- Te is hiányoztál nekem, Tristan. - Mondtam teljesen őszintén közben megpróbálkoztam a vállára helyezni a kezemet nem túl sok sikerrel. De egy percig sem búslakodom, hiszen tudom nemsokára meg tudom majd érinteni. Sőt még többre is képes leszek. Csak ki kell várni a megfelelő alkalmat. - Hogy hogy ebbe a városba tévedtél? - Kérdeztem kicsit kíváncsiskodva. Mondhatnám, hogy a sors keze, de azért biztos megvolt az oka.
Már nem is számoltam a napokat, hogy mióta gyalogolok, de nem is nagyon érdekelt. Senkit nem érdekelt, hogy néha az út szélén aludtam mint egy hajléktalan, talán még engem sem érdekelt, sőt jóformán már semmi sem érdekel..A lényeg az, hogy egyedül is de ki kell tartanom és össze kell szednem magamat. Még az volt a szerencsém, hogy egy jódarabon sikerült elfuvaroztatni magamat eddig a városig. Mystic Falls...Érdekes neve van az már biztos. Talán itt majd szerencsém lesz. Ahogy szokás, nem győztem hálálkodni azért, hogy elhozott az a férfi idáig. Kikászálódtam az autóból és egy darabig csak az utcákat jártam nyakig felpakolva táskákkal, egészen addig amíg el nem értem egy parkig.. Késő volt már és eléggé fáradt is voltam, de nem terveztem, hogy itt is maradok éjszakára. Vajon egy gyereknek adnak ki hotelszobát? Ezen még nem is gondolkodtam. Ledobtam a cuccaimat az egyik fa tövébe és odakuporodtam melléjük. Folyamatosan csak arra tudtam gondolni amik Atlantában történtek..Apa hiányzik a legjobban és egyedül csak ez a sapka ami a fejemen van és ezek a fegyverek maradtak utána amiket azóta is magammal hurcolok. Sírni már nem tudok, aznap este sem tudtam...
Miután Kol lelépett én is el kezdtem ballagni hazafele. Persze a parkon át vezetett az utam. Egy kisfiút láttam meg aki éppen keservesen ült ott. Előjött belőlem az anyai ösztön, pedig nem vagyok ilyen. -Szia. Mi a baj? Hol vannak a szüleid?-Kérdeztem, közben azzal küzdve, nehogy meg egyem őt. Elfordítottam a fejem, mikor megláttam, hogy a sok utcai alvástól biztosan el eshetett, mert a térde véres volt. "Nagy levegő, ki fúj" Mondogattam magamban.
A térdemre hajtottam a fejemet és éreztem, hogy ha most nem megyek el innen akkor lehet, hogy elalszom. Némiképp egy női hang ébresztett fel. Felkaptam a fejemet a hang irányába és fel is álltam a fa tövéből. -Helló..-köszöntem vissza kissé bizonytalanul- Nincsen semmi bajom..-jelentettem ki most már bátrabb és erőteljesebb hanggal. Amikor a szüleimre kérdezett rá nem akartam válaszolni, de azt hiszem ha már idejött akkor egy választ legalább érdemel. -Nincsenek szüleim, se családom.. -hajtottam le egy pillanatra a fejemet és előrebotorkáltam. Eléggé fájt a lábam, majd ezzel is kell kezdenem valamit ha eljutok valami normális szállásig. -Baj van? -kérdeztem az arcát nézve, mivel eléggé olyan fejet vágott mintha nem lenne valami rendben nála.
Kezdtem a kis srácot megsajnálni. Közelebb mentem hozzá, de a vére még inkább csábított. -Szeretnél valahol lakni esetleg nem vagy éhes?-Kínáltam fel neki az ötleteket. Én már nagyon éhes vagyok úgy érzem. -Áh semmi, csak belement valami a szemembe-Mondtam, de ekkor hirtelen ismét eresedni kezdett a szemem és láttam, hogy meglátta. Elkaptam ismét a fejemet és dörzsölgetni kezdtem a szemeimet. -Nem igaz-Mormoltam magamban.
-Kedves vagy, de elvagyok egymagamban is.. Nem akarok senkinek gondot okozni. -vontam egy aprót a vállamon, de amikor az arcára pillantottam valami megmagyarázhatatlan dolgot láttam, ami ösztönösen arra késztetett, hogy hátráljak pár lépést. -Mi...-dadogtam- Mi vagy te? -erőltettem meg magamat, hogy egy kis hang is kijöjjön a számon. Nem értettem ezt az egészet. Ahogy nézett rám, mintha csak a vacsoráját látná bennem. -Ilyen nem létezik.. -dörzsöltem meg a szememet, reméltem, hogy képzelődök, de még mindig láttam őt..
