Valahogy számítottam arra, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot. Fel voltam készülve a legrosszabbra is. Hamarosan már csak azon kaptam magam, hogy a fának tűz egy karóval a másikat pedig a szívembe döfi. Ó, ha tudná, hogy nem ilyen egyszerű a dolog.
Hamar lefejtettem magamat a fáról és elé suhantam már-már aranybarnán villódzó szemekkel.
-Nem fogok neked kiselőadást tartani. Ha megakarsz ölni, hát tessék, itt vagyok, de nem fogom hagyni magamat. -rivalltam rá és a torkánál fogva az egyik fának löktem.

Amikor azon agyaltam, hogy mi is lehet, szeme aranysárga, szemefehérje pedig vérvörös lett. Rám mordulva egy fához szorírott nyakamnál fogva. Olyan volt mintha egy vérfarkas és egy vámpír keveréke lenne, ilyennel életem során még nem találkoztam. Ez a fajta faji keveredés rettentő erősnek tűnik. A farkas énjével nem lenne bajom, de az, hogy egy farkas szándékosan vámpírrá válik ezt egyszerűen undorítónak és persze eddig lehetetlennek tartottam. Szerencsére fel voltam arra készülve, hogy egy vámpír esetleg elfog és nekiszorít valaminek. Mivel félig vámpír és az előbb már bizonyítottam, hogy hat rá, verbénával próbálkoztam. Bal csuklómra volt erősítve két darab verbénával töltött fecskendő, amit így szívébe döftem. A verbénával fertőzött vért, szíve eljuttatta az erein keresztül az egész testébe.

Véget akartam vetni ennek az egésznek, egy mozdulatomba került volna, de erre már nem volt időm mivel már csak egy tűszúrást éreztem. Perceken belül minden kezdett elhomályosodni és az a lötty belülről kezdte el marni a testemet. A fájdalom és a magatehetetlenség hatására elengedtem a nyakát és hátrálva tőle egy-két lépést a fejemhez kaptam és köhögtem egy párat.
Másodperceken belül a fejem koppanását éreztem a hideg betonon és nehezemre esett, hogy bármit is mondjak.
-Most mit fogsz tenni? -kérdeztem hörögve, már alig halhatóan, majd se kép se hang elsötétült minden.

Miután elengedte a nyakam és összeesett, tudtam, hogy sietnem kell. Gyorsan el kell tűnnöm onnan, mivel a farkas énje miatt hamarabb regenerálódik.
-Szóval egy hibrid? rá nézve kérdeztem, miközben ő szenvedett az ereiben áramló verbénától. Nem értem, hogy egy vérfarkas miért válik ilyen ocsmány félvér lénnyé? kérdeztem undorodva tőle. A vérfarkasok és vámpírok közötti rivalizálás kedvez a vámpírvadászoknak is. A farkasok nagy része számomra nem ellenség, még az otthoni vadász csapatunkban is volt pár vérfarkas. Ők nem szándékosan gyilkolnak és válnak fenevadakká telihold idején. Mostanra viszont nem szükséges átváltozniuk minden teliholdkor, ugyanis a holdátok nincs többé, szóval ennek a problémának is vége. Mivel fogalmam sem volt, hogyan kell végezni egy ilyesfajta lénnyel, ezért csak vettem le tőle egy kis vérmintát, majd egyszerűen elsétáltam onnan, nem akartam megvárni míg újra erőre kap.

[Folyt. valahol]

