Így első látásra semmi extra nem volt a városban, mondjuk így autóból nem is lehet ezt annyira megítélni, de majd úgyis kiderül. Nem volt túlzottan sok hangulatom rögtön hotelba menni, ezért inkább leparkoltam a kocsit az egyik kis utcában és, hogy biztos megtaláljam alaposan bememorizáltam az utcatáblát és elindultam vakon az éjszakába. Pár perc múlva valami parkféleségnél lyukadtam ki és úgy döntöttem, hogy itt egy időre meg is állapodom. Egy darabig csak sétálgattam a parkban össze-vissza.. Nem voltak sokan, bár ez jelen esetben nem is nagyon izgatott, csak a magány és a friss levegő. Szinte egyfolytában csak Violeten járt az eszem, hogy mit fog szólni ha meglát, bár azt hiszem már előre tudom a reakcióját, vagy páros lábbal rúg ki, vagy egy pár cifra szó kíséretében elküld egy melegebb éghajlatra. A hosszas eszmefuttatásomból az térített észhez, hogy nekimentem valakinek. -Bocs, ne haragudj! -hátráltam egy lépést, majd csak akkor néztem meg, hogy kibe botlottam. Számomra ismeretlen volt, de messziről érezhető volt rajta, hogy vámpír. Remek, ilyen az én "szerencsém"..
A mai napon tényleg semmi kedvem nem volt semmihez. Most, hogy már jó nyomon voltam az összes családtagom felkutatásához, így megengedhettem magamnak, hogy egy éjszakai sétát tegyek. Úgy döntöttem a legcsöndesebb helyet választom...a parkot. Teljesen sötét volt. Nem szerettem volna most társaságot.De akkor valaki belém jött.- Mi a franc... - sziszegem. Ma totál nem vágytam társaságra, de most még ez is. A legjobban a világon azt utálom ha nekem jönnek. Tényleg nem utálok semmit annál jobban. Az agyamat teljesen elöntötte a düh. A hátizmaim megfeszültek a forróságtól, ami szétáradt a testemben. - Úgy látszik ez nem a szerencse napod örege... -mondom miközben megfordulok, de akkor megpillantok egy vérfarkast. Na már csak ez hiányzott. Semmi másra nem vágytam. Szerencsére nem igazán tud nekem ártani most. Telihold sincs ráadásul. Emberi alakjában pedig fél kézzel elintézem, már csak a koromból adódóan is. Elmosolyodom. - Látom nem nagyon szeretnél már élni...-Összefonom az ujjaimat és vigyori arccal elkezdek körötte járkálni. Még nem tudom mit fogok vele kezdeni, de biztos nem engedem el anélkül, hogy ne tanulná meg ki itt az alfa.
Hát nem éppen erre a reakcióra számítottam, de reklamálni nem tudok, legalábbis nem lenne szerencsés ha azt tenném. -Hé, nyugalom! Nem kell túlreagálni a dolgot. -tártam szét a karjaimat vigyorogva mintha misem történt volna. Nem akartam balhét, de ha ilyen görcsösen ragaszkodik hozzá, hát legyen, semmi jónak nem vagyok az elrontója. Idegesített ahogy körülöttem kezdett el járkálni, mint egy keselyű aki arra vár, hogy lecsaphasson. Na nem, ezt nem fogom engedni.. -Elvagy tévedve ha azt hiszed, hogy könnyű dolgod lesz. -vigyorogtam továbbra is. Nem szokásom beijedni másoktól, és nem is most fogom elkezdeni. Nem tudtam mit akar tenni, de igyekeztem minden eshetőségre felkészülni. Biztos vagyok benne, hogy erősebb mint én, de akkor sem adom meg neki azt az örömöt, hogy egyszerű dolga legyen velem.
Láttam rajta, hogy inkább hagyná annyiban a dolgot. Viszont akárhányszor térdepel le előttem akkor sem engedem el ilyen könnyen. Túl dühös vagyok ahhoz. Egy ideje már, hogy vérfarkasokkal találkoztam, ezért kicsit elszórakozom vele mielőtt elengedném.
