[You must be registered and logged in to see this image.]

Ayame && Noah

Can you be any use for me?

Bosszant. Idegesít. De a leginkább az, hogy így érzek. Miért frusztrál ennyire, hogy nem tudom, hol van? Miért akarom előkeríteni a föld alól is, aki felelős a haláláért? Örülnöm kellene, hogy végre megszabadultam tőle. Egy kolonccal kevesebb. Mégis. Meg akarom tudni, mi történt. Nem tűnhet csak így el! Előlem nem! Ez nem így működik! Ha én zavarom el és úgy tűnik el, az más. Vagy ha én ölöm meg. De így… Nem, velem ilyet nem lehet! És ezt meg is mutatom annak, aki a felelős ezért! Bárhová ment és bármiért, meglelem a nyomát! New Yorkból Mystic Fallsig vitt az indulat és egyre jobban érzem, jó nyomon járok. Nem érdekel mennyi időbe kerül, akkor is előkerítem a gyilkosát. Előkerítem, mindenre esküszöm, bujkáljon bárhol! És nem teszi zsebre, amit kap, azt garantálom!
Dühös vagyok, szinte tajtékzom az elmúlt időben. Ennek pedig még véresebb és gyakoribb gyilkosságok az eredményei. Nem mintha számítana. Mystic Falls. Biztos vagyok benne, hogy itt lesz olyan, aki tud információkkal szolgálni Gabrielláról. Tudom, mert biztos vagyok benne, hogy járt itt. Bár ez az eltűnés nem fér a fejembe…
Már azelőtt érzékelem a közeledő vámpírt, mielőtt megpillantanám. Érzem az energiáit, hallom a mozgását. A haladási irányából már tudom, nem fogjuk elkerülni a találkozást. Nem is látom értelmét sietősebbre fogni, sőt inkább egyszerűen csak megállok és várok, hogy láthassam, kihez is van szerencsém. Nem is számítom el magam. Néhány másodperc és már majdnem a karjaim között is találom. Szó szerint. Kis híján nekem rohan, épp csak meg tud állni előttem, majd hátrál egy kicsit, mivel a nő valamivel alacsonyabb és úgy néz fel rám. Az arca ismerős, de ahogy kimondja a nevemet, egyből egyértelművé válik, hogy ez kölcsönös. Jó a memóriám, egy ilyen egzotikus arcot pedig nem nehéz megjegyezni egyébként sem. Nem mintha mély nyomokat hagytunk volna egymásban valószínűleg. Néhány vadászatom során keresztezte az utam az övével pár évvel ezelőtt, még New Orleans-ban. Rosszat nem tettünk egymásnak, de különösebben jóban sem voltunk. Fajtársakkal egyébként sem szokásom sem kötekedni, sem túlzottan szorosra fűzni a szálakat. Ellán kívül más társam sosem volt, még rövid időre sem. Épp ezért neki sem tulajdonítottam anno nagy jelentőséget.
- Nahát, micsoda meglepetés! Mit keresel itt Ayame? Azt hittem, New Orleans-ban telepedtél le - szólítom meg szórakozottan. Potenciális áldozatot egyelőre úgysem érzékelek a közelben, addig, noha a felesleges felszínes csevegés nem épp az asztalom, pár szót válthatok vele. Ki tudja, ha elég ideje van itt, még akár szolgálhat is nekem értékes információkkal Elláról (végtére is ők is találkoztak, akár fel is ismerhette, láthatta valahol) vagy valakiről, aki kapcsolatba hozható vele és az eltűnésével. Mystic Falls kisváros, a természetfeletti pedig belterjes. Sosem lehet tudni.

Bocsi a késésért! ●●   [You must be registered and logged in to see this link.]

