- Szóval az – szűrtem le a morgásából. Érzékeny pontra tapintottam. Más ilyenkor visszavonulót fújna, én azonban szeretek rajta gyalogolni. – Nem hibáztathatod, hogy megunta a ronda és öreg pofádat – vontam meg a vállamat. Senki nem lehet egy életen át vak, elvégre. – Örülj neki! Megszabadulsz végre attól a picsától, már éppen ideje volt. Ez a dolgok rendje – az embert nem arra találták ki, hogy megdugjon egy nőt és aztán ott maradjon és élete végéig ugyanabból válaszhasson. Hol a szabadság? A választék? A kaland? A ragaszkodás kiöli ezeket. - Anyád nem ezt mondta – vontam fel a szemöldököm Philip felé pillantva. A jó öreg anyázás. Még működhetne is, ha ismerném az anyját. De nem, valószínűleg ezer éve halott, és még valószínűbb, hogy bűnronda volt. – Öreg vagy, mint az országút baszki! – sóhajtottam fel. Talán a nagyapám volt az, aki beérte évi egy-kettővel. Hatvanévesen, ami akkoriban nagyjából rekord lehetett. – Kurvázz! Nem bűn az, csak mosd meg utána a farkad – vagy akár még előtte. Akárhogy is, amiről a sárkány otthon nem tud, az nem is fáj neki. Philip vámpír, ragadozó, nem arra szánta a sors, hogy egy picsával nevelje fel azt a két kis szarost. - Arra azért ne fogadj! Még jobb is neki nélküle – fintorogtam, miközben a szó szoros értelemben kigolyóztam szerencsétlent. Rossz helyen akarta és rossz emberekkel összeméregetni a farkát. Így jár az, aki hülye. Kiherélve, kibelezve, egy erdő közepén, ahol felzabálják majd a varjak. Szinte már költői. - Én vagyok az egyetlen barátod, akárhogy is nézzük – vontam meg a vállam átlépve néhány letépett végtagon, amik elhagyva hevertek a földön. – Így is úgy is meghalnának – veregetem meg a vállát, habár nem igazán éreztem együtt vele. Én megöltem a saját lányomat. Az éhség ilyen, a vadállat természete pedig nem változik meg csak azért, mert az áldozat ártatlan. Van, ami nem változik. Mi ilyenek vagyunk. Megtagadhatja a természetét, de csak magát csapná be. - New Orleans. Mi a tököm van ott? – álltam meg egy pillanatra, hogy kérdőn nézhessek rá, majd folytattam az utamat. – Miért ne. Akit akartam, már megöltem itt – akit meg nem, az meg sem született. Megvárni viszont a tököm se fogja, hogy még fel is nőjön. – Menjünk. De előbb igyunk! – emeltem fel a mutatóujjam vigyorogva, jelezve, hogy azért olyan gyorsan ne induljon neki. Minden utazás első lépése az, hogy iszunk rá!
● ● coded by elena
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
Dariusnak meg van az az öngyilkos mazochista szokása, hogy olyan kérdéseket tesz fel, amire tudja, hogy nem válasz érkezik majd, nem a szó szoros értelmében vett válasz. Dühödten felmordulok, nem tervezem ezt a témát kivesézni vele. Nem valami nyugger klubban ülő vénkisasszonyok vagyunk, hogy egy tea meg egy gombolyag mellett tárgyaljunk az otthoni dolgainkról. Az pedig, hogy vihar, nem egészen fejezi ki mi is folyik a falakon belül. Melis valamiért eltávolodott tőlem, a kölykök pedig, a dolgok sokkal bonyolultabbak, ezt pedig nem hogy Dariusnak, de magamnak sem tudom megmagyarázni. Hagyom, hogy az árral ússzak és történjen aminek történnie kell. Ha nem vagy halandó, az idő kérdése vészesen az utolsó sorba tolódik. - Kösz, de ha már ennyire nincs gusztusa senkinek se hozzá, ajánlom, ne erőltesd, akkor sem fog működni. Szívesen vállon veregetném csak, hogy még inkább bosszantsam. Szomjazom egy kiadós, valódi harchoz, amelyet pár korcs már képtelen megadni a számomra. - A rendszeresség az évi egy vagy kettő is, kölyök, ne dicsekedj olyasmivel, ami nincs. Talán arra kellene koncentrálnunk, ami éppen előttünk történik, de a köztünk lévő bajtársiasság egy nagyon vékony szál, olykor elpattan, akkor mást nem lehet tenni, mint a szart is kiverni egymásból, hogy ismét tiszta fejjel gondolkodjunk. Nem csak Darius, de én is egy igazi elcseszett szarházi vagyok, kár játszanom a feljebbvalót, nem vagyok különb nála, ideje volna annak, hogy úgy viselkedjek, ahogy azt a természetem, magam diktálom. Röhögnöm kell a farokkergetésen. - Hova gondolsz testvér, ezeket még a kennelből is most engedték ki először, a farkát se látta soha, meg kéne vele ismertetnünk, nyissz-nyissz, biztos érdekes látvány lenne a számára. A kölyök nyüszít félelmében, egy részem sajnálja, de egy másik vérre szomjazik, én szóltam neki, hogy fogja vissza magát, hát nem tette, innentől a következmények végeláthatatlan sora egyedül az Ő felelőssége. - Tizenkettő? Talán van annyi, ha felfelé kerekítek. Hallottam a távolból a dühödt üvöltést. Üvöltenek a dögök, de nem mernek közelebb jönni, még a sajt ivadékukért sem teszik meg, hát milyen faj az ilyen? Pusztulnia kéne mindnek, nem veszítene vele senki semmit. Darius megöli a kölyköt, bár talán önmagával végzett, addig üvöltött és fészkelt míg minden ami még épp volt benne cafatokra szakadt. Öregek vagyunk talán, ezekhez a kölykökhöz minden bizonnyal. - Ha azt mondom, hogy igen, akkor leszállsz a témáról? Bár nem, bizonyára nem fogsz. Még mindig fogalmam sincs róla, hogy bírlak elviselni. Belerúgok egy kézbe ami az utamat állja és már hátra is hagyom a mészár telepet, hogy friss levegőt szívhassak jó pár száz méterrel odébb. - A kérdésedre, nem, nem fogom megölni őket, megteszi más - borul el az arcom egy pillanatra. Más időket élünk egyre inkább, valami van a háttérben, amit minden rezdülésben érzek, a csoda lehet az egyetlen, ami életben tarthat két ekkora gyereket, más nem. - Most válaszolj te egy kérdésre, de jól gondold át, mit válaszolsz, velem tartasz New Orleansba? Fogalmam sincs miért kérdezem meg, a Sátán a megmondhatója, mi ketten csak zűrt hagyunk magunk után, mert képtelenek vagyunk valójában csapatként dolgozni, de érdekel miért mozgolódnak a természetfeletti lények, tudni akarom az okát, és ott akarok lenni mikor kitör a káosz.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
-Hogy mi? – néztem rá meglepve. Nézzenek oda. – Na mi történt, vihar a paradicsomban? – kérdeztem mosolyogva. Előbb-utóbb muszáj volt, hogy megjöjjön az esze. Ő gyilkos, szörny, nem pedig egy kertvárosi apuka, akinek a legfontosabb az, hogy két kis taknyost neveljen. Az maradjon csak a halandók dolga, mi nem szaporodunk, nem neveljük az ételt, hanem egyszerűen … elfogyasszuk. Vajon összekapott a csajával? Nem lenne meglepő, az a liba elviselhetetlen, csak idő kérdése volt, hogy erre Philip is rájöjjön. Nem való ez neki. Se a kölkök, se az a picsa. -Ha így folytatod megetettem veled – morogtam. Akkor majd láthatja, hogy nem csak, hogy nem száradt le, de jobban van mint bármikor. – Kettőnk közül én vagyok az, aki rendszeresen használja, úgyhogy … vegyél vissza, öreg! – ráztam meg a fejemet, prüszkölve a pofátlansága miatt. Pont ő beszél? Már csak a gyűrű hiányzik a farkáról, hogy soha többé ne hívhassa magát férfinak. Ha így folytatja, hamarosan az is el fog jönni. -Az egyszer fordult elő – vicsorogtam felé. Mi a francért kell azt folyton felemlegetni? Mindenkinek vannak rosszabb napjai, nem tehetek róla. Élni kell azzal, amit az ember tud. Én pedig igen meggyőző tudok lenni, miért is ne használnám ezt ki? – Utána pedig törzsvendég lett tettem hozzá kissé sértetten. Aki egyszer megkóstolta az almát, utána visszajáró vendég lett. -Nem az ő színe az. Mi lesz a haverjaiddal? Ti nem egymás farkát kergetitek? – néztem a fiúra, miközben az ordibált kínjában. Még a végén ki lesz közösítve, hogy a kis haverjai nem haraphatnak rá a ”csontjára”. -Nem vagyok én vadállat … ráztam a fejem mosolyogva. – Egyébként is, hány éves? Tizenkettő? – annál kicsit több, de nekem ezek mind egyformák. – Öregek vagyunk. Főleg te. – veregetem meg a vállát, együttérzően pillantva rá. Főleg ő. – Na jó, húzzunk innen, mert döglött kutya szagom lesz, és soha nem fogom tudni kimosni. Ez a kedvenc ingem. – és az egyetlen. – Szóval … kiakarod nyírni a kölykeid? – pillantottam Philipre, átlépve a gyerek hulláján, megindulva a fák között.
