◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Csüt. Júl. 09, 2015 5:39 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Figyeltem az arcát, az ott megjelenő keserű mosoly megerősített abban a hitben, hogy hozzám hasonlóan gondolkozik. Ennyire senki sem lehetett jó előadó, legalábbis mertem bízni abban, hogy az érzékeim nem hagytak cserben és jelen helyzetben is képes voltam szinte olvasni az emberekben, még akkor is, ha a saját képzeletem elhomályosítja a racionalitásomat. Elvégre mi lett volna a helyénvaló? Bólintani egyet és beletörődni, hogy a sorsom elrendeltetett, a férjemet nem én választhatom és valószínűleg úgy fogok élni, mint az anyám és saját ismerőseim túlnyomó része: szerelem nélkül, egy férjjel az oldalamon, akire csak akkor fogok ránézni, ha nagyon muszáj és mindenki más a szemével pásztáz kíváncsi lévén, mennyire jól megvagyunk, majd szülök egy gyermeket, akiben talán ismét ez a nyomasztó érzés fog visszatükröződni. Pedig milyen szép volt az élet, amit elképzeltem. Ki tudja, talán Cedric… vevő lenne rá. Talán vele az oldalamon, úgy, hogy én állok mellette, együtt képesek lehetnénk kihozni valami a kényszerünkből és megmutathatnánk önmagunknak és másoknak is, hogy van kiút abból a szerencsétlen helyzetből, hogy előre elrendelik, mit kellene tennünk. Cedric kedvesnek tűnt, illedelmesnek, olyannak, akiért más nők hosszú éveket állnának sorban, előttem pedig itt volt a lehetőség és nem akartam megragadni? Nem akart az apjához hasonlóvá lenni, ellenezte a szótlanságot, láttam rajta, hogy tetszik neki, hogy saját, önálló véleménnyel rendelkezem, egyszóval tökéletes. Velem van a hiba, hogy nekem ez nem elég hirtelen. - Köszönöm. – Pillantottam rá annyi hálát belepasszírozva a tekintetembe, mint amit talán soha nem próbáltam eddig. Őszinte voltam, szavai majdnem könnyeket csaltak a szemeimbe, ám tartani akartam magam. Milyen úri hölgy lennék, ha elpityerednék egy ígéreten, amit könnyebb megszegni, mint betartani? Eldöntöttem magamban, hogy mosolyt varázsolok az arcomra és megpróbálok pozitívan hozzáállni mindehhez, úgy, ahogy az eddigi életem össze momentumához. Cedric nem rossz. Jó ember. Mellette nekem sem lehet rossz. - Az apám hasonlít a tiédre. Semmi sem szent neki, ha a pénzről és az üzletről van szó, de… azt hittem, hogy az anyám más. Mindig képes volt hatni apámra, elég volt egy kis beszéd a részéről… ha most nem sikerült, nagyon eltökélt lehet. – Nyeltem egyet, majd visszaemeltem a tekintetemet Cedric-re, akire már apró mosollyal az ajkaimon néztem, ám nemsokára félre fordítottam a fejemet, hogy láthassam a felénk tartó szüleinket, akiknek az arcán különös fény ragyogott. A fejemet tettem volna rá, hogy az üzlet megköttetett és éppen az eladott árukat pásztázták ennyire diadalittasan. Apám arckifejezése láttán majdnem rosszul lettem. - Van egy olyan érzésem, hogy nemsokára ismét találkozunk. – Suttogtam Cedric-nek, mielőtt felálltam volna a padról és felvettem volna az arcot, amit apám minden bizonnyal szívesen látott volna rajtam. Nem akartam magamnak több nehézséget okozni, először anyámmal szerettem volna beszélni a dologról, ami ennyire hirtelen ért. Amikor apám bejelentette, hogy távozunk illedelmesen elköszöntem Cedric-től és az apjától is, majd hátat fordítva nekik indultunk el abba az irányba, ahol a hintónk állt. Természetesen mielőtt teljesen eltűntünk volna egy röpke másodpercre hátrafordultam, hogy egy pillantást vethessek Cedric-re, elmosolyodhassak, aztán nyugodtabb szívvel folytathassam az utamat. Ki tudja, talán jót tesznek velem akaratom ellenére.
