Nem tudom, hogy mi van velem, de inkább vele vagyok, mint sem, hogy valakit megtámadjak hirtelen... Próbálok megváltozni, de hiába, mert senki nem fogja ugyanazt a régi lányt bennem látni, meg nincs is olyan, aki ismerné azt az énemet, hiszen abból az időkből már senkim sem él, aki valaha is számított valamennyit is.
- Én már elég régóta itt élek - ezt mintha már említettem volna neki, na mindegy is. - Ez a város fogott meg leginkább egész Amerika területén... - olyan furcsa tekintettel néztem körül, na, ez pedig még annyira sem érdekli majd őt.
- Te sem vagy egy bőbeszédű - mosolyogva állapítottam meg ezt a tényt, mert én sem vagyok sokszor a szavak embere. - Sofia vagyok - gondoltam bemutatkozom neki, nehogy már ne tudjuk egymás nevét...

Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet ez a séta, de nem is érdekel jelen pillanatban. Amíg vele vagyok addig sem bánthat senkit sem. Még, ha meg is próbálná nem engedném neki. Mert abban a pillanatban aláírná, hogy igen meg szeretnék halni. Ezt a kívánságát pedig örömmel teljesítem. Bár már így is halott szóval, csak véglegesíteném az állapotát. Mondjuk valószínűleg fájdalmak között halna meg, de ez már részletkérdés.
– Mennyi ideje élsz itt? – Érdeklődtem. Magam sem tudom, hogy miért voltam kíváncsi erre az információra, de legalább ne kelljen kínos csendben sétálnunk egymás mellett akkor nem tudok másra gondolni csak arra, hogy darabokra tépjem. Az pedig még mindig nem jó ötlet ennyi ember előtt.
– Soha nem is voltam. – Rántottam egyet a vállamon. Nem szoktam sokat beszélni, csak akkor ha van értelme. Ha egy szóval is megmagyarázhatom, amit akarok eszem ágában nincs még egy szóra pazarolni az energiámat. – Sean. – Mutatkoztam be én is.

Hm... Nem is tudom, amikor megkérdezte, mióta élek itt, olyan furcsán hangzott, de valahogy ez sem számított, csak egyszerűen válaszoltam neki. - ... az 1800-as évek vége felé költöztem ide - böktem ki kicsi mosollyal. Valahogy az ellenséges érzés kicsit csökkent nálam, és most már nem zavar az sem, hogy egy vérfarkas társaságában vagyok jelen pillanatban. Nem kedvelem őt még most sem, viszont már a kezdeti gyilkolási vágyam is elmúlt. Francba is, ez miféle dolog, Sofia? Tán kezdesz tényleg visszavonulni? Itt az ideje neki, mindenesetre...
- Én sem voltam nagyszájú sosem - bizony, nem voltam nagyszájú, csak az igazamért álltam ki mindig... de hát ki nem tenné ezt?! S csak védelmezem azokat, akik igazán megérdemelnék azt.
- Örvendek - na, ez most kicsit kínos, de valahogy ez a normális mégis.

1800-as évek. Tudtam, hogy nem mostanság költözött ide, ha már azt mondta, hogy ez a hely fogta meg leginkább Amerikában, de nem is tudom mire számítottam. A kora egyáltalán nem látszik rajta és talán ezt is utálom a vámpírokban. Soha nem tudod, hogy igazából kivel állsz szemben. Egy fiatal nővel.. Vagy egy elég sokat megért már-már vénasszonnyal. Mondjuk ezt külsőre nem mondhatom el, hiszen gyönyörű nő, de akkor is. Egy vámpír. Nem is a fiatal fajtából..
– Akkor gondolom már jóval azelőtt is éltél, hiszen megtapasztalhattad az életet Amerika különböző részein. – Legalábbis ez volt, az amit leszűrtem abból, amit mondott.
– Értem. – Bólintottam, hiszen nem tudtam mi mást mondhatnék. Úgy kellene viselkednem vele, mint egy másik emberrel? Ha igen, hát nem hiszem, hogy túlzottan jó irányba haladok.. Féloldalas mosoly kúszott az arcomra, mikor azt mondta, hogy örvendek. Hát én azért ekkora túlzásba még nem esnék. Örülnék annak, hogy találkoztuk, ha ember lenne.. De így nem.

