- Hm... lehetséges, hogy igazad van - bólintottam egyet, mikor az összetépett felsőjéről beszélt. De érdekelt is engem az efféle apró probléma...! Már csak azért sem, mert én eleve ilyen vagyok. Heves... vérmes. És a többi. Nemigen volt még férfi, akinek az inge megúszta a velem való találkozást. Ha nem széttéptem, akkor összevéreztem, mikor megharaptam a gazdáját. Áh, nem vagyok mindennapi, de ezért is szeretem annyira magamat. Végignéztem azokon, akikre nézett. Egy gyermekre, és az apjára, ahogy játszottak, és csak felsóhajtottam. - Rendben, legyen - vontam egyet a vállamon, elhallgatva egy fontos tényezőt, de hát ezt hamarosan úgyis tapasztalni fogja magától is. A kisgyerekre néztem, közelebb léptem, éppen akkor gurult a labda az én lábamhoz, és a kisgyerek felém kezdett szaladni. Az apjára néztem, akit eközben már nem hiszem, hogy bármi is megmenthette volna attól a sorstól, ami rá fog várni. Felvettem a labdát, majd a kisgyerekre mosolyogtam, miközben leguggoltam. - Fogd szépen a labdádat. És szaladj haza az anyukádhoz - adtam át neki, igézően nézve a tekintetébe, miközben megsimogattam a szemét. Soha nem öltem gyereket. Nem azért, mert nem lenne merszem hozzá. De ez valami megmagyarázhatatlan szokás volt az életemben. Szinte tudtam, hogy ez azonban csalódást fog kelteni Christianban. Ezúttal ezt viszont inkább elviselem.
Come on with me we'll stay up all night long I want you and I want you bad Let's keep the party going all night long let's keep the party.
Az enyhén provokatív szlogennel társította az ártatlanabb mosolyt az arcán. Elsőre rólam ugyan, holmi obsitos perverz szatíra íródna le az emberek szemében, bár az még koránt sem magyarázat a foglalkozásommal illetőleg. Az pedig mellékes, hogy valóban szeretem őket. Ugyan, nem azzal a vonzalmi érzelemmel mint azt egy vonzó kisugárzású nő iránt érez az ember. Sokkalta elfogultabb, és távolság kedvelő az én posztom irántuk. Én tanárként, még máshol a beleöregedett kis munkahelyükön, képesek vagyunk minden érzelmeinket nem csak a munkába de a valóságba is kivetíteni. Tehát, itt a megfelelő magyarázatom, hogy a munkám tartalmasabb óra közein kívül miért kedvelem inkább a gyermekded apróságokat, mint sem nagy fiú létemre keressem a korban hozzám illő társaságot. - Ez olyan mint egy hűs nyári zápor...az egyik pillanatban süt a nap, a másikban pedig hirtelen esni kezd. - hozakodtam elő ügyesen ezzel a felelettel, mostani beszélő partnerem lényűgözésképpen, akit remélhetőleg nem kergettem az őrületbe az én filozofikus eszmecserémmel. Arról szót sem emelve, hogy gyakrabban csak én vagyok képes értelmezni a sületlen mondataim. Csaképp, ez valahol akadályt szab a velem egy szinten gondolkozó emberek és az ezen a szinten alul teljesítőkön. Szó sem róla, hogy az előttem álldogáló személyből lenne merszem ezt megállapítani, de ha valami is tudatosult a bonyolult mondatszerkezetemből számára, akkor jobbára, az én legtökéletesebb beszélgető partnerem akadtam. Ha viszont a válasz nemleges volna, tegyük föl, hogy az volna...az se baj! Hiszen nem minden esetben várható el, hogy egy ember olyan társat leljen meg, aki valamit is ért a másik szövegéléséből. Legyen az különbség nemben, eszmében, szinte bármiben. Ma viszont, kérésére utasítottan, egy meleg tea mellett döntött az összekötött sorsnak nevezhetetlen szabadidőnk. Simán beérem azzal a szolidaritást megkívánt helységekkel, csak mert az illető is ebben a közhelyben szeretné évezni az én keletlenül beszédes személyemet. - Semmi akadálya...csak egy pillanatot várjon. - illem törő egy nőt jelentéktelen percekig váratni, még ha az a kapkodós szedelőzködésemet illeti. Mindössze csak a zakóm felvételében volt elégséges másodperceket elvennem, mialatt fogyatkozva a kapó helységek mellett elmélkedve, rá tekintettem. - Valami hagyományos hely esetleg? Vagy netalán ismeretlen helyre gondolt? - néztem a megengedetten fürkészve, teljesen, beleértve a test szemlével. Természetesen, nem vagyok az a tipikus szoknya hajcsár aki szemérmetlenül megnéz egy nőt, pusztán hogy kielégítse feszítő vágyait alig pár percre. Nem, a jó ízlés megkövetelte, s habár nincs miért tagadnom férfi indentitásom, előbb-utóbb muszáj szót emelni a csinosságáról és szépségéről. Bármilyen önmegtartóztatást is megszégyenítő, de nem hiba sokszor a nők eszébe juttatni mennyire más ágazatai a mi emberiségünknek. Tükrözötten szebb és érzelmesebb oldala.
