Ennyire rosszul festek?! Azért a padig eltaláltam volna egyedül is... Minden esetre jól esett, hogy még mindig segítőkészséget mutat irányomban, pedig aztán... Azt hiszem elítélendő dolgot műveltem én az előbb, sőt, tudom. nagyon is jól tudom, hisz én magam is elítélem. Mindenféle olyan helyzetet, ami egy gyerek életét veszélybe sodorhatja, hisz azért vagyok, hogy óvjam őket. Erre tessék, ha csak egy kicsit nem figyelek, máris megtörténik a baj. Méghozzá az a hatalmas fajta. - Jól vagyok... - hazudtam azonnal, de nyilván nem hitt nekem, nem is csodálom, hisz hazudni sosem tudtam, főleg nem jól és hihetően. Nem is kenyerem a hazugság, sosem volt, talán épp ezért nem is megy és ezért füllentettem mindig úgy, hogy az igazság egy részletét beleépítettem, hisz az akkor nem is teljes átverés, az talán még tőlem is hihető. - Jól leszek... - helyesbítettem, hogy az igazsághoz mérten megállja a helyét és nagyokat lélegezve néztem fel a szemébe. Pontosabban le, hiszen előttem guggolt, mintha arra várna, hogy valóban elájulok. Pedig, nem fogok. Azonban a gyerekek említésére azonnal feléjük kaptam a fejemet, hisz ha csak egy rövid időre is, de megint levettem róluk a szemeimet. Nem hiszem el, hogy újra és újra megteszem, bár most mentségem most is volt rá, ám elég gyér, hiszen az, hogy a férfi szemében próbáltam olvasni, annak számított. Nem is ment különösképpen jól, de nem csodálkoztam rajta. Azt hiszem, ez egy ilyen nap.. Ma semmi sem sikerül. - Kedves, de... - ráztam meg a fejemet és egy apró mosolyt is produkáltam, legalábbis remélem, hogy annak látszott, nem valami torz grimasznak. - Nem velük van a probléma.. - néztem a szaladgáló gyerekek felé. - Sosem tudom tartani a számat, ha valami bánt.. - fordultam vissza felé. - Márpedig most bánt, nem, sokkal inkább emészt a tudat, hogy milyen felelőtlen vagyok. Tartok az anyjuk reakciójától, hiszen tudom, én magam hogy reagálnék minderre... Sőt. azt hiszem pont én vagyok az a személy, aki remekül előrelátja, hogy mi fog történni, mivel én már egyszer átéltem mindezt.... - kezdtem beszélni. Hosszasan és talán kissé hadarva is. Nem szoktam én idegenek előtt beszélni a dolgaimról, főleg nem ezekről a dolgokról, mert senkinek semmi köze hozzájuk. Megint idegesen túrtam a hajamat, aztán ismét vettem egy pár mély lélegzetet, mielőtt ismét megszólaltam volna. - Ne haragudjon... - kértem elnézést, az előbbi kirohanásért. - Nem akarom feltartani, biztosan dolga van.. - sóhajtottam nagyot. Bár igazából örültem neki, hogy itt van, magam miatt is, hisz a hangja azt hiszem megnyugtatott, de a gyerekek miatt is, ha netalán ismét baj történne... Nem tűnt úgy, mint akinek szándékában áll továbbállni, így kihúztam a kezemet az övé alól, eddig észre sem vettem, hogy mindvégig fogta, és felé nyújtottam. - Megan vagyok. Megan Wallace. - mutatkoztam be. Nem így szokás, az elején illik ezzel nyitni, de én sem vagyok hagyományos, sokkal több a gond velem, mint először gondoltam...
Z súfolt teendőim között, mely javarészt a tanári munkásságom és annak következményéből származó éjjeli dolgozat javításokat jelentette, most, igazán hálásnak érezhetem magam, hogy alapvető magányomban mertem közterületre lépni. Ugyanis, aggasztóan hat a tény, de számomra kegyetlen uralommal bíró unalom érzése ezt a felállást hozta meg. Már pedig, ha unalomról van szó, akkor tenni is kell ellene. Miként most, az ember tömegeket elkerülve, ezen a békés díszes fapadon, meghitt társként Agatha Christie bonyodalmakkal és fordulatokkal teli ismert regényével. Szemlátomást, nem kelt üveg tekintetet az emberekben, egy egyedül olvasgató ember jelenléte. Ahogy engem se az erre tévedő kutya barátok, - avagy sem - személye. Túl jól elrejtezőm a könyveim mélyébe, olyannyira hogy még azt se venném észre ha ruhástól kirabolnának itt most helyben. Nincs miért tagadni, élek halok az olvasásért, nah meg a hegedűmért. Habár azt kissé formaitallásból nem lenne kedvem ide-oda cipelni. Ennek fényében, pillanatnyilag rendkívül élvezem ezt az ideiglenes szabad percet. Hasznos. Igenis van jelentősége, hiszen intelligens fényben tűnt fel. Bevallom, mégsem érzem, hogy a látszattal igen sok esélyt megnyerhetek, sőt(...) Ameddig figyelmem a könyvek belsejére hárul, néha-néha azért sikerül a külvilágot is szemlélnem, holott, az nem olyan idillikusan teleszőtt bűncselekményekkel volt teli mint gondoltam. A lehangoló ember csoportok, és virágzó romantikus párok között hiába is küszködtem, nem találtam érdekességet. Csak egy megszokott nap a sok közül, amit már igazán hétköznapinak nevezhet az ember. Mindenesetre, bármily nyomasztó is a külvilágban zajló cselekedet hiány, én a sajátos magam módján, mindig megtalálom a megfelelő kottát amivel elmerülhetek a saját kézzel írt zenéimben.
A hangja betöltötte a fejemet, és vigyor húzott szét a számon.
- Ééén sohasem változom.. - súgtam a fülébe már a feje mellett, csak préselve a fán agresszíven, hogy a kéreg feldörzsölje a bőrt a mellein, a hasán, és tovább lejjebb, és én a testében érezzem a fájdalom keltette reszketést. Imádtam érezni benne! Ahogy újra és újra felkenem, és a fogaim egymáson koccanva egyre feszesebben szorít az érzés. Lecsuktam a szemeimet. Érzem hogy közeleg, minden porcikám belereszket a mámor csábító ködébe, de egy percig sem eresztem csak tolom újra és újra, egyre feljebb, egyre kitartóbban, nem sietve de hogy érezze mi is az amit kap tőlem, és ahogy egyre inkább feszít a teste, végül megadom magamnak ami jár, a nyakába marva egy percig sem kímélem és belerobbanok.
Vér csurgott végig a szám szélén. Ízletes! Valóban az. Még mindig jó évjárat. - sóhajtottam, azzal alig pár pillanat múlva kihúzódva belőle alig egy lépés hátra és szabadjára engedtem.
- És te is még mindig a régi vagy.. - vigyorogtam megtörölve a számat kézfejjel, és azonnal keresve a gatyám után kutatok.
/bocs de Chris valahogy baromira bestagnált. Remélem a továbbiakban nem lesz gond vele. /
A hozzászólást Christian Emmerich Kinsey összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Júl. 12, 2013 2:31 pm-kor.
Lássuk csak.. Mégis mi a fészkes fenét lehet csinálni ebben a retardált kisvárosban?! Persze azon kívül, hogy ki kellene pakolnom a cuccaimat a dobozokból, de rutinos költözőként, vagy csak mert jobban ismerem magamat, mint bárki más, halogatom a teendőket. Úgyis csinálok majd valamit, ami miatt ebből a gimiből is kirúgnak, aztán állhatunk is tovább. Jobb esetben már a nővérem pesztrálása nélkül. Nekem nem okoz nehézséget, hogy bőröndből öltözködjek, sőt.. időt is spórolok vele, hisz nem kell ki- és bepakolni, meg hajtogatni sem.. Most is csak egy sortot és egy toppot veszek fel, meg az ipodomat, maxra kapcsolom a hangerőt és mielőtt a fülesemet a helyére tenném, felkötöttem a hajamat. Ahogy azt mindig szoktam, ha futni indulok. Jól le tudom vezetni vele a stresszt, na meg a fölös energiámat is. Nem mellesleg formában is tart, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy megőrizzem az alakomat. Végigfutottam az utcán, néha felfigyeltem rá, hogy megbámulnak az emberek, de nem különösebben zavartattam magam. Mire a parkba értem teljesen bemelegedtem, a zene viszont elhalkult a fülemben. Lemerült volna? Nagyszerűen hozom a formámat... - Vacak.. - morgolódva sóhajtottam nagyot, miközben a toppomba akasztottam a fülhallgatót, a ketyerét, meg visszasüllyesztettem a sortom zsebébe. A mai programomnak úgy tűnik lőttek, zene nélkül sosem futok...
