Amikor hirtelen felriadtam az álmomból még éppen csak hajnalodott. Ránéztem az órára, mely hajnali öt órát mutatott. Nem tudtam visszaaludni. Gyötörtek az álmok, pedig ilyen már nagyon rég volt. Igazából nem is rémálmok ezek. Mindig egy valakiről szólnak. Chelsea, a lány akit legalább 100 éve nem láttam. Az első lány, akit vámpírságom alatt szerettem. Erre nem elhagyott? Tudom, hogy szeretett, azt viszont nem miért hagyott ott. Egy ideig még kerestem, de valószínűleg jó volt abban, hogy ne találják meg. Nem zuhantam össze, nem vagyok én az a fajta, de hiányzik. Úgy érzem, hogy a szerelmem iránta azóta sem múlt el, pedig annak már több mint 100 éve. Mivel képtelen voltam tovább pihenni úgy döntöttem, hogy lemegyek reggelizni. Szendvicsemmel a kezemben leültem és bekapcsoltam a TV-t, ahol a reggeli hírek mentek. Túrázókat támadtak meg a Mystic Falls-i erdőben. Csak arra emlékeztek, hogy valaki elkábította őket. Valami azonban nem kerülte el a figyelmemet. Mindannyiuk nyaka be volt kötve egy sállal vagy kendővel. Remek, egy vámpír ártatlan túrázókra támad, de életben hagyja őket, sőt még meg sem igézi egyiket sem. Biztos, hogy nem új vámpír, azok nem hagynák életben őket. Inkább egy olyan valaki, aki felakarja magára hívni a figyelmet. Hogy miért, azt nem tudom, de az enyémet sikerült. Reggeli után azonnal felöltöztem, méghozzá sportosan, hiszen mégiscsak az erdőbe készülök. Talán megőrültem, valószínűleg nem is az én figyelmemet akarta az a valaki felkelteni, de valahogy nem érdekel ez a tény. Utána akarok járni a dolognak, ilyen nem mindennap történik. Gyalog indultam neki az útnak, jobban mondva vámpírsebességgel, annak ellenére, hogy akad egy pár jármű a garázsomban. Úgy döntöttem nem csapok túl nagy zajt, bár ha a vámpír ott van, úgyis észre fog venni. Szerintem ez neki lesz rosszabb. Az erdőben bóklászva azonnal megéreztem, hogy bizony nem vagyok egyedül. A nyomokat követve elindultam az erdő belseje felé, ahol valószínűleg megtalálhatom a vámpírt. Kisvártatva elértem egy tisztáshoz, ahol megálltam, mert zajt hallottam. Megfordultam és a tisztás másik végében ott állt egy lány. Gyönyörű volt, szőke haj, kék szem, mint egy angyal. -Te...-kezdtem a mondatot, majd hirtelen a lehető legnagyobb sebességgel eltűntem előle. Na persze csak azért, hogy hátulról csaphassak le rá...
Máskor felvettem volna gúnyos modorát, de van egy olyan sejtésem, hogy hasonló esetben én is valahogy így viselkednék. Nem tudtam elképzelni, mennyire fájhat. Én valószínűleg rég elájultam volna az érzettől. - Segítek... - csitítottam és tovább vizsgálgattam a sebet. Hogyan tudnám úgy kiszedni ezt a vackot, hogy minél kevesebb kárt okozzak? Az én avatatlan kezeimmel valószínűleg sehogy, de ez most mellékes.. Főleg, mivel elutasította a kórházat. Csak tudnám, miért... Ott legalább szakszerű segítséget kaphatna. Kiszedni a nyilat. Stimm.. Erre én is rájöttem. De hogy.. - Méregteleníteni? - vetettem rá kérdő pillantást. Mi?! Hogy mérgezett a nyíl? Valaki szánt szándékkal akarta kinyírni, de hogy ilyen kegyetlen módszerrel. Nem