/Xavier szobája/

~ Tyler Lockwood

Elmerengtem a korábban történteken, és abszolút pozitívan álltam a dolgokhoz. De hát én sohasem akarok szeretni... örökös, természetellenes sóvárgás van bennem, hogy engem szeressenek. Sohasem vagyok pozitív, mindig csak negatív. Csak elnyelek, magamba szívok, mintha telítődni akarnék szeretettel, mert valahol legbelül ez hiányzik belőlem. Hiányoznak belőlem a pozitív dolgok, ha tetszik, ha nem. De ezzel azt hiszem nem érdemes foglalkoznom, csak elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Pár percnyi néma merengés után úgy döntöttem - ha már használható segítséget nem kaptam - , elmegyek felfedezni. Idefelé jövet láttam egy parkot, megpróbálok oda visszatalálni, és útbaigazítást kérni. Egy forró zuhany után felöltöztem, farmer, póló, és egy kabát volt rajtam, meg természetesen az elmaradhatatlan övtáskám, amibe mindenféle jót tettem. Elindultam kifelé, majd néma kattanás jelezte, hogy az ajtót sikeresen bezártam.
Hideg volt kint, zsebre tett kézzel vágtam át a jeges úton, míg megláttam a cserjék közül kimagasló fát, amire emlékeztem. Toronyiránt arra tartottam, mikor éles fülemnek, vagy éppen perifériás látásomnak köszönhetően - erre még nem sikerül rájönnöm - éreztem, hogy valaki hörög. A hang felé siettem, mikor az egyik terjedelmesebb cserje mögül egy lábat láttam. Nagy svunggal indultam neki, majd mellé térdeltem. Egy fiatal férfi feküdt magatehetetlenül, akár egy rongybaba a földön.
Pulzusát kerestem, bár nem volt nehéz megtalálnom. Vérnyomása az egeket verdeshette, pulzusa akár a lovak patája a betonon, úgy kopogott. Légzése viszont alig volt, és ami egyre inkább gyanússá kezdett válni, hogy ő nem e világi lény. Fogalmam sem volt miféle ő, de tudtam, van nálam olyan dolog, ami meggyógyíthatja - de legalább életben tarthatja, ez tuti.
- Ez most egy icipicit fájni fog... - súgtam magam elé, bár neki címezve, és elővettem övtáskámból egy fecskendőt, meg a morfiumos üvegcsét. Felszívtam a gyógyító levet, megpöcköltem a tűt, és egy jól irányzott döféssel a nyaki artériájába fúrtam. Lassan nyomtam bele az anyagot, és talán egy kicsit túlzásba is vittem az adagot illetően. De ha minden igaz, erre pár perc, és rájövök.A tűt kihúztam nyakából, és elszorítottam helyét, hogy ne történjen semmi komplikáció, majd vártam, hátha magához tér.

Minden szót hallottam amit még a fejemhez vágott az a rohadék, de válaszolni nem tudtam, mindenhol sötétség és üresség. Fogalmam sincs meddig feküdhettem magatehetetlenül. Bár próbálkoztam időnként megmozdulni, de nehezemre esett. Esküszöm ha következő alkalommal belebotlok abba a vadászba nem ússza meg ennyivel. Saját kezűleg fogom megölni. Mondjuk talán hülyeség is ezen gondolkodnom pont most amikor gyakorlatilag azt se tudom, hogy mi a franc van.
Nem sokkal később lépteket hallottam, majd egy hangot, bár reagálni nem tudtam, de a szavak tisztán csengtek a fülemben. Egy tűszúrást éreztem a nyakamban. Először azt hittem, hogy visszajött az a vadász, hogy bevégezze amit elkezdett, de nem. Éreztem ahogy a sebeim gyógyulni kezdtek és a verbéna kiürül a szervezetemből.
A szemeim villámcsapásszerűen pattantak ki és csak egy arcot láttam magam előtt.
-Mi történt? -kérdeztem még mindig szapora légzéssel és értetlen arcot vágva. Fogalmam sem volt, hogy ki ez az alak, de segített nekem. Ebből is következtettem arra, hogy ő nem akar megölni. Bár ebben a városban kitudja, ki mit akar.

Alig pár perc telt el, hogy megkapta az életmentő anyagot, szemei villám gyorsasággal pattantak ki. Légzése és pulzusa az én fülemnek is jól hallhatóan lassult, ami némi megnyugvással töltött el, hiszen azt jelezte, hogy nem öltem meg. Bár...ha meghalt volna akkor is, szinte teljesen mindegy, hogy a méregtől hal meg, vagy az én kezem által. Nincs, nincs és kész.Az emberek általában nem nélkülözhetetlenek, mert ha azok volnának, nem cserélgetné őket szüntelenül, forgalomból kivont pénzek gyanánt, a halál.Sem a halál, sem a gazdája, az Isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket.Mindig mondják, hogy nem kell a halálra gondolni, de hát nem lehet nem gondolni rá, itt vagy, jössz-mész, eszel-iszol, és aztán egyszer csak nem vagy. De hát az élet nem győzelem, a halál pedig nem jelent vereséget. Ahogy felébredt, máris a szokásos "mi történt" kérdéssel jött. Hihetetlenek ezek a haldoklók...annyira kiszámíthatóak. - Nem tudom, barátom, de az biztos, hogy elég szarul festettél. A helyedben viszont sürgősen felállnék. - mutattam a körülötte lévő hóra, már nem mintha ez most olyan sokat számítana. - Ja, és jössz nekem eggyel. - fejeztem be a gondolatmenetet, majd segítő jobbot nyújtottam, és megpróbáltam hozzá biztató arckifejezést produkálni, kisebb nagyobb sikerrel.
Felsegítettem a földről, majd tovább folytattam. - Nyilvánvaló, hogy ebben a világban semmi sincsen ingyen. - kezdtem bele -, ahogyan az én segítségem sincsen. - fontam össze ujjaim, majd mélyet sóhajtottam.- Információra lenne szükségem. - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Mit köntörfalazzak, a vége úgyis ugyan az; megkapom amit akarok.