T ovábbra is megszakíthatatlanul bújtam a sorokat, néhol teljesen belemerülve, hol pedig a kisérteties néma hallgatagságot fülelve. Gyanítottam, hogy képzelt világom átélése eredményezte ezt, holott, ténylegesen csöndes volt minden. Naívan azt feltételeztem, egy ilyen közösségi területen csakúgy pörög az élet. A kutya rohamot, és a fiatalságot megőrző test-edzéseket leszámítva, minden tökéletesen egyhangú volt. Lehetséges, hogy az idő haladtával lettem ilyen megkövetelt sznob, hogy elvárom minden mozzanatban a történést, az érdekességet és a bonyodalmat. De lehet, ma ismét a könyveim vetítik rám a rossz tulajdonságot. Így, belátva, mihamarabb szabad kézen hagytam az olvasmányom, miután nagy érdeklödően szemlélni kezdtem a nagy világot. Épp jókor voltam jó helyen, mikor valami mégis csak arra kényszerített, hogy cselekedjek. Nos, maga a tárgy egy kislány elhordott kisjátéka volt, amit figyelmetlenül az aszfalton hagyott kiszolgáltatottan a barátságos kutyákra nézve. Soha nem voltam híres a jótevésben, de ezt most különösképpen megérdemelte, hogy cselekedjek. Egy szempillantás alatt odatévedtem, majd a mütyürt a kezembe emelve, éreztem hogy valami közeledőben zajlik mögöttem. S a baj csak akkor tudatosult igazán, mikor fatálisan belém jöttek, az én hirtelen cselekedtem végett. Gyors tempó lehetet, ha ilyen könnyedén kihúzta alólam a talajt. Ennek ellenére, mégis én voltam "fentebb" pozicióban. Miközben sikerült a flúgos illetővel felvennem a kapcsolatot a szememmel, váratlanul minden vélhető bocsánat-kérés helyett, csak néma önmagam regulázása hallatszott a fejemben. Megszólalni ugyan nem tudtam, főként, hogy egy nőies jövevény volt a mellkasom alatt. Viszont, a felállást annál gyorsabban megszaporítottam. Együttérezve, és kissé a hátamat fájlaltan segétkezkeztem a fölsegítésében, mire végül szóvá tettem mélységes bocsánat kérésem. - Sajnálom...nagy sajnálom! Elnézést kérek az ostoba cselekedetemért! - valójában a testemben dühöngtem, míg a külvilágban meggyötörten fancsali képedt ereszettem a szemében. Őszintén szólva, lehetett ennek a balesetnek valamiféle jó kimenetele? Persze ha nem úgrok olyan önfeláldozóan a kinálkozó lehetőségnek, akkor meg sem történt volna ez. Egyszerűen szégyenletes és otombra, amit műveltem!
Idézte bennem azokat a régi időket. Melyek a fájdalom ellenére mindig olyan különlegesek, olyan... merészek voltak. Sem előtte, sem azóta nem találkoztam olyannal, aki ennyire értette volna az olyan nők nyelvét, mint én, hiszen... ha valaki, hát én mindig szerettem megkapni, ami nekem jár. Méghozzá így... igaz, ugyanúgy szerettem játszani, mint ő. Remegett a testem, szinte azt érezve, hogy minden porcikám érzi azt, amit tesz velem, és az agyam kábán reagált, reflexszerűen... nyögésekkel, néha fájó szusszanásokkal... de mindez nem szegte kedvemet. Ahogyan előtte sem. Engem nem tud megváltoztatni egy békés kisváros... mindenhová kellenek megrontók. Égetett a mellkasom attól, ahogy a fa kérge hozzáért, egymás után többször is... de mit érdekelt engem holmi fájdalom?! Ahogy az ő testét éreztem feszülni, szinte azt is tudtam, éreztem magamban, hogy egyetlen pillanat nekem is elég... nem akarok tovább játszani, élvezni akarom, amit a játék ad! És meg is történt... lihegve dőltem neki a fának, miután testem megélte a kéjt, és halványan elvigyorodtam a szavaira. - Talán nem... talán igen - feleltem ennyit kissé kapkodó légzéssel, majd magam is elkezdtem rendbeszedni magam. - Egyértelmű, hogy ilyen jó viszontlátásban még senkivel nem volt részem - mondtam félrebillentett fejjel.
Vagy én vagyok hihetetlenül figyelmetlen, vagy a világ tesz magasról rám. Ez a két magyarázat van a történtekre, hogy az egyik pillanatban még kocogó léptekkel haladtam, a másikban pedig az aszfalthoz ragadtam. Nem, nem annyira vicces dolog megélni, mint ahogy egy külső szemlélődő levonja belőle a tanulságot. Persze, a figyelmetlenség a ő ok, de azt hiszem nem csak egyoldalú. Figyeltem a pacákot, ahogy nagy szemekkel néz engem, és már majdnem elvigyorodtam a reakcióján, de önmagamat meghazudtolva tartottam vissza a nevetésemet. A segítő kezet elfogadtam, hisz elég zavartnak tűnt. Vagy azért, mert meglepte a dolog, vagy.. Nem.. nyilván meglepte a dolog, elvégre nem minden nap esik rá egy nőre. Legalábbis gondolom, hogy nem mindennapos eset. - Nem történt semmi. -ráztam meg a fejemet, most már valóban mosolyogva. - Bár a többség azért egy 'Helló'-val indít, mielőtt megpróbál ledönteni a lábamról.. - ugrattam. Vagy nem is volt annyi vicc benne, mint amennyi neki leeshet? Nos valóban lehetséges.. Most hogy jobban megnéztem magamnak, kivel is van dolgom.... Azt hiszem ismerős valahonnan ez a férfi. - Nem találkoztunk mi már?! - tanulmányoztam még mindig. - Mintha láttam volna már valahol.. - agyaltam hangosan, aztán leesett, hogy ebben a városban az utcánkon és a gimin kívül még semmit nem ismerek, tehát ez a két opció maradt.
Bizonyára mindenkinek furcsa lehet, hogy a saját fajomat, hidegvérrel ölöm meg. Nos, ennek meg van az oka. Valaki megölte az anyámat. És biztos vagyok benne, hogy egy vámpír tette. Még az átváltozásom előtt lettem vadász, mert tudtam, hogy nekem ezt kell csinálnom. Ezt az ember nem döntheti el magának, egyszerűen csak megvan benne a tudat, hogy neki ezt kell csinálni. Nehéz elmagyarázni, de ilyenkor késztetést érzel arra, hogy öld meg őket. Persze ez nem csak úgy jön, hanem előtte meg kell tudnod, hogy léteznek ilyen kegyetlen vérszívók. Azért jöttem Mystic Falls-ba, mert hallottam, hogy itt sok a vámpír, és úgy gondoltam, hogy talán meg tudom őket ölni. Az átlagos vadászokkal szemben én elég nagy fölénnyel rendelkezem, mivel ugyanolyan erővel rendelkezek, mint egy vámpír... mert az is vagyok. Igaz, hogy vadászni jöttem a városba, de mindig szükségem van a kikapcsolódásra, ez most sincs másképp. És mi is lehetne nyugodtabb, mint egy park? Úgysem jártam még be Mystic Falls-t, így ideje van megismerkedni vele. Az ajtón kilépve megcsap a nyári szellő, ami kellemesen hat a melegben. Nem tart sokáig az utam, pár perc múlva máris a parkban vagyok, de nincsen szabad ülőhely, csak egy szőke hajú lány mellett. Sosem voltam az a fajta, aki fél az emberektől. Így hát nem mondom, hogy magabiztosan (ez a kisebbségi komplexus nem tesz jót az embernek), de odasétáltam a padhoz, és egy halvány mosollyal az arcomon szólaltam meg. -Leülhetek?
O lybá tűnt, hogy ezért a kis malőrért az én fejemet veszik a közönség soraiból. De a saccoltan alig húszon-éves fiatal nő csak legyintett a problémámon. El kell ismernem, jól esett ez a felmentése a szándékosan nem elkövetett cselekedetem kapcsán. - Gyanítom, hogy sokkal maradandóbb élmény marad ez, mint egy szokványos üdvözlés, nem igaz? - rántottam hirtelen felindulásból egy sármos vigyort, holott nem őt akartam volna lenyűgözni, hanem a feszengő idegességemet palástolni. Nem gyanúsítom azzal, hogy ő volt a rossz tevő a történet alapján, mert ugyan én voltam az aki élébe szökkent, önfeláldozóan. A kialakított kép, a kezemben még mindig heverő játék-szerrel, pedig inkább azt hangsúlyozta, mintha egy óriás bébivel lenne dolga. S csakhogy, váratlanul hátulról egy kéz tapintást kényszerültem észrevenni, a játék tulajdonos képében. Szó nélkül vissza-ajándékoztam azt a kislánynak, ami más ajándékaként hevert volna az aszfalton. De a gyerekes ráncigálás mégis guggolni erőltetett, hogy kizökkentsük a köztük tátongó métereket. Mire hálából, egy amolyan édes gesztusból - nemes tettemért - puszit kaptam az arcomra. Talán a pillanat varázsa, hogy bármennyire is, de feléledt bennem az apai ösztön. Mert, hiába is tagadja az ember, idővel kiöregszik a féltve őrizgetett munkájából, és B tervként családot kell hogy alapítson. A közhiedelem szerint, mindig is azt hitték, tőlem távol állnak az ilyesfajta hosszútávú tervek. Holott, tévedtek. Aztán, miután a társaság eltávozott, mégis csak rá kellett hogy jöjjek, - amíg itt el vagyok a hallgatagságomban, - hogy úgy lenne igazságos ha kiengesztelném a belém jött kisasszonyt. - Mondja...a revansot félretéve, meginna velem egy kávét? - tettem föl viccelődve, mélyen fókuszálva a kék szemeimbe, miként teljesült kiegyenesednem. Habár, azt gondolnák, jobb dolgom is akadna. De egy hölgy társasága sosem gerjeszt udvariatlanságot egy férfiban. - Tudja. És a többit ott megbeszélnénk. - erőltettem a felkérésemet, dacára, hogy jótállásom szerint nem nagyon erőszakoskodom, főleg a gyengébbik nemmel szemben. S ha amolyan kíváncsi hölgyemény, az én furfangos, előállított kihívássommal is simán megbirkózik. Csak feltételezem.
