A fél napomat vásárlással töltöttem.. Aztán azzal, hogy felfedezzem ezt a várost. Egy eladó ajánlotta ezt a kis hangulatos helyet. Szerencsére az eladó vámpír volt, így azt is elárulta, hogy rengeteg halandó ember kószál erre, így egy kész vérbank. Ahogyan ide is értem rögtön megcsapja az orromat a friss vér.. Sok vér.. Hívogat az isteni illata. Végre ehetek is egy picit. A mai nap folyamán csupán egy embert öltem meg, ami számomra ritka, Katievel általában nem állunk meg az egynél.
Vámpírsebességgel haladtam az áldozatom felé, és mikor már látótávolságba kerültem lelassítottam. Valahogy úgy éreztem, hogy baj van. Boszorkány ösztöneim rossz dolgot sugalltak. És ez be is bizonyosodott, ahogyan kirajzolódott előttem a földön fekvő vérző ember alakja. Katie?! Mi a fa..? Odasuhanok hozzá. Nem értem. Elengedem a bevásárlótáskákat, majd beletúrok a hajamba. Egy vámpírnak mióta van ennyi vére? Miért hallok szívverést?
Harapásnyom a nyakán, egy lyuk a fölsőjén a hihetetlenül lassan verő szíve fölött, és egy vágás kicsit lejjebb. Mi a szent szar volt itt?! Miközben leguggolok hozzá, kezdem érezni a dolgokat.. Katie ember?! Na ne nevettess! Valaki megmagyarázná nekem, hogy ez hogy a picsába történt?! Megremegek, miközben felharapva a csuklómat a szájához rakom a kezem, hogy igyon vért, mert ha nem, akkor meghal. Majd tárcsázom Nasht.
Üzenetrögzítő. Sipító hangon szólok bele.
-Hol a faszban vagy Nash?! És mi a szent szar történt itt? Mocskos gyorsan hívj fel, mert rossz vége lesz. MF-ben találkozunk. -üvöltöm bele dühösen a kagylóba, majd felemelem a már alig élő Katiet, és elindulok vele haza. Hát ez csodálatos.. Ez az idióta lány idáig még nem ment el. Nem rakja zsebre amit tőlem kap. Bár, abban biztos vagyok, hogy nem lesz sokáig ember. Viszont vigyázni kell rá, mert ha visszaváltozik lőttek Emilynek is. Meg aztán még azért is vigyázni kell, mert így tökéletes áldozat a milliónyi ellenségének...

[Folyt.: MF. Katie lakása]

"Te beteg vagy..." "Én vagyok az egyetlen normális..." Egyedül ezeket a mondatait hallom meg, erre is nevetnem kell, de csak egy mosolyt eresztek, bár leginkább vigyornak mondanám.
-És a családodat is megrontom majd, mert ugye tudod, ha most elvérzek újra vámpír leszek, a te véreddel a szervezetemben.. -suttogom, miközben a vigyor nem múlik el az arcomról. Jelen pillanatban a halál volt számomra az egyetlen megváltás. Hiába fáj, az akarat erősebb mindenfajta fájdalomnál, érzem, hogy haldoklom, és lebeg a szemem előtt, ahogy kikaparom a szemét Selenának, majd kitépem a szívét, és elégetem. Ezt teszem azzal a kínai csajjal is, csak kicsit megkínozva, hogy érezze, kivel áll szemben. Majd az összes többi jön sorban, tömeges mészárolás lesz, ahogyan mindig is, ha feldühített valaki. De ez több, mint feldühítés. Megalázottnak és kihasználtnak érzem magam, mint egy kidobott kutya Tombolok belül, de valamilyen szinten büszke is vagyok magamra, hiszen nézd csak meg, mit alkottam újra! Egy szörnyeteget, amilyen én vagyok, csak idősebb kiadásban, és mivel tudom, hogy minden vissza fog állni a régi kerékvágásba azzal, hogy visszaváltozom, így csak nyugtatni tudom magam. Csak sötétüljön már el minden.. Érzem, ahogyan a nyakamba mélyeszti a fogait, és a máskor számomra éltető vér most belőlem fröcsög ki, egyre jobban. Azon kapom magam, hogy vért köhögök fel. Vicces.. Elvette a vámpírságom, és most ő is adja vissza.. Amit elvesz, azt vissza is adja. Buta, tudatlan, egyszerűen nevetséges.. Legalább csinálná jól a dolgát, és ezt mind azért, mert úgy viselkedtem vele, ahogy igazából mindig is. Szánalmas az egész, és sajnálom, hogy én kerültem ebbe a helyzetbe, de úgyis megbosszulom, mint minden mást. Akár az apróságokat is, csakhogy ez most nem apróság. Ember vagyok, és sajog minden porcikám. Beleestem a saját csapdámba, igazából, de ez sem fog sokáig tartani. Összeszorítom a fogam, majd elengedem.
Pillanatok telnek el, és már csak a nevemet hallom. Elsötétül minden...

