Az a kis finom bizalmatlanság, jámbor elővigyázatosság, amivel beleivott a kapott pezsgőbe, vált előfutárává annak a következtetésnek, hogy jelenlévő játékosunk keményebb falat, mint a szokásos naiv réteg, aki bár megijed az árnyékától, nem fél kezet nyújtani a sötétségnek. De ő más volt. Ő valami más. Tudja, látom rajta, hogy tudja, hogy van félnivalója. Az, hogy idegen vagyok számára, nemcsak egy új ismerős bezsákolásának lehetőségét hordozza magában, hanem veszélyforrás is lehet. És ez az óvatosság teszi kellően izgalmassá azt a nyámnyila karakterét, és éri el, hogy ne álljak tova más potenciális áldozat reményében. Ő kell. - Mystic Fallsi? Micsoda- micsoda meglepetés! - képedtem el, s a megannyi színi hang és mozdulat mellett ez a gesztus most őszinte volt. Nyílt, árulkodó jele annak, hogy egy személy - vagy több - az ő életéből keresésére fog kelni, és közelebb lesz, mint azt reméltem volna. De az mégis biztató jel, hogy ha egy másik városból szakítom ki a lányt, a hozzátartozók nem a lakhely közelében kezdhetik a kutatást. Mindezen gondolatok hamar leperegtek rólam, arctalanul járom a soraimat, nem ismer engem szomszéd, polgármester vagy plébános, egyedül dolgozom és a sötétben - szigetelt falak mögött, kellő tapasztalattal és rutinnal, nincs mitől tartanom. - Nemrégiben költöztem, még szokom a helyet... - mosolyodom el . óvatosan. - Nem is vagyok nagy társasági ember - jegyzem meg mellékesen, közelebb hozva kicsit a természetemhez. - Nem dohányzó? - sóhajtok fel. - Égető szükségem lenne most egy szálra, és így... nem áll szándékomban idepöfékelni, a házigazda nem örülne. Tudom, hogy egy ilyen szép nő nagy eséllyel társasággal érkezett, s hiszem, hogy számtalan jobb dolga lenne, de.. minden faragatlanságom ellenére nem tart velem, míg elszívok egy cigarettát? Nagyra értékelném - köhintek, és a kijárat felé sandítok. - Megkínálnám egy szállal kegyedet, de nem tartom esztétikusnak, ha egy nő füstölög. Elvből elutasítom. ઈ Zene ઈ Note : ez sem lett valami csodálatos, de majd a következő! Pedig sok van mi csodálatos... ઈ Words
Figyeltem az álarc mögött rekedt szempárt, titokkal körbeölelt, percig nem alvó tekintetet, és azt a fülig húzódó, markáns és merész vigyort, ami annyira lenyűgözött. Ezt a fajta pofátlan bátorságot kevés lélekszám képviseli, oly ritka, gyakoribb az óvatlan félsz, a hamis tartás. És mégis... nem tudtam eldönteni - elmerülve az izgalmas lényében-, hogy egy futóbolond vagy egy olyan karakter, akinek az árnyékától is reszketnem kellene, mert ránéztem és csak a végleteket láttam: nap-hold, napkelte-napnyugta, fekete-fehér, jó és a rossz. Fehér hollói bravúrral testesíti meg azt a vékony sávot, ami megkérdőjelezhetőség, és ez a sáv... a minden. - Ebben az esetben gondolom, nem bánja, ha csatlakozom - kacsintottam játékosan, tettem egy lépést előre, és belekaroltam. A zakó ujja kicsit meglódult. - Kitől szedte az öltönyt, Mr. Nem-vagyok-lovag? Kicsit vállasabb volt Önnél. - A figyelmem egy pillanatra az anyagra terelődött. Finom és igényes munka, de egy plusz tizenöt felesleghez.
Elismerem én is, elég furcsa módját választottam a felejtésnek, vagy a továbblépésnek a múlton, de a szándékosságban nem kételkedhettem. Ismertem a következményeket, mikor belevágtam, de a hozzám hasonló kalandvágyók aligha nevezhették ezt az életük legmeredekebb döntésének. Bár, ha azt nézzük, hogy egész életemre kiható döntés volt, lehetséges, hogy ez volt a legmeredekebb tettem eddigi tetteim közül. De ezen már felesleges is gondolkodnom. -Megteszem, de mint mondottam, vigyázz a nyelvedre.-nem sokkal lehetett fiatalabb, mint én, de eléggé paprikás állapotba terelt a szavaival, és szorításom először erősödött, míg végül úgy döntöttem, hogy jobb, ha elengedem, mielőtt nagyobb cirkuszt rendezne a mostaninál. -pontos biológiába menő választ akarsz, vagy megelégszel annyival, hogy jó okom volt rá? Különben sem hiszem, hogy megértenéd a döntésem. A súlyával pedig köszönöm, tisztában vagyok.-nem igen maradt senkim, kockáztattam és jól jöttem ki belőle, arról nem is beszélve, hogy nem kellett úgy ugrálnom, hogy a fajom csúcspéldányának nevezett férfi parancsolta. Ha így kellett volna lennie, minden bizonnyal kétszer, ha nem többször átgondoltam volna ezt a lépést. -Már meg ne sértődj, de én vagyok a szőke, ha a sztereotípiákat nézzük.-csúszik ki megjegyzés a számon az értetlensége láttán. Látszott rajta, hogy fogalma sincs róla, mibe került, és le kellett nyelnem még egy adag megjegyzést, mielőtt újra megszólaltam volna.-Farkas vagyok, így felnőttem bizonyos körülmények között, majd egy dilis, féltékeny lánynak köszönhetően kiváltottam az átkom. Innentől egyenes út vezetett oda, hogy meg akartam tanulni kontrollálni magam, és a módot megtaláltam, noha először csak szóbeszédnek tűnő mítosznak gondoltam. Majd utána jártam, felkerestem jó néhány boszorkányt, akik közül akadt olyan, aki szívesen segített némi támogatásért cserébe. Az adósa lehetnék, de már nem vagyok, ami egy gonddal kevesebb, a másik gond, amivel te küzdesz pedig egyszerűen nekem megszűnt.-avatom be röviden a lényegbe, de épp annyira részletesen, hogy követhető legyen a történet. -Csak keress egy boszorkányt vagy mágust, és próbálj meg nem ilyen akaratos és lekezelő lenni, mert lehet, hogy ők nem néznek majd rád olyan szép szemmel, mint én tettem.-adok neki végül egy tanácsot, amit én a helyében megfontolnék és meg is tennék az ügy érdekében.
Egy féloldalas mosollyal végigmérem a hölgyeményt, aki belém karol. Már hogy a fenébe bánnám? Húsz éven keresztül kellett magányban élnem, szóval a jó társaságot mostanában tudom csak igazán értékelni, és ez a vámpírnő egész jó társaságnak tűnik. Merész és szemrevaló, már amennyit az álarca láttatni enged. Ráadásul olyannak tűnik, aki szívesen lenne a partnerem bármi őrültségben ezen az estén, szóval semmi okom nincs panaszra. - Nem rossz becenév, de nyugodtan szólíthatsz Kainak is - sandítok le a nőre, miközben vele az oldalamon megindulok, amerre épp a lábam visz a teremben. - A kisasszony nagyon szemfüles - ingatom a fejemet. Elképesztő, hogy ez a nőszemély mindent kiszúr, beleértve a "kölcsönzakómat" is. De hát ez van, a mai divatot egyelőre még szoknom kell, a szűk farmerrel is egyelőre csak barátkozom, de még nem jöttem rá, hogyan képes bárki kényelembe helyezni magát ezekben a darabokban. Viszont isten ments, hogy divatja múlt göncökben járjak, ha már egyszer kiszabadultam. Ezzel az öltönnyel viszont szerintem semmi gond nincs, leszámítva hogy nem rám szabták, amit a kishölgy persze azonnal kiszúrt. - Nem volt időm megfelelően felkészülni a mai estére, ezért muszáj volt kölcsönöznöm gyorsan valamit, amiben beengednek. - A mondat végére közelebb hajolok a füléhez. - Ha szerencsénk lesz, talán még megtaláljuk később a zakó tulaját a szomszédos sikátorban - kacsintok rá. Nem olyan vámpírnak tűnik, akit egy ilyen kijelentés elriasztana. - Ó, nézd! Pezsgő - lelkendezek, akár egy tini, és le is kapok magunknak egy-egy poharat a tálcáról, melyet épp elhúz előttünk egy pincér. - Vagy húsz éve nem ittam ilyet - jelentem ki közben. Persze a másik világban is ihattam volna pezsgőt, amennyi csak jól esik. De épp ez a lényeg: ez nem az a fajta ital, amit az ember szívesen iszogat egyedül. Azzal is tisztában vagyok, hogy vicces ilyet hallani valaki olyantól, aki maga sem néz ki többnek az említett évszámnál, de nem igazán érdekel, hogy erre mások hogyan reagálnak. Ha úgy tetszik, higgyék azt nyugodtan, hogy három évesen már alkoholizáltam, nem zavar. Nem ez a legrosszabb dolog, amit el lehet képzelni rólam.