Megállok előtte és odanyújtom a kezemet feléje. - A nevem Nash..Nash Petrova... - mondom keserűen. Legalább a nevemet tudja meg, ha elfajulnának a dolgok. Persze alapból az udvarias viselkedés az első nálam. - Mi szél hozott errefelé kedves barátom? -Kissé oldalra billentettem a fejemet és "nagyon" közel léptem hozzá, ezzel is idegesítve és fokozva a feszültséget kettőnk között. - Most válaszolsz vagy kihúzzam belőled a két kezemmel?.... - közlöm boldogan és megemelem felfelé mindkét tenyeremet egy kis vállrángatással egy időben.
Kéznyújtására nem reagáltam, csak összefontam magam előtt a kezeimet és egy keserű vigyorra húztam a számat. -Miles Correia.. -böktem ki én is a nevemet szárazon. Az előbbiek után nem fogok jó pofizni vele.. -Egy ismerősöm miatt jöttem, de amúgy sok közöd nincs hozzá. -jelent meg egy halvány fintor az arcomon. Közelebb lépett hozzám, és már jócskán túllépte a magánszférám küszöbét. Egyre jobban kezdett irritálni, de nem akartam elhamarkodottan cselekedni. -Próbálkozni szabad, de ne lepődj meg ha nem jársz sikerrel. -jegyeztem meg gunyorosan és ezúttal én kezdtem el körötte sétálgatni összefont karokkal. Érdekelt, hogy hogyan reagál a saját módszerére.
- A mentorom egy őrült. És olyan bolondok háza van itt, hogy valahol ebben a városban kószál szabadon, pedig isten a tanúm rá, hogy elmegyógyintézetbe kellene zárni azok után, amit emberekkel művel. - sóhajtottam fel, beletúrva hajamba, majd egy apró mosollyal méregettem őt tovább. Rosszindulatú voltam általában, de nem fajtársakkal. - A legifjabb ha jól tudom... Bonnie...? - kérdeztem, bár kissé tátovázón.
Miles Correia...Nem csengett ismerősen akármilyen keményen is próbáltam az agyamban valami hasonlót keresgélni. Elvettem a kezemet egy keserű mosoly mellett, mert elég modortalanul reagált. Az én időmben még az ellenségeket is megtiszteltük ennyivel. Hova fajul ez a világ....
Kíváncsivá tett vajon kihez is jött. Igaz még nem vagyok nagyon otthon ebben a városban, de akkor is számon kell tartanom kik és miért vannak itt. Ha bármelyikük is veszélyt jelent bármelyik rokonomra akkor itt az ideje kiválasztania a kopjafát. - Lehet érdemes lenne megpróbálkoznom vele... - mondom keserűen. Legalább a nevemet tudja meg, ha elfajulnának a dolgok. Persze alapból az udvarias viselkedés az első nálam. Elkezdett körülöttem mászkálni. Olyan érzés volt, mint mikor az ember a csirkék közé kerül. A tekintetemmel követtem őt. Megcsillant a szemem és egy hirtelen mozdulattal elkaptam a nyakát és egy közeli fának nyomtam. - Most pedig mond el kihez jöttél.... - mondom lihegve az izgalomtól. Szinte izzott a szemem a vágytól, hogy itt helyben megfojtsam. Nem vagyok az a gyilkos típus és mindig azt az utat választom, ahol életben maradhatnak, de néha nálam is elszakad a cérna. Ide oda döntögettem nagyon lassan a fejemet és egyenesen a szemébe néztem.
- Ki az? - tettem fel cseppet sem udvariasan a kérdést. Nos, nem hiszem, hogy találkoztam már vele.. Arra valószínűleg emlékeznék, ha egy - állítása szerint - őrülttel találkoznék... - Biztos vagy benne, hogy itt van? - faggattam tovább. Azonnal rossz érzésem támadt, bár lehet, hogy ez csak automatikus védelmi reakció, ami most éppen a városomra irányult. - Azt hiszem, Ő a legifjabb Bennett.. De bármilyen furcsa, még nem találkoztam vele.. Sem alkalmam, sem időm nem volt rá.. - utaltam arra, hogy tényleg nemrég jöttem vissza.
