- Azt látom, hogy "élsz". - hangsúlyoztam - És hogy sikerült ezt elérni? Immáron, nem félvámpírként? Megérte? Végre úgyérzed, elérted a célodat? - mosolyogtam halványan. Valahogy úgy éreztem, nem épp a legboldogabb. Nem is tudom, de más volt. És ezt nem a vámpírság okozta.

És nem csalódtam benne! Tetszett ahogy végre játszani kezdett!
A penge érintésére a bőrömön végigszaladt rajtam a hideg... Imádtam amit művelt, de volt valami amit még inkább értékeltem. Mindig is szerettem a merészséget!

- Ej, Tatjana, hát ilyen rossz a memóriád? – vettem álcául panaszos hangnemet csak a fának koccantva a fejem, mint aki végtelenül elkeseredett mert nem emlékszik… PONTOSAN! – De majd segítünk ezen… - suttogtam csak egész halkan a következőkben már a szemébe, és kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenséget szélsebesen változott a helyzet, és a következőkben már az ő mellei tapadtak a fának, én a hátára kenve, és a torkán futott végig az az éééles.. hideg penge, nem felsértve a bőrt, még.. csak leheletnyit érintve egészen a füle alá.

- Na így már sokkal jobban szeretem… - leheltem egész halkan, csak hogy a levegőm megbizseregjen a fülében, de mivel ő az aki ha akar erősebb, nekem is gyorsan kellett döntenem.

- De legfőképp.. ezt..! – csúszott végig a tűéles él, csak egész lasssan a megremegő bőrön a nyak oldalán és a keskeny, kicsorduló vérfolyam egy pillanat alatt ragadta el a figyelmemet. – Mondd hogy fáj... – suttogtam újabb mélyre szívott levegővel és nem állva ellen tovább a késztetésnek, még mélyebbre hatol a penge és én lassan nyaltam fel a legördülő vérpatakot…

Mééég erősebben nyomtam a fának, a szívem zakatolt, vagy ezerrel préselve a véremet, és a felnyögő hangja a fülemben szabadjára eresztette minden érzékemet.

- Tuuudom… - suttogtam kéjesen a fülébe utat kerítve a felfutó tincsei között, és még erősebben préselve, egyre feljebb, szabad kezem megindult az oldalán, szorosan dörzsölve le, hogy feszesen marva a seggébe végül utat találjon a combja belső oldalán. – Mondd hogy jóóó… - vett hirtelen fordulatot a penge, nem felszelve vagy kimártva belőle egy darabot, csupán ellentétes irányt véve, és amint a seb egy szemvillanással záródott össze, újra belemártottam. Kííííváncsi voltam meddig tűri az éhségemet! Hogy kívántam? Már veszettül! Az eltorzult arcát viszont annál jobban!

(Csúnyán 18+ )

Szinte megbabonázott az érzés! A látvány.. amit olyan sokáig nélkülöznöm kellett! Hogy a ribancok? Folyton nyafogtak, vergődtek, sikítoztak a fülem mellett, egy.. nő... sem volt még rám ilyen hatással mint Tatjana, alig néhány évtizede. Most.. őrülten távolinak tűnt! Mintha a kihagyott idő egész évezredek és én éhezve faltam a levegőket, a felpezsdülő vér illatát a bőrön, a fájdalom szagát... az élvezetet, és mindazt a reszketést, amit a test produkált előttem. Fogalma sincs róla milyen ütemben járta át az érzés a testem és talán már el is felejtette mennyire rabul ejtett minden este, ahogyan még egy nő se tette velem!

- Meghiszem azt... - vigyorogtam a fülébe a feje mellett, ahogy az orrom, a hátára tapadva teljesen, simította végig a válla vonalát. Imádtam az érzések szagát! Azt a zavart ami belőle ébredt! Azt a mámorító tökéletességet ami minden egyes alkalommal felhergelte a véremet! Őt! És nem is haboztam ellenállni neki..

Nem tudom mikor adta meg magát a penge.. Mikor fogyott el a vérfolyam a karcoló fogaim alatt, de a kezem egyszer csak elragadt és a kés lasssan csúszva végig a póló vonalán, a bőrét megkímélve csúszott le az oldalán, csak a derekán futó szíjat hirtelen vágva le, a gombot... a nadrág oldalát... és az a falatnyi csipke.. Csak ekkor élvezhette a kezem végigsimítva azt a tökéletes combját, amiről csak egyetlen dolog hiányzott... ÉN!
Lassan csúszott fel a kés.. csak vörösen izzó foltot hagyva maga után, nem felsértve a bőrben, csak úgy puhán, mégis keményen, jelezve azt a tényt, hogy bármi az övé lehet.. bármikor.. az enyém... én rendelkezem, és ekkor csúszva csak a másik a hasán, szorosan markolva a mellére rántottam közelebb, hogy az éles kés a hófehér comb igéző húsába, én a szokásos helyre hatoljak bele!