● ● coded by elena
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
Mi azt hiszem sosem értettünk egyet, nem, a kezdetektől fogva egymás agyára mentünk, persze még évtizedekkel ezelőtt teljesen máshogy ment ez mint most. Ma már ha ledobom magamról az úriember álcáját is maximum körbe röhög, kicsit megnőtt az arca az éveivel együtt. De valamiért még mindig mellette vagyok és valamiért Ő sem hagyott hátra. Ha szentimentális bolond ember volnék azt mondanám azért, mert barátok vagyunk, de ne essünk túlzásba, vámpír és vámpír között nincs barátság. Mi nem emberi mércével nézzük a dolgokat és ez legalább némileg megkülönböztet minket az élőktől. Bár hogy Darius valamikor dobogó szívvel mekkora egy patkány volt vagy sem, azt már nem tudhatom, a tény az, hogy most nincs nála nagyobb rohadék a földön és élvezi is ezt a kiváltságot. - Szállj már le a kölykökről, nem mindegy neked vannak vagy nincsenek? Bár lehet nem sokáig lesznek. - hintem el a morzsát, gondolataim manapság sokat forognak akörül, hogy el kell őket tüntetnem az életemből. Nem lehetek egyszerre nevelő fater meg vámpír is. Melis ugyan kedveli őket, de nem az anyjuk én pedig soha nem is voltam és nem leszek az apjuk. Vámpír vagyok és szeretném ha ez így is maradna. Így sincs nap, hogy Darius ne azzal kezdené a köszönést, hogy elkezdi keresni a tökömet, ugyan merre hagyhattam el.. - A rossz fizikum definíciója, hogy egy lusta szarházi vagy akinek rozsdásak a végtagjai is, lehet már a farkad is leszáradt. - közlöm a száraz tényeket. - Nekem legalább van hova dugnom és az illetőt még csak meg se kell igéznem, hogy engedje, ellenben veled pajtás. - vállon veregetem együttérzést imitálva majd a földön heverő eszméletlen kölyköt kezdem el bámulni. Régen a vérfarkasok harcoltak, az utolsó leheletükig küzdöttek, de ma már semmi perc alatt el lehet őket intézni. A kiherélése nem egy szép látvány és garantáltan nem kellemes mert igen csak fájdalmasan üvölt. - Úgy fest, hogy a küzdés túl férfias lenne, szerintem csak segítesz neki hogy kiheréled, ezek után nyugodtan öltözhet rózsaszínbe. Belerúgok a kölyök oldalába amitől felvinnyog. Szemében a félelem csillan nem ismert határokkal. Aligha fog ez beszélni vagy bármi hangot is kiadni a szánalmas szűkölése mellett. - Ha egy centivel jobbra szúrod most szivárogna a lépe, de túlságosan is irgalmas vagy. - nézem a hasába szúrt botot, a vér jócskán átáztatta már a ruháját. - tíz perc és elvérzik, most mondd meg...ez az új generáció? - nézek a mozdulatlan testre és megcsóválom a fejem. Már semmi sem a régi, még a koszos kutyák sem azok.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Az ígéreteket túlértékelik. Nem vagyok én hazug, vagy .. esküszegő, egyszerűen csak szeretem magam, és szeretem kezelni a dolgokat, lehetőleg minél gyorsabban. Így hát, mikor vissza kéne tartson egy eskü, vagy egy ígéret, akkor … nem tart. Egy halott ember úgyse tud az őrületbe kergetni azzal, hogy nem tartottam be az ígéretem, igaz? Vigyázni kell a jó hírnevemre. Értékelem. – vigyorgok rá. Azt viszont a legkevésbé sem, hogy úgy döntött elkezd papás-mamást játszani néhány szaros gyerekkel és egy borzasztóan idegesítő nővel. Ezt hívják máshol halálnak, és Philip egyszer már meghalt. Azt hinné az ember, hogy ez visszatartja őt attól, hogy megint megtegye. Erre mit csinál? Önként kiheréli magát. Mi lesz így, ha összefossa magát az egyik gyerek? Vagy te. – röhögtem fel. Elvégre, Philip korában a legtöbb ember már rég meghalt, nem igaz? Jobb ez az élet, mint egy rövid, véges, amit a saját szarunkban fetrengve kéne hátrahagynunk. Állítólag az a férfi feladata, hogy … nevelje a következő generációt. A következő generáció már az én időmben is el volt a cseszve, a mostaniak pedig … ránézésre nem lehet eldönteni róluk, hogy most éppen férfinak vagy nőnek hiszik magukat. Ha ezektől várják a segítséget, azt hiszem … mind megfogunk dögleni. Mi az, hogy rossz fizikumú? – kaptam fel a fejem a szavaira. A lustával nincs bajom, az előfordul, de az négyszáz éves csávó vesse rám az első követ, aki még nem volt lusta. – Kettőnk közt az a különbség, barátom, hogy … én használom a farkam, te meg … egy darálóba nyomtad. Itt a csajodra gondolok, csakhogy tudd. – a félreértések elkerülése véget. Lassan ott tartunk, hogy ez a két szerencsétlen még gyűrűt is húz egymás ujjára. Egy normális ember ilyenkor leharapná az ujját, de amilyen Philip … ő még mutogatni is fogja, mintha lenne benne bármi jó. Beteg egy valaki vagy. – csóválom meg a fejemet mosolyogva, mielőtt kilyukasztanám a kisrác zsákját odalent. Hé, térj magadhoz seggfej! – rúgdostam meg a kisrác fejét, akin valóban látszott már, hogy nem tűri túl jól a kasztrálást. A mai fiatalok… Tudod te milyen nehéz egy bottal kiherélni valakit? – ráztam meg Philip előtt a botot, majd a gyerek gyomrába szúrtam azt, mire magához tért, hogy felüvöltsön. – Tessék, visszatért közénk. – legalábbis egy darabig. Valószínűleg átszúrtam néhány létfontosságú szervét … de hát miért vannak ott, ha nem ezért? – Most nézed meg. – mutattam rá a srác vérben fekvő testére. Vagy hullájára már? Kitudja. – Olyan nagy kérés lenne, hogy küzdjön? – manapság már senki nem küzd, csak … belenyugodnak. Lassan élvezeti faktorát veszti az ölés is, ami annó vadászat volt, most már inkább csak … bújocska.
● ● coded by elena
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
Darius ellenben velem egy cseppet sem változott évszázadok óta. Ugyanaz az élvhajhász gyilkos szarházi, mint volt amikor megismertem. Valahol eléggé hajlok arra, hogy magam is azt tegyem, amit Ő, csakhogy hoztam egy döntést és ettől nem hátrálok, míg Ő mindent megszeg, még azt is, amit magának tett ígéret, addig én ennek szöges ellentéteként tartom a szavam. Még ha azt egy emberi nőnek is tettem évekkel ezelőtt. -Sosem késő, majd rakunk rád burát nehogy elvakard. - röhögök fel. Vámpírnak lenni egyet jelent a veszélyes élet hajhászásával, mivel semmibe nem tudunk belepusztulni. Ez elég nagy előny, a régi világhoz képest azonban ma már az egyszerű ember sem hullik úgy, mint annak idején egy pestis ideje alatt. Ma már mindenre van orvosság, kencefice, és rendesen még megdögleni sem tudnak. -Nehogy itt forduljon fel a gyomrod, nem végeztem elsősegélynyújtásból eredményesen. - Fordulok el tőle és végig sétálok a hullák között. Mind egytől egyik semmirekellő kölykök, mintha visszamentünk volna az időben a háborúkhoz ahol olyanokkal szemben harcoltunk, akik a fegyvert sem voltak képesek megfogni. Kölykök voltak akik összefosták a gatyájukat is, amikor meglátták az ellenfeleiket. Ezek se érnek semmit sem. -Hol van az a Darius aki szerette a kihívásokat? Még "kertvárosi apukaként" is jobban bírom a kihívásokat, mint te. Kezd a Keresztapából rossz fizikumú lusta vámpír lenni. - mondom majd a kölyökhöz fordulok, akit tartok és némán figyel. Cégül ledobom a földre és úgy döntök Darius módszereire bízom, velem jobban járt volna, de ha egyszerűen hülye, hát akkor megérdemli, amit kapni fog. -Például, ez egy remek módszer, gyors, kibaszott fájdalmas és eredményes. - vigyorodok el. Félre állok és karba font kézzel nézem, ahogy a kölyökből nőnemű lesz a fájdalom hatására. A barátom mindig is értett ahhoz, hogyan okozzon fokozatosan egyre nagyobb fájdalmat. -Elfog ájulni. - mondom és szinte abban a pillanatban a kölyök elveszti az eszméletét. - Legalább üvöltött egy darabig, csak meghallják a többiek. - mondom és nézem a vértócsát a gyerek alatt. - Szép volt. Egyre hatékonyabban végzed.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
A kérdését hallva csak morogva nézek felé. Hát ez az, ki is ő most … a vámpír, akivel olyan élvezetes volt magunk mögött letépett fejeket hagyni végig az egész Keleti part mentén, vagy az a vámpír, aki úgy döntött, hogy felcsap apuknak, ráadásul teszi mindezt úgy, hogy még egy nőt is maga mellé vesz. Ráadásul egy olyan nőt, akinél idegesítőbbet kevesebbet hordott hátán a Föld. Hacsak azért csinálja, hogy engem idegesítsen, hát sikerült neki. Megcsúfolja a természetét, megcsúfol ezzel mindent, amit eddig csinál. A vadállatból így lesz … papucs. Egy olyan szőrös, rózsaszín undormány, amitől az ember kiokádja a beleit. - Azzal kicsit elkéstél. Mostanra elkaphattam minden szart. – viszont, a vámpírlét egyik legjobb velejárója, hogy egyikbe sem döglök bele. Pár évszázaddal ezelőtt az embernek alaposan meg kellett gondolnia azt is, hogy kinek tolja le a gatyáját, nehogy leszáradjon a farka valami herpesz miatt. Vámpírként ez nem volt probléma, és melyik férfi ne akarná, hogy a farka biztonságba legyen? Lemerem fogadni, hogy csak emiatt több száz fickó választotta a halhatatlanságot. - Inkább bele sem gondolok. – rázott ki a hideg. Már a házasság gondolatától is kiver a víz és érzem, ahogy a gyomromból sugárként akar feltörni mindaz, amit nem olyan rég megettem. Az kéne még, hogy belegondoljak ebbe is. Sajnos volt már balszerencsém látni őt a csajában, szóval … azt hiszem egy életre, egy örök életre eleget láttam belőle és a kis … dolgaiból. Ez a csajára is igaz, alapjáraton nem így vélekednék, de az a nő elérte, hogy semennyire se érdekeljen az ellenszenv miatt. Ami nem semmi, mert általában nem vagyok túl válogatós. - Őszintén? Nem. – ráztam meg a fejem. Mik ezek a kis köcsögök, valamiféle befektetések? Várjam meg, hogy felnőjenek és utána vágjam ki őket, mint a túl magasra nőt fát? Ahogy a mondás tartja, amit megölhetsz ma, ne hagyd holnapra. Akkor se, ha az illető még nem ihatna alkoholt. – El kéne válj. Nem tesz neked jót a kertvárosi apa szerep. – régebben gond nélkül kinyírta volna őket, akkor is, ha véletlen megdobják velük. Most pedig azzal jön, hogy nem méltó hozzánk? Kit érdekel mi a méltó? Elhúzom a szám, mikor Philip földhöz vágja a gyereket. Remek, szóval nem tudnak harcolni, de ráadásul még némák is. Philip szavait hallva azonban csak oldalra döntöttem a fejem. – Úgy érted … heréljem ki? – a tekintetem róla a földön fekvő gyerekre kúszik, aztán csak megvonom a vállam, majd a földről egy élesebb fadarabot felkapva a földön pihenő kölyök mellé lépek. – Kétszer fogom megkérdezni. – két golyója van, ez így igazságos. Ha mégis tévednék, és csak egy van, akkor meg … rábaszott, hogy az előbb nem beszélt. – Hol vannak a nagyfiúk? – vártam néhány másodpercet, de nem érkezett válasz, úgyhogy a fadarabot irtózatos erővel küldtem az ágyékba, mire a srác nőket megszégyenítő mód kezdett el ordibálni és rimánkodni. – Ha mákunk van, meghallják. Ezt még a Holdon is hallani … szóval, eszedbe jutott valami? – pillantottam a srácra, akit épp ivartalanítottam. Megmozgattam kissé a fadarabot, amit belé állítottam, mire felordított. A fájdalomban az a legjobb, hogy fokozható. Egy golyója pedig még mindig van. Csak nem akar farkatlan farkas lenni.
