Kol & Elijah

The family is power

 

Talán nincs is olyan ember a földön, aki ne vágyna egy másik sorsra, vagy egy másik életre. Úgy hiszem nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy részesültek a tökéletes boldogság adományában. Megszámlálhatatlan alkalommal jutott az eszembe, ha vajon nem ezer éves Ősi lennék, akkor miféle életem lenne, és hol lennék vajon? Persze reálisan belegondolva nyilván holtan pihennék a föld alatt, marék por és hamu formájában - esélyem sem lett volna megélni korokat, és évszázadokat. Hogy a tény, miszerint a jelen érát is megismerhettük annak minden vívmányával és elmondhatatlan hátrányával szemben, áldás-e vagy átok, erről alighanem személyenként is megoszlanak a vélemények. Ahogy Niklaust a festészet vonzotta, úgy engem a művészet, így hát tagadhatatlanul ezerszer töprengtem el azon az egyébként haszontalan feltételezésen, amely úgy szokott kezdődni, hogy "mi lett volna, ha...?". Hogy én vajon miféle úton tapodnék, ha a jelen kor gyermeke lennék, emberi élettel a hátam mögött? Az igazat megvallva, mindig is irigyeltem a színészeket - már Balzac, és Shakespeare idejében is lenyűgözött a lehetőség, hogy valaki eljátssza mások életét és feladatait: csodálatom pedig ebben a században jócskán meghaladja azt a fokot, amely még az irigység bűntelen szintjét fémjelzi. A legnagyobb pozitívum ebben a foglalkozásban az, hogy mikor a végén elhangzik a jelenet végét jelentő szó, a színészekről úgy foszlik le a szerep, mint egy ruha - de ezen időszak közt szabadon járhatnák át két világ: a valóságos, és az általuk életre keltett élet között. Azon kapom magam, hogy jelen pillanatban piedesztálra emelném azt, aki egy "csapó" kiáltással véget vetne annak a szürreális fiaskónak, ami meghatározza a Kol-al való beszélgetésemet. Fásult közönnyel, és a vereség keserű tudatával nyugtázom magamban a tényt, hogy aki velem szemben áll, már nem a fiatalabb öcsém, csupán egy abból fejlett idegen.
- Nem, Kol. Hiába is igyekszel győzködni magad, nem vagy ugyanolyan, mint régen. Akkor sem, ha visszakaptad a mágiát, amelyre születtél, és akkor sem, ha emberi érzések élnek benned. Az a Kol, akit én ismertem, kedves, vidám fiú volt, aki kész volt bármikor megnevettetni még a jókedvéről nem éppen híres apánkat is. Mindig úgy hittem, hogy olyan leszel majd a számunkra, mint a sötét vihar végén a felcsillanó napfény: mindegy, mit rombolt le a felhőszakadás, nem számít, hányszor sújt le villámaival az ég, amikor van, ami elűzi a rettenetet. De pont az ellenkezőjévé váltál a reményeimnek: te magad lettél a vaksötét felhő, amely a földre zúdítja veszedelmét - sóhajtok, érezhetően belefáradva a hamvába holt lehetőségbe, hogy megmozdítsam Kol vénáiban a Mikaelson vért - azt a vért, amely a sors kiszámíthatatlan szeszélye folyamán összeköt vele. Nem hibáztatom ezért Kol-t, csak önmagam: egyszerűen fel nem foghatom hol siklott félre a szándékom, amellyel széthullással fenyegető családomat igyekeztem összefogni, vagy hogy miért nem vettem észre idejében a figyelmeztető jeleket. Talán Kol-nak van igaza, mikor a fejemre olvassa, hogy olyannyira feltettem minden Niklaus megmentésének lapjára, hogy nem maradt időm és figyelmem azokra, akik a maguk módján szintén tőlem vártak volna segítséget vagy támogatást.
Aztán az általa közölt tények még inkább megingatják a lábam alatt a talajt: úgy érzem magam, mintha egy film felénél lépnék be egy moziba, ennél fogva nem érteném az előzményeket és a történteket.
- Számomra valami nem világos - ráncolom össze a szemöldökömet, mint aki bele iparkodik látni egy olyan történés mélyébe, amely homályos. - Ha arról a Laylah-ról és Aya-ról beszélsz, akiket ezer évvel ezelőtt ismertünk, a gonosztevő szó nem tűnik túl helyénvalónak - rázom a fejem, hátam nekitámasztva a lépcső korlátjának, és miközben kényelmesen zsebre vágom az egyik kezem, egy apró félmosoly tűnik fel a szám sarkában. - Feltéve persze, ha nem Laylah is meglepődött a tényen, hogy mivé fajult az egykoron ismert Kol Mikaelson, és a saját módszereivel igyekezett téged meggyőzni arról, hogy a viselkedésed hamarabb hoz rád veszedelmet, mint ahogy sejtenéd. Ha igen, akkor úgy vélem, számodra bárki gonosztevő - köztük én is - aki igyekszik téged felvilágosítani a magatartásodat illető problémákról.