Szeretek emberek között lenni, és újakat megismerni. Régen is ilyen voltam, és ez azt hiszem a kolis éveinek is köszönhető. Ott egy teljesen új környezetbe kerültem teljesen egyedül, ismerősök nélkül, és ha nem így álltam volna a dolgokhoz, ahogy álltam akkor bizony elég nehéz életem lett volna ott. Hisz az erdészeti suliban arra voltunk utalva, amit együtt lő tudtunk teremteni főleg, hogy ha valaki az ország másik végéből járt oda, mint én és csak ritkán ment haza onnan. Így aztán könnyen tudtam ismeretségeket kötni és ez szerencsére nem változott az iskolai baleset és a szüleim halála után sem. Ebből a szempontból nagy mázlim volt, mert ez az itteni beilleszkedésemet is elősegítette, amikor idekerültem az államokba. Itt már nem az ország másik felében kellett újrakezdenem a dolgokat, hanem szó szerint a világ másik végében.
A lány egy kicsit kéreti ugyan magát, vagy csak szimplán nem szeretné elfogadni a felkínált segítséget - talán büszkeségből vagy valami hasonlóból - de végül is megteszi, én pedig egy mosollyal nyugtázom a döntését. Akkor ez el is dőlt igazából. Nem kenyerem bajban hagyni azokat, akik szemlátomást segítségre szorulnak így őt sem hagyom csávában, még ha nem is olyan eget rengetően nagy a baj. Egy kis segítségnyújtásból semmi baj sem lehet, és még egy új ismerőst is szerezhetek márpedig z sose árthat. Ki tudja, lehet, hogy egyszer majd valahol én fogok olyan helyzetbe kerülni, hogy az egyenlőre ismeretlen lány segítségére fogok szorulni. Akkor még megtérülhet a mostani rögtönzött segítségem. Nem mintha erre hajtanék hisz az is lehet, hogy soha többet nem látjuk egymást, de az igazság az, hogy ebben a mai világban sose lehet tudni nemde?
Nem igazán van rá szükségem, hogy taktikázzak vagy ilyesmi legalábbis itt a mindennapi életben semmiképpen sem, de amúgy sem tartozik ez a személyiségjegyeim közé legalábbis más emberekkel szemben. Persze a tanulás egy vizsga vagy egy sima ZH is egészen más tészta. Ott sokszor még az is számít, hogy hova ül az ember meg ilyesmi. A mellékesekről, hogy ki a tanár meg, melyik terem stb. nem is beszélve plusz ott sokszor az ember együtt taktikázik másokkal, a megbízható baráti körrel, akikről tudja, hogy nem fogják felnyomni a tanároknál semmiképpen sem. Aki lebukik csalással, az nagyon könnyen megütheti a bokáját, és itt nem csak egy "horzsolásról" lesz szó...
Ha pedig már megbeszéltük, hogy elkísérem hazáig, akkor miért ne beszélgetnénk útközben? Semmi okunk rá, hogy csendben baktassunk egymás mellett. Ha lassacskán s, de kezd valamiféle társalgás kibontakozni közöttünk és az azért több mint a semmi. Én, kérdezek, Ő válaszol, majd fordítva. Nincsenek titkaim maximum olyan témák, amikről kevésbé szeretek beszélni, mint a szüleim halála vagy a lány, akit régen odahaza szerettem.
- Annyira nem az. Igazából semmi extra. - felelek neki egy halovány mosollyal. - Valahogy az államokban élni számomra sokkal izgalmasabb, ha őszinte akarok lenni. - teszem még hozzá. - Magyarországon. Ide csak pár évvel ezelőtt költöztem. De nem is tervezek visszatérni oda. - teszem hozzá egy fél-mosollyal még. Igen most már ez az életem, amit itt élek. Semmi szükség a régi sebek felszakítására, vagy sokkal inkább az elmélyítésükre. Jól érzem magamat ebben az országban, s szeretek itt élni.