Biztosan meglepődött, hogy már milyen régóta itt élek... De ez van, az utazás a szenvedélyemmé vált, sok helyen jártam már a világban. Sok mindent megéltem már, háborúkat, forradalmakat, meg mindent.
- Európából származom... Dániából - szép ország, meg minden.. de elegem lett belőle, amikor az apám azt művelte velem. - Az elmúlt néhány évszázad során sok országban voltam, de most itt vagyok - kínomban mosolyogtam már, miközben ezt mondtam.
- Sokszor gondolkodom azon, hogy itt hagyom a várost... de valamiért megszerettem... Csak már mit sem ér az életem, sikerült tönkretennem - olyan fanyar módon fejeztem be ezt a pici mondatot. Sok minden kavarog bennem, a legtöbb érzelmi kitörés, de nem hagyhatom, hogy eluralkodjon felettem, muszáj magamban tartanom. Olyan vagyok, aki nem érdemel meg semmit, sem szeretetet, sem törődést, se semmit. Leginkább azt, hogy valaki egy karót döfjön belém, vagy valamilyen kínok közötti halált.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen nyugodt körülmények között fogok beszélgetni egy vámpírral, de úgy néz ki még magamat is meg tudom lepni. Igazából arra sem gondoltam, hogy valaha is meg fogom kérni a kezét igazából úgy bárkinek.. Mégis volt egy olyan nő az életemben, aki meghódította a szívemet és ezért ezt megtettem.
– Biztos, hogy szép hely, de gondolom azért annyi szép emléked nem fűződik hozzá. – Elég sok mindent csak kikövetkeztettek abból, amit mond. Szóval semmit nem mondok biztosra egyszerűen csak találgatok, de nehogy még a végén ez hozza rám a bajt.
– Ahelyett, hogy váltogatnád a városokat inkább keress itt valamit vagy valakit aki leköt vagy valami.. Mert nem hiszem, hogy nem találnál magad mellé valakit egy vámpíroktól hemzsegő városban. – Igen, tele van a város vérszívókkal eleinte ezért is jöttem ide, hogy kiirtsam őket. De most már Aurora miatt nem mernék semmiféle indokolatlan lépést tenni egy vámpír felé sem. Mert van azaz érzésem, hogy rajta csattanna az ostor.

- Nem sok jó emlék köt oda, sőt szinte semmi - apró biccentést és egy kósza szemforgást lehetett látni, mert semmi mást nem tudtam hozzáfűzni ehhez.
Aztán a másik témára áthúzva a szót... Szeretnék, vagyis inkább csak vágyódom valakire, aki megért, és szimplán meglátja bennem azt a valamit, ha csak picit is, hogy milyen is vagyok valójában, már a felhők felett járnék...
- Hmm.. - egy pici sóhajtás után próbáltam valamit kinyögni neki, de nem igazán ment. Néhány másodperc elteltével azonban újra megszólaltam. - Senkinek sem kellenék - remélem megérti majd a szavaimból, hogy mire is gondolok, mert okosnak tűnik Sean, sokkal okosabb, mint bárki más, akit ismertem valaha is. Felajánlanám neki, hogy ha bármi baj van, vagy ő van bajban, szóljon nekem... de fene tudja, biztosan nem hinné el, hogy tudnék segíteni. - És te már megtaláltad az igazit? - mosolyogtam el magam kicsit, és fordítottam a szót arra, hogy ő is mondjon már valamit magáról.