ღ zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Kol & Elijah

The family is power

 

- Öcsém, remélem tisztában vagy vele milyen nagy jelentőségű szó az én számból, ha kimondom: talán tévedtem ezer évvel ezelőtt, és Niklaus lelkének megváltása helyett a te természeteddel kellett volna foglalkoznom. Talán ezernyi gondot és bajt hárítottam volna el a családunk feje felől, amely mind azon téves megállapítás következményei voltak, hogy kívülálló vagy közöttünk, illetőleg hogy éppen ezen jog által felvértezve megtehetsz bármit - sóhajtok fel némileg türelmetlenebbül, mikor beismerem, hogy Kol-al eszmét cserélni legalább olyan lehetetlen, mint Rebekah-t cölibátusra kárhoztatni. Minden érvem és magyarázatom lepattan róla, mint ágyúgolyó a vár faláról, és olyan mértékben teszi próbára az elmúlt napokban amúgy is meglehetősen próbára tett türelmemet, mint még talán egyszer sem létezése során.
- Engem vádolsz hipokrita viselkedéssel Kol, és nem veszed észre, hogy te magad éppúgy birtoklod eme jellemvonást, mint ahogy bennem elítéled - emelem fel ujjamat, hogy Kol arcába szegezzem. - Ha nem lenne bennem emberség, most ugyanarra a sorsra kárhoztatnálak, mint amelyre egykoron Niklaus. Áldd a jó sorsod és a szerencséd, hogy ezt a beszélgetést nem vele ejted meg - fűzöm hozzá, majd karba fonom a kezeimet, és úgy hallgatom végig komoran a kitörését.
- Értem. Tehát visszakaptad azt az életed, amire születtél. Emberként, és boszorkányként. És most feljogosítva érzed magad ezen új képességeid által, hogy minden kapcsolatot megszakíts a családod tagjaival. Ugyanakkor nem látod be, hogy önmagad ellen beszélsz. Ez alkalommal szintén annak a bizonyos jónak az érdekében cselekszem, amelyet te mélyen megvetsz - rázom meg a fejem. - Te is a családunk tagja vagy, Kol. Nem tudom mi a szándékod, ellenünk fordulni, és a boszorkányok közé állni, de ezt mit sem változtat azon a tényen, hogy egyazon vér folyik az ereinkben. És hibásan vádolsz azzal, hogy mindig Niklaus helyeztem előtérbe. Mindannyiótokat előbbre valónak tartottam önmagamnál. Ha Niklaust támogattam némely döntésében, amely hátrányosan érintett téged, kizárólag azért volt, mert veszedelembe sodortad a családot. Vess meg engem, vagy Niklaust, meg nem értem, de elfogadom. De Rebekah élete vagy sorsa is oly mindegy neked? - vágom a kezeimet zsebre. Tudom, hogy ha mást nem is, de egyetlen lánytestvérünket Kol ugyanúgy szereti, ahogy mindnyájan. Ha ennek ellenére Bekah végzete is mindegy neki, akkor Kol-al nagyobb a baj, mint gondoltam, és sokkalta fájóbb csalódással állít szembe, mint Niklaus valaha is ezer éves történelmünk alatt.
Amikor egy utolsó - ámde meglehetősen sokkoló - információ közlése után hátat fordít nekem, hogy az emeleti lépcső felé induljon, szinte öntudatlanul nyúltok utána, és ragadom meg karját a könyökénél.
- Ha úgy hiszed Kol, hogy a szeretet amit irántad érzek nincs akkora, mint amely bármely testvéremmel összeköt, tévedsz. Az fiatalabb öcsém vagy, ennél fogva a magad lobbanékony és meggondolatlan természetével egyetemben szeretlek. Talán többször kellett volna mondanom vagy éreztetnem századok alatt, és talán jogosan rovod fel nekem, hogy Niklaus javára billentettem el azt a bizonyos mérleget. De magad is tudod, hogy az érzelmeket csupán megélem, de nem szokásom felszínre hozni, és néven nevezni őket. Fogadj el engem így, ahogy én elfogadlak a magad egyéniségével. Nem akarom, hogy hátrányban érezd magad, sem azt, hogy el kelljen hagynod a várost. Hozzánk tartozol, Kol. Ezt most mondom el neked így először, és utoljára is - teszem a vállára a kezem. - És sajnálom, ha most más témára kell terelnem a szót, de mit beszélsz? Miféle Laylah? - ráncolom a szemöldökömet. Egy valakit ismertem ilyen névvel - annak idején a faluban élt, ahol mi is. Boszorkány volt, aki azóta már nyilván por és hamu formájában gazdagítja a világ talaját. Képtelenség, hogy ezer évet bárki is túléljen, aki nem anyám varázsának köszönhetően a halhatatlanság azon formájában részesüljön, amely a mi vállunkat nyomja századok óta. Ugyanakkor itt áll előttem maga az élő ellentmondás: ha Kol halálok elszenvedése után is visszautat talált az életbe, miért ne sikerülne másnak is?
- Mit tettél, Kol? - komorulok el, és kezem leesik a válláról. Az öcsémből, aki per pillanat teljesen kifordulva önmagából éli az életét, bármily ostobaságot és elhamarkodott cselekményt képes vagyok feltételezni.

