mutattam túlzottan, akkor sincs ez másképpen, ahogy lekászálódom a motorról. A kíváncsiság ott lüktet bennem, és várom a magyarázatot, miért kellett eljönnünk ide, az isten háta mögé. Erre nem kell sokat várnom. Csak nézem furcsállva, összehúzott szemöldökkel, ahogy megáll, aztán olyasmi történik, amire nem számítok. Mert mintha valami különös energia kezdene dolgozni körülöttem, valami fura pezsgés kel életre a levegőben, aztán a földön heverő falevelek megmozdulnak, és mintha csak táncot járnának, forogni kezdenek körbe-körbe. Leesik az állam, és kell néhány másodperc, hogy felfogjam a szavait, és a látottakat. Most már legalább megvan a magyarázat, miért is éreztem olyan különlegesnek már az első percben... Látom, most először látom, hogy a tekintetében - mégha igyekszik is rejteni és titkolni - de megcsillan némi félelem. Vajon mitől fél? Tőlem? A reakciómtól? Mert ha igen, feleslegesen. Mikor leengedi a kezét, és a száraz avar visszahull a földre, közelebb lépek hozzá, és megállok előtte alig tíz centire. - Már tudom, mit éreztem benned - szólalok meg csendesen. - A te származásod ugyanúgy különleges, ahogy másoké is. Ismerek hozzád hasonlót - jegyzem meg, de nem teszem hozzá, hogy én vagyok az a valaki, akinek a születési körülményei és létezése nem hétköznapi. Bár én nem birtokolok hasonló erőket, mint ő. Én csupán farkasherceg vagyok. Talán említésre sem érdemes. - Tőlem nem kell félned - nyújtom ki a kezem, és megsimogatom az arcát. - Nem ítéllek el ezért, miért tenném? Most, hogy már tudom az igazságot, te még mindig ugyanaz a lány vagy, akit tegnap megismertem, aki mellett eltöltöttem az éjszakát, és akit ma reggel megcsókoltam - hajolok oda hozzá, és ezúttal én tapasztom ajkamat az övére, nyelvemmel pedig lágyan bebocsátást kérek a szájába. Eddig is tetszett nekem ez a lány, ezek után sem lesz az másképpen.
Messze a város zajától, a kíváncsi emberektől, egy olyan mocsárban, ahol farkasok falkákban laktak... A helyszín megválasztása kissé abszurdra sikerül, hisz a farkasok többsége nincs oda a boszorkányokért, sőt. Sebaj, maximum karóra húznak, más nem igazán történhet. Valamiért győzködöm magam, hogy bár elsőre teszek ilyesmit egy körülbelül idegen előtt, de nem lesz felesleges a lépés. A csend, ami körülölel minket, pontosan annyira várakozással teli, mint ahogy Ő néz. Látom a szemében izzó kíváncsiságot, és szavaim hallatán ez csak egyre erősödik. Próbálom leplezni azt a fajta félelmet, amit most érzek, amivel könnyen keresztül tudok húzni bármilyen tervet, és látom, hogy ő is látja ezt rajtam. Hagyom, hogy az ereimben végigfutó energia a tenyeremen keresztül elmém segítségével a száraz faleveleket a magasba emelje. A csend még feszélyezőbb lesz, ahogy szavakba öntöm, mi vagyok, és nem kapok semmilyen reakciót tőle, csak a csodálkozást. Nem tudom, hogy ez jó e vagy sem, nagyot nyelek, várok, mit fog lépni. Ahogy közeledni kezd, kezeim testem mellé hullanak és tekintetét figyelem. Ahogy egész közel araszol, ismét eláraszt a nyugalom, lélegzetem pedig tüdőmben reked. -Nem mindenki látja így...-suttogom szavaiba vágva, és a gondolattól összeszorul gyomrom, s ahogy a kéz arcomhoz ér, ahogy végigsimít rajta, a testem bizsergés járja át. Szavai negédesen szállnak fejembe, és megremegnek a lábaim, amikor ajkaimra hajol. Mohón csókolok vissza, egészen szorosan simulva mellkasához, kezem nyakára vándorol. A mámor, a vágy ismét felülkerekedik rajtam és olyan hévvel csókolok vissza, hogy magam is meglepődök. -Nem foglak folyton leállítani, de a hely nem a legalkalmasabb, hogy elveszítsük a fejünk.-annyira húzódok el tőle, hogy meg tudjak szólalni, még ha hangom el is csuklik, és csupán halk suttogás. Kinyitom időközben behunyt szemeim és egyik kezem végigsiklik borostás arcán.-Elárultam egy titkom. Ez úgy igazságos, ha te is elárulsz egyet a tieid közül.-nem lépek tőle távolabb, élvezem a forróságot, ami testéből árad felém, tekintetembe kíváncsiság költözik. Valóban érdekelt, hogy milyen ember, meg akartam ismerni, ítélkezni úgy sem ítélkeztem volna, mert nem volt hozzá jogom. Mindenkinek vannak hibái, megtanulunk velük élni, de hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy más felett akkor sem lehet egy rossz szavunk sem. Mi csak emberek vagyunk... részben emberek, de mi is hibázhatunk. És imént hibáztam, amikor félni kezdtem, elutasító lesz és meg akar majd ölni. De nem így tett, sőt. A szavak, amiket ezután mondott, csak még jobban oldottá tettek vele szemben, és tényleg kezdtem úgy érezni, végérvényesen elcsavarta a fejem.
