Mikor elmosolyodott, leginkább az foglalkoztatott, hogy vajon mit követtem el, hogy egy ilyen sorscsapást érdemlek a nyakamba, mint ez a hárpia? Danielle.. régen barátnők voltunk, de a mai nap egyáltalán nem olyan, mint régen volt. Akkor még nem tudtam, hogy belezúgott a férjembe, és a lányom apjába. De hát.. ez megint csak nosztalgia. Azt meg maximum nagyon részegen fogom elkezdeni. - Mit szólnál hozzá, ha tényleg megtalálnád az ajtót? - vontam fel a szemöldökömet. - Chris csak rád vár. Igen... ő mondta. - jegyeztem meg gunyorosan. Dehogy mondott ilyet...! Nem is beszéltem vele már mióta. De ez az ostoba liba vagy rájön erre vagy sem. - Olyan naív vagy majd' ezer évesen, hogy legszívesebben sírnék azok helyében, akik találkoznak veled.
Felvontam a szemöldökömet. 705 év... az én koromhoz képest még mindig semmi, de jó néhány vámpírtól sokkal idősebb. Talán még tartanak is tőle, ki tudja. Erre már tényleg nem koncentrálhattam, hiszen minden vámpírnak megvan a maga kis köre, ami azokból áll, akik félnek tőle és akiktől ő fél, bár jobb esetben néhány barát is tarkítja a társaságot. Az édes, jószívű vérszívóknál mindig ott vannak a barátok hadai, de ő nem tudom, melyik csoportba tartozik. Elvigyorodtam a két név említése hallatán és ha Kol nem tartozott volna a kevés barátom közé, akkor biztosan szemforgatva hagytam volna itt a lányt. Az igazat megvallva kezd elegem lenni a Mikaleson-okból. - Legalább a család jobbik felét gyűjtötted magad köré. - Pillantottam rá elismerően.
Elvigyorodtam a megjegyzése hallatán. A család jobbik felét? Ha ez a jobbik fele, akkor elképzelni se akarom, hogy vajon milyen lehet a másik.. Pff..! Jobb nem tudni.. mint megtudni. - Érdekes szóhasználat - teszem szóvá az előbbi gondolataimat. Vajon ugyanazokról a személyekről beszélünk mindketten..? Bár, Elijah és az ő fura erkörcsös modora még mindig jobb, mint Kol gyermeteg viselkedése.. főleg, amit azon az esküvőn művelt. Az életben soha nem néztem volna ki belőle, hogy megkérje egy halandó lány kezét.. Ráadásul ennyire csöpögősen..! - Akkor te bizonyára nem voltál a tanuja annak a jelenetnek, mikor Kol hirtelen romantikus lovaggá változott és térdre ereszkedett egy halandó előtt - mondtam maró gúnnyal és szánalommal a hangomban.
Elvigyorodott. Úgy látszik, más a véleménye, mint nekem, csakhogy ezer év után eléggé jól ismerem már azt a családot ahhoz, hogy megállapítsam, melyik a jobbik fele. Nem mintha egyikőjük is teljesen normális lenne... mindnek megvolt a maga dilifleknije, de hát ezer év alatt ki nem bolondul meg? Én sem vagyok komplett, mástól sem várhatom el ezt. A normális gondolkodás és viselkedés egyébként is túlontúl unalmas, az igazi vámpírok viszont utálnak unatkozni. A poharam után nyúltam, ám a kezem megállt a levegőben a szavai hallatán. Hogy micsoda? Kol megkérte valaki kezét? Az biztosan csak Freya lehet... akkor már ő is az élők között van, de... megkérte a kezét? Hirtelen olyan érzésem támadt, mint akinek egy tűt szúrtak az agyába. Teljesen lezsibbadtam a meglepődéstől. - Ez komoly? - Végül csak megszólaltam és hatalmas vigyor ült ki az arcomra, mígnem nevetni is elkezdtem. Hát ez állati! - Nem hiszem el! - Csóváltam meg a fejem kacarászva. - Kol Mikaelson megnősül? - Hogy én mennyit fogom ezzel szívatni! Persze Freyával szép párt alkottak már évszázadokkal ezelőtt is és tudom, hogy mekkora a szerelem, de ezt sohasem gondoltam volna. Erre innom kell.