voltam perfekt méregtanból, de azt tudom, hogy a legtöbb méreg először bénít, aztán szépen lassan öl meg. Kegyetlen halál... De ez itt most nem fog megtörténni! - Hogy tudom megtenni? Mint.. Kígyómarásnál..? - gondolkoztam, és ez volt az egyetlen épkézláb ötlet, amibe kapaszkodhattam. Más nem jutott eszembe, hiába.. Tényleg nem vagyok orvos. Minden sokkal könnyebb lenne, ha értenék hozzá, legalább egy kicsit. - De hiszen, az vagyok.. - motyogtam magam elé. Nem értem. Hogy tudna ezen segíteni boszorkány mivoltom?! De.. HA akarnék se tudnék segíteni, hiszen az erőm... Nem tudom használni. Képtelenség, hogy ilyen gyorsan ilyen komoly varázslatot végrehajtsak. Van egyáltalán ilyen varázslat?! Nem tudom, de.. Valahogy segítenem kell. - A te helyzetedben... - nyomtam vissza a földre. - ... nem igazán kellene mocorogni. - róttam meg, ahogy láttam, még több vér ömlik végig az oldalán. - Csak feküdj nyugodtan, ne ficánkolj. - kértem a tőlem telhető legnyugodtabb hangon és elvettem a kezeimet a válláról, aminél fogva eddig lenyomtam. Vészesen könnyű volt, most erőfölényben voltam, azt hiszem. De ez nem jó. Nagyon nem jó. Csak azt bizonyítja, hogy a méreg terjed... - Na jó.. - sóhajtottam nagyot. - Háromra kihúzom... - figyelmeztettem, de tudtam jól, hogy meg fogja feszíteni az izmait, és az csak még fájdalmasabb lesz, így hirtelen ötlettől vezérelve fontam ujjaimat a nyílvessző köré és egyetlen nagy rántással szabadítottam meg tőle a testét. - Három... - mormogtam utána. Felüvöltött fájdalmában, de biztos voltam benne, hogy ha vártam volna, még inkább fájt volna neki. - Sajnálom... - nyomtam a sebre azonnal a véres ruhadarabomat és megpróbáltam megnyugtatni.
Partner eltűnőset játszott...
A hozzászólást Megan Wallace összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Május 27, 2013 8:20 am-kor.
Felszisszentem a fájdalomtól, de mikor eltolta kezeimet, hagytam, hogy megvizsgálja a sebemet, mert úgy tűnt, segítő szándékkal van mellettem, és nem azért, hogy ártson. - Nem mondod? Én is érzem. - A kelleténél kicsit gúnyosabban válaszoltam, de ezt csak a fájdalom hozta ki belőlem, nem akartam megbántani a nőt, akinek még mindig nem tudtam a nevét. - Kérlek, segíts. - Kérlelve pillantottam rá, majd nyugtatóan hatottak rám a szavai, miszerint megteszi, amit tud. Egyelőre mégis úgy tűnt, mintha nem tudná, pontosan hogyan is segítsen rajtam. Ez mondjuk érthető is volt, hisz nem sűrűn lövik meg az embert, akarom mondani farkast mérgezett nyíllal. - Hallak. - Bólintottam, majd mikor a kórházat említette, rögtön elkaptam a kezét. - Ne vigyél kórházba, csak segíts. Ki...ki kell szedned a nyilat, és a sebet méregtelenítened.- Rápillantottam, közben arra is ráeszméltem, hogy az erdő szélén vagyunk, nem sok esélyét láttam a dolognak. - Fenébe, ha boszorkány lennél, sokkal könnyebb lenne. - Sóhajtottam, elég vacakul éreztem magam, ráadásul egyetlen ruhadarab sem volt rajtam. - Nem tudnál elvinni innen? - Kérdeztem, miközben minden erőmet összeszedve feltámaszkodtam karjaimra, és ülő pozícióba toltam fel magam.