- Aki nem így látja, az bolond - válaszolom halkan. - Egyet már megtanultam életem évei alatt. Soha nem az számít, minek és hogyan születtünk, hanem az, kik vagyunk most, és miket teszünk - reagálok a szavaira, aztán kissé felnevetek. - Hidd el, szívesen elveszíteném veled a fejem bárhol, és bármikor. De azt hiszem, ez nem épp a legjobb pillanat, és nem a legjobb hely - csóválom a fejem, de közben magamhoz ölelem, hogy ezzel is mutassam, nem számít, nem érdekel az, amit megtudtam most róla. Az én szememben nem változott meg semmi sem. Azon már csak reménykedem, hogy ez fordítva is így lesz, főképp, miután rákérdez az én titkomra. Hogy az ösztönei súgják-e meg, hogy nálam is van mit megkapargatni, azt nem tudom, de nem is foglalkozom ezzel. Lerogyok az avarba, aztán megpaskolom magam mellett a földet, jelezvén, hogy kövessen, majd mikor helyet foglal mellettem, nagyot sóhajtok. - Őszinte voltál velem, azt hiszem úgy fair, ha én is az leszek veled - fogom meg a kezét, és míg beszélek, folyton az ujjait szorongatom. - Nem véletlenül jöttem a városba. Mondhatjuk, visszatértem a gyökereimhez, még akkor is, ha azóta sem láttam a rokonaimat, és nem is akarom látni őket. Annak idején ez a város ugyanúgy a farkasoké is volt, mint a boszorkányoké és vámpíroké. Mindaddig, míg a fajtánk ellen háborút nem indítottak, és ide nem űzték őket. Akik tudták, hogy ezzel a harc még nem ért véget, azok mindent megtettek azért, hogy legalább a gyerekeiket kimenekítsék innen. Én még öt éves sem voltam, mikor a szüleim elküldtek innen. A nagybátyám nevelt fel, 18 éves koromig jártuk körbe-körbe az Államokat azzal a lakókocsival, amiben most is élek. 18 voltam, amikor ő meghalt. Sosem volt könnyű életünk. Sokat fáztunk, éheztünk, sokszor a konténereket túrtuk étel után - merengek el a nem túl szép emlékeken. - Most jött el az ideje, hogy visszatérjek ide. Azt hittem, rátalálok a rokonaimra, de... most már tudom, hogy nem akarok köztük élni. Mert csak háborút és viszályt szítana a létem. Ugyanis az apám és az anyám két külön falkának az alfája volt. Ezt a típusú árulást pedig a mi köreinkben nem nézik túl jó szemmel, falkabelinek csak falkabeli lehet a társa. A szüleim törvényt szegtek. Származásomból adódóan herceg vagyok. Egy törvényen kívüli farkasherceg - fejezem aztán be. Tessék, immár én is kiadtam a titkomat. Kíváncsi vagyok, ő is lesz-e velem olyan megértő, mint én voltam vele. Reménykedem benne, hogy igen. Fájna, ha most másképpen nézne rám.
Igaza lehetett, és csak az volt a kevesebb és hiú ember, aki ezt nem látta. Próbáltam mindig más okot találni rá, hogy miért vagyok én az, akit nem lehet szeretni, akit könnyebb kirekeszteni. De nem jöttem rá, most pedig azon kapom magam, hogy többé ez már nem is érdekel. -Hidd el, még szavadon foglak és később behajtom rajtad.-suttogom ajkaimba harapva, ahogy magához von. Kíváncsivá tett, valamiféle megérzés kerített hatalmába, hogy ő nem csak egy lány miatt sétált be abba a bárba, és annak a lánynak -ha jól emlékszem, Gwen volt a neve-, ahhoz is köze volt, amit ő hordozott. Mondhatni a keresztet, amit az élet rakott a hátára. Követem őt a földre, leülök mellé, kezem pedig nem ereszti övét, és úgy szorongatja ujjaim, mintha attól tartana, felpattanok majd és elrohanok. Remélem nem azt mondja, hogy épp ott ülünk, ahol egy hullát földelt el, mert akkor lehet akaratlan eltűnök a szeme elől. Próbáltam mostanában kerülni a bajt. Belekezd a történetbe, tekintetem hol összefont ujjainkra siklik, hol arcára, csendesen hallgatom. Összeáll a kép és kezdem megérteni, honnan fakad az a mérhetetlen egyszerűség, ahogy él. Azon kapom magam, hogy elkezdtem sajnálni, majd, mint már a tapasztalatok mutatják, ennek jelét elrejtem, mert nem akarom, hogy azt higgye, ezek után csak sajnálatból fogok vele itt ücsörögni, vagy engedni, hogy a közelemben legyen. Ő érdekelt, nem pedig az, hogy micsoda volt. Nem érdekelt, hogy milliomos volt e, kitagadott, mint én, vagy hajléktalan. Régóta nem éreztem magam biztonságban és nyugalomban, amiben tegnap este óta szinte fürdök minden pillanatban. Szabad kezem arcára siklik, és mosolyra húzom ajkaim. -Mindig is vágytam a hercegemre. És most kaptam egy igazit. Ezt se mondhatja el mindenki.-másik kezemmel megszorítom övét és tekintetemmel megkeresem a mélybarna szempárt.-Vállalom a kockázatát, hogy egy szökevénnyel osztozzam az ágyamon minden este. Lehetne rosszabb is, mondjuk, ha nem kenyereztél volna le ennyire a reggelivel, és nem lenne olyan csinos kis pofid.-mosolygok rá bátorítva, jelezve, hogy eszem ágában sincs most eltűnni mellőle, sőt. Közelebb csúszok hozzá, vállára hajtom fejem, és a napsütötte mocsár alacsony vizére emelem a tekintetem. -A szüleim elhagytak, mert egyiknek sem vette be a gyomra, hogy egyikük csoportjához sem tartozom. Én vagyok két család összekötője, a féltestvéreim egy része boszorkány, a másik fele farkas. a te falkád utálja a puszta létezésed is, ugyanúgy törvényszegőnek néznek, mint engem. Csak megérteném, hogy miért a gyerek tehet arról, hogy a szülők elcseszték a szerelmi életüket és nem tettek ellene semmit, hogy legalább ne legyen maradandó jele a szerelmüknek. Bár meg kell hagyni, ez így talán jobb is.-a jobb, a jelen helyzetre vonatkozik, a többi csupán a gondolataim kimondott formájú megnyilvánulása. De minden szavam igaz, és továbbra sem érzem máshogy, mint ahogy tegnap éjszaka éreztem. A közelségének nyugtató hatását.