Lényegében számítottam erre a feleletre. Most költözött Mystic Fallsba... igen, általában ez a válasz, bár mr megszokhattam volna, hogy az elmúlt húsz évem során rengeteg idegen embert láttam megfordulni a városban. Némelyikük egészen kedves és pozitív benyomást tett, mások pedig éppen ellenkezőleg. Talán volt értelme annak a Mystic Falls-i tanácsnak annak idején? Lehet, a szüleim helyében én is úgy óvtam volna a gyerekeimet a rosszarcú idegenekről, akik talán nem is emberek voltak. Nyeltem egy aprót, , majd ismét a pohárba kortyoltam, de csupán azért, mert egyelőre még nem tudtam, mit is mondjak. Menjek ki vele? Egyáltalán nem az a fajta, akinek csak úgy odadobom a bizalmam. Vajon miért? Viszont azt sem lenne helyénvaló mondanom, hogy egyedül érkeztem, hiszen az csak hab lenne a torta tetejére... a szüleim a jómodor szellemében neveltek, és nálunk sem maradt ki a ne állj szóba idegenekkel-lépcsőfok, de valljuk be, ezt inkább tíz évesen kell szem előtt tartanod, nem a felnőttség harmadik lépcsőfokán. - Nem dohányzom, így... ez a veszély nem fenyegeti -jegyeztem meg, mikor arról beszélt, hogy nem támogatja a füstölgő nőket. Ki gondolta volna, hogy valamiben egyet fogunk érteni. - És... ha ezt szeretné, hát menjünk, de nem maradhatok sokáig. A férjem keresni fog, ha sokáig maradok távol - tettem még hozzá. Nos, igen. Hazugság. De talán nem jön rá... talán.
Míg tétovázott, ráértem megrágni a felszökő gondolatot, hogy ez mennyire is nem nekem való ténykedés. Ez a fajta vadászat mérföldekre áll tőlem, holott akár izgalmasnak is vélhetném; mert magában hordoz valami pezsgést, a játék örömét az áldozattal, de mégis... Ez a nyúzott szócséplés, noszogató műbáj egyáltalán nem tekinthető produktívnak, nyögvenyelősnek mondanám, nekem pedig tettek kellenek, akció és eredmény, pörgés, ezeket élvezem. - Örömmel veszem, hogy nem dohányzik. Ritka érték manapság - biccentettem, hangom egyre ridegebbé és távolságtartóbbá vált, ahogy testbeszédem is. Jared unja a játékot, nyúzni akar. - Igazán nem akarom rabolni az idejét, néhány percről lenne csak szó. Aztán már szolgáltatom is vissza a férjének - húzom egy gyors félmosolyra a számat, fogaim között a cigaretta lifeg. Teszek egy elnyújtott mozdulatot az ajtó felé, majd elindulok mellette. A bicegő mozgásom ismét társaságomat lelte. Mindig megjelenik, ha vérrel mocskolok.
/írsz az udvarra, Kincs? / ઈ Zene ઈ Note : ઈ Words
Egy ilyen gyönyörű nőnek, mint amilyen te vagy vétek lenne nemet mondani. - mondtam neki komolyan, hiszen pontosan tudtam, hogy nem fogja félreérteni. Tudja jól, hogy soha nem tekintettem rá úgy, hogy magaménak akarom, még egy éjszakára se. Nem arról van szó, hogy nem tetszik, mert Jeanette igazán gyönyörű nő és bármelyik férfi szerintem őrülhetne a szerencséjének, ha megkaphatná őt, mert egy igazi kincs. Egyszerűen csak leszoktam már ezekről az egy éjszakás dolgokról. Azt is mondhatnám, hogy egy kisebb elvonón voltam, ami igaz is, hiszen amióta megpillantottam Liv-t, azóta egyetlen nőre se tudok úgy nézni ahogyan korábban tettem. Számomra már csak ő maradt és ő az egyetlen személy, akit meg akarok kapni és akit boldoggá akarok tenni minden téren. Azt szeretném érezni, ahogyan az ő keze siklik végig a testemen, illetve ajkainak az érintését és azokat a halk ... Hirtelen megrázom a fejemet, mert megint kissé elkalandoztam és azt hiszem talán most még túlzásba is vittem. Nem értem, hogy miért nem akar a közelében megtűrni. Lassan haladtam Jeanette-vel a tánctér felé, majd ott kissé meghajoltam ahogyan illik és végül az egyik kezem a derekára siklott és úgy kezdtem el vezetni őt a táncparketten. Biztos voltam, hogy sokan azt hiszik, hogy egy pár vagyunk, de ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. Liv-ről? - kérdeztem vissza kissé kábán, majd az arc kifejezését látva folytattam. - Gyönyörű nő. Azt is mondhatnám, hogy egy igazi angyal, de azért benne is van egy kisebb ördögi oldal, talán ez a kettőssége fogott meg. Nem tudnám igazán megmondani, hogy mivel sikerült így elcsavarnia a fejemet, de megtette és azóta csakis azon vagyok, hogy megkapjam őt. - vallottam be neki őszintén, majd egyik kezemmel el engedtem a lányt és pördítettem rajta egyet, majd pedig újra szorosan magamhoz vontam és folytattam tovább a táncot. - De több kevesebb sikerrel. Bár azt hiszem a kudarc jobban vezet, mint a nyerés. -mondtam neki végül egy kissé szomorúan, de utána mosolyogva pillantottam a partneremre, mert reménykedtem abban, hogy ő legalább jól érzi magát.
Örömmel vettem, hogy nem utasította el teret követelő társaságomat, inkább élt vele, és ezzel ki is vívta kíváncsiságomat. Lába elindult, s vitt magával engem is, be a tömegbe, az ütemre igyekvő táncoslábak közé, hol csak meg-megütközve, szlalomozva lehetett szelni a lépteket. - Hova-hova, Kai? - nyomtam meg a megszólítást, éreztetve, hogy nem áll módomban tovább provokálni holmi összemosott becenevekkel, legfőképp azért, mert amint kimondta, a név összeforrt a a szeméből kiolvasott személyiséggel. Ő nem egy James vagy egy John. Nem, ő valami más. Ő Kai. - Köszönöm a bókot, Uram - Fogadtam azt egy könnyű meghajlással, ahogy a majdani protokoll megkívánta. Ahogy egyre inkább bevonzott a hely hangulata, úgy vettem át én is a különböző stílusjegyeit, majd végül azon kaptam magam, hogy csípőm ring a hegedűszóra - ezt megkuncogtam. Egyébbel nemigen akartam brillírozni, botláb híján lenne mivel, de nehezen lehetne engem keringőre bírni. Az... csak nem az én esetem. A zakóra tett megjegyzésemre reakciót is vártam, ami kopogás nélkül rontott háznak, fülemhez hajolt, s karcolta a szavakat. Számra széles vigyor kúszott. Kedvemre való magatartást mutatott, és perzselő szemében láttam, ő az én fajtám. Ez a kis közjáték megerősített feltételezésemben, miszerint vámpírral van dolgom. A szagok tompák és olyan illatorkánt adnak, amelyből képtelen voltam igazán meghozni egy pontos diagnózist, de minden jel arra utalt, hogy... hogy az. Mi más lehetne a huncut szemek mögött? Szó nélkül hagytam szavait, de szememből mindent kiolvashatott, főképp az elégedettséget. A pincérek lejárták talpukat, sürögtek-forogtak, így egy minket is megtalált; haja borzas, kötényén komplett étlap tetszelgett. Kai elemelt két pohár aranyfényű pezsgőt, szemében olyasfajta lelkesség sugárzott, hogy tüstént átragadt rám. Belekortyoltam. - Félszáraz. A kedvencem! - 20 éve nem ivott. A számok egy kicsit eljátszottak fejemben, elegyedve a koráról tett észrevételeimmel, belekalkulálva a fajtájáról vélt hitemet, s bár nem találtam benne kivetnivalót, megjegyzése fúrta az oldalamat.
