Minél több ideje voltam itt, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy hiba volt idejönnöm. Amikor meghallottam Barry válaszát, akkor tudtam, hogy részben igaza van, de más részről meg rosszul esett, hogy ezt mondta és nem pedig biztatni kezdett el. Lehet nem vagyok valami híres és gyönyörű modell, hanem egy kissé szürke és hétköznapi vagyok és kissé néha labilis, de ilyen vagyok és ezen egyelőre még nem tudok változtatni. Úgy érzem ezt nála jobban nem érthetné meg senki se, mert ő pontosan tudja azt, hogy részben magamat hibáztatom a múltamban történt dolgok miatt. Végül bólintottam, de nem néztem rá. Nem tudtam volna a szemébe nézni, mert egy pillanat erejéig újra ott voltam és láttam, amint a ház a szeretteimmel felrobban és én tehetetlen voltam akkor is és most is. Minden amihez nyúlok az előbb vagy utóbb romokban hever. Miért lenne rá indokod? Hiszen most is én rontottam el mindent és nem te. – mondom neki sietve. Majd a tekintetét és a fura mosolyát figyelem. Tudom, hogy ez nem őszinte és emiatt úgy érzem, mintha a torkomban lenne a szívem. Érzem, hogy van valami amit nem mond el és nem értem, hogy miért. Úgy érzem, hogy elégszer biztosítottam már arról, hogy bízhat bennem és még az örült farkas, vámpír elméletei ellenére is itt voltam vele és mindig mellette maradtam, mert szeretem őt. Pontosan olyannak, amilyen. Lehet nem hittem ebben az elméletében, vagy legalábbis ő ezt hiszi, de minél többször került szóba különböző helyeken, annál inkább kezdtem kicsit hinni benne, de még mindig úgy gondoltam 98%-ban, hogy ez csak az emberek képzeletének a szüleményei, de már az a 2% is haladás, vagyis gondolom. Minél tovább látom az arcán azt a fura mosolyt, annál inkább kezd összeszorulni a szívem és próbálom kitalálni azt, hogy vajon hol rontottam el mindent. Mikor rontottam el azt, hogy nem bízik bennem és nem mond el mindent, hiszen én szinte minden egyes apró kis részletet elmondok neki. Egy pillanatra még az is eszembe jutott, hogy megkérdezem tőle, de alig, hogy kinyitom a számat, inkább mégis becsukom és csak csendesen állok ebben a fura helyzetben, miközben újra elveszek a gondolataim tengerében. Úgy érzem fölöslegesen kérdezném meg, mert valami mást mondana rá, illetve egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy itt sokkal inkább többről, esetleg másabb dologról van szó, mint a szívéről, de még mindig nem tudom, hogy pontosan miről. Nem tudom megfejteni őt ezekben a csendes pillanatokban és talán soha nem is fogom tudni teljesen. Amíg a csók tart, addig arra a pár pillanatra mindent elfelejtek és úgy érzem minden lehet még jó. Talán csak én képzelődöm és csak én komplikálom túl a dolgokat. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor még mindig éreztem az érintését a derekamon. Jó érzés volt ennyire közel lenni, de a szavait, amint meghallom valami miatt eltűnik a mosoly az arcomról. Egy hang azt súgja, hogy ne menjek oda vissza és igazából nem is nagyon akarok. Olyan fura érzés volt ott bent lenni. Nem tudnám megmondani, hogy miért de pár perc leforgása alatt a csodálatból, valami fura érzés kerített hatalmába abban a helységben. Lassan kibújtam az öleléséből. Én inkább azt hiszem szívok egy kis friss levegőt. – mondtam neki kissé gyorsan, majd pedig sietve elindultam kifelé. Úgy éreztem, hogy itt lenne az ideje kicsit kiszellőztetni a fejemet és helyre rakni a gondolataimat. Még mielőtt eltűntem volna az éjszakai sötétségben újra hátrapillantottam Barry-re egy apró mosollyal az arcomon, majd pedig elindultam egy kissé kihaltabb részre, az erdőhöz közeli területre. Úgy gondoltam ott rajtam kívül senki se lehet, azt hiszem tévedtem, mert hamarosan valami fura morgásra lettem figyelmes. Lassan megfordultam és ott állt előttem egy farkas. A szívem egyre hevesebben kezdett el verni, mert egyáltalán nem tetszett az, ahogyan a farkas elkezdett újra és újra végig mérni. Közben folyamatosan arra gondoltam, hogy mit is kellene tennem, meg mit keres ilyen közel az emberekhez egy ilyen veszélyes lény. Lassan elkezdtem hátrálni és figyeltem arra, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot, végül még is túlzottam megijedtem, amikor egyre közelebb ért hozzám ez a hatalmas bestia. - Segítség!! – üvöltöttem el magamat és elkezdtem futni, majd amikor megláttam a felém rohanó férfit, azt akit mindennél jobban szerettem, akkor próbáltam gyorsabb lenni, de hirtelen rájöttem arra, hogy ennél nagyobb hibát nem követhettem volna el, mert most már nem csak én kellek majd ennek a ragadózónak, hanem ő is.. Amikor ez eszembe jutott, akkor hirtelen megálltam és szembefordultam az üldözőmmel és reménykedtem abban, hogy ha engem meg kap ez a farkas, akkor más már nem fog neki kelleni. Nem fogja bántani Barry-t.
