Szerettem ezt a várost, mert mindig történt valami érdekes dolog. Bár az igaz, hogy a boszikat nem szívesen látták, de ez engem soha nem érdekelt. Ha állandóan azzal foglalkoznék, hogy látnak engem szívesen, akkor azt hiszem lassan már sehova se tehetném be a lábamat. Egyszerűen akkor otthon lennék és nem tudnám kiélni a vágyaimat. Talán beteg elme vagyok, talán nem. Részben a világnak teszek jót, hiszen a gyengék meghalnak, akik meg erősek... Nos, azokkal meg jót teszek, mert legalább erősebbé válnak és nem lesznek puhányok, ha esetleg egy vadásszal hozná össze őket a sors. Sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon a vadászok vagy én vagyok e a rosszabb, de talán én. Én a pokol bugyraiban nőttem fel és erről egyetlen egy személy tehetett. Ohh, az én drága Mackenzy-m. Egyszerűen nem tudom elfelejteni, de nem is akarom. Ő miatta élek, ő táplálja a bennem lobogó tűzet, mert egyedül miatta akartam eleinte tovább élni, hogy a bosszúmat kedvem szerint véghez tudjam vinni. Rég nem láttam már őt és talán itt lenne az ideje, hogy újra felkeressem. Vajon mennyit erősödött? Tovább bírná, mint legutóbb? Ravasz és gonosz mosolyra húzódtak ajkaim miközben egy újabb italt rendeltem, de hamarosan olyan hang csapta meg a füleimet, amire egyáltalán nem számítottam. Ennyire a kezemre akarna játszani a  sors? Mit vétett ez a szerencsétlen pára, hogy a sors minden  keresés nélkül a karmaim közé sodorja őt?
Nem is tudtam, hogy már nevet cseréltél, de mit ne mondjak igazán illik hozzád. - mondtam neki minden kedvesség nélkül, de még mindig nem pillantottam rá. Pontosan tudtam, hogy rám értette azt a bizonyos egy szót, de ha fel akar húzni, akkor ahhoz több minden kell és amúgy is, ha engem annak tart, akkor ő vajon micsoda lenne?!
Lassan rápillantottam és végig mértem őt. Mint ne mondjak még mindig jól tartja magát, de egy vámpírnál nem meglepő. De sokkal inkább az tetszett, hogy állta a tekintetemet és nem kapta el egyből a fejét. Hmm, talán erősebb lett, vagy csak egyszerűen megtanulta azt, hogy hogyan palástolja a félelmeit. Bárhogyan is volt ez tetszett benne, de persze titkon reménykedtem, hogy az első dolog az igaz, mert akkor sokkal tovább fogja bírni az újabb "terápiát".
Köszönöm a bókot. - mondtam neki egy ördögi mosollyal az arcomon és közben lehúztam a poharam tartalmát. - De azt kell mondanom, hogy te is jól tartod magadat, ahhoz képest, hogy a pokol szülöttje vagy. - mondtam neki még mindig teljesen érzelem mentes hangon, majd óvatosan végig húztam az ujjaimat az arcán és mélyen a szemébe néztem. - Örült vagy, hogy nem fordultál azon nyomban sarkon amikor megpillantottál, de legalább feldobtad az estémet. - mondtam neki ördögien és továbbra se engedtem el őt a tekintetemmel. Végül intettem a pincérnek.- Még kettőt kérnék, nem szeretném, ha a barátom kiszáradna. - de közben még mindig a lányt néztem egy apró mosoly kíséretében és próbáltam megfejteni, hogy vajon mennyire tart most tőlem. Vajon bízik abban, hogy ekkora közönség előtt nem tennék vele semmit se?

Kíváncsi voltam, hogy meddig fog tudni megülni a popóján és nem tenni semmit se. Ismertem már annyira, hogy tudjam előbb vagy utóbb elszakad a cérna és akkor kíváncsi vagyok, hogy mit tanult ennyi év alatt. Talán erősebb lett, strapabíróbb, de mi van akkor, amikor a démonod ölt testet és megjelenik előtted? Akkor vajon mit lépsz? Akkor meddig tudod megjátszani azt, hogy erős vagy és már nincs rád semmilyen hatással? Nos, hamarosan azt hiszem megtudom, hogy a kedvenc játékszerem mire képes és meddig tudja megtartani a "tökéletesen" felépített álcáját. Csendesen ülök ott és figyelem őt. Biztos vagyok abban, hogy a szavak mögötti célzások nagyon is hatásosak. Szívesen nézném azt, ahogyan vergődik újra egy sötét szobában, de vajon most már hiányozna valakinek vagy még mindig annyira magának való, mint volt? Hmm, ez jó kérdés, de talán egyszer megtudom.... talán hamarosan.  
Nem is tudom, hogy miért nehéz elhinnem azt, hogy nem vagy sebezhető. Ohh, már tudom, mert minden okos vámpír tart a boszorkányoktól . - mondom neki egy ördögi mosoly kíséretében, majd amikor pedig eltöri a csuklómat, akkor egy nevetés hagyja el az ajkaimat. Nem tagadom, hogy fáj, de az életmódomnak köszönhetően már nem ez az első esett, hogy hasonló dolog történik velem. Az arcom rezzenéstelen és az iránta érzek dolgok még erősebbek lesznek bennem csakis azért, hogy a fájdalmamat el tudjam nyomni. Majd végül egy kicsit megmozgattam, már amennyire tudtam mire egy-két roppanás újra elhagyta a csuklómat, de a számon, mintha lakat lett volna és egyetlen hang se jött ki rajta.
Ohh, mert azzal semmit se érnél el. Tudod jól, hogy szellemként is itt lennék és akkor semmit se tehetnél. Nem menekülhetnél, nem bújhatnál el előlem. - mondom neki nevetve, majd egy varázsigét elmormoltam, aminek következtében biztos voltam, hogy a fájdalom járja át a testét, mintha égne az egész lénye, majd amikor végre elengedte a hajamat, akkor az első éles tárgyat felkaptam az asztalra és először habozás nélkül az egyik kezébe vágtam, majd pedig a hasa következett. Szerencsére nem sokan voltak, illetve itt még a fények is kialudtak hála nekem, így csak félhomály volt és semmit se láthatott. Lassan a keze alá tettem a poharat, majd pedig egy-két kortyot ittam belőle, mire éreztem, hogy a csuklom is kezd helyre jönni és újra mosolyogva pillantottam rá. - Ez a baj veled drágám, hogy még mindig nem bírsz uralkodni magadon és az érzéseiden. - mondtam neki ártatlanul miközben megtörölgettem a számat a szalvétával és figyeltem azt ahogyan szenved, majd pedig mire helyre jött a csuklom feloldottam a bűbájt is. - Nos, hol is tartottunk? Ohh, emlékszem már. Mit is tanultál te a legjobbaktól? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd pedig lehúztam a maradék alkoholomat.