– Akkor ez azt jelenti, hogy nagy ívben el kell kerülnöd azt a helyet, de viszont a jó hír az, hogy még megannyi hely van a világon, amint unalmadban meglátogathatsz. – Kicsit ellentmondásos az egész, hogy az előbb azt mondom még, hogy maradjon és keressen valami értelmet a dolognak most pedig azt, hogy utazzon el. Végül is nem azt mondom, hogy örökre. De olyan nyaralás szintjén miért ne látogathatna el egy olyan helyre, amit még nem látott? Mert azért biztos van még olyan, de ki tudja mennyi idős és mennyi ideje volt bejárni a világot.
– Nem szabad ilyen negatívan hozzáállni a dolgokhoz. Az soha sem vezet jóra. – És tessék! Úgy beszélgetek vele, mint bármelyik másik emberrel. Azt hiszem ezt fel kell jegyeznem magamnak, mert nem hiszem, hogy még egy ilyen valaha is előfordulna.
– Én már meg. Hiszed vagy sem pont ebben a városkában futottam össze vele az utcákon.. Szóval csak pozitívan tekints a jövőre. – Azóta sem bántam meg, hogy amolyan felfedező sétára indultam és leszólítottam őt.

- Igen, kerülöm... - válaszoltam egyhangúan rá, majd aztán kicsit jobb kedvvel fogtam a folytatáshoz. - Van még néhány hely a listámon... - ismét egy aprócska mosolyt mutattam.
Negativitás... passzív üzemmód... Ezek azok, amik jellemeznek mostanában, ismét, újra. - Tudom, hogy semmi jó nem sül ki belőle, de eleve egy nagyon makacs és bizalmatlan személy vagyok... - hm, de azért ezzel a farkassal remekül kijössz te kis makacs dög. Nos, ez azt hiszem elnézhető nekem, mert vagy száz éve nem beszélgettem senkivel ilyen jól, és többnyire normális hangnemben.
- Ez nagyon szép... - csak ámultam és bámultam, de valahogy nem voltam irigy a boldogságára, vagy ilyen, sőt mellékesen megjegyzem magamban, hogy valóban örülök annak, ha valaki boldog. - Néhány évvel ezelőtt én is szerelmes voltam, egy férfiba, aki ember volt, de ő felszívódott. Valahogy akkor éreztem magam ismét embernek, vele - jól van, Sofia, ez már tőled a túlzások túlzása, nem szoktál ennyire érzelgős fajta lenni.

– Jól teszed. – Mondtam egy halvány mosollyal az arcomon. Én sem bírnék még egyszer akár csak ránézni is a házra, ahol egykoron a családommal laktam. Hiszen ott találtam őket vérbe fagyva. Nem is tudok elképzelni ennél rosszabbat. Ilyet még a vámpíroknak sem kívánnék.. Hiszen borzalmas. Bár ők csak kikapcsolják az érzelmeiket és volt nincs.. De én? Nekem át kellett vészelnem az egészet. Ott találni az egész családomat.. Élettelenül és végig arra gondolva, hogyha ott lettem volna talán megmenthettem volna őket.
– Itt az ideje ezen változtatni. – Ha nem változtatunk és ugrunk bele a dolgokba nem fogunk egyről a kettőre jutni. Úgy körülbelül.. Soha.
– Nem rágódhatsz azon, ami évekkel ezelőtt történt. Vesd bele magad valami újba. Másképp mi értelme az életnek? – Főleg egy vámpír számára. Jó ideje az élők sorában van már szóval nem értem, hogy miért nem vágyik az újdonságokra. Néhány vámpír pár évszázad elteltével már elég beteg dolgokra képes csak azért, hogy szórakoztassa magát.