/előzmény -Ez... másról szól -természetesen ezt nem tudom úgy mondani, hogy a szemébe nézzek. Nem, mert alig fél órával ezelőtt megint hazudnom kellett neki. És az a helyzet, hogy ez már legalább a tizedik alkalom, amikor nem mondtam el az igazságot, hanem mondjuk valami mást kitaláltam csak azért, hogy pillanatnyilag jó legyen. Nem az vagyok, akinek hisz, mert ezt már az elején elrontottam. Csak az a helyzet, hogy ha meg mindenbe beavattam volna, akkor lehet, hogy most nem tartanánk itt. Tehát egyfelől úgy érzem, hogy egy szemét disznó vagyok, másrészről viszont... lehet, hogy mégsem csináltam akkora hülyeséget. Elvégre ki akarna egy zűrös előéletű sráctól bármit is? Az utca embere biztos, hogy nem és Cait pont ebbe a kategóriába tartozik. Azt még talán lenyelné, hogy régebben kényszerből loptam, de hogy teliholdkor ki is kell láncolni, mert máskülönben jó eséllyel felfalnék mindenkit, azt nem biztos. Legalábbis a kettőt egyszerre tuti nem. Ehhez lelkileg fel kell készítenem. Látom a gyanakvó tekintetét, azt, hogy eltűnődött a furcsa mosolyomon, szerintem szíve szerint rá is kérdezne a dologra. Gondolom legbelül érzi, hogy nem mindenbe avattam be. Azt, hogy igaziból nagyon sok mindent nem tud rólam. Viszont a családomról csak részben hazudtam, és ugye miattuk van rossz hangulatom. Módosítottam kicsit a történeten úgy, hogy halottak. Talán mondhattam volna azt is, hogy megszakadt velük a kapcsolatom és az végül is az igazság lenne, csak akkor lehet, hogy egy idő után érdekelné a „miért”, azt viszont ugye anélkül nem tudnám elmondani, hogy felfedem a titkomat. Kivéve, ha megint hazudok róluk. De valahogy mégis egyszerűbbnek gondoltam azt, ha halottnak állítom be őket, ami mondjuk lehet, hogy mostanra igaz. Bár őszintén reménykedek, hogy nem. Egy röpke csók után látszik Cait-en, hogy sokkal boldogabb, ami egészen addig tart, ameddig meg nem említem neki, hogy vissza kéne menni. Még mindig nem táncoltunk és ugye azért jöttünk. De ismeretlen okokból kihátrál ahelyett, hogy követne visszafele. Ráncolom a homlokom és kérdő tekintettel nézek rá. Ennyire még sosem láttam furcsának és megfejthetetlennek. -Nélkülem? -követem a tekintetemmel, amint kiviharzik gyorsan a folyosóról. Utána akarok menni, és az ajtóig el is jutok, ám mielőtt kinyithatnám valaki hátulról a vállamra teszi a kezét. Megfordulok és egy középkorú,fekete hajú, öltönyös fickóval találom szembe magam. A kezében szórólapok vannak, amiből egyet a kezembe is nyom. -Uram, kérem hadd mutassam be önnek a fantasztikus Slap Chop aprítót! Most mindössze... -Elnézést, nekem erre nincs időm! -majd ugyanazzal a lendülettel mint az előbb, megint megfordulok és kirontok az ajtón, útközben természetesen elejtve a szórólapot. -Kérem! Akciós! -kiabál utánam a csávó. Egy ideig, úgy körülbelül még két percig mosolygok a történteken, mert azért elég abszurd, hogy egy bálon valaki Slap Chop-ot reklámozzon, nemde? Mondjuk amilyen szerencsétlen vagyok, én már meg sem lepődök azon, hogy az ilyenek engem találnak meg. Aztán amint az erdő széléhez érek rögtön leolvad az arcomról a mosoly. Caitlyn hangját hallom, bajban van. Egy pillanat erejéig megdermedek, majd tiszta erőből elkezdek sprintelni. A cipőm talpa néha megcsúszik a kissé sáros talajon, de még ez sem érdekel. Csak arra koncentrálok, hogy minél hamarabb odaérjek... veszélyben van, akit szeretek! A szívem majd' kiugrik a mellkasomból, mert feltehetőleg már legalább két éve meg sem próbáltam ilyen gyorsan futni. Még az sem különösebben érdekel, hogy kezdek fáradni, tartom a sebességet, sőt, még rá is kapcsolok mikor meglátom a Cait felé közeledő farkast. Biztos vagyok benne, hogy az sem egy átlagos szürke farkas, hanem olyan mint én. Nem tudja mit csinál átváltozva. És rövidesen valószínűleg rám is ugyanez a sors vár... a megőrülés. Már majdnem elér Caitlyn-hez az állat, mikor egy legalább négy méteresre nyújtott tigrisbukfenccel kombinálva elrántom a lány elől. Na jó, ezt már hótziher, hogy nem magyarázom ki. Úgy négy méteren keresztül csúszunk a farkassal a földön egymás közelében, majd amint tudunk lábra állunk. Annak ellenére, hogy egy harapás sincs rajtam, a testem minden része úgy fáj, mintha egy szakító gépbe tették volna, a csontjaim kezdenek eldeformálódni. A számban már érzem is a vérem sós ízét, ami azzal jár együtt, hogy előjöttek a tűhegyes fogaim. Felordítok a fájdalomtól, majd egy kisebb mennyiségű vért köpök ki. Aztán a farkasra nézek, egyenesen a szemeibe, amik sárgán világítanak, gondolom úgy, ahogyan az enyémek. Még messze nem változtam át, ezért tudom mit csinálok, viszont mérhetetlen haragot érzek az ellenfelem miatt... még azt a nagy fájdalmat is elnyomja, ami azzal jár, hogy a testem átalakul. Rávicsorítok és úgy morgok, hogy az már teljesen embertelen. Hergelem, azt akarom, hogy rám támadjon. Ilyenkor senkinek sincs túl sok esze, még neki sem, pusztán ösztönből cselekszik és ezért meg is teszi amit akarok. A felsőtestem felé ugrik, azonban mielőtt elérne egy erős jobb egyenessel megpördítem a levegőben. Ezek után a földnek csapódik és nyüszít párat. Erre én megint rámorgok, mire ő ugyanazzal a lendülettel, amivel jött, elindul másik irányba. De kétlem, hogy azért mert ennyitől megfutamodott. Sokkal inkább a közelben lévő vámpír szaga vonzza, amit már én is érzek. Azonban még nem törődök vele. Túlságosan elnyom a fájdalom. A csontjaim eldeformálódásához képest a kezemen végigfutó hosszú seb -amit a farkas fogai okoztak- miatti fájdalom eltörpül. A földre rogyok és eldőlök. Magzatpózba húzom magam, azonban mielőtt teljesen kizárnám a külvilágot a zsebembe nyúlok és a slusszkulcsot odadobom Caitlyn lába elé. -Vidd és kerülj engem. Pelham Hotel, reggel nyolc -csak ennyi hozzáfűznivalóm van. Több értelmes mondatot képtelen vagyok kinyögni. Csak hörgök és morgok, mint egy zombi. De tudom, hogy nem sokáig tart ez az állapot, még néhány perc és el fog kapni a gépszíj. Még az ismerős autó motorjának hangja, a barátaim közeledése sem hat meg túlságosan.