Kellett pár perc, hogy helyreszedjem magamat és normálisan a tudatomnál legyek. Utána is csak azon járt az eszem, hogy most ebben a pillanatban mit csinálhat Caroline. Ha nem hagytam volna ott és nem viselkedem úgy akkor talán ez az egész nem történt volna meg és nem lennék ebben a szar helyzetben. Ez a sok "volna"..Megtörtént, megtörtént kész. Egyáltalán miért gondolkozok ezen amikor minden bizonnyal már Stefan karjaiban éli ki magát. Nem érdekel és kész.
Amint óva intett keze után nyúlva rögtön felálltam a havas földről és lesepertem magamról a latyakot. Bár sok értelme nem volt, az összképen már nem javított hisz így is csupa vér voltam.
-Kösz, hogy segítettel, de nem kértem. -vontam egyet a vállamon, majd közömbös arckifejezést vettem fel. Mégis miben tudnék én segíteni neki?
-Milyen információra van szükséged? Vagy mit akarsz? -tettem fel a most leglényegesebb kérdést. Igazából ennyivel tartozom neki annak ellenére, hogy nem kértem a segítséget, bár attól függ, hogy mit akar. Amúgy sem kényszeríthet, hogy segítsek. Viszont abban biztos voltam, hogy nem ember, de valahogy nem tudtam beazonosítani, hogy mi. Régóta élek már itt, de én se ismerhetek minden természetfelettit. Elvégre azt sem tudtam, hogy lehetséges köztes fajt létrehozni, amíg én is az nem lettem.

Nem kérte a segítségem, ez komoly? Összeszűkült a szemem, és mélyeket kellett lélegeznem ahhoz, hogy ne ordítsam le a fejét.A düh olyan, akár a lárva. Pillanat alatt képes elszaporodni, végül pedig olyan állapotot idéz elő, amelyből nincs visszaút. Elég volna végeznem a lárvákkal. Ám a dühöt nem lehet akarattal legyőzni. Éppen ezért utálom annyira.A harag és a neheztelés bárkit tönkretehet, ahogy a levegő, az élet is megéget, ha gomolygó füstben éljük... De hát létezik a düh, még ha nem is tapasztaljuk, és változtat minket, alakít, olyanná formál, amilyenek nem vagyunk. A harag záloga talán a jellem, amivé válunk. Ha ez a jellem felébred bennünk és elhisszük, hogy még előttünk az út, hogy az igazság leginkább egy be nem fejezett történet része, melyben a düh rendeltetésszerűen jön, akkor ez az ébredés új esélyeket ad, és a nyugalom ígéretét, amit következő mondatával be is váltott. Kilazítottam az idő közben észrevétlenül ökölbe szorított kezem, és nyugodt hangvétellel próbáltam válaszolni.
- Ránézésre sem vagy egy átlagos ember, tudom, hogy természetfeletti vagy, ez nyilvánvaló. Ezek szerint te is tisztában kell legyél azzal a ténnyel, hogy én sem vagyok egy átlagos ember. - halkultam el a mondat végére, majd folytattam. - Tehát otthon vagy a természetfelettiek világában. Nem túl régen érkeztem, és tudnom kell, kit kell elkerüljek, és ki az, aki kellhet nekem. Nyilvánvaló tény, hogy nem szeretettel gyógyítottalak, hanem morfiummal. Drogokkal, és tündérvérrel kereskedek. - burkoltam be mondanivalómat egy megemészthető állapotba. - Halljam! - szólítottam fel, és ha tudná, hogy a listának koránt sincsen vége.