Megrökönyödve nézek rá. Sőt! Talán nem is ez a legmegfelelőbb kifejezés arra, ahogyan nézem. A tekintetem inkább gúnnyal, és undorral van tele, mintsem, hogy megrökönyödéssel. Ha ez neki emberi viselkedés, nem tudom, milyen lenne, ha vámpír lennék. 

Csend volt, már senki sem járt a vízparton, kivéve egy fiatal, vékony nőt, aki leült a homokba, hogy a vízbe lógathassa a lábát. Meg voltam győződve arról, hogy én nem lehetek újra ember. Felálltam. Minden létező erőmet összeszedve halkan, nesztelenül sétáltam oda, szerencsére egyszer sem megbotolva, majd a nő fejét, egy mozdulattal a vízbe "csapom". Kapálózik, én pedig nem engedem el. Megölöm, belefojtom a vízbe, majd amint megfulladt elengedem, hogy elvigye az áramlat magával. 
-Szegény lány. -lebiggyesztem az ajkaimat, miközben újra leülök, mert már tartani is alig bírom magam, hiszen furcsa ilyen gyöngének lenni. Ha saját akaratomból lettem volna ember, egy-két nap alatt visszaszoknék, de én nem fogok.

"Odavonszol" magához, és motyog valamit.
-Nem érzek semmit. -köpöm a szavakat, ellökve magamtól. -Az örömöt kivéve, boldoggá tesz ha visszagondolok szegény ártatlan nőre a főtéren, amint nagyot roppan a nyaka, miközben arról beszél, hogy van egy kislánya, aki otthon várja. -duruzsolom a képébe, felnevetve. 
Az ezt követő dolgok már csak pillanatok lefolyásával mentek végbe. A kezét a mellkasomon, majd a mellkasomban érzem, én pedig felordítok, aztán a torkomon akad a szó, mindenféle káromlás, ami a fájdalommal teli üvöltést követné. Érzem, ahogyan a forró vérem átitatja a pólót, miközben a szememből könny buggyan ki a fájdalom hatására, és érzem, hogy ismét elsötétül minden előttem. Rég éreztem ekkora mértékű fájdalmat. Pocsék érzés volt, de még ez sem hozta vissza az igazi ember Katiet. Azt még a halál sem tudja, és ha ezt nem fogja fel, hát tessék, öljön meg! Szerencsétlen undorító féreg, egy szemétláda, egy utolsó senki, aki a nevével "nő nagyra". De mit ér ez az átkozott hülye név, ha nem társul hozzá hatalom? Neki nincs hatalma, ő egy lúzer. Csak változzak vissza. Erősebb leszek mint valaha, és eltüntetem őt és a rohadt családját is a Föld színéről.
Ezeket a mondatokat ismételgetem magamban, miközben újra kezdem érezni a testem, ahogy valami undorító lötty folyik le a torkomon. Nem kell sokáig gondolkozzak, mire rájövök, hogy az az undorító lötty pár órája még a kedvenc dolgaim közt volt. Ki akarom köpni, de mielőtt megtehetném, lefolyik a torkomon, és pár pillanat múlva már jobban leszek. A földön fekszem, résnyire nyitom a szememet, amibe még mindig tűz a nap vakító fénye. Erőtlenül emelem fel a fejem, próbálok magamhoz térni, miközben a levegőért kapkodok. 
-Vissza fogok változni, még ma. -nyöszörgöm. Vámpírvér már van a szervezetemben, már csak meg kell haljak. Nem foglalkozok a ruhájával, amit nekem dob, hogy vegyem fel. Ellököm magamtól.
-Szánalmas vagy. -reagálok a szavaira. -Egy csődtömeg vagy, Nash. Még így emberen is többet érek nálad, nem veszed észre? -gyengén felnevetek. -Kapok kilenc hónapot? -megint nevetés hagyja el a számat. -Mi vagy te, az apám? -köpöm a szavakat. -Még csak a rokonomnak sem mondhatnálak. Valami elcseszett, és félresikerült ivadék. Egy próbatorta. Aki bedől mindenféle magamfajtának. Még naiv is! -vigyorgok a képébe. -Sohasem fogok megjavulni. -hangom gúnyos, miközben öntelt mosollyal az arcomon megrázom a fejem. -Ne is próbálkozz. Én így vagyok boldog. -rákacsintok, majd a visszaváltozás érdekében, arrébb botorkálok a homokban, egyenesen a víz felé, ahol elsőre egy nagyobb, elég éles kagyló akad a kezembe, amit habozás nélkül a mellkasomba szúrok. Csupán felnyögök a fájdalomtól, de mindent elviselek a visszaváltozás érdekében...