Ha idegességét akarta takargatni, nem sikerült. Bár bevallom mulattatott a dolog és az egész kialakult helyzet. Ahogy láttam eléggé zavarba is jött, ami még inkább mosolyt csalt az arcomra. - Valószínűleg igaza van, ez eléggé egyedi eset.. - hümmögtem. Nem, én nem igazán szoktam igazat adni senkinek, főleg egy idegen ipsének.. Ezt is ez a koszfészek hozhatta ki belőlem. Kezdek elpuhulni... Hiszen egy ideje már nem mutattam ki a fogam fehérjét. Magamra sem ismerek. Sehol egy balhé.. Kéne már egy kis izgalom az életembe.. Miközben ezen gondolkoztam, szemérmetlenül nagy vigyor terült szét az arcomon, főleg, mikor a kislány elszedte tőle a játékát. Hát emiatt volt minden? Ez már-már nevetséges.. Egy kis kacat okozott nekem felettébb vidám perceket. - Köszönöm, nem kávézom.. - ráztam meg a fejemet, majd előbújt belőlem a kisördög és ravasz mosoly bujkált a szám sarkában. Az egész helyzet elég komikusan alakult.. Ha én landoltam volna rajta, hmm.. Cseppet sem érezném magam kínosan emiatt. Az nem én lennék. Főleg nem jönnék céltalan ajánlattal, de ha ennyire szeretné, és ha helyreáll tőle a lelki békéje, hát legyen. - De egy tea jól esne.. - léptem el mellette. A lehetőség felkínálva. Vagy én kaptam rajta.. Magam sem tudom. Minden esetre, ha már szó szerint egymásba botlottunk, ennyit megér. Fura ez a fazon, nem hiszem, hogy sok hozzá hasonló szaladgálna a környéken. - Mondja, sűrűn szedegeti kislányok játékszereit? - cukkoltam. Talán kezd visszatérni a valódi énem. - A hobbija, vagy csak unatkozott? - vigyorogtam hátra rá, miközben a főút felé sétáltam.
- Azt látom, pont úgy néz ki, mint aki jól van.. - feleltem, még mindig ott guggolva előtte, és figyeltem, hátha tervez tényleg rosszul lenni, bár... bíztam benne hogy nem az az "idegességtől ájulós fajta" ez a nő, mert egy ájult hölggyel aligha tudnék mit kezdeni... - Ne aggódjon, figyelem mit csinálnak - nyugtattam meg, mikor a vállam felett a gyerekek felé kapta a szemét, mint aki ráeszmélt, hogy egy percre nem őket bámulta árgus szemekkel. A fél fülem valóban odafigyelt, és hallgattam hol rohangászik az aprónép. Nem voltak messze, teljes lelki nyugalommal játszottak a közelünkben. Őket már nem zavarta semmi és senki. - Hölgyem, nem fogom azzal áltatni, hogy nem hibázott, mert igen, de nem én fogom kioktatni. Viszont én úgy gondolom, örüljön inkább hogy nem lett baj. Szerencséje volt. Ez számít, nem az, hogy mi történhetett volna - próbáltam meg valami olyat mondani, ami megnyugtathatja. Hát Őt magát már csak nem igézem meg csak úgy. Kár lenne azon lovagolni, mi történt volna ha nem mentem meg a gyereket. Ez már megtörtént, tanul belőle, és máskor jobban figyel. Ez a tanulság. - Hogy érti, hogy "már egyszer átélte mindezt"? Talán máskor is szaladt ki a felvigyázott gyereke az útra? - kérdeztem vissza, amikor egy mondatában ezt kezdte el. Hmm... lehet nem kéne ennek a nőnek felvigyázónak lennie, ha ilyen könnyen eltűnnek a szemei elől. Lehet hogy máskor is volt ilyen, és az rosszul végződött? Bár kétlem, akkor nem vigyázna megint ugyanúgy gyerekre... Vagy mégis? Nem tudom.. - Nem haragszom - ráztam meg a fejem nyugodtan, és aztán kissé elnevetve magam. - Dolgom? Az nincs. Egyelőre egészen ráérek. - Még finoman is fogalmaztam, hisz nagyjából ezer éve nincs, csak eddig nem fogadtam el. Vagyis most sem tervezem, de hát... akkor azért más a szituáció, ha nézem. Tatia ezer éve nem a "dolgom", bár én azért továbbra is hajtanám a helyzet felé. Erin felnőtt. A maga életét éli, és nehéz követni, ha egy felnőtt nőt akar az ember, aki ráadásul a lánya, vagyis hasonlít rám, vagyis ügyesen le tud lécelni a szemem elől. De lehet hogy Tatia már nem is az én dolgom..? De nem, hiszen az! Én akarom azt a nőt! És a feleségem, szóval jogom is van hozzá hogy akarjam! Makacsul treníroztam erre az agyamat. Meglepődötten néztem le, amikor megéreztem, hogy kihúzza a kezét a kezemből. Még mindig fogtam?? Hogy a fenében nem vettem észre..?? Ez különös... - Khm... elnézést - köszörültem meg a torkom, és felálltam. Zavarban volnék? Döbbenetes... Mi bajom van nekem??! - Örvendek, kedves Megan - fogadtam el a kezét, és fejemet meghajtva, lehajoltam és megcsókoltam a kézfejét. - Cedric Nikolaj Georgiev, szolgálatára - mutatkoztam be illően.
Kezetben mélyeket lélegeztem, de be kellett látnom, hogy így jó úton haladok az ájulás felé. Azt meg nem áll szándékomban kockáztatni. Most meg főleg nem. De ahogy láttam, neki is valami ilyesmi járt a fejében. Ez a minimum, amit megtehetek, ha már arra vette a fáradtságot, hogy időt és energiát is szakít rám. Nem ehhez vagyok én szokva. Nem szoktak aggódni miattam, főleg nem idegenek. Bár én meg nem szoktam ilyen figyelmetlenségeket elkövetni. De egyszer mindent el kell kezdeni. Csak azt remélem, nem válik majd szokásommá. Nem is tudom, mihez kezdenék olyan helyzetben. Talán belebolodulnék. Kizárt, hogy ép ésszel átvészelném... - Köszönöm... - sóhajtottam nagyot, majd egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hisz tényleg nem a legjobb bemutatkozás ez a részemről. - Örülök, hogy itt volt... - bólintottam nyugtató szavaira nagyot nyelve. - Az volt a szerencsém... - folytattam, a hangom néha még megremegett, éreztem. Biztosan észrevette, de nem zavart. Pontosabban zavart, de nem tudtam tenni ellene. Egyenlőre nem. A nyugodtság most nem jött olyan könnyen, ahogy rám szokott telepedni. Váratott magára, és hiába biztosított róla, hogy figyel a srácokra, időről időre magam is feléjük sandítottam. Reflex volt, védelmi ösztön, nem azért, mert nem bíztam volna a férfiban, hisz megmentett ezzel engem is. Azt hiszem. Tudom. Nem számítottam rá, hogy rákérdez a félbemaradt mondatomra. Nem voltam rá felkészülve és nem szívesen beszéltem róla. Nem csak neki, hanem senkinek.. Ez volt életem talán legnagyobb traumája. Nem most és nem is vele akartam lelkizni... Talán meg sem értené, bár önhibámon kívül történt, mégis kísért az emléke... - Nem pontosan ez történt... - ráztam meg a fejemet homlokráncolva. - Nem szeretnék róla beszélni... - mentettem ki magam a téma miatt. Nem tenne jót, ha bolygatnám a múltat, igaz eléggé felkavarodtam, így is. - Régen történt... És akkor nem volt senki, hogy megmentsen... - adtam mégis némi információt arról, miért szeretném kerülni ezt a témát. Különben sem kell azzal terhelnem, hogy a siránkozásaimat hallgatnia. Halk nevetése rázott fel a letargiából, ami olyan hirtelen borult rám, hogy észre sem vettem, de gyorsan tova is szállt. Újabb szerencse. Kicsit meglepődtem, mikor felpattant.. - Nincs mit elnéznem.. - mosolyodtam el reakcióján kissé, de nem tettem szóvá. Mintha egy kicsit zavarba jött volna. A jelenlétemtől vagy a szituációtól? Bebeszélem magamnak... Nincs ebben semmi... Arra viszont nem számítottam, hogy kézfogás helyett, csókot lehel kézfejemre. Nem a kor szokása, bár talán már a kézfogás szokása is hanyatlóban van.. Meglepődtem. De tagadhatatlanul jól is esett, amiért ennyire úriember módjára viselkedett. Ilyen férfit nem találni minden sarkon... Ritkaság számba megy.. - Cedric... - ízlelgettem a nevét gondolkodva. - Ön nem amerikai, ugye? - pillantottam rá kérdőn. - A nevéből gondolom.... - pirultam el zavartan. Kétségbeesetten el akartam terelni valamivel a beszélgetésünket, ha már jelenleg egymás társaságát élvezhetjük.