Csak röhögök. Tudom amit tudok és ezzel Ő is teljesen tisztában van. Ha akartuk volna már megölhettük volna egymást, hol ezért, hol azért. De nem tettük, a nyilvánvaló ok pedig az, mert jó csapat vagyunk. Na nem afféle szuper, jóban-rosszban klisés marhaság. -Ki vagyok én, hogy megkísértselek? - röhögök. Dariusnak elég egy hangyafasznyi ok is, hogy öljön, nem válogat, nem vár, megteszi, könyörtelenül Olyan akár egy olajozott gépezet, jól működik, hatékonyan és tökéletes munkát végez. Eleinte csak néztem a technikáját, ámulat volt ahogyan ölt, ma már megszoktam, de ettől még nem lett kevésbé precíz és pontos művelet. -Darius, megnyugtatlak, nem vagyok állatorvos, és macskám sincs, de ha kérsz veszettség elleni oltást, még megtudom oldani. az, hogy a kutya elkaparja-e a szarát vagy sem, általános tény, de mint azt lehet tudni, Darius minden csak nem általános. Nem Ő él a világnak, hanem a világ él neki. Elvárja, hogy a világ lássa az Ő tetteit ne pedig fordítva. Egy kicsit úgymond a saját maga körüli kis térben él. Megmaradt olyan hidegnek és számítónak mint századokkal ezelőtt, ezt becsülöm benne, olyan vámpír, mint amilyen akarna lenni bármelyikünk. -Én lennék a világ nyolcadik csodája, még irigykednél a hírnevemre. Nem veszem magamra a baromságait. Ez az én életem, nem tartozom neki számadással a viselt dolgaimról. Ölünk együtt, ha kell beszélünk és egymást ugratjuk..de ennyi, több közünk egymás dolgaihoz nincsen. Épp ezért hergel fel folyton, ha Melist belekeveri a beszélgetésekbe, meg a két vakarcsot. A harc jobbára semmisé válik, pár kölyök rontott ránk, aljas és gyáva dolog harcba küldeni kölyköket, tán ennyire gyávák volnának, hogy önmaguk jelenjenek meg? Elkeserítő, hogy manapság már nincs egy vérbeli vérfarkas, a küzdelmek unalmasak, nincs tét, nincs erőfeszítés. Látva ahogy Darius sorban öli őket még több kedvet ad számomra, hogy látványosabban végezzem ki az érkezőket. De hamar elcsendesedik minden. -Természetesen nem kifogás, megérdemli a halált aki elég botor, hogy kísértse azt. Egyszerűen csak nem hiszem, hogy méltó hozzánk pár kölyök leölése, ennyi volna a vámpírság? Ez lenne a küzdelem? Nem érzed azt, hogy ez kigúnyolás? - vonom fel a szemöldököm. Körülnézek, de nem érzek a közelben élőt, farkast meg pláne nem. De tudom, ez csak egy gúny volt, kölyköket harcba küldeni...nevetséges és egyben bosszantó. Végül úgy döntök az életben hagyott kölyköt a nyakánál fogva emelem fel. -Hol vannak a vezetőitek? A felnőttek. Mi ez az egész, beszélj vagy kitépem a torkod. - vicsorgok, de az meg sem szólal, még gúnyosan el is mosolyodik pedig a levegője fogytán van már a szorításom által. Lehajítom a földre. -Szedd ki belőle, neked megvannak a módszereid. - gonoszan elvigyorodom. Dariusnak még senki nem maradt néma. Soha.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
-Teli találat a tököm! – morgom. Habár, az istenért se ismerném el, de végül is mond valamit. Elvégre, itt van még, nem? Ha olyan nagyon holtan akarnám látni, akkor biztos tettem volna már érte. – Csak ne vedd természetesnek, a végén még megkísértve érzem magam. – mosolyodtam el. Remek tulajdonságaimat erősítette azon tény is, hogy nem kell senkinek sem megszakadnia, hogy megöljem. Nem kell megfenyegetni, az életemre törni … én nem vagyok olyan kicsinyes, hogy okot kelljen szolgálni rá. A közjó érdekében megcselekszem, amit megkövetel a haza. Elég sok szerencsétlen barom van, aki nem érdemelné meg, hogy lélegezzen. Én csak … megoldom, amit a természet nem tud. -Mi az, hogy nem? – szinte kikérem magamnak a dolgot. – Amúgy meg honnan tudod ezt? Mi vagy te, állatorvos? – fingom nincs, hogy honnan szedett magára annyi műveltséget, hogy ezzel képben legyen. Nem is olyan régen még olvasni sem tudott, erre kioktat a macskaszarról. –Ugye nincs macskád? – kérdeztem, szinte könyörögve, hogy a válasz egy nem legyen. Ha az az ördögi nő képes volt arra, hogy rásózzon egy macskát … talán mégiscsak meg kéne ölnöm, szívességet tennék neki azzal. Nehéz napirendre térni afelett, hogy bárki önként döntsön úgy, hogy leragad egy nőnél. Ez természetellenes, az emberiség se létezne, ha az ősember úgy dönt, hogy nem dug félre, igaz? Csak morogva húztam el a szám, ahogy hátba veregetett. Nem tartozott a kedvenc témáim közé a dolog. A múltkor legszívesebben a saját szememet téptem volna ki, minthogy lássam azt a borzalmat. Philip azóta elfelejtette, hogy farka van. Valami számomra teljesen érthetetlen módon azzal az önző libával maradt, meg a két hülye gyerekkel, akik a saját hányásukban megfulladnának. -Vigyázz, Philip, a végén még te szoptatod majd őket … - vigyorodtam el. Habár, fingom nincs hány évesek a gyerekei, mikor láttam őket épp csak felfogtam, hogy léteznek. Nem különösebben érdekelnek. Nem ők tehetnek erről, alapvetően nagyon kevés ember van, aki érdekel. A gyerekektől pedig irtózom. Ha nem lennék azzal elfoglalva, hogy távol tartsam magamtól, az egyszerre rám rontó két idiótát, válaszolhatnék Philip-nek. Nem éreztem különösebben együtt az ellenfeleinkkel. Fiatalok voltak, talán sajnálnom kéne, hogy módszeresen öltük meg őket, de … ha ilyen hülyék, hogy önként és dalolva jönnek, nem küldöm őket haza, hogy éljenek, amíg meg nem halnak. Aki hülye, így járt. -Ja, el is felejtettem, hogy neked van kettő. – edzett apukáról van szó … még mindig hányok a gondolattól. Őt erre teremtették. Mi vadászok vagyunk, ölünk, nem kicseszett gyerekeket nevelünk. -Megmagyarázná, hogy miért voltak ilyen bénák. – vontam meg a vállamat. – Egyébként meg, te nem ugyanezt csinálod, apuci? – mosolyogtam rá, ahogy a lábammal megböktem az egyik hulláját. – Vagy talán … ellágyultál? – futólag néztem csak fel rá, ahogy elkezdtem körözni a hullák körül. Valami rohadtul nincs rendben. Hallom, hogy az egyik lélegzik. – Rád támadtak, nem? Az, hogy kölykök, nem kifogás a hülyeségre. Vagy szerinted igen? – ha életben hagyta az egyiküket, akkor talán szerinte igen. Úgy tűnik tényleg kezd átvedleni embernek. Nem tesz valami jót neki az a nő.