Szeretek új emberekkel találkozni, új ismeretségeket, esetleg barátságokat kötni, vagy ha nem is barátságot, de mindenféleképpen jó kapcsolatokat kiépíteni. Egyrészt, mert így az ember sose marad annyira nagyon magára, és ha unatkozik, vagy éppen problémája akad, akkor mindig van valaki, akihez esetleg fordulhat, meg hát amúgy is. Az ember a tudósok szerint mégiscsak társas lény nem igaz? A lányt, akivel most összehozott a sors ismerősnek ugyan még nem nevezném, de ki tudja még mi lehet később? Lehet, egyszer majd sokat köszönhetek esetleg neki valamikor a közel-távol jövőben? Amúgy is kedvesnek tűnik, miért is ne próbáljak meg kicsit összeismerkedni vele. Viszonozom a mosolyát, miközben beszélgetünk, és várok rá, hogy elindulhassunk.
- Tény. - mosolygok rá haloványan. - Mindenesetre számomra az, úgyhogy ne aggódj emiatt, szívesen segítek. - teszem még hozzá. Nálam ez valahogy így alakult ki. Talán az alatt az idő alatt szoktam meg, - a szüleim neveltetéséből kiindulva, akik jó modorra neveltek, és ez adta az alapot a személyiségemhez - amikor még az erdészeti suliba jártam, és ott a srácokkal javarészt egymásra voltunk utalva, hogy ha bármiféle problémát meg akartunk oldani vagy, hogy ha bármit is el akartunk érni a suliban vagy az ottani életben. Mindenesetre ettől függetlenül én úgy vagyok vele, hogy valamilyen szinten ilyennek születni is kell. Ismerek olyan embereket, akikből mintha alapvetően hiányozna a jóindulat vagy az empátia, és nem csak szimplán az életük tette őket ilyenné, de az ellenkezőjére is tudok példát. A balesetem, és a szüleim halála után nekem is voltak mély pontjaim, amikor inkább elfordultam mindentől, és mindenkitől, de örülök, hogy végül felül tudtam ezen emelkedni, és többé-kevésbé visszanyertem a régi önmagamat.
- Ugyan. Tényleg semmiség. Ha ennyire hálálkodsz, még a végén zavarba jövök. - vakarom meg kicsit tanácstalanul a tarkómat, miközben viszonozom a mosolyát. Tényleg nem fáradtság számomra, hogy egy ilyen aprósággal kisegítem, hisz ha azt nézzük, akkor olyan nagyon amúgy sincs más dolgom jelenleg, szóval abszolút ráérek, hogy eleget tegyek a mai jó cselekedet kitűzésemnek. És nem, nincsen semmiféle hátsó szándékom mielőtt bárki is bármi ilyesmire gondolna. Egyszerűen csak szimplán szeretnék jófej lenni, és segíteni egy lányon, akinek szemmel láthatóan akadt némi problémája.
- Értem. Akkor végül is, ha azt nézzük, akkor te is valamilyen szinten helyi vagy. Kicsit irigyellek érte, mert valószínűleg jobban képben vagy a dolgokkal, mint én. - nevetem el magamat halkan a válasza alapján. Beszélgetéssel az idő is jobban telik, és talán a séta sem lesz számára olyan kellemetlen, ha egy kicsit közben el tudja vonni a figyelmét a séta kellemetlen módjáról.
- Nem. Csak pár éve költöztem ide Európából a Nagybátyámhoz. Ha őszinte akarok lenni kicsit nehéz volt beleszoknom a kisvárosi életbe hisz mindig nagyobb városokban éltem előtte, és a kultúra is kicsit idegen volt, De mostanra, azért úgy ahogy belerázódtam a dolgokba. - felelek a lány kérdésére. - Az emberek kedvesek voltak végül is, szóval annyira nem volt nehéz beilleszkednem, persze ehhez az is kellett, hogy én egy kicsit nyitottabb legyek erre. - teszem még hozzá egy fél-mosollyal.