Szeretne szeretni.. én is. Mikor gyermek voltam, s hallottam, hogyan veszekszik anyám és apám a dolgozószobában, eldöntöttem, hogy más leszek. S egy olyan feleséggel fogom leélni az életemet, aki úgy szeret, s tisztel, ahogyan a szüleim azt nem mondhatják el egymásról. Tatiana szépséges, fiatal, és ilyen célra talán tökéletes lenne. De valljuk be, ezek nem olyan dolgok, amelyek úgy történnek, mintha csettintésre szerelmet lehetne kiváltani egy emberből. Mi emberek vagyunk, sokkal lentebb, mint azok ott benn. Az én szüleimről már tudom, hogy milyenek, de ezzel az egésszel bizonyítványt kaptam arról, hogy az övé sem kegyesebb. A nőkről természetesen szó se essék, hiszen bólogató feleségek csupán, olyanok, mint egy berendezési tárgy, és egyáltalán nem fognak ellent mondani a férjeiknek. Anyám meglehetősen félt apám indulataitól, s emiatt kerülte a konfliktust okozó helyzeteket. Arról pedig már nem is lenne érdemes beszélni, hogy sose szeretett engem annyira, hogy érdekelje a boldogságom. Előbb nevezem anyámnak a dajkát, aki felnevelt, mintsem a tulajdon véremet. Keserű mosolyát megpillantva az én arcomon is hasonló gesztus jelent meg, majd egyet sóhajtva engedtem el a kezét, mintha szavai ijesztettek volna el, de csupán elgondolkodtam. Azon, amit mondott. Meglehetősen érdekesen alakul ez a nap, ma reggel még nem tudtam, hogy ilyen helyzetbe fogok kerülni, bár azért, mert apám csupán nemrég jelentette be, hogy vendégeink érkeznek. - Talán most még idegenek vagyunk egymásnak. De ha tényleg nyélbe ütik ezt az egészet... - néztem a szobáink felé, majd egy keserű, fanyar nevetés bukott elő belőlem. -, kénytelenek leszünk kiismerni egymást. Annyit tudok megígérni, hogy számomra sosem leszel berendezési tárgy. Mindaddig, míg apám él, nem akarok foglalkozni az üzletével. Engem ez az egész.. nem mozgat meg. - meredtem el elmosolyodva a távolba, szemügyre véve a kertünk gazdagságát. - Annyit láttam már belőle, a gyomrom facsalog attól, hogy mennyire rideggé teszi az embereket a pénz. - ráztam meg a fejem, de nem tehettem ezt sokáig, hiszen a bent tárgyaló alakok pár másodpercen belül felbukkantak.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Kedd Május 05, 2015 7:58 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Mindenre számítottam, amikor idefelé tartottunk, csak arra nem, ami valójában történt. Ez a fiú nem maga a megtestesült sátán. Normális, érző lény, aki nem azt várja el, hogy karót nyelve üljek mellette és nézzek szépen, hanem kíváncsi a véleményemre, tudni akarja mit gondolok, beszéltetni akar és teljesen más, mint amilyennek elképzeltem. Ezért éreztem magam rosszul, amiért legszívesebben csak hárítottam volna magát a gondolatot is, hogy akárkinek, beleértve őt is, a felesége legyek. Miért nem várhatok addig, amíg akarok, hogy majd a számomra megfelelő férfinak adjam oda a kezem? Persze Cedric eddig úgy tűnt, hogy minden szempontból tökéletes... sok lány mérget vennék rá, hogy ölni tudott volna érte. Jóképű, értelmes, kedves, megértő és ugyanolyan passzív elszenvedője az üzletnek, mint én. De miért ne lehetnénk aktív cselekvők, a saját történetünk írói? Ez kell nekünk, hogy mindketten az tehessük, amit akarunk! Ám a gondolat is megakadt bennem, amikor elém kerülve fogta meg az ujjaimat és beszélni kezdett. A szavai egy része mintha az enyémek lettek volna, mintha én túl gyenge lettem volna, hogy kiejtsem őket a számon, de itt volt ő és megtette helyettem. Miért nem férfinak születtem? Miért kell a saját létezésemnek és a családomnak ennyire megnehezítenie a dolgomat? - Én szeretnék szeretni. - Szólaltam meg végül. - És szeretnék szeretve lenni. Azt akarom, hogy akit választok becsüljön meg éppen úgy, ahogy te mondtad... hogy ne nézzen holmi kiegészítőnek, ami a látszat fenntartásához szükséges és ha nem látják, akkor rám se nézzen vagy ha megteszi, akkor ne úgy tegye, hogy ürességet látok a szemeiben. - Illem ide vagy oda, megszorítottam a kezeit. - Mindkettőnknek olyasvalakire lenne szüksége, aki mellett önmagunk tudunk lenni... de ez nem megoldható úgy, hogy nem ismerjük egymást, csak a szüleink úgy hiszik, hogy egy üzlet miatt illünk a másikhoz. - Keserű mosoly rajzolódott az ajkaimra, amit szívesen eltüntettem volna, de képtelen voltam rá. A nézeteim, az érzelmeim nem engedték. - Annyira örülnék, ha más körülmények között találkoztunk volna. - Mondtam őszintén, miközben biztos voltam abban, hogy előbbi mondatai beleégtek a tudatomba. Soha nem fogom őket elfelejteni, akármi történjen, akármit tervezzenek velünk és történjen majd kettőnkkel. Ez a férfi tiszteletre méltó, túl jó ahhoz, hogy rosszul bánjanak vele.