ღ zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Kol & Elijah

The family is power

 

Elmémben felsejlik egy régi-régi emlék, még gyermekkorunkból, ami már akkor tökéletesen előrevetítette Kol későbbi jellemét. Az öcsém egy apró varázslata során meglehetősen elszabadult kunyhónkban a pokol, és apánk akkor nagyon szigorúan és keményen megfeddte - mire Kol válasza hasonlított ahhoz, amit most produkált. A magába szállás és megbánás helyett inkább jelképes kardot ragadott, és a képzelt ellenfélre vetette magát - akkor az sem érdekelte, hogy a józanság és ésszerűség egyetlen szikráját sem lehetett megtalálni cselekedetében. Ugyanúgy, ahogyan most sem. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni annak lehetetlen mivoltát, hogy ifjabbik öcsém még mindig nem volt képes megtanulni, hogy a harag és a túlzott magabiztosság a legrosszabb tanácsadók soraiba tartoznak. Ha anyám ugyanúgy tükröt tartott volna elméje elé, ahogy velem is tette, Kol vajon mit látott volna benne? Egy sértett gyermeket, aki elhanyagoltsága feletti megbántottságát siratja, vagy épp egy romlott angyalt, akihez egyszerűen fel sem ér az általa elkövetett bűnök létezése?
- Nem mondhatnám, hogy örömmel, sokkal inkább megelégedéssel tölt el, hogy most sem okozol csalódást - válaszolom végül, derűs nyugalommal szemlélve kitörését. Érzékelem haragját, úgy áramlik felém, mint egy szökőár. - Ugyanakkor hagy hívjam fel rá a figyelmed, hogy soha nem volt rá precedens hosszú életem alatt, hogy elnyomtam volna magamban a még bennem élő emberséget - fűzöm végül hozzá. Lehet engem vádolni bármivel, képmutatással, önteltséggel, pontosan úgy, ahogyan ő teszi, de azzal nem, hogy a tetteim nem mindig és minden körülmények között a család javát szolgálták. Ellentétben vele, aki vakon rohant neki a világnak, és nemtörődöm módon hozta fejünkre nemegyszer a menekülés kényszerét, vagy épp a pusztulás szelét.
- Ha jól veszem ki szavaidból öcsém, azzal gyanúsítasz, hogy a szeretetem, amit testvéreim iránt érzek kizárólag Niklausra és Rebekah-ra terjesztem ki, és te kívül esel ezen körön - szögezem le. - Kérlek bocsáss meg, de ennél távolabb még sosem jártál az igazságtól. Nem téged, a tetteidet ítélem meg Kol, pontosan azért, mert veszélybe sodrod vele azt a családi egységet, amelynek