A nyögése az egekig hergelt! A fájdalom átérzett képzette és ahogy belülről is megéreztem!

- Ez bizony.. az.. – suttogtam elhalva a fülébe, mikor teljesen felfutott a hátára a testem, de nem mozdultam. Mééég.. nem. Mindig is tudta hogy nem hajolok meg kénye kedvének, én irányítok, ha akarok nyújtok enyhet, ha meg nem, akkor csak kínok a jussa ami számomra maga az élvezet.
Lassan karcolta végig két tűéles fogam a vállának vonalát egészen a fa törzsére kenve, mire a kezem jobb.. fogást véve a késen, lassssan indult meg benn.. mélyen a bőrben, vele együtt élvezve a test görcsös összehúzódását körülöttem. Csak ekkor indultam meg. Ruganyos, de lassú léptékkel, sehová nem sietve, még ha nagyon is jól tudtam hogy mennyire türelmetlen, minden egyes porcikája könyörög érte mégsem adtam meg az elégedettséget. Majd ha ééén.. jónak látom, kedvére élvezhet!

- Könyörögj... - suttogtam igéző lehelettel a fülébe, és már alig vártam a zenét az enyémbe, hogy összeszorított szemekkel csak élvezzem ahogy behódol nekem!

Széles mosoly húzott fel a képemen. Üdítőőő volt a hangja, vééégre hogy nem könyörgött, esedezett hogy hagyjam abba, sikított amiért nem bírja a fájdalmat alattam, vagy üvölti hogy bármit megtesz csak ne kínozzam. Mély levegőt szívva be élveztem a szavait lecsukódva a szemem! Ezt már pokoli rég élveztem! Ezt a tökéletességet.. A tökéletes nőt a kezeimben, és nem is voltam hajlandó elengedni!

- Azt mondtam könyörögj! - váltott a hangom erélyesre, de nem estem kétségbe mert nem engedelmes, pont ezt szeretem benne, és a szavak mellé újra felköszönt a vigyorom - Különben... - suttogtam már a füle mellett, már minden erőszaktól mentesen, amint a combjában feszítő késem elhagyta a bőrt, visszafelé csak vértől csöpögőn húzva végig az ép részen a hegyet, aztán hirtelen... Úgy döftem be az oldalán mintha egy fél disznót vágnék ketté! Láttam egykor a mészárosokat. Még kiskoromban. Még gyerek voltam.. egy ártatlan nincstelen gyerek, akit egy mocskos ringyó árvává tett, és már akkor tudtam hogy egyszer majd megfizetek érte. Az enyém lesz! Végre! És imádtam őt látni minden egyes nőben..

Élveztem hogy megreszket a teste. Vörös lé csurgott ki a penge mártotta oldalon és egyszerűen az egekbe emelt az érzés! Csúúúszóóós... ragad.. és még az illat is csak úgy gyönyörködteti a lelket! Lassú mosoly csúszott szét az arcomon. A penge.. engedelmesen hagyta el a testet, a seb beforrt, csak lassan és árulkodón hagyva maga utána a vörös nedvet, az ééén kezem viszont lassan csúszott fel az oldalán.. a hátán.. az él csak egész finom leheletnyit karcolva bele..

- Mindenki megtörik egyszer.. - suttogtam csak halkan az orrom alatt, végig a pengét figyelve, és ahogy felért egyenesen a vállgödrébe, elmélázón borult oldalra a fejem - De ma jó kedvemben vagyok.. - magyaráztam csak a pengének, az ugyanazzal az ütemben hullott ki az ujjaim közül beleállva a földbe, és én csak a kezemet figyelve lassan nyaltam le róla a rajta feszítő rászáradt ínycsiklandó életet. - Ma megkapod azt amit akarsz. - suttogtam újra, de nem is várva többet, kapott a másik, szabad kezem is a fa törzsére, és a testem lassan majd egyre növekvő ütemben parancsolón indult meg benne, egyre csak fokozva, hevítve azt a második legjobb érzést az életben. De most akartam! Akartam őt! Így! Hogy engedetlen! És éreztem hogy belevigyorgok az egyre feljebb törekvő érzésbe!