- Egyenesen előre - vonom meg a vállam válaszképpen a kérdésére. Egyelőre nincs semmi pontos útirány, csak amerre visz a lábam. Ha már itt vagyunk, szívesen szétnéznék egy kicsit. Remélem, nem amiatt riadozik, hogy meg akarom táncoltatni. Az nem igazán az én stílusom. Már húsz évvel ezelőtt is inkább az a típus voltam, aki az iskolai bálokon a partvonalon túl, jobb esetben egy üres teremben fűzögette a csajokat, vagy valami balhén törte a fejét a haverokkal. - Valamiről azonban megfeledkeztél, nem igaz? Én még nem tudom a te neved, kis vámpír. Vagy talán így kellene szólítanom téged? - vonom fel a szemöldökeimet az álarc mögött, és úgy nézek a nő szemeibe. - A becenevek kiötlése már úgyis olyan jól megy nekünk - ingatom a fejemet vigyorogva, miközben tovább lépegetünk. - Micsoda vegyes társaság! Hallottam róla, hogy New Orleans varázsa képes bevonzani mindenféle lényeket, hát most láthatom is - nevetek fel lenyűgözötten szemlélődve. Szinte bizsereg a bőröm a sokféle energiától, amely körülvesz bennünket. Bizonyos értelemben jóllakottság érzését kelti bennem, annyira izgalmas! Az elmúlt húsz évben többször is jártam New Orleansban, de odaát ez is csak egy hátborzongató, üres szellemváros. Ilyen nyüzsgés nélkül nem lehet igazán érezni a varázsát. Az utcákon életre kelő művészet, a zene, a pia és az emberek meg egyéb szörnyek adják meg azt. Azt hiszem, el tudnék időzni itt, de előbb az egyéb terveimet kell megvalósítanom. - Portland ehhez képest egy unalmas porfészek. Bár ezt eddig is tudtam. Ott sosem történik semmi izgalmas, hacsak nem lépünk fel mi magunk, hogy egy kicsit felverjük a leülepedett port - vigyorgok a pezsgős poharam felett ravaszul, majd koccintás után belekóstolok az aranyszínű italomba.
Ha fontos számunkra és mi is fontosak vagyunk a másik számára, akkor elmondjuk neki a titkainkat, mert bízunk abban, hogy képes lesz azzal együtt elfogadni minket. - mondom neki kicsit halkabban, hiszen nem akarom megbántani, meg minden ember kicsi másabb. Kicsit tényleg rosszul esett az, hogy titkolózik előlem és a szavainak köszönhetően úgy érzem, hogy van még olyan dolog amit nem mond és ez rémiszt meg a legjobban. Egy pillanatra még az is átfut az agyamon, hogy nem bízik bennem, vagy az érzéseimben. Pedig úgy érzem, hogy nincsen olyan dolog, ami miatt képes lennék neki hátat fordítani. Szeretem őt és ezen semmi se tud változtatni. Mellette fogok akkor is maradni, amikor szüksége lesz valakire, aki támaszt nyújt neki. Nem fogom a rosszabb napokon magára hagyni, mert pontosan tudom, hogy mennyire fontos az, hogy olyankor is valaki mellettünk legyen. - De az is lehet, hogy csak én gondolom így. - mondtam neki egy kisebb mosollyal az arcomon és újra ránéztem. Figyeltem őt és reménykedtem abban, hogy amint belépünk azon az ajtón ez a komoly és talán kicsit lehangolt hangulat el fog múlni. Szeretném élvezni, mert igen is boldog vagyok amiatt, hogy itt lehetek, de legfőképpen annak, hogy vele lehetek itt. Bízok, de féltelek. - mondtam neki őszintén és egy aprót az ajkamba haraptam, majd folytattam vele együtt a sétát. Figyeltem a mellettünk elhaladó embereket, illetve a kifelé jövő személyeket. Voltak olyanok, akik veszekedtek, de olyanok is, akiket szerintem semmi nem tudott volna szétválasztani egymástól, mert már most annyira egymásba gabalyodtak. Megfogtam a ruhámat és kicsit megemeltem, amikor a lépcsőn sétáltunk fel, majd a kérdést halva egy kicsit elgondolkoztam és mielőtt beléptünk volna mosolyogva fordultam felé és a kezem a mellkasára tettem. Semmi, vagyis nem hiszem, hogy lényeges. Talán csak kicsit ideges vagyok, mert idejét se tudom, hogy mikor voltam ilyen eseményen utoljára. - mondtam neki kedvesen, majd gyengéden megcsókoltam őt. Utána újra megfogtam a kezét és elindultam befelé. Bent már eléggé nagy tömeg volt, de nem bántam. Leadtam a kabátomat, majd pedig egyre beljebb sétáltam. Elvettem egy felém kínált pezsgőt és mosolyogva fordultam körbe. Bámulatos ez a hely. - mondtam neki boldogan, egy aprót az alsó ajkamba haraptam és mosolyogva figyeltem őt.- Köszönöm, hogy elhoztál ide. - továbbra se tudtam levenni a tekintetemet az épület díszítéséről. Egyszerűen gyönyörű volt és azt hiszem életemben nem jártam még ennyire pompás és mesteri bálban. Már csak abban reménykedtem, hogy nem fogja ezt a dolgot semmi se elrontani.
Előzmény A szavaira bólogatok, mert legbelül tudom, hogy igaza van. Viszont ez azért mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek ő beállítja. Párszor már próbáltam meggyőzni, hogy higgyen nekem, vannak természetfelettiek és már azt is említettem neki, hogy Stefan vámpír, de valahogy sosem akarta elhinni. Erre alapozva valószínűleg nagyon nehéz lenne meggyőzni arról, hogy vérfarkas vagyok, nem elmebajos. Azt meg gondolom még nehezebben emésztené meg, hogy az egész gyerekkorom rablásból állt, plusz abból kiindulva, hogy vérfarkas vagyok, öltem embert. Talán ha nem egyszerre zúdítanám rá, akkor megbarátkozna vele, de még ebben sem vagyok biztos. Így látatlanban én is lazán kijelenteném -mint ő-, hogy elfogadom a titkaival együtt, de mondjuk ha kiderülne róla, hogy egy sorozatgyilkos, akkor nem tudom mennyire taglózna le a hír. És ezért félek. Mert akárhányszor próbálom beleélni magam az ő helyzetébe, mindig arra jutok, hogy nem kéne elrontani a kapcsolatunkat. -Nem, igazad van -sóhajtok, miközben a földet fixírozom egy rövid ideig. -Ígérem, egyszer mindenbe beavatlak, csak adj egy kis időt -ebben a helyzetben, a bál felé sétálva biztos, hogy nem mondanám el neki mi az igazság. Addig akarom élvezni az estét, ameddig el nem kezdődik az átváltozásom, mert tudom jól, hogy sokáig nem lehet leláncolva bennem a vadállat. A lépcsők fele haladva látom a gond nélküli embereket, akik mosolyogva haladnak egymás mellett és elgondolkozok rajta, hogy én nekem miért nem ez jutott. Miért nem tudnék legalább egy kicsit átlagos lenni? Vagy a másik aminek örülnék, ha hős lehetnék valami miatt, segíthetnék másoknak, mert már elegem van, hogy csak ártani tudok. Először még azt hittem, hogy vérfarkasként nagyon fasza életem lett, de aztán rájöttem, hogy ez tényleg csak átok. Az, hogy gyorsabb vagyok és erősebb mint egy átlag ember, az mind mit sem ér az mellett, hogy havonta egyszer muszáj leláncoltatnom magam, máskülönben megölném fél Mystic Fallst. A gondolataim közül csak Cait érezhető idegessége rángat ki, ezért is vonom kérdőre. Mintha valami miatt nagyon parázna, talán érzi legbelül, hogy ez nem lesz egy átlagos bálozás. -És még egyszer sem táncoltunk egymással -ezért is hoztam ide, mert úgy éreztem ezt sürgősen be kell pótolnunk, most meg van rá lehetőség. Csók közben átfogom a derekánál, aztán ellépek tőle mosolyogva és egy kis ideig még azt figyelem, ahogy a Hold fénye az egyébként sötét szemeibe világít. De még mielőtt kiélvezhetnénk a helyzetet inkább ellépek tőle és folytatom az utat befelé, mert nem a legjobb ötlet ilyenkor, ha hagyom, hogy sokáig világítson rám a Hold. Tapasztalat. Előbb-utóbb persze amúgy is átváltozok, de ha kint állok az még meg is sürgeti a folyamatot. A terembe érve a ruhatárnál bevárom a lányt. Nekem semmit sem kell leadnom, mert eleve nem volt rajtam kabát, a zakó valamennyire véd a hidegtől. A pezsgős tálcáról, amit felénk nyújtanak leveszek egyet és már éppen mondanám, hogy igyunk ránk, amikor Cait beelőz egy mondattal. Körbenézek a teremben és figyelem a díszítést. Azt kell, hogy mondjam elég sokat dolgozhattak vele, mert látszik, hogy ez nem öt perces munka. Gyönyörű a kivitelezés, pont olyan, amilyennek az ember általában elképzeli a bálokat. Minden tiszta giccs, csillogás, ami úgy érzem, hogy néhol túl sok is. De nem zavar, meg összességben adja a jó hangulatot. -Valóban szép -bólogatok elismerően, majd újra Cait-re emelem a tekintetem. -Nálad viszont nem szebb -egy sokat sejtető mosoly, amiből már leszűrheti, hogy nem hazudok, tényleg jobban vonzza a tekintetemet mint a díszítés vagy bárki más. Elképesztő mennyit dob rajta a hullámos haja és ez a báli ruha. Mintha egy teljesen új Caitlyn lenne. Megelőzve a választ felemelem a poharamat. -Akkor ránk? -kérdezem, és ha megvolt a koccintás, akkor egyszerűen lehúzom a pezsgőt. Biztos nem fogom itt egy óráig szorongatni a kezemben a poharat.