-Nem lennél hidd el!- Engedtem el egy kedves mosolyt. Tényleg segíteni akartam volna neki. -Ne ne kérlek ne ijedj meg!-Mondtam neki megragadva a kezét. A reagciójából ítélve nem tud még a mystikus lényekről. -Nyugodj meg nem foglak bántani kérlek higgy nekem..Kérlek-Fogtam meg a két vállát. -Én egy hibrid vagyok-Mondtam neki halkan suttogva. -Vámpír és vérfarkas keveredése.- Ekkor el engedtem, de semmi okom nem volt arra, hogy bántsam. Egy kisfiút nem tudnék. -A nevem Allie-Mondtam várva, hogy futni kezd-e vagy sem.
Legszívesebben elfutottam volna, de megfogta a karomat. Egyszerűen képtelen voltam hinni a fülemnek. Lehetséges ez egyáltalán? Még a mesékben is hülyeségnek tartottam, de a látottak alapján össze vagyok zavarodva. -Hibrid?? Vérfarkas és vámpír keveréke? -sóhajtottam egy hatalmasat és próbáltam megemészteni az imént történteket. ILYEN NEM LÉTEZIK...Nem tudok hinni neki. -Ilyen nincs.. Lehet, hogy meg kéne magadat mutatnod valami orvosnak vagy tudom is én kinek, de ilyenek nem léteznek. -bizonygattam már kissé kétségbeesetten. Elengedett, de futni nem tudtam volna, földbe cövekelt a lábam. Gondolkozz Daryl....!! Mi lenne most a helyes?
Gondolkodnom kellett, és tudtam, hogy látja rajtam ezt. Mert... mit nem látott? Boszorkány volt életében, hát tudhatja, milyenek vagyunk mi, vámpírok. Ellenségek vagy barátok... vagy éppen szövetségesek. - Nem tudom - válaszoltam a kérdésére. - Csak azt éreztem, hogy jönnöm kell... mert muszáj - suttogtam szinte megtörve, legalábbis a hangom halkult el, nem én magam. - És látom, nem is jöttem rossz helyre. Mert itt vagy te is. Ez valami hatalmas véletlen lehet.
- Hát mindenesetre én nagyon örülök, hogy itt vagy. Így legalább nem kell téged megkeresnem. - Előbb-utóbb úgy is megkerestem volna. Szükségem lett volna a szórakoztatásra. Vele mindig jól kijöttem és segítettük egymást. Persze mások kárára. - És van valami célod amiben segíthetlek amint visszatérek a testembe? - Kérdeztem kíváncsian. Általában mindig van valami halovány célja.
Aranyos volt és kicsit mosolyogtam rá, majd elengedtem őt és hirtelen a másik oldalán termettem. -Nem hazudok, de nem is foglak bántani-Mondtam, majd az egyik fa tetején teremtem. -A lábad miatt van ez, ugyan is eléggé vérzik. Én nem vagyok normális faj. Engem úgy alakítottak. Valójában farkas vagyok. Amibe bele kell születni és nem tehetek róla. És ami lettem. Egy férfi kényszerítette, hogy így éljek.-Mondtam neki.
Amikor egy szempillantás alatt mellettem termett már tudtam, hogy nem csak képzelődöm, de akkor is annyira hihetetlennek tűnt. Főleg akkor amikor az egyik fa tetejére ugrott. Elképesztő. -Tudom, hogy vérzik, de nem tudok vele mit csinálni. -vontam egyet a vállamon, de még mindig kicsit feszélyezve éreztem magamat. Talán egy kissé le is sokkoltak az előbbiek. -Ez hihetetlen.. -csodálkoztam még mindig. Bár nekem az is hihetetlen volt amikor a szüleimet a saját szemem láttára ölték meg, de mégis megtörtént. -Beszélj! Miről kéne még tudnom? -kaptam elő az övemből a pisztolyomat és egyenesen rászegeztem. Nem szoktak engem komolyan venni mivel gyerek vagyok, de ez most másképp lesz, és jobb az elővigyázatosság is.