(Mystic Falls határa)

A nyugodt hely, mint kép, egy tágas, zöldellő tér képében tűnt fel szemem előtt... mint rég... birtokom nyugodt tere... békés, szép tája... De nagybirtokom itt, hiába keresném, nem találnék olyan helyet mint az.
Viszont a park mellett elhajtva... a szép és zöldellő jelzők megegyeztek képemmel. Nyugodt hely is. Megfelelő, hogy gondolataim eleresszem kicsit. Így leparkoltam autómat egy szabad helyre a park mellé, majd elsétáltam, egész a zöldellő fűre, ki egy kis ösvény mellé, mely a park határa mentén haladt körbe. Szélén padok sorakoztak. Egyikre ültem le. És csak néztem, a kissé odébb elhaladó autókat, és embereket. Gondolataim elsodródtak. Tatia... és múltam irányába. Múltam... mely olyan asszony miatt telt magányban, ki nem méltó érzelmeimre, melyeket mégis táplálok feléje... ki tudja miért...
Talán oly dolgot tartogat nekem létem, melyet még korai látnom? Vagy... nem is tartogat már semmit, csupán eme magányos... siralmas létet? Gyermekem és asszonyom elvesztvén, eljátszván életem, és megbecsülésüket... ez a sorsom? Magány a létem értelme? S ha az, van tán még módom változtatni...? Vagy örök magány a jussom..?

(Hotel - Megan szobája)

Kis kocsikázás, na és persze hatalmas hiszti árán sikerült elszakítanom a kicsiket otthonról néhány órára. Nem voltak hozzászokva, hogy parkba járjanak, az anyjuk ahhoz túl elfoglalt volt. Én pedig készséggel vállaltam a feladatot. Persze sírás nélkül nem tudtunk elszabadulni, de a kis Alexis azonnal meg is nyugodott, amint meglátta azt a hatalmas területet, ami most végig az övé, és játszhat, amennyit csak akar. A srácokkal már nem volt ilyen könnyű dolgom. Szöges ellentétei voltak egymásnak. És hiába akartam, hogy Lucas is menjen a testvéreihez játszani, valamiért nem barátkozott meg velem. Vagy talán nem is velem volt gondja, hanem a helyzettel, vagy a hellyel. De az első napom, és nem hiszem, hogy ne tudnék valahogy a picúr bizalmába férkőzni. Felváltva figyeltem, ahogy Josh a húgával játszik, és hogy Lucas egyáltalán rájuk se bagózik, de még megszólalni sem hajlandó. Épp azon törtem a fejem, hogy miként hozzam össze a három testvért egy kiadós játékra, mikor megláttam, hogy a kislány eldobálta a cipőit, és mezítláb kezdett szaladgálni a fűben. Kissé morcos voltam, talán kijöttem a gyakorlatból? Vagy nem vagyok jó dadus? Játékosan megdorgáltam Alexist, aztán ismét útjára engedtem, ezúttal már a cipővel a lábán. - Így maradjon, a cipő a lábadra való. - magyaráztam, aztán Lucast kezdtem keresni tekintetemmel, de nem találtam. Meglepve fordultam körbe a tengelyem körül, hátha valahová elbújt, vagy hátha csatlakozott a testvéreihez, de ... Nem. Azt hiszem a munkám során még sosem ijedtem meg ennyire. - Lucas?! - értetlenkedtem. Az előbb még itt volt, nem tűnhet el csak úgy. - Lucas! - szóltam hangosabban. Néhány borzalmas másodpercig megfordult a fejemben sok sületlenség, de egyiket sem vettem komolyan. Azonnal a két játékos kisgyerek felé vettem az irányt és a kislányt a karomba emelve, Josh kezét pedig megfogva indultam Lucas keresésére. Nem pánikoltam. Az a legrosszabb, amit ilyenkor tehetek, de... Talán érdemes lenne felrúgni a szabályt, most, hogy.. - Lucas?! - kiabáltam továbbra is hangosan, és a cél az volt, hogy minél többen hallják...

(Megan)

A gondolataim erős sodrásában, még az is elment a fülem mellett először, hogy valaki... valaki égre-földre kiabál a távolban, jó pár méterrel arrébb. De a sokadik felkiáltásra már odafordult lassan a fejem. A távolság nem akadály, a szemeim azonnal kiszúrták azt a karcsú, szép alakú fehérnépet, aki karján és maga mellett egy-egy gyerekkel, kiabált, ha gyanúm nem csal, egy harmadikért, mert újra és újra egy nevet kiabált.
Nem is értem minek figyeltem erre fel, hisz engem nem érdekel senki nője meg gyereke, meg semmi ilyesmi. Most főleg nem, hisz dolgom van, a gondolataim épp elég fontosak nekem, hogy ne érdekeljen senki más, meg semmi más...

