Egy pillanatra még az is eszembe jutott, hogy ez talán mégse volt olyan jó ötlet, hogy eljöttünk ide. Úgy néz ki, hogy én vonzom a bajt, mert ez is részben miattam történt. Én vontam el a figyelmét, illetve még én se vettem észre azt, hogy ki áll mögötte és kinek fog neki menni. Majd pedig sikeresen összetörtem mindent, ami segíthetett volna rajta. Amikor ez tudatosult bennem, akkor egyre inkább kezdett a pánik eluralkodni rajtam. Egyszerűen nem értettem, hogy miért kell mindig mindent elrontanom és egy pillanatra még az is eszembe jutott, hogy esetleg a múlt újra megismétli magát, de ha elveszítem Barry-t, akkor biztosan hamarosan bolondok házába fogok kerülni, már ha nem halok meg előbb. Nehezen tudtam megnyílni és közel engedni őt, de hiba lenne tagadni azt, hogy miatta élek újra és miatta vagyok boldog. Egyedül minden, ami a boldogsághoz kapcsolódik az vele kapcsolatos és abba biztosan belerokkannék, ha elveszíteném. Egy lány majdnem beleesett az üvegdarabokba, őt kaptam el és közben elejtettem azt, amelyik a kezemben volt és a táskámat is…- mondom egyre halkabban és azt hiszem egy pillanatig úgy érzem még inkább, hogy a világ legszerencsétlenebb embere vagyok, aki még erre se képes, hogy épségben megőrizzen egy-két injekciót, de ez már nem sokáig tart, mert hamarosan újra aggódni kezdek és a szavai se igazán tudnak meghatni és hamarosan pedig már kifelé indulok el, de bár mennyire is erős vagyok, azért mégis sikerül neki megállítania engem az egyik folyóson. – De… - kezdenék bele, de végül mégis inkább elhallgatok és figyelem őt, illetve hallgatom azt amit mond. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat és idegesen a hajamba túrok. – Mégis miként tudnék segíteni? Nézz rám, még arra is képtelen voltam, hogy épségben tartsam azokat az injekciókat. – mondom neki kissé kétségbeesetten, majd megrázom a fejemet és próbálok megnyugodni, de azt hiszem ez nehezebben megy, mint gondoltam volna. – – Félek, félek attól, hogy ártani fogok neked vagy elveszíthetlek. – vallom be neki őszintén, majd ennek a gondolatnak köszönhetően egy apró könnycsepp jelenik meg az arcomon, amit gyorsan letörlök. Nem lenne szabad erre gondolnom, de mégis sokszor eszembe jut az, hogy őt is elveszíthetem és ilyenkor még inkább képes a félelem bekebelezni. Egy-két lépést megpróbálok hátrálni is, de nem enged el, hanem közelebb húz magához. Végül óvatosan felpillantok rá és az ujjam az ajkára siklik. – Nem rontottad el. – mondom neki őszintén, majd pedig elvéve az ujjamat ajkáról megcsókolom őt. A kezem a nyaka köré fonódik és teljesen elveszek abban a mámorító érzésben, majd amikor a csóknak vége szakad, akkor egy kisebb csönd telepedik ránk, amit én török meg újra. - Nem lenne kedved inkább sétálni egyet? – kérdezem tőle kíváncsian és közben a tekintetét és a pillantását fürkészem, mert kíváncsi vagyok arra, hogy mi járhat a fejében és mit gondol erről az egészről.