Azt hiszem kezdtem elég feszült lenni... Bár próbáltam tenni ellene.. - Annyira pont tisztában vagyok a dolgokkal, hogy ezt meg tudjam ítélni.. - rántottam vállat. Nem, specialistának nem mondanám magam. Azt hiszem ahhoz túlságosan is kerülöm a vérszívók társaságát. - Nem mondanám magam irigynek.. Én.. Azt hiszem csak rám kell nézni és látszik, hogy nem szívesen lennék fajtádbeli. Megvannak a különbségeink, de a hasonlóságok is... Nézzük csak.. Azt hiszem elég temperamentumos kis teremtés vagy.. Engem meg könnyű kihozni a béketűrésből.. Szóval ezzel a helyedben, nem akarnék játszani. - oktattam ki komolyan. Nem szokásom csak úgy nekiugrani valakinek, de a lekezelő hangnemet senkivel szemben nem tűröm. - Abszolúte ráérek, neked szentelem magam.. Mondjuk.. A mai délutánra.. - kacsintottam rá, hogy elhessegessem a feszültséget közülünk. Nem akartam én rosszat vele, csak hogy tudja, hányadán állunk. - Szóval akár túl is léphetnénk ezen a kis közjátékon...
- Úgy hívják, hogy Curtis. De ha ismered, akkor.. nem hiszem, hogy büszkélkedned kell vele. - fintorodtam el. Egy szadista volt az a férfi, és közismert, hogy ha ehhez még boszorkányság is párosul, hát jó dolog nem sülhet ki belőle. Kész életveszély a pasi. - Érthető. - kezdtem bele egy új gondolatmenetbe. - Mondd, már van hol megszállnod a városban? - kérdeztem kíváncsian Mollyt. Jó lett volna, ha mellettem is áll egy olyan erős boszorkány, mint ő.
Curtis... Curtis.. - ízlelgettem a nevét. - Nem, azt hiszem még nem hallottam róla. Néha elég tájékozatlan vagyok.. - forgattam a szemeimet. Úgy tűnik sok minden változott, mióta elmentem. - És Te... Miért keresed ennyire, ha ilyen véleménnyel vagy róla? - értetlenkedtem. - Őszintén szólva ezen még nem gondolkoztam... Talán kiveszek egy szobát a hotelban.. - rántottam vállat. Anyámat igazán nem akartam zavarni, és bármennyire jó volt köztünk a viszony.. Azt hiszem ez még nagyon korai lenne.
A bál másnapján úgy ébredtem, mint akit fejbevertek. Eléggé megviselt Kol halála, és ammiatt is lekiismeret-furdalásom volt, hogy Nash-t olyan hamar ott kellett hagynom ammiatt a ribanc miatt. Ki kellet ürítenem a fejemet, így a város parkját tűztem ki úticélul. Rajtam kívül csak két ember volt a parkban, közülük az egyik éppen a másikat próbálta megfojtani. Megfojtani? Na jó, itt valami nem stimmel... Közelebb mentem, és ismerős látvány fogadott. -Nash? Te meg mit csinálsz? komolyan azt hittem, hogy a park kellős közepén akar kinyírni egy embert, de amikor még közelebb mentem, elfintorodtam... A másik férfi...vérfarkas volt. Túl sok farkassal találkoztam az évek során, így bárhol felismerem jellegzetes szagukat. -Áh, szóval egy farkas kihúzta nálad a gyufát? kérdeztem rejtett szarkazussal a hangomban.
Már tényleg azon voltam, hogy itt helyben megfojtom a pasast, amikor egy tündéri hangot hallottam meg a hátam mögül. Annyira ismerősen csengett és szinte már megigézett, ezért hátrafordultam meglepetésemben. Az ámulattól még a farkast is elengedtem, aki a földre esett kissé köhicsélve. Ott állt ő.
Selena....Hatalmas mosolyra szaladt a szám széle. Már a farkas sem érdekelt annyira. Egy ideig úgysem tud mozdulni, hiszen elég kemény kézzel bántam vele. Kitárt karokkal elindultam a lány felé nem is nézve hátra. - Hát te meg mit keresel itt kedvesem... - mondom boldogan. Valahogy a mi találkozásaink mindig olyan sors szerűek.
A hozzászólást Nash Cranford összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Márc. 08, 2013 6:58 pm-kor.
-Nos a változatosság kedvéért, azért jöttem, hogy kiürítsem a fejemet. A tegnap este egy kicsit sűrűre sikeredett.- szám mosolyra húzódott. Úgy néztem Nashre, mint valami szerelmes idióta. Úgy látszik Kolnak pár nappal ezelőtt megint igaza volt. Ha valaki túl korán válik vámpírrá, ergo nem elég érett, akkor egy életre megtartja a jó, vagy épp rossz szokásait. Ez történt velem is. Régen, amíg nem találkoztam Elijahval, képes voltam naponta újra szerelembe esni, ha az utcán szembe jött egy-egy jó pasi. Úgy látszik, ez megmaradt bennem, és most kívánkozik a felszínretörni ezer éves hallgatása után. -Egyébként...- kicsit oldalra dőlve a földön szenvedő férfit kezdtem tanulmányozni. ...mivel sikerült felhergelnie a "béke megtestesítőjét?- kérdeztem kíváncsiskodva.
