Vártam, valami isteni sugallatra, ami megsúgja, hogyan tovább. De valami azt súgta, hogy arra várhatok.. nekem nincs akkora szerencsém, hogy.. rájöjjek valami ilyesmivel, hogy mit kell tennem. Egyedüli célom hogy megtaláljam végre Curtist, és lerójam az adosságomat. Egy karót, valamelyik testrészébe.
- Ö... - szólaltam meg, ahogy feltűnt az előttem álló lány, és egy aprót omsolyogtam felé. - Helló! - biccentettem és félrehúzódtam. - Ülj le ha gondolod. - mondtam neki kedvesen. Nem volt szokásom így beszélni senkivel. De vele kapcsolatbanb nem voltak negatív rezgéseim.

Mostanában kifogom azokat a fickókat, akik normálisak, de lelécelnek. Még a végén elgondolkozom azon, hogy esetleg velem van baj... De gesztusa kirángatott a gondolatmenetből.
- Köszönöm! - ültem mellé, aztán felé fordultam ültemben, hátamat a pad szélének döntöttem és felhúztam az egyik lábamat, amire rá is könyököltem. Oké, lehet, hogy ezt a leülős dolgot ő nem így képzelte, de szerettem magam kényelembe helyezni.
- Új vagy itt... - jegyeztem meg. Lerí róla, hogy nem idevalósi. Túl... más. - Honnan fújt erre a szél? - kíváncsiskodtam, és reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak. Egyszerűen ilyen a természetem.

Beléfojtottam minden szót, csak érezni akartam forró csókját. Milyen hihetetlen, az imént még egy légnemű akármicsoda volt, akinek a hangját hallottam csupán... és most, itt van, megtestesült, és... és újra a karjaim között van az a befűzhetetlen lány, akiért annyira odáig voltam.
- Istenem, újra élsz... - simogattam továbbra is az arcát, és elmosolyodtam. - Mondd, hogy... hogy... most nem álmodom - suttogtam szinte könyörgőn.

- Nem nem álmodsz. - Mélyedtem el tekintetében miközben kezeimet a mellkasára csúsztattam. Annyira jó érzés volt a karjai között lenni.. Érezni őt.. Egyszerűen felért magával a mennyországgal. Hiába nem akarom beismerni még saját magamnak se nagyon, de félek attól, hogy elveszítem. Egy nap talán képes leszek ezt neki is elmondani.
- Azt hiszem valamivel meg kellene ünnepelnünk.. Valami ötlet? - Legszívesebben hozzábújtam volna, de inkább visszafogtam magam.

- Akkor... - te jó ég, nem álmodom. Micsoda megkönnyebbülés! Akkora sóhaj szakadt ki belőlem, mint valami ólajtó, és csak bámultam a szemeit, amit már olyan régen láttam, hogy... nem is tudnám megnevezni az időpontot. De talán nem is kell most ez.
- Tudom, meg is akarom ünnepelni. - mondtam egyetértően, megfogva a kezét, majd... nagyot nyeltem.- De nem vettem még ki lakást... - mondtam egy célzatos mosollyal.

- Akkor kivehetünk közösen.. Hiszen nekem eddig még nem volt szükségem lakásra. - Forgattam meg a szemeimet, majd engedve a vágyaimnak közelebb hajoltam hozzá és gyengéden megcsókoltam.
- Megyünk? - Még mindig annyira hihetetlen volt, hogy élek. Legszívesebben bepótolnám vele az elmúlt évtized-századokat, de erre azt hiszem még lesz lehetőségem. Csak szépen fokozatosan.

Újra csókolni kezdett, és azt hiszem, hogy... Még soha semmi nem esett ennyire jól.
- Menjünk... - suttogtam ajkaira.

(Tristan lakása)

- Igen, új. - bólintottam, bár számára eddig is nyilvánvalónak tűnt, ha jól láttam az arcán. Jó emberismerő voltam magam is, talán ez a boszorkány létünkben rejtőzött el, és nagyon is... jó ez a tulajdonság. Nagyon sokszor segített már meg.
- Bulgáriából érkeztem egy komoly ügylet miatt, - jegyeztem meg csendesen, miközben fixírozni kezdtem arcát, és apró mosoly jelent meg ajkaimon. - Te azonban már... nem lehetsz új. Igaz, ha már csak húsz perccel korábban érkeztél, mint én, már akkor is régebb óta vagy itt mint én - nevettem fel. - Sébastien vagyok. - nyújtottam felé kezemet.