Miközben kifelé haladtam folyamatosan arra gondoltam, amit mondott: „Másról van szó..” Miért nem mondja el az igazat? Nem hiszem, hogy tudna olyat mondani, ami miatt elfutnék vagy esetleg leordítanám a fejét. Elég sok minden történt már velem, velünk, hogy ne fussak el egyből, hanem megbirkózzak a dolgokkal. Nem igazán értettem, miért akarja ennyire titokban tartani azokat a dolgokat, amik szemmel láthatóan nagyon is emésztették őt. Szeretem őt és amióta erre rájöttem úgy érzem, hogy mindennel könnyebben tudnék szembenézni, amíg tudom, hogy ő mellettem van és abba nem is akarok belegondolni, hogy esetleg nem lesz mellettem… egyszer.. Ha ez megtörténik, akkor azt hiszem nem csak egy világ dőlne össze bennem, hanem az egész lényem megsemmisülni és már nem is küzdenék a pokol tüze ellen. Ennek ellenére mégis én vagyok az a személy, aki elfut, aki elmenekül, mert nem akar titkokban élni, nem akar minden egyes másodpercben aggódni még jobban érte, mint ahogyan már eleve teszem és nem akarom azt a fajta fájdalmat érezni, amit a titkai miatt érzek mélyen a szívemben. Minden egyes ilyen alkalomkor úgy érzem, hogy a szívem egy apró darabját zúzza össze és talán ezt ő maga is tudja, de még se tesz semmit se. Még mielőtt eltűnnék az éjszaka leple alatt hallom a kérdést, de már nem válaszolok rá, nem nézek hátra. Talán egy kicsit olyan, mint amikor Hamupipőke elfutott a bálról a király elől, de ők legalább táncolhattak, viszont nekünk még ez se jutott ki a mai estére. Talán túl reagáltam a dolgot, de még is úgy éreztem, hogy egyedül kell lennem kicsit, át kell gondolnom azt a sok érzést, amit jelen pillanatban érzek, mert egyetlen egy érzésen, a szerelmen kívül szinte minden annyira káoszos. Már meg se kellene lepődnöm, hogy azok után pedig egy farkasba botlottam. Úgy nézni, hogy valami a homlokomra lehet írva, hogy minden fajta bajt bevonzok. Volt valami fura ebben a farkasban, de akkor még nem tudtam volna megmondani, hogy mi az. Egyszerűen csak éreztem, hogy nem lehet sima farkas, mert akkor nem jött volna ide, de veszett se nézett ki. Miután pedig egyre jobban rám vicsorgott, nem éppen akartam ezen gondolkozni, így elkiáltottam magamat és futni kezdtem. Bár ez biztosan valami ostoba emberi reflex ilyen helyzetekre, mert könnyű szerrel utolérhetett volna a bestia, ami nem sokkal később meg is történt. Már csak pár centi választotta el tőlem, amikor megláttam Barry alakját, amint elém veti magát, jobban mondva a farkasra támad, mire egy újabb sikítás hagyta el az ajkaimat és elkezdtem hátrálni. Figyeltem a két alakot, amint egymásnak esnek. Barry!! - mondtam szinte aggódva, de amikor meghallottam azt az állatias morgást tőle is, akkor még ez az egy szó is a torkomon akadt. A fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok, s ekkor hirtelen eszembe jutott az, hogy talán mégis minden igaz, de még mindig alig hittem el ezt az egészet. Figyeltem a farkas és Barry küzdelmét, miközben hamarosan a gondolataim aköré fonódtak, hogy miként is tudnék neki segíteni. Nem sokkal később viszont már csak arra eszmélek, hogy a farkas elfut, Barry pedig a földre rogy és magzatpózba helyezkedik el. Látom a kezén a sebet, de még mindig félek és nem értek semmit se. Sietve ott termek mellette, s próbálom szemügyre venni, hogy hol sérült meg, de amikor meglátom a szemeit, akkor nagyon nagy erőre van szükségem arra, hogy ne sikítsak újra. Mi franc történik itt? kérdezem saját magamtól, majd amikor a kezembe nyomja a kulcsot, akkor habozok. Nem hagylak itt! Azt már nem! - mondom neki sietve és közben érzem, amint a könnyek végig folynak az arcomon. Viszont hiába erősködök ő nem enged és végül elveszem tőle és sietve rohanok a kocsihoz, hogy valahonnét segítséget hozzak, mert szüksége lesz orvosokra. Ha ő nem megy kórházba, akkor a kórháznak kell idejönnie. Még egyszer utoljára hátra fordulok és látom, amint egyre inkább szenved. Remegő kézzel nyitom ki a kocsit és nagy nehezen beszállok, pár másodpercbe is beletelik mire sikerül a kulcsot a helyére raknom. A kezem úgy remeg, mintha ezer éves lennék, a könnyeim egyre jobban folynak, majd a hirtelen káosznak köszönhetően elkezdem püfölni a kormánykereket. Nem tudom mennyi ideje lehetek itt, de végül elhatározom, hogy bármi is történt és történik ott nem fogom magára hagyni. Egy embert már elveszítettem, akit szerettem, még egyszer nem fogok ilyen hibába esni. Sietve szállok ki és elindulok vissza, miközben próbálom letörölni a könnyeimet, de amit Barry helyén találok az egy újabb sokkal ér fel. Nincs ott, vagyis nem éppen olyan alakban, mint amilyenben ott hagytam. Egy farkas van ott, a ruhák szétszakadva és egy pillanatra még az is eszembe jut, hogy esetleg egy újabb farkas megtámadta őt és majdnem újra egy sikítás hagyja el az ajkaimat, de amikor rám néz, akkor mindent értek már. Ő az és nem más. Nem tudom, hogy miért vagyok ebben olyan biztos, de érzem és a szemei is erről árulkodnak. Szóval minden igaz volt... - mondom sokkal inkább magamnak ezt a dolgot, amikor rájövök arra, hogy Barry elméletei a farkasokról mennyire igazak voltak és én mennyire nem hittem benne. Miért voltam ennyire naiv és vak? Nem tudom. Veszek egy mély levegőt és próbálom elrejteni a félelmeimet, s egy-két lépést teszek fele. Az se érdekel, ha most az életemmel játszom, de nem akarok elfutni hiába is mondja azt egy aprócska hang a fejemben. Itt akarok maradni mellette, mert tudom, hogy szüksége van rám. Talán jobban, mint azt ő vagy én gondolnám.