Nem igazán gondoltam a nőkre, annál többet, mint az én férfi oldalam kiegészítőire. Valahogy a bál óta ez megváltozott egy bizonyos mértékben. Ha én szeretni akarok valakit akkor azt fogom is. Valami ilyesmi történt Selena felé is. Valahogy már nem csak az ágyamba akarom cibálni, ha meglátom. Fogalmam sincs miért. Hiszen közel ezer éve nem találkoztam senkivel aki csak ennyire is boldoggá tett volna a puszta jelenlétével. Úgy éreztem neki mindig tudok örülni.
Mikor elég közel értem hozzá megálltam előtte. Én is követtem a tekintetét a farkas férfira szegezve. - Tulajdonképpen már a tudat sértett, hogy egy vérfarkas... Másrészről neked nem kell tudnod mennyire egy gyilkológép is tudok lenni drága... - mondom inkább csak viccből. Nagyon is tudok erőszakos lenni, ha olyasmiről van szó amire szükségem van vagy muszáj megtennem, de ez nálam mindig is véget ért a kínzásnál. Vámpírlétem alatt is megtudom számolni az ujjamon, hogy hány embert öltem meg. Ami bizony nagy szám ennyi évhez képest.
Nem firtattam tovább ezt a "ki a bölcsebb és tapasztaltabb" dolgot. Azt hiszem ez volt a lényege. - Lehet, hogy nem érzed magad annak, de mindenkibe benne van, még ha akaratlanul is tagadja. Én magyarázzam neked az emberben lappangó személyiségjegyeket?! Meglepő fordulat lenne ezek után. - feleltem szórakozottan, de hirtelen az a nagy jókedv eltűnt, arcvonásaim komolyságot sugalltak. Ennek ellenére korántsem szontyolodtam el annyira, amint amennyire látszott. - Legtöbbször ez nem kívánság műsor. Én sem szabad akaratomból lettem az, ami. A legváratlanabb pillanatban is megtörténhet, egy pillanat alatt. És onnantól kezdődik az őrület, ahogy te is fogalmaztál. De jobb mintha minden teliholdkor eltörnének a csontjaim. - sóhajtottam lesütött szemmel belegondolva, talán bele is borzongtam. Jól hallottam, hogy fenyegetőzik?! Vagy csak egy baráti jó tanáccsal hozakodott elő?! A voksomat az első változatra tenném. De ha most azt várta, hogy ettől berezelek és behúzom fülem, farkam, elég nagyot tévedett. Ahogy mondta, temperamentumos vagyok. - Nagy szerencse, hogy nem vagy a helyemben. - csipkelődtem továbbra is mosolyogva, miközben azt vártam, ezzel vajon át tudom-e törni azt a bizonyos jeget, amit állítása szerint könnyű. Az egyik pillanatban még így gondoltam a másikban úgy. Nem lenne hátrány, ha elkerülném a feszültség generálását, és nem törekednék arra, hogy ellenszenvet esetleg agresszív jellegű érzéseket tápláljon irántam. A végén, számon sem tudnám tartani, ki akar szíven szúrni egy karóval. Feltápászkodtam a földről, majd az ujjamon kiserkent vért egyetlen nyelvöltéssel eltávolítottam. A seb sec perc alatt begyógyult. - Helyes lépjünk... rajtam ne múljon. Nem mellesleg Én sem örülnék, ha szét kéne vernem a csinos kis pofidat. - vigyorogtam tovább, majd ujjhegyeimet végighúztam arcán, nyomatékot adva szavaimnak. Magam sem tudtam, hogy ez a gyengédség, alantas szándékoktól hemzseg, vagy valódiak, minden estre egyel több kérdést írhatok fel a megválaszolatlan kérdéseim listájára, amire egyedül Én adhatok választ, senki más. Addig is, ez már nem oszt, nem szoroz. - Akkor hát, mihez lenne kedved? - vontam fel szemöldököm, kérdőn pillantva rá, hiszen mostanában elég szűk a repertoárom.