Az emlékek és az elmosódott lábnyomok a szem számára láthatatlanok, a figyelmes lélek mégis képes megérezni a régen elmúlt álmok és az idővel elhaló fiatalkori vágyak rezdüléseit. Ha valaki csendben megáll és szívével hallgatja a csillagfényes éjszakát, érezni fogja a szerelmet, amelyet hajdan oly sokan, oly sokféleképpen éreztek és fejeztek ki.
Szemem tágra nyílt és vártam mit felel. Édes volt, mint ahogy mindig. -Semmi baj Stefan már megszoktam.-Álltam fel és néztem le rá. Hát igen egyetlen lány ként a családban nagyon nehéz ám. Főleg, hogy én vagyok az egyetlen aki nem megölni akarja a családot, hanem egyben tartani. Talán jobb lenne, ha fel adnám, ha elfutnék, menekülnék. -Van kedved valahová elmenni vagy inkább hagyjalak magadra?-Néztem rá érdeklődő tekintettel. Ez a sors van nekem ítélve más nem. Én nem vagyok olyan aki fog egy karót és megöl nem én csak egy ősi ribanc vagyok mondják sokan. De nem ismernek igazán, tényleg van mikor úgy viselkedem, de leginkább az unalom vezérel engem.
Játék adatok!
♠ Szószám.: 108 ♠ Játék címe.: Vissza a múltba ♠ Játék hangulata.: Össze zavarodott
– Megígérem, hogy mindig itt leszek neked. – Ezt az egyet talán be tudom tartani. Bár mostanában a baráti kapcsolataim határait is elég gyakran lépdelem át. Fogalmam nincs, hogy mire várok. Vagy éppenséggel, hogy kire? Most elég nehéz dolgom van a nők terén és ezen az emlékeim sem könnyítettek. Talán csak nehezítették. Hiszen úgymond eggyel több nő várja a válaszom, hogy mégis hogyan és merre tovább a kapcsolatunkban. – Ha el szeretnél menni valahova én szívesen elmegyek veled. Élvezem a társaságod. – Mosolyogtam rá kedvesen. Ez volt az igazság. Igaz, hogy arra emlékeztet kicsit, hogy milyen voltam a múltban hogyan viselkedtem az emberekkel de ugyanakkor jó érzés a közelében lenni. Nem tudom miért. Talán azért mert egy igazán gyönyörű nő.. És legbelül törékeny.. Nem én akarok lenni az, aki összetöri.. Hiszen azt hiszem azt nem úsznám meg élve.. Bár nem csak ez miatt. Nem szeretek fájdalmat okozni senkinek..