Hallottam ahogy gyorsul a szívverése, majd azt is kiszúrtam, hogy ökölbe szorítja a kezét. Ezek szerint sikerült felidegesítenem. Ezen akarva akaratlanul is elvigyorodtam.
Amikor kijelentette, hogy mire lenne kíváncsi, elgondolkodtam. Igazából ebben a városban már senkiben se lehet megbízni, azok tesznek nekünk keresztbe akiket a barátainknak mondunk, vagy szeretünk, de hát ilyen az élet. Tanulunk a saját hibáinkból, bár nekem ez eddig nem nagyon jött össze.
-Tündérvér? -akadtam le ennél a szónál és egy értetlen arckifejezésbe burkolóztam. Ilyenről még nem hallottam, de már semmin sem lepődök meg.
-Igazából itt mindenkiből hasznot lehet húzni. -dörzsöltem meg az államat gondolkodva- Vegyük sorra! A boszorkányok igazán adakozóak ha segítségkérésről van szó. A vámpírok meg..-akadtam el a szavakat keresve-..a helyedben nem kezdenék ki velük. A vérfarkasok között is van egy-kettő aki nem a kedvességéről ismert, de egyenlőre még olyanokkal nem volt dolgom, viszont a vámpírokkal szemben hasznodra válhatnak. -fejeztem be a kisebb monológomat. Nem tudom, hogy ezzel segítettem-e neki, de ennyit tudtam én is.
-Apropó..-pattant ki hirtelen a fejemből-..Az Elsőkkel sem kezdenék a helyedben.

Ezek szerint itt nem tudnak a tündérekről? Annál jobb. Bár kicsit nehezebb dolgom lesz így kialakítani a kapcsolatokat, de mégis megéri úgy idejönni, hogy nem tudnak rólam, így könnyebb megtéveszteni a népet. Irányítás. Észveszejtő, hogy az emberek miféle praktikákhoz folyamodnak, hogy magukhoz ragadhassák. Én például megtévesztésre alapozok, míg mások furfangos cseleket eszelnek ki, aztán vannak, akik zsarolást alkalmaznak. Miért küzdünk így, körmünk szakadtáig az irányításért? Mert tudjuk, hogy ha elveszítjük, azzal mások kezébe adjuk sorsunkat. És mi lehet ennél veszélyesebb? Kezemben tartom sorsom irányítását, végtére is rengeteg eszem van. Ennyi sok ésszel csak az a baj, hogy nem lehet tőle lazítani, nemigen lehet szeretni, szóval egy sor gyengeséget nem tűr, ráadásul gyakran fölényes még velem szemben is, és lehurrog.
- Jól szólsz..- villantottam felé cinkos mosolyt. Egyetértettem nézeteivel, és ezt tetszett. Jó, ha valakivel már az első találkozáskor közös nevezőre jutok. Egy semmiség is éppen elég, hogy a tekintélyt megingassa, egy csekélység pedig megteremtheti vagy helyreállíthatja, azon múlik, hogy megtaláljuk-e a helyes utat azok hiszékenységéhez vagy érdekeihez, akik ártatlanul vagy cinkosan visszhangozni fogják, szóval ennek fényében hallgattam őt tovább. Egy biccentéssel nyugtáztam, hogy értettem amit mond. - Melyik az a hely, ahol a város apraja nagyja megfordul ? - Néztem továbbra is a diú szemeibe. - Merre van a kórház ? - néztem körbe zavartan, utáltam hogy fogalmam sincs hol vagyok. Vannak pillanatok az életünkben, amikor kereszteződésben találjuk magunkat. Félelmetes, zavaros, térkép nélkül. A döntések, melyeket ekkor hozunk, meghatározzák az elkövetkezendő napjainkat. Persze, ha szembefordulunk az ismeretlennel, akkor a legtöbbünk inkább megfordul és megfutamodik. És bár én nem vagyok az a zavarban lévő fajta, mégis csak némi fusztrációval töltött el, hogy egy idegenre kell hagyatkoznom.