Oké a mai napomat már nem valószínű, hogy bármi hasznossal el tudnám tölteni, legalábbis sokat nem fogok haladni semmivel sem, van egy olyan érzésem. Bár ez most annyira nem is zavar, ha őszinte akarok lenni. Néha azért nekem is kell egy-két pihenőnap, hogy ne mindig csak hajtsam magamat. Meg aztán ma elég szép idő is van szóval talán nem akkora bűn, hogy ha a mai napra úgy döntöttem, hogy egy kis időt töltök idekint a szabadban a napsütésen. Állítólag jót tesz a szervezetnek vagy mi, mert segít termelni a D vitamint vagy valami ilyesmi. Nem mindig emlékszem az ilyen dolgokra, de néha okosnak tud hatni, hogy ha elsüt egy-egy ilyet az ember a társaságban...Ráadásul meg is ismerkedtem egy kedvesnek tűnő lánnyal. Noha valószínűleg előnyösebb lett volna, hanem pont úgy ismerkedünk meg, hogy előtte elesett el a padnál, amin ültem. Mindenesetre persze egyből a segítségére siettem, ahogy az elvárható lenne, és ahogy azt illik is.
- Ki tudja még a végén talán lehet, hogy élvezni is fogod. - mosolygok rá kedvesen. - Persze biztos nem fogja visszaadni ugyanazt az élményt, mint mondjuk egy tanösvény. - teszem még hozzá. - Ugyan. Igazán semmiség. Más is megtenné. - vakarom meg kicsit zavartan a fejem hátulját. Kedves tőle, hogy ennyiszer megköszöni, de a végén még tényleg zavarba jövök. Igazából nekem ez tényleg természetes, hogy egyből jöttem és igyekeztem segíteni neki, amikor úgy láttam, hogy bajba került. Mindenesetre örülök, hogy összeakadtam vele, mert tényleg egy kedves, aranyos lánynak tűnik, bár valószínűleg nem a mai élete nagy napja a törött cipősarokkal, meg a horzsolásokkal, és a tönkrement ruhákkal. De a magam részéről próbálom legalábbis egy kicsit jobbá tenni a napját, hogy ha már így kereszteztük egymás útját.
- Ugyan tényleg semmiség, szívesen segítek. Nincs jobb dolgom szóval örömmel elkísérlek. Nem számít, ráérek, majd a te tempódhoz igazodom. - felelek neki egy halovány mosollyal. igyekszem szokás szerint minél barátságosabb lenni, hisz mégiscsak én ajánlottam fel neki a segítségemet, és jobban is érezném magamat, hogy ha tudnám, hogy mindenféle baj nélkül hazaért. Ahogy megindul én is mellészegődöm, és ráérősen baktatni kezdek mellette, igyekszem az övéihez igazítani a lépteimet, hisz látom, hogy így mezítláb nem olyan egyszerű neki az aszfalton haladnia. - Idevalósi vagy amúgy, vagy máshonnan költöztél ide? - kérdezem tőle érdeklődve egy kis csend után. Végül is mégse baktathatunk teljes csendben, amíg el nem kísérem őt hazáig. Meg aztán semmi rossz nem lehet belőle, hogy ha egy kicsit jobban megismerkedem vele, hisz az egyetemen is folyamat találkozom új emberekkel, és ki tudja, hogy melyik ismeretség jöhet még jól valamikor a jövőben.

A mai napom kicsit olyan semmilyen, semmittevéssel telik, és bár megfordult a fejembe, hogy a főzésen kívül más értelmes tevékenységet is folytatnom kéne már most tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert inkább el fogok menni a nagybátyámmal valami csinos kis kocsmába ha rajta múlik. Hisz ki mondhatna nemet egy olyan lehengerlő modorú, kiművelt, szinte a régi regények lapjairól kilépett gentleman-nek, mint az én nagybátyám? Természetesen senki, így én sem. Kvázi a mai napom érdemleges cselekedetek elvégzése nélkül lesz az enyészet martalékává. De bevallom őszintén, a magam részéről úgy vagyok vele, hogy néha szükségem van az ilyen napokra különben néha teljesen becsődölnék egy idő után. A bácsikám is mindig azzal jön, hogy túlhajtom magamat, a ráadásul nem túl egészségbarát életmódom mellett - bagoly mondja verébnek - és, hogy egyszer még nagyon pórul járhatok, ha nem változtatok ezen az életen, amit most élek. Nem akarok azzal jönni neki, hogy muszáj a bulik meg a saját cuccaim mellett még a mások beadandóit is írnom, mert ebből van pénzem, márpedig a pénzre mindig, és mindenhol szükségem van, nem elég az ösztöndíj és ennyi.
- Ugyan tényleg semmiség. - mosolyodok el kedvesen. - Nos igen erről már én is hallottam, de úgy hallottam, hogy ezt inkább a tanösvényeken szokták javasolni nem az utcai aszfalton. Mindenesetre vigyázz nehogy belelépj valamibe. - mosolyodok el kicsit zavartan. - Elég lazán szoktak takarítani az utcákat néha, ki tudja, hogy mit hagynak szanaszéjjel. - Nos úgy tűnik, hogy aztán egy "bajba jutott" csinos szőke lány képében mégis bekúszik a lehetőség a mai napomba, hogy valami hasznosat is tegyek még ha ez ki is merül abba, hogy hazakísérem vagy segítek felszedegetni neki a cuccait, amiket elejtett, amikor elesett. Nem nagy segítség, de azért több a semminél, és a szándékot a lényeg nemde? A további segítségemet is jó szívvel, szívesen ajánlom fel, hisz tényleg ráérek éppen, és ha szeretné szívesen segítek még neki, de eszemben sincs ráerőltetni vagy valami hasonló. Vannak, akik úgy vannak vele, hogy egyedül sokkal jobban elboldogulnak az ilyesmikkel - például én is - és nem szívesen fogadnak el mástól segítséget.
- Ugyan. Nem vagy a terhemre. - mosolyodom el finoman. - Nincs semmi jobb dolgom jelenleg szóval szívesen segítek, és elkísérlek, ha én nem zavarlak ezzel téged. - teszem még hozzá egy barátságos mosollyal. Ha szeretné persze, hogy szívesen elkísérem hisz tényleg nincs semmi jobb dolgom sem.