Nash közelében minden olyan más. Ha vele vagyok, nem érzem magam semmirekellőnek, és úgy érzem, hogy van miért élnem. Ezer évem alatt csak a legjobb barátom, Kol tudott néha felvidítani igazán. A legtöbb időmet általában azzal töltöttem, hogy otthon ültem és sírdogáltam. Hát igen...rám mindig is erősen hatottak az érzelmek, talán túlságosan is. -...Másrészről neked nem kell tudnod mennyire egy gyilkológép is tudok lenni drága...- -elmosolyodtam, aztán tettetett komolysággal néztem csodálatos kék szemeibe. Azthiszem túlélem, ha nem tudom meg. De én sem vagyok az a tipikus jókislány. Az eddigi ezer évem nem igen állt másból, csak gyilkolásból. Ha szomjas voltam, gyilkoltam.. Ha szomorú voltam, vagy ha éppen jó kedvem volt, gyilkoltam. Ha dühös voltam, úgyszintén. nem mondtam mást, csak a színtiszta igazságot. Kezdetben csak azért gyilkoltam olyan sűrűn, hogy leadjam a Tatia miatt felgyűlő dühömet. Később aztán már csak megszokásból pusztítottam az emberek faját, sok minden mással együtt...
Valahogy a farkaska még mindig a háttérben volt kissé beájulva. Úgy látszott egy darabig nem megy sehova. Láttam Selt, hogy vette a poént, de amit utána mondott az már nem tetszett annyira. Nem néztem ki belőle, hogy egy gyilkos. Nem azt mondom, hogy én egy szent vagyok, meg persze elég gyakran követek el dolgokat hirtelen felindulásból, de sosem végződnek az erőfitogtatásaim halállal. Hiszen én ezt csak azért csinálom, hogy megmutassam ki is itt az alfa. Ha megölném minek a kis színjáték hozzá?! A mosoly lehervadt az arcomról. Hogy tudja ilyen könnyen a szájára venni, hogy egy gyilkos. Én még mindig sínylődöm mélyen belül, amiért az vagyok aki, ő meg csak így a szájára meri venni ezt.
Úgy éreztem tisztára félreismertem őt. Lesütöttem a szememet és a cipőjét bámultam. Ez nem tetszett...Ez nagyon nem tetszett. Szinte kikeltem magamból. Felemeltem a fejemet és úgy ráztam jobbra balra egészen lassan mint aki nem hiszi el amit mondanak neki. Ez is a gyerekes részemhez tartozott. Valahogy mindig is olyan lányról ábrándoztam, aki bátor, szép és tiszta. Azt hittem Selena is ilyen lány. De egy gyilkos. Nehezemre esett ezt feldolgozni, hiszen már kezdtem belegabalyodni a lányba. Most mintha a szívemet kapargatták volna. - Szóval te csak úgy szórakozásból ölsz... - mondom teljesen csalódottan. Szinte éreztem a hangomon a csalódottság ízét. Arcára tettem a két kezemet és mélyen végre a szemébe néztem. Eddig próbáltam kerülni a tekintetét. Még a végén olyat teszek vagy mondok amit megbánok. Most viszont mélyen a szemébe néztem. - Tudod Sel.... Már kezdtem egészen beléd habarodni...Valahogy itt belül...igen ott belül végre úgy éreztem valaki oda is be tud férkőzni és ez a valaki te vagy....de nem gondoltam volna rólad, hogy te csak "úgy" megölsz ártatlanokat... - lehet elég hülyén hangzott amit mondtam, hiszen mégis csak egy vámpírnak mondtam, amit mondtam. Ha nem kötne a férfi magaviselet, már rég elbőgtem volna magamat. Persze ezt rajtam csak a legörbült szám jelezte. Még közelebb hajoltam hozzá. A lelkem belül égett. Nagyon akartam Selenát, de nem gondoltam volna, hogy egy ilyen dolog fog közünk állni. Még közelebb hajoltam, szinte már összeért az ajkunk. Persze mindenkinek kell egy esélyt adni a változásra. Ha hajlandó rá, akkor megadom. Hangosan nyeltem egyet, mert izgultam. Nem emlékszem, hogy valaha is megcsókoltam volna őt. Milyen nevetséges helyszín az első csókunknak. Az éjszakában, egy parkban a város közepén és még közönségünk is akad, egy vérfarkas. Vártam a reakciójára. Ha ő másképp látja a dolgokat akkor nem fogom magamat ráerőltetni.