Eső? Eső?! Komolyan? Istenem.. Mi a francot akar ezzel? Sikerült belebotlanom egy fazonba, aki elmebajos? Vagy volt valamiféle mondani való is a szövegelésében? Ezt magam sem tudom, de.. Mielőtt még rávágtam volna, hogy mennyire utálom a nyári záport, amiért tönkreteszi a hajamat, bölcsen csendben maradtam. Jobb az neki is, ha azt hiszi, hogy elmélkedem a szavain, meg nekem is, hogy nem égetem le magam. Nem mintha nagy port kavarna. Úgyis valami idegtépő dolgon kellene agyalnom és nem teázni menni egy vadidegennek, aki csetlik-botlik és rámesik.. Ráadásul olyan szövege van, hogy minimum diploma kellene ahhoz, hogy értsek is valamit belőle. Sajna mindenki tudja, hogy amilyen iskolakerülő vagyok, nekem még az érettségi is húzós lesz, nem még hogy egyetemet is végezzek.. Jól elvagyok én magammal.. Megvan a magamhoz való eszem anélkül is, hogy hasztalan dolgokkal tömjem a fejem totál feleslegesen. Csendesen megvártam, míg összeszedi a holmiját, aztán végigmértem. Meglehetősen viccesen festünk.. Én a futóholmimban, ő meg a zakójában. Két külön világ, ez már messziről lerí rólunk. Mégse nagyon zavartattam magam. Nem szokásom. Viszont a csendben maradás sem, az viszont most egészen jól megy. - Nem sok helyet ismerek, szóval nekem az összes ismeretlen, de mintha a főtéren láttam volna egy kávézót. - szóltam hátra. Én automatikusan arra indultam, ha akar velem tart. Elvégre ő hívott el.
Kedvet kaptam egy parkban üldögéléshez, olyan jó bulinak szánom ezt a kis időtöltést, rég tettem ehhez hasonlót, hogy a nagy semmittevésbe fordítsam az időm egy icipici részét. Remélem, lesz valaki, akivel eljátszhatok kicsit, vagy találok valakit, akin érdemes lesz kicsit a lelki terrort alkalmaznom. Nagyon vágyom az ilyesmire, de mostanság ilyesmikre nem volt időm, és már hiánycikké vált részemről. Próbálok emberibb lenni, de sosem árt az elővigyázatosság. Ahogy sétáltam kicsit a parkban, kerestem egy nagyon jó kis helyet, ahová azonnal lehuppantam. Bámultam a játszadozó kisgyerekeket, a szerelmesen összeölelkező párokat, s az idősebb korosztály mosolygós beszélgetéseit. Régen szerettem nyugodtan csücsülni, de most valahogy felforrósodott a vérem, és kell valami kis izgalom...
Nem tudom, hogy mi hozott erre.. Ja, de a két lábam. De hogy azon kívül mégis mi vezérelt ide azt nem tudom. Friss levegőre volt szükségem ezért is jöttem gyalog. Az életem most készül teljesen felfordulni. Vagy esetleg végre jó irányba fordul? Nem tudom. Zsebre tett kézzel mászkálok szinte már csigatempóban. A szemem elkalandozik a családokra, szerelmesekre. Rögtön eszembe jut Aurora. Az én angyalom, akit mindennél jobban szeretek. Soha nem lennék képes másik nőre még csak ránézni sem úgy.. Nagyon fontos a számomra, hiszen szeretem őt és készen állok arra, hogy leéljem vele az életem. Elég nagy elkötelezettségre szántam el magam, de tudom nem fogom megbánni. Tovább kalandozott a tekintetem aztán az egész testem megfeszült, amikor megláttam egy nőt is éreztem, hogy vámpír.. Egyszerűen megvetem őket.. Leginkább a szüleim halála óta..