Összevissza dobogó szívvel várom a reakcióját. Van bennem félelem, nem is kevés, amit csak az old fel, ahogy beszél velem, miután befejeztem a történetemet. Megnyugszom, a heves szívverésem ismét lelassul, és elönt a béke és nyugalom. Lehunyom a szemem, ahogy végigsimít az arcomon, szavai pedig mintha bársonnyal simogatnák a lelkemet. - Bármi lehetek, ami akarod, hogy legyek. Szökevény, herceg, léthűtő, ahogy tetszik - mormolom lágyan. - És nem azért csináltam neked reggelit, hogy azzal vegyelek le a lábadról, vagy mert abban reménykedtem, sokáig a vendéged lehetek. Hanem mert jólesett magamnak is, és azt hiszem, neked is. Törődtél tegnap velem, ahogy ma én is veled... talán ez hiányzik mindkettőnknek tökéletesen - dőlök óvatosan fekvésbe, magammal húzva őt is, és míg vállamon pihenteti a fejét, lágyan cirógatom a hátát. - Most, amikor elmondtad, hogy mi is vagy, az fordult meg egy percig a fejemben, vajon képes vagy-e rá, hogy boszorkánysággal elmulaszd a bennem égő fájdalmat, amit egy lány okozott - sóhajtok. - De most már azt hiszem, te magad mulasztod el azt, ami rossz nekem. Tegnap még minden olyan borúsnak tűnt, olyan reménytelennek, sötétnek, hogy szinte csak a halálban láttam megoldást, vagy a teljes önpusztításban. Ma még minden sötét, de mintha ezen keresztül besütne valami napfény. Azt hiszem, ez vagy te - ölelem át másik kezemmel is, aztán csak fekszem vele csendben, mert ez a némaság azt hiszem, jelenleg többet mond el minden szónál. Aztán felemelem a fejem, ujjammal álla alá nyúlok, és ismét megcsókolom, de ezúttal már nem szakadok el tőle. Miután kifogytam a levegőből, ajkaimat a nyakára tapasztom, és megízlelem bőrét.
Elmosolyodom, és úgy teszek,mint aki elgondolkodik, melyiket válassza. -A szökevény és a herceg tetszik, most maradj ez egy kicsit. Aztán majd meglátjuk, mit kívánok még, mi legyél.-mosolygok, és az utolsó mondat kétértelműségében kételkedem ugyan, de éppenséggel bármit bele lehet ebbe is látni. De nem bánom. Olyan volt, amikor lehunyta a szemeit, mint egy kisgyerek, aki élvezi a hőn áhított édesség utolsó falatjait, mielőtt lenyelné azokat. Mosolyogva figyelem, és szavai melengetik az utóbbi időben jéggé fagyott szívem. -Valószínű, igazad van. És remélem így is marad ez az érzés.-baj vagy sem, meg tudtam volna szokni a kellemességét a helyzetnek, ahogy karjaiban szinte elolvadok, mint a fagyi a melegben. Életemben ha eddig egyszer éreztem, hogy megremegnek a lábaim, mikor egy férfi megérint, megcsókol, de ez az érzés a mai nap már kétszer átjárt, és tegnap hasonló erősséggel éreztem. Hozzá simulva dőlök vele együtt az avarba, és vállán pihentetve fejem, pár másodpercre behunyom a szemem, hallgatom szívének egyenletes dobogását, az erőd és mocsár csendes nyugalmát, ami körülölel minket. A csendet ő töri meg, ami egy pillanatra bánt, de ez is elmúlik, ahogy felfogom, mit mond. -Azt hiszem, soha nem vádoltak még meg azzal, hogy fény vagyok a sötétségben.-gondolkodom el, arcomra mosoly ül, mert igenis élvezem, hogy mondandójának lényegeként ezzé válhattam. -De azt hiszem, te is ez vagy nekem. Valaki, aki eléri, hogy értelme legyen a túlélésnek.-simulok még jobban oldalához. Ismét csendbe burkolózunk, immár mind a két kezével szorosan tart, és ismét lehunyva szemeim élvezem az édes semmittevést. Megemeli az állam, és csókolni kezd, nem ellenkezem, kezem mellkasára siklik, hogy képes legyek megtartani magam, de ahogy ajkai nyakamra siklanak, és ott kezdik bőröm becézgetni, felnyögök. Lehunyt szemmel élvezem, és fordítok a helyzeten, hogy én kerüljek alulra, különben remegő kezeimnek köszönhetően nem lennék képes magam tovább tartani. Így is kezdem ismét elveszteni a fejem. -Az előbb te mondtad, sem a hely, sem az idő...-dünnyögöm, úszva a csókok perzselte vágyakban, kezeim nyaka köré fonódnak, és elcsuklik a hangom, még mielőtt képes lennék kimondani a teljes mondatot.