-Megérzés, barátom, ez csupán egy megérzés, de teli találat. - vigyorgok. Több oka is van annak, hogy még mind a ketten életben vagyunk, az egyik az, hogyha csapatként dolgozunk ellenünk akár maga az atyaúristen is hadat üzenhet szart se érne vele. A másik pedig az, hogy bár próbáltuk már megölni egymást, nem gondolhattuk túl komolyan, különben valamelyikünk már biztosan halott lenne. Az évszázadok alatt volt pár kísérletünk egyéb okok miatt. Hol én akartam holtan látni Őt, hol Ő engem, egy igazi, nyüves mókuskerék az egész. -Összetéveszted őket a macskákkal, a kutya nem kaparja el a szart. - mondom afféle tényként, csak úgy mellékesen. Rühellem ezeket a korcosokat, a természet megáldotta őket a fajtánkat elpusztító méreggel, ami azért ne, kis hátrány ránk nézve. Fair dolognak meg nem is mondanám. Mocskos gyeptelepi szőrgolyók. -Végre van valami, amihez a nagy Darius nem tud mit hozzáfűzni, öregem, már féltem, hogy nem élem meg ezt a pillanatot. - veregetem hátba. Volt szerencséje abban a pillanatban felbukkanni a házamban mikor épp erről a kis dologról bizonyosodtam meg. Nem mondom, volt bennem fusztráció rendesen, de így visszagondolva marha röhejes egy pillanat volt, főleg az ábrázata, az kitett mindent. -Ne aggódj, nem fognak rád hasonlítani, a puhapöcs jelzőt megtarthatod magadnak, senki nem veszi el tőled. Nem fűzök hozzá többet. Ebben a témában nem vagyunk egy oldalon. A nők számára használati tárgyak, a számomra is, kivéve Melist. Nem gondolkodom ebben sem másképp, egyszerűen Melis más, kész, ha nem tudja elfogadni akkor rágódjon rajta, de ennyi, nem tud mit tenni. Most már egyedül maradt az egy éjszakás szex, ivó maratonokkal. -Ne szagolgasd őket, nem virágok. - röhögök fel és elintézem azt, amelyik épp az utamban van. A többi ledermedve áll és figyel. Négy, ennyi maradt összesen. Lemerném fogadni, hogy fiatalok, első harc vagy talán második amiben részt vesznek. Buta, együgyű kölykök. - Benne vagyok, de aztán nehogy kifogjanak rajtad. - felelem és neki is rontok a megmaradt kettőnek. Félelem szikrázik a szemükben, az egyik maga alá is vizel. Megsajnálom őket, úgy két másodper erejéig majd egyszerre kapom el mindkettő fejét és teljes erőből összekoccantom őket. Megszédülnek majd összeesnek, az egyik rám néz, könyörgő a tekintete. Egy szánalmas kölyök. A másik morgásban tör ki, az eszement bolond. Belerúgok a pofájába, vér fröccsen a bakancsomra. -Kösz nem, kölyök, elbírok pár gyerekkel. - amelyik elpusztult a rúgás által azonnal emberi alakot ölt, alig néz ki tizenhárom évesnek. -Mi a fasz? Ezek kölyköket soroznak? - pillantok a hullára. A másik kölyök lapít, ránézek és aprót biccentek felé, csak úgy, hogy Ő lássa egyedül, nem fogom megölni, amíg okosan viselkedik, ha akkora barom lesz, mint a haverja azonnal kivégzem. Ezek csak korcsok.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
- Honnan veszed, hogy hiányozna a társaság? – bevallom, kissé talán hiányozna. A legtöbb embert, akivel összesodort a sors, megöltem. Vagy segédkeztem valamilyen módon szerencsétlenek halálában. Nem tehetek róla, jobban szeretem a halott embert, azzal kevesebb a gond. Philip rászolgált arra, hogy eddig nem próbáltam megölni … nem tettem olyan komoly próbálkozásokat arra, hogy megöljem. Mert már volt rá példa. A velem kapcsolatos meglátásáról pedig nem nagyon tudok vitatkozni, és nem is akarok. Bár … finomabb is lehetett volna. – Végül is, az erdőt is tele szarják. De legalább elkaparják maguk után. – vontam meg a vállamat. Nem voltam oda a vérfarkasokért, ennek több oka is volt. Egyrészt, undorító szaguk van, másrészt nem bírom, ha valaki egyetlen harapással képes ölni. Amíg nem lesznek szőrösek, nincs gond, de mikor hirtelen bolhásak lesznek … azt nem bírom. Olyankor rosszabbak, mint a boszorkányok, pedig az is ellenszenves egy népség. - Erre nem tudok mit mondani. – húztam el a szám, pár pillanatnyi merengés után. Nem tudok, és nem is igazán akarok. Egyrészt, ezért elismerés jár neki, akármilyen manipulatív, hazug egy nőt engedett be a házába, azt el kell ismerni, hogy jó bőr. Másrészt pedig … volt balszerencsém látni őket miközben … és nem akarok újra belegondolni, elég volt egyszer kihányni a beleimet. - Pedig a kölykök mellé nem ártana egy férfi. Ha gondolod, tartok nekik eligazítást. – veregetem meg a vállát mosolyogva. Nem különösebben bírom a gyerekeket. Hangosak, neki mennek mindennek, beszarnak és talán még megenni is képesek lennének. Nem értem, hogy miért akar bárki is gyereket. – Most két anyjuk is van, te se akarod, hogy puhapöcs legyen belőlük nem? – finoman, elegáns célzást tettem arra, hogy lassan csak a farka lesz, ami miatt nem sorolható a nők közé. Nem mintha a nőkkel gond lenne, szeretjük és imádjuk őket, csak ne szüljenek gyereket, és ne költözzenek hozzánk és … gyorsan tűnjenek el. -De az oroszoknak jobb a szaguk … morogtam, ahogy kitéptem a fickó szívét a mellkasából, majd a szájába tömtem és szó szerint letapostam azt a torkán. Hátrasimítottam a szemembe lógó hajtincseket, ahogy felpillantottam, mennyien vannak még. A maradék korcsnak érezhetően inába szállt a bátorsága, ahogy megpillantották a kis baráti összejövetelünk eddigi eredményeit. Négyen álltak velünk szemben, azonban nem támadtak, csak bamba kifejezéssel néztek maguk elé. – Legyen kettő-kettő. – pillantottam Philip felé, majd egyből előre lendültem. Az elsőnek könnyen eltörtem a nyakát, annyira le volt foglalva a látvánnyal, hogy túl későn reagált. A másik megpróbált elfutni, de előtte teremve pont a kezembe futott bele. A torkánál megragadva emeltem meg, majd mikor az ellenállása megszűnt, és már nem lélegzett, elengedtem és hagytam a földrezuhanni. - Kell segítség, vénember? – pillantottam Philip felé, megtéve pár lépést felé. Eszem ágában sem volt neki segíteni, ha esetleg kellett volna. Az én kettőm már elhagyta ezt a világot, most az övéin a sor.
Életem során nem egy boszorkánnyal végeztem már, így nem gondolom, hogy ez a nő, akit elém sodort a balsorsa, olyan nagy kihívást jelentene. Hiába is hisz mást magáról. Hiszen látom a riadalmat a tekintetében, hogy felkészült a védekezésre, ha szükséges. Legalábbis ő bizonyosan ezt hiszi. Ha tudná, milyen aljas módokon tudok én támadni, amikre biztos, hogy nem számítana! Egyelőre azonban nem tervezek ilyesmit. Egyelőre. Amíg úgy gondolom, hogy hasznomra lehet. Aztán a többi a reakciójától és a hatékonyságától is függ persze. Nem akarom azonban feleslegesen húzni az időt, a tárgyra is térek, hogy kiderüljön, egyezségre tudunk-e jutni, avagy sem és legfeljebb a gyilkolási vágyamat tudom kiélni ezen a szemrevaló kis boszorkán. Egyelőre mindenesetre úgy tűnik, nem utasít el helyből és ez szerencsés. Az ő szempontjából is. Az életét valamennyire biztonságban tudhatja miatta. - Néhány ruhadarab akad, ha nem tévedek, az megteszi, igaz? - lazán felelek meg a kérdésére. Ella szerencsére szinte mindent hátrahagyott, mikor felszívódott New Yorkból, és bár nem vagyok mágus és nem is szeretnék az lenni, hisz apám miatt gyűlölöm, annyit én is tudok a dologról, hogy felkészüljek erre és elhozzak magammal néhányat, amivel kerestetni tudom őt. A biztosíték viszont már kényesebb kérdés. Kíváncsian várom hát, mivel is érezné magát ez a boszorka bebiztosítva. Valamiért szórakoztat, hogy a napékszer jut először eszébe. Mintha az olyan lényeges lenne, hogy életben hagyjam őt miatta! Hiszen elég csak megölnöm és vissza is vehetem tőle, ha úgy akarom, hülyeség záloghoz kötni az ilyet, de ha ő ezt akarja...
- Nekem tökéletesen megfelel. Tessék, akár már most rögtön oda is adhatom - az én esetemben egy láncról van szó, amit rögtön le is veszek a nyakamból és a tenyerembe fektetve nyújtom felé. Végtére is már sötétedik, nem okoz gondot. Én a magam részéről egyébként is szívesebben mozgolódom éjszaka, nem létszükséglet nekem az ilyesmi, inkább csak néha jól jön. Ezt persze ő nem tudhatja. Mint ahogy azt sem, hogy az ostobasága miatt, mennyire nem látja át a kérése abszurditását, erősen fontolgatom, hogy engedek a késztetésnek, amit belül érzek és ahelyett, hogy alkut ajánlanék, mikor az ékszerért nyúlna, elkapom és kivéreztetem. Nem lenne olyan vicces, mintha megkínoznám, megerőszakolnám előtte, de bizonyosan megérdemelné. Persze még változtathat a sorsán. Ő is és az én pillanatnyi szeszélyem is. Mindenesetre az elkövetkezendő másodpercek alakulása számára akár sorsdöntő is lehet.