a létezésében nem is hiszel - állok fel a székből. - Nézd meg ezt a várost! - mutatok előkelő mozdulattal az ajtó irányába, amin túl a mindennapi élet színfalának fellépői élik perceiket. - Olyan, mint egy dinamit, és csak egy szikra hiányzik nem csupán a robbanáshoz, hanem ahhoz is, hogy a helyén csak pernye és enyészet maradjanak. Ez a MI városunk, Kol. A jogos tulajdonunk, amit mi magunk alapítottunk, még akkor is, ha te akkoriban... - akadok el egy pillanatra -  némileg kívül maradtál az eseményeken - fogalmazom meg roppant finoman azt az időszakot, mikor Niklaus tőrének köszönhetően csaknem egy évszázadot kihagyott a történelemből. - Hayleynek már el kellett menekülnie innen Hope-al egyetemben. Niklaus a lánya nélkül tengeti a napokat egymás után, és csak idő kérdése, hogy Hope fénye nélkül visszasüllyedjen abba az áthatolhatatlan sötétségbe, amelyből egy időre a napvilágra bukott - vágom zsebre a kezem, és sétálgatni kezdek fel-alá az udvar kopott kövein, ügyet sem vetve a széttört pohárra, és a talpam alatt folydogáló whiskypatakra. - Hope a te unokahúgod is. Csakugyan hidegen hagy a sorsa? - kérdezem, de nem várok választ. - Nem a saját egómat féltem Kol, és csak bízni tudok benne, hogy elhiszed. Az örökkön-örökké fogadalma összeköt bennünket, még akkor is, ha a te érdeklődésedre vagy tiszteletedre nem tart számot. Én békét akarok, Kol. És ennek az ára egy fegyverszünet, ami azonnali hatállyal megdől abban a pillanatban, ahogy kiontod egy boszorkány, vagy farkas életét. A város a tiéd is, így hát nincs hozzá jogom, hogy elküldjelek - és a lelkiismeretem sem engedne egy ilyen súlyú, és hozzám méltatlan tettet. De senki, egyetlen uralkodó sem hiheti azt, hogy boldog királysága lehet halottakkal és vérfolyammal a trónja alatt - fordulok vele szembe, és pillantásommal fogva tartom az övét. - Ezer év alatt semmi mást nem tettem, csak feláldoztam magam a család oltárán, és mégis, mindaddig nem állhatok meg, míg nem biztosítom New Orleans békéjét. Elfáradtam Kol. Már semmi mást nem szeretnék, csak megpihenni egy hosszú, hosszú feladat után. Kérlek téged, az idősebb testvér jogán kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat.  

ღ zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Kol & Elijah

The family is power

 