-Akarod, hogy elmulasszam?-Kérdeztem tőle. És megint elmosolyodtam, mikor csodálkozva dicsérgette a képességeimet. Nem mondhatnám, hogy én csodálom ezeket, hiszen tökre tették az életemet. Felnevettem és a fejemhez kaptam. -Lőj le!-Mondtam szét tárva a karomat egyedül a blúzomat féltettem. -Nem tudsz azzal megölni, halhatatlan vagyok. De, ha ennyire kíváncsi vagy akkor mesélhetek neked, persze gondolom éhes is lehetsz és fáradt.-Hallottam ahogy morog a haja és emlékeztem rá még, hogy milyen érzés volt. -Szóval lenne egy ajánlatom.-Mosolyogtam és léptem közelebb. -Ha akarsz lőj le nem bánom, ha neked jobb, de én jobbat tudok. Van egy hotel szobám ott zuhanyozhatsz és készítek neked enni is, ha akarod a pisztoly is nálad marathat, hogy lásd nem akarlak bántani.- oda nyújtottam a kezemet és félszememet becsuktam, mert gondoltam lőni fog. -Na áll az alku kis haver?-Mondtam és vártam a reakcióját.
Rettentően össze voltam zavarodva és a tudatomig is alig jutottak el a mondatai. A szüleim halála most meg ez.. Mintha egy őrültekházába csöppentem volna. Egyszerűen ez nekem túl sok volt. Persze valahol mélyen csodáltam az ilyen dolgokat, de ez az érzés most háttérbe szorult és a zavarodottság és lesokkoltság lett úrrá rajtam. Valahogy sosem gondoltam volna, hogy a horror filmeknek és a meséknek van valóságalapja is, de ezek szerint mégis.. Vámpírok, vérfarkasok...Vajon vannak más lények is? Ezer millió kérdés keringett a fejemben amikre szerettem volna választ is kapni, de nem most.. Túl sok információt kaptam már így is. -Nem lőlek le... -dugtam vissza az övembe a pisztolyt, hisz attól függetlenül kedves lánynak tűnt. -Én...én nem tudom.. -nyögtem ki csak ennyit. Muszáj gondolkodnom egy két dolgon, de nem itt.. Átgondoltam az ajánlatát, de amellett döntöttem, hogy inkább felkapom a táskáimat és elrohanok. Nem akartam megbántani a lányt, sosem szerettem mások lelkivilágába taposni, de most mások tapostak az enyémbe. Ennyi titok és én egyikről sem tudtam.
- Samantha, kedvesem... te tudod a legjobban, hogy ha valakinek, hát nekem soha nem volt szükségem segítségre. - kacsintottam rá. - Bár egy pszichológus talán még mindig elkélne, de... remélem, megérted, hogy a nők szava számomra még mindig nem szent. - beszéltem a levegőnek, ahogy az előbb... hát nem tudom, kinek vagy minek kacsinthattam, lehet, hogy éppen nem is ott van, ahová én fordultam. - És... ideje lenne megkeresned azt a boszorkányt, aki segít - húztam ki magamat, hogy készenállok arra, hogy vele legyek. Vagy... valami.
- Inkább fogalmazzunk úgy, hogy nem ismered be. - Mondtam kacagva. - De te is tudod meg én is, hogy ketten sokkal többre vagyunk képesek, mint külön-külön. - Annyira meg akartam érinteni, csak legalább egy picit. Szükségem volt rá. Reménnyel telten lassan megindítottam a kezemet az arca felé, majd nagy meglepetésemre éreztem. - Érzed ezt? - Kérdeztem hatalmas boldogsággal a hangomban. - Ennél többre is képes leszek pár napon belül remélhetőleg. - Egyszerűen szükségem volt már arra, hogy érinthessem nem csak az arcát hanem mindent. Mindent vissza akarok kapni. Őt is, de legfőképpen az erőmet.
- Kettőnk közül mindig te voltál az, aki bízott a dolgokban, és nem én - sóhajtottam fel, beletúrva saját hajamba, miközben próbáltam reagálni erre az egészre, de az általában gyorsan forgó agyam még mindig nem volt képes befogadni rendesen az információkat. Talán télnyleg teljesen megőrültem, vagy nem tudom, de nagyon... nagyon furcsa érzés suhan végig az arcomonn. - Ez... te voltál? - kérdeztem rekedten. A hideg borzongatott, de közben mégis valami nagyon furcsa melegség volt ez. Hátrobrongató...
- Igen.. - Kacagtam fel örömömben és furcsa melegség töltötte el a szívemet. - Tudod mindig is szerettem a közeledben lenni és egyet megígérhetek.. Ez most sem fog változni. - Vissza akartam kapni a testemet, de nem tudtam rávenni magam, hogy itt hagyjam. Még ha ő nem is lát nekem már az is elég, hogy láthatom. Tudom, hogy megtehettem volna régebben is, de túl nehéz volt. Most meg van az esélyem arra, hogy újra éljek így már kicsit másabb. Nem olyan kínzó ez a "távolság" közöttünk. - Amint visszakaptam a testem felkereslek. - Simítottam végig még egyszer az arcán, majd elindultam a célom irányába.