Jó volt nézegetni az ide-oda járkáló egyéneket, régi idők jutnak az eszembe, amikor még gondtalanul éltem kicsi koromban, csak aztán jött az apám kegyetlen énje, amit azóta sem tudok elfelejteni, miket tett velem. Ilyenkor ha ránézek az emberekre, és sokan mosolyognak, pedig biztosan nem mindig van ennyire jó kedvük, mint ahogyan ezt mutatják a többiek felé. Ahogyan megfordultam, éreztem valamit. Sokkal inkább valakit, mert végül is emberi alakja volt, de közben pedig egy vérfarkas volt az. Mindenesetre nagyon jóképű kis farkas. - Nocsak... - nem tudtam semmi rendes mondatot vagy kérdést kinyögni, valahogyan nem ment. - Egy vérfarkas - meglepő pofát vágtam mellé, pedig hát tudom, hogy ők is élnek itt, de azért jó játszani más idegeivel.
Komolyan mondom legszívesebben megfordultam volna és kerestem volna más helyet a gondolkozásra. Nincs kedvem semmiféle jelenetet rendezni egy park kelős közepén. Mert azért annak nem lenne jó vége. Főleg most, hogy már nem kell azért aggódnom, hogy telihold legyen. Nem szükséges ahhoz, hogy átváltozzak szóval ez már nem akadályoz abban, hogy letépjem egy vámpír fejét. Furcsa, hogy ez volt a célom, mikor a városba jöttem most mégsem teszem.. Pedig egytől egyig mindegyik megérdemelné a halált. Csak az a baj, ha nekilátok már nem csak magamat sodrom veszélybe hanem Aurora-t is.. Ez így nem jó. Nagyon nem jó. - Egy vérszopó. - Feszültségemet felesleges lett volna leplezni. Nem kérdéses, hogy gyűlölöm az összeset.
Valahogy kijött volna belőlem valami nagyon nagy düh, de visszafogtam magam, próbáltam nem túl ellenségesen szólni hozzá, mert hát ugyebár most tanulom újra az emberségemet, ami nem igazán megy könnyen az ilyen személyekkel, mint ezzel a farkassal is. Mégis... Valahogy jó lenne valakivel eldumálgatni, csak úgy. - Ne ácsorogj már ott - szóltam rá kicsit hevesen, mert nem volt már türelmem sem, és idegesít, ha valaki csak ott álldogál. Bár, mondjuk azt se szeretem, ha leülnek mellém, de legalább ne álljon ott nekem. - Ülj le, kérlek... Nem látom, mi történik a hátad mögött - folytattam, de most már kicsit lelkesebben és vidámabban. Mondjuk fenét se érdekelt, mi is történik ott mögötte, csak valamit kellett neki mondanom.
Összefontam a karomat a mellkasom előtt és nagy levegőt vettem, hogy azért valamennyire leplezzem az utálatot. De a testbeszédem még mindig bőven arról árulkodott, hogy legszívesebben átharapnám a torkát. Végeznék az összes ilyen szemétládával. - Szabad ország ott ácsorgok, ahol akarok. - Tártam szét a karomat. Na, most mi következik foglaljak mellette helyet? Ne nevettessen már. Majd pont én fogok leállni barátkozni egy vámpírral akinek a családját lemészárolta egy? Még viccnek is rossz. - Köszönöm, de inkább állok az meg szerintem legyen mindegy, hogy mi van mögöttem. - Nem fogok én együtt nevetgélni és az élet értelméről beszélgetni egy vámpírral. Nem is értem miért nem ölték már meg az összeset..
Nem igazán rajongom a vérfarkas bandáért, de hát, ők is csak léteznek, mint a vámpírok, vagy a boszorkányok, és a hibridek is. Nagyon szívesen kínoznám őt, de valahogy megálljt parancsol valami ott legbelül, nem tudom, miért, tán megszólalt bennem a régi önmagam, aki sosem bántott senkit? Talán ez lehet az oka neki. - Tudom, hogy ellenséges fajok vagyunk - mondtam neki, bár biztosan történt valami vele, ami miatt még jobban utálja a vámpírokat. Ez már csak egy olyan mellékes megérzés. - Legszívesebben megharapnál, hogy te halld utoljára a lélegzetemet - nos, ez kicsit rám is jellemző lenne, hiszen én is ezt tenném vele, de nem fogom. - Családoddal történt valami, ugye? - kérdeztem tőle, mert tudom, hogy ez mindenkinél fáj pont, és az sem lep majd meg, ha most nekem támad... Vagy lehet visszafogja magát, hiszen rengeteg ember sétál körülöttünk, csak nem fogja elveszíteni a fejét, és én sem.