Amióta csak elértem azon életkort, hogy már felfogtam mások cselekedeteit, és voltak emlékeim is ezekről, félelemmel vegyes csodálattal bámultam apámat - bár néha a neheztelés felülírta bennem az apa iránti feltétlen megkövetelt tiszteletet és szeretetet. El sem tudtam képzelni, miféle démon tombolhat a lelkében, mi viheti rá olyan tettekre, amelyekkel kiváltotta belőlünk, hogy vigyázzba meredjünk a puszta szemvillanására is. Én is sokszor megízleltem általa a terror mindenféle vállfaját, de ez mind eltörpült ahhoz képest, amit Niklausnak és Kol-nak kellett kiállnia. Nem tudom, apámnak volt-e a kezdet kezdetén fogalma róla, hogy Niklaus képében egy másik férfi gyermekét neveli, de öcsém sosem tudott közel férkőzni a lelkéhez - igazából mindig is olyan volt a viszonyuk, mint a legzordabb tél fagyos hidege. A mágiát atyám szintén nem becsülte sokra, valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy Kol vonzódását a varázslat iránt is értetlen haraggal szemlélte. Ezt a véleményét talán csak az az éjjel változtatta meg, mikor anyám bűbájának, és apám kardjának köszönhetően keltünk új életre mindannyian. Bárhogy is, a lelki sebek, amelyeket testvéreim szereztek gyermek- és kamaszkoruk táján, míg férfivá nem értek, láthatóan örök és letörölhetetlen nyomot hagytak a lelkükön. A harag, a megemésztetlen gyűlölet ott bújkál minden mozdulatukban és megnyilvánulásukban - csak épp nem a megfelelő személy ellen irányul.
Figyelem, ahogy Kol szemeiben felparázslik a mérhetetlen indulat, majd közelebb lép, és ahogy felém sziszeg, hangja úgy csattan, mint az ostor valamikor réges-régen Niklaus hátán.
- A szubjektivitás meglepően emberi jellemvonásának most sem vagy híján, öcsém - válaszolom végül, kitörésének végén. Nem vagyok dühös, megfélemlíteni sem tud, sokkal inkább valamiféle mély lemondással nézek a szemeibe. Ezer évembe került Niklausból előcsalogatni az embersége halvány szikráját és maradékát, ám ahelyett, hogy végre karba font kezekkel megpihenhetnék, kezdhetem a munkát elölről, ezúttal Kol pszichéjét ápolgatva. Életemben most először viseltetem valamiféle megértéssel apám iránt: csakugyan nem lehetett könnyű irányítani egy családot, amelynek tagjai ilyen mértékű temperamentum által vannak fűtve.
- A roppant önsajnálatod közepén hajlamos vagy megfeledkezni arról, hogy a szabadság Niklaus mellett, ahogyan te hívod, sokszor torkollt hosszabb-rövidebb kényszerpihenőkbe, egy tőrrel a mellkasomban. Évtizedeket hagytam ki a világ történelméből, Kol. Nincs jogod a fejemre olvasni, hogy jómagam ne ismertem meg volna a halál halvány árnyalatát. Ugyanakkor elismerem, hogy az élményeim messze nem olyan mélyek, mint a tieid - teszem hozzá. - Ami az ifjú Davina Claire-t illeti, bízom benne, hogy minden ágálásod ellenére képes lesz hatni rád. Ellenkező esetben kénytelen lennék kifejteni mély csalódásomat azt illetően, hogy olyasvalakinek nyújtja a barátságát, aki nem biztos, hogy megérdemli azt - ülök le kényelmesen az asztalhoz, és megvárom csendes türelemmel, míg arca visszanyeri emberi vonásait. - Nem szeretném, hogy elhagyd a várost. Nyilván nem kell cizellálnom, sem felhívnom rá a figyelmedet, hogy meglehetősen sokan vagyunk New Orleansban, akiknek ittlétünk a kelleténél jobban bántja a szemét, vagy az egóját. Ha elmenekülnél, nem csak te lennél gyenge. A családunk hatalmát is aláásnád vele. Számunkra mindennél nagyobb igazságot rejt a mondás, miszerint az egységben az erő, öcsém. Az örökkön-örökké köteléke rád is érvényes. Mikaelson vér folyik az ereidben. Egyébként is, elég volt a századokon át tartó menekülésből. Ez a város az otthonunk. Hazatértünk. Ennek jogosságát senki nem veheti el tőlünk. Ennél fogva nyomatékosan kérlek, hogy tartsd féken az indulataidat. Nem szeretnék drasztikusabb eszközökhöz folyamodni, és kölcsönkérni Niklaus tőreit - de ha okot adsz rá, ezúttal én magam teszek róla, hogy ne törhesd meg a város egyébként is illékony békéjét.

ღ zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Kol & Elijah

The family is power

 