De a kiabáló nő csak nem hallgatott el végre... Már kezdett felhúzni... felkeltem a padról, melyen eddig ültem, és már indultam volna meg, hogy odamenjek a nőhöz, és finom eleganciával közöljem vele, hol is ordibáljon tovább... ÁM ahogy irányba fordultam, a szemem megakadt egy egyéb tényezőn...
Vagyis nem is tényezőn, hanem kerek-perc azon a gyereken, akit vélhetően ez a nő keres, és nem talál... és a jelek szerint azt sem látja, hogy a gyerek épp...
- VIGYÁZZ!! - kiáltom el magam, valami belső... ösztön hatására, és valami hajt... a fene nem érti, nem is gondolkodtam... csak futásnak eredtem, még gyorsabban mint egy ember, de lassabban mint ami pánikot keltene itt köröttem... Olyan gyorsan, hogy odaérjek... még mielőtt...!
És épp elkaptam... Ugorva vetettem előre magam, és az utolsó pillanatban téptem el onnét a gyereket, mint ahol aztán egy tized másodperccel később, pont elsüvített egy autó kereke. A gyerek és én is a földre zuhantunk, a túloldalt a járdán, de karjaim közé szorítva a kisfiút, védtem hogy a becsapódás ne üsse hozzá a betonhoz, hanem csak énhozzám, én azért egyértelműen nem okozok rajta sérülést, ha nekem ütődik, de a járda viszont igen. Én is érzem, miként súrolja végig a karom és az oldalam a kemény kő, de nem foglalkozom vele. Jobban leköt két dolog... a hirtelen események tengerében... Az egyik, hogy a gyerek jól van-e? És hogy engem ez mi a fenéért érdekel?? Egyáltalán miért jöttem, miért futottam érte, és mentettem meg...??
De a válasz... azt hiszem ott lebegett az orrom előtt... vagyis... azt hiszem épp felénk tartott... Valahogy...

Kezdeti nyugodtságomnak már csak hűlt helye maradt, és bár tényleg a legrosszabb, amit tehetek, a pánik, mégis kezdett eluralkodni rajtam. A kislányt szorosan húztam magamhoz, Josh kezét pedig megigazítottam a szorításomban és szinte húztam magam után. Kerestem.. Kerestem Lucast, kiabáltam érte és forgolódtam, mégis merre lehet. Én munkám során sosem keveredtem még ilyesmibe, nem tudtam, mit kellene vagy mit lenne célszerű tenni. És féltem is. Legjobban a bűntudattól, ami valószínűleg az idegeimet célozná meg, és nem sokáig bírnám. Hogy lehetek ilyen figyelmetlen?! Istenem... - Lucas...?! - hangom egyre kétségbeesettebben csengett, és feladtam a próbálkozást, hogy legalább a gyerekek előtt tartsam magam. Nem engedtem el őket, pedig igazán kedvem lett volna marokkal tépni a hajamat, valami megoldást keresve, vagy égi jelet várva, mégis merre menjek, merre kutassam?! Hogy merre találom.. 
És most először néztem szembe azzal, hogy az elmúlt napokat még nem hevertem ki és zaklatott vagyok. Minden szempontból az vagyok, nem kellett volna pusztán figyelemelterelésként gyerekfelvigyázást vállalni, mikor az agyam hátsó zugában ott motoszkálnak az múlt eseményei, a haláltusám és a mérhetetlenül nagy csalódottságom. Hirtelen azt is megbántam, hogy reggel felkeltem...
A vér is meghűlt az ereimben, mikor meghallottam egy rekedt hangot felordítani és azonnal abba az irányba kaptam a fejemet. A gyerekek mellettem tétlenül, értetlenül néztek körbe-körbe, nem értették, mégis mi folyik itt, valószínűleg csak annyit fogtak fel az egészből, hogy nagy baj van. Sőt, érezhették is, mert testem remegett, tenyerem pedig nyirkos volt az aggodalomtól. És volt is miért aggódnom. Most, hogy láttam, ahogy Lucas -kék pólójával és a maga világos, kockás nadrágjával meg tudtam állapítani, messziről is, hogy ő az- egyenesen tartott az út felé. - Lucas! - kiáltottam felé még egyet, de hiába volt, messze volt, hogy hallja, vagy csupán nem érdekelte, hogy őt szólongatom. Engem viszont halálra rémített, hogy baja lehet és hogy nem tudtam eldönteni mit tegyek. Elvégre nem hagyhattam itt a két testvérét, akkor utánuk is kutatnom kellene... Vagy még rosszabb.. De nem is igazán volt időm végiggondolni a dolgokat, már csak azt láttam, hogy egy férfi, hihetetlenül gyors tempóban fut egyenesen a fiú felé. Akkor még nem mértem fel a helyzetet, majd csak utána láttam, hogy kilépett egy sebesen haladó autó elé. Azonnal indultam is el abba az irányba, a gyerekekkel együtt, de visszafogtak. Kettejüket nem tudom cipelni, ahhoz nehezek, így pedig csak lassan tudtam menni, így premier plánból láthattam, ahogy a férfi az életét kockáztatva ugrott el az autó elől karjában a kisfiúval, én pedig felsikoltottam hallva a nagy fékcsikorgást. Próbáltam gyorsabban menni, sietni, a végén már talán futólépésben közeledtem feléjük, és a srácokat magam mögött tartva hajoltam le testvérükért, a férfival vajmi keveset foglalkozva bontottam ki az óvó öleléséből és magamhoz vontam. Aztán néhány pillanattal később, mikor kezdeti rémületem alábbhagyott, a haját hátrasimítva kezdtem sérülések után kutatni. Valószínűleg ő sem tudta, mi a csuda folyik körülötte, csak úgy patakokban folytak könnyei, de most azon kívül, hogy nyugtató szavakat duruzsoltam neki és végignéztem minden egyes bőrfelületét, nem tettem semmit. Semmit, amivel magamat is megnyugtathatnám, vagy akár a testvéreire is hatással lehetnék. Talán az volt az egyetlen mentségem, hogy még sosem éltem át ehhez hasonlót... De nem, ez sem mentség.. Erre nincs mentség. Gondatlan vagyok..
- Jól van? - fordultam a férfi felé, mikor már megbizonyosodtam róla, hogy Lucas sértetlenül megúszta. - Annyira sajnálom.. Megsérült? Én.. Nem.. Istenem.. - kezdtem magyarázkodni, de egyetlen épkézláb mondat sem jutott eszembe, amit pajzsként állíthattam volna magam elé.