-Tedd azt, de egy életen át bánni fogod, mert nem találsz még egy olyat, aki annak ellenére is elvisel, hogy egy szar alak vagy. - röhögök. Tény, ami tény, mind a ketten elcseszettek vagyunk, de egy lapáttal túltesz rajtam. Megmerem kockáztatni, hogy nincs a földön még egy olyan személy, aki hosszú távon kibírná mellette, vagy azért, mert Darius letépné a fejét vagy a másik önként vonulna a túlvilágra. Mi átmentünk már pár szarságon ketten, láttam mindent, ami kellett, majdnem meg is öltük egymást, kár lett volna, még egy ilyen erkölcstelen havert sose találtam volna a Pokolban. -Hogyne volnék az, épp azon vagyok, hogy a környezetnek segítve eltakarítsak pár korcsot, akik rontják a levegőt. - rátaposok a bagóra és mélyen a harmatos fűbe nyomom azt. -Darius, minden éjjel megbizonyosodom róla, hogy az. - röhögök és vállon veregetem. Mániákus nő ellenes és üldözési mániában szenved, de szinte már olyan mértékben, hogy röhejes. Talán én vagyok az egyetlen, akiben bizalma van..jah, nem, ha úgy adódna se perc alatt megpróbálna megölni, párszor már egymás torkának ugrottunk. Darius az a fajta fickó, aki az anyját is eladná egy kockacukorért, ha abból több hasznot lát. -Nem. És még mielőtt megkérdeznéd, sem kölyök felügyelőnek, de még takarítónőnek sem, haver. - villantok felé egy agyaras vigyort. Mindenbe beavatom, ha szükséges, ez alá a kölykeim nem tartoznak. Nem válaszolok a langyos kis kérdésére. Ha nem érti mire értettem az az Ő baja, ugratni később is lesz időnk egymást, jelenleg a problémára, vagyis a kis piszokra a szélvédőn, kell összepontosítani. Hangosan felröhögök Darius kis színjátékán, de igaza van, egy kutyával úgy kell bánni, ahogy egy kutyával szokás, engedelmességre tanítani, ha ez nem válik be, nos, akkor megbüntetni. Egy percig sem féltem a bőrét, okosabb és ravaszabb ezeknél a korcsoknál. Tehát csak a felém irányuló kis figyelemre összpontosítok. -Rosszabbak, mint az oroszok, pedig azokból is van bőven. - válaszolok neki, a népes kis család megjegyzésére. Való igaz, bőven akad belőlük. Az imént még Buksinak keresztelt kis négylábúra vigyorgok, válaszul vicsorít. -Szép a mosolyod. - lépek felé egyet. - De még nem volt szerencsém elmesélni neked, lecsavart fej fétisem van, nem tehetek róla, de imádom az ehhez hasonló kis mosolygépek fejét lecsavarni, nem fog fájni. Gyere szépen a papához! - vigyorgok és megvárom, hogy trükközzön kicsit, jobb a játék, ha az ellenfél nem esik ki a 10. másodpercben. Közben látom, hogy Dariusnak is akad elfoglaltsága. A sötétből rám veti magát, gyors a kis dög, de én gyorsabb vagyok. Mind a ketten a murván terülünk el, ott gurulunk a a földön, hol a dög van felül, hol én, a pofája olykor csattan pár milliméterre a képemtől. -Veszett dög. - morgom és megunva a játékot ledobom magamról majd ráugorva kitépem a dobogó kis szívét, felnyüszít aztán vége is.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
-Lehet mégiscsak megöllek, mielőtt szégyent hozol a fajtánkra. – morogtam. Könnyen meglehet, hogy ő az egyetlen a Földön, akinek nem akarom letépni a fejét egy-egy ilyen megszólalás után. Azonban, nem ő az egyetlen férfi, aki annyira hülye, hogy kockáztatja az öngyilkosság gondolatát mindössze annyival, hogy együtt van egy nővel. Nem véletlen, hogy a szaporodás is ilyen egyszerű. A férfinak és a nőnek nem kell elviselnie egymást, csak … élvezni a dolgot, és kész. – Pedig azt hittem környezetbarát vagy. – vontam meg a vállam, mikor csak úgy félredobta a cigarettáját. Tekintve, hogy képes önkéntes rabszolgaságba vonulni azáltal, hogy együtt él egy nővel… azt hittem fanatikus természetvédő is lett az utóbbi időben. -Philip, tisztában vagy vele, hogy nő, igaz? – költői kérdésnek szántam, de… talán nem ártana komolyan gondolnom. A ”nem fog átbaszni” és ”nincs rá oka” szavakat nem tudom miként képes együtt használni, mikor egy nőről van szó. Mintha ok kéne nekik, hogy csináljanak bármit is. – Szóval távol szeretnél tartani a kis családodtól? Nem hívsz át vacsorára … - talán itt lenne az ideje, hogy mindezt magamra vegyem. Az a nő rosszabb hatással van a kölykeire, mint én lehetnék valaha is. Ez a kis … családi idill, amit elképzelt magának, rövid életű lesz. -Féltékeny? – értetlenül néztem rá. Féltékeny … mire lennék féltékeny? A gyerekeire? Nem érzek késztetést, hogy felneveljek akár egyetlen kis szarházit is. Sírnak és összeszarnak mindent, néha felcserélik a sorrendet, de … soha nem fogom magam annyira megutálni, hogy képes legyek ilyen baj hozni a fejemre. A kis szerelme pedig … előbb fogom satuba fogni a farkam, minthogy összebútorozzak egy hasonló boszorkánnyal. Minden nap iszom, váltogatom a szexpartnereimet … egészségesen élek, nem kell ide semmiféle változás. Bolhás barátaink nagy hátrányt szedtek össze, néhány másodperc alatt. Egyrészt, Philip és én háborúkat harcoltunk végig együtt, míg ez a sok balfasz maximum filmben látott valami háborúhoz hasonlót. A harchoz kevés közük van, úgy ütnek, mint valami óvodás kislány, nem különösebben esik nehezemre szilánkosra törni a csontjaikat, mielőtt megszabadítom őket minden evilági fájdalmuktól. -Tessék, hozd vissza! – vigyorogtam az egyikre, ahogy eldobtam a társa letépett karját. A játékra nem valami vevő, egyből nekem ugrik, de nem ér el vele semmit. A nyakánál megragadva dobtam egyet rajta, és amint a földre került, a másik kezemet a mellkasába vájtam. – Vissza kellett volna hoznod… - suttogom neki vigyorogva, mielőtt azonban ki is téphetném a szívét, az egyik barátja elsodor, ahogy nekem ugrik. Még időben kapom el a kezét, amiben egy karót szorongat, és kicsavarva a kezét, a saját torkába szúrom bele. – Népes család … - morgom, ahogy feltápászkodom és megindulok a fickó felé, aki a mellkasában tátongó lyukat markolássza. Miféle vadállat lennék, ha hagynám tovább szenvedni?
Nem sok természetfeletti ütközetben volt részem, és nem is igazán hiányzott. Éppen elég emléknek és tapasztalatnak az, amit anyámmal átéltünk. Elveszítettem miatta az öcsémet. Hiába vagyok boszorkány, nem használom olyan dolgokra, amiket megkövetelne tőlem a természet, a világ, vagy bárki. És ahogyan most belefutok ebbe a vámpírba, érzem, hogy a lehető legélesebb helyzetbe kerülök vele szemben. Teljes egészemben megfeszülök, hogy tekintetét enyémbe vájja, mintha máris véget vetne az életemnek. Úgy állunk egymással szemben, mintha bármelyik percben valamelyikünk támadni készülne. Bennem nincs rá hajlam, hogy vámpírt öljek. Tapasztalatom sem igazán van benne, ám tény, hogy meg fogom tenni, ha ő lép először. Önvédelemből kész vagyok rá, hogy ennek a játszmának, amibe próbál magával csalogatni, véget vessek. Rosszallóan pillantok végig rajta. Megpróbálok a lehető leghatározottabb állásban maradni, hogyha hirtelen kell majd mozdulnom, ne okozzon problémát. Mély levegővel töltöm fel tüdőm, közben szemöldökeim hagyom felfutni. -Attól függ, hogy mihez kellek. - szegem állam finoman, hagyom arcjátékomnak, hogy torzuljon. Szemeim résnyire szűkülnek, óvatos pillantást vetek oldalra, finoman megcsóválva a fejem. Nyelnem kell, kiszárad a torkom a félelemtől, a bizonytalanságtól. Akkor megszólal és végre kibújik a szög a zsákból. Meglepetten pillantok rá, majd finoman ajkaim morzsolgatva bólintok. -Tisztában vagy vele, hogy szükségem lesz valamire, ami az övé, ahhoz, hogy megleljem?! Van a birtokodban bármi? - kérdővé válik gyanakvó tekintetem. Finoman oldalra billen fejem. Szinte meg is sajnálom, amiért ennyire vakon kutat valaki után, de látva és megismerve, hogyan kér segítséget, biztos vagyok benne, hogy a vámpírboszorkánynak jobb is, ha sosem talál rá. Lépek jobbra-lépek balra, majd karjaim összefűzve megérdeklődöm, hogy mi a garancia rá, hogy életben hagy. -Úgy van, attól még nem nyugszom meg. - mosolyra húzódik ajkaim görbéje, afféle hűvös-gyilkos mosolyra -Kérhetnék tőled bármit, ami a szívednek... kedves, de valószínűleg csak megjátszanád, hogy az. Hogyan jársz a napon? Van megbűvölt ékszered? - mosolyom őszinte kíváncsiságról árulkodik. Ritka kincs, és ha van neki, azzal zálogban megtenném, amit kér. Bár még ez sem elég arra, hogy elhiggyem, ha megkapja, nem végez velem - jobb, mint egy fénykép, vagy olyan ereklye, ami talán tényleg semmivel sem bír. -Persze, ajánlhatsz jobbat is... - arcom elkomorodik, kissé előre billen állam, úgy nézek fel rá.
Bocsánat a késésért! C: |[You must be registered and logged in to see this link.]
