Már éppen szóvá akartam tenni a modorát ahogy válaszolt, ez alól csak az a halvány mosoly mentette fel ami kirajzolódott az arcán.
-Hát, kösz. -váltottam én is olyan stílusra mint ő az elején. Hát igen, ha valamit nem tudok elviselni az az, hogy valaki ilyen modorral beszél velem. Ahogy közelebb léptem hozzá a hasára pillantottam. Ez a megérzés olyan ismerős volt.
-Hmm, egy vámpír aki terhes. Ez érdekes. -fontam össze a karjaimat és eléggé kérdően néztem rá. Vámpír vámpírtól nem lehet terhes, ezek szerint vagy vérfarkastól, vagy embertől, mindkét lehetőség eléggé szánalomra méltó.
-Szegény pici védtelen baba. Ugye nem bírnád elviselni ha valami történne vele? Igazán tragikus lenne. -csipkelődtem egy gonosz vigyorral az arcomon.

Mikor megköszönte karomat rögtön összefontam a hasam előtt. Az egyetlen dolog amiért nem akarok semmiféle balhéba keveredni az Heather. Nem akarom kockára tenni az ő életét. Mindennél fontosabb nekem. Ekkor szóvá is tette.
A francokat védetlen! Törtem ki magamban nem adtam hangot a dühömnek. Nem akartam, hogy lássa felidegesített. Éreztem rajta, hogy már jóval idősebb, mint talán én valaha is leszek, de ez sem érdekelt. Azt hiszem nem lehet nagyobb ereje egy olyan vámpírral szemben aki a gyermekét védi. A szeretet csak erősebbé tesz.
- Először is egyáltalán nem védetlen. És nem fog vele történni semmi azon kívül, hogy megszületik egy boldog családba pár hónapon belül. - Teljes nyugodtság csengett minden egyes szavamban.

-Ha minden ilyen egyszerű lenne és szép akkor olyan lenne az élet mint egy latin szappanopera. Túl optimista vagy drágám, és hidd el, hogy ezért fogsz egyszer pofára esni. -vigyorogtam továbbra is, mintha csak az életem múlna tőle.
-És ki az a szerencsés aki beszennyezte a fajtánkat ezzel a gyerekkel? Mert, hogy nem vámpír az is biztos. -nyomtam meg a szerencsés szót szarkazmus gyanánt.
Nem terveztem, hogy rögtön belekötök valakibe az érkezésem napján, de ha már így adódott mit bánom én. Úgyis általában nem szoktam alulmaradni fiatalabb vámpírokkal szemben. Nem is vetne rám túl jó fényt.

- Hát ha neked ez nem tetszik, igazán elhúzhatnád a csíkot, mert nem vagyok kíváncsi a baromságaidra. - Felálltam a padról és egy lépést tettem felé.
- Neked ahhoz semmi közöd. De ha te képtelen vagy elhúzni a csíkot akkor majd én fogom. A soha viszont látásra. - Kivillantottam fogsoromat egy hatalmas vigyor keretében, majd szépen elsétáltam mellette. Nem akarok semmiféle bajba keveredni. A gyerek miatt sem. Tudom, hogy nem maradnék alul, mert nekem van miért élnem. Van miért küzdenem. Míg neki ez az egész csak mókát jelent nekem egy életet. Méghozzá leginkább a lányomét. Nem hagyom, hogy egy beképzelt liba bármi kárt tegyen benne.

-Ó, szóval húzzam el a csíkot? -kérdeztem vissza vigyorogva és épp úgy ahogy ő is, úgy én is közelebb lépdeltem hozzá.
-Ahhoz van közöm amihez éppen kedvem szottyan. -suhantam elé és a torkánál fogva az egyik épület falának löktem erősen szorítva a torkát. Nem állt szándékomban megölni csak kicsit ráijeszteni, de ha esetleg visszafelé sülne el a dolog akkor marad az első verzió.
-Adok egy utolsó esélyt arra, hogy bocsánatot kérj! Ha nem teszed meg hát sajnálom, de akkor nem engedlek el ilyen könnyen. -kacsintottam rá egy gonosz vigyor keretében.