Gyors történések egymásutánja.
Arra kaptam fel a fejem, hogy valaki odaért hozzánk. Majd arra eszméltem, hogy az illető - aki egy gyönyörű nő volt -, épp kikapja a kezemből a kissrácot, és hatalmas forgószél módjára imádkozza körbe a gyereket, hogy ugyan van-e rajta egy karcolás is?
Mivel a nő jelenleg úgy tűnt, rám egy fél pillantást sem fordított, én sem nagyon nézegettem Őket, helyette felültem a földön, és megvizsgáltam a karom, majd az ingem felhúzva megszemléltem az oldalam is. Egy-egy horzsolást láttam magamon, de a sebek már akkor elkezdtek gyógyulni, mikor még csak kigondoltam hogy megvannak. Így nem is foglalkoztam nagyon a dologgal, kár is lenne aggódni, némi horzsolás nem a világ. A lényeg hogy a gyerek él. Ha elcsapta volna a kocsi, akkor most nem biztos hogy ez így lenne.
Na, erre a gondolatra meg is láttam az idegen nő, meg a gyerek mögött az említett autó sofőrjét, amint halálra vált arccal néz minket pár méterről. Nem volt túl sok ingerenciám idegeneket nyugtatgatni, szóval a halálosan rettegő képére válaszul bólintottam, hogy jelezzem, a gyerek jól van. Ezt nálam jobban senki sem tudhatta, hisz vér sehol rajta, seb ugyancsak nincs, és meg sem ütötte magát. A halálra rémülés pedig csak a nevében halálos, igazából nem áll fenn a veszély.
- Ne aggódjon, nincs semmi bajom, de maga... - kezdtem volna, mikor meghallottam hogy a nő hozzám fordulva kezd beszélni. Azt akartam az orrára kötni, hogy legközelebb jóval nagyobb figyelemmel viseltessen a gyerekei iránt, mert nem biztos hogy máskor is ott leszek hogy megmentsem az életüket, de... ahogy felé emeltem a fejem, és neki akartam kezdeni a kioktatásnak, belenéztem egy csodásan szép szempárba, de bennem akadt a szó...
- Maga gyönyörű... - szakadt ki belőlem, és mikor meghallottam a saját hangom, én lepődtem meg a LEGJOBBAN! Uram isten, bevertem a fejem... miket beszélek??!
- Khm... elnézést... - fordultam inkább el a nőtől, és felkeltem a járdáról, majd porolni kezdtem a ruhám. Az is csak most tűnt fel, hogy körénk közben a fél környék odaállt, nyilván mindenkit érdekelt, mi van a gyerekkel. Én meg égek itt, mint boszorkány a máglyán. Gratulálok, Cedric! - Lehet menni emberek, nincs itt semmi látnivaló! A gyerek jól van! - szólaltam meg emelt hangon, és úgy néztem körbe, hogy ne is legyen kedvük maradni.