Az volt a legnagyobb szerencsém, hogy magához tért. Sokkal könnyebb valakit úgy ellátni, ha tudatánál van, mint egy eszméletlent, akinek ki tudja még milyen súlyos sérülései lehetnek... - Sajnálom.... - szavatkoztam azonnal, amiért a kelleténél még nagyobb fájdalmat okoztam. Nem állt szándékomban... Letérdeltem mellé és óvatosan lefejtettem a kezét a sajátomról, majd a másikat a sebről, hogy hozzá tudjak férni. - Nem vagyok orvos, de ez nagyon csúnya... - húztam el a számat. Nem mellesleg nagyon vérzik. Nem hagxnám a sorsára, ahhoz nekem nem lenne szívem, viszont nem tudom mit tehetnék ... - Ne aggódj, itt vagyok... Segítek.. - nyugtatgattam, de magam is rémült voltam. Feljebb másztam, homlokára tettem a kezem és éreztem, hogy forró a láztól. Tehát a teste megkezdte már az öngyógyítàst. Nekem csak asszisztálnom kell hozzá és ügyelnem arra, hogy ne vérezzen el. Levettem magamról a vékony kardigánomat és letöröltem vele a seb környékét. - Hallasz...? Ezt ki kellene szednem innen... Vagy.. Vigyelek a kórházba? Mit csináljak? - kérdeztem aggodalmas hangon. Rossz bőrben van. Nem halhat meg itt a kezeim között! Azt a keresztet nem viselem el...
Nem hittem volna, hogy pechemre egy barom vadásznak sikerül célba vennie, és még el is talál, de megtörtént, ráadásul mérgezett végű nyíl tépte át a húsomat, ami pillanatok alatt legyengített. Ott feküdtem pucéran, nem voltam magamnál, csak néhány perccel később, mikor valaki paskolgatni kezdte az arcomat és beszélt hozzám, akkor tértem csak észhez. Lassan felnyíltak szemhéjaim, laposan pislogtam párat, először homályosan láttam, csak később tisztult ki a kép, de már azt láttam, hogy a nő letöri a nyíl végét. Ez a mozdulat is szörnyen fájt, fájdalmasan felordítottam, automatikusan odakaptam kezemmel a sebhez , és egyik kezemmel elkaptam a nő kezét is. Levert a víz, rosszul éreztem magam, és nem tudhattam, hogy ki van mellettem. Először azt hittem, hogy ellenség, de ahgoy jobban szemügyre vettem a nő arcát, akinek ekkor még a kezét szorítottam, rádöbbentem, hogy vele már találkoztam az utcán. - Kérlek...segíts. - Erőltettem magamból ki a szavakat és csak reménykedhettem abban, hogy tud rajtam segítnei.
Még mindig frusztrált, hogy kívülállónak érzem magam a városban. Itt vagyok már egy ideje, és mégis. Nem fogadnak be, vagy én nem fogadom el, hogy itt vagyok. Pedig én akartam ezt az egészet, én akartam elbújni a sok természetfeletti között, most mégsem érzem azt, hogy helyesen döntöttem. Inkább csak még nagyobb veszélybe sodortam magam. Kezdeti antiszociális magatartásom csak fokozódott. Egyre többször kerestem az olyan helyeket, ahol magam lehetek, esetleg csupán néhány ember lézeng ott rajtam kívül. Az békés és nyugis, ez pedig fontos szempont, tekintve, hogy eszem ágában sincs gyakorolni a mágiát. Amíg nyugodt vagyok, ez a probléma nem is fenyeget. Lassan sötétedni kezdett, én pedig gyorsítani kezdtem a lépteimet. Egészen addig ütemesen haladtam, míg valahonnan a közelből hangos vonyítást nem hallottam. Megtorpantam. Milyen állat lehet? Olyan fájdalmas volt.. Annyi kín volt a hangjában, hogy a gondolatba is beleborzongtam. Aztán elhallgatott. Nem akartam belegondolni, hogy valószínűleg ez volt az utolsó szusszanata, az viszont élesen villogott az elmémben, hogy bizony van itt valaki, vagy valami, ami elintézte és én is itt vagyok. Tehát veszélyben. Úgyhogy jobb lenne eltűnni... Ismét elindultam, ezúttal még gyorsabban szedtem a lábamat egészen addig, míg mozgolódásra nem lettem figyelmes. Nem volt messze tőlem... Egy férfi. A földön feküdt. Sebesült! - szembesültem vele már távolról. Azonnal megindultam, hogy segíthessek, azzal nem is foglalkoztam, hogy esetleg csapda vagy bármi más... Segíteni akartam. Ahogy mindenkinek szoktam. Az oldalán feküdt. Csupa kosz volt, a bőrén fűfoltok és alvadt vér, az oldalából pedig kiállt egy ... nyíl?! Komolyan?! Sosem láttam még ilyen sérülést, nem tudtam mitévő legyek, így először is kitapintottam a pulzusát. A szíve dobogott, lélegzett. És mikor arcára pillantottam felismertem. Az a férfi volt, aki üldözött éppen valakit, mikor összefutottunk. Mi a francba keveredett? Nem.. Inkább nem akarom tudni... - Hahóó.. - próbáltam magához téríteni. Jobb szövegem nem volt. Elég sokkos állapotba kerültem attól, hogy előttem van egy félholt férfi, aki ráadásul meztelen és dől belőle a vér... - A francba... Térj már magadhoz.... - nyugtalankodtam, és az oldalához nyúlva letörtem a nyíl végét. Kihúzni nem mertem, nehogy nagyobb kárt okozzak, mint hasznot.