Maximum halvány sejtéseim vannak arról, hogy végül miért döntött úgy, hogy itt hagy engem egyedül a folyosón. Ennyire átlátható lennék? Jó, mondjuk tény, hogy nem próbáltam megnehezíteni a dolgát... elég indokot adtam arra, hogy rájöjjön mennyire titkolok előle valamit. Az elején még próbáltam kikerülni a társalgás azon részeit, amelyek erre az egész farkasos dologra vonatkoztak. Mostanában azonban rengeteget utaltam rá, mert az az igazság, hogy már én sem szívesen hallgatom el előle. De ugye a reakcióiból ítélve nem akartam, hogy őrültnek higgyen. Túl szkeptikus ahhoz, hogy csak úgy mindenféle előzetes nélkül bejelentsem neki, hogy „Hé, vérfarkas vagyok és teliholdkor megőrülök, ugye nem gond?”. Kinézném belőle, hogy megint rám csapná az ajtót, miután megmondta, hogy agybajom van, keressem fel, ha elmúlik. És nem, nem azért vannak róla ilyen elképzeléseim, mert házisárkánynak tartom... egyszerűen képtelen hinni. Meg van győződve a saját igazáról és nem hajlandó tágítani mellőle. Néha komolyan csodálkozok rajta hogyan lehet valaki ilyen naiv és akaratos. Azonban most nem sok időm van arra, hogy ezen a kérdésen töprengjek, cait után akarok menni, hogy visszahúzzam a bálterembe, túl veszélyes odakint. Már az ajtóig el is érek, mikor egy öltönyös reklámarc megállít. Próbál elvenni értékes perceket az életemből, elég abszurd módon. Ha nem lennék ilyen meglőtt helyzetbe, akkor talán még végig is hallgatnám a szövegelését, hogy miként akarja rám tukmálni a Slap Chop-ot, amiről egyébként még az életben nem hallottam. De így muszáj gyorsan leráznom, nincs időm „szórakozásra”. Így is túl késő. Mire kiérek és Cait nyomába eredek már egy sikítás tudatja velem, hogy valami baj történt vele. Ő azért nem olyan típus, aki egy pók miatt ekkora hisztit levágna, biztos vagyok benne, hogy komoly gond van. Úgyhogy olyan gyorsan futok, amilyen gyorsan vérfarkas még nem futott. Hiszen minden egyes elvesztegetett másodperc az életébe kerülhet egy ilyen világban, ahol legalább 50 természetfeletti faj próbálja kiirtani az embereket. Az a szerencse, hogy még azelőtt sikerül letepernem a másik farkast, mielőtt az odaérne Cait-hez. A szívás ott kezdődik, hogy ezzel egy időben a farkas alakom is felébred, és mire eljutok odáig, hogy újra két lábon állva szembenézzek az ellenfelemmel, már úgy érzem magam, mintha egy középkori tortúrának tettek volna ki. A fájdalomnál már csak a haragom nagyobb, ami az miatt van, hogy az a dög majdnem megölte Caitlynt. Még nem vesztettem el az eszemet, úgyhogy sikerül is tőrbe csalnom az ellenfelemet és egy jó kis jobb horoggal elintézem, hogy nyüszítsen, majd el is menjen. Utána ráérek azzal foglalkozni, hogy milyen ramatyul érzem magam, úgyhogy szó nélkül lefekszek a földre. Még az sem érdekel, hogy Cait meglátja a szemeimet, az előbbiek után olyan mindegy. -Ne legyél csökönyös. Megölhetlek -az utolsó szó kimondása is még nagyobb fájdalmat okoz, de ez az igazság. Menekülnie kell, hogy ne tegyem el láb alól. A slusszkulcsot odaadtam neki az autóhoz, a találka helyét is megmondtam, hagyjon szépen magamra, mert nem akarom bántani. Esküszöm, nem élném túl, ha pont őt tenném el láb alól önkívületi állapotban, ebből kiindulva örülök neki, hogy végül itt hagy, azonban nem vagyok olyan állapotban, hogy ez látható is legyen rajtam. Folytatom a morgást és a hörgést még akkor is, amikor a távolból meghallom a barátaim autójának közeledését. Fogalmam sincs pontosan hány méterre vagyok tőlük, de pontosan hallom, hogy engem keresnek. Hát nem hagytak cserben! Legszívesebben ordibálnék, hogy itt vagyok, kábítsanak el, ameddig nem késő, de képtelen vagyok emberi hangokat kiadni. Már a látásom sem az igazi, szűkül a látóterem és homályosul, ezért be is csukom a szememet. Érzem, ahogy a testem folyamatosan alakul és elvesztem az emberi külsőmet. Fogalmam sincs milyen hosszú ideig tart a folyamat, mert fokozatosan megszűnik létezni az időérzékem. Helyette állatias késztetést érzek arra, hogy megöljek egy embert, vámpírt vagy bármit aminek dobog a szíve. Végül próbálok lábra állni, azonban a ruha akadályoz, ezért azokat a darabokat, amik még épek, szétszaggatom gondolkodás nélkül. Pont akkor fejezem ezt be, mikor visszaér Cait. A hangjára odakapom a fejemet, de nem ismerem fel. Az arcát sem látom élesen, ráadásul nem vagyok abban az állapotban, hogy gondolkodni tudjak. Egy élő húscafatként tekintek rá, akit most azonnal meg kell kóstolni, úgyhogy amint tesz felém egy lépést, futva elindulok felé. Határozottan azt érzem, hogy belé akarok harapni, meg akarom ölni, akárki is ő pontosan. Még mielőtt odaérnék hozzá egy fecskendő hatol bele a nyakamba, azonban ez sem akadályoz meg abban, hogy leterítsem a lábáról, elérjem, hogy a földre kerüljön a lány. Harapásra nyitom a számat, de már akkor szédülök a fáradtságtól, úgyhogy csak a saját nyelvemet harapom meg, aztán erőteljesen morgok és vicsorgok. Utána viszont ledőlök róla és csak a mancsaimat hagyom a testén. Elég gyorsan hat az az altató, úgyhogy már nem sok hiányzik hozzá, hogy elaludjak. Remélem nem vadászok lőtték belém.