Nem is tudom megmondani, mitől könnyebbültem meg jobban. Attól, hogy Lucas rendben van?! Kétségtelenül. Attól, hogy a férfinek sem esett baja? Igen, attól is... Vagy inkább az volt az ok, hogy elhessegette a körénk gyűlt közönséget?! Így is mardosott a bűntudat és falta a lelkem darabkáit, amiért mindez megtörtént, nem volt szükségem sem szemrehányásra, sem kioktatásra, nagyon is tisztában voltam a helyzet súlyával, és azzal, hogy hibáztam. Pedig sosem fordult még elő velem. Bár jobban belegondolva...
- Biztos, hogy jól van? - néztem fel rá riadtan, közben magamhoz vontam a másik két gyereket is, akik még mindig vajmi keveset értettek a helyzetből. Nem is lett volna baj, de persze, nekem akkor is el kell majd mondanom az anyjuknak az egészet, és ha most ennek az idegen férfinek a szemébe se tudok belenézni, hogy fogok viselkedni előtte?! - Biztosan megütötte magát... És ha ilyeneket mond, valószínűleg igazam van és nincs jól... - kapartam elő ismét a hangomat, de nehezemre esett lenyugtatni magam. - Hívok egy orvost.. vagy.. beviszem a kórházba... - ajánlottam. Csak olaj lenne a tűzre, ha miattam nem csak a gyerekek ijednének halálra, de neki is baja esne. - Ez a legkevesebb... - máskor megeresztettem volna egy mosolyt is, de most nem tudtam rávenni arcizmaimat a mozgásra, sőt, ajkaim talán még mindig lebiggyedtek, holott a veszély már nem állt fent. legalábbis közvetlenül már nem.
- Madár volt.. - kezdte magyarázni Lucas hüppögve és meg is lepett vele. Eddig hozzám se szólt, emberszámba sem vett, most viszont kapaszkodott belém, és nyugtatást várt tőlem. De én közel sem voltam még olyan állapotban, hogy segíteni tudjak rajta. - .. elrepült... - mondta tovább, én pedig akaratlanul is továbbfűztem. - Ha így folytatjuk, Megan néni is repülni fog.. - sóhajtottam nagyot. Bár igazán nem a munkám miatt aggódtam, de ha elterjed a dolog, márpedig az ilyeneknek hamar híre megy, semmit és senkit nem fognak rám bízni, nem hogy egy gyereket...
- Még meg sem köszöntem... - fordultam ismét a férfi felé, és próbáltam legalább rövid időre nem ostorozni magam. - El sem hiszem, hogy megmentette az életét... - ráztam meg a fejemet, hiszen ez minden józan észt meghazudtolt. - Köszönöm... - néztem végre a szemébe, hogy lássa, valóban hálás vagyok érte, sőt, annál sokkal több. Valószínűleg a keresztet, hogy egy ártatlan kisfiú miattam hal meg, nem tudtam volna elviselni.
Most néztem meg először alaposabban. Nálam magasabb volt, sötétszőke, vagy talán világosbarna haja volt, ezt nehéz volt megállapítanom ebben a napsütésben és zöld szemei. Azt vártam, mikor olvassa végre rám, hogy defektes vagyok, amiért nem figyeltem jobban, és miattam történt mindez, de.. Talán még arra sem voltam felkészülve.
- Gyertek, menjünk arrébb... - kértem a kicsiket és a kislányt újra felvettem, a Josh kezét megfogtam, Lucas pedig a pólómba kapaszkodott, így mentünk néhány métert, amíg elértünk a legközelebbi padig, ahová leültettem őket szépen sorban, egymás után és a táskámból előhalásztam nekik egy-egy szelet csokoládét. Talán némi vigasz a pánikra. És ahogy ők szépen eleszegették az édességet, és kezdett visszatérni a kedvük, én is jobban lettem valamivel. De csak valamivel. Hangosan, mélyet lélegeztem és a hajamba túrva próbáltam kitalálni, most mégis mihez kezdjek.