Semmi képességem nincs ahhoz, hogy megvígasztaljak egy nőt. Nincs húgom, nővérem, vagy bárki, akin az ilyesmit gyakorolhattam volna. Belém nevelték azt, hogy úgy viselkedjek, mint egy karót nyelt úriember, s úgy szemléljem a körülöttem levőket. De ez a lány nem ezt érdemelte. Itt ült velem szemben, arcán minden olyan érzést felfedeztem, amelyről - mindketten tudtuk, hogy el kellene őket rejtenie. Nem tudom, hogy valaha is élni fogunk-e egy olyan korban, ahol egy nő bátran kifejezheti érzéseit, s egy férfi nyugodtan vígasztalhatja meg. Jobb, ha hozzászokom a gondolathoz, hogy nekem ő lesz a feleségem? Nem ismerem, de még csak... nem is szeretem. Ez olyan hogy jön? Én, aki a nők társaságát csak pár óráig élvezi, nem éreztem még soha szerelmet, de még köteléket sem senki iránt. Ez a lány vonzz engem, már a híre is vonzott, mielőtt idejöttek volna a családjával. Más, mint a többi üresfejű liba, akivel az eddigiekben dolgom volt, ő határozottan.. jobb. Okosabb. És szebb. Elbűvöl a szépségével. De egy házasságot nem lehet arra építeni, hogy ő gyönyörű, én pedig hamarosan egy árva üzletember leszek. Ez lényegében így... semminek nem lehet alapja. Megköszörültem a torkom, s míg egy pillanatra a birtok felé néztem, megpillantottam, ahogyan apám és az ő apja éppen szorgos beszélgetésbe kezdenek, majd nevetnek, s tovább tárgyalnak. Anyáink csak bólogatnak, és hallgatnak. Ez a nők sorsa. Én nem tudnék így megfojtani egy nőt. Szükségem van arra, hogy önmaga legyen mellettem. És jobb, ha ezt neki is elmondom... hiszen nagyon úgy tűnik, hogy életünk örökre összefonódik hamarosan. - Nincs mit terelni, kedvesem. Nem tudom, mit meséltek rólam, de... - suttogtam halkan, pár másodpercre lehunytam a szemem, majd fogtam magam, és letérdeltem elé, törékeny kis kezét gyengéden tenyereim közé fogtam. - Sosem készítettem fel magam arra, hogy házasságot kössek. Arra főleg nem, hogy egykoron talán szerelembe essek. Itt élek, szigorú erkölcsi normák között, nem bánhatok úgy ezekkel az emberekkel, ahogyan én szeretnék. Csak egy karót nyelt üzletember karót nyelt fia vagyok. És gyűlölöm! - fakadt ki belőlem. - Gyűlölöm a gondolatát annak, hogy egyszer, akaratomon kívül olyan leszek, mint az az ember ott benn, aki most úgy dönt az életünkről, mintha egy-egy zsák felesleges hholmi lennénk! Gyűlölöm a gondolatát annak, hogy ha egyszer lányom lesz, én is így fogok vele bánni. - vált hevessé a hangom, de kezére vigyáztam, majd felemeltem tekintetem, s belemélyedtem az övébe. - Ha ez a frigy létrejön... ígérj meg nekem valamit. Nem leszünk olyanok, mint azok ott benn. - böktem arcommal a birtok felé. - Nem akarok egy karót nyelt, bólogató feleséget, aki nem szólal meg. Ilyen célra bármikor vehetek egy kutyát is. - nyeltem. - Tudnálak szeretni azt hiszem... azt, aki vagy. Én is hallottam már rólad. Nem vagy olyan mint a többi lány. És ha nem is leszel... képes lennélek... szeretni.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Vas. Márc. 22, 2015 9:53 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna. Erre senki sem tanított meg és a saját ismereteim sem terjedtek ki arra az estere, hogy mit kellene tennem ha egy olyan férfi mellett üldögélnék, akire rápillantva eszembe jut az a jövő, amit nem akarok magamnak. Főleg, hogy minden csak feltételezés és nem mehetek biztosra semmiben. Gyűlöltem ezt az érzést... szerettem mindent előre tudni, érezni akartam, hogy mihez hogyan kell hozzáállnom, mibe kell energiát fektetnem, mit fogok élvezni és mitől fogom rosszul érezni magam. Éreztem, hogy szinte fizikailag is elkezdett mardosni a gondolataim ereje, a gyomrom összeszűkült, ettől függetlenül próbáltam magamon tartani azt az apró mosolyt, amivel eddig szemléltem Cedric-et. Ő is ugyanúgy érez, ahogyan én, a szavaiból ezt szűrtem le, ő mintha mégis többet tudna a helyzetről, mint én. Persze, hiszen férfi. Mindig mindenki ezt csinálja. Azt hiszik, hogy tudatlan, eszetlen, logikával nem rendelkező kislány vagyok, aki jóhiszeműen bólogat mindenre, amit mondanak neki, mert így neki is könnyebb. De én nem ilyen vagyok és nem is akarok ilyen lenni... Mit tehetnék? - Még semmi sem biztos. - Nyeltem egyet. Az életemet tettem volna fel arra, hogy Cedric is ugyanazt a feszültséget érzi, mint én annak ellenére, hogy egyikőnk sem hibáztatható azért, amiért itt kell ücsörögnünk. - Engedd meg, hogy ne gondoljak arra, amire nem szeretnék. - Halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, amikor eszembe jutott, hogy nincsen emlékem olyan eseményről, amely során ugyan hivatalosan, kimérten és elvárásoknak megfelelően kellett volna viselkednem, de feladtam ezt és önmagamat adva beszéltem egy férfival. Akárhogy is, az ő jelenlétében megengedtem magamnak a késztetésekkel való szembeszállást. - Az apám mesélt rólad és nem ilyennek gondoltalak. - Csúszott ki a számon.