- Itt lenne, igen - válaszoltam neki teljesen normálisan, ami tőlem már a rekordok könyvébe kerülne be, mert évekig mindenkivel úgy bántam, ahogyan egy vadállat sem képes, néha...
Változni. Legnehezebb dolog. Nincs is ennél rosszabb, mint nem gondolni arra, amit eddig tettél, és hiába van az, hogy kikapcsoljuk az érzelmünket, aztán egyik percről másikra változunk. Igen, megváltozunk, de meddig bírható ez? Évszázadokig is... de milyen áron? Sokat szórakoztam én már az életem során, több kisváros lakóját megigéztem már, és éltem ott, mint egy királynő... Ez is unalmas lett egy idő után, mert ki vagyok én, hogy bármit megtegyek? Csak egy ócska életű vámpír, aki mindent tönkretett már az életében.
- Valami új... jó lenne, csak jelenleg határozatlan vagyok - jelentettem ki ismét kicsit hűvösen, mert egyébként valóban egy magabiztos nőszemély vagyok, aki bármit elér, de ezen időszakban már magam sem tudom, mit hogyan kellene tennem.. Életcél megvan, csak akarat is kellene, ami jelenleg hiánycikké alakult nálam.

– Semmi feltételes mód, csak ugorj bele. – nem tudom, hogy ezzel segítek neki bármit is, de nekem bevált. Ha akkor nem veszem a bátorságot, hogy leszólítsam Aurora-t valószínűleg ez életem teljesen üres lenne és most, hogy találkoztunk gondolkodás nélkül téptem volna darabokra. Nézőközönség ide vagy oda. Na, jó talán ez egy picit túlzás, de még most is elvezethetem egy olyan helyre, ahol már senki nem figyel és nyugodt szívvel haraphatom át a torkát, bár azt szemmel kell tartanom, hogy nem mai vámpír. Legalábbis ebből a kisebb ismerkedős dolgunkból ezt sikerült leszűrnöm, aztán meg ki tudja, hogyan alakul. Nem mondom, hogy barátok leszünk, mert az biztos nem. Egyszerűen csak megpróbálom a normális emberi oldalamat hozni.
– Ne várd meg, míg határozott leszel benne. Akkor az már nem is igazán új. Egyszerűen csak vesd bele magad. Ne gondolkodj. – Remélem most nem arra bátorítottam fel, hogy kipróbálja milyen egy vérfarkas vére.. Mert abban nagyon nem lennék partner. Mondjuk kétlem, hogy valami ilyesmit forgatna a fejében, de azért jobb mindenre felkészülni. Nem szeretném, ha meglepetés érne.

- Oké... Csak semmi feltételes mód, igaz? - mosolyodtam el, miközben ezt mondtam, mert magam sem tudom miért, de valahogy jobb kedvre derít ez a farkaska engem, ami nem sokaknak sikerül. Viszont neki igen.Magam sem tudom, mert eléggé negatívan állok mindenhez, bizalmatlanul, meg minden ilyen. Most viszont valahogy jobban vagyok bár még semmiképp sem pozitív irányban, de már afelé haladok. Kell az ilyen személy az életemben, aki kicsit tart nekem előadást ilyenről, de azért nem fogom őt lerohanni, hogy továbbra is legyen az életem része, ha csak néhanapján is, de jó lenne vele eldumálgatni. A választ sejtem, hogy nem, így inkább fel sem teszem neki, mert még oltári idiótának fogok tűnni... pedig védelmet vagy legalábbis nagyobb biztonságot biztosítanék neki és a lánynak is, akit szeret.
- Jó ötletadó vagy... Köszönöm - nem igazán tudtam mit mondani neki már, ez tűnt a legnormálisabbnak, és ezt illik is... - Tudom... nem épp megszokott, de én tehetnék érted valamit? Tudom, hogy legszívesebben, hogy elküldenél a fenébe, vagy megölnél, de... tényleg kérdezem - na, mégis csak kibökted Sofia, ez haladás.