Ha van város, amelyik egyáltalán nem biztonságos egy nő számára éjszaka, az Mystic Falls. Túl sok itt a természetfeletti, ami gyakran rájuk les. Persze én bíztam benne, hogy akad olyan botor közöttük, aki mégis az erdőbe téved, méghozzá egyedül, nem is sejtve, mekkora veszélyek leselkednek rá. Többek között az én személyemben is. Nem is tévedtem. Bár tény, hogy az utamba akadó boszorkánnyal egészen kivételesen nem akarok végezni. Legalábbis most nem. Már amennyiben hajlandó együttműködni velem. Látom, érzékelem rajta, ahogy minden idegszálával felkészül egy esetleges támadásra. Ha tudná, hogy én aztán nem vagyok ennyire pancser! Túl sok boszorkányt küldtem már másvilágra ahhoz, hogy ne tudjam, hogyan nem szabad rájuk támadni. Vagy hirtelen lesből, a lehető legnagyobb brutalitással, vagy cselesen, mikor már elaltattam a gyanakvásukat és a legkevésbé sem számítanak rá. Így már, még egy nálam fiatalabb, tapasztalatlanabb boszorkával is könnyen megüthetném a bokámat. A mágia erős és veszélyes dolog, amivel szemben, hiába vagyok vámpír, még én is védtelen volnék. Nem is áll szándékomban olyan botorságot elkövetni, hogy most támadom meg, mikor egy jól irányzott igézéssel valószínűleg még komolyabb károkat is tudna tenni bennem. Most tárgyalni akarok. Egyelőre. - Hidd el, tudom, hogy te vagy az én emberem. Illetve rajtad áll csak, hogy az vagy-e. Mindennel rendelkezel ahhoz, hogy a segítségemre lehess - az első kérdését szándékosan hagyom figyelmen kívül és szórakozottan állom a jeges tekintetét. Vicces látni, hogy az első ijedtségét hogy burkolja be a rideg ellenszenv álcájába. Közben persze végig érzékelem, milyen feszülten figyeli minden kis szemvillanásomat is. Tényleg szórakoztató. De nem húzom tovább az idegeit. Nem ő, hanem magam miatt.
- Keresek valakit. Egy vámpírboszorkányt. Aki talán nem is él már. Őt kellene megtalálnod. Vagy azt, ami még maradt belőle - ideje, hogy a tárgyra térjek. Röviden és tömören. Meglátjuk, mennyire vevő rá. Mondjuk a felvetése jogos és hazudnék, ha azt mondanám, nem merült fel bennem a gondolat, hogy miután már nincs rá szükségem, elvegyem az életét, ahogy azt megérdemelné. De ha segít megtalálni Ellát, talán még tényleg hajlanék is arra, hogy futni hagyjam utána. Legalábbis most így gondolom. - Mit fogadnál el biztosítéknak? Mert gondolom az, hogy a szavamat adom, túl sokat nem jelent - kérdezek vissza könnyeden. Bár én kérek tőle valamit, egyáltalán nem érzem úgy, hogy pitiznem kellene neki. Ha egyezségre tudunk jutni, az előbb-utóbb úgyis megköttetik, ha pedig nem... Nos akkor tényleg kevésbé tudom garantálni a testi épségét. A döntés mondhatni az ő kezében van.
-Szerintem pedig találó, különben nem lovagolnál annyit rajta. - röhögök és elpöckölök a cigarettámat, ha más nem felgyullad a nyüves erdő és kikergeti a korcsokat a helyükről. Tudom azt, hogy Dariusnál van egy határ amit nem tanácsos átlépni, ha szeretnéd a fejedet a helyén tartani. Én azonban egy szikrányi félelmet nem érzek a társaságában, talán azért, mert számomra nincsenek határok Darius pedig nem találna még egy valakit, aki eltudná viselni az egoista fejét. -Nem fog átbaszni, nincs oka rá addig legalábbis nincs, amíg tartod tőle a három lépés távolságot, aminek én is kimondottan örülnék. Elindulok, haladok pár lépést és hallgatom az erdő neszeit, csend van, túl nagy csend és ettől muszáj vigyorognom. Itt vannak, egy ideje már biztosan, csak egyelőre rejtőzködnek, mint Bambi a rekettyésben. -Rendben, ezt nem most fogjuk megvitatni, ha féltékeny vagy nyugodtan mond meg, de ne itt. - megropogtatom a vállam, és érzem, hogy túl teng bennem az energia. Ha arról van szó, hogy ki hazudik magam is tudnék példát mondani, Darius ebben épp olyan aranytojás, mint Melis, vagy bárki más. Ha azt hiszi ezt a kis apróságot elfelejtettem akkor téved. Nem szeretem, ha átvernek. -Ez az egyéni dolgom, nem osztozok minden gondolatomban, ebbe nincs beleszólása, el kell fogadnia. - vonok vállat. Részemről ez nem mai ötlet, régóta tervben van és eltéríteni nem lehet tőle. Talán őrültnek tart, sebaj, akkor vagyok elég kiszámíthatatlan amennyire kell. A két kölyök jó szolgálatomra lesz, megteszik majd amit kell és lojálisak lesznek, ez a legfőbb az egészben, a lojalitás, ami kihalóban van manapság. -Rohadtul megvagyok tisztelve, haver, elhiheted. - rávigyorgok aztán minden érzékem a közeledő barátainkra összpontosítom. Olyan összhangban támadunk, hogy irigylésre méltó, nem volt hiábavaló az igyekezet a háború idején. Nem csupán együtt küzdünk, de egyként harcolunk, halálos fegyverek vagyunk, ezt pedig igazán élvezem. Odalépek a harcképtelenné tett jószág elé és a hajánál fogva felemelem a fejét, ordít, de nem hat meg, egyet csavarintok és a feje a kezemben marad, kellemes. Vicsorgás, morgás zaja tölti be az erdőt, nem ennyien voltak, de csalódott is lennék, ha itt érne véget a meccs. -Mit gondolsz? Játszunk még? Letörlöm az arcomra fröccsent vért és szembenézek egy fekete, bundás és vicsorgó ebbel. -Gyere Buksi, táncoljunk!
Amint kirajzolódik a férfi körvonala felkészülök rá, hogy összeütköznek erőink. A csermely folyosóimban csörgedező mágia serceg a bennem tomboló rettegéstől. Elvégre nem azért érkeztem Bostonból, hogy rögtön az első hónapban alá feküdjek valamilyen természetfeletti lidércnek. Byran miatt vagyok itt. Igen, miatta. És senkinek sem engedem meg, hogy megfosszon ettől az élettől. Nyolc hosszú év után végre tudom, hogy kell lennem. Hogy miképpen kell élnem ahhoz, hogy ne érezzem teljesen kirekesztetnek magam. Nem fogom engedni semmilyen jött-ment alaknak, hogy véget vessen életfonalamnak. Éppen csak most kezdett aranylani, hogy is hagyhatnám?! Fejemben felidézem a legerősebb igék egyikét, mantrázom magamban. Kékjeim megtelepszenek a férfi sziluettjén. Felkészülök rá, hogy talán csatározásba torkollok az éjszaka, de előbb megbizonyosodom róla, hogy mit akar tőlem. Miért pont én?! -Mihez kell a segítségem?- megfeszült karjaim kissé leereszkednek, mintha megtörténne bennem a felismerés. Lehetséges volna, hogy túlságosan előítéletes vagyok a természetfelettiekkel szemben?! De mit gondolhatna egy magamfajta nő, akire az éjszaka közepén egy erdőben rontanak rá? Ugyan! Bizonyára csak játszadozik, mielőtt nekem rontana. Jobb szemöldököm íve felugrik, állam megemelkedik, amikor alaposan végig méricskél. Nyögésbe fulladó nevetés hagyja el dús ajkaim, majd megrázva a fejem, kis híján kinevetem. -Nem hiszek az égiekben...- előveszem legfagyosabb mosolyom, majd nedvesítek torkomon -Szerintem összekeversz valakivel.- pillantok végig rajta, bár jól láthatóan nem elégedett arccal. A méricskélés, a játszadozás nekem is megy. Elvégre ügyvéd volnék, vagy mi fene. A saját anyám gyilkosa vagyok, nem fog megriasztani egy sötétben bujkáló fickó, aki hipp-hopp úgy gondolja övé a világ, csak mert futkos körülötte. Kis híján elnevetem magam, amikor válaszol. Kifújom az addig benn tartott levegőt, majd fejem ingázva elpillantok róla a lombok közé, föl, valahová messzebbre, mielőtt felelnék. -Ha elárulnád, hogy pontosan mit akarsz, kiderülne, hogy módomban áll-e a segítségemet nyújtanom...- fordítom tenyereim az ég felé, majd ajkaim összemorzsolva értetlenséget színlelve várakozom. Lepattog vállaimról a feszültség, érzem a bennem tomboló erőt és tudom, hogy ha most szabadjára engedem akkor talán még győztesen is kijöhetek ebből a helyzetből. Azonban hajt a kíváncsiság, hogy megtudjam, miféle játszmát akar űzni. Mire van szüksége egy boszorkánytól. Tudnom kell... -Tegyük fel, hogy segítek. Honnan fogom tudni, hogy utána nem leszel olyan aljas, mint amilyennek tűnsz?!- utalok itt arra, hogy én belefektethetem minden erőmet az ő ügyébe, de végezhet velem miután letudtuk a közös dolgunk. Ezt pedig minden bizonnyal nem gondolhatja... Tudom, hogy hazudhat nekem, de az a rossz hír járja, hogy felismerem a hazugságot. Kár lesz tagadnia. Hasztalan.
Bocsánat a késésért! C: |[You must be registered and logged in to see this link.]