Menni akartam, de hogy mi a francért nem mozdultam azt nem tudom. Talán tényleg neki akartam esni és csak az a tudat fog vissza, hogy nem itt kellene.. Azért gondolom senki nem örülne ennek a kis vérengzős cselekedetemnek. De mégis valami nem enged elmenni. Talán ez az oka. A látványa okozta düh nem enged megmozdulni.. - És persze élvezettel nézném végig ahogy szenvedsz. - Egészítettem ki a mondókáját. Na, ne próbáljon közeledni felém, hogy nem muszáj nekik rosszban lennünk. Dobnék is egy hátast valószínűleg, ha valami ilyesmiről kezdene el fecsegni. Nem szeretek fájdalmat okozni az nőknek, de ő már nem is az.. Csak egy szörnyeteg. - A családomat még csak véletlenül se vedd a szádra. - Éreztem, ahogy elpattan elpattan valami az agyamban, majd áthidalva a köztünk lévő távolságot léptem párat, majd elkapva a nyakát megszorítottam azt. Nem érdekelt, hogy ki néz és ki nem. Egy vérszívó sem veheti a szájára a családomat.
Engem már nagyon fojtogatott a düh, a méreg... Nem tudtam már, hogyan is kéne leállítanom magam, ezt már magam sem értem. Valóban rég nem vagyok az a jószívű kislány, aki voltam, és sok ember vére száradt már meg kezemen, de csak, mert azt tettem velük, amit megérdemeltek. Apámmal is ezt tettem volna, de valaki megelőzött, és ezt egyáltalán nem jó érzésként fogtam fel. Én szerettem volna végignézni a haláltusáját, ahogyan kínok között fuldokolva könyörögne nekem... - Én csak kérdeztem - dehogy vettem a számra a családját, csak kíváncsiságból kérdezősködtem erről... Nem igazán érdekelt, jó egy kicsit. Aztán hirtelen ott volt a közelemben, megszorította a nyakamat, de kiszabadítottam magamat, és meglöktem kicsit. - Mi bajod van velem? Nem ártottam neked vagy a családodnak - nem tudom miért, de ezt nyögtem ki hirtelen, mert én nem tehetek arról, hogy az ő családjával történt valami...
Már elég régen voltam ilyen közel egy vámpírhoz, szóval talán ennek is köszönhetem azt, hogy nem tudom irányítani a tetteimet. Egyszerűen nem tudom mihez kezdjek magammal. Alig bírom visszatartani a vágyat, mi szerint itt helyben tépjem darabokra és még után örömteli vigyorral az arcomon hajolgatnék meg a tömegnek. Habár tapsot nem várok, mert az valahogy nem lenne helyén való. Bár beállíthatnám egy kamu műsornak is amolyan mit szólna egy ilyenhez a világ. Szerintem lenne olyan hülye ember, aki ezt még el is hinné. – Te csak ne kérdezz semmit. – Tudtam, hogy nem vagyok elég erős, hogy megfojtsam vagy valami ilyesmi mégis jó érzéssel töltött el, hogy csak megszoríthattam a nyakát.. Legszívesebben eltörtem volna, de ekkor már arrébb lökött és ennek következtében elengedtem a nyakát. Habár csak egy gondolat volt mégis jó érzéssel töltött el, hiszen legalább a fejemben megölhettem. – Szerintem a fajod éppen elég ok arra, hogy bajom legyen veled. – Válaszoltam egyszerűen. Nem olyan bonyolult dolog ez.