– Semmi feltételes mód. Pusztán csak egy kis pozitív hozzáállásra van szükséged. Ilyen egyszerű. – Végül is, ha negatívan állunk hozzá mindenhez nem jutunk egyről a kettőre az egyszer már biztos. Még az se biztos, hogy a pozitívval előrébb jutunk valamennyire, de ezzel már sokkal nagyobb az esély. Mellesleg fogalmam nincs, hogy miért adok neki ennyi ötletet vagy éppenséggel tanácsot. Talán remélem, hogy ezzel kicsit elterelem a jó irányba. Mármint eddig afelé halad, mert még egy embert sem támadott meg.. Az már csak plusz pont, hogy elve úgy futottam belé, hogy egy padon ücsörgött és az embereket figyelte.. Nem úszta volna meg, ha éppen táplálkozott volna. Mondjuk lehet, hogy pont abban zavartam meg. Lehet éppen a tökéletes áldozatot készült kiszemelni. De akkor ezek szerint nagyon is jó pillanatban bukkantam fel..
– Próbálkozom. Neked is próbálkoznod kell pár teljesen új dologgal és, amit látod.. A próbálkozás már fél siker. – Nem vagyok a tökéletes élet mintaképe. Legalábbis eddig nem voltam az, de most, hogy Aurora belépett az életembe kicsit másképpen gondolom a dolgokat. Vele.. Minden annyira tökéletes. Habár nem egyszerű.. De nem is kell annak lennie.
- Köszönöm, de nem. - Ezt nem azért utasítottam el, mert vámpír. Hanem, mert egyszerűen tényleg nincs szükségem most semmire. Ha nem kértem volna ki Angela véleményét a gyűrűvel kapcsolatban, akkor lehet, hogy megkértem volna.. Bár ez hatalmas ostobaság lett volna a részemről.. Azért nem szavazok neki ekkora bizalmat.. Sőt egyáltalán nem szavazok..

- Próbálkozni fogok - ez olyasmi volt, mint egy kisebb ígéret, de inkább csak magamnak adom az erőt, hogy ne tegyek már semmi ostobaságot, mert már eddig is rengeteget tettem. Ezt szeretném elkerülni, végleg. Bár az úgy sem fog sikerülni nekem... de azért próbálkozom majd.
Érzem, hogy nem azért mondott nemet, mert az ellenségei közé tartozom, hanem mert nincs szüksége semmire sem. - Remélem, ha mégis szükség lenne valamire... - minek is kezdtem bele ebbe én? Ha aztán nem tudom, mit is szeretnék, majd inkább átnyújtottam a telefonszámomat egy kis cetlin neki... Vagy elteszi, vagy kidobja, tök mindegy...
- Olyan jó őket nézni ott... - biccentettem a fejemmel arrafelé, ahol egy kisebb család volt, és játszottak egymással. Nálunk sosem volt ilyen, pedig vágytam rá. Nagyon is... - Bocsi, ismételten ezért a pici valamiért - folytattam kicsit szomorkásabb hangon, de hamar túltettem magam rajta, és egy félmosolyt kicsaltam magamból.

– Ha próbálkozol az már egyenlőre a fél sikerrel. – Kacsintottam rá vigyorogva. Mondtam ezt már.. De nem ilyen megnyilvánulással. Hogy miért kacsintottam rá és, hogy egyáltalán miért vigyorogtam az egy igazán jó kérdés. Talán kezdek megbolondulni. Még soha nem tettem ilyet egy vámpírral sem. Nem is rokonom vagy közeli barátom, hogy ennyit kivételezzek vele.. Talán az együttérzés az oka. A nehéz gyerekkor. Hát abból nekem is kijárt rendesen. Bár neki már jóval régebben volt, mint nekem, de ha ő nem tette túl rajta magát teljesen akkor én sem fogom. Pont én beszélek a negatív hozzáállásról, amiről pont most adtam tanúbizonyosságot. Még, ha csak gondolatban is.
– Öhm, rendben.. Köszönöm. – Néztem kicsit furcsán rá, de azért zsebre raktam a darab cetlit rajta a telefonszámával. Ki tudja.. Egyszer talán még jól jöhet.
– Igen.. Mondjuk tőlem a családalapítás kicsit távol áll. Tudom milyen érzés elveszíteni őket és másodszorra már nem szívesen élném át. – Miért mondtam el? Nem tudom.. Ha már őszintén beszélgetünk egymással miért ne. Nem hiszem, hogy akkor bajom származhatna ebből.