Az az arckifejezés, amit akkor vágott, amint kimondtam, hogy mit csinált Kol, mindent megért. Annyira ledöbbent, hogy azt szavakba foglalni is nehéz lenne. Szóval, nem tudott róla. Mert látszott rajta.., az egész arcberendezésén, hogy nem színlelt. De hát, engem ez már meg sem lepett.. Én is kb. pontosan ugyanilyen - vagy még jobban kiakadt -, arcot vághattam, mikor szemtanuja voltam ennek a jelenetnek. Külső szemmel kb úgy nézhetett az ki, mintha egy vadász megkérné a saját zsákmánya kezét, még mielőtt kinyírná őt... Mert Kolból se tudtam volna egészen eddig a pillanatig kinézni, hogy valaha ilyesmire vetemedne.. - Igen. Szemtanuja voltam a jelenetnek - bólintottam vissza vigyorogva rá, majd Tatia reakcióját látva engem is utolért a nevetés. Elképesztő, hogy mikre nem képes egy ősvámpír.. csak tudnám, miért tette mindezt.. Mert azt kétlem, hogy ennyire szerette volna azt a lányt. Vagy mégis? Nocsak, lehetséges lenne, hogy hirtelen felolvadt az ősvámpírka több száz évig jeges szívecskéje? - Elhiheted, hogy szinte dobtam egy hátast, mikor megláttam.. - kuncogtam fel, miközben egy ötlet fogant meg a fejemben, mire Tatiahoz fordultam. - Mit szólnál ha innánk erre.. valami ütősebbet? - kérdeztem, majd fél szemmel a pultos fele pillantottam.
A hajamba túrtam. Nem kellett volna ennyire meglepődnöm, hiszen ha valaki, akkor én tudtam, hogy Kol mennyire szereti Freyát és valószínűleg Freya sem vágta fejbe valamivel, miután a legkisebb Mikaelson visszahozta a halálból, hiszen ahogy Tamara mondta, feleségül megy hozzá, de... esküvő? Egy ezer éves vámpírnak? Rögtön az jutott eszembe, hogy mekkora buli lenne már, ha egy templomban tartanák. Az aztán igazi bemutatás lenne a természetnek. Ám legbelül örültem a hírnek és tudtam, hogy mit képes művelni a szerelem az emberrel... vagy vámpírral. Egyre megy. - Azért remélem, majd meghívnak az esküvőre. - Mondtam vigyorogva. Megsértve fogom érezni magam, ha engem lehagynak a vendéglistáról, ezt rögtön Kol elé fogom tárni, amint találkozok vele. Még sohasem voltam vámpírlagzin. Én is a pultos felé pillantottam és mosolyom ravaszba váltott át. Majdnem megkordult a gyomrom, ahogy a fiú nyakára néztem, így Tamara-ra nézve bólintottam. - Benne vagyok. - Kacsintottam és intettem a pultosnak, hogy fáradjon közelebb hozzánk. Amikor elénk lépett, áthajoltam a pulton és nemes egyszerűséggel a srác szemeibe mélyedtem. Azt hihette, hogy ki akarok kezdeni vele... hát majdnem. Egyszerűbbnek láttam ezt az utat, mint felesleges tiszteletköröket futni. - Függeszd fel egy kicsit a munkát, édes. - Suttogtam, ő pedig letette az éppen kezében szorongatott poharat és bólintott. - Ezt már szeretem. - Elégedetten felálltam a székről és a kijárat felé vettem az irányt. Ínyemre lett volna itt megcsapolni a szépfiút, de most voltam olyan kedves és aranyos, hogy nem az emberi lények előtt téptem fel a leendő áldozat nyakát. - Jössz? - Kérdeztem Tamarától és ismét az ajtó felé indultam. Egy fél perc múlva kint is voltam a szabadban, a fiú kába tekintete elárulta, hogy ő bizony nem fog innen menekülni és verbénát sem szed, tehát semmi akadálya a vacsorának. Gondolkoztam azon, hogy megvárom, míg Tamara is kiér, de arra jutottam, hogy attól, mert én elkezdek enni, neki még ugyanúgy ott van a srác nyakának másik oldala, ezért nem tétováztam, felharaptam a pultos ütőerét. A vére elöntötte a számat és felnyögtem, annyira finom volt. Végre! Mióta átvoltoztam, nem ettem ilyen módon... nagyon hiányzott. Nem sok kellett, hogy végezzek, szerencsétlen fiúnak még egyébként is vissza kellett állnia a pult mögé, így inkább elengedtem és teljes mértékben Tamarára hagytam. - Örültem a találkozásnak. - Mondtam neki és letöröltem a vért a szám széléről. - Van egy olyan érzésem, hogy még úgyis összefutunk a városban. - Mosolyodtam a lányra és már ott sem voltam. Hogy miért tűntem el ilyen hirtelen? Ez a kis vér felkorbácsolta bennem a vadászat irányi vágyat, ezért muszáj volt elmennem valamerre!