Szokásomhoz híven, ha úgy éreztem, hogy futnom kellene egyet farkasként, kisétáltam egy közeli erdőhöz, ahol senki sem zavarhatott, majd átváltoztam, és futottam jó pár kört, vadásztam, kiéltem ösztöneimet. Ma is ezt szerettem volna, ugyanis azon farkasok közé tartoztam, akinek sikerült elsajátítania az átváltozást a Telihold ereje nélkül is. Gyalogosan indultam meg az erdő felé, majd átváltoztam, azonban váratlanul neszezésre figyeltem fel, a közeli bokrok felől. Amint arra pillantottam, észrevettem egy vadászt, számomra ismeretlen volt, de nyílpuskáját már rám is szegezte. Azonnal felé lendültem, vicsorogva próbáltam elriasztani őt, de nem volt szerencsém, rám lőtt a nyíllal. Éreztem, ahogy húsomat tépi a fegyverből kilőtt nyíl, fájdalmas vonyítás tört fel torkomból, de közben igyekeztem elrohanni a közeléből. Sebesülten futottam jó ideig, azonban nem bírtam tovább, az erdő széléhez érve a földre rogytam és minden maradék erőmet összeszedve próbáltam visszaváltozni emberré. Tudtam, hogy csak ez az egyetlen esélyem lehet. Ez sikerült is, átváltozást követően nagy nehezen megkíséreltem kiszedni a nyilat az oldalamból, de ehhez már nem volt erőm, elájultam.
Egyenként tépni ki a tollait, ha megtehetném. Nem tetszett, hogy beszólt nekem. Na, de mindegy. Egyszer remélem lehetőségem lesz rá. Az sem érdekel, hogy erősebb és idősebb nálam. - Azért azt ne gondold, hogy keresni is foglak. - tettem el a kártyát a zsebembe. Mivel már nem volt a dolgom..és az angyalka is elment én is távoztam, még vennem kellett egy macskát. Enyhén macskamániás voltam, és az előző most halt meg.
Jajj de nagyon sokat jár a szája ennek a kislánynak. Már bántotta a fülemet a rikácsolós hangja. Persze ez nem volt új. Szinte mindenki hangja szúrta a fülemet. Nem voltam hozzászokva.
De ahogy sejtettem már benne is volt a játékban. Viszont mielőtt bárkit is bárhova rángatnék csak úgy vámpírt ölögetni, előtte magam akarok találkozni Nassel. - Nash még soha nem változtatott át senkit... és egy csapásra végezne veled szívecském... - mondom még mindig közömbösen, de most már a hangomban játszott egy kis maró gúny is. Ha ideges leszek, akkor többet beszélek. Nagyon magabiztosnak tűnt a lány. Muszáj volt megszólnom érte. Nash valahol az ezret súrolhatja már. Én sem tudtam jól. Egy ilyen idős vámpírral már nem sok dolog végezhet. Viszont én akartam. A szemem fellángolt a vágytól. - Akkor majd találkozunk! - mondom és a kezébe nyomom a névjegyemet, amin persze nem volt rajta a nevem, csak a telefonszámom. Felálltam és felkaptam a dzsekimet a hátamra, majd hátra se nézve elcammogtam az erdő sűrűjébe.