Ezer év, na meg még néhány. Ennyi ideje létezem a földön, kitéve a fiatalság és romolhatatlanság állapotának, és ezen időszak alatt szinte semmi mást nem csináltam, mint igyekeztem közösséget formálni azon emberekből, akikkel a sors kiszámíthatatlansága egy vérvonalba tartozóvá emelt engem. Mindig én voltam a kőszikla, amin a vár nyugodott, az erő, és a kitartás. Biztosnak tűnő határozottsággal irányítottam a testvéreimet, és tartottam kézben a gyeplőt, talán ennek is köszönhető, hogy a jutalmam nem volt más, mint egy tőr a szívembe, és egy száz éves, fekete és áthatolhatatlan mélységű álom. Egyik öcsém sem tolerálta túl jól, vagy éppen túl sokáig a szabályok kötöttségeit, és a józan ész szavát. Niklaus számára találtam egy halvány mentséget a lelkem mélyén: kevesen dolgozták volna fel ép pszichével azt a terrort, amelynek apánk kitette őt, egészen kisfiú korától az átváltozása napjáig. Kol-t illetően viszont erősen ingadoztam a megértés, és megbotránkozás között - ő néha úgy viselkedett, mint egy csínytevő gyerek, aki tudja, hogy a tilosban jár, de az e felett érzett öröme kárpótolja ezért. Persze én sem vagyok híján bizonyos jellembeli hibáknak, és nekem is vannak gyengeségeim: konkrétan az, hogy ezer évnyi ámokfutás ellenére is képes vagyok mindkét öcsémben meglátni azt a halvány szikrát, ami képes újra és újra eltölteni engem reménnyel. Hívhatjuk ezt talán nemes gyengeségnek, vagy akár botorságnak is, nem számít - mit sem változtat a tényeken.
- Néha hajlamos vagyok elfeledkezni róla, hogy az átváltozásod napján te jóval nagyobb veszteséget szenvedtél nálunk - válaszolom végül Kol-nak. Mi mind veszítettünk valamit: a békés öregség, és halál lehetőségét, ezzel együtt a becsületet és ártatlanságot is. Emberekből szörnyekké váltunk - a lelkünk volt az ára. Kol-tól viszont jóval többet vettek el, mint az emberi lét: az anyánktól örökölt varázsereje is semmivé lett azon az éjszakán, mikor meghaltunk, hogy új életre keljünk. Ahogyan Niklaus a szépség és művészet iránti fogékonysággal az ereiben született, úgy Kol-nak a boszorkányság jutott osztályrészül, és emlékszem, már alig tíz éves korában a kisujjából rázott ki néhány varázslatot. Számára elveszteni ezt az erőt olyan lehetett, mint mikor a gyerektől elveszik a rég áhított, kedves játékát. Talán az efeletti frusztráltság lehet a magyarázat arra, hogy öcsém az elmúlt századok alatt egyszerre viselkedett ki- és beszámíthatatlanul.
- Kol, ha az én boldogságomat annyira szíveden viseled, akkor kérlek, az elkövetkezendő időszakban próbálj meg úgy viselkedni, mint aki már kinőtt a kamaszos dühkitörésekből - sétálok el a falig, hogy szemügyre veszem a kőből faragott Mikaelson címert. Sajnálatosan van egy olyan érzésem, hogy ha ennek a faragványnak beszélnék jobban megszívlelné a szavaimat, mint ahogy az öcsém fogja tenni.
- Egyébiránt, ha már Davina szóba került - folytatom a mondókámat, de még mindig a címer cirádáit figyelem úgy, mintha még sosem láttam volna ezelőtt, így nemes egyszerűséggel hátat fordítok Kol-nak: csak a hangomat hallja, de nem látja az arcomat - a vele kötött barátságod remekül vág a tervemhez. Talán az ő kedvéért képes leszel magadra ölteni egy kulturált viselkedésformát - fordulok végül sarkon, belenézve az öcsém szemeibe - egyszerre árad belőlük gúny, és kíváncsiság.
- Mint ahogy te is tudod, jó ideje dolgozom már azon, hogy fegyverszünet lépjen életbe a városban. Ennél fogva szeretném meghívni az otthonunkba a boszorkányok és vérfarkasok vezetőit, és legfontosabb embereiket. Nyilván nem kell cizellálnom, hogy nem irántunk érzett bizalommal felvértezve jönnek majd el ide, így hát jelentősen elősegítené az ügy előmenetelét, ha nem torkollna mészárlásba, vagy éppen durva sértegetésekbe a fogadásuk - szögezem le. Azzal tisztában vagyok, hogy Niklaus - Hope hazahozatala érdekében - uralkodni fog a nem éppen toleráns természetén, Kol-t illetően azonban erőteljes kétségeim vannak. Ő mostanában úgy viselkedik, mint egy időzített bomba, amelynek senki nem látja a számlálóját - ennélfogva senki nem tudja, mikor jut el a robbanás pillanatáig.  