Még mindig nem tudtam, hogy mi ő és emiatt kezdett furdalni a kíváncsiság. Részben csak annyit éreztem vele kapcsolatban, hogy van valami a vérében ami arra ösztönöz, hogy a nyakára tapadjak, és nem értettem az okát. Érdekes.
Teljesen a következtetéseimre hagyatkoztam.. Tündérvér...Talán tündér? Bár ez csak nekem túl szürreális, vagy nem tudom. Nekem a tündérekről mindig az ugrik be, hogy varázspálcával hadonászó tütüben táncoló apró szárnyas lények, de valljuk be, hogy ez elég nagy hülyeségnek hangzik. Ilyen csak a mesékben van. Mindennel találkoztam már, de ez mégis meglepett. Már ha jók a sejtéseim és valóban az ami, de rákérdezni még nem akartam, majd ha akarja úgyis megosztja velem.
-Talán a Grill. Legalábbis ott mindig telt ház van. -böktem az egyik irány felé ahonnan talán már láthatta is a Mystic Grill feliratot.
-Elég nehéz így elmagyarázni. -dörzsöltem meg a tarkómat és körbenéztem, majd az egyik irány felé mutattam. -Arra van, de ha végigmész azon az utcán már meg is látod az épületet. Nem lehet eltéveszteni. -vontam egyet a vállamon. Nem olyan nagy ez a város, eltévedni nem lehet benne, bár ha új az ember akkor megeshet, de hamar bele lehet rázódni az itteni környezetbe.
Nem tudtam, hogy akar-e még valamit, de azt hiszem ezzel bőven adóztam azért, hogy segített. Bár kitudja, hogy mit akarhat még.

Újabbat biccentettem, hogy tudomásul vettem az információt. - Köszönöm. - köszöntem meg végül, és bár a hála nem az én formám, valahol mégis csak hálás voltam neki. Aztán lehet, hogy ez egy ilyen város. Mindenki kedves mindenkivel - egy ideig. Nem jutott eszembe több életbe vágó kérdés, behúztam övtáskám, és megkerestem a legközelebbi szemetest tűvel. Zsebre tett kézzel sétáltam vissza hozzá, és elgondolkodtam előbbi mondatain. Mindenkiből hasznot lehet húzni?A természetnek az önzés a természete. Minden teremtmény gyilkol a túlélésért. A barátság kölcsönös hasznot hozó megegyezés. A jó nem nyeri el jutalmát, és a rossz sem a büntetését. A vallás puszta babona. A halál megsemmisülés. Az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma...valahogy annyira nehéz ezen eligazodni. Aztán mozgásra lettem figyelmes, a Grill felé mutatott. - Xavier. - nyújtottam jobbot neki. - Merre van a kórház? - kérdeztem tőle nyugodt hangvételben.

Nem vagyok szimpatikus. Még hogy ÉN nem vagyok szimpatikus! Na, csak kerülj velem olyan helyre, ahol édes kettecskén leszünk és megmutatom hogy nagyon meggyőző vagyok ha akarok.. még hogy nem vagyok szimpatikus.. kérdezte valaki a véleményét? Ja.. én!
- Nem, még nem láthattál. nemrég érkeztem. - vontam vállat és elmeredtem a távolba. - Nem unod ezt a tetves távolságtartást? Szeretek beszélgetni, nem ugrok rád, kicsi lány. - mondtam neki már lehiggadva.

VICTOR

Mintha egyfajta felháborodást véltem volna felfedezni az arcán. Elvégre az emberek mindig az igazságért haragszanak a legjobban, bár én ezt egyáltalán nem értettem, elvégre mindenki fogadja el, hogy mi a véleménye róla a másiknak. Tény, ami tény, valami fura kisugárzása volt ennek a pasasnak... jó is meg nem is. Nagyon meg kellett gondolnom, hogy beszélgetésbe elegyedjek-e vele, mert ki tudja. Na, ha nekem nem, akkor senkinek nincsen üldözési mániája!
- A távolságtartás jó dolog, nem gondolod? - Kérdeztem vissza felhúzott szemöldökkel. - Ilyen a személyiségem, arra neveltek, hogy óvakodjak az idegenektől. Ezért nem fogok elnézést kérni. - Rákacsintottam, de azért már megejtettem felé egy apró mosolyt, még ha abba csempésztem egy nagyon pici gúnyt, akkor is.