Az esküvőre tett megjegyzése hallatán ismét felnevettem. Na az már tényleg durva lenne.., pláne akkor ha a tetejében még egy templomban is tartanák meg a szertartást. Azt hiszem arra az alkalomra nekem is muszáj lesz majd elmennem.. természetesen hivatlanul. Erre az utóbbira is úgy állítottam be és köszönöm szépen, nagyon jól éreztem magamat. Sőt, még gratuláltam is az ifjú párnak, szóval egy panaszuk se lehet.. Nem mintha érdekelne, hogy mit gondolnak erről.. Ha majd érdekelni fog, akkor szólok. Egyelőre viszont ez izgat a legkevésbé. Aztán széles vigyor terült szét az arcomon, mikor Tatia is belement ebbe a kis vadászatnak álcázott desszertevésbe. Mert ez egy teljes értékű desszernek aligha lett volna elegendő.. ahhoz nekem jóval több vér kell. Na de ez is megteszi..! Pláne, hogy első ránázésre nem tűnik mérgezettnek. Utálom az olyanokat, akik úgy tömik magukba a verbénát, mint a cukrot, csakhogy nehogy véletlenül egy vámpír megkóstolja majd őket. Paranoiás kis köcsögök. Nevetnem kellett, ahogy Tatia először csábítással próbálta elterelni a csapos figyelmét.. ami hát, be is jött neki. Bizonyára nem ez a fiú volt az első kis áldozatja, szóval az lenne a csoda, ha nem tudná, hogyan kell valakit elcsábítani. Bár, ha jobban belegondolok még ahhoz is kell némi tehetség.. Mert láttam már olyat, aki nem értett hozzá.. és eléggé nevetség tárgyának tette ki magát a kis "sikerélménye" miatt. Mikor Tatia kiviharzott a kis emberkével, én jelentőségteljesen körülnéztem, hogy meg-e látta valaki az előbbi jelenetet, hátha később őt is meg kell majd csapolnom. De nem.. sajnos senki nem figyelt a lányra. Amint kiértem a helyszínre, akaratlanul is égnek emeltem szemeimet, mikor megláttam, hogy a lány már javában szívta a kis kiszemeltünk vérét. - Azért nekem is hagyj belőle - szúrtam be egy kusza kis megjegyzést a tempójára. Aztán egy idő után félbehagyta a vérszívást és felém lökte az emberfiút, majd legnagyobb csodálkozásomra búcsúzkodni kezdett. - Biztosan - szaladt huncut mosolyra a szám, mikor megemlítette, hogy mi biztos összefutunk még a városban. Miután elviharzott, én egy legyintés kíséretében a halálra rémült srác fele fordultam, majd a nyaki ötőerére tapadtam és addig szívtam a vérét, míg a szerencsétlen holtan nem esett össze. Aztán én is elviharzottam onnan, otthagyva a testet a földön.
Mikor elmosolyodott, leginkább az foglalkoztatott, hogy vajon mit követtem el, hogy egy ilyen sorscsapást érdemlek a nyakamba, mint ez a hárpia? Danielle.. régen barátnők voltunk, de a mai nap egyáltalán nem olyan, mint régen volt. Akkor még nem tudtam, hogy belezúgott a férjembe, és a lányom apjába. De hát.. ez megint csak nosztalgia. Azt meg maximum nagyon részegen fogom elkezdeni. - Mit szólnál hozzá, ha tényleg megtalálnád az ajtót? - vontam fel a szemöldökömet. - Chris csak rád vár. Igen... ő mondta. - jegyeztem meg gunyorosan. Dehogy mondott ilyet...! Nem is beszéltem vele már mióta. De ez az ostoba liba vagy rájön erre vagy sem. - Olyan naív vagy majd' ezer évesen, hogy legszívesebben sírnék azok helyében, akik találkoznak veled.