A tervem már megvolt... Chelsea-n keresztül jutok el majd a húgomhoz. Vajon Lucy miért jött ide? Mért jött erre a csúnya, poros, vámpírokkal teli helyre. Megbeszéltük, hogy az ilyen misztikus helyeket békén hagyjuk és a saját helyünkön tesszük azt amihez értünk. Levadásszuk a vérszívókat! Teljesen elbambultam és észre sem vettem, hogy valaki hozzám beszél... -Persze, csak tessék. Úgyis olyan magányos vagyok...- jegyzem meg egy féloldalas mosollyal, majd arrébb csúszok a padon, hogy több helyhez juthasson. Milyen kedvesnek tűnik ez a lány... ő biztos nem olyan fogasszörny, mint az itt lakók nagy része.
- Nem kell megköszönni, és... én is örülök azt hiszem. Ki hitte volna hogy még hasznos lesz idejönnöm - néztem jobbra, majd balra, majd vissza a hölgyre előttem. Ki gondolhatta volna, hogy ha idejövök végiggondolni az életem, akkor az hasznos is lehet még... Érdekes helyzet. Úgy látszott nem olyasmi történt Vele, ami most, és a szavaiból volt némi halvány sejtésem, miféle történések kerülhetnek itt lehetőségnek a képbe, de úgy is éreztem, hogy ez egy olyan irányzat lenne, amit valószínűleg nem lenne jó ötlet feszegetnem. Sem itt, sem nekem, sem most. Nyilvánvalóan magányügyről van szó, nem nekem szánja az élettörténetét szegény nő. Rám mosolygott, és én automatikusan visszamosolyogtam Rá. Ez a nő valami furcsa hatással van rám, ami... úgy hiszem jobbat tenne nekem, ha abba is hagynám a befogadását. Valami van Benne, ami olyan... olyan megfogalmazhatatlanul különleges. Vámpír énem azt sugdosta a fülembe, hogy hívjam be egy nagyobb fa mögé, és csapoljam meg a nyakát, aztán kész, megkapom azt ami biztosan vonz Benne. De... én nem voltam benne biztos, hogy a belső énem jól gondolja. Nem a vére volt... Mosolyom vigyorrá szélesedett, tanulmányozva a meglepett arcát, miután megcsókoltam a kezét. Miközben megállapítottam hogy a keze finom, kecses, bőre sima, szép... és innen nézve a szemei is... valami hihetetlen bűvöletet sugároznak... Megráztam kissé a fejem, és úgy pislogtam Rá, mint akit kupánvágtak. - Nem, nem vagyok. Bulgáriában születtem, onnét vándoroltam be az országba - fogalmaztam finoman. Valamiért nem akartam elrontani a beszélgetést azzal, hogy "Jöttem a nejem után". Nem tudom miért nem akartam ezt tudatni Vele, de nem szerettem volna. - Na és kegyed honnét való? - viszonoztam az érdeklődését. Mivel azt az érzékeny témát nem akartam feszegetni ha nem akarja, és megenni sem akarom még, akkor valamiről beszélgetnünk kell.
Mosolya akaratlan késztetett még inkább pirulásra. Vagy inkább átható tekintete tette volna?! Meglehet.. Zavarba hozóan nézett rám, pedig inkább lehangoló látványt nyújtottam. De lehet, hogy ő is az a fajta, aki nem látja a fától az erdőt.. Nem figyel fel arra, ami az orra előtt van és kézzel fogható. Mint például, hogy az, hogy mennyire nem vagyok jó passzban.. Lelkileg semmiképp, testileg meg még úgysem.. Aztán lepergett előttem még egy alternatíva, mégpedig, hogy nem rám, hanem rajtam mosolyog. Ez azért így nem olyan jó végszó... Mégsem éreztem rajta gúnynak még a legcsekélyebb jelét sem. Az a gödröcskés arc... Azok a sugárzó, olvashatatlan zöld szemek... Én meg ismét azon eszméltem fel, hogy a mélyükre akarok furakodni, de csak nem sikerült. Halkan, szinte vágyakozva szusszantam fel, és siker híján a gyerkeket fixíroztam, akik talán most sokkal jobban eljátszogatnak, mint eddig. Furcsállva ráncoltam a homlokomat erre a néma ténymegállapításra, de nem fűztem hozzá különösebb kommentárt. - Bulgáriában? - kérdeztem vissza ösztönszerűen, meglepett hangon, holott biztos voltam benne, hogy jól hallottam. Mégsem volt ismerős annyira a hely, hogy be tudjam azonosítani. Mondjuk talán az épp elég magyarázat, hogy nem túl gyakran jártam az államokon kívül... - Az.. Európában van..?! - saccoltam és reméltem nem teszem magam nevetség tárgyává, amiért ezt kérdeztem. Most még abban a hitben ringatom magam, hogy a kölcsönös szimpátia miatt mosolygunk egymásra, és jó lenne, ha továbbra is ez maradhatna az álláspontom. Ahhoz pedig az kell, hogy lássam a reakcióját. - Én? - gondolkoztam el, mégis mennyit kellene elárulnom, aztán végülis csak neki kezdtem. - Boston.. Ott születtem és 18 éves koromig ott éltem. Utána utazgatni kezdtem.. - rándítottam meg kissé a vállamat. - Néhány hónapja keveredtem ide.. - tártam szét a karjaimat, körülmutatva, bár nem konkrétan a helyre értettem, hiszen a városban már egészen sok helyen megfordultam. - Ez pedig az első napom ... - vallottam be kissé lehalkítva a hangomat. - Óvónő vagyok, bár ténylegesen sosem gyakoroltam a szakmámat... - tettem hozzá még és magam is meglepődtem, mennyi mindent elárultam Cedricnek.
Valamiért érdekelt ez a nő... De miért..?? Házas ember vagyok, mit törődöm én egy felelőtlen, fiatal csitrivel, aki hozzám képest csak porszem a világ óceánjainak tengerpartjai közül az egyiken valahol messze Tőlem..?! Teljesen véletlen mozdulat volt, szülői reflex, de rendben, még az hagyján, megmentettem azt a kölyköt, de... mi a fenéért vagyok még itt? És miért vigyorgok úgy erre a nőre, mintha... mintha számítana..?? Nem számít! Ez csak egy nő! Kívánatos, az tény, de akkor is csak egy nőcske, semmi több! Ennivaló, esetleg! De semmi más..!!
Akkor meg miért érzem azt, hogy mégsem jól gondolom...? - kérdeztem magamban gondolatban, s bár ez kívülről nem látszott rajtam, de hatalmas zűrzavar dübörgött bennem... De ahogy szemeim szemeivel találkoztak, amik olyan áthatóan fixíroztak, olyan eleven erővel igyekeztek... szinte fúrta a testem, akár a fúró, olyan erősen éreztem tekintetét. A szép kis hölgy úgy bámul, mint aki mindjárt előrebukik és orra esik, ha nem vigyáz, és ilyen átéléssel néz. De simogatta az egóm a látvány, ahogy bámul, és szusszanva fordul aztán el. De nem bántam, legalább én is bámulhattam Őt... Bámulhattam volna, ha agyamban nem sípol a vészcsengő, és villogtatja nekem Tatia képét...