Csendesen hallgattam őt, miközben egyre közelebb haladtunk a cél felé. Reménykedtem abban, hogy nem romboltam le még jobban a hangulatot, mert egy kissé fura hangulat telepedett ránk azóta, amióta eljöttünk tőlem. Vagyis amióta szóvá tettem azzal a fiúval kapcsolatos nézetemet. Óvatosan rápillantottam és a tekintetét fürkésztem. Nem tudtam, hogy mit titkolhat ennyire, de azt pontosan tudtam, hogy nem fogok elfutni és nem fogom magára hagyni. Ha időre van szüksége meg fogom neki adni hozzá az időt és reménykedni fogok abban, hogy egyszer tényleg annyira fontossá válok neki, hogy elfogja mondani eme dolgokat. Rendben, ha készen állsz arra, hogy beszélj, akkor megtalálsz. - mondtam neki barátságosan és egy kisebb mosoly kíséretében. Egy tincset kiszedtem az arcomból, majd pedig folytattam tovább az utat. Majd a szavainak köszönhetően egyre szélesebb lett a mosolyom. Figyeltem őt mosolyogva és egy aprót újra az ajkamba haraptam. Mindig sikerült elterelnie a gondolataimat, de most még se teljesen sikerült, vagyis a gondolataim újra körülötte kezdtek el forogni, de az érzéseimet nem tudta eltüntetni. Nem tudta elüldözni azokat az érzéseket, amik miatt úgy éreztem, hogy valami ma este történni fog, valami baljós, de nagyon reménykedtem, hogy most cserben hagytak a képességeim és minden a legnagyobb rendben lesz. Semmi másra nem vágytam most, mint arra, hogy Barry-vel jól érezzük magunkat és egy kicsit szórakozzunk. Ez így igaz, de szerintem még elég sok mindent nem csináltunk együtt. - mondtam neki egy kisebb kuncogás kíséretében, hiszen direkt mondtam úgy, hogy szinte ebbe a dologba bármit belehessen sorolni. Azt is mondhatnám, hogy csak a képzeletére bíztam azt, hogy mire is gondolhatok most. Mosolyogva lépdeltem mellette, majd hamarosan már a kabátomtól is megváltam és nem sokkal később pedig elém tárult a gyönyörű épület. Mesébe illett volna ez a pompa, ami itt fogadott minket és talán még egy pillanatra olyan is lehettem, mint egy kislány, mert teljesen magával ragadott és elvarázsolt. Majd a szavainak köszönhetően egy kisebb pír jelenik meg az arcomon, majd mosolyogva közelebb lépek hozzá. - Köszönöm a bókot, de te se panaszkodhatsz. Igazán jól áll ez az öltöny. - mondtam neki mosolyogva, majd a szabad kezem a mellkasára siklott. - Ránk. - mondtam neki boldogan, majd hamarosan el is fogyasztottam a pezsgőt és oda adtam az egyik pincérnek. Lassan megfordultam és a hátamat Barry mellkasának döntöttem miközben figyeltem az "embereket" és az ő jókedvűket. Táncolunk vagy esetleg mást terveztél? - kérdeztem tőle kíváncsian és egy kicsit úgy fordultam, hogy fel tudjak rápillantani, majd egy apró puszit nyomtam az arcára miközben vártam a válaszát, majd kissé viccelődve hozzátettem.- Már ha nem félsz attól, hogy ezekben a lehetetlen cipőkben véletlenül megtaposlak. - mosolyom továbbra se tűnt el az arcomról. Régóta nem táncoltam már, de reménykedtem abban, hogy nem fogom szegény Barry-t megtaposni.
Legmerészebb álmaimban sem mertem arra gondolni, hogy egyszer talán olyan helyzetbe kerülök Caitlyn-nel, amikor az ágyon tévézés -és Monopoly-zás - helyett mást csinálunk... valami izgalmasabbat. Nem, nem, ez már csak tényleg az álmaim netovábbja lenne. Még most is kevés esélyt látok rá, azok után, hogy Cait is bevallotta, hogy belém van esve. Egyszerűen túl sok forog kockán ezen az estén, ha nem lesznek a teremben a haverjaim. Hogyan fogom megmagyarázni neki az egészet, ha egyáltalán nem tépem szét? De mindegy, az ajtótól már nincs visszaút. -Igazad van, tényleg elég sok mindent nem próbáltunk még ki -mosolygok úgy, hogy közben elég "átlátható" a tekintetem -Szerinted van rá esély, hogy ma kettő dolgot is kipipáljunk egy helyett? -hát nehogy már csak neki legyen joga ilyen "sokértelműen" beszélni. Mentségemre szóljon, hogy ő kezdte az egészet. A terem hangulata hamar másfelé tereli a gondolataimat. Elsősorban arrafelé, hogy mégis hova tűntek a haverjaim? Az autóban párszor próbáltam őket elérni, akkor sem vették fel a telefont és most sem látom őket sehol. Nem akarok a legrosszabbra gondolni, de mi van ha esetleg valami baj történt velük? Még sosem hagytak cserben. Eléggé izgulok ez miatt az egész miatt, de szerintem ez már fel sem fog tűnni Cait-nek, mert körülbelül egész úton megvolt az autóban a feszültség részemről. Most ráadásul millió egy dolog van, ami időről időre eltereli a figyelmemet, kezdve a pezsgővel és a díszítéssel. A kölcsönös bókra kihúzom magam mosolyogva. -Mindig is tudtam -megjátszott magabiztosság és ez könnyen észrevehető, de igaziból meg sem próbálnám az ellenkezőjét elhitetni. Cait már nagyon jól tudja, hogy sosem szálltam el magamtól, elég földhözragadt lélek vagyok ilyen téren. A koccintás után lehúzom a pezsgőt, aztán visszateszem a pincér tálcájára, aki nyilván még a közelben van. Eközben majdnem végig a felmentő sereget keresem a tekintetemmel, de a millió arc közül képtelen vagyok kiszúrni őket. Szag alapján meg sem próbálom őket megtalálni, túl sokan vannak a teremben, emberi alakban ráadásul rosszabb a szaglásom. Plusz így is hatalmas közérzetromboló az, hogy tele van az egész helyiség vámpírokkal. Mindenhol érzem őket magam körül, nem akarom az agyamba égetni a szagukat még jobban. -Már mit terveztem volna? -kérdezek vissza egy kisebb mosollyal. Őrület, hogy ez a lány mennyire fel tud vidítani. -Egyedül téged terveztelek meg. Mármint azt, hogy veled leszek -csak nehogy megint elkezdjem a hülyeségeimet. Nem egyszer néztek már sokkal fiatalabbnak a stílusom miatt. -Ha a megtaposás az ára annak, hogy egész este velem legyél, akkor vállalom -ragadom meg a kezét és elkezdek hátrálni a parkett felé, talán túl nagy hévvel. Igen, azt hiszem ez lehet a gond, azért megyek neki az egyik siető pincérnek. A földön elcsattanó üveg csörömpölése azonnal lefékez. Kétségbeesett arccal fordulok a srác felé és azonnal legalább kétszáz bocsánatkérést mondok, ha nem többet. De mindegy, ez már nem segít, az emberek többsége rám figyel, hiába megy a zene. Az egyik oldalon azt hallom, hogy "Mit csináltál balf*sz gyerek?" A másikon "Ez betöltötte már a korhatárt?". Aztán szépen sorjában a korholó üzenetek, amiktől alapesetben az lenne a reakcióm, hogy kihátrálok a "körből" és elvonulok. Most azonban viszont erős késztetést érzek arra, hogy mindenkit a falnak csapkodjak. Érzem magamban az erőt, ami csak arra vár, hogy használjam. Az állkapcsomat összeszorítom és folyamatosan az ellenfeleket méregetem. -Caitlyn -szólok hátra neki anélkül, hogy elfordítanám a fejem. Muszáj vennie az üzenetet, mert ha hagyja, hogy a vadállat énem elhatalmasodjon felettem... ő sem akarja megtudni mi lesz itt.