Felsóhajtottam. Annyi minden lakozik bennem, melyet próbáltak elnyomni a körülöttem élők. A szüleim, a családom többi tagja... a szüleim szolgái, mindenki, aki azt gondolta, hogy nem leszek más, csak egy üres fejű bábú, aki úgy fog bólogatni, ahogyan az apja akarja. De bizonyára meg lesz lepve, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem sikerült minden józan észt kitisztítani a fejemből, és mi több, képes vagyok gondolatokat megfogalmazni magamban. - Köszönöm. - biccentettem feléje, mikor ő maga is felém fordult, és örültem eme gesztusának, hiszen így teljes mértékben a szemébe tudtam nézni. - Higgye el, lesz ideje megismerni engem, ha a sejtéseim beigazolódnak. - tettem még hozzá halkabban, miközben egy apró, kesernyés mosoly jelent meg ajkaim lágy szegletében. Azt hiszem, öt évet fogok öregedni, ha beszélnem kell apámmal. Ha a család távozik, bizonyára tudomásomra adja majd, hogy feleségül kell vennem őt. Hogy családjaink egyesülni fognak, a vállalkozás annál inkább. Nem tehetek ellene, hiszen ez a sorsom. Vagyis, egészen addig, míg apám el nem halálozik. Egyre inkább érzem, hogy csak akkor leszek igazán szabad, ha ez megtörténik. De amilyen szerencsétlen vagyok, csupán arra kerül sor erre, amikor már bekötötték a fejem. Szavaira felfigyeltem. Nagyjából ugyanarra vágytunk mindketten. Élni a saját életemet. Határok nélkül utazni, átlépni minden egyes patakot, folyót... világot látni, az épülő világot, mely annyi újdonságot tartogat még. Itt, ezen az elmaradott szegleten mégis mi várhat rám? Egy üzlet, amely csődbe megy? Nem akarok ilyesmivel foglalkozni. Nem akarom itt tölteni a felesleges időt. Nagyot nyeltem. - Nem hiszem, hogy bármit is mondhatnánk... talán jobb lesz, ha megtanuljuk elfogadni a tényt, amelyet hamarosan megírnak nekünk. - suttogtam, és kihúztam magam. Egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Kedd Feb. 03, 2015 6:59 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
A dajkám szerint naiv vagyok. A minap meséltem neki, hogy a szüleim szerint van valaki, akit mindenféleképpen meg kell ismernem, mert nem ismernek még egy olyan fess fiatalembert, mint ő. Jó modorú, segítőkész, okos, világot látott és tiszteli a családját. Tökéletes a maga nemében. Én pedig egyáltalán nem elleneztem, hogy találkoznom kell vele, hiszen mindenki tudta a környezetemben, hogy mennyire szeretek új embereket megismerni attól függetlenül, hogy milyen családba tartozott, hol élt és mit csinált. Eszembe sem jutott, hogy velem is megtörténhet az, ami sorra történik a barátnőimmel még akkor sem, ha náluk is ugyanígy kezdődött el a teljesen új szakasz az életükben. Megismerkednek valakivel, a találkozások egyre gyakoribbá váltak és a végén már a férfiak birtokára költöztették őket, hogy néhány hét múlva az esküvői fátyol legyen a hajukban. Én erre még nem álltam készen. Tizenhét éves leszek és olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, amelyeknek nem lett volna szabad bekúszniuk a szemeim elé, emiatt nem akartam elhinni, hogy nekem is olyan sors jutott, mint a többieknek. Nem, az én szüleim nem olyanok, még jelét sem mutatták annak, hogy egy másik háztartásra akarnának rásózni vagy éppen egy üzleti ügy miatt tárgyként kezeljenek és akármilyen csúnya szófordulat, de eladjanak, mint egy állatot. Ezért, a családomba, de leginkább az anyámba vetett hit miatt próbáltam rámosolyogni Cedric-re és úgy tekinteni rá, mint aki nem több, mint apám új ügyfelének a fia, akivel ha jó kapcsolatot alakítok ki, akkor talán a megállapodás is sikeresebb lesz. Semmi több. Ha én segítek a szüleimnek, ők is segíteni fognak nekem. - Mindössze ennyi lennél? Nem hiszem el. - Arcomra halvány mosoly kúszott, miközben kissé felé fordultam, hogy ne csak a fejemet forgatva nézzek a szemeibe. A mozdulatsorokba rendre belefájdult a nyakam és én is jobban szerettem, ha az emberek a testbeszédükkel is nyitnak felém. - Ám ha nem akarsz beszélni magadról, legyen. Nem erőltetek semmit, csupán tényleg kíváncsi természet vagyok. Sokak szerint ez lesz a vesztem. - A fülem mögé tűrtem néhány kósza hajtincsemet, majd megcsóváltam a fejem a kérdése hallatán. Hogyan is fogalmazhatnám meg, amit gondolok? Nem akartam túlzottan kitárulkozni előtte, hiszen mindössze pár perce találkoztunk először, mégis a hasonló helyzetünkből adódóan úgy éreztem, hogy beszélhetek neki, amiről csak szeretnék. Furcsa. Soha nem éreztem ehhez hasonlót. - Nem szeretem, ha a családom belekever az üzleti ügyeibe. Nem érzem úgy, hogy az én dolgom vagy felelősségem lenne akármi, ami az életük ezen részéhez tartozik. Én csak… élni szeretném a sajátomat. - Úgy tekinthettem rá, mintha ő tudna tenni valamit ennek érdekében, pedig tudtam, hogy nem, csupán a szerencsén és a szüleim döntésein múlik, mi lesz velem. Eddig szerencsém volt, semmiben nem szenvedtem hiányt és azt tettem, amit akartam, tartoztam nekik annyival, hogy eljöttem ide és el is jövök, akárhányszor megkívánják. Főleg, hogy apámnak talán igaza volt Cedric-kel kapcsolatban, eddigi szavaiból őszintén az rajzolódott ki, hogy semmi probléma nincs vele.