-Nincs mit. -biccentettem egy vigyorral az arcomon. Most valahogy nem is tudtam arra gondolni, hogy jelen pillanatban mi van, csak Caroline-on járt az eszem. Lehet, hogy most végleg elveszítem. Hogy lehetek ekkora barom? Igazából azt se tudom, hogy mit miért teszek, de egy biztos, hogy ezzel elrontottam mindent és valami rohadt nagy csoda kéne ahhoz, hogy ez mind megváltozzon és esetleg újra beszéljen velem. Bár lehet, hogy nekem kéne lépnem, nem pedig megint neki, de nem most. Egyenlőre még össze kell szednem magamat ahhoz, hogy bármi értelmeset mondjak neki. Már ha egyáltalán meghallgat még.
Annyira a gondolataimba temetkeztem, hogy fel se tűnt amikor az ismeretlen a kukához sétálva dobta ki a használt fecskendőt.
-Tyler Lockwood. -nyúltam a keze után, hogy megrázhassam- Arra. -böktem az egyik irány felé- De ha gondolod megmutathatom. Úgyis van elintézni valóm a kórházban. -vontam egyet a vállamon nemes egyszerűséggel.

Láttam, hogy a fiú mélyen gondolataiba temetkezik, és talán kinyújtott jobbom zavarta meg elmélkedésében. Láthatólag valami nagyon nyomasztotta lelkét, bár nem különösebben érdekelt mi. Mindenkinek megvan a maga baja, neki is, és nekem is. - Jó volna, leköteleznél.- egyeztem bele abba, hogy együtt menjünk a kórházba. Talán vissza nem térő alkalom, hogy valaki hajlandó velem eljönni a kórházba, ezért nem mulaszthatom el.Ha megpróbálok önmagam legmélyére bocsátkozni, úgy érzem, nagy bűnöket, gaztetteket nem követtem el életem során, de mulasztásokat feltétlenül, még hozzám közel álló személyekkel szemben is. Ezek a mulasztások mindaddig, míg az illetők életben voltak, nem nyomasztottak különösebben, hiszen jóvátehetők voltak vagy lehettek volna. De egy részüket sohasem tettem jóvá... amikor a hozzánk közel álló személy meghal, és vele szemben elkövetett bűneinket, mulasztásainkat többé jóvá nem tehetjük, a kisebb mulasztások is fölveszik a megbocsáthatatlan gaztettek súlyát, legalábbis az érzékenyebb lélekben, tehát ez a része engem nem érint. Mindenesetre bántana, ha nem mennék oda, de az egyetlen dolog, amit megbántam az életemben, a hosszúsága. Ha újra kezdhetném, ugyanezeket a hibákat követném el, csak hamarabb.
Merengésem közben már irányba vettük a kórházat, egymás mellett haladtunk, persze azért tisztes távolban. Idő közben gondolkoztam rajta, hogy vajon mi is lehet-ő... de ahhoz, hogy megkérdezzem, egy kicsit még jobb viszonyba kéne lépnünk. A francba is, hagyjuk már, mit érdekel engem a kapcsolatunk. - Mi vagy Te? - kérdeztem tőle, és tekintetem övébe fúrtam.


/folyt. kórház/

Cassidy

- Nem, nem gondolom hogy túlontúl jó dolog vagy szokás lenne. Mire jó a távolságtartás? Ha így lenne, az emberiség hamarabb kihalna mint gondolnánk. - vigyorogtam, egyértelműen a férfiak és nők kapcsolatára célozgatva. Így van ez, már meg is bocsáss, kishölgy!ezt már viszont csak magamban tettem hozzá.
- Szóval hiába próbálnálak rávenni valahol egy italra, nemet mondanál? - biggyesztettem le a számat szomorúan.

Victor

Oké, most már tényleg kénytelen voltam elmosolyogni magam. Jó dumája van, az tény, ettől függetlenül a rossz érzésem nem múlott el. Viszont ha a gyanúm nem igazolódik be, akkor felkeresek egy pszichológust, bár az a beszélgetés is szép lenne. A hangulat adott lenne, hiszen elmesélném neki, hogy szabadidőmben vámpírokat gyilkolászok és tök jól érzem magam. A zárt osztályon rögtön keresnének nekem egy helyet.
- Ugye nem akarod majd a nyakamba varrni az emberiség kihalását? Azt nem viselném el. - A szám sarkában ott bujkált a már elfojtott mosolyom, aztán megforgattam a szeme,, de nem gúnyosan, hanem... csak úgy.
- Nagyon teperned kellene azért az italért. Egyébként is... te miért járkálsz itt egyedül a sötétben? Nincs jobb dolgod? - Kérdeztem tőle szépeket pislogva, de a hangom játékos volt.