Na még csak az kéne nekem, még hogy kórház, viccnek is rossz - gondoltam magamban nevetve, az abszurd képen, miként én kórházba kerülnék mert a földre vetettem magam. Ugyan kérem. Előbb rágom le a saját öklömet. Na jobb lesz összeszedni magam, mert még a végén ez a nő itt orvosért kiált, és ha még sokáig gondolok effajta sületlenségeket, én is kiáltok, mert megbolondultam. Eljövök hogy Tatiáról gondolkodjam, erre tessék... itt meresztem a szemem egy idegen nőre, akinek három gyereke van. Na kérem, nekem sincs ki két keréknél több ez egészen bizonyos.
- Nem kell orvos, ne aggódjon, hölgyem, semmi bajom - biztosítottam komolyan, és fellélegezve láttam, hogy az emberek közben odébbálltak, köztük vonakodva bár, de a sofőr is, aki majdnem megölt egy gyereket.
Hallottam, miként kezd a kisfiú magyarázkodni a ki sem mondott kérdésre, mely szerint, ugyan miféle megfontolásból jött az útra. Hát sokminden eszembe jutott volna, de egy madár, mint lehetőség... na az nem. De hát... én nem vagyok gyerek, ilyen ártatlan dolgokat már nem követek olyan áhítattal, hogy a halálba sétáljak értük...
Én már inkább arra készültem, hogy lelépek. Gondolkodni jöttem, de most csak ezt a nőt tudom bámulni... és a gondolataimat korántsem Tatia tölti ki... szóval... mennem kell.
- Nincs mit köszönni ezen, fogalmam sincs miért tettem. Ez a mai nap csupa meglepetés - rázom meg a fejem. Meglepetések sorozata... Most is, meglepetés követ meglepetést, ez a nő a szemembe nézett... és érzem hogy olvadni kezdtek a csontjaim. Mi a fene ez az érzés? Az eszem megáll, elég Cedric, térj észre, ember!
El akartam indulni az ellenkező irányba, amikor a nő elindult hogy visszavigye egy padhoz a három gyereket, de... valami mégis... ott tartott, és néztem ahogy megy előttem és végigmértem karcsú alakját, hosszú, sötét színű haját, formás derekát, ringó csípőjét, lábait... és... valami elindította az én lábaimat utánuk...
Pár lépés lemaradásból néztem, hogy ülteti padra a kicsiket, hogyan ad nekik csokoládét, és miként áll meg előttük, látszólag problémával az elméjében őrlődve...
- Segíthetek valamit? - kérdeztem ösztönösen, pedig... azt se akartam elárulni, hogy nézem Őket, meg hogy itt vagyok... De miféle úriember lennék én, ha hagynám őrlődni ezt a nőt? Ha már eddig kibírtam hogy emberséges legyek, lehetek még az egy kicsit!

Lenyeltem, hogy nem akar orvost látni. Felnőtt férfi, így nem szólhatok bele abba, mit csinál, de az biztos, hogy nyugtalan leszek miatta. Legalábbis mindaddig, míg be nem bizonyosodik, hogy valóban semmi baja sincs és nem csak állítja.
- Mindenesetre hálával tartozom... - ismételtem magamat. Nem érdekelt, hogy milyen indítéka volt, hogy maga se tud magyarázatot keresni, vagy találni a tettére, akkor is megóvta a gyereket, akire nekem kellett volna vigyáznom. - Én.. Nem tudom, mit csinálnék, ha bajuk esne... - ráztam meg a fejemet, miközben idegesen toporogtam. - Meg valószínűleg az anyjuk se... - sóhajtottam nagyot és lepergett előttem, hogy mihez kezdenék, ha valaki az én gyerekeimre vigyázna ilyen gondatlanul... Nem, inkább bele se gondolok.. Nem zaklatom fel magamat ilyenekkel. Éppen elég zavaró volt, hogy szinte kívülállóként néztem az eseményeket. Minden lélekjelenlétemre szükségem volt ahhoz, hogy tartani tudjam magamat. Nem hittem volna, hogy a félelem és a sokk hatása ennyire meglátszódik az emberen, de az előzőek miatt már semmin se lepődtem meg. Jobb lesz, ha hozzászokom a sok furcsasághoz, ami körülvesz. Na meg, ha elkezdek agyalni, mégis hogy magyarázom ki magam az anyjuk előtt.
Nem is figyeltem fel rá, hogy a férfi követ minket, és valószínűleg továbbra is tudatlan maradtam volna felőle, ha nem szólal meg. Kissé megugrottam a hangja hallatán, de isten lássa lelkem, nem azért mert félnék tőle, csak egyszerűen nekem is sok volt a mai délután..
- Többet tett, mint azt bárki gondolta volna, a többivel nekem kell megbirkóznom - sóhajtottam nagyot, közben félig felé fordultam úgy, hogy közben fél szemem a gyerekeken legyen, akik félszegen szaladgálni kezdtek nem messze tőlünk. Látszólag bennük megszűnt mindenféle sokkhatás. - Talán haza kellene vinnem a gyerekeket... - morfondíroztam hangosan, de itt meg is akadtam. Nem voltam még felkészülve a találkozásra az anyjukkal. Magamat ismerve nem tudtam volna magamban tartani a történteket, az elképzelhető következmények gondolatára pedig kissé megtántorodtam, így automatikusan indultam meg a pad felé.