- De előtte kiszedném belőle, hogy mit tud arról a vámpírról aki átváltoztatott. Nem sok mindent tudok róla, de remélem, hogy éppen eleget. - roppantottam ki az ujjaimat. - Mégis mit tett ellened ? És az angyalok mióta ilyen bosszúszomjasok ? - kérdeztem halk kuncogással, bosszantani szerettem volna egy kicsit. Amihez nagyon értettem az mások idegesítése. - Persze annyira azért nem érdekel, nekem teljesen mindegy, hogy kit hogyan és mikor ölök meg. - sóhajtottam fel halkan. Tényleg mindegy volt, mint egy tökéletes ragadozó aki nem nézi, hogy a másiknak éppen milyen gonja van. Miért nézném? Az nem az én dolgom, és ha meg is ölöm megszabadítom a bajaitól.
Nagyon érdekes lánynak tűnt. De valamiért kezdett untatni. Mondom én a kuksolós férfi a fa tövében. Viszont nem szoktam hozzá, hogy ilyen unalmas mondatoknak szenteljem a figyelmemet. Viszont úgy éreztem még jól jöhet a lány. Felé fordultam. A legtöbb mocskos vámpír a bájával próbálná megkapni, amit akar, de én nem vagyok olyan.
Igaz nem vagyok ronda. Elég jóképű testem van, de nem így gondolkodom. A lány szemeibe nézek. Láttam rajta, hogy az a fajta, aki szereti a kalandokat. Talán segíthetne megölni az én kis barátomat. Egyedül úgy se menne. - Van kedved vámpírt ölni?... - kérdem közömbösen. Nem mutatok érzelmeket. Az gyengévé tesz és nem illene a személyiségemhez. Ilyen vagyok és kész.
- Nem vagyok átlagos vámpír. - Vontam meg a vállaimat. Igaz nem olyan sok vampwitch van a világon, de akad egy-kettő. Hála anyámnak, hogy visszakaptam az erőmet, erre mit csináltam? Megöltem. Megérdemelte, eladta a testvéreimet, hogy neki jó legyen, egy ideig tényleg az volt. Aztán meg nem, naná, hogy miattam nem. - Boszorkány és vámpír is vagyok egyben, hála a boszi mivoltomnak rájövök, hogy ki milyen fajba tartozik. Ennyire egyszerű. - Megvontam ismét a vállamat, bár így tény, hogy sokkal könnyebb túlélni, nem egy vámpírvadász akart már karót döfni a szívembe, szerencsére sikerült magam megvédeni. Na meg aztán ott voltak a boszorkányok is, azok sem beszélgettek már velem szívesen, utálták a vámpírokat, de mikor velem találkoztak az maga volt a pokol. Engem még jobban megvetettek, mert szerintük nem szabadna, hogy varázsoljak is. Ismételten elkalandoztam. 300 évvel ezelőttre. Akkoriban Angliában tanyáztam, s megismerkedtem, na jó inkább kis harcba bonyolódtam egy boszorkánnyal akit arra neveltek, hogy megöljön mindent ami nem olyan, mint ők. Persze nem bírt el velem, és még egy kis románc is kialakult köztünk. Aztán..aztán megharaptam Gabrielt, és nem tudok róla semmit, valószínű, hogy meghalt. - Miattad megint elkezdtem gondolkodni..Eddig olyan jól ment, hogy ne gondoljak a múltamra, erre tessék..- pillantottam fel az égre, hogy visszatartsam a könnyeimet.
Reméltem, hogy nem fog hozzám szólni, de odajött és leült mellém a fa tövébe. Most valamiért nem idegesített. Pedig a gyengébbik nem tagja volt és még vámpír is. Ez már teljesítmény. Aztán beszélni kezdett. Ez már kiverte a biztosítékot. Honnan tudja, hogy angyal vagyok? Erre azért nem olyan könnyű rájönni. Nem sok angyal mászkál a földön látható alakban. Túl nehéz testet szerezni. Tudtommal rajtam kívül csak egy angyal van jelenleg ezen a bolygón. Ő is itt van a városban. Szerencsére eddig sikerült nem kereszteznünk egymás útját. Biztosan nem lenne jó vége, ha mi találkoznánk.
