- Na, ne bassza meg. –
A szitokszavak akaratlan szaladnak ki a számon, s még mindig hitetlenkedve nézem az ouija táblát, rajta a mozdulatlan mutatóval. Hosszú percekbe telik felfognom a rövid üzenetet, de végül sikerül összekaparnom magamat a „sokkból” és lezárom a túlvilági teaparty-t, ahogy azt illik. A legkevésbé sincsen szükségem valami balfasz potyautasra, aki visszaácsingózna az élők világába, holott tudhatná, egyirányú jegyet váltott odaátra. Mindig akadnak ilyen kis lázadó lelkek. Szó szerint.
Lassan fújom ki a tüdőmből az elhasználódott levegőt, majd veszek egy mély lélegzetet, párszor megismételve ugyanezt a műveletsort. Végigsöpör rajtam az adrenalin. Hiába, nem mindennap kap az ember ekkora volumenű híreket. A Kárhozottak Könyve, a drága és értékes, a nagyhatalmú, kikerült a „szobafogságból”, így gyakorlatilag gazdátlanul bolyong valahol a világban. Ez pedig azt jelenti, hogy aki kapja, marja. Én pedig nagyon, nagyon szívesen kezelésbe venném a kicsikét.
- Itt az idő egy kis vakációra. –
Gyorsan döntök, nem mintha lenne akár egy pillanatnyi vesztegetnivaló idő is. Ha ekkora lehetőség pottyan az ember lánya elé, akkor azt gondolkodás nélkül meg kell ragadnia. Szinte őrültek módjára vágódom a hálószobába, előkerül az utazótáskám, elintézek pár telefont és félórán belül indulásra készen állok. Széles mosollyal az ajkaimon lépek ki a lakás ajtaján, napszemüvegemet az orromra biggyesztem és a kocsimhoz sétálok. Reszkess, New Orleans! Érkezem.

Nos, sok mindenre számítottam, de azért erre nem. Tényleg nem. Mármint komolyan? Annyi hely közül, annyi igazán jó rejtekhely közül pont egy ilyenben lenne a könyv? Felháborodásomnak hangot adva csettintek egyet a nyelvemmel, kezemet végighúzom a kerítés vasán, ami szinte vibrál az ujjbegyeim alatt. Határozottan le van fedve igézettel a környék, tehát valaminek lennie kell itt. Ki fogom deríteni mi az. Ha valaki beledöglik, akkor is.
- Hm. Hmmm. Hmmmm. –
Finoman rátenyerelek a kapura, elmormolom a feloldó igézetet és percekkel később könnyűszerrel benn is vagyok az épületben. Egy teljesen átlagos családi házban, amiről ordít középszerűség, ettől viszont a hideg ráz ki. Az extrémitásnál valahogy felkészül a szervezet a váratlanra, ám ilyenkor? Valahogy nem a veszélyérzet tölt el a rusnya babakék padlószőnyegtől, még ha minden jóérzésű ember máglyára vetné azt a lakberendezőt, aki ezt elkövette. Megingatom a fejemet, azután a nappaliba sétálok, tekintetemmel felmérem a helyiséget. Meg kell találnom a kóceráj központi energiáját, aztán ha kiiktatom ezt a rengeteg zavaró jelet, talán az ereklyét is be tudom mérni tisztességgel.
A gondolataimat tett követi, így aztán nemsokára már négykézláb kúszom az említett babakék förmedvényen és elmélyülten igyekszem átvenni a ház rezgéseit. Ezzel sajnos csupán az a gond, hogy minden mással kapcsolatosan eltompulnak az érzékeim. Ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy holmi túlbuzgó kis rohadékok felbukkanjanak a színen. Tévednék? Ki tudja, fenékkel az égnek, rituálé közben elég sokfélét tudok csinálni, csak épp a jövőt nem látom.