Rápillantottam, ahogy megkérdezte nem-e vámpír az illető.
- Nem, ő nem az. - ráztam meg lassan a fejem. Ebben mondjuk én sem voltam tökéletesen biztos. Ő egy szellem, lélek vagy ilyesmi... Nem mondható vámpírnak. Sőt! Kifejezettem nem az. Megszállt egy halandó embert, és arra nem képesek a vérszívók.

Na jó, nyilvánvalóan most nézhettem a leghülyébben. Bár nyílt titok, hogy rendkívül érdekes módon tudtam hülyét játszani, de most... ez tényleg meglepett!
- Kit szálltak meg? - lepődtem meg teljesen, és újra megszorítottam a kezét.

Igen, ezen ő is meglepődött. Hát persze, ki nem csodálkozott volna el?
- Ööö... - motyogtam magamban, ugyanis nem tudtam, mondjam-e. - Egy Rick nevű fickót. - válaszoltam végül neki.

- Értem. Rick. - bólogattam végül, de aztán csak elkezdtem gondolkodni. Rick, Rick, Rick... ismerős volt ez a név nekem. Hát persze...! Rick. Alaric Saltzman. Aki.. aki megmutatta nekem anno azt a felvételt Damonről, ahogy éppen megcsalt engem..
- Szóval megszállta egy szellem? - lepődtem meg teljesen.

- Igen, teljesen úgy tűnik. - sóhajtottam egyet.
Egy pillanatra észrevettem az arcán, mintha ismerné Rick-et. De hát miért is ne? Még ismerhette akkor, amikor nem szállták meg.

- Igazából nagyon sajnálom Ricket, hogy megszállták. Ő jó ember... - motyogtam, de végül úgy fordultam, hogy a szemeibe tudjak nézni jó mélyen. - Tudom, hogy rosszul hangzik, de ha megpróbált bántani... megpróbálhatja újra. Nem lenne szerencsés esetleg.. mondjuk rendőrségre menni, vagy hasonló? Ha tényleg elszaladt vele a szekér, nyilván.. jobb lenne, ha be lenne zárva.

- Én nem tudom milyen ember, de így... - néztem fel Harmonyra szörnyülködve.
- Nem tudom. Lehet, hogy még jobban feldühödne. És az még rosszabb lenne. - fogalmam sincs, hogy mit csinálhatnék. a Legjobb lesz, ha csendben maradok, és próbálok nem a közelébe menni. De sok rá az esély, hogy véletlenül is összefutunk.

- Ez is igaz, főleg mivel.. valószínűleg nincs is ellene sok bizonyíték. - helyeseltem az álláspontját. Ez nekem is eszembe juthatott volna az imént, de mindig előbb jár a szám, mint az agyam, ez már valami probléma lehet nálam.
- Mennyi az esélye, hogy újra belefutsz? Mármint találkozol vele... - kérdeztem tőle ezúttal ezt.

- Igen, igen. -bólogattam helyeslően.
- Szerintem már nem sok. Ellesz ő itt, és én meg biztosan, hogy nem megyek olyan helyek környékére, ahol összefuthatunk. - válaszoltam neki. Hát, igen. Kerülnöm kell ezeket a helyeket...

- Jól is teszed - bólogattam, közben lassan felállva, és megálltam előtte. - Ha gondolod, szívesen hazakísérlek. Nehogy esetleg... összefuss vele. Annak... nem hiszem, hogy jó vége lenne. - nyeltem egyet. Féltettem szegény lányt, egyszerű szimpátiából. És talán a lakásán tudok adni neki egy keveset az én... "harmóniámból", mert... nyugtató jelenség vagyok.

/valahonnan/
Isten tudja, mióta jártam azon a helyen, ahol most a park áll. Az emlékezetemben is homályosan él, mivel... alig kötött ide valami emlék. Most mégis kijöttem ide, nézni az embereket, akik a mindennapi problémáikról megfeledkezve önfeledten beszélgetnek ezen a helyen. Elijah még mindig a hasonmásokat szereti... azt hiszem, ez egészen biztosan így van. Én meg még mindig őt... fog ez egyáltalán változni? - tűnődtem, majd hamarosan megéreztem valami egészen furcsa illatot... Kicsit gonoszkás volt, de nem vámpírosan. Inkább... pokolian.