Kissé kiszélesedett a mosolyom, és halkan felnevettem a kérdésére. - Ha jól gondolom, nem nagyon jártál még arrafelé, igaz? - kérdeztem, de hangom valamiért kedvesen csengett... A fene belém, mi van már? Közöny! Gyere elő!! - Kérdésedre válaszolva, igen, egész pontosan Délkelet-Európában található. Szerény véleményem szerint igazán szép hely. De én elfogult vagyok - kacsintottam Rá, és egy pillanatra mélyen sóhajtva gondoltam vissza szeretett birtokaimra. Oly rég láttam már az otthonom. Rég volt már, mikor eljöttem Tatia után, nem éppen tegnap. Hosszú hónapok... Így belegondolva, furcsa is ilyen távol lenni hazulról, ilyen "oktalanul..." hisz az "okom" tudomást sem vesz róla hogy a férje bizony itt van. - Boston szép város. Magam is jártam ott, még... régebben - módosítottam, eredeti szavaimat inkább erre, mert durván hangzott volna, hogy "pár évtizede" és ez még akkor a legenyhébb megfogalmazás lett volna. - Merrefelé utazgattál? - érdeklődtem inkább, figyelve Megan szavait. - Óvónő? - kérdeztem, és mosolyom féloldalasra váltott, kissé félrebillentve a fejem, méricskéltem végig újra a leányzót. Fiatal, csinos, kissé óvatlan (és erre most nem azt a megállapítást szánom, hogy óvatlan a gyerekekkel akiket rábíztak, hanem inkább azt, hogy óvatlan, hisz egy nagyon ősi vámpírral folyik épp bele egy egyre bizalmasabb beszélgetésbe. Óvatlan leányzó, mint ahogy már sokan mások is voltak azok az évek, évszázadok során. - Ezek szerint kimondottan szeretheted a gyerekeket, ha ennyi türelmed van mások gyerekeire vigyázni. Ha óvónő vagy, hogy-hogy nem akképpen dolgozol? - hisz a felvigyázás és az óvónőség közt vannak különbségek. Mennyiségben, időben, pénzben, sokmindenben. Érdekes ez a választás.
Tartottam tőle, hogy a fecsegésem miatt hallgatott el néhány másodpercre.. Nem mernék megesküdni rá, de a tekintetében, mintha egy villanást láttam volna, ami cseppet rám ijesztett. Vagy ezt is csak bebeszélem magamnak, ahogy szoktam.. Vészes egy nőszemély vagyok.. Leszek.. Lettem.. Nem is tudom melyik fogalom a helytálló. Nem vagyok én ilyen. Nem szoktam buta csitri módjára bámulni a férfiakat, főleg nem ilyen feltűnően, minden álcázás nélkül. Csak gratulálni tudok magamnak, hogy sikerült saját magamnak kellemetlen helyzetet okozni. - Az államokon kívül alig néhányszor jártam csak.. - vallottam be végül apró mosollyal, hisz a beszéd legalább eltereli a figyelmemet arról, hogy esetleg zakkantnak néz a bámulásom miatt... - Európában, meg pláne nem.. - sóhajtottam fel vágyakozva. Talán majd egyszer eljutok oda is.. Igaz, hogy bármikor mehetnék, akár most is indulhatnék, hisz nincsenek kötöttségeim.. Vagyis talán most épp vannak. A gyerekek.. De ők is csak rövid ideig, néhány óráig. - Biztosan szép hely.. - bólintottam és ismét felnéztem rá, majd arrébb csúsztam a padon, hogy helyet csináljak neki, jelezve ezzel, hogy nyugodtan üljön le. Ha úgysem siet sehová. Bár megfordult a fejemben, hogy talán a gyerkőcöket előbb haza kellene vinnem, mielőtt belefeledkezek a beszélgetésbe és ismét gond lenne... - Szeretem Bostont.. - lelkendeztem, azt hiszem ezt anyámtól örököltem. Ő is rajongott a városért. - De már két éve nem tettem be a lábamat oda. - magyarázatnak ez híján volt ugyan, és cáfolta is egymást a két állítás, de anyám halála óta nem tudok ott megmaradni.. Azért is indultam útnak. - Rövid ideig egy kis faluban éltem, a Sziklás-hegységben, de az tényleg csak néhány hét volt... De jártam a mexikói határnál is... - meséltem buzogva. Ezt még sosem kérdezték meg előtte, így nem is tudtam hirtelen felsorolni, mennyi helyen voltam már az államokban.. Kicsit gondolkoznom kellett rajta, hogy ha időrendben akartam sorolni. - Chicago.. Néhány hónapig.. Majd Észak-Kanada.. - emlékeztem vissza. Ez volt az első, hogy elhagytam az államok területét. - Igazából mindegy volt, ha kellett egy kis levegőváltozás, csak ráböktem a térképre... - rántottam vállat. Ennyire persze nem volt egyszerű, hiszen elég sok mindennek kellett utánanéznem az utazás előtt. Többek között a biztonságnak. Még szerencsém, hogy a miértre nem kérdezett rá, mert talán hazudnom kellett volna neki. A "menekültem egy pszichopata vámpír elől" talán kizökkentené őt az életéből. Nem tudom mennyit tud a környezetéről, de ha tudatlan, nem tőlem kell megtudnia a dolgok rendjét és módját. - Nem nézek ki óvónőnek, igaz? - kérdeztem félig-meddig nevetve. Vagy csak én találtam viccesnek?! Lehetséges.. - Szeretem a gyerekeket.. - értettem egyet. - ... és szeretem nevelni őket, játszani velük.. Figyelni, ahogy cseperednek és egyre több mindent tudnak... Okosodnak, fejlődnek és ragaszkodnak... Persze még millióegy oka van, miért kötöttem ki a gyerekek mellett.. - pillantottam ismét az említettek felé, bár most nem rájuk értettem, csak úgy általában. - ... de a helyzet mutatja, hogy talán nem a legjobb, ha stresszes időszak után a munkába akarok temetkezni.. - nem tehetek róla, hogy nem tudom elfelejteni a kis balesetet.. - Pihennem kellett volna még egy kicsit, akkor talán nem történt volna ez. - elmélkedtem halkan, mégis elég hangosan ahhoz, hogy ha figyelt, meghallotta. Nem állt szándékomban az orrára kötni ugyan, mi történt, de ez talán magyarázat arra, hogy tényleg nem vagyok én ilyen borzalmas és óvatlan.. - Egy egész csoportra vigyázni.... - húztam el a számat. - Túl nagy falat lenne, egyenlőre..
Mosolyogva néztem hogy odébb csúszik a padon, és úgy döntöttem, egy-fene... ártani nem árthat, így melléje ültem. - Igen, gyönyörű hely. Én csak ajánlani tudom, hogy egyszer kerekedj fel, és nézz meg pár helyet odaát. Megéri. Biztos vagyok benne, hogy tetszene amiket látsz. Csak jól kell választani. De azt hiszem... Európában nincs olyan ország, melyben ne lenne legalább egy olyan hely, amit érdemes megnézni - magyaráztam, hiszen jómagam azért eléggé sokat utazgattam ide-oda, sok helyet bejártam, van bőven tapasztalatom. Mondhatnám, azt is, hogy végiglakomáztam szinte egész Európát. - Erre a gondolatra szélesen vigyorogtam magamban, de nem mutattam kívülről, és nem is mondtam ezt ki hangosan. - - Ez igen... - füttyentettem elismerően, amint felsorolta, milyen helyeken volt szerencséje eddig megfordulni -, ahhoz képest, hogy Európában még nem, Amerikában látom szépen bejártad azért a terepet. Ennyire szeretsz utazni? Vagy munka miatt költöztél ennyit? Már ha... feltéve persze, hogy nem zaklatlak a kérdéssel - emeltem fel megtartóztatón a kezem, hogy jelezzem, nem akarok belepofátlankodni a magánéletébe, és isten mentsen, hogy zaklatónak nézzen. Habár én lassan őrültnek nézem magam, de hát... már mindegy is. - Ennek a mérhetetlen lelkesedésnek az ellenére, hogy-hogy neked nincs gyereked? - érdeklődtem, hisz ha ilyen gyerek-szeretet van Benne, minimum egy szakajtónyi gyerekkel tudnám csak elképzelni az életét. Meglep hogy nincs neki... legalábbis ha minden igaz. Én is a gyerekek felé fordítottam a fejem, és próbáltam kitalálni... miért is ülök én emellett a nő mellett, itt, ezen a padon... - Történt Veled valami, ami ilyen felzaklató erejű volt? jött csak ki a kérdés... és magam is megleptem vele, mennyire indiszkrét vagyok.. - Bocs, nem muszáj válaszolnod - visszakoztam, és néztem tovább, hogyan játszanak a gyerekek.
- Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki sokat utazott... - jegyeztem meg felkacagva. Apró mosollyal az arcomon hallgattam, ahogy az utazásra bíztatott, de.. Most nem állt szándékomban sehová sem menni. Sőt, most, hogy végre biztonságban tudhatom magamat meg az életemet, az sem biztos, hogy utazgatni fogok. Elég volt belőle egy életre, pedig igenis vonz engem Párizs, Róma, Barcelona... Annyira gyönyörűek lehetnek... - Nem hiszem, hogy valaha futná arra, hogy az összes nekem tetsző helyet megnézzem... - nevettem fel zavartan és ujjaimmal a hajamba fésültem, hogy ne lógjon a szemembe. Persze az örökségem egészen sok mindenre elegendő lenne, de Európa után jönne a keleti félteke, ott pedig ismét hihetetlenül sok a látnivaló. Sosem érnék a végére.. - Szeretek utazni, de az utóbbi két évem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna... - ismertem be. Ezzel még nem is mondtam túl sok személyes dolgot. - Nem zaklatsz vele, ugyan.. - legyintettem egyet. Különben is igencsak szelektálom a mondandómat, nehogy valamit kikotyogjak, amit nem kellene. Bár valamit biztos le fog szűrni a beszélgetésből, ha nem is átfogóan, de képet fog alkotni rólam. Engem pedig mindig is érdekelt, mások véleménye. Rossz szokás... - Az anyám és egy férfi is közre játszott abban, hogy ennyi helyen megfordultam.. - mondtam tovább ügyesen elhallgatva a részleteket. Az igen fontos részleteket, de ez így volt jól. Hagytam, hogy levonja a maga -talán téves, sőt biztosan az- következtetését. Hogy ebből ő mit hoz ki, az csak rajta múlik... Gyerek.. Tudtam, hogy egyszer rá fog kérdezni, de arra nem számítottam, hogy már most. Arcom megrándult, miközben mérlegeltem, ebből mégis mennyit mondhatok neki, hiszen lényegében egy idegen. Igen, egy idegen, akinek hálával tartozom, és az őszinteség a minimum... - Fiatal vagyok még.. - kezdtem volna mégis a már begyakorolt szöveget. Nem ő az egyetlen, aki ezt megkérdezte már tőlem, így egy egész kamuhistóriám is van készleten. Ajkam viszont megremegett, és nem tudtam folytatni. Elpillantottam hát róla, hogy ne kelljen a szemébe néznem mikor majd rájön, hogy az imént hazudni akartam neki. - Nekem nem lehet babám... - sóhajtottam nagyot. Az egészet olyan halkan mondtam, mintha legalábbis azt szeretném, hogy meg se hallja. Nem szerettem erről beszélni és azt sem, mikor az emberek hamis sajnálatukat fejezik ki. Inkább az elején csendre intettem őket. Nem voltak sokan. Egy kezemen meg tudtam számolni azokat, akik mégis tudtak a fájó, szomorú titkomról. Még mielőtt megszólalhatott volna inkább tovább tereltem a témát. Hülyeség lenne megtagadnom a választ, ha már eddig ennyire nyiltan beszéltem hozzá. - Felzaklatott a tény, hogy a férfi, akit kerültem.. aki miatt utazgattam itt megtalált.. - ismertem be. Valószínűleg most mindenre gondol, csak a valóságra nem, főképp egy elcseszett, rosszul sikerült párkapcsolatra, vagy valami alvilági maffia-ügyletre. Nem tudom mit néz ki belőlem. - Szerencsére a probléma már nem áll fent közöttünk... - fogtam ismét rövidre. Még mindig nem néztem fel a szemébe, sok esetben tartottam attól, amit benne láthatok, így most is. Inkább tovább bámultam a lábamat, majd az ölembe ejtett kezeimet, és felé sandítva lettem figyelmes arra, hogy hozzám hasonló testtartást vett fel. Ami viszont most szemet szúrt, az a bal gyűrűsujja volt, hiszen ott csillogott rajta a karikagyűrű. Mire feleszméltem volna, a kérdés már ki is csúszott a számon, hogy ott lógjon a levegőben közöttünk. - Házas vagy? - hangom meglepően csalódottan csengett, de reméltem, hogy ez elkerüli a figyelmét.
- Nem, én is utazgattam, bár a legtöbb időt életemből, így is a hazámban töltöttem - és bizony valószínű, hogy jobb, ha nem tudja, mennyi is volt az az idő pontosan. - Ugyan, az utazások többsége akkor a legélménydúsabb, ha egy szál hátizsákkal teszed meg - nevettem fel én magam is, gyöngyöző kacaját hallva, de igazán a gondolattal is egyetértve. Bár tele vagyok pénzzel, de én is jártam már úgy országot, hogy nem a vagyonom költésében éltem ki magam. Néha sokkal különlegesebb úgy, ha a puszta élmény ingyenes változatát éled meg. Megnyugtató információ volt, hogy nem tekinti zaklatónak ha kérdezem. Habár ha annak tartaná, könnyedén megigézhetném, hogy legyen barátságosabb, és máris újra mesélne, mint egy kis angyal. Vámpír vagyok, megszerzem amit épp akarok. - Férfi alatt olyat képzeljek el, aki anyád életében volt jelen, vagy olyat, aki a Tiédben? - Mondjuk nem úgy nézett ki, mint akinek egy mostohaapa még gondot okozna, de mivel az anyját is említette, így akár az is lehetett a pakliban. Figyelmesen szemlélve arcát, vártam a szavait, mikor azzal kezdte a mondandóját, hogy Ő még fiatal... Magyarázatnak nem is lenne rossz, ám nem kerülte el a figyelmemet, amiként a szája megremegett... a mondat kellős közepén. Elhallgatott, és elfordította az arcát. Ezáltal le is leplezte önmagát... A hazug, aki nem akar hazudni... nem tud annak a szemébe nézni, akinek épp hazudni készül. De miért is akar nekem hazudni? Csak egy idegen vagyok. Nem hinném hogy az én megítélésem Róla, olyan nagy jelentőségű lenne... Ám aztán történhetett valami, mert habár eléggé halkan mondta, de mégis csak kimondta, amit valószínűleg már igaznak mondott, mert ugyan nem nézett Rám, de mégis láttam Rajta hogy most nem hazudik. De nem tudtam sajnálatom kifejezni, ami... meglepő módon részemről is őszinte lett volna, amiért nem lehet gyereke... De nem hagyta. Alig jelenhetett meg arcomon talán a sajnálat kifejezése, és Ő tovább is beszélt, mielőtt kimondhattam volna, hogy "sajnálom". - Zaklatott Téged az a férfi? - mivel úgy tűnt jobb neki ha nem feszegetem a témát, miért, vagy miként nem lehet gyermeke, így nem erőltettem most Rá ezt a dolgot. Majd beszél róla, ha akar, és még beszélünk hasonló irányzatban. Nem kötelező, hisz csak egy idegen vagyok. Azonban láthatóan nem tudunk jó témát találni magunk közt, vagy ennyire szerencsétlenek vagyunk, vagy csak peches ez a találka. De talán a zaklató őrült sem kellemes kategória, no de... Ő tudja, ha nem akar beszélni, úgysem fog. Én meg... vagy megigézem, hogy megtudjam mi az ábra, vagy nem. Majd még eldöntöm. Ezt bizonyítandó, a következő mondata egy kérdés volt... És meg is lepett vele, mert erre valóban nem számítottam. Elfelejtettem hogy ott a gyűrű a kezemen. Felemeltem szemmagasságba magam elé a csillogó karikát, és megforgattam a kezem az ábrázatom előtt, majd visszaengedtem a kezem a padra, s annak szélére hajtva ujjaim, támaszkodtam a kézfejemre. - Csalódottnak tűnsz - fürkésztem azt a fél orcáját, amit láttatni engedett. - Egyébiránt... igen, házas vagyok - vallottam be, bár... igazából nem vallomás, mert nem állítottam az ellenkezőjét egy percig sem. Sőt, a gyűrűt sem dugtam el, végig a láthatáron volt. Csak eddig nem vette észre, erről nem tehetek. De... úgy érzem ezzel a belső elmélettel, és önigazolással is csak a válaszom és a kérdése miatti érzelmek és gondolatok kavalkádját akarom tompítani. - Igazából ezért voltam ma itt, a parkban. Nyugis helyre kellett jönnöm, hogy végiggondolhassam, vajon még mindig az-e vagyok, vagy már sem. Tudod... a nejem elhagyott, már vagy ezer éve - ez aztán csúsztatás volt a javából, de úgysem veszi észre. És nem tudom miért mondom el Neki, de... ha végül meggondolom magam, na bumm, majd megigézem. - Őutána jöttem ide Amerikába, eredetileg. Meg a lányunk miatt. Vissza akartam őket kapni. Tudod a lányom is már felnőtt nő, de utált engem, amiért olyan voltam amilyen, miután az anyja elhagyott minket, és egyedül neveltem fel. Kissé, túl... uralkodó voltam... - És megvan az évszázad második legnagyobb csúsztatása!! - A lányom megbocsátott nekem. De a nejem... nos, Ő finoman szólva is elküldött a fenébe. És nyíltan az orrom előtt csalt meg újra meg újra, hiába tettem meg Érte mindent. Szóval azt hiszem... már nem nagyon vagyok házas, csak... én kapaszkodom a dologba évek óta... - húztam el a számat, s kezem az ölembe emelve, másik kezem az ujjamon lévő gyűrűt kezdte körbeforgatni. Le akarom venni? Nem... De van még értelme hordani...?