Egy kis ideig el se tudtam képzelni, hogy miért is ücsörgök még mindig ezen az átkozott padon, a piszkosul jól eső napsütésben ahelyett, hogy tenném a dolgomat, és beadandókat gyártanék meg főznék, hogy legyen mit ennie a nagybátyámnak, amikor hazajön. Aztán hirtelen szikrát kaptam...Egész egyszerűen, azért mert szimplán el tudnám viselni ezt a semmittevést egy ideig. Tény, hogy néha egy kicsikét túlvállalom magamat, de hát mit lehet tenni? Kell a pénz, mert az ösztöndíj akármilyen jól is hangzik szinte semmire sem elég, legalábbis arra egész biztosan nem, hogy rendes életem legyen az egyetemen - igen beleértve a kocsmázásokat, meg a többi nyalánkságot is - szóval muszáj egy kicsit kiegészítenem a bevételt, mert a nagybátyámat nem akarom lelejmolni hisz Ő már így is adott nekem eleget a pénzéből, amikor átvette a nevelésemet, és ideköltöztem hozzá. Szóval inkább másik beadandóinak a megírásával keresem meg a pénzemet. Persze ha ez egyszer kiderülne, akkor nagyon szorulnék, talán még az egyetemről is kivágnának, de bízom benne, hogy ez még véletlenül sem fog bekövetkezni. Legalábbis a többiek érdeke, hogy így legyen, mert ha én nem leszek nehéz lesz más megbízható embert találni, aki hajlandó lesz ugyanezt, ugyanolyan minőségen megcsinálni...
Sikerül elég mélyen elmerülnöm a gondolataimban, és az olvasnivalómban is, és csak a lány sikkantása rángat vissza a valóságba hirtelen. Persze azonnal ugrok, hogy segítsek neki hisz egyfelől volt gyerekszobám, és az illem megkívánja ezt tőlem, másfelől pedig amúgy is ezt tenném. Nálam ez valahogy belülről jön, mármint, hogy szívesen segítek másokon, de szerencsére a szüleim is hasonló szellemben neveltek, és a nagybátyám is arra ösztönzött, hogy tartsam meg ezt a jó szokásomat - bár hozzátette, hogy néha nem árt egy kicsit visszavenni, mert a túlzott jószívűség könnyen okozhatja egyszer az ember vesztét, ha olyannal találkozik, aki tudja, hogy miként is használja ezt ki. Bár nem felejtettem el a tanácsát, de igyekszek úgy gondolni a világra, hogy talán elég szemfüles vagyok ahhoz, hogy bármi ilyesmit el tudjak kerülni. Bár az is lehet, hogy nálam ez ösztönös, ezért kerülöm például a párkapcsolatokat, még ha nem is vagyok erről sokszor hajlandó tudomást venni. Hajlamos vagyok ráfogni arra, hogy talán még mindig ugyanazt a lányt szeretem, mint, akiért még anno odahaza dobogott a szívem, és aki miatt olyan sokszor görcsbe rándult a gyomrom. Még most is szoktunk beszélgetni neten, de már nem érzem ugyanazt az izgalmat, mint régen, amikor még tűkön ülve vártam az ilyen alkalmakat. Ez nem azt jelenti, hogy már ne szeretnék vele beszélgetni, mert ez nem igaz. Azt hiszem csak szimplán túlléptem már rajta...
- Ugyan. Nem tesz semmit. - mosolygok rá finoman a lányra. Számomra ez volt a legtermészetesebb, hogy ezt tettem, és, hogy még felajánlottam a további segítségemet is. Persze tény, hogy a mai világban ez sok embernek nem csak, hogy furcsa, de még akár gyanús is lehet. Nyilván nem jó, hogy ebbe az irányba halad a világ, de nincs mit tenni ellene... - Rendben. Csak gondoltam, hogy egy fokkal talán mégis kényelmesebb lenne, mint mezítláb mászkálni az aszfalton. - felelek neki miközben viszonozom a mosolyát. Mondjuk az tény, hogy az én cipőm egy kicsit talán nagy lenne rá - főleg, hogy már ránézésre is körülbelül kétszer beleférne a lába a csukámba - de azért mégiscsak úgy volt illő, hogy felajánljam neki a lehetőséget, ha véletlenül élni kívánna vele. Nem tudom, hogy mennyire kényes fajta, de elég valószínű, hogy a mindenféle kavicsok meg eldobált cuccok felsértenék vagy felsebeznék a lábát, hogy ha így mezítláb kíván hazasétálni innen. - Ahogy gondolod. - mosolyodom el szelíden. - De ha szeretnéd, tényleg szívese elkísérlek. - teszem még hozzá kedves hangon. Persze nyilván nem akarom ezt, az akarata ellenére ráerőltetni, de én a magam részéről jobban érezném magamat, hogy ha elkísérhetném, és tudnám, hogy nem éri több baleset a mai nap folyamán. Nem mintha úgy gondolnám, hogy esetleg nem tud vigyázni magára, hogy ha akar, de mégis...Valahogy így mégiscsak nyugodtabb lenne a lelkivilágom...