Kezdett eluralkodni rajtam a düh. Idejön a városba és máris belém köt? Annyira elegem van az ilyen beképzelt senkikből. Csak mert idősebbek azt hiszik mindent tudnak. De akkor ezek szerint még nem volt dolga egy olyan vámpírral aki habár fiatal, de aggódik a gyerekéért plusz azt hiszem erőt meríthetek még a dühömből is.
Ezt így összevetve erőt vettem magamon, majd magam sem tudom hogyan, de kitörtem a karját amivel a nyakamnál fogva szorított a falhoz. Tudtam, hogy ha leállok valószínűleg arról mutatkozom, hogy gyenge lennék. Ezért amíg még össze volt görnyedve a fájdalomtól egy hatalmasat belerúgtam.
- Ne szórakozz velem. - Morogtam összeszorított fogakkal és a kezemet a hasamra tettem. Miatta csinálom. Nem fogom megadni magam túl könnyen. Sose voltam az a típus. Ha még van kedve szórakozni velem állok elébe.

Nem sokáig élvezhettem a fölényt, mivel egy könnyed mozdulattal kitörte a karomat. Erősebb mint az hittem volna...
Amíg össze voltam görnyedve a földön egy hatalmasat rúgott belém, de mintha meg sem éreztem volna -pedig nagyon is éreztem- fájdalmasan felnevettem.
-Csak ennyi? Ennyit tudsz? Szánalmas vagy és undorító, hogy képes vagy egy ilyen gyereket felnevelni. -egyenesedtem fel vigyorogva, mikor végre helyrerázódtak a csontjaim.
-De azt hiszem most mindketten megdöglötök. - húzódott vigyorra a szám ismét és előtte teremve hátrafeszítettem mindkét karját, amig hangos roppanással meg nem adták magukat és törtek ketté.

Reménykedtem, hogy ezek után feladja és békén hagy. De legbelül sejtettem, hogy olyan dologra vágyom ami nagy valószínűséggel lehetetlen. Jó érzés volt, hogy kicsit felül tudtam kerekedni rajta. Sosem voltam az erőszak híve. De ilyen beképzelt libával szemben.
A következő pillanatban a csontjaim roppanásával együtt sikítottam fel. A karom. Nem mondhatom kellemes érzésnek ami jelenleg átjárta a testemet, de nem is törődtem a fizikai fájdalommal. A lányomat kell védenem és ebben nem fog megártani egy kis fájdalom. Elkezdtem játszani, mint aki feladja és a karjaimat visszarendeztem normális állapotába.
Mikor már azt hitte nem fogok tovább küzdeni előtte teremtem és egy egyszerű mozdulattal kitörtem a nyakát. - Na most kötekedj, te beképzelt liba. - Mondtam levegőért kapkodva közben karomat kezdtem simogatni. Ezt se akarom még egyszer átélni.

Még mielőtt magához tért volna hazaindultam. Jobb lesz, ha nem leszek itt mikor észhez tér.

(Forbes ház)

Mystic Falls. Egy újabb hely hosszú életem helyszíneinek listáján. Vajon többet rejt nekem, mint eddig bármelyik más? Meglátjuk... egyelőre bizakodó fázisban vagyok. És szeretném is tudni, hogy vajon mi várhat majd ránk.
Felsóhajtottam, és elterpeszkedtem az egyik padon. Vártam... és vártam. Egy személyre, akire már évszázadok óta, de sehol nem leltem őt meg. Persze nem voltam oda azokért, akik nem adtákl könnyen magukat, de az elérhetetlen mindig, minden férfi álma. Ez ad valami különleges önbizalmat, amit muszáj kiélveznünk.
- Samantha... kicsi Samantha... merre jársz? - gondolkodtam el, fújtatva egyet.

(Temető)

Nem tudtam mást csinálni, mint egyik helyről a másikra 'menni', hiszen a boszorkány akit kinéztem magamnak fogalmazzunk úgy, hogy eléggé elfoglalt volt. A másik pedig társaságban szórakozik és nem igen akarom így megközelíteni. De még mindig nem adom fel a reményt. Jön, majd egy esélyes harmadik. Ha már ennyi ideig vártam még pár év se kottyan meg.
Éppen a parkon akartam átvágni amikor megláttam egy ismerős arcot. Nem az nem lehet.. Mi a fenét keresne ő itt? De mégis egyfajta melegséggel töltött el, hogy láthatom. Mikor a nevemet mondogatta egy lekaparhatatlan vigyor kúszott az arcomra. Hát nem felejtett még el.
Több nem is kellett nekem a következő pillanatban már mögötte voltam és nem látva túl sok kíváncsi szemet felfedtem magam. - Bú. - Suttogtam a fülébe, kacagva.