– Te aztán igazán tudod, hogy mikor mit kell mondanod. – Mondom mosollyal az arcomon és úgy sétáltunk a táncparkett felé. Igazán kellemes társaság az egyszer biztos. Így legalább senki sem kérdezősködik, hogy ki vagyok én, mert a párok annyira nem feltűnőek egy ilyen eseményen. Akik egyedül jönnek azokra kerül a sokkal nagyobb reflektorfény. Ma nekem pedig erre nem volt szükségem. A partnerem arcát figyeltem és olyan volt, mintha teljesen nem itt lenne egyszerűen csak a testét vezérlik valahonnan távolról. Nem haragudtam meg rá azért, mert nem engem szentelt meg a teljes figyelmével, habár a partneremként ezt kellene tennie, de tudom jól, hogy van éppen elég gondja. Nem tilthatom meg neki, hogy ne töprengjen azokon a dolgokon, amik aggasztják, bár most jobb lenne, ha inkább megpróbálna egy kicsit szórakozni az mindkettőnknek sokkal jobb lenne az egyszer biztos. Mikor újra magához tér és táncolni kezdünk halványan elmosolyodom. – Mi lenne, ha egy kicsit próbálnád jól érezni magad? Lehet, hogy egy kicsit meg is könnyebbülnél, ha hagynád a zenének, hogy levegye a terhet a válladról. – Egy kis lazulás soha sem árt még akkor sem, ha vannak olyan pillanatok, mikor ez tűnik a legnehezebb feladatnak. Én most nem azért vagyok, hogy lazuljak, hanem megfigyelés céljából. Próbálok mindent a fejemben tartani. Legalábbis mindent, ami később számomra fontosabb lehet. Elmosolyodom, hiszen olyan beleéléssel beszél erről a lányról, hogy már lerí róla, hogy szerelmes belé. Nem értem, hogy miért zavarja el magam mellől, amikor rettenetes nagy szeretettel beszél róla. – Te szerelmes vagy belé. – Mondom mosollyal az arcomon és ez nem csak azért van ott, mert egyfolytában megpörget, hanem ténylegesen kijelenthetem, hogy még vannak pillanatok, amikor mások boldogsága egy kicsit melengeti a szívemet. A fejemmel az egyik pincérlány felé bökök, akinek tökéletes szőke lombkoronája van. – Talán nem pont róla beszélünk? – A lány arckifejezéséből erre merek következtetni. De mindig tévedhetek. Az a lehetőség mindig ott van, de érzem, hogy most egyáltalán nem tévedek.
Nemet mondtam Alex-nek, amikor meghívott erre az őrültségre most meg beálltam ide dolgozni. Hát az egyszer biztos, hogy én magam sem vagyok normális. De így legalább bízhatom abban, hogy nem fog megjelenni és nyugodtan végezhetem a munkámat. Iga,z hogy van egy saját bárom, ahol dolgozhatok éjjel-nappal, de mindig megragadom az ilyen lehetőségeket, hogy pénzt kereshessek és, mivel itt nagyon sokan fognak inni ma este a fizetésem is elég magas lesz. A pénz pedig mindig jól jön. Boszorkány vagyok, de azért pénzt még nem tudok előállítani. Túlságosan nagy csoda lenne, ha ez sikerülne. Meg akkor senki nem dolgozna a világon, hanem a boszorkányokhoz mászkálnának és pénzt kérnének, mert előbb vagy utóbb eljutna az emberekhez a hír, hogy valaki képes pénzt teremteni. Én is az vagyok, ha úgy vesszük. Keményen dolgozom, hogy keressek magamnak egy kis pénzt ilyen egyszerű az egész. Soha nem értettem, hogyha valakinek odadobják a munkát, akkor miért utasítja el. Lusta emberek. Sokszor olyan könnyedén jutnának pénzhez, hogy az már nevetséges. Nekem sem kell többet tennem, mint a tömegben pezsgőt osztogatni. Újratölteni és körbe-körbe járni, amíg el nem megy az utolsó vendég is. Már egy ideje ezt csinálom és a lábam is fájni kezd egy kicsit, úgyhogy öt perc szünetre száműzöm magam és ekkor megakad a szemem egy pároson és egy pillanatra még a lélegzetem is elakad. Alex egy másik nővel, aki boldogan pörög a karjai között. Nem szabad féltékenynek lennem, hiszen én vagyok az, aki folyamatosan ellöki magától, de igazából megvan rá az okom. Jobb, ha nem éli bele magát semmibe, mert ha a jövőben esetleg nem élnék nem akarom, hogy összetörje. Inkább maradjon távol tőlem és ne törjön össze a szíve, mint jelen pillanatban az enyém. Ha akarnék se tudnék megmozdulni úgy érzem, hogy a lábaim a földbe gyökereztek és a szememet sem tudom levenni a párosukról. Boldog. Egy másik nővel. Ezt akartam, nem? Még szép, hogy nem.. Egyszerűen csak védeni akartam. Ezt jól megcsináltad Liv.
Szemem surranó, nyúlánk alakján játszott. Kai irigylésre méltó könnyed mozdulatokkal, ruganyosan tekergőzött a díszterem talpalatnyi szabadságában, s terelt minket olyan óvatossággal a testes táncolók között, hogy akár meg is kockáztattam volna, legalább ötszáz év szalad ereiben. Hatszáz. Míg magamban licitáltam, pörgettem a számokat és társítottam az archoz, magam sem tudom, miért, de elmosolyodtam, s ez a visszafogott gesztus elkísért egészen megrovásáig, mikor is szelíden megvillogtattam fogazatom. Nos, a nevem nem balesetből maradozott el, és ezt meg is osztottam vele. - Az csak egy név, Kai - húztam meg a vállam egykedvűen. - Nem is én választottam, csak rám aggatták, miért határozna meg? - hunyorogtam elmélázva, de nem vettem zokon a nevet, amivel illetett, hiszen ez a kis játékosság olyan szelete volt eddig meglátott személyiségének, amit értékelni tudtam. Mindenesetre tudtam, hogy szó nélkül nem hagyhatom. - Héj! Nem szóltak, hogy ez egy jelmezbál? Ne dörgöld az orrom alá, hogy mi vagyok, derítsd ki. Vagy valami - biccentettem felé, és felhörpintettem a pohár tartalmát. Ismét megingatott. Olyan figyelmesen hinti el a magáról adagolt információkat, hogy nem győzöm azon törni a fejem, vajon mire akar kilyukadni. Milyen játék az, amit játszik. - Portland... Ereszd bő lére, hosszú még az este - kacsintottam rá, és szorosabbra vontam közöttünk a távolságot.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Sokat sejtető pillantásokkal figyeltem őt miközben a válaszára vártam. Biztos voltam abban, hogy egy-két dolog megjelent neki a lelki szemei előtt, de ez a gondolat még inkább segített kicsit elterelni a gondolataimat a korábbi dolgokról. Egy aprót az ajkamba haraptam és úgy vártam csendesen, de közben végig őt figyeltem azzal a bizonyos nézéssel. Majd a kérdését meghalva játékosan felhúztam még a szemöldökömet is, majd egy kisebb kuncogás is elhagyta az ajkaimat. – Szóval már lista is, amit pipálni kell? Meg szabad tudnom, hogy mik szerepelnek rajta vagy inkább szeretnél meglepni a dolgokkal? – kérdeztem tőle kíváncsian és kicsit játékosan miközben közelebb lépdeltem hozzá. – A kérdésedre meg nem tudok felelni, mert nem csak rajtam múlik. – mondtam neki mosolyogva és úgy, mint aki részben adta a tudtára, hogy nincsen ellenére. Kezeim a mellkasán pihentek és közben végig a pillantását figyeltem és próbáltam rájönni, hogy vajon mi is járhat a fejében. Miközben felmértem a „terepet” és megfigyeltem a különleges arcokat, akik eme termet tarkították egy pillanatra újra Barry-n állapodott meg a tekintetem. Láttam rajta, hogy valami nagyon leköti a figyelmét, de sokkal inkább olyan volt, mintha keresni valakit vagy talán valakiket. Nem értettem, hogy megint mi történhetett, de hirtelen újra hatalmába kerített az a fura érzés. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy kit keress vagy mit néz ennyire, de nem mertem. Féltem attól, hogy kitérne a válaszadás alól vagy esetleg nem azt mondaná el, ami a valóság és erre nem álltam készen, hogy esetleg ő is titkolózzon ennyire előttem. Milyen magabiztos valaki. – mondtam neki mosolyogva, játékosan, majd boldogan figyeltem őt. Soha nem bántam azt, ahogyan viselkedik. Talán pontosan azzal fogott meg, meg azzal ahogyan bánt velem. Törődött velem, ott volt számomra és meghallgatott és megvédett a múlt démonaitól. Ezekért igazán hálás leszek, illetve azért mert a szürke kis egeret, engem észrevett és egy kisebb kihagyás után visszatalált hozzám. Remek tervnek tűnik és örülök annak, hogy egész estére sikerült megnyernem a figyelmedet. – mondom neki játékosan, de a mosoly még mindig ott ül az arcomon. Nem tudom, hogy mivel sikerült az ujjaim köré csavarnom őt, de örülök annak, hogy sikerült. Elnevetem magamat, majd kicsit meglepődök azon, ahogyan hirtelen elindul, de egy-két lépés után egy kisebb balesett történik. Lassan a kezem kicsúszik a kezei közül és figyelem az eseményeket. Érzem, hogy az emberek minket figyelnek, de nem értem, hogy miért. Hasonló dolgok sokszor történnek ilyen alkalmakkor. Hallom Barry elnézés kérését, a pincér nem csinál nagy ügyet belőle, de az emberek szava egyre inkább kezd zavarni. Nem értem, hogy minek mondják ezt és miért kell bántani őt. Hamarosan meghallom a komoly, de talán kissé parancsoló hangját Barry-nek, mire egy kicsit összerezzenek. Sietve pillantok rá, majd gyorsan előszedem az injekciót, amit adott, de alig, hogy a kezembe fogom, hirtelen nekem jön egy lány, mire hirtelen megfordulok, hogy elkapjam, mert egy férfi igazán durván neki ment. Legszívesebben letépném a fejét a férfinak. A lányra pillantok, akik zavartan néz rám, majd hirtelen elszalad. Majd mire megfordulok, akkor jövök rá, hogy mi is történt. Injekció kiesett a kezemből és a földre érve szét is tört. Óvatosan pillantok fel Barry. – Sajnálom… Én, nem … - kezdek bele a mondatba, de úgy érzem, hogy talán az lenne a legjobb, ha a föld elnyelne. Nem értem, hogy miként lehettem ilyen szerencsétlen, de ezt már nehezen fogom tudni helyre hozni. Lassan közeledni kezdek felé, mert félek attól, hogy esetleg tényleg valami baja fog esni miattam. – Talán jobb lenne kórházba menni. – mondom sietve, mert más ötletem nem támadt ebben a fura és szokatlan helyzetben.