Ha valaki elmeséli azt, ami az imént történt és még mindig történik, akkor biztosan nem hittem volna el és ezt volt a baj velem. Nehezen tudtam hinni bármi olyanban, amit mondjuk nem én magam tapasztaltam meg, vagyis csak ilyen természetfeletti dolgokra értem. Barry is mesélt már többször nekem erről az egészről, de nem hittem el neki. Nem gondoltam, hogy emiatt őrült vagy bármi ilyen. Sokkal inkább azt hittem ilyenkor, hogy nagyon jó a képzeletereje és néha még az is megfordult a fejemben, hogy írhatna könyvet. Biztos sok ember szeretné a történeteit. Én is szerettem hallgatni az ilyen fajta "meséit", de a mai napig nem igen tudtam elhinni azt, hogy azoknak a történeteknek van valóság alapja is. Most pedig, hogy saját szememmel látom még mindig képes vagyok jó pár pillanatig azt hinni, hogy ez mind csak a képzeletem szüleménye. Pedig tudom, hogy nem az. Egyszerűen ez a valóság és itt lenne az ideje elfogadni ezt a tényt. Figyelem a földön fekvő Barry-t és hamarosan pedig már én is mellette térdelek. Nem tudom, hogy kitől kérhetnék segítséget, hiszen látom rajta, hogy szenved és ez fáj nekem. Fáj az, hogy nem tudok rajta segíteni és még azt se tudom, hogy kihez fordulhatnék, mert ha ez a része igaz volt a "meséinek", akkor talán a többi is. Talán tényleg vannak vámpírok, vadászok és még sok más fajta lény is él, de őszintén szólva per pillanat mindegyik elmehet a francba. Egyedül csak az számít, hogy Barry jól legyen és mindennél jobban szeretnék segíteni neki, de nem megy. Soha nem lennél képes bántani engem. - mondom neki őszintén és érzem, amint egy két könnycsepp megjelenik az arcomon. Gyorsan letörlöm őket, majd amikor meglátom Barry pillantását és azt, hogy mennyire félt és mennyire szeretné azt, hogy elmenjek és biztonságban legyek, akkor tényleg felállok és sietve rohanok a kocsiig, miközben a könnyeim egyre szaporábban folynak végig az arcomon. Természetesen folyamatosan közben saját magamat ostorozom és azt próbálom kitalálni, hogy kitől is kérhetnék segítséget, de senki nem jut eszembe. Vagyis egyetlen egy ötlet, de az örültebbnek tűnik, mint az egész helyzet, de ez se érdekel. Vissza kell oda mennem. Nem érdekel, hogy mi fog történni. Ott kell vele lennem és hamarosan tényleg ott állok előtte, vele szemben. Saját ajkamba beleharapok, hogy elnyomjam, visszatartsam a sikításomat és egy pillanatra még a kezem is ökölbe szorul. Képes vagyok rá. Meg tudom csinálni, ott tudok lenni mellette. Ő még mindig az a férfi, akit annyira szeretek és ez a gondolat ad erőt nekem ahhoz, hogy ne fussak el, hanem ott maradjak. Teszek felé egy lépést, mire hirtelen rám emeli a tekintetét és közeledni kezd. Nyelek egy nagyobbat, de még mindig nem futok el, pedig nem sokkal később már rohanni kezd felém, majd pedig le is terít. Félek, de mégis titkolni próbálom. Barry, én vagyok az.... - mondom kissé elhalóhangon és egyáltalán nem tetszett az se, hogy valaki az előbb rálőtt, mert hinni akarok abban, hogy képes lennék esetleg még így is észhez téríteni őt, de az is igaz, hogy alig tudok bármit is erről a világról. Viszont pár pillanattal később már csak arra leszek figyelmes, hogy eldől és a mancsa rajtam pihen. Kapkodva veszem a levegőt és megtörlöm a szememet, hogy a szemeimet megszabadítsam a könnyek hadától, amik újult erővel jelentek meg. Lassan feltápászkodok és Barry farkas alakja mellé térdelek. Kihúzom belőle az a fiolát, amit belé lőttek, majd a könnyeim újra úgy kezdenek folyni, mint előtte. Barry... kérlek válaszolj... - mondom zokogva, majd nem sokkal később megérzem egy férfi érintését a vállamon. Jól van, vagyis jól lesz. - mondja barátságosan, de engem egyáltalán nem tud megnyugtatni. Sietve állok fel és a férfinak rontok úgy, mint egy őrült nőszemély tenné. Mit tett vele? Miért lőtte le?! - kérdeztem szinte üvöltve és közben a férfi mellkasát vettem ostrom alá a két kezemmel. Csak alszik és az Ön életét mentettem meg Miss Stewart.- még mindig higgadtan beszél a férfi, de hamarosan újra a földre zuhanok, arcomat Barry bundájába fúrom és a kezeim is rajta pihennek. Biztos vagyok abban, hogy aki látta a Szépség és Szörnyeteget, az most azt hinné annak a záró részét látja...