Nagyon kíváncsivá tett. Honnan tudja hogy angyal vagyok? Csak ez a kérdés keringett a fejemben. Egyszerűen nem tudtam, hogy mihez kezdjek ezzel. Legtöbben nem is hisznek a létezésünkben. Ha a démonokra azt mondják, hogy ritkán jönnek szembe errefelé, akkor az angyalokra szavakat sem találni. Az egész földön csak két angyal tartózkodik látható alakban. Mi nem szálldogálunk csak úgy le kedvünk szerint. - Honnan tudod, hogy angyal vagyok?... - az arcomon nem mutatkozott az a kíváncsiság, ami a szívemben. Egyszerűen megszoktam, hogy közömbös fejet kell vágnom. Érzelemmentes unalmas arcot. Ott fent nincsenek érzelmek. Mindenkinek ez az arckifejezés jut. A festményeken is így ábrázolnak minket. Aztán a hegeimet nézte. Nem jelenítettem nekik nagy dolgot. - Ezek harci sebek... elég sok van belőle... - mondom ugyancsak közömbösen. Az áruló barátom tette ezt velem és azok akiknek nem tetszett a képem. Elég pokoli helyeken jártam, hogy rábukkanjak Nash nyomára. Azt, hogy mi dolgom van az életben nem osztom meg csak úgy. Nem vagyok türelmetlen. Kétezer éve vagyok már létező. Már egyszer meghaltam. Nem félek a haláltól. A poklot már bejártam, az sem rémít meg. Az ok amiért nem beszélek sokat az az, hogy utálom a fölösleges szavakat. Amíg teljes jogú angyalka voltam nem beszéltem. Csak mióta a földre kényszerültem, azóta muszáj használnom a nyelvem. Emlékszem mennyire örültem, mikor először megszólalhattam emberi létem óta. Olyan boldog voltam.
- Mindig ilyen sokat beszélsz? - Kérdezem enyhe gúnnyal a hangomban. Jelen helyzetben a nyakába mélyeszteném a fogaim, miatta kezdtem el megint a múltamon gondolkodni. De már teli vagyok, feleslegesen pedig nem pocsékolok vért. Letelepedem a fatövébe, s onnan figyelem, még sosem láttam angyalt, de nem láttam rajta semmi különlegeset, ami azonban szöget ütött a fejembe, vajon minden angyalnak ennyi hege van? - Ha angyal vagy,miért vagy itt ? - nézek rá megint fürkésző tekintettel, persze biztos voltam benne, hogy fájó pontra tapintok, de tudnom kellett. Emberi tulajdonságaim közül ez maradt meg igazán, hogy mindent tudni akartam, de azonnal, ha nem kaptam meg a választ, akkor kicsit megharaptam az illetőt, vagy egypár órára macskává változtattam, szeretem a macskákat, különlegesek, akár csak én.
Az arca kissé eltorzult. Láttam rajta, hogy fájdalmas emlékek gyötrik. Annyiszor láttam már ezt az elnyúzott tekintetet. A bosszúvágy hatalma. Sosem hittem, hogy egyszer majd én is megismerem azt a borzalmas érzést. A világ legrosszabb döntése erre adni a fejedet. Túlságosan átvisz a sötét oldalra. Magával ragad és egészen az ördög pokláig vonszol magával.
Sosem lesz többé nyugtod. Örökre a sötétoldalra fogsz tartozni. Nem tudod megváltani a bűnödet. Azt, hogy bűnösen vágysz olyasmire, ami más kárára fajul. Ez minden élőlennyel született tulajdonság, amit még Ádám és Éva teremtett elődeinktől örököltünk. Ők voltak az első bűnbe esettek és azt már csak kevesen tudják, hogy sosem jutottak a mennybe. Mivel semmit nem tudott a Petrovákról, jobb lett volna otthagynom. Viszont unatkoztam. Annak ellenére, hogy az egész életem egy óriási katyvasz, ennek ellenére minden napom halál unalmas. - Értem... - mondom békésen. Fáradt voltam. Úgy éreztem, mintha az egész életem elrontott kis szörnyetegei a vállamon csücsülnének. Leültem a közeli fa kiálló gyökerére és háttal nekidőltem a törzsének. Ledobtam a bőrdzsekimet, mert elég melegre járt az idő. Fehér selyemkönnyedségű, átlátszó felsőm kiemelte minden domborulatom, izmom. Nem földi eredetű testem, amihez még női kéz sosem ért. A karom tele volt hegekkel, ahogyan az egész testem. Csak ültem ott megfeledkezve a világról és próbáltam magamba szívni a napfényt.