- Értelme a túlélésnek - ízlelgetem a szavakat, és azt kell mondjam, találó amiket mond. Aztán már csak arra eszmélek, hogy fordult a helyzet... immár én vagyok felette, és az ő háta érinti az illatos avart a földön. Önkéntelenül is belenyög a becézgetésembe, és úgy kapkodja a levegőt már most, ennyi után, mintha épp a maratont futná le. Velem egyetemben, mert az én mellkasom is hevesebben hullámzik a kelleténél. - Igen, mondtam... - mormolom lágyan és kedvesen. - De a vágyaim felülírják a szavaimat - teszem hozzá, és tovább siklok a csókokkal, immár a kulcscsontján csapong a szám, testemmel pedig teljes egészében hozzá simulok. Csókok, cirógatások követik egymást, amik mind bennem, mind láthatóan mind benne is egyre feljebb szítják a vágyakozás tüzét. Ennek ellenére elhúzom tőle a fejem. Legszívesebben azonnal leteperném, de még mindig meg akarom adni neki a választás lehetőségét. - A lakókocsim itt van, alig öt perces útra - sóhajtok bele a hajába. - Ha akarod... ha úgy gondolod, elmehetünk oda is. De ha akarhatsz, le is állíthatsz. Nem fogok megsértődni. A választás a tiéd. Engedsz-e annak, amire tegnap este óta mindketten érezhetően vágyunk, vagy időt akarsz-e adni magadnak, és nekem egyaránt - nézek a szemeibe, aztán a ruhán keresztül lágy csókot nyomok a mellére. Várom, hogy döntsön. Az ő kezébe adom a lehetőséget, hogy elmondja, hogyan tovább, bár az ágyékom már most is fájón lüktet a vágyakozástól.
Túlélés jelentettünk a másiknak, a magunk módján. Két megtört, kirekesztett lélek, akik ennek ellenére képesek voltak felülkerekedni a puszta mentsvár keresésen, és őszintén akartak valakit, aki több, holmi egy napos kalandnál. A játékba belementem. Akkor mentem bele, amikor hagytam, hogy meghívjon egy italra, és azóta is a ringben vagyok. Nem akartam kiszállni onnan, csak úszni akartam az árral, élvezni a vele töltött perceket. Élni akartam, életemben először nem megfelelni, csak létezni, tenni, amit a szívem diktált, hogy tegyek. Mivel képtelen lettem volna sokáig tartani magam, hagyom, hogy maga alá gyűrjön, és hiába akarok józan maradni, légzésem megzabolázhatatlan, a estem elöntő vágy heves csókjai és a bőröm érő becézgetése nyomán olyannyira úrrá lesz rajtam, hogy érzem, túllépek azon, hogy ellenkezzek. A nyilvánvaló mindenki számára látható, érezhető volt. Ajkaim közül egy halk kuncogás szűrődik ki, ami elnyomott nyögésbe fordul át, mikor kulcscsontom felé kezd el haladni. Gondolataim tiszták és egy dolog körül kezdenek el forogni. A csókjai biztosította kellemes érzés körül, ami testem minden pontjában érezhető lesz, egy bizonyos helyen pedig felébreszti bennem a sóvárgást. -Időnk, mint a tenger. De ha mindig az én kezembe adod a döntés lehetőségét, vissza fogok vele élni.-tenyereim közé fogom arcát, és úgy hajolok, húzom magamhoz hogy fülébe suttoghassam, mit is akarok.-Téged akarlak. És most akarlak, most akarom. Amúgy sem jártam még lakókocsiban.-húzódok el fülétől, és szívverésem még hevesebb lesz a kimondott szavak nyomán, s mielőtt megszólalhatna, úgy vonom magamhoz, hogy nyelvem becézgethesse övét, testem még szorosabban simuljon övéhez. Fenébe a gondolkodással, amire már azóta képtelen vagyok, hogy megláttam a félhomályban tegnap este. Most miért gondolkodnék? Mire várjak még? A nyilvánvaló így is nyilvánvaló, holnap is az lesz, és a mának élek, nem a jövőnek. Így is azt éreztem, hogy régóta ismerem, és legféltettebb titkom rá bíztam, ahogy ő is ezt tette, hát kellene ennél több? Jelen pillanatban nincs szükségem semmivel és senkivel többre, csak rá. Rá, csókjaira és érintésére, ami bőröm perzselte, még ruhámon keresztül is.