ღ zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Kol & Elijah

The family is power

 

Ezer év történései és viszontagságai kellőképp megedzették az idegrendszeremet ahhoz, hogy Kol gúnyos szavait félig-meddig képes legyek ignorálni. Különös belegondolni, hogy mindannak ellenére, hogy Niklaus mindig is olyan volt, mint egy időzített héliumbomba, amely felrobbanása esetén akár egész Amerikát letarolhatá, lélekben mégis közelebb áll hozzám Kol-nál. Talán a neveltetésünk számlájára írható ez a végeredmény: gyermekként a viszonylag nagy korkülönbség tett róla, hogy ne kerüljünk közel egymáshoz - míg én már szinte férfinak számítottam, és ehhez mért feladatok vártak rám, ő még csak kisfiú volt, aki arra ítéltetett, hogy javarészt anyánk szoknyája mellett ücsörögjön. Ő nem tudta, mivel töltöm napjaimat, és viszont - ezt a széles szakadékot századok alatt sem voltunk képesek átugrani, hogy közeledhessünk egymás felé.
- Úgy hiszem, mindenkinek más és más oka nyílik arra, hogy az öngyilkosság ezen módját válassza, öcsém - válaszolom végül, majd felkelek a székből, ami ismét síró nyekergéssel veszi tudomásul, hogy immár nem terhelem súlyommal, aztán elsétálok az asztalig, és lám, még ezen korban is léteznek csodák: a koszos, eső áztatta, levelekkel telehordott tányérok és poharak közt találok egy bontatlan üveg italt. A whiskey zamata már akkor megcsap, mikor felnyitom a butéliát, majd kikeresem a két legkevésbé koszfoltos poharat, hogy bőséggel csorgassak beléjük az aranyló italból, és az egyik poharat Kol felé csúsztatom. - Mindig is tudatában voltam, hogy a családunk tagjai egytől-egyig különös tehetséget mondhatnak magukénak. Niklaus tehetséges festő, jómagam - kérlek nézd el nekem - de legalább ennyire tehetséges zenésznek bátorkodom nevezni magamat. Te pedig csodálatos pszichiáter lennél, vagy épp előadásokat tarthatnál "hogyan lehet tönkretenni mentálisan egészséges családtagok teljes idegrendszerét" címmel - jegyzem meg, nem gúnyosan, csak tántoríthatatlan tárgyilagossággal. - Meglep, hogy itt látlak, Kol. Ahogy a városi híreket hallottam, meglehetősen sokat múlatod mostanában az ifjú Davinával az idődet. Nem tisztem felróni neked ezt, respektálom a magánélet szentségét. Ennek okán viszont ha megbocsátod, nem válaszolok a meglehetősen indiszkrét kérdésedre - mosolygom el magam, bár nem kárhoztatom őt. Inkább keresse a boldogság halvány árnyékát nők karjában, mint a város lakóinak legyilkolásában. Kol heves vérmérséklete már a múltban is nem egy alkalommal sodort veszélybe valamennyiünket - sokszor csak a csodán múlt a menekülésünk.
- Amikor feladtam Algírban a másik otthonomat, nem vártam, hogy a hajdani pompa helyén egy romhalmazt találok majd - hordozom végig pillantásomat az udvaron - vigasztalan a kép. - Hogyan várhatnánk el a családunk felé irányuló tiszteletet ilyen körülmények között? - kérdezem. - Úgy hiszem itt az ideje, hogy ismét felvirágoztassuk a Mikaelson házat. Épp itt az ideje egy új korszak kezdetének lerakni az alapjait. Vannak ezzel kapcsolatban ötleteim, de gyanítom, a legnehezebb része az lesz, hogy józan ésszel képes legyek hatni rád, és Niklausra - mondom, mintegy mellékes megjegyzésként. Azt már megtapasztaltam, hogy egyik öcsém tekintetében sem célravezető megoldás ajtóstól rontani a házba.  