-Azt hiszem inkább meglepnélek -eszem ágában sincs szó szerint kimondani mire gondolok, már úgy is mindketten tudjuk miről van szó és ha lehet, nem szeretném magam beégetni előtte. Így is nagy előrelépésnek számít, hogy sikerült átváltanom merészebb stílusba. -Igen, egyértelmű...- kész, eddig tartott a bátorságom. A mosolyát viszonozom, aztán inkább megfogom a kezét és vezetem befelé és hagyom a francba a témát. Tényleg nem érzem valami aktuálisnak pont ezen a teliholdas éjszakán, nem is értem hogy volt képem rákérdezni. Egy idióta vagyok. Talán pont ennek a „felvilágosodásnak” köszönhető, hogy eleinte inkább csak szótlanul nézelődök és próbálok nem azon stresszelni, hogy mekkora barom voltam már megint. Aztán jön a következő probléma, ami elvonja a figyelmemet teljes mértékben. Méghozzá az, hogy az istenért sem képesek előbújni a haverjaim, akikkel lebeszéltem az A tervet. Őszintén szólva aggódok értük, mert a telefont sem veszik fel egy ideje és ezt az aggodalmat egyre nehezebben leplezem. Valójában csak annak köszönhető, hogy nem kap szét belülről az ideg, hogy Caitlyn újabb témákat hoz fel. A vele való társalgás azért valamennyire elnyomja az idegeskedésemet, de sajnos csak részben. Ugyanis ha jobban megnézi, akkor minden egyes mosolyom mögött ott lapul a félelem, aminek immár vagy ezer oka van. Először is annak a gondolata, hogy árthatok neki ma este. Legszívesebben még a parkolóban a kezébe nyomtam volna egy kis farkasfüvet, de azt végképp nem tudtam volna kimagyarázni. Pedig az lenne a leghatásosabb „eszköz”, amivel távol tarthatna magától farkas alakomban. -Egész estére? Egy életre -egy röpke csókot azért csak adok neki, miután ezt sikerült elmondanom. Jó, mondjuk lehet, hogy volt benne egy kis túlzás, de én akkor is el tudnám magam mellett képzelni Caitlynt hosszú távon. Főleg akkor, ha azt a Barryt is elfogadná, aki voltam több mint tíz évvel ezelőtt. Tényleg szeretném egyszer még felfedni előtte, hogy valójában ki vagyok, de nem tudom mikor állna készen erre. A legelső akadály az, hogy kimagyarázzam neki ezt az egész vérfarkasos ügyet, ha előtte kezdek átváltozni. Miután megegyeztünk, hogy megyünk táncolni megint elkövetek egy hibát. Túl gyorsan próbálok utat törni magamnak a tömegben és észre sem veszem, hogy felém tart az egyik pincér. Természetesen ebből az lesz, hogy a poharak, amik egykor a tárcán voltak összetörnek és a közelben lévők közül mindenki rám szegezi a tekintetét. Legalább úgy néznek rám, mintha legalább felrobbantottam volna az egész épületet. Néhányan még durván be is szólnak, amit megint nem érzek jogosnak és éppen ezért kezdi elhomályosítani az agyamat a düh. Alapesetben nem szeretek verekedni, most viszont... olyan erős rá a késztetés hogy lassan teljesen eluralkodik fölöttem. Ökölbe szorítom a kezeimet, az izmaim megfeszülnek miközben azon filózok ki kapja az első jobb egyenest. Ekkor azonban... -Mi van a szemeddel haver? -szól oda az egyik közelben álló csávó, utána pedig láthatóan mindenki kicsit távolodik tőlem. Van miért félniük szerintem. Van miért. Mielőtt azonban túlságosan beleélnem magam a szerepembe és tényleg egy kisebb verekedésbe torkollna az ügy, a hátam mögött megint meghallom az üveg elcsattanását, most valahogy még élesebben, mint az előbb. Odakapom a fejemet. Az egyik injekció a három közül darabokban, széttörve hever a földön. Caitlyn pedig engem néz. Azonnal a szemem elé kapom a kezemet, mintha a halántékomat dörzsölném mindkét oldalon. Most már enyhült bennem a feszültség, meg merem kockáztatni, hogy a józan eszem is visszatért, abban azonban nem vagyok biztos, hogy a szemem színe nem-e sárga még mindig. Mert holtbiztos, hogy azért távolodtak el tőlem az emberek. Fájdalmaim ugyan még nincsenek, de ez egyet jelent azzal, hogy nemsokára azok is megérkeznek. Akkor viszont tényleg el fog szabadulni a pokol. -Semmi baj, Cait. Még maradt kettő, igaz? -veszem el a szemem elől a kezemet és a lányra nézek várakozóan. A reakciójára vagyok kíváncsi, minden egyes vonását figyelem, keresve az esetleges félelem vagy meglepettség jeleit. Mert én ugye nem látom magam kívülről, hogy tudjam sikerült-e annyira lecsillapodnom, hogy a szemem színe is visszaváltozzon.
- A nevünket általában nem magunknak választjuk, ettől még valahogy szólítanunk kell egymást - emelem égnek a tekintetemet színpadiasan, mintha az értetlenségét szeretném mindenáron megfejteni. Bár bizonyos fokig igazat kell adnom. Én is szívesebben mutatkozom be a becenevemen, mint a szüleimtől kapott néven, amely leginkább egy sorozatgyilkos neve. És mint tudjuk, én nem vagyok az. Nem készítek táblázatokat az áldozataimról, és nem tervezgetem a gyilkosságokat hetekig. Addig sajnos még nem fejlődött a tudományom, pedig biztos sikeresebb lettem volna a családom ellen, ha nem hirtelen felindulásból ragadok vadászkést. A második esélyemet azonban nem fogom a véletlenre bízni. - Mintha annyira nehéz lenne megállapítani, hogy ki micsoda. Az álarcok nem takarják a lényeget - tárom szét szabad karomat. Nem kell ahhoz az illető arcát látnom, hogy bemérjem. Elég egy érintés, néha még annyi sem kell, hogy ha az illető mágikus energiái elég erősek ahhoz, hogy olvassak belőlük. Főleg most, hogy teljesen feltöltődtem mágiával, és már nem csak az a varázstalan korcs vagyok, akit a szüleim olyan szívesen rugdostak folyton félre. Közelebb hajolok a partnerem füléhez, hogy a kérésének eleget téve ne kiáltsam közhírré az észrevételeimet. - Nézd: vérfarkas, vámpír, boszi, halandó... hmm... ő valamiféle félvér - mutogatok sorban a körülöttünk lévőkre, legalábbis azokra, akiknek már sikerült felfedeznem a kilétét. És akkor megakad a tekintetem egy szőke, bozontos hajkoronán. Száz közül is megismerném, még ennyi év után is. Csak öt éves volt, amikor legutóbb találkoztunk, ő valószínűleg már nem emlékszik, de én igen. - Boszorkány - jelentem ki végül, és ajkaim ravaszul felfelé görbülnek, majd követem a drága kishúgom sóvárgó pillantását. Egy párocskát tart éppen szemmel. Miért nem vagyok meglepve? Valószínűleg az a halandó ficsúr a szívszerelme. Hacsak nincs az öcsénkhez hasonlóan speciálisabb ízlése, mert akkor nem kizárt, hogy a nő után epekedik. Azt hiszem, még a hasznomra válhat, ha kiderítem, ki a kicsi Liv gyenge pontja manapság. Szerencsére a mai kor csodája, az internet, ebben valószínűleg segítségemre lesz. Mennyivel könnyebb így, mint húsz éve, amikor a csipogó számított az egyik legmodernebb technikai vívmánynak.