Furdalta ugyan az oldalamat, hogy miért lett könnyes a szeme, de inkább nem kérdezem meg, majd egyszer. - Kb. 2 hete érkeztem, eddig nem nagyon volt időm, hogy megnézzem ki van itt. Meg egyébként is egy Petrovát nem a legkönnyebb megtalálni, profik abban hogyan tűnjenek el. - Vonom meg a vállam, annyira nem érdekel, hogy merre vannak. Nem azért jöttem el ideáig. Részben mert meguntam az angol hont, részben pedig remélem, hogy megtalálom azt a vámpírt aki miatt ilyen lettem. Ha nem akkor tovább állok és megkeresem, aztán..Nos, bosszút állok. Nyelek egyet mikor anyám könyörgő tekintette rémlik fel bennem. Utálom az emlékeket csak a baj van velük. - Talán más vámpír többet tud, de engem nem is érdekelnek a Petrovák. - Túrok a hajamba egy sóhajjal, remélem, hogy több emlékem nem ugrik be, mert akkor megint rákényszerülök, hogy kikapcsoljam az érzéseimet.
A lánynak idegesítően kínzó hangja volt. Még egy ok amiért utáltam a gyengébbik nemet. Egyszerűen sosem értettem, mire fel ez a magad hang. Követelőzőek és csak a bajt hozzák az emberre.
Anglia. Igen szép hely. Így már értettem a szőke hajat és fehér bőrt. Az én bőröm is fehér volt, a hajam sötétbarna. Az én igazi otthonom sokkal messzebb van attól a szigetországtól. Jeruzsálemben éltem, mikor még ember voltam. Mióta meghaltam sosem mentem vissza oda. Nem akartam látni azt a helyet. Nem akartam, hogy visszatérjenek keserű emlékeim arról a mocskos emberek lakni helyről, ahol az emberiség elárulta a felsőbb hatalmat. Igaz már nem vagyok hívő. De nem Istenben kételkedem. Nem a létezését kérdőjelezem meg, hiszen a saját szememmel láttam. Hanem azt ahogyan uralja a dolgokat, a hatalmát. Azt amit tett velem. Leküldött a földre egy élőhalottat őrizni és hagyta, hogy összebarátkozzam vele. Hagyta, hogy a földi gonoszság eláruljon. Hagyott másodszorra is meghalni. A szememben könnyek gyűltek és csillogott. Egy arcizmom sem rebbent. Teljesen nyugodtan néztem rá, ugyanúgy mint ahogyan eddig. De a szemem csillogott. Már több száz éve, hogy testet öltöttem, de még mindig olyan könnyen veszi át az uralmat megsebzett lelkem e test felett. Nem foglalkoztam a könnyes szememmel. - Ismersz Petrovákat errefelé? - kérdezem még mindig közömbösen. Olyan nehéz a Petrovákat követni. Mindegyik egy nagy eltolás eredménye. Egy hibás folt a terítőn. Viszont, ha rábukkanok egyre, akkor a kedves barátom is meglesz.
Felvont szemöldökkel pillantottam rá, az előbb elindul, mintha itt sem lennék, most meg, mint egy kiskutya pislog rám. Ha nem ettem volna már rég egy fához szorítanám és a fogaimat a nyakába mélyeszteném.. Nem volt ember és a vére biztos finom. Egyszer biztos megkóstolom. Pár másodpercre elgondolkodtam a válaszon. - Nos, az attól függ, hogy melyik évszázadot, évtizedet kérdezed. - mosolyodtam el szemtelenül. Persze, ha konkrétan rákérdezett volna akkor most nem nézném hülyének. Nem baj esetleg még az agyára is mehetek, ahhoz úgyis nagyon értek. Attól meg aztán nem tartok, hogy megtámad. Végtére is nem egyszerű vámpír vagyok. - Na jó, Angliából jöttem, persze mivel az időm engedte több helyre is elmentem, de legfőképp a szülőföldemen töltöttem, miért? Szerencsédre jó kedvemben vagyok így segítek, ha tudok, és nem kérek érte semmit. - fontam össze a mellkasom előtt, a hátamat pedig a legközelebb fának döntöttem.