Elmondhatatlanul idegesít, hogy Gabriella csakúgy meglépett előlem. Mégis hogy képzeli? Persze, régóta mondogatom, hogy csak kolonc a nyakamon, de ez így akkor sem járja! Előkerítem, legyen bárhol és nem teszi zsebre, amit kap, azt garantálom. Abban viszont már biztos vagyok, hogy itt Mystic Falls-ban abszolút jó nyomon járok. Viszont ha már idejöttem, miért is ne vezessem le a feszültséget is egy kicsit ezen a környéken, ahol ráadásul érezhetően hemzseg a természetfölötti? Jobban, mint a város bármely másik részén. Miért is ne élném akkor ki egy kicsit magam? Ha egy boszorkánnyal kevesebb lesz ezután a világon, már megérte. Vagy csak ha kiszórakozhatom magam egy csinos kis halandóval. És hirtelen úgyis tűnik, rám mosolyog a szerencse. Már azelőtt érzékelem a nőt, mielőtt meglátnám. Mint ahogyan azt is, hogy egy boszorkánnyal van dolgom. Tulajdonképpen még arra is jó, hogy esetleg hasznot húzzak belőle, mielőtt megölném. Mert a boszorkányoknak mindenképp pusztulniuk kell. Különben is, ahogy érzem, ő még fiatal és lehet esélyem ellene. Bár most talán még rendesebb is leszek, mint általában szoktam. Ha hajlandó együttműködni velem, még azzal a gondolattal is elképzelhető, hogy megbarátkozom, hogy éleben hagyom. Egy ideig legalábbis biztosan. Bár fel vagyok rá készülve, hogy esetlegesen nekem támad, mikor a közelébe megyek, úgy tűnik, nem ennyire heves természet. Vagy legalábbis taktikázik. Figyelek rá természetesen, mert bár érezhetően fiatalabb nálam, annyira talán nem fejlett a mágiája, de a figyelmetlenség ilyenkor is végzetes lehet számomra. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. - Mint mondtam, a segítségedre lenne szükségem - ismétlem meg teljes nyugodtsággal. Nyilván ennél valami konkrétabb válaszra számít, de arra még várnia kell. Előbb ki kell puhatolnom, mennyire segítőkész egyáltalán, mielőtt bármit is elkezdenék magyarázni neki. - Mert úgy érzem és látom, hogy mindennel rendelkezel ahhoz, hogy teljesíteni tudd a kérésemet. Tekintheted akár égi jelnek is, ha már a sors az utamba sodort - válasz közben jól láthatóan végignézek rajta, bár ezt inkább csak a móka kedvéért teszem. Van rá esély, hogy így azt gondolja majd, valamiféle szexuális szolgáltatást várnék tőle. Igazából ez is a célom. Egyszerűen szeretek provokálni másokat. Más kérdés persze, hogy tényleg szívesen el is vinném a kicsikét egy körre, nem egy rossz bőr, de most nem ez a legfontosabb számomra. - Kipróbálhatod, de abban az eseteben nem tudok garantálni semmit - továbbra is teljes könnyedséggel válaszolok. A hangsúlyomban még csak fenyegetés sincs, de ha egy kicsit is a dolgok mögé lát, sejtheti, hogy nagyon is komolyan kell vennie, amit mondok. Lehet persze feszegetni a határokat, de nem biztos, hogy túlzottan szerencsés. Nem igazán szeretem, ha nem úgy vannak a dolgok, ahogyan én akarom. És nekem nem kimondottan rá van szükségem, csak valaki olyanra, mint ő. Ha ellenáll, másféle módon is a segítségemre lehet. De az neki aligha fog tetszeni.
Ropognak a gallyak, falevelek a talpam alatt, ahogy jobbról-balra lépegetek - keresvén a támadómat. Új környezet, ismeretlen hely. A fenébe is! - fogalmam sincs, hogy hol vagyok, vagy merre kellene mozgolódnom, hogy biztonságban legyek. Ez a hely hemzseg a természetfelettiektől, s érzem most is, hogy olyasvalakit sodor utamba az élet, akivel egyébkörülmények között nem simulnának össze vonalaink. Meglepetten ugrom alig észrevehetően, mikor hátam mögé érkezik, s hangja fülembe búg. Megriadok, ám szavai tartalmából nem nehéz kihámoznom, nem kell számítanom a fogakra, a vérszívásra egyelőre, ugyanis valami más - valami egyelőre még eltitkolt is megbúvik a háttérben. Fejem óvatosan, vontatottan fordítom irányába, kékjeimmel lassan térképezem fel a férfi vonásait. Biztosítva magam arról, nem veti rám magát, elhajítom az üveget. Vámpír. Nem kell több információ, érzem. - Mit akarsz tőlem? - lépek el előle, hogy szembe kerülhessek vele. Hiába a sötét, a holdfényében könnyedén kiveszem vonásait, láthatóan fiatalka volt, mikor bekövetkezett nála az átváltozás. Kérdőn felvonom tökéletes ívű szemöldökeim vonalát, majd állam szegve kivárom, hogy feleljen. - És miért pont tőlem akarod? - hangom szinte sértett. Nem mintha ne lenne hízelgő, ha segítséget kérnek tőlem, de nem feltétlenül tenném meg jókedvemből egy vámpírnak. Főként nem efféle kóbor, éjszakai lakmározónak. Lesütöm tekintetem valahová közénk, majd nedvesítve ajkaimon, hetykén állom pillantását. - És mi lesz, ha nemet mondok? - karjaim egymásba fűzöm hasfalam előtt, állam szegem. Kivárom türelemmel feleletét, felkészülve rá, ha támadna - a megfelelő igével lefékezzem, s időt nyerjek magamnak, ha futnom kell. Ha még sem, s talán egyességet tudunk kötni, talán vonalaink összesimulásából még előnyt is kovácsolhatok magamnak. Nem árt, ha minden helyen van szövetségesünk, nem igaz?
Bosszant. Idegesít. De a leginkább az, hogy így érzek. Miért frusztrál ennyire, hogy nem tudom, hol van? Miért akarom előkeríteni a föld alól is, megtudni, hogy mi történt vele? Örülnöm kellene, hogy végre megszabadultam tőle. Egy kolonccal kevesebb. Mégis. Meg akarom találni a gyilkosát. Nem ölhette volna meg őt senki más, csak én! Ez nem így működik! Ha én ölöm meg vagy zavarom el és úgy tűnik el, az más. De így… Nem, velem ilyet nem lehet! És ezt meg is mutatom annak, aki felelős mindezért! Bárhová ment Gabriella és bármiért, meglelem a nyomát! New Yorkból Mystic Fallsig vitt az indulat és egyre jobban érzem, jó nyomon járok. Nem érdekel mennyi időbe kerül, akkor is előkerítem a gyilkosát, mindenre esküszöm, bujkáljon bárhol! És nem teszi zsebre, amit kap, azt garantálom! Dühös vagyok, szinte tajtékzom az elmúlt időben. Ennek pedig még véresebb és gyakoribb gyilkosságok az eredményei. Nem mintha számítana. Mystic Falls. Biztos vagyok benne, hogy itt járt Gabriella. Tudom, mert ismerem. Bár ez az eltűnés nem fér a fejembe, sem az, mi történhetett vele... De kiderítem, ha addig élek is! De ehhez elképzelhető, hogy igénybe kellene vennem némi segítséget. Méghozzá egy általam gyűlölt lényét: egy boszorkányét. Mondjuk, hogy életben hagyom, ez lesz érte a jutalma. Legalábbis addig, míg elvégzi, amire szükségem van. A továbbiakat már nem tudom garantálni. Már csak meg kell találnom az erre megfelelő egyént. Épp egy elég elhagyatott környéken vágok át a közeli erdőben. Nem túl sűrűn jár erre bárki, de éppen ezért lehet jó. Hátha erre téved valami ártatlan, fiatal kis boszorkány vagy munkából, esetleg egy titkos légyottról hazafelé siető egyed, esetleg aki elég kalandvágyó ahhoz, hogy erre rövidítse le az utat és ezzel élete utolsó baklövését követi el. És hirtelen úgyis tűnik, rám mosolyog a szerencse. Már ahogy közeledem az egyik fa mellett iszogató nő felé, megérzem a belőle áradó mágiát. Egy boszorkány. Épp megfelelőnek tűnik számomra. Amennyire érzem rajta, még fiatal hozzám képest és ezért nem is túl erős, de annyira elég érett nőnek tűnik, hogy értse a dolgát. Nem mellesleg igen dögös is. Pont jó lehet arra, amire szánnám. Ahogy nesztelen léptekkel közeledek felé észrevesz és felkapja a fejét. Egy fa mögé húzódom, így nem vehet rögtön észre, még ha valószínűleg érezni is fogja rövidesen a jelenlétemet. Figyelem, ahogy eltöri a kezében tartott üveget egy fa kérgén és fegyverként tartja maga előtt. Hallom azt is, ahogy hangosan kiabál és látom, hogy tekintete ide-oda jár engem keresve. Hát legyen, ideje elkezdeni a játékot. Mivel tudván tudom, hogy egy boszorkánnyal van dolgom, a lehető leggyorsabban cselekszem. Gyorsan, nesztelenül suhanva kerülök a háta mögé és szinte a füle mellett szólalok meg. - Nem kell megijedned, bébi, ha te nem támadsz, ígérem, én sem fogok. Csak egy kis segítséget szeretnék kérni - térek egyből a tárgyra. Bár egyelőre én nem támadok, nagyon figyelek rá, hogy ha ő le akarna sújtani rám, még időben kitérhessek. Nem mintha egy egyszerű üveggel akkora kárt tehetne bennem, de azért inkább óvatos vagyok. Még a fiatalabb boszorkák is tudnak a meglepetés erejével hatni, ha figyelmetlen vagyok. Ezt tapasztalatból tudom.
Bocsi a késésért! ●●[You must be registered and logged in to see this link.]
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
- Nem csak a koroddal, vénember. – csóváltam meg mosolyogva a fejemet. Igaz, sokkal nem lehet idősebb, mint én, de ez nem is erről szól. – A ”kölyök” viszont egy kicsit szerintem erős. – mást már egy ilyenért lefejeztem volna. Nem szeretem, ha kigúnyolnak. Persze, ennek is vannak módjai, Philip talán az egyetlen ember ezen a bolygón, akitől ezt elviselem. -Csak nehogy átbasszon, ahogy szokása. – vontam meg a vállamat. Egyszer már átverte, nem? Sőt, megpróbált engem is eltávolítani. Azonban, ez rohadtul nem olyan egyszerű, ahogy elképzelte. Én nem megyek parancsra sehova. Oda, és akkor megyek, amikor én akarok. Nem lehet, csak úgy rám erőltetni a dolgokat. – Nő, Philip! Akkor is hazudnak, ha éppen hallgatnak! – egyesek kevesebbet, mások többet, de Philip újdonsült barátnője ebben világbajnok! Ezt valószínűleg ő is tudja, csak valamiért elfelejtette, hogy kit is engedett be a házába. Én legalább egyenes vagyok. Ritkán hazudok, nem igazán van rá szükség. Ez az egyik előnye, ha eléred, hogy elkerüljenek az emberek. - Szóval vámpírt csinálnál belőlük? Mit szól hozzá az asszony? – pillantottam rá mosolyogva. Elvégre, ha még nem is, de hamarosan az lesz, amit ő mond. Nincs rosszabb, mint egy férfi, aki azt hiszi, amit érez, azt szerelemnek kell hívnia. Philip pedig itt tart, tekintve, hogy az a nő még mindig ott van nála. – Amúgy meg… te itt vagy, nem? Érezd magad megtisztelve! – vigyorogtam rá. Igaza van, valóban elég kevés embert érzek méltónak magamhoz, de ennek meg is van az oka. Nem találtam még hozzám hasonlót, ez pedig sajnos arra késztet, hogy azt feltételezem, nem is létezik ilyen. Az utolsó szavai már csak zajként jutnak el hozzám, ahogy nekiesek a vendégeinknek. Az első, lendüzt vezérelte támadásom eredménye a kezemben tartott szív, amit az egyikük mellkasában találtam. A felém hajított fickót a fejénél ragadom meg és a mellkasára lépve tépem le a fejét, a többiek felé dobva. Eltorzul az előttem lévő két fickó arca, ahogy farkasszemet néznek a barátjuk fejével, és felém ugranak. Sikerül hárítom a támadást, de ahelyett, hogy kettővel foglalkoznék, az egyiknek a lábára taposok, darabokra törve a lábszárcsontját, meghagyva Philip-nek, hogy a kegyelemdöfést ő vihesse be.