Már felesleges lenne tagadni azt, hogy mi a szüleink célja ezzel a megbeszéléssel. Míg ők ott benn kitalálják, hogy eme frigy hogyan lesz hatással mindkét család gazdasági kilátásaira, addig lehetőséget adtak, hogy mi, a két piacra bocsájtott préda megismerhesse egymást. Tudtam, hogy működik ez, láttam már nem egyszer hasonlót családom barátainak körében. Elvették a fiatal lányt, nem szerették egymást, s mindketten szeretők halmazaiban élték ki beteges vágyaikat. Nem tudnék úgy élni, hogy a feleségem más férfiakkal osztja meg közös ágyunkat, s azt sem tartottam elképzelhetőnek, hogy én valaha megcsaljam jövendőbelimet. Igaz, nem egy efféle szépség lebegett a szemem előtt, mikor ezt kigondoltam. Ezt a nőt.. képes lennék szeretni. Hacsak edig nem szerettem bele abba, hogy pusztán nézem őt, s képtelen vagyok betelni csodálatos látványával. Ő azonban érdeklődő, s mindeközben közömbös. A nők nem olyanok mint jómagam, a küllem aligha jelent náluk valamit. Őket más fogja meg.. legalábbis azt hiszem. Erre nem kaptam választ sem Párizsban, sem Londonban. - Engem mindig is erre neveltek. Tudtam, hogy sosem lesz részem igazi, szerelemből megtörténő házasságban. Bár ha megengedi őszinteségemet, most, hogy látom Önt, lehetőséget látok arra, hogy mindezen elképzelés megváltozzon bennem. - küldtem felé egy halvány mosolyt, majd kérdésére megigazítottam gyűrűsujjamon elhelyezkedő ékszeremet. - Kegyednek örömmel mesélek önmagamról, habár én magam nem vagyok egy nagy élmény. - feleltem kegyetlen őszinteséggel. - Szüleim egyszerű bábuja vagyok, akit szeretetben, ám kényeztetve neveltek. Sajnos.. hiába is tagadnám, sok ragadt rám apám viselkedéséből. - köszörültem meg a torkom. - De kérem, ne csalja ki belőlem, hogy mire is gondolok. - tettem végül pontot az iménti gondolatmenetem végére. - Ön.. nem akar részt venni szüleink megállapodásában, ha jól sejtem. - fűztem még hozzá. Nem kellett nagy ész. Mielőtt megismertem, én is így voltam. De most, hogy látom, mi is lenne az, amit kapok.. hát, kezdtem kételkedni.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Pént. Nov. 21, 2014 5:11 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
cedric & tatia
what are you think about us?
Nem nagyon akartam faggatni az apja betegségéről és a családja állapotáról, hiszen akárhogy is nézzük, semmi közöm nem volt hozzá. Ám hirtelen kezdtem úgy érezni, hogy egyszerűen képtelen leszek neki akármit is mondani. Rendkívül megnyerő és udvarias volt, nekem pedig semmi problémám nem volt a beszéddel, ahogy az ő is észrevehette, de mivel olyan téma felé kanyarodott a beszélgetésünk, amely egyikőnk sem sem szívügye... nem tudtam mennyit engedhetek meg magamnak. Nem akartam megbántani vagy megsérteni őt és azt sem szerettem volna, ha egyetlen ostoba, meggondolatlan szavam a saját családom életébe kerülne. Hiszen ha csöppnyi információimból, logikázásomból és az összes többi lányból, akit ismerek indulok ki, akkor semmi másról nem szól ez a helyzet, csak az üzletről. Két élet, amelyről szabadon kellene, hogy döntsenek összefonódik azért, mert a többieknek így sokkal jobb. És hiába tennék meg bármit a családomért... ők úgy tűnik, nem így vannak ezzel. Sokkal inkább áruba bocsátanak ahelyett, hogy egy másik megoldást eszeljenek ki. Egy olyat, ami nekem is megfelel. - Együtt érzek. - Nyögtem ki végül. Hallva sz őszinteségét kissé megkönnyebbültem, de nem éreztem úgy, hogy teljesen szabadon önthetem ki neki a lelkemet. Hiszen nem is ismerem és ő sem engem.. - De nem tehetünk mást. Anyám szerint egy nő dolga, hogy támogassa a családját... és ha ez a legjobb nekünk, akkor... - Nyeltem egyet, mielőtt a szavaim végképp megakadhattak volna, de megpróbáltam visszavarázsolni a mosolyt az arcomra, mivel ő sem tehet semmiről. - Mesélnél magadról egy kicsit? Szeretnélek megismerni, ha nem túl nagy kérdés. - Pillantottam rá őszinte kíváncsisággal.
Nem reagáltam arra, mikor szóvá tette, hogy nem tudta, milyen helyzetben van jelenleg az apám. Nem is meglepő, hisz apám nem olyan ember, aki csak úgy terjeszti, hogy betegeskedik, s állapota napról napra romlik. Eddig nem is nagyon érdekelte, hogy mi lesz az üzletével, de mióta beteg, s orvosok látogatják sorjában.. hát, rájött, hogy valakit meg kell tanítania kezelni ezeket az ügyeket. S ki más lenne, ha nem én? Az egyetlen fia. Nagyon meglepő. Nevetséges. Az utolsó pillanatban vagyok csak megoldás... arról szó se essék, hogy aligha érdekel ez az egész üzlet. Mindig is szabadságra vágytam, a neveltetésem ellenére pedig lázadó voltam.. de kezdek felnőni a szüleim szerint legalábbis. Le kell mondanom mindenről, csupán azért, hogy nekik eleget tegyek. - Nincs más választásom, mint ellátni azokat. - fűztem végül hozzá ennyit, majd tekintetemmel ismét őt méricskéltem végig. Szép lány, és talán ez lesz a legnagyobb probléma kettőnk között.. már megemésztettem, hogy a szüleim gondoskodni fognak egy érdekházasságról. A sejtésem az volt, hogy idehoznak egy otromba lányt, akinek más udvarlója úgysem akad... de ehelyett kaptam ezt a szépséget. És most valaki próbáljon józanul gondolkodni mellette. Próbálkozom... tényleg. - Nos, csak azt tudom mondani, hogy ha rajtam múlik, be fogod vándorolni Európa minden szegletét. - mosolyodtam el végül haloványan. - Párizs mesés. Bordeaux pedig egyenesen... a finom borok hazája. Úgy gondolom, Franciaország a neked való hely. Bár kétség sem fér hozzá, hogy a szépséged még ott is páratlan maradna. - jelent meg végül egy szélesebb mosoly arcom jobb szegletében, de ezt rögtön egy sóhaj kísérte. - Vásári szamárnak érzem magam, ha megengeded az őszinteséget. Hát még mit érezhet egy.. hozzád hasonló fiatal lány?