Ennyi kellett. Zöld utat adott, hogy immár jöhet a folytatás. Nem állít le, és nekem sem kell féken tartanom magam. Nem tudom, boszorkány mivoltából fakadóan van-e mágia benne, hogy ennyire vágyom rá, és így elveszi az eszem, vagy semmi más nem kell hozzá, hogy a puszta lénye, hogy elvarázsolja az agyamat a totális semmibe. Felmordulok, igazi farkas hangon, aztán visszahajolok rá, hogy egyetlen centit se hagyjak ki a bőréből, ahová csókjaimat szórhatom, és abban a pillanatban, ahogy finoman fülcimpájára harapok, feltámad a szél, és jókorát mordul felettünk az ég. - A fenébe - pislogok felfelé, mert észre sem vettük, hogy - ahogy az már ősszel lenni szokott - gyorsan váltja fel a zápor a jó időt. Gondolkodom még egy ideig, húzódjak-e vele be valamelyik fa alá, de az ég újra hörren egyet, ami már közelebbről érkezik, és fenyegetőbben hangzik, mint az első. A mocsarat pedig nem véletlenül hívják így. Esőben maga tud lenni a dögvész, és a saras áradás. - Gyere - ugrom talpra, kezénél fogva felhúzom Lesliet a földről, aztán a motorok felé intek. - Ezúttal én mutatom az utat. Öt perc, és célnál vagyunk. Ne félj, jó helyre viszlek - segítem nyeregbe, aztán magam is felpattanok a gépre, gázt adok, és jókora sebességgel indulok az ellenkező irányba, versenyt futva a viharral.
Az, hogy mennyire tartottam mindentől, amit ez az este hozhatott, nem volt szavakkal leírható. Egyrészt tudtam, hogy szavát készpénznek vehetem, viszont a farkas ösztönök és az a világ máshogy működött, s bennük mi is máshogy léteztünk. Tudtam, hogy a szívemben mit érzek, mi az az érzés, amitől pillangók hada repked gyomromban, de azt, hogy a farkas énem és az ő farkas énje hogyan fog kijönni egymással...csak remélni tudtam, hogy ugyan ilyen jól, mint mi. Kézen fogva sétáltunk a mocsár felé, jóval hűvösebb volt, mint tegnap, a hó pedig ropogott a talpunk alatt, minden lépésünk nyomán. Elgondolkodtam, hogy mit kellene mondanom, és ha nem lett volna a gyomrom akkor, mint egy borsószem, még azt is véghezvittem volna, amit terveztem. A hó ugyanis hívogató volt. Talán holnap sikerrel járok, ha ki tudom csalogatni valahogy a házból. -Azt hiszem a fa megvan.-lépek el mellőle, elengedve kezét, egy körülbelül a mellkasom érő, formásan pufók fa mellé, aminek viszonylag magas volt a tetején az a bizonyos egy ág, amire a csúcs kerülhetett.-Az asztalon úgy is magasabb lesz, de nem mondhatod, hogy csúnya. Olyan kis formás...-sétálom körbe a fát, akkora mosollyal arcomon, mintha legalább egy milliárdokat érő ajándék lenne, ami csillog és épp csak meg nem szólal. De még soha nem választottam én karácsonyfának valót, így kifejezetten örömmel tölt el a lehetősége ennek. Majd visszasétálok Chriest mellé, felnézek rá, mélyen a borostyánszín szemekbe, és szóra nyitom a szám, majd visszafogom magam, és inkább csókot lopok tőle. Majdnem kimondtam, amit ki akartam mondani, de nem mondtam. Viszont szememből sütött, hogy mit akartam és tudtam, hogy a csillogó kékség sok mindent elárul már rólam, pláne neki.
Az idő hideg volt, havas, fagyosan szép és kemény. A hó már szinte nem is ropogott, hanem jégként recsegett a talpunk alatt, és noha a hideget nem éreztem most, a telihold közeledtével, abba beleborzongtam, ha elképzeltem, milyen lesz majd vajon egy szál semmiben álldogálni a jeges éjszakában, amikor mintha ezer foga lenne a levegőnek. Kézenfogva, békés egyetértésben sétálunk Leslievel, egészen addig, míg ki nem húzza markát a markomból. Néhány másodpercig nem értem miért, de aztán olyan boldogan ugrál körbe egy kis fácskát, mint aki életében először ünnepel karácsonyt. Bár mindkettőnk életútját végignézve, nem lenne csoda, ha ez csakugyan így is lenne. Egyetértek vele, tényleg szépet választott, és bólogatva körbejárom a fácskát. - Akarod, hogy most kivágjam, vagy hagyjuk reggelre, és hogy biztosan megtaláljuk, éjjel körbejelöljem? - vigyorgom el magam szélesen. A lakókocsimban tartok fűrészt, nem tart sokáig, hogy máris a markunkban legyen a kiválasztott. Leslie visszaáll mellém, rám néz, és noha látom, hogy valamit mondani szeretne, magába fojtja a mondókáját. Mintha félne elmondani valamit, mert nem tudná, vajon mit reagálok. Ugyanúgy, ahogy én is félek neki elmondani, mi dúl bennem, és mit érzek iránta, ugyanebből az okból kifolyólag. De a szemei, ahogy rám tekint, szinte szavak nélkül is beszélnek. Végül megelégszik egy csókkal, én pedig magamhoz ölelem. - Könnyen és gyorsan sötétedik - nézek fel a már-már félhomályba borult égre. - Remélem gyorsan túlleszünk ezen az éjszakán. Szeretnék már ünnepelni veled.