>

Hmm... Érdekes egy kisváros, azt meg kell hagyni. Csak amíg a hoteltől elsétáltam a parkig, nem kevesebb, mint hat természetfeletti lény mellett mentem el. Mintha egy rémségek cirkuszába csöppentem volna. Nem szólítottam meg egyiket sem, annyira nem érdekelnek, hogy szóba elegyedjek velük. Nem az én stílusom, hogy odamenjek idegenekhez magyarázni. Így csak sétálgattam, nézve a tájat, kétség után kutatva az emberek szemében. Nem régóta vagyok ezen a pályán, még nem csentem el lelkeket. Ideje lenne elkezdeni, de sajnos ez idő. Nem lehet csak úgy lenyúlni, adni kell nekik néhány évet, mielőtt rájuk küldeném a kutyáimat. Addig meg... élvezem a földi életet, vagy a nem földit. Lényegtelen. Nem rég jöttem fel odalentről, és meg kell mondjam, még ezekben a hónapokban is kiskabátot kell viselnem, hiszen elszoktam ettől az időtől. A Pokol.... hát, hogy is mondjam? Forró. Nagyon, nagyon forró. Olyan érzésem van most, mint amikor egy canadai elmegy nyaralni Hawaii-ra, aztán hazatér. Még vissza kell szoknom, de szerintem menni fog, nem olyan nehéz az.
Gondolataimba merülve sétálgattam, amikor megéreztem magamon egy tekintetet. A szempár után kutattam, és nem kellett sok idő, hogy megtaláljam. Egy szintén természetfeletti lény nézett engem, nyilván megérezte az erőt, ami bennem lakozik. Ha az érzékeim nem csalnak, egy vámpírral van dolgom, nem is maival. Nem akartam odamenni hozzá, nem voltam biztos benne, hogy egy a súlycsoportunk. Egy száz-kétszáz éves vámpírral még elbánnék, talán egy kicsit idősebbel is. De nem vagyok hülye, nem árt óvakodni, sosem szabad alábecsülni senkit, mert megjárhatjuk. Szóval csak tanulmányoztam őt, éppen úgy, ahogy ő engem.

Észrevett engem, sőt, tanulmányozott, de nem jött oda hozzám. Furcsa... akinek ilyen fura ereje van, azok általában nem félnek odalépni hozzám, ha arról van szó. Tehát, nekem kell a közelébe férkőznöm, hogy megtudjam, mi ő, és miért érzem annyira furcsának. Emberi tempóban indultam el felé, hogy ne keltsek feltűnést a nagy tömegben, de így is kicsit gyorsabban értem oda elé, arcomon tűnődő kifejezéssel. Szép lány volt, meg kellett hagyni, bár elég fiatalnak tűnt. Tegyük hozzá, hogy a látszat néha csal, nézzünk csak meg engem, vagy a Mikaelson-családot.
- Helló kicsi... Mi is vagy? - kérdeztem, rámutatva a mutatóujjammal.

Csupán néhány másodperc volt az az idő, amíg mindketten néztük egymást. Ő tette meg az első lépést, így én is elindultam felé. Láttam az arcán, hogy fogalma sincs róla, mi vagyok. Azon agyaltam, vajon eláruljam-e az igazságot, vagy hazudjak neki valami eszement hülyeséget. Teszem azt, én vagyok Csingiling, vagy egyéb ilyesmi. Ahogy egymáshoz értünk, nem is kertelt, egyből feltette a kérdést. Oldalra döntöttem egy picit a fejemen, és néhány másodpercig még nem válaszoltam, jobban megnéztem a lányt. A vonásai kisimultak, a teste egyértelműen fiatal. És ami benne van? Abban nem voltam biztos. De ilyen távolságról már jobban éreztem az erőt, ami áradt belőle, és jobbnak találtam nem szórakozni vele. Ez nem azt jelenti, hogy hasravágom magam tőle, és megcsókolom a seggét. Inkább csak annyit, hogy nem lépem át a határokat, amik nálam egyébként is nagyon tágak.
- Először is, nagyon örülnék, ha nem böknéd ki a szemem az ujjaddal - mondtam, és egyik kezemmel eltoltam az ő kezét. Na, igen.. ez még nagyon is a határaimon belül van.
- Másodszor pedig, démon vagyok, és egyenesen a Pokolból jöttem, ha annyira tudni akarod - villantottam rá egy elbűvölő mosolyt, majd felvettem komoly arckifejezésem.
- És, ha már kérdez-feleleket játszunk, igazán érdekelne, hogy mióta létezel.

Tyű, hát nem is sokat tévedtem, amikor a félelemmentességre gondoltam. Tegyük még hozzá, hogy van a csajban tartás, és máris ő lesz félelmetes. Egy fiatal vámpírnak, nem olyannak, mint én.
- Mindig is érdekelt, milyen a Pokol - tűnődtem. - Tényleg megégek? - kérdeztem vigyorogva. Ő onnan jött, én oda tartok. Ha ugyan meghalok egyszer, aminek ugye egyre kisebb az esélye. - Hogy én mióta vagyok a Földön? Majdnem ezer éve, ezalatt bivalyerős lettem, démonkám - feleltem cinikusan. Tényleg... Mit csinál egy démon?