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Pént. Szept. 26, 2014 5:08 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
cedric & tatia
what are you think about us?
Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ha talán csak rövid időre is, de partnerre találok benne. Sokan nem nézték jó szemmel az állandó fecsegésem, hogy szeretek véleményt nyilvánítani a dolgokról és képes vagyok önálló gondolatokra, éppen ezért hittem azt, hogy ő is azok közé fog tartozni, akik csupán elhúzzák a szájukat és esetleg neveletlennek könyvelnek el. Pedig szó sem volt erről. Szófogadó lány voltam, soha nem állt szándékomban szégyent hozni a szüleim és a családom nevére, csupán... nem mindig értem be azzal, hogy egy szép mosolyt az arcomra varázsolva bólogassak és mindössze egy-két köszönés hagyja el a számat. Meg akartam ismerni az embereket, a körülöttem élőket, beszélgetni akartam velük és felmenteni magamat mindenféle sztereotípia alól. Az sem ijesztette el, ha elsőre mogorváknak, morcosaknak, esetleg távolságtartónak látszanak az emberek, akik felé közeledni próbálok, elvégre jó pár példa bizonyítja, hogy a kedves szavak és jó hozzáállás csodákra képes, viselkedéseket változtathat meg. Cedric egyébként kimért úri fiúnak tűnt, de ahogy helyet foglalt mellettem, az arcára pillantottam és a szavait hallgattam egyre inkább az tudatosult bennem, hogy ő sem lehet több annál, aminek lennie kell: egy már majdnem teljes önállósággal rendelkező férfinek, aki szívesen járná a saját útját. - Sajnálattal hallom, nem tudtam, hogy az édesapja betegeskedik. - Hangom cseppnyi részvéttel telt meg. Ugyan az apja nem távozott el az élők sorából és keveset tudtam róla, egy betegség mégiscsak betegség, amely mellett normális ember nem haladhat el érdektelenül. - De akár dicséretesnek is nevezhető, hogy Maga ebben a tudatban is képes koncentrálni és ellátni az apja feladatait. - Mondtam őszinte csodálattal. Ha az én szüleim betegednének le minden bizonnyal nem lennék képes önálló cselekvéssorozatokra, hanem megfagyva üldögélnék az ágyuk mellett. - Én viszont még nem jártam Európa többi részén. Csak elképzelni tudom, milyen lehet... sőt, még azt sem. - Apró mosoly kúszott az ajkaimra, ennek kíséretében csóváltam meg a fejemet. Apám nem szerette, ha az üzleti ügyeibe ütöm bele az orrom, éppen ezért nem is vitt magával a hosszabb utazásokra, akármennyire is szerettem volna néha kimozdulni ebből az országból és világot látni. Kénytelen voltam megérteni, hogy engem is korlátozhatnak. Néhány másodpercig magamba fojtottam a szót és csak őt hallgattam. Tehát mondhatni hasonló cipőben járunk... és valószínűleg ő teljesen tisztában van azzal, amiről nekem csak sejtéseim és a birtok folyosói pletykáiból elcsípett információim lehetnek. Arról, hogy pontosan mi folyik ezekben a pillanatokban a családjaink között, mi az oka, hogy már napokkal ezelőtt fel kellett készülnöm a látogatásra... az elmém nem szeretné tudatosítani magában ezeket a gondolatokat. Azt hiszem, hogy túlságosan kiábrándulnék mindenből, ami eddig körülvett. - Van elképzelésem. - Először meglepődtem, amiért tegezni kezdett, de örültem is, mivel a hivatalos hangnem eléggé nehezemre esett egy tőlem mindössze pár évvel idősebb fiúval szemben. - Ám a véleményem senkit sem fog érdekelni az üggyel kapcsolatban. - Hirtelen kicsúszott gondolat volt, a számba haraptam, de már késő volt visszafojtani.