Kívülről nem mutattam, de belül úgy érztem magam, mint egy kisszék, amit már csak egyetlen csavar tart. És ezt az egyetlen csavart most kihúzták, a kisszék pedig darabokra esett. A szívem szakadt meg, hogy gyilkos mivoltomat most kellett megtudnia. De mikor máskor mondtam volna el? Valamikor úgy is megkellett tudnia. -Ez nem...szórakozás volt. Ez annál sokkal összetettebb dolog. Akkoriban engem nagy mértékben befolyásoltak az érzelmek. Tatia felbukkanása, aki elcsábította a vőlegényemet, a Mikaelson család szétszakadása. Ez egyszerre túl sok volt nekem. És abba, hogy olyan lettem amilyen, ezek is nagy mértékben közrejátszottak, plusz még az, hogy alig pár hónapja voltam vámpír. Hidd el, a legszívesebben elszégyellném magam a föld alá, jó mélyre. amiket ez után mondott, arra az volt az első gondolatom, hogy most fogok egy ásót, és leásom magam vagy 200 méter mélyre. Ezt az ötletet persze azonnal elvetettem. -Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. De hidd el, jobb,hogy most tudtad meg, mint mondjuk később, egy másik helyzetben. Én hülye! Úgy utálom, hogy mindig eljár a szám. Így most teljesen nyilvánvalóvá vált számára, hogy mit szeretnék. Na mindegy. Nem hittem volna, hogy ezek után adna nekem még egy esélyt, elvégre mi oka lenne rá? Beleszeret egy lányba, akiről később kiderül, hogy hidegvérű gyilkos... Közelebb hajolt hozzám, ajkunk szinte összeért. Emlékek férkőztek a fejembe, de azonnal kizártam őket. Nem. Most nem érdekel semmi más, csak Nash. Én is közelebb hajoltam hozzá, és ajkaink összeértek. Minden szeretetemet beleadtam ebbe csókba, és hirtelen el is felejtettem, hol vagyok.
És akkor megcsókolt. A szívem majd kiugrott a helyéről. Csók közben sem bírtam megállni mosoly nélkül. Én a kis vigyori. Szinte égett a kezem alatt az arca. Legalábbis úgy éreztem, mintha valami nagyon forró dolgot tartanék a markomban, ami félig meddig már az enyém. Láttam rajta, hogy bánja a dolgot és amiket tett. Nekem ennyi bőven elég volt arra, hogy elnézzem a dolgot, feltéve, ha többet nem tesz ilyet.
A csók után ajkaim a nyakára vándoroltak. A kezemmel még mindig tartottam a fejét, hogy ne legyen kényelmetlen neki. A fejét is kissé oldalra döntöttem, hogy hozzáférkőzzek a nyakához. Vámpírfogaim automatikusan előjöttek és szinte felfaltam a szememmel. Nem akartam felsérteni tökéletes bőrét, de rég táplálkoztam és már égett a torkom bármiféle vérre. Pár másodpercig küszködtem a rám törő éhínséggel majd legyőzve azt eltűntek lassacskán az erek a szemem körül. Megint visszatértem Selena puha bőrére az ajkammal és megpróbáltam visszatalálni az ajkaihoz újra. Mikor odaértem a homlokomat az övéhez érintettem és úgy beszéltem. - Nem vagyok hülye. Tudom, hogy vámpírok vagyunk. Azt is tudom, hogy mindketten öltünk már nem is egyszer.... - lehellem. -Viszont én képtelen vagyok olyat szeretni aki ezt azért teszi hogy mások halálán élje ki az indulatait, érzelmeit...Viszont hiszek abban, hogy le tudod győzni és ha képes vagy erre akkor tárt karokkal várlak. - mondom és közben imitálva a mondandóm lényegét kitártam a karomat.
- Azért keresem, mert van egy benyújtatlan számlám irányába. És jobb, ha egy életre megtanulja a leckét... ne neveljen boszorkányt, ha nem gondol mindenre, amit felhasználhatok ellene. - vontam meg a vállamat majd egy apró mosolyt jelentettem meg arcomon. - Én kivettem vmár egy hotelszobát. Mindenféle ártó szándék nélkül ajánlom fel, hogy költözz oda bátran. - ajánlottam fel barátságosan. Egy boszorkánynak minek ártanék?