A jeges hideg ellenére a meleg szoba és a feldíszített fa gondolata jobban tetszett, így kicsit a remény is életben tartott, meg a puszta tény, hogy a holnapi nap különleges lesz mindkettőnknek. Szavaira elnevetem magam, óvatosan, de határozottan ütök hasába. -Farkaspisi szagú fát nem kérek. Meg fogjuk találni, hidd el. Jól tájékozódom az erődben, ahogy te is.-vigyorgok elégedetten, hogy a fa választása jobban és gyorsabban ment, mint a film kiválasztása.-Reggel vágjuk ki. Akkor a lakókocsival együtt azt is haza tudjuk vinni.-egy körrel elintéznénk ezeket, aztán csak a takarítás és a főzés marad. De addig még van pár óra...és ezek inkább kellemetlen órák lesznek, pláne ilyen időben. Nyáron sem jobb, akkor a meleg kínoz, de még mindig nézem inkább a forró szélben a csillagos eget, mint olvadok bele a környezetembe, fagyok meg és leszek olyan, mint akinek egész éjszaka jégcsapok voltak a hálótársai. Tudom, hogy mit akarok mondani, hirtelen csúszna ki a számon, de megakadályozom, hogy előtörjön belőlem az érzést vagy inkább érzelmet kifejező szó. Nem ez a legromantikusabb hely, még akkor sem, ha éppen a táj nem hagy maga után kivetnivalót. Magához húz, fejem mellkasának döntöm és élvezem a kabáton is át érezhető melegséget. -Én is veled.-mosolygom a havas tájat kémlelve, majd elhúzódom és összefonom ujjaink.-Nézzük meg a lakókocsit, aztán szerintem már úgy sem menekülhetünk tovább a Holdtól.-indulok el a lakókocsi felé, amikor megpillantok egy tisztást a mocsár várostól távolabb eső részénél.-Tuti, hogy ha enni akarnál, ott éjszaka lesznek vadak. És egész jó helynek tűnik éjszakára.-mutatok a kiszemelt terület felé, majd rá emelem tekintetem, hogy a véleményét is megkaphassam.-Minden simán fog menni. El fog telni z az idő gyorsan és észre se fogjuk venni.-mondom magabiztosan, inkább azért, hogy én is és ő is minél jobban el tudjuk hinni, hogy így fog történni.
- Hé! - méltatlankodom, ahogy hasba bokszol. - Nem a fát pisilném le, csak a környékét. Ne nézz már bunkó farkasnak - csóválgatom a fejemet, de eszem ágában sincs egy percig sem komolyan venni a szavait. és csak megadóan bólintok, mikor azt mondja, nézzük meg a lakókocsit. Ugyanolyan csendben sétálunk el odáig, ahogy ide is jöttünk. Nincs benn túl meleg, lévén hogy nem megy a fűtés, de azért elviselhető. Jobb, mint kinn a havon. Túl sokáig nem időzünk odabenn, hamar visszasétálunk arra a helyre, amit kijelölt. A nap már elbújt, lassan fel-feltünedeznek a csillagok, és azt hiszem, alig fél óra választ el a Hold megjelenésétől. A feszültség fokozódik bennem, ahogy minden alkalommal, sejtjeimben érzem a szinte elektromos vibrálást, ami az ösztönökből fakad. Leszórom magamról lassan a ruhákat, vacogva, egy szál semmiben állok a havon, és mikor meglátom a Hold jeges gömbjét felkúszni, egy halk pattanással eltörik a vállcsontom, majd a térdem. Lerogyok a hóba, ajkamba harapok, hogy ne kiáltsak fel, és alig tíz perc alatt átesem az átváltozás minden gyötrelmén.
Nem vettem komolyan, amit mond, és tudom, hogy nem úgy gondolta, ahogy én lefestettem, de legalább addig is nevettem, míg ez volt a téma, gondolataim pedig szépen eltereltem pár hosszúra nyúlt másodpercre. A lakókocsi nem a legmelegebb hely, nyilván, hisz a fűtés tekintettel arra, hogy napok, sőt hetek óta nem használt, pláne nem segítette elő a melegebb hőfok kialakulását. A rétre visszasétálva egyszerűen megborzongok. Nem olyan rég változtam át, a fájdalomra emlékszem, de tudom azt is, ilyenkor jobban viselem, pont azért, mert emlékszem minden részletére. Hosszú percek telnek el, a ruháim egy magasabb fa ágaira lógatom, hogy ha át leszek fagyva, legalább ne a hóban ázott, hideg göncöket kelljen magamra rángatni, aztán a térdem az előtt eltörik, hogy igazán fel tudnék készülni. Nagyot nyekkenek, de nem üvöltök, egészen az utolsó pillanatig, ami végül egy farkasvonyításba csap át. Megrázom magam, és a levegőbe szimatolok, majd kíváncsi kék tekintettel nézek Chriest felé. A vérem pezseg és érzem, hogy a torkom megremeg, de összeszorított fogakkal tartom vissza a hirtelen előtörni akaró morgást. Hátsó mancsaimra ülök, mellsőmön megtámaszkodva, várok. Érzem a szagot, megszokom, de nem mozdulok. Visszafogom magam, a hihetetlen önfegyelem már-már ellenszenves, de nem ez az első, hogy ennyire háttérbe kellett szorítani a makacs és kiszámíthatatlan énem. Úgy olvadok a tájba, mintha belerajzoltak volna, csak a körülöttünk lévő fáknak köszönhető, hogy kiemelkedem a fehér tájból.