(Édes álom cukrászda)

Szóval ez amolyan kedvtelésnek is felfogható.. Feszegeti a határait, ha úgy tetszik.. Még sem tűnik túl jó bulinak..
Anyám, kezd csődöt mondani a dumám.. Még egy ilyen nőt még nem hordott a hátán a Föld.. Túl okos.. És szexi. Nagyon rossz párosítás. Egyáltalán nem válik előnyömre..
- Azt hiszem, ezt nem most fogjuk megvitatni.. - kacsintottam rá.
Fizettem és mire megszólalhattam volna Kat már sehol sem volt, így utánairamodtam. Hé, arról nem volt szó, hogy én futok utánad, kisszívem.. - méltatlankodtam magamban. Tényleg nem ez a megszokott felállás.
Csak a közeli parkig mentünk, ahol nincsenek nagy fülek és fürkésző pillantások. Egy távol eső padra esett a választásom, amit beárnyékolt egy hatalmas fa, és bár nem volt lombja, a kusza ágai miatt nem szívesen menne a közelébe senki sem. Elkerülik ezt a helyet. Megvártam, míg leül a padra, én magam pedig a fa törzsének döntöttem a hátamat, oldalt álltam Neki.
- Várom a kérdéseket... - fontam össze a kezeimet mellkasom előtt és tényleg kíváncsi voltam, mit akar tudni a fajtámról.

Molly Sofia Bennett

- Igen, olyan messziről. Tudod, oda is eljutnak a hírek erről a városról. Nem is olyan lassan. - suttogtam, ezzel téve valamivel egyértelművé, hogy tudom, mi folyik ebben a városban, és hogy természetfelettiekben sem szűkölködnek.
Nem lehetett könnyű élete, ha megnézzük, mennyi költözésen, utazáson esett át. De talán itt sikerül végre letelepednie.
- Bennett? - kaptam fel a fejemet, és ekkor valami isteni sugallat suhant végig rajtam. - Te egy Bennett vagy...? - pislogtam már nagy szemekkel.

Kevin

Jóleső érzés volt, mikor a friss, még cseppnyit csípős szellő megsimogatta orcám és megtáncoltatta vállamon a tincseket. A parkban csak néhány elveszett lélek lézengett, nem fordítottam nagy figyeltem rájuk. Egy hatalmas fa aljában megbúvó padra ültem, ahol biztosan nem figyel fel ránk senki. De akkor sem lenne semmi jelentősége. Nem tiltja törvény, hogy ezen a helyen társalgást folytassanak. Túl sok kérdés merült fel bennem, hirtelen nem is tudtam, melyiket tegyem fel előbb. Meglehet, hogy baromság az egész, és egyértelmű, vagy talán azt gondolja, hogy tudomásom van róla, de pár perc hümmögéssel kísért átgondolás után bele is kezdtem.
- Szóval, azt tudom, hogy a telihold nélkül inkább hasonlítotok az emberekhez, mintsem a természetfeletti lényekhez. Úgy értem elég védtelenek vagytok, hisz az erőtöket a holdból nyeritek vagy valami ilyesmi.. Ha tévedek, csak szólj.. Jó érzés, mikor farkas alakban mészárolod a népet? - ez kissé furán hangozhatott az én számból, illetve én annak tartottam. Tekintettel arra, hogy én sem csinálok mást, csak eggyel visszafogottabb formában.
- Másodszor.. Mi az oka, hogy nem tudjátok kontrollálni magatokat?! Jó, mondjuk az ösztönöket Én is megértem, de valamilyen formában mégis csak emberek vagytok legbelül. - tettem fel egy újabb kérdést, változtatva ülőhelyzetemen.
Nem neme való a folyamatos üldögélés, nem bírok mozdulatlanul, nyugalomban ücsörögni, miközben ilyen érdekfeszítő témát dobtam fel.
- Tekints rám úgy, mintha egy közvélemény-kutatást végző kis diáklány lennék, ha úgy nincs ínyedre válaszolni. - tettem hozzá, mielőtt pár szóval megosztja vele, hogy nem hajlandó megosztani a szakmai titkokat.
Semmit nem tudnék ezzel az információval kezdeni sajnos... habár.. ki tudja?!