[April és Nathalie lakása]

Egészen idáig gyalogoltam. Nem akartam kocsival jönni, hisz akkor értelme nem lett volna annak, hogy eljöjjek.

Egy ideig csak a parkban sétálgattam és néztem az embereket..Őszintén szólva egyedül éreztem magamat. Mindenki volt valakivel csak én nem. Hiányzott minden ami régen megvolt nekem de mára már mind eltűnt.
Csak sétáltam szinte nem is néztem az orrom elé..Mélyeket szippantottam a friss levegőből és gondolkodtam.

[Violet lakása]

Most kivételesen nem az erdő mélyébe vetettem magam hanem inkább a város parkját fedeztem fel. Emlékképek egyfolytában be akarták fúrni magukat a fejembe. De nem engedhettem nekik. Minden jónak eljön majd az ideje ha harcolok érte.

A park hervasztóbb volt az erődnél mindenhol csiripelő szerelmes párok meg minden egyéb ami a rózsaszín felhős élethez kell. Habár ez sosem volt az én világom. Egyszerűen odavoltam a pörgésért. Szerettem ha mindig történik valami. Ez egyenlő volt a nem valami nyugodt élettel, de Nick mellett ez tökéletesen megvolt. Nem akartam padra ülni csak sétálni.

Még mindig a kezemben szorongattam a lakáskulcsomat. A nagy nézelődésben véletlenül kiejtettem a kezemből, amikor lehajoltam érte és már felálltam és elindultam azzal a lendülettel neki is mentem valakinek.
-Ne haragudj. Nem figyeltem.-kértem bocsánatot és a kulcsomat a táskámba csúsztattam és úgy álltam meg a lány előtt.

Nyugodtan sétálgatok amikor az egyik lány hirtelen megindulásból belém rohan. Legalább ezt most nem a felsőm bánta, de azért meg kell hagyni nagyon szétszórtak itt az emberek. Bár amint érezhető volt rajta nem volt ember. Fiatal vérfarkas volt ha nem tévedek. Csak egyetlen egyszer futnék bele ebben a városban egy emberbe. - Igazán semmi gond. - Mondtam kisebb szarkazmussal a hangomban. A kedvesség nem az én terepem. Néha megjátszom, de azt se szeretem.

A szarkazmus nagyon nem tetszett a hangjában. Bocsánatot kértem...és nem is szándékosan rohantam belé. -Bunkó.-suttogtam alig hallhatóan és eloldalaztam mellette. Kezdtem elhitetni magammal, hogy ebben a városban csak kedves emberek vannak, de tévedtem, mint általában szoktam.

- Hmm, talán valami problémád akadt? - Fordultam meg utána felvont szemöldökkel. Na nehogy már egy kis újonc vérfarkas szóljon be nekem. De manapság már eléggé felvágták a nyelvüket. Nem tudom mégis mire. Átváltoznak ha nem.. Gyengébbek, mint én. Mert nem gondolkodnak csak dühből cselednek.

-Hmm..-utánoztam őt egy kis gúnnyal az arcomon-Csak annyi, hogy bocsánatot kértem, és nem túlzottan vagyok tisztában azzal, hogy mire föl vagy ilyen ellenszenves.-vontam fel a szemöldökömet és karba tettem a kezeimet. -Úgy látom egy apró kis kedvesség sem szorult beléd. -forgattam meg a szemeimet. Nem szoktam ilyen lenni senkivel, de zavart az a szarkazmus a hangjában.

- Tudod csak nem csipem az olyan embereket akik el vannak telve maguktól amikor okuk sincs rá. Na meg igen szeretek kötekedni. - Kacsintottam rá. Ez a kis ribanc még megtanulja, hogy kibe kötött bele. Egy dolgot imádok gonoszkodni. De azt mindennél jobban. - Kedvesség? Sajnálom, de neked azt hiszem nem tartozom vele. - Vontam vállat egy kis gonosz vigyorral az arcomon. Nem kell sok és túl pörög az agytekervénye a kislánynak odabenn.

-Szóval nem csiped az olyanokat akik el vannak telve maguktól? -vontam fel a szemöldökömet-Nagy kár...mivel te is eléggé el vagy telve magadtól.-biggyesztettem le az ajkaimat színpadiasan. Ha ő nem lesz kedves tőlem se várjon többet. -Tudod mit? Sajnálom, hogy nem estél pofára amikor beléd ütköztem.-mondtam gúnyosan vigyorogva.

- Tudod nekem van is mire. - Léptem hozzá közelebb. Szeretem megmutatni, hogy mit tudok egy olyan kis gyenge semmire kellőnek, mint ez a lány is itt előttem. Csak nem lesz olyan feltűnő ha a fejét fogva összeesik. Lehet egy egyszerű migrén vagy rosszul lét. Nem is kellett nekem ennél több. Már szinte éreztem ahogy a fájdalom belehasít a fejébe.