Egy háborúban nem a tőr, a pisztoly vagy az ágyú volt a leghatásosabb fegyver. Sokkal inkább egy láthatatlan, de halálos dolog - nem a mérges gáz. Valami olyasmi, ami tömeg nélküli, mégis hihetetlen súllyal bírt. Az ellenség belső köreiből kapott információ, a megbízható, ellenőrzött információ, akkora erőt képviselt, mint egy atombomba.
-Undorító féreg vagy!- Léptem közelebb hozzá és néztem lángoló tekintettel a szemébe. Gyűlöltem, de nem akarok bajt nem fogok jelenetet rendezni, mert tudom, hogy pontosan ezt akarja elérni. -Fogalmam sincs mi lett velünk, mióta vámpír lettél egyszerűen hánynom kell tőled..régen minden más volt régen az éltemet adtam volna érted, ma már csak egy karót adnék a szívedbe. Kár hogy le maradtam ahogy az a boszorkány pasas megölt...hmmm úgy végig néztem volna ahogy kiszáraszt és semmivé leszel, de sajna nem volt szerencsém. - Mosolyogtam gonoszul. Régen volt már minden és néha azt kívánom bárcsak úgy maradt volna, de nem így lett. Minden megváltozott
Játék adatok!
♠ Szószám.: 87 ♠ Játék címe.: Dear enemy ♠ Játék hangulata.: Ellenséges
- Megbocsáss, mit makogsz itt össze-vissza? - kérdeztem úgy, mint aki rosszul hallott, majd méltatlankodva szembefordultam vele, és szinte köpködni tudtam voilna a szavakat, olyan dühös és ingerült voltam. - Te beszélsz? Te, aki képes voltál beleszeretni abba, akihez én mentem hozzá, majd gyereket szültem neki? Tényleg te akarsz hányni tőlem, mikor te már akkor is egy ribanc szintjén álltál? - sziszegtem dühösen, és majdnem felképeltem. Nem tudom, mi tartott vissza. Talán a régi barátságunk szelleme.
Egy háborúban nem a tőr, a pisztoly vagy az ágyú volt a leghatásosabb fegyver. Sokkal inkább egy láthatatlan, de halálos dolog - nem a mérges gáz. Valami olyasmi, ami tömeg nélküli, mégis hihetetlen súllyal bírt. Az ellenség belső köreiből kapott információ, a megbízható, ellenőrzött információ, akkora erőt képviselt, mint egy atombomba.
-Igaz vétettem, de egyszer sem akartam el szakítani tőled, szerelmes voltam igen nem tagadom még az vagyok belé halálosan... tesésk nevess ki nem érdekel Erin csak azt tudd, hogy soha nem szóltam egyszer sem, hogy szeretem csak miútán már vámpírok lettünk...Nem vertelek át nem akartam a családod dolgaiba állni soha sem...testvéremként szerettelek felfogtad te ezt??- Orditottam rá szintem már könnybe lábatt szemekkel. Nem érdekel, ha kinevet nem érdeel semmi csak az, hogy soha nem ártottam bele az életébe magam és nem mondtam, hogy szeretem Crhis még cska nem is tudta, nem rég tudtam meg, hogy szerettem. És szeretem.
Játék adatok!
♠ Szószám.: 87 ♠ Játék címe.: Dear enemy ♠ Játék hangulata.: Ellenséges
Egy feszült arckifejezéssel léptem be a helyiségbe. Már kintről hallottam valami vívódó hangot, és nem tudom, hogy mit akartam látni, talán csak megbizonyosodni, hogy életem két jól ismert nőjében nem csalódom. És ez be is bizonyosodott, hiszen Erin és Danielle veszekedésének szemtanúja lehettem, és egy halk sóhajjal haladtam el mellettük, hogy egy mozdulattal leüljek a pulthoz, kellőképpen közel hozzájuk. - És titeket még nem dobtak ki innen.. - fintorodtam el, egy ital után intve. Láttam a türelmetlenséget a kiszolgálón, ahogy a két hölgyeményre pislogott. - Nyugi. Csak rájuk jött a havibaj. - legyintettem.