Ámulattal figyeltem őt, miközben beszélt. Szokatlan jelenség. Értem ezt arra, hogy rengeteget fecseg. A mai világban az a megszokott, hogy a lányokat betanítják a csendes életre, és csak akkor beszélhetnek, ha kérdezik őket. Akkor is csupán annyit mondhatnak, amely feltétlenül szükséges. Tárgyilagkosnak kell lenniük, felszínesnek, s ezt.. a gyomrom sosem vette be. Unalmas az élet egy olyan nő mellett, aki fél kimondani a gondolatait és érzéseit. Ezért is tekintettem máris tisztelettel erre a lányra, akit.. valószínűleg igen. Feleségül kell majd vennem, ha a szüleink közötti üzlet létrejön. Ha jól tudiom, a Petrova családnak jelenleg rengeteg adóssága van. S a mi frigyünk lesz a biztosíték.. pontosabban, a szüleink vallják a "valamit valamiért"-elvet. Apám hajlandó nekik pénzt adni, cserébe ezért a szépspéges leányért. A végén még egyet fogok érteni vele. Bár kétlem, hogy Tatiana erről bármit is tudna. Vagy sejtene. A nők mindig kimaradnak az üzletből. - Tehát. Tatia. - javítottam ki ekkor már magam, hiszen ki vagyok én, hogy ellenszegüljek egy ilyen szépség kérésének? - Gyönyörű nevet választottak a szülei. - bókoltam még egyet, majd helyet foglaltam a kis padon, és kicsit elmerültem a tájban, mely a szemem elé került ebből a szögből. Fél szemmel azonban továbbra is Tatia arcát fürkésztem. - Az apám túlontúl sokat betegeskedik. - ismertem be, és egy kicsit sóhajtottam. - Rájött arra, hogy ideje végre engem is beavatnia az üzleti életbe, hiszen ha elviszi őt a betegsége.. - köszörültem meg a torkom, miközben tekintetem lefelé fordult. -, lennie kell valakinek, aki tovább folytatja az üzleteket. S emiatt küld el maga helyett az utóbbi időben egyre több helyre a világ minden pontjára. Európa többi része igencsak szépséges. Ön még nem járt arra, igaz? - kérdeztem. Párizs és Anglia a kedvencem. S ha a válasza nemleges lesz, semmi kétség, hogy oda fogom őt elvinni magammal, ha a szüleink megegyezésre jutnak. - Nem fogja senki azt hinni, hogy bújkál. Őszinte leszek.. nem igazán érdekel az üzlet. - súgtam neki szemtelenül, mint aki pimasz titkot adott át valakinek, emiatt is hajoltam kissé közelebb hozzá, és szemtelenül néztem a szemébe. - Én is szívesebben bújok el előle, minthogy ott üljek és fa arccah hallgassam, ahogy megszabják életem minden egyes négyzetcentiméterét. - sóhajtottam aztán fel, és halványan elmosolyodtam. - Nyilván tudod... hogy most miről beszélhetnek odabenn a szüleink egymással. - tettem aztán hozzá félszeg mosollyal, és szándékosan váltottam át tegezésre. Ha ténleg több lesz közöttünk - ,ert a szüleink azt mondják -, akkor nyilván nem fogjuk magázni egymást, talán csak mások előtt.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Hétf. Aug. 25, 2014 6:52 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
cedric & tatia
what are you think about us?
Elfordítottam a tekintetemet a fiúról. Nem akartam illetlennek tűnni, hogy szüntelenül bámulom, csupán kíváncsi voltam. Ezt a szokásomat biztosan nem fogom kinőni, ahogy az anyám mondaná... de nem is akarom. Tudni akarok mindent a világról, a saját életem részleteiről pedig természetes, hogy teljes képet szeretnék kialakítani. Jelenleg nagyon nehéznek tűnik ez a feladat... de talán idővel könnyebb lesz. Nem most jöttem le a falvédőről, hiába vagyok fiatal, tisztában vagyok azzal, mi hogyan működik. Hogy miért vagyunk itt, miért leszek itt egyre többször is miért kell majd ideköltöznöm. Csupán a családom hiszi azt, hogy még nem raktam össze a kirakóst... és próbálom őt megtartani ebben a hitében, nehogy összeroppanjon a világa. - Maradjunk a Tatia-nál, ha kérhetem. A Tatiana olyan hivatalos. Nem beszélve arról, hogy a szüleim hívnak így, ha mérgesek rám, szóval nem ébreszt bennem kellemes emlékeket a teljes nevem. - Túl sokat fecsegek. Nem tehetek róla, mindig sokat beszélek, ha zavarban vagyok, ezzel próbálom palástolni a néhanapján arcomra kúszó pírt. Hallottam már egyet s mást Cedric-ről. Pletykákat. Megpróbáltam egyikre sem adni, hiszen szeretem megismerni az embereket saját magam és előítéletek nélkül véleményt alkotni róluk, tehát jelenleg csak egyetlen apró folt piszkítja be a hófehér, tiszta lapot: hogy jelenleg nagyon úgy tűnik, nincs beleszólásom abba, hogy ő legyen a férjem. - Ugyan, teljesen megértem. - Kedves mosoly csúszott az ajkaimra és kisöpörtem egy kósza hajtincset az arcomból, amit az enyhe szellő fújt ki a rendezett, göndör hajkoronámból. - Hallottam, hogy már maga is sokszor tesz eleget a családja... üzleti kötelességeinek. - Próbáltam észrevétlenül nyelni egyet, miközben alkalmam adódott kicsit jobban megfigyelni őt. Akárhogy is, kedvesnek tűnt. Jó kiállású, jó család sarja, nem lehet rossz szavam. Elméletileg. - Most hogyhogy a birtokon tartózkodik? Azt hittem ismét túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy összefussunk. - Mondtam őszintén. - Ha tudtam volna, nem jöttem volna ki a kertbe... nehogy azt higgye rejtőzködöm. - Pillantottam rá kissé félszegen.