A válaszára elkapom a kezét és végigsimítok rajta. -Menj -legszívesebben el sem engedném, de most muszáj eltűnnie a közelemből, mert veszélyt jelentek rá nézve. Hiába szeretném azt hinni, hogy mivel belé vagyok esve nem bántanám, az igazság nagyon távol áll ettől. Számtalanszor változtam át már lassan nyolc év során, és pontosan tudom, hogy mire vagyok képes. Ha nem lennék ezzel tisztában, akkor az altatókat sem bíztam volna rá a lányra és nem szóltam volna a barátaimnak, hogy tartsanak szemmel és szedjenek le a parkettről, ha bebasz a gebasz. Akármennyire is fáj, szerintem könnyűszerrel megölném Caitlynt, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül. Maximum másnap reggel roppannék össze, ha rájönnék, hogy mit tettem. Nem... azt biztos, hogy sosem bocsájtanám meg magamnak. De akkor már ugye késő lenne. És kétlem, hogy tovább tudnék élni ekkora súlyokkal a vállaimon. Sosem akartam gyilkos lenni vagy piti bűnöző, de eddig mindkettőt összehozta a sors, akármennyire is fáj. Ahelyett, hogy segítenék az embereknek, rendszerint ártok. A családomat is otthagytam egyedül szenvedni... nagyon lesodródtam már arról a bizonyos vágányról. Mi sem bizonyítja ezt még jobban, mint az, hogy a szenvedésekkel teli átváltozásom végén már mindennél jobban vágyok arra, hogy valakit széttéphessek. Egyszerűen bekattanok és teljesen levetkőzöm az emberi énemet. Még a drága öltönyömet is lazán széttépem, csak hogy kibújhassak belőle. Nem érdekel semmi más, csak az öldöklés. Szeretném érezni a vér sós ízét a számban a sajátom mellett. De még mielőtt beleszagolhatnék a levegőbe és elfutnék felkutatni egy vámpírt, megpillantok egy újabb lehetséges áldozatot. A hangja valahol ismerős, de meg nem tudnám mondani kicsoda és nem is érdekel. Csak az ételt látom benne is, semmi mást. Ezért követhetem el azt a hibát, hogy odafutok hozzá és leterítem. Szerintem még meg is harapnám, ha időközben nem lőtték volna belém azt a fecskendőt. Szédülök tőle, ahogy egyre jobban kifejti a hatását, végül le is dőlök Cait-ről. Már nem akarom bántani. Vagyis igaziból de, csak nincs erőm hozzá. A szemeim még nyitva vannak, de ő is láthatja, hogy nagyon zavaros a tekintetem. Fogalmam sincs mit mond, amikor mellém térdel. Szófoszlányokat értek, de nem tudom őket kerek egész mondatokká összerakni. A férfi aki Cait mögé állt nem ismerős. Még a hangja sem és lövésem sincs hogyan került ide egészen addig, amíg meg nem jelenik mögötte a két barátom is. Vagyis tulajdonképpen még akkor sem egészen tudom felfogni, hogy ez mit is jelent. A gondolkodásom ilyenkor állat alakban leszűkül a jelenre és a vérengzésre. A jelen pedig abból áll, hogy fekszek a földön és nézem, amint a vacsoráim beszélgetnek egymással. Nem túl érdekes. Amikor Cait hozzám bújik a fejemet felemelem és ugyanazzal az értetlen, zavart, tekintettel bámulok rá. A pupillám is ide-oda mozog, képtelen vagyok csak egy helyre fókuszálni, nagyon kész vagyok. A nyakizmaim elengednek és a fejem a földbe csapódik, a szemem lecsukódik. Nagyon zűrös időszaknak nézünk elébe...
Nem tudtam azt, hogy mi élhet át Barry ezekben a percben és talán pontosan emiatt nyomtam él még inkább a félelmeimet. Nem akartam azt, hogy lássa rajtam, hogy élek, mert azt se tudtam, hogy ő ilyenkor milyennek éli meg a külvilágot. Esetleg csak egy vacsoraként lebegek a szemei előtt vagy esetleg tisztában van azzal, hogy ki vagyok és emiatt nem bántana. Amikor leterített, akkor sokkal inkább nyilvánvalóbb lett az, hogy szinte semmi más nem maradt benne, csak az állatias ösztönök. Lehet tényleg meg mentette az a férfi a hátsómat, de akkor se tudtam hálás lenni igazán. Bántotta azt a személyt, akit mindennél jobban szerettem. De az is tény, hogy mindig rendesen össze voltam zavarodva, hiszen Barry farkassá változott, amit még mindig kissé nehezen tudtam elhinni, pedig ez volt a valóság. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az a puha bunda, amibe hamarosan az arcomat fúrtam, hogy még így is hozzábújhassak valamennyire. Nem tudom, hogy mennyi ideig lehetettem így, amikor valaki lehajolt hozzám és óvatosan megérintette a karomat. Hirtelen felkaptam a fejemet, az arcomat még mindig könnyek áztatták és kissé zavartan tekintettem az illetőre. Még mindig ugyanaz a férfi volt. Nem értettem, hogy megint mit akar. Nem volt neki elég az, hogy elaltatta Barry-t? Mit akarhat még? Itt lenne az ideje, ha mennék, mert nem hiszem, hogy örülne annak, ha egy vadász magukra találni. - még mindig higgadtan beszélt. Nem értettem, hogy képes még mindig nyugodt maradni, hiszen mégis csak egy embert lőtt meg. Hova? - csak ennyit sikerült kinyögnöm, majd újra Barry-re pillantottam és a kezem még mindig nem mozdult róla. Biztonságos helyre, de jöhet maga is, ha szeretne. - mondta egy kisebb mosoly kíséretében, majd felsegített. Utána pedig intett két embernek, s hárman felkapták Barry testét is. Lassan sétáltam mellettünk és néha aggódva pillantottam a farkasra. Kinyitották a furgont és abba szálltam én is be, de előtte valakinek odaadtam a kocsikulcsokat, hogy azt is hozzák. Neki dőltem a hideg ablaknak és úgy bámultam kifelé, de pár perc múlva megszólaltam. Ugye jól lesz? - kérdeztem remegő hangon és szinte alig hallhatóan. Minden rendben lesz, ne aggódjon. - és egy barátságos, meleg mosollyal pillantott rám a férfi. Fogalmam nem volt arról, hogy hova megyünk, de igazából nem is érdekel addig, amíg tudom, hogy Barry biztonságban lesz.
Egy felesre adtam a fejem. Csak egy kris..kics...kis itókára. Nem többre, nem vagyok én alkoholista, nem ám! Csak volt ez a dolog Klausszal, aztán Marcel. Itt legyek besúgó, ott legyek besúgó, aztán tippeljem meg, hogy melyik oldal rúgja szét a fenekem. A fenekem! Merthogy nem mindegy ám. Klaus brutális. Nem mintha félnék tőle. - Gyere csak, Klausbaba! Klaus. Haha. Jól hallottad! Szétrúgom a feneked! Nem te az enyémet! - ordítom teli tüdőből a fás rengetegbe. Válaszként a kidobófiú, valami méretes izomagy intet nekem, hogy hallgassak el vagy elhallgattat ő. Uh! Hát ha ő elhallgattat, én nagyon elhallgatok. Bár vámpír vagyok! A vámpírok jók az elhallásban. Elhallgatásban. - El-hal-gat-ta-tás-ban - sutyorgom a tenyerembe, majd csuklok egyet, aminek következtében megtántorodom. Sok volt a kis felecske. Felhúzom a telefonzárt. Aiden nem írt azóta, hogy adtam a szájára egy picike puszikát. Egy kicccssikét. Lehet, hogy azt várja, hogy én írjak neki. Lehet, hogy azt hiszi, hogy azt hiszem, hogy ő nem csókol jól. Biztosan azt...Pedig jól csókol.
"Aiden, TE JÓÓÓÓL CSÓKOLSZ. OKÉ?"
Elküldve. Ebből biztos tudni fogja, hogy mi a szitu. Nopara, Josh. Mindent meg tudsz oldani! Óh... Folytatnom kellene!