Furcsa, amikor két olyan ember fut össze egy parkban, akiknek az életük hasonló volt. Hasonló múlt, csak egy-két dologban különbözik, de mégis. Egy és ugyanaz a világkép, ami sehogy sem egy pozitív vagy épp csodálatos sors. Ilyenkor lehet eltűnődni azon, hogy mennyire nem vagy egyedül a világban, és mennyire nem vagy egyedül az ilyen érzésekkel, a szomorúsággal, a történtekkel által az életek egybeforrnak. Valahol, valamikor. Még, ha két különböző személyről van szó, akik már az előző generációk által ösztönből utálják és gyűlölik egymást...
- Na, igen... - nem igazán tudtam többet kinyögni, csak ennyit az ő szívhez szóló mondatához. Egyszerűen igaza van. Az ilyet elég egyszer is átélni, de az emlékei örökké kísértenek majd, így többszörösen is átéled ugyanazt.
- Képzeld, ezt a nyakláncomat még édesanyám adta nekem - dicsekedtem neki, mint valami kislány, aki már csak azért is megmutatja, mit kapott... legalább látható rajtam kicsi pozitívabb hozzáállás. - Elárulom neked.. ezt 20 évesen kaptam, még 1607-ből való - hatalmas vigyor követte eme mondatomat.. hát, igazi kincs már, hogy ilyen sokáig megtartottam.

Nem tudom, hogy mennyire kellene belefolynom ebbe az egész sétába meg a beszélgetésbe, de biztos vagyok benne, hogy sok jóra ez sem vezethet. Valami azt súgja, hogy jobb résen lennem még is úgy érzem magam, mint akinek nincs mitől félnie. Egyszerűen nem úgy viselkedik, mint aki a torkomnak akarnak ugrani két percen belül vagy éppenséggel letépni a fejem a helyéről. Egészen emberséges, ami már mondható furcsának is, de ezt inkább hangosan nem mondom ki, mert valahogy van azaz érzésem, hogy én ebből nem jönnék ki túl jól.
– Ami egyszer megtörtént, attól örökre rettegni fogsz, de nem hagyhatjuk, hogy ez meghatározzon bennünket. – Kockáztatni kell. Észre sem vettem, de azzal, hogy közel engedtem magamhoz Aurora-t elég sok mindent kockáztattam. Leginkább az ő biztonságát. Erre bizonyítékként szolgál, hogy az én őrült exemnek köszönhetően kiváltotta az átkát.. Ezért is leginkább magamat okolom.. De hát, ha egyszer én vagyok a hibás. Ha nem lépek be az életébe ez az egész meg sem történik..
– Nagyon szép. – Válaszoltam halvány mosollyal az arcomon, miközben tekintetem a nyakláncára kalandozott. Tényleg nagyon szép volt.. Már amennyire erről véleményt tudok alkotni férfi szemmel, mert ez még mindig nem az én asztalom.

- Igen, a múltat el kell engedni... csak elég nehéz kitörölni magunkból - ja, igen, éltem emiatt kikapcsolt érzelmekkel, de mit sem ért, mert volt mindig valami vagy valaki, aki emlékeztetett az egész sztorira.
Jó lenne végre már, ha az életem nem lenne egy hullámvasút, ami hol fent, hol lent mászkál... többnyire mindig lent volt a föld alatt, nagyon mélyen. Viszont én is hozzájárulok ezekhez, mert ha átugrik valami nekem ott bent, akkor senki sincs biztonságban.
- Köszönöm - válaszoltam neki. Hajjaj, ha ő azt tudná, hogy az elmúlt több, mint száz év alatt ő az egyetlen ember, akivel tudtam valamennyire is normálisan beszélgetni...
Aztán a jó gondolatok hirtelen elreppentek belőlem, mert éreztem a közelben valamit, ami nem idevaló, vagy csak már hallucinálok valamit. Idegessé váltam, láthatóan is, de nem szeretném őt bántani, meg senkit sem. - Mo.. mo.. most kérek néhány másodpercet - motyogtam halkan, majd gyorsan elkezdtem oda-visszajárkálni, és csak jóra gondolni. Bizonyára a hangom is elcsuklott, amiből lehet következtetni arra, hogy nem szeretnék senkire sem támadni, és ez a fel-alá járkálós dolog általában hat.