Mélyen legbelül valahol nagyon, de nagyon mélyen, azért van bennem némi rossz érzés, hogy kemény munka helyett inkább itt süttetet magamat ezen a gyönyörű délelőttön, és nem csinálok mást csak "vakargatom" a telefonomat, bár ha jobban megvizsgálom a dolgot, akkor igazából én mindössze csak hasznos információkra teszek szert a beadandóimmal kapcsolatban, és a szakmámba vágó témákból még tovább is képzem magamat. Ilyen az igazi diák-szellem nem igaz? Mindenesetre nekem már ennyi indok is elég ahhoz, hogy úgy döntsek, még egy kicsit itt süttetem magamat a hívogató napfényen, ahelyett, hogy a dolgomra mennék. Nem tehetek róla, de van az a pont, amikor az ember úgy érzi, hogy most tényleg szüksége van egy lazább napra, és részemről nekem most jött el ez a pont szóval lelkiismeret furdalás nélkül üldögélek itt a padon, már meg se tudom mondani, hogy mióta is. Legalább holnap lesz rá indíttatásom, hogy újra belehúzzak a kemény munkába, és haladjak is valamit a dolgommal majd. Meg most legalább kipihenem magamat főleg, hogy az égvilágon semmivel sem kell most foglalkoznom, csak hallgatom a madarak csiripelését meg a többi hasonló baromság.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy körülbelül az egész világot kizárom magam körül, és mintha minden megszűnt volna létezni. Hirtelen egy lány éles sikolya szakítja félbe az idillt, amibe eddig voltam...Persze, hogy egyből észbe kapok, és már keresem is a hang kibocsátóját. Amikor meglátom a lányt magam előtt a földön egyből odaugrok, hogy segítsek neki, és közbe csak reménykedni tudok, hogy nem miattam esett el, mert az akkor elég kellemetlen lenne. Így első ránézésre úgy tűnik, hogy csak az egyik cipője szenvedett maradandó sérülést a találkozás eredményeként, de azért jobb az elővigyázatosság. Bár talán nem eshetett akkorát itt, és nem is tűnik olyan vészesnek az állapota. Mindenesetre udvariassági kötelességem, hogy segítsek neki amennyiben megengedi. Elfogadja a kezemet, szóval segítek is neki felállni. Ahogy elnézem csak a térdét horzsolta le, meg a felsője lett koszos, de szerencsére semmi komoly, na meg a cuccai szóródtak szét, de azt semmi perc alatt össze lehet majd szedni a földről, mert annyira azért nem szóródtak szét az aszfaltos úton egy ekkora eséstől.
- Ugyan, nem tesz semmit. - mosolygok rá szelíden. - Jól van akkor. A lényeg, hogy nem esett semmi bajod. - felelek neki egy halovány fél-mosollyal, ahogy felsegítem a lányt. Így felemás cipőben nem túlik valami túlságosan stabilnak vagy menetre késznek, de gyorsan le is dobja mindkét cipőt. Mindenesetre nekiállok gyorsan összeszedegetni a lány holmiját, hogy ennyivel is előrébb legyen azért. Ami a kezem ügyébe akad, azt rögtön odaadom neki, de azért a "személyesebb" dolgokat igyekszem kikerülni, mint például a tamponjai vagy az óvszerei, és a nem túlzottan hasonló jellegű holmikra összpontosítok. - Mondanám, hogy elviszlek, de nincs kocsim, úgyhogy maximum elkísérni tudlak, ha szeretnéd. - vakarom meg a fejemet kicsit szégyellősen. - Vagy esetleg kölcsönadhatom a cipőmet, hogy ne mezítláb kelljen caflatnod az utcán. teszem még hozzá egy fél-mosollyal. Hiába...Volt gyerekszobám szóval nekem egyértelmű, hogy még ezt is felajánlom neki. Tudom, hogy manapság valószínűleg a legtöbben nem tennék meg, és most talán még nevetségesnek is hangzik a felajánlás...