- Akkor nincs mese, szólíts valahogy - vágtam vissza foghegyről, hangomban halovány sértettséggel, amiért ennyire megragadta a téma. Viszolygok az olyan helyzetektől, amiben a másik fél toleranciája nem üti meg a varangyos béka daliás ügyességgel felállított szintjét, holott látni vélhette rajtam, hogy mennyire kevésre tartom azt a firkálmányt, amit jóanyám karcolt az anyakönyvi kivonatba. Messze megütközött az életről tartott felfogásommal a felcímkézés a szülő részéről, és ebből nem egy flancos, de igen pompás bálon fogok engedni. Punktum. A nevem tabu marad, ő pedig jobban jár, ha beletörődik a helyzetbe vagy egy kicsit megerőlteti magát, kellő motivációval az én szám is eljár néha-néha. - Mi lenne a garancia, hogy az általam mondott név valós lenne? Mi a garancia, hogy a tiéd az, Kai? - hunyorogtam rá várakozóan, majd megráztam fejem. Gyermeteg vita ez. Következő megjegyzését követően arcom ismét megnyúlt, de hangom forrása egészen addig elapadt, míg végigvette szavát a kínálaton. Arcátlan pökhendiség vagy hetyke fölény? Érett arcvonalai megrendítették bennem a hitet, hogy valóban kiismertem milyenségét.A típusát talán ismerem, de őt talán sosem fogom. Én csak arra céloztam, hogy ha valami izgatja a kíváncsiságát, ne röstellje megkérdezni, ahelyett hogy ajtóstul ront a háznak, ismerkedés... nevezik így a bölcsek, ehelyett a fél terem diagnosztizálva lett. Miért? Tekintete megállapodott egy hölgyön, aki szőke fürtjein túl teljesen átlagosnak bizonyult, majdhogynem abszolút átlagosnak. De tekintete megragadta, és ez másra sem adott gyanakvást, minthogy ez a lány különleges. - Kit tisztelhetünk benne? - érdeklődtem lélegzetvisszafojtva, ahogy a helyzet magával sodort.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Elmosolyodtam a szavain és jó érzés volt hallani azt a bizonyos dolgot, hogy "egész életre". Azt hiszem Stefan-nak tényleg igaza volt, hogy engednem kell azt, hogy a boldogság átjárja az életemet, a fény bekússzon a sötétségbe és reményt adjon. Nekem Barry jelentette a boldogságot, illetve a remény is egy szebb jövőre, de azzal is tisztában voltam, hogy a múlt démonai még mindig ott lappanganak a sarokban és csak arra várnak, hogy mikor tudnak mindent elrontani. Igen, ahhoz nagyon értettek, hogy a legboldogabb pillanatban jelenjenek meg és kísértsenek engem egészen addig, amíg már nincs menekvés , csak egy újabb bukás. Figyeltem a milliónyi pohár maradványt, de egy pillanatra hirtelen azt se tudtam, hogy mit tegyek, mert közben egy veszekedő párból egy csaj nekem jött és ennek következménye az lett, amire nem számítottam. Nem értettem az embereket, hogy miért esnek egyből Barry-nek, de utána fura dolog történt. Olyan volt, mintha mindenki egy pillanat alatt távolodni kezdene tőle. Nem értettem, hogy miért, majd valaki valamit meg is jegyzett, de nem igazán tudtam arra figyelni, mert próbáltam megnézni azt, hogy marad e éppen injekció. Nagyon reménykedtem abban, hogy nem lesz rá szüksége, de soha nem lehet tudni. Amikor bevallottam neki, hogy az egyik eltört, akkor még reménykedtem abban, hogy menthető lesz a helyzet, de azt hiszem tévedtem. De még mielőtt bármit is reagálhatnék újra kicsit lefagyok és nem értem, hogy miért takarja el a szemét. Már éppen szóvá tenném, de végül elveszi a kezét és kissé érthetetlenül nézek rá, hiszen a szemének nincs is semmi baja. Remélem nem is ment bele semmi se. Nincs... mind összetört Barry. - mondom neki egyre halkabban és a földre pillantok. Nem értem, hogy miként lehettem ilyen szerencsétlen, de még se hagyhattam azt, hogy az a szerencsétlen lány beleessen a sok üveg darabba, de erre újra eszembe jut Barry. Sietve felkapom a fejemet és újra megszólalok. Nem vágtad meg magad valahol? A szíveddel mi a helyzet? Most azonnal kórházba kell mennünk. - mondom neki komolyan, majd elkapom a kezét és meg se várva a válaszát indulok el kifelé. A kabátom se igazán érdekel, semmi se. Egyszerűen csak félek attól, hogy miattam valami baja eshet Bary-nek. Azt pedig nem lennék képes elviselni. Nem érdekel senki rosszalló pillantása, egyszerűen csak átvágok a tömegen egyenesen kijárat irányába.
A maszkom mögül nyugodt tekintettem végigmérem a lányt. Aztán egészen egyszerűen kitör belőlem a nevetés. Milyen érzékeny a kicsike. Szórakoztató, bár enyhén csalódás is. Elsőre nem olyannak tűnt, aki ilyen miatt borítja a bilit. Sebaj. Sosem voltam az a típus, aki mások kedvében akart volna járni, vagy akit érdekelt mások lelkivilága. És ezen a húsz év magánya sem változtatott. Sőt! Mióta visszatértem, még szívesebben gázolok át másokon, csak hogy megfigyelhessem a különféle reakcióikat. Olyan hosszú elzártság után nem csupán szórakozás, de egyenesen élvezet úgy igazán hatással lenni másokra, akár jó, akár rossz értelemben. Végül egyszerűen megvonom a vállam. Tulajdonképpen már nem is érdekel a neve, teljesen mindegy. - Egy lazsáló pincérnőt? – kérdezek vissza érdektelenül. Nem egy olyan vámpírlánynak fogom kiteregetni a családi szennyest, aki még bemutatkozni sem hajlandó. Nem mintha nagyon teregetni támadt volna kedvem. Ami azt illeti, ez a parti nem is sok mindenhez csinál kedvet. Az egyetlen pozitívuma a mai estének az, hogy egészen véletlenül ráakadtam Oliviára. Azt viszont még ki kell okoskodnom, hogy mit is kezdjek a helyzeti előnyömmel. Röpke két évtizede még készen álltam volna megmártani benne a vadászkést. Akkor az lendítette volna előbbre az ügyemet. De talán még hasznom lehet belőle, ha nem ölöm meg őt. Most, hogy már saját erőm van, Jo legyőzése gyerekjáték lesz. És miután átveszem a hatalmat a koven felett, nem árt, ha marad még pár élő boszorkány is. Anélkül nem lehet valami szórakoztató a hatalom. - Hát nem lehangoló? Ez az parti szinte szó szerint haldoklik. A szervezők nem ölhettek bele valami sok energiát – ingatom a fejemet cinkos mosollyal, és közben különleges hangsúlyt adok az ölhettek szónak. – Mi lenne, ha szívnánk egy kis friss levegőt? – pillantok a kísérőmre felvetve az ajánlatot, de nem áll szándékomban ráerőltetni a dolgot. Én azonban vele vagy nélküle, de végül kisétálok a legközelebbi erkélyre. Egyetlen lány álldogál csak idekinn a telefonját nyomkodva. - Hmm… azok a készülékek… még mindig teljesen lenyűgöznek. Szabad? – nyúlok a mobilt tartó keze után, és megfogom, mielőtt elránthatná. Döbbenten pislog rám, én viszont csak kedvesen mosolygok. Nem, nem telefonálni akarok. Finoman felfelé fordítom a kézfejét, majd a mutatóujjammal egy bonyolult jelet rajzolok rá, miközben elmormogok néhány szót. A lány végül mégis elrántja a kis kezecskéjét, és a ráégetett mintát figyeli halálra rémülve. - Egy átok. Fájdalmas halált fogsz halni, hacsak le nem veszem rólad – közlöm vele továbbra is szinte kedvesen mosolyogva, csak a szemeim csillognak ravaszul. – Én pedig örömmel foglak megszabadítani tőle, amint megtettél nekem egy apróságot. Nézd csak – fordulok a terem felé. – Látod azt a szőke pincérlányt? Olivia a neve, és szemmel fogod tartani nekem – közlöm szenvtelenül, és a vigyorom kiszélesedik. Hát nem izgalmas? Korábban ilyesmit nem tudtam volna véghezvinni, de miután egy város kitakarításával száz utazó varázsereje egyesül bennem, már gyerekjáték ilyen átkokat kreálni.