-Bla,bla,bla... -forgatom meg a szememet a dumájára. -Tényleg?! -felvonom a szemöldököm. -Lássuk, mivel rukkolsz elő, pici Nash! -vigyorgom, miközben összeráncolt homlokkal figyelem a reakcióit. 
-Milyen egy-két korty? -felállok, és érzem, hogy itt bűzlik valami. Nem tudom mire akar kilyukadni, de sejtem. Hátrálok egy lépést. -Ha hozzám érsz, megöllek. Érted? -hangom fenyegető, és ellentmondást nem tűrő, bár úgy tűnik, hogy ez őt nem érdekli. A nyakamnál fogva emel fel, én pedig nyöszörögni kezdek a keze alatt, miközben próbálok kiszabadulni. A körmeimet a bőrébe vájom, és még a kiserkenő vér és az a kisebb fájdalom amit okozok neki sem hatja meg. Egy piros löttyel teli fiolát lebegtet meg előttem, én pedig már előre fájdalmasan felnyögök, hiszen felismerem a kis üveget. Mielőtt megszólalhattam volna, a hátam már a földön koppant, Nash pedig a csípőmre nehézkedett. Hiába ütöttem, kapartam, nem bírtam kiszabadulni a szorításából. 
-A rohadt életbe! Bazd meg Nash, engedj már el! -üvöltözöm. Nem használ semmit. Megfogja az állkapcsomat, majd azt megfeszítve a számba önti azt az undorító löttyöt, és hiába akarom kiköpni, kényszerít, hogy megigyam. 
Érzem, hogy kong a fejem, és hogy mindjárt elalszom, vagy meghalok. Nem is tudom, hogy mihez fogható ez az érzés. Nash utolsó mondatára ellenszenvesen felhorkanok, majd elsötétül minden...

****

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a fejem. Óvatosan kinyitom a szemem. A nap csak úgy szúrja a szememet. Odakapok, és megdörzsölöm. Mióta zavar a napfény? 
Nem emlékszem a történtekre, csak apró foszlányok maradtak meg.
Megpróbálkozok egy felüléssel, de visszaesem. Ráadásul fázom is. Másodszorra teszek próbát, most sikerül felnehezkedjek ülő helyzetbe. Körbenézek. 
Ekkor megpillantom a homokban ülő Nasht.
-Mi..mi történt?! -kérdezem a homlokomat masszírozva? Ő nem válaszol. -Mi történt?! -felemelem a hangomat, követelőző hangsúlyt megütve. 
Hirtelen beugrik minden, és csak úgy pörögnek a dolgok. Nem lehet... Nem!
-Nem! -üvöltök megismételve magamat, majd az egyensúlyomra nem figyelve felpattanok, és elindulok Nash felé. Próbálom vámpírsebességben, de nem megy. Így emberi tempóban érek oda hozzá, és megragadom a nyakát. 
Nem bírom felemelni, és nem bírom megölni sem. Ehelyett nevetségesen összecsuklok, mint egy rongybaba. 
Ijedten kapkodok levegő után, miközben képtelen vagyok arra, hogy felálljak.
Ez nem lehet.. A szememből könny buggyan ki, miközben az arcomat tapogatom meg. 
-Nem lehet.. -kapom fel az arcomat Nashra. -Nem.. -rázom meg a fejemet, ellentmondást nem tűrő hangon. -Azonnal változtass vissza! -üvöltöm, félve. Megint felállni próbálok, de sikertelenül.
-Mit hittél, mit érsz el ezzel? -vonom kérdőre. -Azt hitted, hogy emberien fogok viselkedni?! -felkapom a fejem rá, ismét minden erőmet összeszedve, és felállva. Elé botorkálok, majd lökök rajta egyet, bár semmit sem használ.
-Nem! -üvöltök a képébe. -Tudod mi a különbség közted és köztem?! -még mindig kiabálok teljesen közel érve hozzá. -Az, hogy az én érzéseim soha a büdös életben nem voltak kikapcsolva! -ismét meglököm. -Én el tudom viselni a fájdalmat, minden rám nehezedő súlyt, még emberként is. -nézek a képébe dühösen, és undorodva. 
-A családunk szégyene vagy, Nash. -röhögök a képébe, miközben újra majdnem elesek, de sikerül megkapaszkodjak egy fában. -Undorodok tőled. -hangomból ömlik ki a gúny. 
-Visszaváltozom, és erősebb leszek, mint valaha. -kegyetlenül a szemeibe nézek. -És tudod mi lesz az első?! -nevetni kezdek. -Hogy megölöm a családodat. Aztán pedig téged, csak mert ezt tetted. -még mindig a fába kapaszkodok, miközben csak úgy köpködöm a fenyegető szavakat.