Kissé kábult vagyok még a fájdalomtól, beletelik néhány másodpercbe, mire kitisztul előttem a világ. Érzékeim kiélesednek, orromba ezer szaggal vág bele a téli világ, amit emberként nem éreztem. A Hold mintha simogatná hideg kezével a hátamat, és a hó alig roppan, szinte csak lehelethalkan, ahogy mancsom előre teszem, és lépek néhányat. Látom ahogy Leslie kissé távolabb ül, önmagához mérten fegyelmezetten. Nem tudom, az általam elmondottakra emlékszik-e vajon, vagy benne is az ösztönök dolgoznak, de ez nemsokára kiderül. Megállok előtte, a kék szempárba fúrom a sárga szemeimet, aztán lehajolok, körbeszaglászom. Fura őt farkasként érezni, úgy, hogy ráadásul őt is bunda fedi. Még eddig ezt az illatot nem éreztem, de most tudatosítom magamban, hogy bárhol, bármikor felismerjem. Aztán fölé hajolok, finoman a nyakába harapok, mintegy jelzésként, hogy én vagyok a főnök, és az Alfa. Aztán el is engedem, ínyem felhúzom a fogaimról, ami a farkasoknál a nevetés jele, majd leülök a hóba, és félredöntött fejjel nézek rá. Kíváncsi vagyok, ő vajon mit szeretne csinálni, aztán majd eldöntöm, támogatom-e a programját.
Lassan próbálok az illatokhoz hozzászokni, és a távolban maradni, a lehető legnagyobb nyugalmat sugározva, amihez jókora akaraterő párosul. Figyelem, oldalra billentett fejjel, hogy mit fog tenni. Én az ígéret rám eső részét betartom, visszafogom magam és megálljt parancsolok a kissé szeleburdi énemnek, aminek ugyan ember formájában semmi hátrányát nem láttam még. Legalábbis ő nem neheztelt érte, a többi ember meg pont annyira érdekelt. Közelebb jön, tekintetemmel követem mozdulatait, ahogy szaglászni kezd, szinte mosolyog a pofám, de mint emberként is, igyekszem nem kimutatni a belső gondolataim ez ügyben. Nyakamba harap, mire még csak meg se nyikkanok, inkább odébb billentem fejem. Úgy látszik ez a gesztus emberi énemnek sem kellemetlen, a farkasnak sem, sőt. Mikor rám vigyorog és leül elém, visszavigyorgok rá. Furcsa őt így látni, de a szempár összetéveszthetetlenül emlékeztet rá, hogy kicsoda. Közelebb hajolok, orrom orrának nyomom, majd fejem nyakához dörgölöm, és elsétálok mellette. Körbejárom és mint egy kölyök, a hóba dobbantok, és felvonyítok, aztán mancsommal felé söprök egy adag hót, mintegy hógolyózás farkas módban ötletet felvetve, ekkorra viszont már teljesen besötétedett felettünk az ég, a Hold pedig eltűnt a hófelhők mögött. Fejem a hóhoz nyomom, fehér, dús bundás farkam magasan lengetem magam mögött, készen bármilyen eshetőségre, ami jöhet ma. Vadászni nekem nincs kedvem annyira, de ha ő szeretne, követem és tisztes távolból végigkövetem azt. Csupán ha másnap rosszul lesz, nem vállalok érte felelősséget. Nagyfiú már. Vagyis nagyfarkas.
Úgy tűnik a "ki az úr a házban" - jelen esetben az erdőben - résszel nem lesz probléma. Meg sem próbál ellenszegülni, behódol, és ezzel mindkettőnket jó pár problémától kímél meg. A játékszabályok immár tiszták, átadhatjuk magunkat annak az állapotnak, amit a kínok megszüntével mindketten élvezünk, csak épp jelenleg nem tudjuk hogyan kifejezni. Azazhogy dehogynem. Legalábbis neki sikerül. Úgy viselkedik, olyan dilisen, ahogy azt csak Leslie-től várhatná el az ember, vagyis a farkas. Orrát a hóba dörgöli, meg is hempereg, aztán vonyít egyet, én pedig tökéletesnek látom az alkalmat rá, hogy támadjak. Hátulról ugrom neki, és ahogy hasra vetődik, ha ember lennék, szívesen felnevetnék. Így csak egy jókedvű prüszköléssel reagálom le a dolgot, és máris távolabb ugrok, onnan vigyorgok vissza rá. Remélem felfogja, hogy játékra invitálom, és amolyan "gyere csak, kapj el ha tudsz" módon csalogatom és cukkolom. Élvezem a havas tájat úgy, ahogy legutoljára talán kisgyerek koromban tettem.
A kezdeti nehézség, az átváltozás fájdalma, majd a bizonytalan pillanatok, hogy mi fog történni, aztán hirtelen minden szabály egyértelmű lesz és olyan, ami hiába figyelmeztetően húzza meg a határt, hogy hol az elég, bőven ad játékteret nekünk. Én a magam módján szórakozom a havon, belesüppedve fehér bundámmal, a ki műsort pedig úgy nézi végig, mintha egyenesen neki szántam volna. Fogalmam sincs, hogy hogy kerül mögém, valahogy az a rész nem is izgat, ám mikor négy mancsom az iránytű négy égtájának megfelelően terül szét mellettem, a hóba süppedve, hallom, ahogy prüszköléssel jelzi, nagyon is jól szórakozik. Hunyorgok egyet, felállok a hóbankiterültfarkas motívumot összetúrva, ahogy előre lendülök és megfordulva játékosan rávicsorgok. Ha ő így, hát én is. Elkezdem üldözni, a havas táj suhan mellettünk, a rétet körbefutjuk legalább egyszer, mire utolérem, rá vetem magam és ahogy ő is mellkasomra nyomott, úgy én is őt, de ellentétben vele, én rajta is maradok és végignyalom a füle tövétől a feje tetejéig a fejét, majd átlépek rajta és diadalittasan állok meg előtte, kicsit ugyan távolabb tőle, hogy ha újra lábaira áll, ne tudjon olyan gyorsan elkapni. Angyali pislogással jelzem, hogy nem vagyok én sem cukorból, hogy félteni kelljen és mégis éberen figyelem, hogy mi lesz a következő lépése. Soha nem élveztem ennyire a havat, ahogy azt sem, hogy farkas vagyok és farkas alakban rohangálhatok. De ez most más volt, szabadabbnak éreztem magam, még úgy is, hogy tudtam, ő irányít.