Meglepetten pislogtam először, majd átrágtam magamban a válaszokat. Mire kellhetnek neki ezek az információk?
Ránéztem, majd ismét el a park távolabbi vége felé. Nincs itt senki, aki hallhatja. Olyat pedig úgy sem árulok el, amit később felhasználva ártani tudna. Nekem vagy bármelyik sorstársamnak. Azt hiszem, ez így korrekt.
- Régen voltál már diáklány... - mosolyogtam meg kijelentését, ami végül szóra is bírt.
- Ne vegyél mérget arra, hogy teljesen védtelenek vagyunk.. - mosolyodtam el sejtelmesen. Igazából egyáltalán nem vagyunk azok.. Sőt.. Sokkal erősebbek vagyunk még 'ember' mivoltunkban is, mint a halandók. És ha arra kerülne a sor, képes lennék megvédeni magamat, akár vámpírokkal szemben is. Azt hiszem, ez alapvető...
- Nem mészárolom a népet.. Legalábbis igyekszem nem azt tenni... Mint azt már mondtam, nem szeretek gyilkolni, persze kivételek mindig akadnak.. Néha becsúszik egy-két hulla. - vonok vállat. Igazából talán azt mondhatnám, hogy átváltozva kevésbé vagyok veszélyes, mint mikor önmagam vagyok.. Ha az ügyleteimbe köp bele valaki, na akkor elpattan a húr..
- Drágám... Az átváltozás akkora fájdalommal jár, hogy egy részünk már abba belebolondul. Szerinted képesek vagyunk még a kontrollal foglalkozni olyankor?! - nevettem fel. - Olyankor nem vagyunk emberek.. Még legbelül sem.. Nem vagyunk tudatunknál, és aki mást állít, az hazudik.

Igen, bevallom, nem vagyok már mai csirke, de meghazudtolom a korom. Volt nap, hogy elmerengtem azon, milyen is lehet az idős kor, de nem ébresztettek bennem vágyat az iránt. Mikor éppen érzelgős hangulatomban vagyok, mondhatni érzelmileg labilis pillanatomban legtöbbször az emberi lét és a vele járó örömök és bánatok, hátrányok, és előnyök gondolata ragad meg. Néha magam sem értem bonyolult személyem. Nem csoda, ha környezetem sem tud lépést követni velem.
- Háát igen.. nem tegnap volt. - rántottam vállat, miközben Én is mosolyra húztam ajkaim, habár alig lehetett észrevenni, annyira elbújt szám sarkában.
Egy szempillantás törtrésze alatt termettem mellette, megkerülve a fát, hogy ujjaim a nyakár vándoroljanak, és nem túl erősen rámarkoljanak. Ujjaim alatt éreztem a lüktető eret, ami azért kiáltott, hogy szabadítsam meg néhány liter vértől. Óriási önuralommal és annak tudatában, hogy Én sínyleném meg elengedtem, majd elé sétáltam, és így feleltem:
- Egy-null ide. Ennyit arról a híres "Nem vagyunk teljesen védtelenek." dumáról. - a vámpíroknak még mindig ott van semmiből támadás adta zavar, amivel nem sokan boldogulnak. Minek a nagy erő, ha halott vagy mielőtt használhatnád?!
- Van ez így. Teljesen megértem. - birizgáltam alsó ajkam, mintha átgondoltam mondanám.
Pedig ez már szinte reflexszerű megjegyzés, ami attól még ugyan úgy igaz. Akaratlanul is szapulni kezdtem a másik fajt, talán zsigerből, vagy csak az elmúlt öt év "élményinek" hatására. Nem hagyhattam ezt sem egy gúnyos beszólás nélkül.
- És még minket tartanak szörnyeknek. fordultam meg, hogy hátamat mutatva neki, én a lehajló ág leveleivel babráljak.
Hála égnek, hogy vámpír vagyok és nem pedig vérfarkas.. már csak a fájdalom miatt is.

Molly Sofia Bennett

- Óh... - suttogtam halkan. Nagyon is tisztában voltam azzal hogy milyen erősek a Bennett boszorkányok, és a legősibb boszorkányok közé tartoznak
- Most megleptél... nagyon fiatalnak tűnsz. - néztem rá, végigmérve őt szemeimmel, miközben felsóhajtottam. Volt bennem egy kisördög, hogy még egy megjegyzést tegyek, de azt visszaszívtam. - És... kinek a lánya vagy? Mármint... én Bonnie Bennetről tudok csak, de neki nincs testvére.

Kat

Azt hiszem nem kellene meglepődnöm már a hirtelenségén. Jobb, ha megszokom, erre a rövid időre legalább, hogy itt bizony nem feltétlenül én viszem a puskát. Természetesen csak a természete miatt. Persze, azért jobban örültem volna, ha nem ilyen kiszámíthatatlan, de legalább lehet élni mellette, vele...
- Alkalomadtán, ha tényleg veszélyben érezném a bőrömet, na meg a véremet, hidd el, hogy védekeznék... - jegyeztem meg csúfondáros mosollyal. - Ne becsülj le.. - morogtam.
- Nem Katniss.. Rosszul látod a dolgokat. Ha megnézzük a tényeket, miszerint mi egy nap alatt letudjuk az őrületet, ti pedig a hét, a hó, az év minden napján ilyenek vagyok.. Nos, azt hiszem ez válasz a szörny-problémára.. - vetettem oda. Sosem viseltem jól, ha csak úgy hirtelen felindulásból rám méltatlan jelzővel illetnek. És bár nem akartam, hogy így történjen, azt hiszem, sikerült felhúznia.
- Még valami? - vált cinikussá a hangom.