Próbálok nem a vérre gondolni, ahogyan arra is törekszem, hogy ne mondjak túl nagy hülyeségeket, de mégis próbáljak beszélgetni vele. Legalább addig se kell attól tartanom, hogy esetleg megölöm vagy befejezem azt, ami ő elkezdett. A szavaira kicsit feljebb szökik a szemöldököm, de közben az elmémben emlékek után kutakodom. Olyan emlékek után, amik segíthetnek megálljt parancsolni az érzéseimnek.
- Nem szereted az alkoholt? - fordulok felé kíváncsi pillantással. Én nem vetettem meg emberként se, illetve vámpírként se. Néha talán pontosan emiatt kavarodok szórakozóhelyekre is. Ott könnyű találni áldozatokat és annyian vannak, hogy könnyebb egyikről a másikra vándorolnom, hogy ne öljem meg őket. Azt hiszem az számomra a menekülésháza, de most itt volt ez, a vére csábító volt, de a másik vámpír meg pont annyira tűnt barátságtalannak, mint amennyire csábító volt az áldozat.
- Mi a bajod? Mindenkivel ilyen kedves vagy? - kérdeztem tőle egy kicsit barátságtalanul, majd hátat fordítottam félig a földön fekvő embernek és a lányt fürkésztem. Idősebb nálam, ez tény, de akkor se ismer, így nem értem, hogy miért beszél ilyen hangnemben velem...

Destiny&Sarah
"Szép esténk van". Ez most komoly? Csak azt ne tegye hozzá, hogy milyen szép csillagos az ég, mert esküszöm, elröhögöm magam. Valószínűleg nem lehet sok tapasztalata a vámpírlétben, különben nem körülményeskedne ennyire.
- Undorító íze van - böktem az áldozatom felé. - Ha nem bírtad jól a piáét emberként, akkor ütős élmény lesz. - Most remélem nem azt várja, hogy hellószia, csak nyugodtan, mert én olyan udvarias vagyok, vagy hellószia, ne öld meg, mert ez az ember tagja a társadalmunknak, meg ölni egyébként is bűn, én meg szentfazék vagyok. Áh, dehogyis. Ha meg akarja ölni, hát legyen, én mosom kezeimet. És gyanítom, nem fogja életben hagyni, mert már most is nehezen tudja türtőztetni magát. Fiatal, és vérszomjas, valószínűleg érzelmek nélkül. Ez annyira tipikus, hogy már csak a szememet forgatom.