Felnevettem a reakcióján, majd ismét hátradőltem a homokba, és tapsolni kezdtem.
-Bravó! Tehát sikerült visszakapcsolni az érzéseidet! Sokáig bírtad. Zseniális. -jót szórakozok egyedül.
-Hülye ribanc.. tudod, ez már nekem csak afféle bók.. Rohadásnak meg már sokan ítéltek, és lám.. -elvigyorodom. 

-Lehangoló? -felnézek rá, felvont szemöldökkel. Nem tudom, hogy mit hisz... Nem romantikázni jöttem Vegasba, hanem bulizni, ölni, és inni, ő és Emma pedig csatlakoztak. Nem értem ilyenkor.. Lényegtelen is...
-Nem viselkedek taszítóan. Ez vagyok én. Te érted félre a dolgokat, ha nem tetszik valami, akkor sajnálom. Senki kedvéért nem fogok megváltozni. Engem lehetetlen megváltoztatni, képtelenség. Ez van. C'est la vie. -felsóhajtok egy kisebb vigyor után, majd a homokba köröket kezdek rajzolni. 
-Szóval ha szeretnél valamit akkor mondjad. -kérdőn nézek rá, kitárva a karomat, a válaszát várva. Ha meg is bántottam, nem állt szándékomban, nem ez volt a célom. Kíváncsi vagyok arra, amit mondani akar, de nem fogok neki könyörögni.

Ismét vállat rántok, majd belemarkolok a homokba, és feldobom. A leesése lassúnak tűnt, láttam az egészet a nap lemenő fényében, majd mikor az egész a földön landolt felsóhajtok. Meg sem hallom amit másodszorra mond, ám a harmadik mondatánál ismét felvonom a szemöldököm, és a homokban felülve ránézek. A kezét kinyújtja, amibe én belecsapok, bár valószínű, nem ezt várta volna.
-Ne csigázz, csak mondd. -bólogatok kíváncsian. Nem kell a körítés, bökje ki, furdal a kíváncsiság.

Valami vízpartra cipelt el Nash, az igazságot megvallva nem volt borzasztó, bár jobban örültem volna egy emberektől nyüzsgő vérbankos kocsmának, vagy valami VIP részleges partinak, de kezdetnek ez is megteszi. Kérdésére megvonom a vállamat. 
-Elmegy. -ismét vállat rántok, elmosolyodva. Sétáltunk még egy picit, majd leültünk. Kérdésére felvonom a szemöldököm, miközben apró fintor csúszik az arcomra.
-Ne kezd a nyáladzást, nem áll jól. -rázom meg a fejem, a hajamba túrva, majd elvigyorodom, ezután visszanyújtom a pulóverét. -A vámpírok nem fáznak. Legalábbis jobb a tűrőképességük mint az embereknek. -mintha tanítanám, úgy magyarázom neki. -Ilyenkor kezdek kételkedni a korodban. -halkan felnevetek. Amúgy sem díjazom az ilyen kis gesztusokat, szóval részben emiatt is adtam vissza, na meg azért, mert felesleges gönc lenne csak rajtam. Hátradőlök a homokban.
-Mit hogy bírok? -nézek fel rá, felvont szemöldökkel. -Téged? Nehezen. Elég nehezen. -poénkodom, bár tény, és való, hogy Nash igen nehéz eset, ám, így, hogy kikapcsolta az érzéseit elfogadhatóbb lett a viselkedése, mint eddig. Sokkal kevesebbet aggódik, és nyafog. Így már tényleg konyít valamennyit a Petrova élethez.