ღ zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Kol & Elijah

The family is power

 

Nagy levegőt veszek, és lefújom a port a régi, kosz ette asztalról, amely elfoglalja az udvar közepét, mint valami bizarr, vagy tragikus véget ért vacsora jobb napokat is látott emlék. Az egykoron fehér abrosz aszfaltszürkére változott, kicsorbult tányérok, törött poharak hirdetik a régi élet nyomait és megszűntét. Minden léptem halkan dobban a köveken, mintha a hetek alatt felgyűlt kosz és avarréteg, amit a szél sodort be a bejárati ajtón, lefogná cipőm kopogásának neszét. Olyan a régi Mikaelson ház, mint egy elhagyatott elvarázsolt kastély egy régi vidám parkban. Csak a néma csend, a természeti elemek rombolása, és az enyészet hatalmának eredménye látszik mindenfelé. Igazából nem is tudom, mikor jártunk erre utoljára. Mintha egy másik ezer évbe veszne az az időszak, mikor élet töltötte meg a falak által határolt birtokot. Rebekah az elmúlt időszakban keveset volt a városban, és mintha csak Harley Hope-el egyetemben Niklaus lényét is elvitte volna a városból, keveset látom az idősebbik öcsémet is. Kol pedig amúgy sem volt túlságosan nagy rajongója az épületnek: sokkal inkább a boszorkányok ifjú vezetőjével múlatta idejét a város azon részén, amely modernebbnek és élettel telibbnek bizonyul a háznál.
Az erkélysor alatt végigfutó folyosón megtorpanok, majd zsebkendőmet előhúzva zakóm zsebéből, simogató, finom mozdulatokkal letörlöm a régi pianínó tetejét, amit bemocskolt a porral kevert eső, majd zajosan egy széket húzok a hangszer mellé: a négy láb csikorgása a padlón olyan, mint egy régi siratódal, vagy mintha egyenesen a ház szelleme sikítaná ki magából a haragot, a félelmet, és a csalódottságot. Felhajtom a billentyűzet tetejét, és ujjaim gondolkodás nélkül, szinte maguktól futnak végig a tasztatúrán fel-alá, dallamok nélkül. Ha emlékeim nem csalnak utolsó játékom a hangszeren arra az időszakra tehető, mikor néhány évvel ezelőtt, mintegy ellentmondva önmagam személyiségének, beültem egy jazz-bár zongorája mögé, hogy néhány dal erejéig kisegítsem a zenekart. Akkor egy vehemens boogie-boogie ütemének rendeltem alá magam, most viszont csak egy adagio jöhet szóba: lassan játszom egy temetési éneket, darabosan, mintha csak magamat, és ujjaimat is emlékeztetnem kellene a futamokra és dallamra. A szél ismét feltámad, megcibálja tincseimet, körtáncra készteti az udvaron fekvő elszáradt leveleket, és a halk susogás úgy egészíti ki a gyászos muzsikát, mintha egy holt lelkekből álló kórus adna koncertet vagy díszkíséretet. Aztán az kezem, mintha csak erőre kapna, gyorsabb futamra vált, mintha ezzel akarnék üzenni a kihaltságnak, hogy felveszem ellene a harcot - és egyébiránt is élvezem a muzsikát. Ami Niklausnak a festészet, számomra az a zene: az önkifejezés legcsodásabb eszköze.
Léptek hangzanak fel a hátam mögött, még az általam játszott opus ütemjén is áthallom, így hát befejezem a dallamtöredéket, és mikor ismét csak a szél susogását hallani az udvaron, anélkül szólalok meg, hogy hátrafordulnék, hirtelen jött társaságágom irányába.
- Örömmel tölt el Kol, hogy a jelek szerint nem csupán én kísértek ezen falak között - zárom le a billentyűzet tetejét egy kimért, óvatos mozdulattal, majd lassan megfordulok a széken. - Nem várom el tőled öcsém, hogy olyan alantas munkára add a fejed, mint az önkezeddel végzett takarítás, de intézkedhettél volna, hogy ne úgy fessen a ház, mint egy horrorfilm díszlete - nézek bele aztán a szólított szemeibe. - Amennyiben a ház jelenlegi állapota lelked sivárságát szimbolizálná, akkor bocsáss meg, ha megsértem az érzéseidet - mosolygom el magam halványan, és figyelem Kol arcvonásait. Mintha mit sem változott volna azóta, hogy kilépett a gyermekkorból: ugyanaz a kaján, mindig csínyre kész csillogás ül a szemeiben, és alig leplezett gúny a vonásain. Ma már csak az eszköztára vált jóval sokrétűbbé, amellyel családunk tagjainak idegrendszerét képes a töréspontig feszíteni.

ღ zene: amit hallgatsz | blabla: valami