-Hát, hogy élek az enyhe túlzás! -egy halk nevetés közben megforgatom a szememet. Pont, hogy teljesen halott vagyok, mégis teljesen élek. Jó érzés. Kimondottan. 
-Haley "csinált" vissza, egy új, eddig ismeretlen varázslattal, ami lám, sikerült! -vigyorodom el, büszkén. -Hogy megérte-e? -egy percre megtorpanok elgondolkozva ezen. -Még nem tudom. -megrázom a fejem, ám a magabiztosság csak úgy csillog az arcomon. Kérdésekkel bombáz, amikre hirtelen nem is tudok felelni, így csak kedvtelenül, de mosolygósan vállat rántok. 

Pár pillanat múlva megcsörren a telefonom, és akkor érzem azt is, hogy kezdek egyre éhesebb lenni.
Azt hiszem mindenféle habozás nélkül ideje induljak. Megköszörülöm a torkom.
-Figyelj, sajnálom, hogy most csak ennyit beszéltünk, de mennem kell. -hevesen bólogatok. -A telefonszámomat tudod, majd hívj, és mielőbb tudunk beszélni. -rákacsintok, majd köszönésképpen elmosolyodom, és a visszatért, úgy imádott vámpírsebességemet kihasználva elsuhantam.

/Folyt.: valahol/

Perrie & Jessica

Mystic Fall's igazán csodás helynek bizonyult számomra. Eddig... A tájjal és a környezettel eddig sem volt problémám. Sikerült elkerülnöm a ronda vérszívókat is. De az, az érzésem, hogy csak egyenlőre...
Most is ugyan azt cselekszem, amit az elmúlt pár napban, mikor is megtudtam, hogy a húgom itt tartózkodik. Keresem! Ebben a parkban még úgy sem jártam... Szép lassan és pontosan körülnéztem, majd mikor megállapítottam, hogy nincs itt Lucy leültem egy padra. Vártam, de mégis kire?

(Megan)

Némán fogadtam a nő hálálkodását. Nem tekintettem magam olyannak, mint akinek szüksége van rá hogy hálásak legyenek, mert tettem valamit, amit nem tudom miért tettem. Ösztön talán? Nos... végülis apa volnék, vagy mifene, a gyermekélet megóvása benne lehet az ösztöneim tárában, de... ezidáig idegen gyerek iránt nem támadt fel bennem a dolog. Erin más, Ő az enyém. De más gyerek másik kérdés.
Ellenben arra felfigyeltem, mikor a nő azt mondta, a gyerekek "anyja", szóval... hmm... nem az Ő gyerekei. Így máris valamicskével kedvezőbb besorolásba került a szememben a szemrevaló fehérnép. Hisz akkor szabadon nézhetem. A szemem sosem volt csak Tatia kegyeire beprogramozva, nyugodt szívvel megnézhetek mást is.
Elmosolyodtam, mikor a hölgy meglepődését észleltem, amit a hangom váltott ki. Hmmm... már majdnem olyan mintha prédára lesnék. Szeretem mikor meglepődnek, mert nem tudták hogy követem őket...
A gyerekek közben odébbálltak, és úgy látszott, őket már nem zavarja hogy egyikük az előbb majdnem meghalt, újra játszani kezdtek. Ellenben kedves felvigyázójuk olyan sápadt volt ott mellettem, mintha legalábbis baja esett volna a gyereknek.
- Úgy vélem - kaptam el a kezét, mikor tántorogva kezdett odaimbolyogni a padhoz, melyeket az imént még a gyerekek foglaltak el -, előbb magának kellene némiképp megnyugodnia. A végén elájul útközben, és megint elveszti az egyik gyereket - jegyeztem meg, részben szurkálódva, majd leültettem az említett ülőalkalmatosságra, és leguggoltam eléje, úgy mértem végig az arcát. Mint egy frissen meszelt fal. Habár nem nekem kéne oktatást tartanom felelősségből, nekem, a mintaapának...
- Ha gondolja... el tudom intézni, hogy ne kelljen színt vallania otthon, mi történt ma itt majdnem - vontam meg a vállam, javasolva, egy lehetőséget. Nem mintha az orrára kötném, hogy megigézhetem az általa vigyázott gyerekeket, de... "beszélhetek" velük. Meggyőző személyiség vagyok. És ezáltal tán megnyugszik kissé a nő, mert gyanítom, nem csak azért van kiakadva, mert majdnem elgázolták azt a fiút, hanem azért is, mert ezért a gyerekek szülei nyilván nem adnak majd neki fizetésemelést.
Én meg gondolatban a saját bokám rugdosom törésig, mert a belső énem szabályosan el van borzadva ettől a kintitől aki beszél...