– Nem kell kitörölni.. Főleg mivel legyen az illető ember vagy vámpír képtelen rá. A múlt tesz azzá, aki vagy. Lehet, hogy a múltad nélkül egy gyenge senki lennél.. – Ezt most nem szó szerint neki céloztam, hanem úgy átlagban.. Mert valószínűleg még én is azaz idióta lennék, aki akkor voltam.. Még mindig Kendra-val lennék, ami most így visszatekintve életem egyik legnagyobb hibájának tekintek. Semmi közös nem volt bennünk.. Mégis vele voltam. Aminek a hátulütője az lett, hogy Aurora-t vette célba. Mintha ő tehetne arról, hogy ő és én már nem mi vagyunk. Lehet, hogy van köze, de nem ő tehet róla.. Egyszerűen csak nem passzoltunk és erre épp ideje volt rájönnöm.
– Rendben. – Bólintottam, de eléggé furcsán néztem rá és már tudtam, hogy nem szabad levennem róla a szemem. Kezemet ökölbe szorítottam és készen álltam mindenre. Arra is, hogy le kell rángatnom valakiről, de abban nem lesz köszönet. Csak remélni tudtam, hogy ez átmeneti „elmezavar”, mert eddig egész emberinek tűnt. Aztán ki tudja.. Lehet nem megy túl sokáig a színjáték és ezért kért időt.. A tekintetem végig fel-alá járkáló alakján volt. Egy percre se néztem másfelé. Jobb lesz, ha már az első pillanatban meglátom, hogy készül valamire..

- Igazad van - csak ennyit vágtam rá, amit mondott.Ja, igen.. a múlt tesz tesz minket azzá, akivé válunk. Ez igaz, de milyen valakivé? Van, aki megmarad jónak, van, akiből viszont teljesen más személyiséget hoz elő az egész. Belőlem az utóbbi lett, de még mindig ott futkos bennem a régi egyéniségem.
Újból előtört belőlem valami rossz, valami nagyon rossz érzés, ami kitörne belőlem, de próbálok nem gondolni rá, és elkergetni a fejemből ezt a szörnyűséget. De volt, ami végül megállított az őrjöngéstől s a mészárlástól is. Sikerült leküzdenem a bennem fortyogó tüzet, ami már majdnem vulkánként tört ki belőlem, az pedig életekbe került volna... Fogalmam sincs, mi volt ez az egész fellángolás, mi volt az, ami ennyire feldühített, valami kellemetlen személyt éreztem azt hiszem. Miután vége volt az egész furcsa jelenetnek, semmire sem voltam képes. Egyszerűen csak leültem a fűbe, és a kezeimmel takartam el az arcomat, és nem tudtam szóhoz sem jutni, csak ültem ott...

– Nekem mikor nincs igazam? – Kérdeztem vigyorral az arcomon, hiszen valamennyire próbáltam viccesé varázsolni a helyzetet, de ez most nem sikerült. Bár arról nem nyilatkozhatok, hogy bármikor máskor olyan sikeres lett volna bármilyen ehhez hasonló akcióm. Nem igazán vagyok egy mókamester, de néha már így próbálom meg menteni a menthetetlent.
Nem tudtam, hogy most mondjak-e valamit avagy sem. A második opció mellett döntöttem, mert talán, ha békén hagyom magában tisztázni tudja a dolgokat anélkül, hogy bármit is szólnom kellene. Meg amúgy is kért pár másodpercet tőlem, szóval miért ne adhatnám meg neki ezt, hogy tisztázza mi zajlik most a fejében? Volt azaz érzésem, hogy semmi jó nem lakozik most ott, de reménykedtem benne, hogy sikerül felülkerekednie tiszta gondolatokkal.
Nem tudom, hogy a fűben leülés mit jelent, de legalább nem támadt neki embereknek szóval abból a szempontból jó.. De az már más kérdés, hogy odabenn is minden rendben van-e. – Jól vagy?