Már egy ideje itt üldögélek a padon, és nem csinálok mást, csak olvasgatok a telefonomon. Lehet, hogy ideje lenne végre kezdenem magammal valamit, de jelenleg túlságosan is hívogatóan simogatnak a nap kellemesen meleg sugarai, arról nem is beszélve, hogy egészen jól, kényelmesen elücsörgök itt a padon. Ráadásul most ez a cikk, amit találtam egészen jó, és leköti a figyelmemet. Azt hiszem talán még valamelyik sulis beadandómnál is fel tudnám használni a benne szereplő információkat. Legalábbis az emberek és a védett ragadozók, mint például a puma, a farkas a medve, és még az aligátorok közötti konfliktusoktól szóló rész a gerinces állatfajok védelme tárgyhoz nagyon is hasznos lenne. Az ilyesmit elég jól, és elég hosszan ki lehetne vesézni, arról nem is beszélve, hogy számtalan gyakorlati példát lehetne hozni a különféle konfrontációkra, amikből statisztikákat lehetne létrehozni, valamint különféle grafikonokat, és amikről természetesen még többet lehetne rizsázni, ráadásul még értelme is lenne, ami nem utolsó szempont. Még pár dolognak utána kellene néznem mellé - általános információk és a többi…és a többi…- de ez már abszolút részletkérdés igazából, és ez legyen a legnagyobb gond vele. Csak azt a rohadt sok infót végignézni, rendszerezni, aztán egységes egésszé formázni…kész horror, de nem abból a fából faragtak, hogy egy ilyen „apróság” kifogjon rajtam. Meg aztán ez igazából pont olyan téma, ami még érdekel is. Ha egyszer eljutok odáig, akkor vagy ezzel szeretnék foglalkozni vagy esetleg valami hasonlóval, mondjuk a ragadozó, és zsákmány közötti kapcsolattal. Ezek hálás témák, mindig van valami új, amit az ember felfedezhet. Egy tény, ami felett mások korábban elsiklottak vagy valami teljesen új viselkedésforma, vagy egy már ismertnek az eddig ismeretlen kiváltó oka vagy bármi hasonló. A lehetőségek szinte végtelenek, és pontosan ez a jó ebben a tudományterületben. Mindig van még valami, amit te is felfedezhetsz…
Vetek egy pillantást a telefonomon az órára, és csak ekkor tűnik fel, hogy mennyire elszaladt az idő, amíg „művelődtem” ráadásul lassan kezd is lemerülni. Ha a nagybátyám esetleg el akarna érni, akkor nem lenne túl jó ha lemerülnék szóval lehet lassanként tényleg el kéne csámbáznom hazafelé, és otthon tenni a dolgomat. Mindenesetre még a cikk végét elolvasom, abból nem lehet semmi baj, ráadásul az eddig eltöltött időmnek is csak így lenne értelme. Továbbra sem zavartatom magam túlzottan a külvilággal kapcsolatban, és vígan olvasgatom tovább, ami még visszavan. Hiába hisz ha már egyszer ilyen szép nap van, és végre sikerült találnom valamit, ami még érdekes is, akkor igazán nem lenne szabad megakadályoznom magamat abban, hogy ezt kiélvezhessem…Először csak a csattanásra leszek figyelmes, de igazából a sikítás az, amire felkapom a fejemet. Ekkor látom meg a lányt, aki négykézláb van a földön a cuccai pedig szanaszét szóródva körülötte. Egyből odaugrok hozzá, hogy felsegítsem, ha engedi. - Jól vagy? Nagyon megütötted magadat? - kérdezem tőle miközben igyekszem felsegíteni, és ha ezt engedi, akkor nekiállok összeszedegetni a szétszóródott cuccait is.

Hoppá, hoppá, kérem szépen! Csak nem flörtölni akar velem a kis vámpírocska? Egy éjszakás kalandokra nem vagyok vevő, de egy kis szórakozás nekem is kijárhat. 
Mondjuk én is flörtölök vele. De nem lesz belőle semmi. Énekes alkatnak tűnik, csak nem ő is fellépő? Akkor talán meg tudom találni végre Beth-t! Tudom, ez most úgy tűnhet, hogy egy önző ribi vagyok, aki kihasználja az embereket, csak azért, hogy elérje a céljait. Pedig valójában nem ilyen vagyok. Csak... Már szükségem lenne az unokatesómra. Alig volt valami, amit nem együtt csináltunk, és ez így most nagyon nehéz nekem. A hat év, amíg elzárkózott, és az, hogy lelépett azok nekem egy földi pokollal érnek fel a jelen helyzetben. Mindenben mellettem volt, még azt is mondta, hogy felpofozza az exemet, csak azért, hogy jobban érezzem magam. Megjegyzem az expasimat én magam akartam felképelni, de erre még várnom kell.
Hm, meghívott fagyizni. Legyen! Egy potya fagyira mindig vevő az ember, nem de bár?
- Nagyon szívesen elmennék veled fagyizni, Kyan - mosolygok rá egy tipikus harminckét fogassal, aminek általában egy pasi sem tud ellenállni.

******************************

Tudom rövid, ne haragudj azért, mert sokat kellett várni