Kézenfekvő tény volt, hogy ő maga is a szülőhazájában élte élete nagy részét. Ebben talán hasonlítunk, bár gondolom, neki nem az édesanyja szabályozta, mikor hová megy. - 18 éves koromig szülői felügyelet nélkül a várost sem hagyhattam el... - forgattam a szemeimet visszaemlékezve a régi időkre. Ugyan csak két éve volt, mégis maga a pokol követte, mikor a saját lábamra kellett állnok egyik napról a másikra. Nem kívánom senkinek... Most hogyan magyarázzam el neki a Darius-dolgot?! Furcsa egy helyzet ez.. Mikor nem akarok hazudni, de.. A teljes igazságot sem mondhatom el, mert diliházba csukatna... Megint jól benne vagyok a cukormázban... - Az anyám.. öhm.. üzlettársa volt. - fogalmaztam meg a lehető leghihetőbben a dolgot. - Ha pontosítani akarok, inkább a főnöke.. Igazi alvilági fazon... - gondolkoztam folyamatosan, hogyan is írhatnám körül. Ez az alvilági dolog nem is olyan nagy hazugság, hisz míg élt vámpírként rontotta a levegőt. Na meg a biztonságérzetemet is azzal, hogy ezt a morbid macska-egér játékot űzte. - És nem különösebben ismertük egymást... Az első benyomás viszont elég rosszul sikerült. Kölcsönösen... - sóhajtottam nagyot. Tisztán emlékszem rá. Ugyan nem álltunk szemtől-szemben, de esküszöm, hogy éreztem a haragját, ami ellenem irányult. Hálás voltam, legalábbis próbáltam Vele szavak nélkül éreztetni, hogy az vagyok, amiért vette a lapot és nem reagált erőszakkal is a tettemre, hogy szinte beléfolytottam a szót. Nem volt szokásom, de néha a helyzet kényszermegoldást szül. - Zaklatott..?! - kérdeztem vissza. Ismét Darius.. Nos mivel ' a felesége megölte az anyámat, amiért én meg őt nyírtam ki, ezért bosszút esküdött ellenem' egyrészt őrültségnek hangzik, másrészt akár egy szappanoperába is beleillene, inkább csak hümmögtem. - Úgy is mondhatjuk... - bólintottam a ködös válaszommal egyszerre. Már kevésbé, de még mindig tartottam magam a téves következtetés macerás menetéhez, bár ez egyre feleslegesebbé válik, hisz ha így folytatom, néhány percen belül azt is bevallom neki, hogy tudok a természetfelettiről, sőt magam is boszorkány vagyok... Helyből flúgosnak nézne... Nem mintha egyébként nem lenne meg rá minden oka most is. Hisz épp most vontam kérdőre a családi állapotát illetően, pedig nem is ismerem. És természetesen nem lehet akkora szerencsém, hogy csalódottságom ténye felett egyszerűen elsiklik.. Hozom a formám. Vagy inkább ő hozza? - Nem.. én.. nem.. - fordultam azonnal felé, persze vörösen, mint a paradicsom, és hevesen tiltakozni kezdtem. Bár ezzel talán elkönyveltem magam a szemében egy ostoba libának. Magam sem tudom, mit éreztem ezzel kapcsolatban. Érdekesnek tartottam ezt a férfit, az már bizonyos, mégsem értem... - Csak.. Láttam a gyűrűdet.. És.. Nem tűntél házasnak... - ismét ostobaság, csak hogy menthessem a menthetőt. Mintha bármi fizikai tünete lenne annak, hogy valaki házas. Persze a gyűrűkön kívül. De mielőtt tovább dőlhetett volna belőlem a rizsa, mesélni kezdett. Nem gondoltam volna, hogy ennyire a személyes terébe enged és őszintén beszél. Legalábbis gondolom, hogy őszintén... Van egy felesége.. Egy lánya... Családja. És szereti őket. Ez tiszta sor, nem kell túlragozni. Mégis kusza, hogy .. Hogyan hagyhatja ott egy anya a gyerekét? - szörnyülködtem elhűlve magamban. Az én szememben ez sosem bocsánatos bűn, hiába nem volt kellő viszonyítási alapom. Ahogy ahhoz sem, hogy milyen az apai szigor, hisz én mindig is nélkülöztem. Nem mintha hiányoltam volna, anyám is eléggé féltett. - A feleséged.. Bolond... - sóhajtottam nagyot. Nem volt túl bő hozzászólás, mégis jobban járunk mindketten, hogyha nem fejtem ki hosszasan a véleményemet. Na de.. - Az a gyűrű nem véletlenül van az ujjadon évek óta... - mutattam rá szomorkásan a tényre, hogy attól, hogy most azt gondolja, már nem nagyon házas, az érzései mit sem változtak és szereti a feleségét. - A nejed.. Talán nem is tudja, milyen szerencsés lenne.. - elmélkedtem még egy utolsót. Sosem tudtam, milyen a szerelem igazából, nem is volt tartós kapcsolatom. Nem is engedhettem meg magamnak. Talán ezért.. Most mégis találkozok egy férfival, aki őszintén tud szeretni évekig.. Furcsa ... Inkább a nőkről hittem ezt. Tévedtem. Apró mosollyal nyugtáztam magamban tett megállapításomat, aztán újra a gyerekeket kezdtem figyelni. Sikerült kínos helyzetbe hoznom magamat...
- 18? - kérdeztem vissza némi meglepődéssel a hangomban, meg az arcomon, ám aztán utánagondoltam, hogy igen, manapság már 18 évesen válnak nagykorúvá az emberek. Belegondoltam, hogy én 18 éves koromban már... uhh... szinte az esküvőm küszöbén álltam, csak akkor még nem tudtam róla. 18. Szent ég, az biza nem most volt már... - Alvilági fazon? Mi volt ez, talán maffia-ügy? - néztem, kissé előrébb hajolva az arcát. Az előbb már majdnem hazudott, most kicsit alaposabban kémleltem az arca, számomra is látható felét. Kíváncsi voltam, vajon meg-e próbálja majd újra, vagy nem is próbálja, esetleg megpróbálja, de megfutamodik? Butus kislány, nem tudja hogy kivel áll szemben. Ha nekem hazudni akarna, korábban kéne felkelnie. Úgyis észrevenném. Végighallgattam a szavait, arról, milyen helyzet is állt fenn azzal a bizonyos alvilági figurával, s hogy az a ganéj vélhetően, ha a szavait jól értelmeztem, zaklatólag is lépett fel Vele szemben... Nem is tudom, mi volt az amit éreztem... Talán együttérzés? Vagy... sajnálat? Valahogy olyan érzés fogott el, hogy azt a férfit szívesen megkóstolnám, és addig kóstolgatnám, míg el nem vérzik. Sokmindent el lehet mondani rólam is, gyilkos vagyok, lelkiismeretlen, kegyetlen, és még sok egyéb, de nőket zaklatni azért nem szoktam. Maximum "enyhén meggyőzöm őket, hogy adjanak esélyt nekem", de én nem élvezem ha a nők szenvednek a kezeim közt, általában inkább azt kedvelem, ha nem a szenvedő ábrázatukat látom. - Úgy hiszem, megtaláltuk a "Legrémesebb téma ismerkedésre" kategória nyertesét, nem gondolod? - kérdeztem végül. Úgy éreztem, jobb lenne lassan kellemesebb vizekre eveznünk, vagy legalábbis nem feszegetni hogy ki kit zaklatott. Gondolom a hölgy erről sem beszélget velem olyan szívesen, ahogy illett ez az előzőleg ejtett témáinkra is. A házasságomat illetően, és hogy ez Őt zavarón érinti, vagyis az ezt illető megjegyzésem kapcsán, nem tehetek róla, szám féloldalas vigyorra húzódott, mikor egész orcája fordult felém, és olyan vörös lett, akár a vér. - Hagyd csak, jól áll neked hogy zavarban vagy, ezért már megérte a téma - gondoltam, egy kis vicc jól jöhet nekünk, de nem is vettem észre, hogy ebbe némi bókot is sikerült elcsepegtetnem... - Nem tűntem házasnak? - kérdeztem, s némiképp... na jó, nem, inkább mondhatni, hogy igazán jól mulattam a szavain. Vicces nő ez a Megan... S beszéd közben a gyűrűs ujjamra néztem, mintegy érdekességként, hogy azt hiszem, egyetlen látható jele van, ha valaki házas, és az a gyűrű, én meg hordom... No de talán ebbe jobb nem is belemerülnöm, mert valószínűleg, ha nevetni is kezdenék, megbántanám a hölgyet, s máris nem lenne olyan érdekes a társalgát. Azon viszont nevethettem gondolkodás nélkül, amikor bolondnak nevezte Tatiát. - Igen, vélhetően az... De én is, hogy ezt évek óta nem vettem le - húzogattam meg kissé a gyűrűt, így megállapíthattam, hogy rendkívül... idegen érzés, ha nem érzem a szokott helyén az ékszert... Furcsa. Ezer év mégiscsak ezer év. - Nem tudom a nejem szerencsés lenne-e ha velem lenne. Míg Velem volt... nem volt boldog. Most azt állítja hogy boldog. De tudod... furcsa ezt egy idegennek mondani, de mégis úgy vélem, ez az egész már rég csak egyoldalú. Talán kár erőltetni ami nem megy. Lehet hogy tovább kellene lépnem, ahogy azt Ő is tette..? - kérdés is volt, meg nem is. Honnan is tudhatná ezt bárki? Én nem tudom. Szeretem Tatiát, még ha tagadnám is. De Ő már minden létező módon megcsalt, elhagyott, átvert, megszégyenített... Elhagyta a lányunkat, és mára talán már semmi emberi nem maradt Benne. Megéri harcolni egy megnyerhetetlen háborúban? - Mit szólnál, ha megpróbálnánk valami vidámabb témát keresni? Úgy érzem, nem vagyunk túl tehetséges ismerkedők - forgattam meg a szemem, hátha el tudunk navigálni egy-egy, mindkettőnk számára vészes témáról.