Ilyenkor nem jó az, ha valaki hozzám szól, sőt, ha hozzám ér valaki, az még rosszabb. Hagyni kell, ez olyan hirtelen és gyors dolog... Ami elmúlik pár másodpercen belül, nem tart tovább, ha sikerül leküzdenem...
- Igen... Most már jól vagyok - nem tudtam mi mást mondani neki, mert tényleg jobban éreztem magam. Kicsit még üldögéltem a fűben, majd mikor készen álltam rá, felpattantam, de próbáltam nem túl gyorsan, mert az sokaknak feltűnt volna. Jó lenne néha, ha olyan messzi lehetnék mindentől, amennyire csak lehetnék, csak nem tudok elszakadni. Kellenek az emberek, meg mindenki. Na, nem azért, mert mindenkit megtámadnék, de kell nekem egy ilyen ember, mint Sean, hogy olykor felpofozhatna, vagy valami, és helyrerázódnék.
- Nem is kellene nekünk itt beszélgetni, mert csak baj lesz belőle... - jelentettem ki kicsit nyersen, de őszintén... - Egy lakatlan szigetre kellene költöznöm - egy kisebb biccentéssel és vigyorral mondtam neki, mert már magam sem tudtam, hogy mit csináljak kínomban.

Olyan idiótának éreztem magam ebben a helyzetben. Mégis mit csináljak vagy éppenséggel mit ne csináljak. Lehet, hogy megbánom még, hogy megszólaltam, de megtettem innen pedig már nagyon nincs visszaút, szóval.. De láthatólag már nyugodtabb, mint volt. Nem tudom, hogy ez igaz is vagy csak ezzel akarom nyugtatni magam. Nem, mintha bármi félni valóm lenne. Mert hát csak egy harapásomba kerül az, hogy leszereljem.. Szóval nem féltem magam.
– Az előbb, mi történt..? – Nem érdekeltek a következmények csak nekiszegeztem a kérdést. Azért jó lenne tudni, hogy végül is mi játszódott le a fejében, mert elég érdekes volt az egyszer biztos. Mintha valaki felzaklatta volna. Vagy valaki nekiment volna.. De semmi ilyesmi nem történt és mégis olyan volt, mint aki most le tudná mészárolni ezt az egész parkot. Mondjuk az egyszer biztos, hogy nem engedtem volna neki..
– Mi ütött beléd? – Oké, az előbb még azt akarta, hogy sétáljunk és beszélgessünk most meg már semmit nem kellene.. Vámpír vagy nem vámpír látszik, hogy nőből van két percenként változik a meg a véleménye.. Bonyolult egy nőszemély az egyszer már biztos..

Hát, igen, tudtam, hogy rákérdez majd arra, hogy mi volt az az előbbi kisebb kirohanásom, de normálisan elmondani nem tudnám neki, így csak felvázolom, hogy azért mégis tudja valamiképp...
- Ez... nem tudom magam sem, csak úgy megtörténik - kezdtem el halkan motyogni, mert nem igazán szerettem volna, hogy bárki is meghallja, majd folytattam.
Sok-sok évvel ezelőtt kezdődött már, de nem igazán volt kinek elmondanom ezt a valamit, mert én sem tudom mi az. Olyan érzés kerülget azzal az illetővel szemben, mintha az apám lenne, pedig ő már meghalt... vagy talán mégsem?! Egyszerűen azt tudom, hogy ismerem őt, de nem láttam még sosem.
- Lehet, hogy ostobaság lesz, de mintha az apám szeretne az őrületbe kergetni még mindig - na most ha nem néz komplett idiótának Sean, akkor azt hiszem, még puszit is kapna érte, de azért nem próbálkoznék meg ezzel...