" Aiden, figyelj már, az a kidobóember nagyon csúúnyán néz rám! És képzeld, amikor azt mondtma neki, hogy vámpír vagyko, és ki fogom szürcsölni az összes vért belőle, kiröhhhögött. Szerinteeeeed mutassam meg neki a fogamat? Már nem a rendes fogamat.... hanem a szemfogamat, ami éles. Attól majd jól megijed tőlem! Haha. Keménynek fogko látszani, Aiden. Mert én kamány...kemény vagyok. Széééét fogom rúgni Klaus hátsóját! Jól hallottad! A hátsóját!"
Elküldve. Felkacagtam. Most jól megmondtam neki! A bárból egy izompacsirta szambázott ki, elevickélt a szemetesvödörig, majd kiadta a gyomra tartalmát. Gondoltam, jó parti lesz. - Hé te! Te ott! Én egy vámpír vagyok! Egy igazi vámpír! És tudod, hogy mi van? Elegem. E-LE-GEM. Úh! Jó a pólód. Tudod, kinek van még ilyen pólója? Aidennek! Ismered? Kedves srác... igazán..kedves. Mondjuk a tieden van egy kis - körkörös mozdulatokkal hadonászok a pólóján maradt répadarabokkal, de mikor megfordul, és borzos szemöldökével felém tornyosul, hátrálnom kell. - Nem számít, haver. Nem számít - hárítok, és botladozva az erdő felé igyekszem.
Átlagos este ugyan, de mióta nem kell farkas alakban tölteni a hónapot, azóta az egész falka örömét leli a csendes iszogatós estékben. Még Jack is, aki nem nagyon szereti elengedni magát, figyel a részletekre és mindig igyekszik arra, hogy készben tartsa a dolgokat. Egy-egy sör még nekem is legurul, pedig nem vagyok egy iszákos fajta, meg a könnyed kis spontán bulik se jellemzőek rám. Viszont mindig is együtt bandáztam a srácokkal, átok ide vagy oda, persze mostanság azért több alkalom nyílik erre. De nem kell ám nagy eszem-iszom dínomdánomra gondolni, pár sör, és egy edzéssel töltött nap után bőven elég az, ha a mocsár egyik csendes zugát óbégatjuk tele. Most is így kezdődött, de kedv híján a szokásosnál hamarabb elhagytam a társaságot. Lepacsiztam a srácokkal és azt terveztem, hogy bámulok magam elé, míg el nem alszok. Van épp elég dolog, amin agyalhatok.. A közelmúlt bővelkedik újdonságokban. Ott van például mindjárt Josh, akivel én magam sem igazán tudom, hányadán állok… De ha még csak erről lenne szó.. A helyzetet némiképp bonyolítja, hogy a természet rendesen kicseszett velünk.. Ha csak egy kicsivel kegyesebb lett volna, és nem lennénk mindketten a tűzvonalban.. De hát persze, miért is ne? Én mindig a jó választásaimról voltam híres. Ez a választás pedig még írt is, csak későn veszem észre. Eltelt azóta már vagy tíz perc. Hogy nem vettem észre? Senki nem járt erre, hogy feltűnjön neki, mekkora vigyorral bámulom a telefonom képernyőjét. Egy rövid üzenet, aztán egy hosszabb.. Az első olvasása után elég egyértelműen kivirulok, a későbbi meg némi aggodalmat kelt bennem. Nem erre számítottam így második randi gyanánt, de ha már ilyen szépen belegabalyodik a saját nyelvébe, nem tehetem meg, hogy ne reagáljak az üzenetére. Viszont jobb szeretném személyesen tenni. Még szerencse, hogy jelzi a kütyü, hogy merre van tulajdonképp a keresettem. Nem jelentem be senkinek, hogy lelépek az éjszaka leple alatt. Mondjuk Jacksonon kívül egyébként sem sokakat avatok be a magánügyeimbe, ezzel viszont most inkább várok. Egy kissé talán tartok attól, hogy hivatalosan is hangot adjak ennek a bimbózó kis valaminek, amit még nem tudok nevén nevezni. Ha tudnám, akkor végem lenne, az tuti.. - Szóval jól csókolok? – dőlök vigyorogva egy fa derekának az erdő szélén, és figyelem, ahogy Josh épp erre bóklászik. Nem kell farkasnak lennem ahhoz, hogy tudjam, nem keveset ivott meg, de ez zavar legkevésbé. – Meg kedves is vagyok… - nyugtázom az előbb fél füllel hallott kis mondatát, ami tovább repeszti az arcom. A sötét arccal felénk bámuló fickó felé viszont vetek egy szúrós pillantást, csak hogy eszébe ne jusson csak egy szót is szólni. - Na de mondd csak, Klaus hátsójára melyik fogad fáj? – szökik a magadba a szemöldököm két pillanat alatt. Naná, hogy megakadt a szemem a mondatán. Majdnem úgy, ahogy korábban rajta is. Ha versengenem kellene azzal mániákussal, az nem tenne jót az egómnak. Kicsit se.
A benga állat tovább állt, ahogy a helyzeti hátrányom világossá vált - mindkettőnk számára, mihelyst bezúgtam a bokorba. A tövisek összekaszaboltak, amit - férfiasan bevallott - nőies sikolyokkal demonstráltam. Hogy a csudába került ide ez a bokor? És mi mászik a hátamon???? Fanyalogva lódultam talpra. Libabőr borította be az egész lapockámat, és meg voltam győződve arról, hogy valami nyirkos lötykölődött a cipőmben. A telefonom haldoklott, az akkumulátor az utolsókat rúgta, én meg hunyorogva álltam abban a tompa fénypászmában, amit a kijelző engedett. - Klausciiiica - hívogattam sutyorogva az őst, de az csak nem akart jönni. Hát egyre fokoztam a hangerőt, magasabbnál magasabb oktávokat vettem elő, hadd hallja, kivel áll szemben. Ismerős hang ütötte meg a fülemet - s ez nem az erdő nesze volt, sem a kidobósrác mély orgánuma. Olyan ismerős, hogy egy percre a nyelvem is megakadt fogaimba. - Aiden! Aidyke! - botladoztam hozzá - ahhoz a délceg valójához - a szürkeségben, sőt, a közelében majdnem elzakóztam, a jobb lábam a balnak hitte magát, s a talaj megugrott előttem, úgyhogy a szerencsémet az izmos felkarja adta, azon húztam fel magam. - Huh. Ez közel volt! - Harsan hangom, miközben fejemet szégyenlősen vállába fúrom. - Mit keresel itt, Aidyke? - pöccintek orrára játékosan, majd ujjamat szájára húzom. - Css... ne mondj semmit, Adyke. Tudom. Tudom! Hiányoztam neked! Megkaptad az üzene..üze..üzeneteimet? - bújok arcába. Finom bőre, forró párája teljesen magába bódít. Beindít. Nem csoda, hogy kezem ingének gombjait kezdte keresni. - Vigyél Klaushoz. Szétrúgom a seggét. De! - emelem meg mutatóujjam. - Előbb van itt még egy kis gombom..dolgom... - kuncogok fel, miközben azon szorgoskodom, hogy még több gombocskát fejtsek ki ingéből. A kezem ügyébe viszont telefonom akadt, ami megcsúszott, és összetalálkozott az aszfalttal. - A csudába.. - motyogom, és lendülök utána, aminek hatására vacsorám napvilágot lát. Ez kínos.