Nem kell sokáig csalogatnom, csakhamar üldözőbe is vesz. Láthatóan ugyanúgy élvezi a helyzetet, és a szabad rohanást, ahogy én. Miközben "menekülök", nevetek magamban, még ha hangosan nem is vagyok rá képes. Elképzelem, milyen képet vágna ember alakban, és azt is, miket gondolhat jelenleg, ettől pedig egyre erősebben ráz a belső röhögés. Talán ennek is köszönhető, hogy tempóm lassul annyira, hogy utolérhessen. Úgy úszom előre a levegőben, mint Superman, és csakhamar ugyanúgy érek a hóba, mint nemrég ő. A szabályos tengeri csillag alakzatot veszem fel, a fejem és a négy végtagom ötfelé áll, és orrom telemegy hóval, majd kéjesen felnyögök, ahogy végignyal a fejemen. Aztán a súly ami a hátamat nyomja hirtelen eltűnik, már távolabb áll tőlem, magabiztosan győzedelmes pofával, én pedig talpra állok, pontosabban ugrom, és széles jókedvemben úgy rohangálom őt körbe, mint akit felhúztak. Mikor kifulladok ráugrom, meghempergek vele a hóban, játékosan birkózom, és noha nem látom, de érzem, hogy a szemem nevet rá. Sosem volt még ilyen jó az átváltozás senkivel, és még sosem élveztem az éjszakát úgy, mint vele. Aztán mikor végképp elfogy a szuflám, kiterülök, hasam a telihold felé villantva, és csak lihegek kimerülten, de elégedetten.
Elkezdem üldözni, amikor lelassít nem sokat gondolkodom azon, hogy mit tegyek. Emberként nem kergetném így, s ha emberként döntött volna a hóba, tuti, hogy kész hógolyózápor lenne a büntetése, így viszont kénytelen vagyok kergetni egy darabig. Ahogy a földön elterül, diadalittasan nyomom hozzá testem, kicsit éreztetve vele, hogy egyetlen pillanat, amíg nem figyel és máris nyeregben érzem magam. Végignyalom a feje búbját, mire a hóba nyökögve jelzi, hogy tulajdonképpen élvezi a helyzetet, függetlenül attól, hogy a hóba süppesztettem őt is, ahogy ő engem az imént. Diadalittasan lépek távolabb, vigyorgó pofával nézek le rá, elégedetten végigmérve, hogy mit vittem véghez, aztán ahogy elkezd körülöttem rohangálni, kíváncsian billentem oldalra a fejem, és felvakkantok, mintegy kérdezve, hogy minek köszönhetem ezt. Olyan, mintha beverte volna a fejét, kifordult volna magából, de tetszett ez a fajta viselkedés is. Aztán hirtelen ismét lecsap, feldönt és mivel nem hagyom magam én sem ilyen könnyen, visszalökök, így jól feltúrva a rét egyenletes magas havát, meghempergünk benne. Mikor kifullad és elenged, mellé fekszem a hóba, orrommal gyengéden meglököm oldalát, fejem végül mancsaimra döntöm és úgy fújom ki magam. Fogalmam sincs, hogy még mennyi lehet hátra az éjszakából és nem is foglalkozom vele, amíg nem kell egyedül maradnom.Felemelem fejem, mikor ismét egyenletesen veszem a levegőt, és csillogó kék szemeim rá emelem, orrom övéhez nyomom, majd fejem a dús barna bundába fúrom. Hirtelen elfog ugyan az a nyugalom, mint ami elfog emberként, ha mellette vagyok, és ettől még jobban érzem magam. Tartottam ettől, de semmi rossz nem sült ki belőle, sőt. Elterülve a hűvös hóban még az sem zavar, hogy szőrös vagyok, és vonyítok. Ez pedig nagy szó nálam.
Már egyikünk sem kap levegőt a játszadozás után, úgyhogy épp itt az ideje egy kicsit lehűlni. Ahogy kiterülök, ő is követ, a mancsaira hajtja a fejét, és kilihegi magát, majd mikor már normálisan vesszük a levegőt bundámba fúrja a fejét. Jelen állapotunkból eredeztetően képtelen vagyok most átölelni, de ezúttal én nyalom meg a fejét, és füle tövét finoman megbökdösöm, nyilván, ahogy én is élvezem, nála sem lesz ez másképpen. Aztán csak fekszünk összebújva, és csodálatos módon most sem érzek mást, mint emberként. Biztonságot, nyugalmat, és azok a bizonyos pillangók megint úgy repkednek a hasamban, mintha azokat ebédeltem volna. Aztán az ég felé fordítom a tekintetem, és ránézek a Hold lassan sápadó alakjára, meg a feketeségből homályba váltó égre. A csillagok fénye már halványodik, ami azt jelenti, közeleg a hajnal, és az éjszaka vége. Felkelek, és megbököm, jelezve, hogy induljunk el visszafelé. Elporoszkálunk a tisztásig, ahol a ruháinkat hagytuk, és épp időben érünk oda. A visszaváltozás nem kevésbé fájdalmas folyamata megkezdődik, hogy aztán meztelenül fetrengjek a havon egy percig, mígnem elég erőt érzek magamban a felkeléshez és az öltözködéshez.
Kezdőlap