Szimpatikus számomra ez a vérfarkas, kinek még nevét sem tudom, de végül is, amilyen hozzám, én is olyan vagyok hozzá. Nem is értem sokszor, mire fel vannak ezek az ellenségeskedések a fajok között. Olyan drámai, már-már érthetetlen sokszor. Valaki elkezdte, aztán ez már generációról generációra ösztönössé vált... Ilyen az élet. Most ez a fickó is kitörte volna a nyakam, vagy valami ilyet tett volna, ha nem épp egy emberekkel teli helyen lennénk, de én sem lennék ilyen visszafogott. - Én is épp így érzek a te fajod iránt... Veled még nem találkoztam itt - kicsit morogva, de jelentettem ki felé, és még a nevét sem tudom, bár nem is érdekel, ha már ilyen ''kedves'' velem. - Mondjuk, nem is igazán érdekel senki sem, csak olyanok, akik... - morgásom abbamaradt ezzel a mondattal, és valamiért nem is igazán folytattam az egészet.
Utálom egytől egyig mindegyiket.. Nem mondhatnak és nem tehetnek semmit azért, hogy ez valahogyan megváltozzon. Egyszerűen nem fog. Lehetetlen, hogy megváltozzon. A véleményem nem fog 180 fokos fordulatot venni, de még 10 fokosat sem. Én sem vagyok egy tökéletes ember, de legalább nem szükséges a túlélésemhez az, hogy megöljek családokat vagy esetleg falvakat. Ezek.. Nem mások, mint szörnyetegek és manapság már egyre beképzeltebbek. Bár ő éppenséggel nem tűnt annak, de egyszerűen nem tudok mit kezdeni a bennem lévő dühvel.. – Miért talán neked farkasok mészárolták le a családod vagy mi? – Vágtam hozzá a szavakat. Alapból ellenségesek vagyunk egymással, de azért kíváncsi voltam, hogy van-e valami oka rá. – Olyanok, akik..? Folytasd csak. – Tártam szét a karjaimat és vártam a válaszát. Ha már elkezdte akkor fejezze is be.. Kíváncsi vagyok mit akart mondani.
- Nem.. - válaszoltam egyhangúan és tömören neki arra a kérdésére, hogy talán farkasok ölték -e meg a családomat. Nem, nem.. Nagyon nem, éppen ezért nem érzek senki iránt semmit. Túl sokat bántalmaztak gyerekként, és felnőttként is. S az, aki a legközelebb állt hozzám, az apám... - Olyanok, mint amilyen az apám volt velem... - tört ki belőlem egyfajta rég eltemetett emlék, ami nagyon sokszor előtör, főleg amikor beszélgetek valakivel erről. - Tudod, az apám egy nagyon rossz fickó volt - nem tudtam másképp elmondani neki, csak kisebb szünetekkel, mert ilyenkor aztán teljesen megváltozom, a régi énem jön elő, aki voltam.. Az a gyenge, szerencsétlen lány, aki raboskodott, és az apja uralkodott felette. - Bántalmazott éveken át - nagyot nyelve, de abbahagytam a mondandómat, mert utáltam bárkivel is erről dumálni, és kiönteni a szívemet az évszázadok során senkinek sem tudtam. - Nem szeretnéd hallani a többi részt - motyogtam ki nehezen, majd léptem párat hátrafelé.
A válasza miszerint nem farkasok ölték meg a családját egyáltalán nem lepet meg. Azért mi farkasok nem vagyunk olyan vérengző fenevadak, hogy családokat tegyünk tönkre. Amúgy sem áll közel hozzánk az ember ölés.. Az, hogy kiváltjuk az átkunk még nem jelent semmit. Lehet ez egyszerű baleset is. Bár nagyon jól tudom, hogy van, aki direkt váltja ki.. Én nem direkt tettem.. Csak megtörtént. De nem bántam meg, hogy farkas lettem viszont azt igen, hogy pont általa kellett kiváltanom az átkomat. Bár mostanában nem találkoztam a szellemével szóval remélem lenyugodott végre. Nem tudtam eldönteni, hogy ez az egész most valami színjáték vagy tényleg igazat mond. A bennem lakozó gyűlölet nem engedte, hogy elhiggyem. De nem uralkodhat ez felettem. Ember vagyok. Nem vagyok olyan szörnyeteg, mint ők. – Sajnálom. – Nyögtem ki csak ennyit, mert többet ne várjon tőlem. Tényleg sajnálom, ha igaz.. Ha tényleg bántották. Senki nem érdemli meg ezt.. Egy nő főleg nem. Hiszen gondolom ez még emberkorában volt.