A látvány ugyan nem ragadtat el, de a vigyor még mindig ott virít az arcomon valami oknál fogva, aminek nem is tulajdonítok különösebb jelentést. Biztos vagyok benne, hogy még mindig az üzenete van rám ilyen hatással, meg persze a csetlő-botló léptei, hisz ez az első alkalom, hogy mattrészegen is megcsodálhatom teljes valóját. Remek kedélyjavítónak bizonyul, azt meg kell hagyni. Még akkor is, ha teljes öngyilkosságot jelentene, ha ilyen állapotban kiveri Klausnál a biztosítékot a sértegetéseivel. Van egy olyan érzésem, hogy az a meszes agyú hibrid nem élvezné annyira, ha rajta tréfálkoznak. Minden esetre némi aggodalommal vegyes várakozás költözött belém, de leginkább csak amiatt, hogy megtudjam végre, mi a ménkű oka volt arra, hogy ilyen szépen és feltehetőleg jó sokszor a pohár fenekére nézzen, ugyanis ez inkább nevetséges, mint vonzó... Szóval talán haza kéne vinnem.. Vagy valami. Egyedül aligha lesz rá képes, már most kénytelen vagyok utána kapni, hogy ne zúzza össze az arcát a hirtelen földdel való találkozásnál. Azért kíváncsi lennék, hogy mennyi vér van az alkoholjában... Az új becenevet már fel se veszem. Vagy most kellene rajta kiakadnom?! Na de még ha engedne szóhoz jutni, hogy voltaképp az üzenete miatt vagyok itt. Úgy tűnik ez neki nem esett le. Ráfogom az italra, mást úgysem tehetek.. Hagyom azt is, hogy bújjon hozzám, és próbálok elvonatkoztatni a ténytől, hogy józan állapotában ez valószínűleg nem, vagy nem így történne meg. - Ühümm. Meg kellett néznem, hogy keménykedsz.. - tartom meg, mintha kötelező lenne. - Azért ez a kidobó nem volt annyira ijesztő.. - évődöm vele, bár attól függ, mennyit érzékel belőle, lehet, hogy egyszerűen kötekedésnek fogja fel. - Mi lenne, ha inkább hazavinnélek? - teszem fel a nagy kérdést. Persze nem hozzám haza, abból aztán szép kis háború kerekedne jelen körülmények között.. Csak úgy, haza. Hozzá. Mint az igazi úriember, nem kihasználva a helyzetet, annak ellenére se, hogy szépen halad az ingem kigombolásával és biztatásul majdnem megjegyzem, hogy a nadrágomon csak egy gomb van. Ő lendül, én meg kapok utána, ő találkozik az aszfalttal én meg konstatálom, hogy ez a mentőakció bizony úgy sikerült félre, ahogy lehetett és a cipőm bánta. Azért lehetne rosszabb... Legalább még a tudatánál van és hamarosan én is magamhoz térek a sokkból, hogy ez a szituáció tényleg megtörtént. De én is éppen csak annyira szuperálok, hogy nem messze a szép tócsától letelepedek a földre és az ölembe húzom, míg meg nem nyugszik annyira, hogy ne kelljen attól tartanom, hogy hazafelé minden bokornál megáll hányni. - Fel kellene készülnöm arra, hogy ilyen bizalomgerjesztő helyekre kell érted jönnöm? - kérdezem aztán nagyot sóhajtva, miközben ujjaim önkéntelenül túrnak a sötét fürtök közé. Arról nem volt szó, hogy ez benne van a Josh-csomagban.
Fejem Aiden ölében pihent, nyugodt, statikus állapotban, de gyomrom még mindig fortyogott, és torkomba szökött egyszer-egyszer a kiadás ingere. Számban éreztem azt a masszív ételelegyet, amit az utóbbi napokban magamba öntöttem, és elmondhatom, pocsék volt az ízvilág. Szemlesütve loptam egy-egy pillantást lábszárára, amit gyomrom tartalma festett színesre. Szégyellve magam takartam el a szemem tenyeremmel, és orrom alatt minduntalan azt motyogtam: Aidyke, ne harizz. Aidyke, verjük meg Klaust. Szavaira magasba lendítettem két ujjamat - magam sem tudom, hogy miért kettőt, majd szavakkal támasztottam alá. - Neeeeeeem, csak ecceri eset volt. Csak ecceri - Két ujjam dacosan ellent mondott nekem, ezért durcásan magam alá vontam őket. Hát nem megmondtam, hogy ecceri? Mit engedetlenkedettektek ti? Ahogy megéreztem feszengő alfelem, kipattantak szemeim. - Pisilnem kell - nyilatkoztam nagyot nyelve, és kikucorogtam a tartó kezekből. Nehezen találtam az egyensúlyom, billegve tettem a lépteket. A nagy tápászkodásban el is fáradtam, és néhány lépés után úgy hittem, hogy kilométerekre kerültem tőle, az én hősömtől, holott csak néhány lépést tettem, igazán fedést sem kerestem, a kikövezett placcon - egyenes Aiden előtt - bár hátat fordítva neki, letoltam a nadrágom, és utat engedtem a megkönnyebbülésnek. Áh. Máris mennyivel jobb. Nem is voltam tisztában azzal, hogy Aiden mindent láthatott, amit látni lehetett...
Kezdőlap
• 
/
||