Nash ajka a nyakamhoz vándorolt, én pedig vártam a harapást. Nem sok mindenkinek engedem meg ezt, leginkább senkinek. Eddig egyedül Kolnak, de ha ezt megemlítem Nash-nek, biztos, hogy itt hagy. Vártam, és vártam, de a harapás csak nem jött. Szemfogait visszahúzta, aminek annyira nem örültem, de ez sem szegte kedvemet. -Képes vagyok legyőzni a bennem lévő szörnyeteget, de ehhez a te segítségedre is szükségem lesz. mikor kitárta karjait, elmosolyodtam, és megöleltem.
Úgy láttam nem ellenkezett volna, hogy belemerítsem éles fogaimat a nyakerébe. Viszont én nem szívesen okozok még ekkora fájdalmat sem azoknak akiket szeretek. Visszaölelt és azt mondta, hogy megpróbálja.
Annyira örültem neki, hogy el is feledkeztem a mögöttünk köhécselő kutyáról. Úgy döntöttem, hogy elköszönök tőle és Selenával folytatom az este további részét. Ezért szépen eleresztettem Selenát és lassú léptekkel odalépdeltem a farkasfiú felé. Az a Nash-féle ördögi vigyor már megint az arcomon volt, ahogyan ránéztem. Sosem voltam vérfarkas párti. Annyiszor próbáltam nem előítéletes lenni velük szemben, de sosem ment. Szinte lehetetlen. Ez a vámpírlét velejárója úgy hiszem. Mikor odaértem a ruhájánál fogva felrángattam a földről elég erőszakosan. - Most pedig örülsz, hogy élve elengedlek és ezt mind Selenának köszönheted, ha ő nincs itt akkor még elszórakoztattalak volna egy kicsit drága barátom.... - mondom a képébe vigyorogva majd visszadobom a földre. Innentől már nem érdekelt, hogy eltakarodik e vagy sem. Visszafordultam Selhez és a ruhámba töröltem a kezeimet, nem akartam, hogy korcs szagom legyen. -Nem kell aggódnod én segíteni fogok...Viszont most igazán meghívhatnál a házadba... - mosolygok. Amúgy sincs kedvem visszamenni a Hotelbe, amit ideiglenesen béreltem ki a vámpírboszorkával való kis beszélgetésünkhöz.
---->Cristal lakás
A hozzászólást Nash Cranford összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 09, 2013 9:53 pm-kor.
Annyira boldog voltam, hogy a fa alatt köhögő "kutya" teljesen ki is ment a fejemből. Megmondom őszintén, nem is igazán izgatott, mert éppen egy sokkal jobb dologgal voltunk elfoglalva. Keresztbetett kézzel figyeltem, ahogy Nash odamegy hozzá. Kíváncsi voltam, hogy a beszélgetésük hogyan alakult volna, ha én nem tűnök fel a színen. De a jelenlegi felállás , bevvallom sokkal jobban tetszett. Én közelebb mentem, majd egy meghajlás kíséretében -tömény szarkazmussal a hangomban- két szót szóltam a farkashoz: -Nagyon szívesen.- Megvillantotam a fogaimat, morogtam egy sort, majd visszafordultam Nash-hez. -Akkor indulhatunk?- Kérdeztem, és ujjaimat az övéibe fontam.
- Nem fog ebből károd származni? - kérdeztem cseppnyi aggodalommal a hangomban. Ha ilyen veszélyes fazonnak írja le, akkor talán nem kéne vele ujjat húznia. - Mármint.. Úgy értem.. Nem akarok beleszólni.. - védekeztem azonnal. - Csak, ha valóban őrült.. Talán mégsem kellene.. - halt el a hangom a végén. Fogalmam sincs mi ez a hirtelen védelmezési ösztön nálam, az évek alatt lehet, hogy én is begolyóztam.. - Mármint, hogy hozzád? - néztem rá elkerekedett szemekkel. Elég abszurd helyzetben találtam magam. - Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet lenne.. - mosolyodtam el zavartan az ajánlaton. Bár kihangsúlyozta, hogy nincs hátsó szándéka, én azért mégis csapdát sejtettem... Ilyen véletlenek egyszerűen nincsenek.. Vagy mégis?
Kezdőlap