- Várj, Molly, én most egy valamit nem értek. - tartottam fel a két kezemet védekezőn, és kérdőn bámutlkam szemeibe. - Hogy lehetsz Emily Bennett lánya? Ő már halott... s mi több, ha az ő lánya vagy, akkor már több, mint... száz ötven évesnek kell lenned. Most... ezt a helyzetet én nem értem. - suttogtam teljesen elbambulva, és kérdőn pillantottam rá továbbra is. Most csak én vagyok bolond?

Gondolkodnom kellett, mert a felfogásomat jelen helyzetben ez a szituáció teljes mértékben megzavarta. Itt van, dobog a szíve, és boszorkányként él már 147 éve?! Ki hallott már ilyet? Én... most!
- Nem teljesen értem ezt... még sosem hallottam olyasmit, hogy egy boszorkány tartosította volna saját magát, ha ez erre a helyes kifejezés. - vakartam meg a fejem búbját, miközben nyeltem egyet. - De.. a Bennett nőkből már bármit ki tudok nézni. Állítólag nagyon nagy szerep vár rájuk. - gondolkodtam el kissé feltűnően. - Erős vérvonal.. nagyon erős. - mormogtam orrom alatt.

Kevin

Az erőviszonyok fitogtatása csak olyan esetben nincs ellenemre, ha én maradnék alul. És bár egoizmusom foszlányaira hallgatva nem kételkedtem abban, hogy meg se kottyanna, de az eszem valami mást sugallt. Mintha baljós megérzésem lett volna, amit minél előbb elhessegettem elmémből, mielőtt vaklárma indulna meg. Nem vagyok egy törékeny teremtés, bár engem is meg lehet szorongatni. Pech.
- Na ja.. - szinte tátogtam a szavakat, miközben tekintetem levándorolt róla.
Csak nem?! A végén kihozom őt a sodrából?! Kihúzom azt a bizonyos gyufát?! Nem szándékoztam előhozni belőle az alfa hím szerepet, de örültem nem hazudtolva meg maga, képes vagyok a bosszantásra. Nocsak-nocsak, sajátos meglátás. Erről az oldalról is meg lehet közelíteni ezt a dolgot. Az tőle hallottakba belegondolva igaza volt, de a szavakat lehet úgy csavarni, hogy jól jöjjek ki belőle. Vagy legalábbis jobba.
- Meglehet, hogy más a meglátásom, de te sem látsz túl tisztán. Harmadállásban vámpírspecialista vagy?! - dobtam fel egy költői kérdést a levegőbe, egy cseppnyi gúnnyal megfűszerezve azt.
- Ha az "ilyen" szó alatt azt érted, hogy másoktól független, szabad szellemű, öntörvényű, aki olyat is megtehetnek, amit ti nem.. nos nem értem mi ebben a szörnyűséges. A részetekről ez irigység, semmi több. A gond ott van, hogy nem veszitek ezt tudomásul. - vontam vállat játszi könnyedséggel.
Hangom teljesen nyugodt volt. Miért is is zaklatnám fel magam?! Nem hiába, egy nővel felesleges vitázni. Van egy két trükk a tarsolyunkba, legyen szó akármiről.
- Csak nem feltartalak? Pedig csak most kezdtük. - csipkelődtem újból, halk kacajjal megtoldva.
A fa lehajló ága tökéletesen alkalmas volt arra, hogy felugorva rá, karjaim hintául szolgáljanak. Így hát felugrottam és csimpaszkodni kezdtem egy kis ideig, majd egy tompa puffanással földet értem. De nem ám talpra, fenékre. Egy kiálló fadarab felsértette kezem, ami apró fájdalommal járt, de épp elég volt ahhoz, hogy kizökkentsen.

- ÖHm... akkor tudatlan boszorkány vagyok. - mondtam kissé zavarban ahogyan hallgattam Molly szavait. Minden boszorkány képes erre. Már kinézem a mentoromból, hogy szánt szándékkal nem mondta el ezt nekem, mert neki semmi előnye nem származott abból, hogy estleg én örök életű maradjak. - Már értem is az okát, miért nem.. - mondtam szisezgő hangon, mint valami kígyó, majd nagyot nyeltem.
- Mindenki ezt mondja. Legalábbis.. a Bennett vérvonal fennáll már azóta, mióta az ősi boszorkány megteremtette az első vámpírokat. Tudod, a mentorom ezt a leckét nagyon átvette velem. Ezzel akart rávilágítani azzal, hogy ne képzeljem magam istennek, mindig lesznek nálam hatalmasabbak. - mondtam keserű mosollyal.