Új nap. Újabb részletek apám szájából. Nem is meglepő, vérbeli üzletember. S mindketten tudtuk, hogy ki vesz részt a leginkább apám mellett ebben az üzletben. A Petrova család. Nem lelkesedtem az ötletért, hogy máris megnősüljek, hiszen egyértelmű volt a helyzet: a családokat egyesíteni kell. S kapóra jön egy még férjezetlen lány, és egy nőtlen fiatal fiú. Szülői logika. Sikerült remekül egymásra találniuk. Egy ideje a távolból figyeltem azt a lányt. Azt a pillanatot, mikor a szél belekapott a barna hajtömegbe, s gyengéden fújta meg. Nem tudok mit mondani. Mielőtt legelőször láttam, egyenesen a hideg rázott tőle. Mi lesz, ha a lány cseppet sem szép? Nem vagyok képes leélni az életem egy olyan nővel, akit még a tulajdon férje sem tart szépnek. Majd jött az, hogy vajon milyen lehet belülről? Megérdemli majd azt, hogy szeressék? Bár tudhatjuk jól, hogy az efféle házasságokat soha nem a szerelem szülte. Ez valami egészen másról szólt. Pénzről. Talán egyszer majd nekem is erről fog szólni, ha én fogom irányítani azt, amelyet apám irányít jelenleg. Igazi kereskedő. Rengeteget dolgozik. Nem tudom, vágyom-e erre az életre. Most azonban... nem láttam mást, csak egy testet, melyet maga Aphrodite szülhetett világra. Gyönyörű... szebb, mint a reggeli napfelkelte, szebb mint az esti napnyugta.. és tudtam, éreztem hogy belül sincs ez másképpen. Talán a szüleink mégsem tévednek akkorát? Még mindig nem vagyok oda a házasság gondolatáért. Alig éltem még. A lépéseim zaja felkeltette figyelmét, hiszen mosolyogva felém fordult, s ezt én egy hasonló gesztussal viszonoztam. Nem véltem fel túl sok jókedvet a mosolyában, nyilván nem véletlenül. Valószínűleg az ő számára is összeállt a kép a jövőnket illetően. - Tatiana, ha nem csal az emlékezetem. - hajoltam meg előtte, majd kinyújtott ujjait megfogván apró csókot leheltem kézfejére. - Isten hozta ismét a Georgiev birtokon. Szörnyen restellem, hogy legutóbbi látogatásukkor nem volt módomban találkozni Önnel, de a kötelességeim elszólítottak. - beszéltem, mint aki nem ért máshoz, csak ehhez. Tudom hogy járt már itt. De akkor nem volt lehetőségem efféle gesztushoz. Az utosló pillanatban derült ki, hogy apám helyett nekem kelll utaznom.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Csüt. Aug. 21, 2014 8:16 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
cedric & tatia
what are you think about us?
Imádom a tavaszt. A nappalok nem forróak, az éjszakák is kellemes hőmérsékletűek és néhány futó záportól eltekintve nem kell félnem attól, hogy elkap az eső, ha a szabadban akarok tartózkodni. Nyugodtan sétálgathatok, csodálhatom a nyíló virágok szépségét, a fagyos téli hónapok után ismét hallgathatom a madarak énekét és ezektől az apró dolgoktól jobb kedvre derülök. Mintha amikor lehunyom a szemeimet a világ minden gondja és baja tovaszállna, mintha minden gyönyörűséges lenne. Kiskorom óta arra neveltek, hogy lássam meg a jót az életben még akkor is, ha kilátástalan a helyzet. Tizenhat éves vagyok, a szüleim szeretnek, a barátnőim várnak rám, amikor találkozót beszélünk meg, de bármelyik pillanatban elvonulhatok a szobámba, ha magányra vágyom. Nagy kedvvel tanulok zenét, történelmet, szívesen olvasok, tehát semmi panaszom nem lehet. És ezt a jólétet igyekszem is megbecsülni, hiszen tudom, hogy máshogy is élhetnék... a városban járva nem egyszer láttam már különböző sorsú embereket, de hiába próbálkoztam vele, a szüleim és a családom nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy úgymond vegyüljek velük. Pedig annak ellenére, hogy én állítólag állandóan mosolygok, a közvetlen környezetem nem mindig teszi ezt... azok az emberek viszont igen. Akárhányszor látom őket szívből nevetnek, kedélyesen társalognak és színjátéknak semmi nyoma nincs a beszélgetéseikben... nem vagyok ostoba, tudom, hogy a családom nem tökéletes... tudom, hogy sokszor csak a látszat kedvéért hagyják el szép szavak a szájukat. Ám valami azt súgta, hogy ezen a birtokon tett látogatásunk őszinte jókedvvel ruházta fel a szüleimet. Nem először jártunk itt, mostanában egyre sűrűbben kell megfordulnom a birtokon. A házigazdák kedvesek, de jobbnak láttam, ha hagyom, hogy anyám, apám és a birtok ura a feleségével karöltve egymással, a társaságom nélkül vitassák meg az ügyeiket. Emlékszem az első itt töltött napomra, amikor anyám csupán ennyit mondott: ők rendes emberek és apámnak nagyon fontos, hogy lássák, milyen tökéletes lányuk van. Az ő szavai, nem az enyémek. Nem vagyok tökéletes... közel sem, ám nem kellett sok idő, hogy megértsem, miért kellett annak látniuk. Az indok pedig már közeledett is felém egy jóképű, fiatal fiú személyében. Elmosolyodtam, amikor felé pillantottam, elvégre ezt kellett tennem. Régebben még szívélyesebb volt a mosolyom, most sem színjáték volt, de egy ideje már.. érzem, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen. Hogy nekem már itt kell maradnom, mert... mellette lesz a helyem.
Kezdőlap
• 
• 
•