Na, ezzel meg tudott ám lepni elég rendesen! Tisztára kifakadt itt nekem, azt hiszem, még könnyeket is láttam a szemében, és... nem is tudom, mit kellene mondanom erre az egész históriára... ami talán egy nagyszerű színész nagyszerű produkciója is lehet akár. Nyeltem egy aprót, majd felsóhajtottam, és így néztem rá. - Talán ideje lenne erre fátylat borítani. A tiéd lehet, ha ennyire kell. Én nem tartok igényt Christopherre. És nem is fogok. - ittam bele a poharamba, ekkor vazonban az ismerős illat megcsapta az orromat, és mire a jobb oldalamra fordultam, már ott láttam az említettet, ahogyan éppen - ugyan szép szavakkal - sértegetett minket. - Emlegetett szamár. - forgattam meg a szemeimet, mit sem törődve vele tovább. Talán Danielle-t érdekli, engem nem.
Láttam, hogy meglepődött, de én komolyan beszéltem nem volt semmi hátsó szándékom semmilyen szándékom nem volt. -Már igen jó lenne Erin..-Mondtam neki, majd nagyon sóhajtottam, hogy a könny cseppek még véletlen se perdüljenek le. -Ő meg rám nem tart igényt...-Mondtam halkabban lesütve a szememet. Talán újra barátnők lehetünk Erinnel, talán így lesz??
Na már csak ez hiányzott, gondoltam magamban, mikor meg halottam imádott férfim hangját. -Még nem....Jó az időzitésed mondhatom.-Mondtam felé fordulva, majd a szemem ismét Erint vette célul.
- Hölgyeim... igencsak megtanulhatnák már a nagy bölcsek szavait: egyetlen férfi sem érdemes arra, hogy egy örök érvényű, igaz barátságot keresztül romboljon. - kacsintottam rájuk. Nemigen érintett meg ez az egész, hiszen mi közöm van nekem ehhez? Ez hülyén jött ki.. miattam utálják egymást, de én az utóbbi időben nem igazán adtam okot rá. - Nos, mi lenne, ha leülnétek szépen, és iszogatnánk békében, mint normális.. vámpírok? - suttogtam az utolsó szót, de megforgattam közben a szemeimet. Két ekkora sorscsapást, mint ez a két nő. Külön-külön is, nemhogy még együtt... kirobbantanak még egy világháborút.
Nem is tudom, vártam-e valamit ettől az egésztől. Nem igazán, ha őszinte akark lenni. Nem vágytam Christopher társaságára, ahogy nyilván Ő sem vágyott az enyémre.. vagy már elvesztettem a fonalat, hogy mit is akar.. vagy KIT. Inkább ezen van a hangsúly. - Nem akarjátok, hogy magatokra hagyjalak titeket? Teljességgel feleslegesnek érzem itt magam, remélem, ezt megértitek. - jelentettem ki, ée megittam az utolsó korty whiskymet is. Kezdett fárasztani a dolog.
Hajamba túrtam és még próbáltam visszatartani a könnyeim és az érzéseim. Francokat ebbe a vámpírosdiba. Nem akarok az lenni évek óta mást akarok. -Szerintem a múltkor elég rendesen kijelentetted, hogy nem vágysz a társaságomra miután ott hagytál a bállon....-Mondtam neki, majd flegmán felhúztam a szemöldökömet és rá néztem a férfira. -Erin beszélnünk kéne neked nem számít a múlt?...-Kérdeztem fájjó szívvel és összinte hanggal.
HOgy lehet, hogy ennyi év után is azért haragszik, mert szerelmes voltam a férfjébe. Ha szét akartam volna szedni őket, akkor megtettem volna. De szerettem erint testvéremként, még ha ő ezt nem is látta be.