Szörnyű volt elmesélnem is ezt a kis apróságot is neki, nemhogy az egészet. Gondolom, nem igazán hitt nekem, mert hát miért is higgyen egy vadidegennek, aki főleg vámpír is közben? Szörnyeteggé váltam, legszívesebben ember lennék most is, nem ilyen vadállat, aki sorra öli meg azokat, akik valakiket bántottak... Ezt sem lehet sokáig bírni. S ez megy már évszázadok óta, és olykor csak romlik az egész állapot. Próbálok jobb lenni, nem gondolni semmire, és élni az életet, mint emberek többsége, de sajnos nem mindig megy. Igazat megvallva, sehogy sem. - Emberként jó voltam, de az apám megváltozott, és rabságban éltem. Bosszút esküdtem apámnak, miután kiszabadultam... de valaki megelőzött - nem tudom miért, de jött ki ez a kicsi szöveg belőlem, és fogalmam sem volt, hogy miért mondtam el neki. Sokszor saját magamat sem értem, nemhogy másokat. - Ne haragudj, csak... kijött ez belőlem egyszerűen. Beszéljünk valami másról - most aztán láthatta, hogy mennyire kettős énem van, és tudom, hogy ezután sem fog kedvelni, ugyanolyan utálat lesz közöttünk, de ezt nem tudtam visszatartani már. - Nem sétálunk egyet? - valahogy szükségem volt egy kis járkálásra, és ezt úgy kérdeztem, hogy közben ránéztem, mert lehet, hogy nem szeretne jönni velem tovább, azt is megértem.
Az emlékek és az elmosódott lábnyomok a szem számára láthatatlanok, a figyelmes lélek mégis képes megérezni a régen elmúlt álmok és az idővel elhaló fiatalkori vágyak rezdüléseit. Ha valaki csendben megáll és szívével hallgatja a csillagfényes éjszakát, érezni fogja a szerelmet, amelyet hajdan oly sokan, oly sokféleképpen éreztek és fejeztek ki.
-Rendben, akkor te egyáltalán nem iszol már emberi vért?-Kérdeztem tőle nagy szemekkel, ha iszik haragomat és csalódottságomat le tudom tölteni esetleg egy pár tucat emberen. Ugyan is éhes voltam, de ha meg nem iszik akkor marad a hagyományos bú felejtés a részegség. -Persze csak ha neked is van kedved "emberi módon" szórakozni. - Vontam meg a vállamat és mosolyogtam rá. Stefan az egyetlen akivel nem tudnék úgy bánni, mint mással.
Játék adatok!
♠ Szószám.: 108 ♠ Játék címe.: Vissza a múltba ♠ Játék hangulata.: Össze zavarodott
– Próbálom ezt elkerülni, de azért még mindig megesik, de eddig még senkit nem öltem meg.. De igazából ez sem az én érdemem. – Legutoljára azt hiszem Caroline volt, az aki visszafogott.. Hála neki egy emberrel több él a földön. Nevetséges, hogy én tanítottam meg neki az önkontrollt én pedig nem tudom alkalmazni.. Egyszerűen szánalmas. – Persze, hogy van kedvem. Miért is ne? – Nem siettem sehova másrészt meg nem értem mi baj lehetne abból, hogy egy kicsit együtt lógunk vagy valami olyasmi.. Nem akarok neki reményt adni a dolgokban, mert semmit nem tudok biztosra.