Végigborzongatta valami a hátamat. Csak tudnám, mitől támadt olyan érzésem, mintha Samantha itt lenne velem... talán kész ostobaság, nem tudom. De ennyire közel érezni valamit, ami nincs is itt...
Vagy mégis? Hamarosan éreztem vagyis hallottam a fülemben valamit.. egy suttogást, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem ezt. És hirtelen egyenesedtem fel, még a vigyor is lefagyott a képemről.
- HM... talán az ezer év kezd az agyamra menni. - fordultam körbe, de senkit nem láttam.

- Ahj, komolyan pont most nem veszel észre? - Dühöngtem magamban. Mindig annyira oda volt értem azt hittem, hogy ezáltal kicsit szorosabb is a kapcsolatunk de nem lehet minden igazam.
- Akkor próbálkozzunk meg ezzel. - Rövid koncentrálás után arrébb emeltem a padot. - Ha ebből nem esik le neked, hogy itt vagyok akkor hivatalosan is kiborulok és annak nem lesz jó vége. - Forgattam meg a szemeimet és karomat összefontam a mellkasomon úgy figyeltem őt. Még mindig megvoltak azok a tökéletes vonásai amiért odavoltam. Habár ezt soha nem adtam tudtára.

Nyugtalanná vált a légkör, a környezet. Már magam is rázódni kezdtem a gondolattól, hogy... de miért?! Természetfeletti világban élünk, ugyan már...! Bármi lehetséges, én magam ezt már jó pár száz éve tapasztalom.
- Samantha...! - pattantam fel a padról, ahogyan éreztem, hogyan mozdul alattam, és lihegve néztem körbe, eléggé bambán. De jó, hogy én ebből már megint nem értek semmit.
- A humorod még mindig a régi - nyeltem egyet. Nem voltam egy félős férfi...de ilyet nem mindennap látunk.

- Na végre, hogy észrevettél. - Csattantam fel nevetve. Azt hiszem az ilyen jeleken kívül nem igazán tudok vele kommunikálni.
- Mennyivel egyszerűbb lenne, ha hallanál. - Leültem mellé a padra legalábbis valami olyasmit próbáltam. - Az ellenségemmel tudok beszélgetni, de veled nem. Még egy okkal több amiért rá kell vennem egy boszorkányt, hogy visszahozzon az életbe. - Mondtam teljes keserűséggel a hangomban, majd sóhajtottam egyet. Nem hiszem el, hogy még ennyi kis szórakozás sem jár ki nekem. Bár Milával is jó volt szórakozni. De azért Tristan mégis csak más.

Eddig nemigen hittem a szellemek létezésében. Persze szép és jó, mégis... eléggé különleges szituáció. Legalábbis nekem az, ő már valószínűleg hozzászokott ehhez az életformához, már ha ezt lehet életformának nevezni. Egyáltalán életnek... milyen bonyolult dolgok vannak itt.
- Mióta... te jó ég... meghaltál... - jegyeztem meg az orrom alatt, magam elé meredve, és még mindig lesokkolódva ültem vissza a padra. Koncentráltam rá, az arcára, hátha a nagy filmes dolgok beválnak, és láthatom őt... lehunytam a szemeimet, de a hangját már az előbb... hallottam...

- Eltelt jó pár év.. Igen tudom, de soha nem voltam az a típus aki könnyen feladja, mint ahogy te sem. Épp ezért kedvellek annyira. - Válaszoltam neki reménykedve abban, hogy ha csak töredékét is, de meghallja. - Alig várom, hogy újból a testemben lehessek. - Ő volt az egyik oka ami miatt nem adtam fel. Tristan más volt, mint a többi férfi az életemben. Iránta éreztem valamit, bár ezt soha nem ismertem el, hiszen gyengeségként tekintettem az érzelmekre. Természetesen neki erről fogalma nincsen. Nem is tervezek túl nagy érzelem kinyilvánítást. Inkább elrejtem magamban.

Még mindig rá gondoltam. Arra, milyen is volt, mikor mi utoljára találkoztunk. Nem volt könnyű, sőt! Samantha egyértelműen kemény dió, de mindent meg lehet törni egyszer, és biztos voltam abban, hogy őt is.
- Sajnálom. Nem tudtam, hogy így fogsz járni - suttogtam sóhajtozva, majd félrepislogtam, nem néz-e valaki hülyének, hogy magamban dumálok.
De kezdett leesni az állam. Hogy újra vissza akarja kapni a testét? - Az lehetséges? - döbbentem le. Mystic Falls tényleg a meglepetések városa. Nem tudok kibontakozni. Igaz, egy szellemen ne is kapjam fel a vizet, mert nem tudom levezetni rajta azt, amit okoz nekem.