Darius barátsága afféle ingaóra, egyszer erre billen, másszor arra, sosem tudhatod éppen mennyit engedhetsz meg magadnak még mielőtt beleállítaná a bakancsát a seggedbe. Én azonban sosem törődtem azzal, hogy a hangulatingadozásaival szarakodjak. Talán épp ezért vagyunk még mindig afféle baráti szövetségben, mert nincs és nem is volt olyan pillanat, hogy megfélemlített volna a tetteivel, vagyok éppen Én is olyan, mint Ő. -Imádsz a korommal szórakozni, de had jegyezzem meg Kölyök, előbb lennék szenilis, mint a vak, márpedig Te barátom szemüvegre szorulsz. – Boxolom vállon és elszívok egy cigarettát, bár se íze, se bűze és kalap szart se ér, úgyhogy hamar eldobom és nézem, hogyan alszik el a parázs. -Te nem látsz barátocskám, most is, ki morgolódik úgy, mint egy bedugult seggű medve? – Vigyorgok, és alig bírom ki, hogy ne röhögjek fel. Márpedig így is felzavartuk már a környezetünk csendjét, egy orkán erejű nevetés, nem tenne jót a harc előtt. -Most azok, később nem, attól, mert Te magadon kívül senkit nem tartasz méltónak arra, hogy veled tartsanak, Én örülnék annak, ha a két kölyök idővel meghálálná, hogy életben hagytam Őket. – Nem csupa önzetlenség tőlem a kölykök felnevelése, persze ragaszkodom hozzájuk, hogyne, nem nehéz ragaszkodni, mint egy kiskutyához sem az, de ettől még valamit, valamiért, a kölyköknek kompenzálniuk kell a tetteimet, jár nekem annyi, hogy később egy füttyentésemre, ott teremnek majd. -Ne a hátam miatt aggódj, hanem, hogy egész véletlenül nehogy felnyald a murvát, mert mivel olyan öreg vagyok, lehet eltéveszteném az ellenfelet és veled nyalatnám fel a mohát. – Vigyorgok, a szemfogaim élesen kivillannak, harcra kész vagyok és örömmel fogadom a a barátainkat. Egy farkas ugrik, a torkomra pályázik, nevethetnékem támad az ötletén, hát nem világos, nem ma született bárány vagyok. -Ennél ügyesebbnek kell lennetek. – Röhögök és elkapom az egyiket a nyakánál fogva és Darius felé hajítom, végezze be a kutyuska elaltatását.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
A szavait hallva csak felhorkantok. Érdekes. Talán ő az egyetlen ember, akit nem ölök meg egy ilyenért. Más, ha ezt mondja nekem…. letépem a kezeit, és az egyiket a száján, a másikat a seggén dugom fel, hogy kezet rázhasson magával. Philip azon szerencsés emberek közé tartozik – egyes egyedül – akikkel ez nem történik meg. Mentségek? Tán szenilissé is váltál? – nevettem el magam. Soha nem kerestem semmire mentségeket, vagy kifogásokat. Mivel nem érdekelnek mások, így az sem tud izgatni, hogy mennyire nem tetszik nekik a képem, vagy amit csinálok. Azt hiszem nem fogok már tudni empátiát tanulni, de… hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit is sajnálom. Én vagyok a tökéletes ragadozó, ennyi elég is. Zsémbesebb, mint ő? Te aztán tényleg nem látsz a szemedtől, mi, öregember? – mindegy, ha eddig nem sikerült rájönnie arra, hogy milyen utálatos egy picsával él együtt, nem most fog rádöbbeni. Előbb-utóbb minden puncit megun az ember, megtörténik majd ez vele is és… végre eltűnik az a nő örökre. – Minek nézel te engem? – kértem ki magamnak látszólag felháborodottan, de valójában jót mulattam a dolgon. Öltem már kölyköket, nem lenne újdonság, de csak úgy… azért vannak elveim. Csak akkor kell megdögleniük, ha baszogatnak. Ha egy kölyök tanult jómodort, megélheti a következő születésnapját. – Katonáid? Philip…ezek emberek! – katonának nem csúfolnám őket. Ő is harcolt a háborúban, száz embert megölni alig tartott tovább, mint egy perc. Nem tudom mégis miféle baromság fogant meg abban a ronda fejében, hogy azt hiszi, abból a két gyerekből katonát faraghat, de… elment az esze. Az a kevés is, ami volt. Úgy tűnik késnek. Mi miért is jöttünk időben? – pillantottam rá. Én soha nem érkeztem időben meg sehova. Aki egy kicsit is ismer, jól tudja, hogy akkor megyek, amikor akarok. – Nyújts egy kicsit, nehogy beálljon a hátad, mire ideérnek! – vigyorogtam rá, majd mielőtt mondhattam volna még mást is, lépteket hallottam. Nem is egyet. Kíváncsian fordultam a zaj irányába, ahol néhány pillanat múlva fel is tűntek Philip barátai. – Szóval… táncolunk? – húztam mosolyra a számat, majd Philip-re pillantottam, mielőtt rohamra indultam volna. Igyekszem neki is hagyni párat.
A kocsinak kigyulladnak a féklámpái, majd megállok. A kültéri világítás narancs fénye csak arra elég, hogy ki tudjam venni az alakokat: a fákat, majd a távolban, a törzsek mögött megbúvó házakat. Érkezik még -vagy három- autó. Hamar egész kis falat építenek az utca szélén. Vontatottan kiszállok, majd belököm az ajtót magam mögött. Látom, hogy a három jármű tulajdonosai kiszállnak, és megindulnak valamerre. Oly' fiatalok még. Semmiféle érzést nem váltanak ki belőlem. Sem ösztöni, - sem személyi szinten. Egy árny suhanását észlelem közvetlen magam előtt, valahol a lombok alatt. Talán a démonom az. Nem. Kizárt. Őt hátrahagytam Brüsszelben. Bárki is legyen az, semmi köze nincs hozzám. Lehet, hogy csak egy részeg kóbor. Vagy egy kóbor részeg. Résnyire szűkített szemekkel nézek magam elé, majd szám sarka rándul. Mitől kellene tartanom? Itt nem találhat rám. Apró keringészavar lép fel és mintha az egyensúlyom is inogna. Kiváltképp lassan indulok meg befelé. Érzem, hogy a karom zsibbadni kezd, ajkaim összepréselem és próbálok fókuszálni. Kihasználva, hogy a lábaimban még van élet, szorgosan közelítem meg az erdőnek ezen részét. Amint elhagytam a munkahelyem, esküszöm, végig olyan érzésem volt, mintha követnének. A fickó, aki Brüsszelben követett, nem tette túl láthatatlanná magát. Biztosra vettem, hogy az egyik védett ellenfele bérelt fel valakit. Ügyvédi kereszt. De miután Bryan eltűnt, ugyanúgy a sarkamban éreztem. És láttam is. Tutira rám pályázik, csak az okát nem tudhatom. Hallom a fiatalok kiabálását, és valahonnan zene is szól. Biztosra venném, hogy valamelyik kocsiból bömböl így a zene. Későre jár. Éjfél elmúlt. Játszok a benn tartott levegővel, miközben közvetlen az egyik törzsre helyezem tenyerem és a hűvös kéregből próbálok elég energiát nyerni, hogy megemelhessem szabad kezem és végre beleihassak az üvegbe mit magammal cipeltem ilyen messzire a civilizációtól, nem törődve vele, hogy esetleg épp egy tinédzser rontja majd el az egyszemélyes bulit. Úgy érzem hasra esek, mintha a világ torz képet nyújtana. Az irónia - mert még így is nyitott vagyok az iróniára -, az a dologban, hogy világ életemben megvetettem az alkoholt, és mostanra jégcsap nőtt a gyűlöletem helyére, már nem igen érzek ilyen elszánt haragot semmi iránt. Talán egyetlen személy birtokolja mindezt. A férfi, ki elől futok. A démon, kinek arca egyelőre a fejemben még homályos festék paca. Újabb árnysuhanás a törzsek között, és ösztöneimnek hála ezúttal felkapom fejem. - Ki van ott? - kiáltom feszülten, majd hátrébb mozdulok. Több, mint egy hét telt el a költözésemtől számítva, mégis azt hittem, túl jutottam a paranoiámon. Kétségbeesve figyelem a teret magam előtt, és várom, hogy bája teljességében megálljon előttem, fegyverrel a kezeiben és kacéran kinevessen, amiért ennyire esetlenül bujkáltam előle. Én, aki szökevényként szerepeltem életében. Halkan kipréselem a benntartott levegőt, ami már a csontjaim szorongatja. Kérdőn nézek körbe, majd az üveget hirtelen belevájom a fa kérgébe, és annak letörött részével mutatok magam elé. Nem fog az őrületbe kergetni senki. Egy bolond a családomban épp elég volt...
Kezdőlap
|