Gúnyt űzött belőlem. Nem is igazán az fagyasztotta rá arcomra a döbbenetet, hogy megtette - csalódott is lennék, ha nem csapta volna le a magas labdát, de az önmagam elé támasztott elvárásaimba is csúnyán belefutottam, s ezáltal olyan lehetőséggel kínáltam meg, amivel nem szabadott volna élnie. Ez pedig egy markáns hiba tőlem. Míg magamban főttem, tekintetemet arcán legeltettem. Szóval ez a srác... Különös, már-már furcsa, és valami olyan erő lakozik benne, aminek én híréről sem tudok, de igazán impozáns - mutatja ezt az előbbi mutatványa, és mindemellett annyira hidegen hagyom, hogy már-már szívemre veszem. Áucs. Szokatlan a helyzet, hogy szinte már-már felkínálom magam a másik félnek, erre rám sem hederít, mintha egy porszem lennék a zakóján, egy buborék az italában, egy izzadtságcsepp a halántékán - szerves része, de nem több kelléknél. Gőgös jégcsapként lépdeltem mellette az erkélyre, de meggyőződésem volt, hogy szinte észre sem vett, ugyanolyan tartással és mustráló tekintettel baktatna kifelé, ha jobbján vagyok vagy ha egyáltalán a teremben sem. Ez pedig sértette önérzetemet. Két alternatív megoldás állt fenn: vagy megölöm vagy elérem, hogy észrevegyen, s csak én birtokoljam figyelmét. Az erkélyre érve megint megállt bennem az ütő. Kai egy lányhoz lépett, megragadta kezét, mormogott valamit, majd a lány sietve elsuhant, ki tudja mi lelte. Kettesben maradtunk. S ahogy a másodpercek teltek, úgy körvonalazódott bennem a felismerés. Hát nem vámpír... - Cassandra vagyok - vonok vállat, hangomban teljesen elnyomtam a feltörekvő vehemenciát. - Cassandra Collins - lépek egészen közel hozzá, hogy orrom az övét súrolja, s bűvkörébe más ne érjen. Kezemet végigfuttatom karján, majd megállapodott vállán. - Igazad van, szörnyű parti. Miért nem megyünk inkább valami csendesebb helyre? - kacsintok rá, szemembe kaján fény ül.
Tényleg nem szeretném elrontani ezt az estét, de lehet, hogy eleve hatalmas baromság volt eljönni. Teliholdkor veszélyes vagyok, egy megfékezhetetlen vadállat, aki csak ölésre van beprogramozva. Hosszú ideig nem láttam magam kívülről, hogy hogyan nézek ki, miközben átváltozok, de aztán a barátom, akinek ilyenkor a pincéjében szoktam tartózkodni felvett engem videóra... elnézést kellett tőle kérnem reggel. Azon csodálkozok, hogy még nem unta meg ezt az egészet. Boszorkányként nem lenne kötelessége, hogy ekkora áldozatot vállaljon értem, mégis megteszi. Eljutottunk odáig, hogy azon sértődött meg, mikor felhoztam, hogy nem nála fogom tölteni az éjszakát teliholdkor. Egyenesen őrültnek nevezett és azt mondta, ha túlélem ezt az estét anélkül, hogy elkapnának, diliházba küld. De a jelenlegi helyzet szerint előbb fogok egy kisebb vadászcsapat furgonjában kikötni, mint egy gumiszobában. Sikerült szépen felhívnom magamra a figyelmet az üvegek eltörésével. Az meg még csak tett rá egy lapáttal, hogy a szemem bevillant. Az előttem állók egyértelműen észrevették, másképp nem kezdtek volna el hátrálni. Remek, már csak ez hiányzott! Az itt tartózkodók nagy része ember, viszont folyamatosan érzem magam körül a vámpírok zavaró, mocskos szagát. Ha elkezdek átváltozni holtbiztos, hogy rám vetik magukat... már ha nem előzik be őket a vadászok. Kétlem, hogy bármelyik fél is hagyná, hogy látványos vérengzést csináljak. Épp ezért kéne az altató vagy legalább a kettő haverom, akikkel lebeszéltem, hogy elhurcolnak, mielőtt más megtenné. C tervem viszont nincs, nem csoda, hogy majdnem kisimul az EKG-m mikor meghallom Caitlyn-től, hogy mindegyik injekciót eltörte. Komolyan azt érzem, mintha egy ütemet kihagyott volna a szívem. -Az meg hogyan lehetséges?! -próbálom minél kevésbé bántóbb hangnemben kérdőre vonni, de ez nem egyszerű azok után, hogy az előbb elég közel jártam ahhoz, hogy a falnak csapkodjak pár szemtelen embert. Már valamennyire sikerült lenyugodnom, de akkor sem volt szükségem erre az információra, hogy mindegyik altatónak annyi. A következő mondataira megint csak nagy szemekkel nézek rá és próbálok ellentartani, hogy ne vonszoljon ki a teremből. -Mi? Jól vagyok! -ilyen erőszakosnak, határozottnak és céltudatosnak is ritkán láttam. És az a helyzet, hogy tetszik ez az énje, van ebben valami megmagyarázhatatlanul vonzó, ami miatt végül hagyom, hogy kivonszoljon az egyik folyosóig, ott viszont behúzom a kéziféket. -Caitlyn, nincs semmi gond és nem is lesz -bárcsak tényleg így gondolnám. -Ha mégis, akkor te tudsz rajtam segíteni – talán ha megfog egy pezsgősüveget és fejbevág vele. Még nem próbáltam ki a módszer hatékonyságát, az viszont biztos, hogy nem vagyok sebezhetetlen. Valamivel biztos ki lehet ütni, még mielőtt teljesen átváltoznék. -Én bízok benned -ha távolodni szeretné akkor erősen fogom ahhoz, hogy ne tehesse, majd közelebb lépek hozzá. Először a barna szemeire téved a tekintetem, aztán az ajkaira. -Nem szerettem volna elrontani ezt az estét.
Hát igen. A kis hölgynek nemigen marad más választása, minthogy megtegye, amit kértem tőle, már ha kicsit is félti az életét, és hát ki ne féltené? Figyelem, ahogy rémült tekintettel visszasétál a terembe. Remélem, jó szolgálatot fog nekem tenni. Jól fog jönni némi plusz infó a drága húgomról, nekem viszont nincs semmi kedvem az egész estét ezen az unalmas partin tölteni az ő megfigyelésével. Amiatt nem aggódom, hogy nyomát veszítem a segítségemnek, hisz a megbélyegzése által bármikor rátalálhatok. Az ajtó még be sem csukódik mögötte, és a kis vámpírom lép elém. - Cassandra - ismétlem utána a nevét, amint kiejti, és érdeklődve fürkészem az arcát. Vajon miért gondolta meg magát? Ráunt a rejtélyeskedésre, vagy ráeszmélt, hogy a figyelmem kezd lankadni az irányába? Hiába, én személy szerint elég nyílt ember vagyok. Egyik a kevéske jó tulajdonságaim közül. Mindenesetre sikerült újra felkeltenie az érdeklődésemet. - Hmm... már értem, miért esik nehezedre bemutatkozni. Ez a név nem igazán illik hozzád, hacsak nem voltál valaha egy roma kuruzsló lánya... Mi lenne, ha Cassnek szólítanálak? - biccentem enyhén oldalra a fejem, és úgy figyelem őt közvetlen közelről. Ismét pofátlanul merész és közvetlen, mint mikor odabent csatlakozott hozzám. Tetszik. Még mielőtt válaszolnék a kérdésére, egyik kezem a derekára helyezem, onnan a hátára csúsztatom, és közben a saját testemmel hátrálásra késztetem egészen addig, míg a korlátnak nem ütközik. Aztán felnyúlok, és ha csak meg nem akadályoz ebben, lehúzom róla az álarcát, majd ugyanezt teszem a sajátommal is. Megkönnyebbülés. Már kezdett zavaró lenni az az izé a fejemen. Ami pedig őt illeti, kíváncsi voltam az arcára, hogy olyan szép e, mint a maszk árnyai mögé bújtatott szemei sejtették. Nem kell csalódnom. - Benne vagyok. Lépjünk le innen - válaszolom meg végül a kérdését még mindig szemérmetlen közelségből. Aztán sejtelmes vigyor húzódik ajkaimra, és ellépve mellé megtámaszkodom a korláton. - Hová szeretnél menni? - pillanatok végül fel rá. New Orleans nem az én terepem, nem ismerem a várost, mondhatjuk, hogy csak átutazóban vagyok, szóval tippem sincs, hol lenne érdemes folytatni az estét.
Kezdőlap
Pedig sok van mi csodálatos...
Which one is your mask?/url]
|
Ƹ̵̡ 
Ƹ̵̡ 