Nem tudom, hogy mit akart elérni ezzel a kis mesével. Hogy szimpatizáljak vele? Oké, ő is volt ember, de most vámpír. Egy szörnyeteg, aki talán ezer számra öli az embereket. Nem tudhatom mi az igazság, hiszen nincs itt az apja, hogy számon kérjem. Amúgy sem hiszem, hogy ilyesmit bevallana, de azért jó is lenne ilyen könnyen túlesni a dolgokon. Nem tudok átlátni rajta, hogy ez most egy színjáték avagy a kemény igazság. Miért mondaná el nekem, ha az lenne? Hogy kedvesebben viselkedjek vele? Egyszerűen már a természetem nem engedi. Örülök, hogy vissza tudom fogni magam attól, hogy nekiessek nem még itt kedveskedni. Azért szeretném megtartani a távolságot. – Szóval csak egyszerűen odamentél volna és megölted volna? – Magam sem tudom, hogy miért tettem fel egy olyan kérdést, amire eleve tudtam a választ. Még szép, hogy megölte volna. Hiszen rabságban tartotta. Meg az utálat, amit érzett iránta csak felerősödött benne vámpírként.. Ez is azt bizonyítja, hogy vérengző fenevadak. Csak a saját fejük után mennek és nem törődnek a következményekkel. Azzal sem, hogy ki hal meg és ki nem. Nekik aztán ez egyáltalán nem számít. – Semmi gond. – Nem kell bocsánatot kérnie az érzelem kirohanásért. Miért kellene? Legalább megmutatja, hogy valami van. Vagy éppenséggel azt, hogy egy nagyon jó színész. – Rendben. – Jól értettem? Én magam belegyeztem egy sétába egy vámpírral? Hát én sem vagyok normális ma az egyszer biztos.
Tudom, hogy sosem fogja elhinni azt, amit beszélek, mert miért is hinne nekem el egy vérfarkas bármit, talán, ha még ember lennék, akkor könnyebben... de így nem. Nem várom el tőle, hogy megengedje azt, hogy a nyakába boruljak, vagy síró szemeimmel átölelhessem őt, és beletörölhessem a könnyeimet a ruhájába. Nem, ezt nem szeretném én sem. - Őt bármikor... - biccentettem egyet, majd nem is foglalkoztam vele tovább, mert nagyon megérdemelte volna az a szemétláda, hogy én legyek az, akit utoljára lát, mielőtt örökre eltávozik az élők sorából. Most tuti azt hiszi rólam már, hogy mekkora egy állat vagyok, igen az vagyok... De ha kell bárkit megvédek a bajtól, csak még nem volt olyan személy, akivel ezt tehettem volna. - ... örülök neki - nem tudtam mást mondani, mert én nagyon meglepődtem azon, hogy tényleg jön velem sétálni. - Szeretem ezt a helyet... Te? - saját magamon is meglepődtem, mert magam sem értettem, hogy mi van velem, hogy ilyen beszélgetős kedvemben vagyok.
Nem viselkedhetek vele úgy, mint egy emberrel egyszerűen nem. Mondjuk nem is tudnék. Mert van bennem egyfajta utálat, ami nem fog csak úgy eltűnni. Gyűlölöm a vámpírokat azért, amit a családommal tettek és ez soha nem fog változni. De azért mégis meg kell mutatnom, hogy én azért legalább ember vagyok és igazán foglalkozom az olyan emberekkel, akiknek a múltja nem éppen fényes. Hiszen az enyém sem az. Még akkor is foglalkozom vele valahol mélyen, ha az illető nem is ember. Ez vagyok én. De a gyűlölet ennél azért egy fokkal erősebb szóval nem fogok csak úgy megfeledkezni arról, hogy mi is ő. – Értem. – Nem tudom mi mást mondhatnék erre. Végül is meg kell értenem a helyzetét. Ki ne akarná megölni azt, aki egykoron bántotta? De egy vámpírnál ez a vágy sokkal erősebb. Ez olyan, mint nálam sokkal nagyobb a vágy arra, hogy elharapjam a torkát, minthogy megöleljem és megpróbáljam megnyugtatni. De inkább megmaradok egy köztes állapotban. – Én is szeretem. – Részben azért, mert itt találkoztam Aurora-val, aki nélkül az életemet már nem tudnám elképzelni.. Nem lenne ugyan az és nem is akarok nélküle élni..
Kezdőlap