Védekezően magam elé tettem mindkét kezemet. - Én? Vádaskodni? Egy ilyen nővel? Ugyan, dehogy! - vigyorogtam rá. Mintha kezdett volna lazítani, és ez megkönnyebbültté tett. Talán mégis kellemessé fajulhat ez az estém, már csak a részletektől függ.
- Ártatlan bárányka vagyok! Csak nem félek a sötétben! - kacsintpttam rá. - Találkám volt itt, de gyorsan itthagytak. Ezért is van szükségem kis beszélgetésre. - mértem végig, de úgy próbálván hogy ne vegye ezt észre. Nem akartam firtatni, hogy nem igazán a 'pletyizésre" vágyok.

- Pedig nagyon úgy hangzott. - Szúrtam oda már sokkal inkább viccelődve. Talán amiatt váltottam hangulatot, mert igazából nem volt okom arra, hogy szemét legyek. A mai este folyamán minimum tíz vámpírt mészároltam le, nekem is kijár egy beszélgetés még akkor is, ha ebben a táram egy rejtélyes idegen. Mégis mi történne, ha az emberek csak úgy beszélgetnének egymással, ha már ismerik a másikat?
- Szóval ártatlan bárányka. - Néztem rá összeszűkült szemekkel és végigmértem. Jobban megnézve egész jó pasi. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de általában a krimik is így kezdődnek. - Megvontam a vállamat. - Tehát én megfelelő pótléka vagyok a beszélgetőpartnerednek? - Kérdeztem kicsit már incselkedve vele.

- Nem báránykának nézek ki? Ezt sajnálattal hallom.. - sóhajtottam fel, végignézve magamon. Erősen gondolkodtam hogy mivel vegyem le a lábáról de nem igazán jöttek az ötletek a fjeembe. Fáradt vagyok? Ennyire? Nem, ez egyszerűen nem lehetséges! Sose merülök ki. Csak szokatlan a helyzet, nem szoktam meg, hogy küzdjek egy nőért.
- Nem nézek krimiket, ilyen egyszerű - kacsintottam rá, elindulva előre, de csak lassan hogy ha akar, követhessen. - Nem, nem pótléknak szánlak. Szeretek ismerkedni, ez ennyire hihetetlen? - vágtam értetlenkedő pofát.

- Egyáltalán nem nézel ki annak. Sőt, inkább a farkas kategóriába sorolnálak. - Néztem végig rajta ismét. Olyan rosszfiús volt nekem, lehet, hogy emiatt volt furcsa érzésem. Én magam sem voltam egy ártatlan bárány, de a magánéletemben inkább a jókislány szerepében tündököltem. Mégis... persze, hogy néha én is csíptem a rosszakat.
Sóhajtottam egyet, megforgattam a szememet és követtem őt, amikor elindult. - Nem hihetetlen, hogy szeretsz ismerkedni. A normális emberek általában ezt csinálják. - Kacsintottam rá ismét.

Szerettem játszadozni, és az ilyen feleselés nekem felért az előjátékkal is akár. Engem rendkívül szórakoztat, ezt tudnia kell. De ha nem tudja, majd tudtára adom.
- Farkas? Olyan szőrösnek nézek ki? Ilyet se mondtak még rám. - csóváltam a fejem nagy sóhajjal és végignéztem magamon. - Ez fájt. De tényleg! - néztem rá legyiggyedt ajkakkal. Nem akartam én, hogy rám unjon... de hát mégiscsak szórakozásról van szó!
- Akkor te nem vagy annyira normális, hogy ismerkedni akarj? - vontam fel a szemöldökömet a végtelenségig pimaszul. Nem bántás... inkább szórakozás. És a ravasz vigyor meg is jelent ajkaim körül.

- Ne sértődj meg, nem áll jól neked. - Kacsintottam rá és igenis tetszett nekem ez a helyzet, ez a kis odamondogatás. Most úgy éreztem, hogy elememben vagyok, pedig sokkal inkább fáradtnak kellene lennem. Na nem baj, ráérek majd évtizedek múlva elfáradni.
Megtorpantam, viccesen eltátottam a számat és a fejemet csóváltam szavai hallatán. - Soha nem mondom azt magamról, hogy normális vagyok. Nem vagyok teljesen őrült sem, de... - Vontam meg a vállamat, hiszen természetesen nem vettem komolyan, amit mondott. - Nem gondolod, hogy inkább a te személyeddel van problémám? - Szúrtam oda én is neki egyet, majd ismét elindultam.