Végignéztem a lányon. Bűzlött a vértől. Zsebre dugtam a kezemet. Vámpírok. Lányok. Mindkettőt rühellem. De ő nem zavartatta magát. Már be is mutatkozott. Én nem tervezetem ilyesmit tenni.
Angyal vagyok. Csak akkor veszem a számra a nevemet, ha muszáj. Feltűnt, hogy mennyire szép lány. Hosszú, szőke haj, fehér bőr. Nem akartam tudomást venni róla. Válasz nélkül fordítottam hátat neki, hogy arrébb álljak. Viszont valami eszembe jutott. Talán tud valamit arról, akit keresek. Visszafordultam felé és lassú léptekkel ballagtam oda hozzá. Mikor elég közel voltam, kölyökkutya képpel néztem egyenesen a szemébe. Ma egészen jó napom volt. Tulajdonképpen nem történt semmi. Ez már elkönyvelhető jó napnak. Ha történik valami annak általában rossz vége van. Ez abból fakad, hogy én nem földi lény vagyok. Sokkal másabb értékeket tudok elviselni, mint ami itt normálisnak könyvelhető el. Viszont az én mércém sokkal tágasabb is egyben. Oldalra billentettem kíváncsian a fejemet. Nem sokat beszélek. Nem pazarlom fölöslegesen a szavakat. Ha mégis a szokottabbnál több szó esik ki a számon, akkor igencsak mérges lehetek. - Honnan jöttél? - közlöm teljesen higgadtan. A testem olyan könnyen felsérthető és olyan lassan gyógyul is, mint egy emberé. Viszont halhatatlan vagyok. Most igencsak félned kéne egy vámpírral összezárva ilyen elhagyatott helyen! mondanád nekem. De én nem féltem. Sőt semmit sem éreztem, csak a szimpla ürességet. Az egyetlen fegyverem, az hogy beletudok mászni a fejükbe és összezavarni őket. Eltudok ültetni gondolatok a fejükben, ami addig úgy is marad, míg én nem változtatok rajta. Ez olyasmi, mint a vámpírok igézése. Csak sokkal erősebb. Viszont a testem teli van vérrel. Igaz nem földivel, de akkor is vér. A fájdalmat érzem és csak nagy kínok árán gyógyulok meg.
Miért éppen az erdőt választottam? Mert itt voltak kiránduló családok akiket nem fognak már keresni, én pedig jól tudtam lakni. Miután elrejtettem a holttesteket, na jó annyira azért nem, de egy kis bűbáj és senki nem fogja őket észrevenni. Elővettem a pici tükrömet, se megnéztem, hogy nem vagyok maszatos miután megállapítottam, hogy nem elégedetten sétáltam. Zsebre dugott kézzel lépdeltem az avaron. Már csak aludni kéne egy kicsit, és remek lenne a napom. Annyira elméláztam, hogy észre se vettem az előttem álló férfiút. - Ezt én is kérdezhetném.- néztem rá egy halovány mosollyal. - De legyen bemutatkozom, Nemesis Addams, esetleg Sissy, amelyik tetszik. Benned kit tisztelhetek?-
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 23, 2013 11:08 pm
Igazából fogalmam sincs mit kerestem az erdőben. Próbáltam kerülni a természet övezte helyeket. Túlságosan a múltamra emlékeztetett. Az Öregúrra odafent.
Elég jó idő volt. Az erdőben barangolva fel sem tűnt, hogy mennyire jól érzem magamat és hogy szalad az idő. A kezemmel végigsimítottam a bokrok levelein. Olyan emlékek támadtak fel bennem, amikre nem vágytam. Nem akartam újra és újra átélni őket. Már nem vagyok többé teljes angyal. Már csak egy megcsonkított számkivetett, szárnyatlan senki vagyok és ezt a vámpíroknak köszönhetem. Aztán egy halk neszt hallottam a hátam mögül. - Ki az? - fordultam meg.
Kezdőlap
/