Jézuskrisztus, a végén én kezdem el feleslegesnek érezni magamat...! Hogy lehet, hogy az egykori énem csak úgy felszívódott? Én nem voltam már az a régi ember, nem volt belőlem semmi, ami emlékezetetett volna arra, milyen volt az egykori Christopher, mennyire szerette Erint, és mennyire szerette Danielle barátságát is. Sosem vette észre, hogy a lány valójában szerelmes. - Hm... kezdem teljesen feleslegesnek érezni magamat. Hát már nem szerettek? - biggyesztettem le ajkaimat tettetett szomorúsággal.
Csak felemeltem a fejem. Nem értettem, miről beszél Danielle, mi történhetett közöttük nemrég azon a bálon, de talán nem is vágyom arra, hogy tudjak részleteket. Hánynom kellett ettől a drámától. Nem szoktam hozzá, hogy... így legyen. Nem akartam ilyen életet... mert fájt, ha éreztem. Minden szúrt.. a szívem. Az érzések.. fájtak. - Miről beszélsz, Danielle? Nekem nem számít? - kérdeztem felé fordulva, és úgy néztem rá, mint ragadozó a vadra. - Vámpírrá tettelek, hogy örökké barátok legyünk! És te utána elárultál! Miért kellett elmondanod, hogy szereted Őt?! - böktem Chris felé.
Nagyot sóhajtottam és küzdöttem, nem akartam megint bőgni. Ki kéne kapcsolnom ezeket a foss érzelmeket elegem van belőlük. Tönkre tesznek. -Erin igazad van, szerettem és még most is ha csak rá nézek el olvadok mert szeretem és én vele akarnék lenni, de ő engem nem akar. De azért mondtam el annak idején ezt, mert tiszta lappal akartam indulni és nem akartam, hogy titkaink legyenek egymás elött a következő végtelen időkben.-Mondtam össze szorított fogakkal és ökölbe szorítottam a kezemet. Istenem miért szertem őt?
Hiszen megalázott engem ott a bálon és azt mondta nem szeret, de a csókja még mindig az ajkaimon ég. Naiv vagyok nagyon naiv.
Szórakoztatónak tartottam a kis jelenetet, ami a szemeim előtt zajlott, hiszen bárki mondjon bármit, én ezer év alatt sem találkoztam olyan helyzettel, hogy két nő veszekedne vagy utálkozna miattam. Mert Erina egyértelműen gyűlöli Danielle-t miattam. Talán még vannak érzései neki is irántam. - Kezdek elpirulni, hogy mindez miattam van. Hölgyeim... - vigyorogtam még mindig, de rendkívül jól szórakoztam.
- Fogd már be a rohadt életbe! - rivalltam rá Christopherre, hiszen a szájjáratásával teljesen elvonta a figyelmemet arról, amit Danielle próbált nekem mondani. - De... pont akkor mondtad el, mikor... átváltoztattalak? Miért pont akkor? hiszen ismertél... - nyeltem egyet, és azt hiszem, ennyi érzés még sosem volt az arcomon. Kérdések milliói a fejemben, fájdalom, tanácstalanság... minden egyhuzamban. - Tudtad, hogy ki fogok borulni emiatt... és ez... tiszta lap? - ráztam a fejemet.
HIába szerettem ezt a férfit az ideg jött rám. -Nem tudom, talán a bűntudat, de tudod meddig éltem szenvedésben, hogy a nagy szám el vette azt a nőt akit szinte a testvéremként szerettem?-Kérdeztem visszafolytva könnyeimet, majd Crhis-re pillantottam, aki soha nem fog engem szeretni, soha nem lesz az enyém.
Mindent elrontottam, már rég karót kellene a szívembe döfni, nem bírom ezt a fájdalmat.
intettem a kiszolgáló srácnak, aki rögvest odafáradt, és odasúgtam neki. - Hozzon három pohár tequilát. A hölgyekre rá fog férni ez a bizonyos ki... töltet. - vigyorodtam el, aztán egy egyszerű vigyorral fordultam át a két hölgyemény felé. - Higgyék el, nincs jobb szívgyógyszer, mint egy pohár tequila. Minek vitatnák az élet nagy kérdéseit józanul? - kacsintottam rá. Tisztában voltam én azzal, hogy szemtelen vagyok, és a hátuk közepére se kívánom, de ha már itt vagyok, hagy élvezzem ezt az egészet.
Kezdőlap
| 