Még szokatlan volt számomra a város. De nemcsak amiatt tértem ide, hogy elmeneküljek Christopher elől. Ugyan, miért is? Hszen ő is ide fog visszatérni, napokon belül. És ha meg akar találni, úgyis megteszi. Remélem, a neje majd látja, hogy az ő érdekeit szolgáltam, és megvédi az életemet, ha esetlegesen Christopher veszélybe akarná sodorni. Felsóhajtva úgy döntöttem, leülök az egyik padra, és letettem a bőröndömet is. Kevés holmival jártam mindig is, de most nem volt túl sok dolgom. Csak lakást kivenni a hotelban. Talán beülni valahová, meginni valamit.
Tanácstalanul üldögéltem tovább a bárpultnál, de a maradék narancslevem csak nem akart fogyni. Kedvtelen lettem, azt hiszem. Csúnyám ott lettem hagyva, amit sosem viseltem túl jól... Így csapot-papot otthagyva, sietősen távoztam a Grillből. Igazából nem tudtam merre tartok. Nem volt túl sok célom. Talán az anyámat kellene megkeresnem és végre tisztázni vele a dolgokat, úgy istenigazából. Aztán meggondoltam magam. Mégsem toppanhatok be csak úgy hozzá. Ez nem az én napom. Végül kikötöttem a parkban. Az eső időközben elállt, én pedig mindig is szerettem az friss illatát, ami most mindent körbelengett. Annyira belemerültem a természet bámulásába, hogy észre sem vettem, hogy pont egy pad előtt cövekeltem le. - Öhm.. Szia! - köszöntem zavartan.
Szaporán szedtem a lábaimat egészen idáig, hiszen alig vártam, hogy most már ő is láthasson meg kicsit emberibben tudjunk beszélni. Kicsit hiányzott a szellemlét hiszen egyszerűbbek voltak a dolgok akkor. Könnyebben eljutottam egyik helyről a másikra viszont most ehhez is hozzá kell szoknom. Szerencsémre még mindig itt volt a parkban és mikor megláttam szinte odarohantam hozzá. - Szia. - Álltam meg előtte egy nagy vigyorral az arcomon.
Egy ideig egyedül maradtam, és meredtem is magam elé rendesen. Gondolkodtam, hogy talán mos tkellene felállni, szállást keresni, és elaludni valahol, vagy legalább levadászni valakit, hogy finom vacsorám legyen, de... nem, nem tehettem, mert maradnom kellett még egy kicsit. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, méghozzá nagyon-nagyon... Ekkor azonban ismét fel kellett kapnom a fejemet. Mert... az előbb még csak hangokat hallottam... most azonban már állt mellettem egy lány... egy női alak... - Samantha... ezt meg hogy a nyavalyában...? - kérdeztem, szinte tátogva.
Legszívesebben a nyakába ugrottam volna és olyan szorosan öleltem volna magamhoz, mint még soha senkit. De nem akartam túlságosan elérzékenyülni. Az nem én vagyok ő meg végképp nem. Egyetlen egy félelem van bennem azóta mióta megismertem. Mégpedig az, hogy amint megnyílok neki.. Rögtön abban a pillanatban, hogy beadom a derekam elfordul és keres valaki mást akit szintén nehezen lehet megkapni. Soha nem voltam biztos az érzéseiben. Igazából nem is tartom magam szerethető személyiségnek. - Gondoltam nem csak a hangomat akarod hallani.. Ezért gyorsan cselekedtem és most itt vagyok. - Megfogtam a kezét mosolyogva, hogy érezhesse tényleg itt vagyok.
- Samantha... - ismételtem el újra a nevét, majd felpattantam és előtte termettem, hogy kezeimbe fogjam arcát, és úgy néztem rá, mintha egy idegent látnék magam előtt... mintha... mintha valamit visszakaptam volna. - Élsz... és most itt vagy... jó ég.. - suttogtam, de nem vártam, hogy reagáljon, máris tüzesen ajkaira tapadtam és szenvedélyesen megcsókoltam.
A szemeim szinte csillogtak a boldogságtól és kezeimmel végigsimítottam az övén. Egyszerűen annyira hihetetlen volt, hogy ennyi év után újra érezhetem. - Ig... - Mielőtt még kinyöghettem volna egy teljes mondatot ajkaimra tapadt én pedig automatikusan összefontam karjaimat a nyaka körül és hozzá simultam.. Mennyire hiányzott már ez az érzés.
Kezdőlap