Kicsit furcsa volt ez a helyzet a számomra. Most jöttem rá, hogy igazából miért is hiányzik az, hogy érinthessek bármit is. Úgy igazán. Most legszívesebben megsimítanám az arcát, de egy hideg fuvallaton kívül nem érezne belőle semmit.
- Nem kell sajnálnod semmit. Az én döntéseim miatt jutottam el oda ahol most vagyok. - Én voltam és még vagyok is az az önző ribanc aki mindig szeretett keresztbe tenni másoknak.
- Persze, hogy lehetséges. Többek között ezért is jöttem ide. Biztos vagyok benne, hogy találok egy boszorkányt akit rávehetek erre. Természetesen minél előbb. Te leszel az első akit meglátogatok miután visszanyertem a régi énem. - Nem is tudnék utána nagyon máshoz fordulni. Először össze kell majd szednem magam. Utána jön a többi.

Át kellett gondolnom a szituációt. Ahogy mondani szokás, ami nem tör meg, hát megerősít, mégsem tűnt olyan könnyűnek ezt felfogni. Mintha a fél világ az én idegzetem ellen esküdött volna. Nem véletlenül voltam megáldva az idegbetegségemmel. Ami csak gúnynév persze, de tényleg ilyen vagyok, képes vagyok nagyon heves lenni, ha úgy adódik. És akkor mindenki meneküljön.
Egyszercsak kitört belőlem. - Kit kell megkeresnem, hogy újra élj? - kérdeztem elszántan.

- Egy boszorkány kell. Aki lehetőleg nem a kezdők közé tartozik. De van itt bőven olyan aki ezt meg tudja tenni. Rajtam múlik, hogy kit választok és ha ő nem szándékozik segíteni megyek a következőhöz. Van választék. - Akárhány emberrel beszélgettem szellemlétem óta egyikük sem váltotta ki belőlem ezt az érzést. Újra élni akarok. Ha másért nem is, hogy rendezem a vele való kapcsolatomat.

Felpattantam és láthatta arcomon, hogy most tényleg elszánt vagyok. Két oka volt: szerettem volna újra látni. És a másik, hogy kétlem, hogy ezúttal is olyan kemény dió lenne. Nem, a sok-sok év változtatott rajta is, ebben majdnem biztos vagyok.
- Azonnal keressünk egy boszorkányt! - mondtam ellentmondást sem tűrve. Végre látni akartam őt.

- Csak nyugalom. Meglesz az a boszorkány. Hidd el nekem. - Mosolyodtam el halványan bár ebből ő semmit nem láthatott.
Szeretem benne, hogy tudja mit akar és meg is szerzi. Ez az egyik közös tulajdonságunk. Bár még mindig nem tervezem, hogy olyan könnyen megadnám magam neki, de most már tudom.. Meg fogom.

- De te mégis tétlen vagy! - mondtam. De akartam látni őt.. minden idegsejtem attól bizsegett, ahogy a szemeim előtt élt. De nem tudtam hová tenni, hogy míg a hangját hallom, addig semmi mást.
- Mikor.. mikor tervezel újra életre kelni? - néztem kissé idiótán, feszengően.

- Ha már ennyi ideig vártam, hidd el ez a pár nap ami hátra van körülbelül semminek tűnik. - Pár száz évet eltöltöttem szellem alakban nem most fogok nekiállni hisztizni, mert most rögtön nem lehet. Mindenek meg van a maga ideje és ezt nagyon jól tudom.
- Olyan hamar, hogy szinte emlékezni se fogsz arra, hogy egy időben csak a hangomat hallottad. - Mondtam kuncogva.

Mintha újra és újra megcsapott volna Samantha illata. Vajon véletlen? Vagy szándékos ez? Nem is tudom, talán nem is érdekel a válasz... mert itt volt. Nem veszítettem el. Meg is halhatott volna egyszerűen, enélkül. És most... most mégis újra összehozta velem a sors.
Nem tudtam, hogy hová nézzek, ezért inkább magam elé meredtem, és halványan elosolyodtam. - Hiányoztál, Samantha - mondtam neki őszintén.