A hozzászólást Cedric Nikolaj Georgiev összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 04, 2013 1:29 pm-kor.
- Igen.. 18... - forgattam a szemeimet. - Bár még nem töltöttem be a huszonegyet, szóval itt-ott még most is kiskorúnak számítanék... - ráncoltam össze a homlokomat. - Legalábbis azt hiszem.. - nevettem fel. Párszor elgondolkoztam már ezen a felnőtt-érett-kiskorú dolgon.. - De minek után nincs gyámom, gondolom tökéletesen felnőttnek számítok. Anyám persze ezzel nem értene egyet... - Tudod, az anyám szemében az elsődleges szempont mindig is én és a biztonságom volt. Csak ketten voltunk egymásnak.. - mosolyodtam el szomorkásan. - Így nem is igazán vont bele engem az ügyleteibe, szóval azt nem tudom, pontosan mit csináltak ketten... Mármint... Volt, hogy anyám eltűnt éjszakákra.. - folytattam zavart hangon. Furcsa, hogy erről senkinek sem meséltem, főleg nem elferdítve a valóságot. - De kétlem.. Sőt, tudom, hogy Ő meg Darius.. Hogy.. Érted.. - magyaráztam a kézenfekvőt, pedig aztán éppen elég zavarban éreztem magam a házasság-téma miatt... Talán nem is kellett volna felé fordulnom.. Talán nem is kellene itt lennem vele, mert csak hülyeségeket beszélek össze.. És zavarban vagyok... És vörös vagyok.. És.. Megőrültem. Kétségtelen. És.. Ez most egy bók volt?! Vagy tényleg dilis vagyok.. De sikerült még inkább zavarb hoznia, így inkább a fülem mögül előreráztam a hajam, hogy eltakarja az arcom egy részét. Így jobban biztonságban éreztem magam.. Ez volt az én mentsváram, hogy ha váratlan helyzetbe hoznak. Most pedig ez kétségtelenül megtörtént. De igaza volt.. Idegenek vagyunk egymásnak, így nem szóltam bele a gondolatmentébe. Hogy is tehetném, mikor annyi közöm van hozzá, mint bármelyik másik embernek.. Semmi.. Még annál is kevesebb. De az, hogy nem szólaltam meg, még nem jelenti, hogy véleményem sem volt a témáról. Futni egy olyan busz után, ami nem vesz fel, de még csak hátra sem pillant a sofőr, hogy megnézze, kit hagyott ott.. Nos, nem épp épeszű dolog.. - Nem igazán szoktam ismerkedni.. - vallottam be a számat rágcsálva. Oké, ez így hülyeség.. Mindenki szokott ismerkedni.. Én csak egyszerűen nem tudok. Eléggé elfuserált egy nő vagyok... - Nem megy nekem... - forgattam a szemeimet. - Igazából... Nem nagyon bízok senkiben eléggé ahhoz, hogy valóban beszélgessek vele és ne csak felszínes és közhelyes témákat érintsünk.. Tudod.. Az élet megtanított arra, hogy nem mindenki az, akinek mutatja magát... - mondtam halkan ráébredve, hogy ez pontosan igaz rám is.. Hiszen senki sem tudja rólam, hogy boszorkány vagyok.. Vagyis lennék. És még nagyon sok mindent. - Tudom, hogy.. Elég személyes kérés.. - kezdtem egészen félénken. - ... de mesélnél nekem a lányodról?! - fordultam felé ismét, most teljes testtel. Lábamat is felhúztam a padra, ahogy vártam a reakcióját. Ezt biztosan nem várta, hisz el akarta terelni a témát. Én meg azért csak feszegetem.. Talán a tűzzel játszok?!
Friss levegőre volt szükségem. Ki kell szellőztetnem a fejemet. Főleg azok után, hogy ajánlatot tettem Katherine-nek miszerint próbáljuk meg és vágjunk bele valami komoly kapcsolat félébe. Nem tudom, hogy ez meddig fog köztünk tartani. Vagy egyáltalán el fog-e kezdődni hiszen ez is rajta áll. Neki kell döntenie nem nekem. De amíg ez nem fog megtörténni én próbálok a lehető legkevesebb reményt vetni ebbe az egészbe. Bármi is ez. Egy ideig csak arról szólt, hogy szórakozzunk. Mikor kezdett el ez többé válni? Erre a kérdésre sajnos nem tudom a választ. Talán az érzelmeim iránta soha nem tűntek el véglegesen. A sétám valahogy a parkba vezetett. Magam sem tudom miért pont itt lyukadtam ki, de nem is lényeg. Ki kell ürítenem a fejemet. Minden egyes hülye gondolatot ki akarok rázni belőle. De valószínűleg hülyének néznének, ha szó szerint elkezdenem rázogatni a fejemet a park közepén, hogy megszabaduljak a „tehertől”. Helyet foglaltam az egyik padon, majd végignéztem a parkon átvonuló embereken. Szinte mindegyikük rohant valahová vagy egyszerűen csak feszült volt.. Azt hiszem ez valamilyen szinten ragályos.
- Szerintem nem a kor határozza meg, hogy ki felnőtt és ki nem az. Van aki 50 évesen is egy nagy gyerek, és van, aki 15 évesen érettebb mint bármelyik felnőtt - fejtettem ki hangosan a gondolataimat. Elvégre ott vagyok példának én is, 21 éves koromra nekem családom volt már, és egy földet birtokoltam, embereket irányítottam akiknek az élete, a megélhetése, és a családja függött tőlem. Bezzeg Tatia... ezer év múltán még ma is egy meggondolatlan gyerek. Egy tini, aki csak játszik az élettel és minden benne élővel. A kor nem számít, az számít, mi van a fejünkben meg a szívünkben, bár főleg a fejünkben, hisz a szív csalóka, bármikor meg lehet csalni, be lehet csapni. - Érdekesek manapság az emberi kapcsolatok. - Ez a lány több szempontból is érdekes már. Újra és újra elgondolkoztat. Tényleg itt kéne már hagyni, a végén még lehet hogy még nagyobb hülyeségeket is fogok gondolni. Mi törődöm én Vele? Tényleg meg kéne már ennem. Bevinni egy bokor mögé, és feltépni a torkát. Akkor nem férkőzne tovább az agyamba, és le lenne a gond tudva. Valahogy mégsem... arra irányult a következő mozdulatsorom, hogy megragadjam a karját, megigézzem, és magammal vigyem hogy megöljem... Helyette, az arcába hulló haja után nyúltam, és kezem nyugodt mozzanatokkal simította vissza, a füle mögé fésülve a zavaró fürtöket. - Én sem sűrűn ismerkedem, maximum... röpke beszélgetések erejéig - lefordítva, Ők sikítanak, nyögnek, én megigézem őket, majd halálhörgés, vagy másmilyen hörgés, és isten velük, így vagy úgy, de általában inkább úgy. Persze ezt nem mondhatnám ki, mert szegény kislány úgy menekülne, mint normális ember a vonat elől. - Ezekszerint... bennem megbízol? - kérdeztem vissza, bár csak kicsúszott, mert nem is akartam kimondani, csak gondolni, ám... az amiket mondott, ez alapján... mintha bízna bennem. Ami furcsa, mert bennem még sosem bíztak így... - Erin-ről? - meredtek ki a szemeim, a következő kérésére, miközben én még azon voltam meglepődve, hogy esetleg bízhat bennem, és hogy úgy néz engem, mintha tényleg érdekelné amit mondhatok... Nos ez meglepett. Mit mesélhetnék Erin-ről, ami nem árulkodó...? - Mire gondolsz? Mit meséljek? - kérdeztem tovább, hogy húzzam az időt kissé. Ilyet még senki nem kért tőlem. Ez a nő csupa... újdonság... Nem tudom hogyan kezeljem, és ez különös érzést vált ki belőlem.
Kezdőlap
Remélem a továbbiakban nem lesz gond vele.
/
Bizonyára mindenkinek furcsa lehet, hogy a saját fajomat, hidegvérrel ölöm meg. Nos, ennek meg van az oka. Valaki megölte az anyámat. És biztos vagyok benne, hogy egy vámpír tette. Még az átváltozásom előtt lettem vadász, mert tudtam, hogy nekem ezt kell csinálnom. Ezt az ember nem döntheti el magának, egyszerűen csak megvan benne a tudat, hogy neki ezt kell csinálni. Nehéz elmagyarázni, de ilyenkor késztetést érzel arra, hogy öld meg őket.
)
)