A válaszra sóhajtok. -Jó, megoldjuk -tény és való, hogy erőlködnöm kell ehhez a nyugodtabb hangvételű válaszhoz, de annyira azért még megmaradt a normális énem, hogy tudjam; Caitlyn a sírás határán van. Nem akarom még jobban kikészíteni, habár szerintem kettőnk közül mégiscsak én vagyok idegileg szarabb állapotban. Csak ennek ugye nem adhatok hangot, mert az én hibám az egész, az én őrültségem... miért verném le máson? Ráadásul nagyrészt megint az én ügyetlenségem miatt történt minden. Egyszerűen csak nem kellett volna fellöknöm azt a pincért, hanem a parkettig eljutni Caittel, de nekem ez már megerőltető feladat. És igaziból mindig ilyen voltam, egy nagy rakás szerencsétlenség, akit nagy ívben kerültek. Pedig barátságosnak mondanám magam... az már más kérdés, hogy ezen az estén rövidesen ott tartunk, hogy semmi sem marad az alaptermészetemből. De ez ugye azért van, mert teliholdkor gyakran kifordulok magamból. Aznap valahogy mindig agresszívabb vagyok a szokásosnál. És pont ezért nem akarok belegondolni, hogy aki például sorozatgyilkos vérfarkasként, mit csinál ilyenkor... -Ha így állsz hozzá nem is fog menni -vágom rá rögtön Cait válaszára, immár a folyosón állva. Hát igen, bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. A következő mondatára viszont az első reakcióm az, hogy egy sajnálkozó tekintet mellett közelebb lépek hozzá... és őt sem hagyom távolodni. Fogalmam sincs hogyan szedett ekkora marhaságot, hogy pont ő fog nekem teliholdkor ártani, de sürgősen helyre kell tennem a nézeteit. Itt nem ő a „rossz fiú”, hanem én. Lehet, hogy percek múlva elkezdek átváltozni és neki akarok rontani. Tehát ha kettőnk közül bármelyikünk is rossz útra lépett, az én vagyok. -Ugyanettől félek, de nekem van indokom rá, neked nincs! -mondom ezt úgy, hogy közben az arcát a két kezem közé fogom és pár kósza könnycseppet letörlök róla. Próbálom tartani a tekintetét. Őszintén szólva még nekem is nehéz ilyen hosszú ideig szemeznem vele, mert egész eddig általában félrenéztem. Már csak megszokásból is nagy rá a késztetés, de tudom, hogy nem tehetem... ebben a helyzetben nem. Muszáj elhitetnem vele azt, hogy erős vagyok lelkileg is, de az a helyzet, hogy ez messze nincs így. Sok minden megviselt az évek során, például a főnököm szemétkedése is, de talán a legjobban az, hogy teljesen egyedül maradtam. Nincs családom, akivel például karácsonyozhatnék. Nem is tudom miért állítok mindig karácsonyfát, olyan hülye szokás... az lehetséges, hogy még ennyi év után is reménykedek benne, hogy egyszer visszakapom őket? Vagy találok mást, akivel megéri karácsonyozni. Ahogy ezek a gondolatok végigfutnak bennem próbálom leplezni a rossz hangulatomat egy mosollyal, azonban ebből csak egy fanyar mosoly utánzat lesz. Körülbelül úgy nézhetek ki, mint mikor Alien megpróbál mosolyogni... de nem megy neki. És ezért utálok belegondolni a szerencsétlen helyzetembe. Mondjuk legalább a csók kiszakít ebből az állapotból. Tagadni sem tudnám, hogy még mindig úgy élvezem, mint az elsőt, úgyhogy a kezem hamarosan Cait hátára siklik, hogy minél közelebb tudjam magamhoz tartani. -Táncolni jöttünk. A parkett mellett voksolok -bökök a fejemmel a folyosó parkett felé vezető részéhez. Azonban Caitlynt még mindig fogom a csípőjénél. Egyértelműen nem akarok lelépni, mert a B terv ugye csődöt mondott. De az A-ban talán még hiszek. Plusz inkább teperjenek le a vadászok, minthogy egy kettesben sétálgatás közben eldurvuljanak a dolgok és a lánynak támadjak, mert azt biztos nem bocsájtanám meg magamnak. Így is hatalmas felelőtlenség az egész.
Egyesek égető vágyat éreztek azért, hogy csupán a düh apró szikráját véljék felfedezni gyönyörű íriszeimben. Hogy miért? Nincs is nagyobb élvezet, mint felbosszantani egy amúgy olyan világbéke teremtést, mint én. Áh, ez nevetségesen hangzik! De aki ismer - szóval nagyon kevesen - tudhatják, hogy én aligha vagyok képes kijönni a sodromból. A legostobább terveimet és ötleteimet is vigyorogva hozom létre, nem pedig ordítva és dühtől fuldokolva. De ez egészen más... most. Ennek a nőnek a társaságában egyszerűen nem tudom, hogy jobb-e félni mint megijedni. Azok után, amit egykoron tett velem... jobb volt azt tükrözni, hogy nem félek, hogy... inkább dühös vagyok, amiért látom. De ha én ordítok, akkor abban ott van az, hogy igenis... bennem van a félsz. - Hm, az okos vámpírok nem félnek a boszorkányoktól. Az okos vámpírok kitekerik a boszorkányok nyakát, amíg nem késő. Nekem is ezt kellett volna tennem - súgtam oda megvetően, majd felsóhajtottam. HIhetetlen, hogy megint itt van, az életem egyszerű kapujánál... félek tőle. De ezt akkor se fogom kimondani, ha halálra kínoz. Ezt... nem vallanám be soha, senkinek. - Ahogy látom, már egészen ügyesen végiggondoltad, hogy mit csinálnál szellemként. Nem mondom, hogy hülyeség volt - mosolyogtam rá bájosan. A csuklója már nem érdekelt, főleg az, hogy nevetett. Nem tudom, hogy mit tudnék tenni, csak azért, hogy fájdalmat okozzak neki. Nagyon úgy tűnik, hogy tényleg nincs, ami kifogna rajta. De én a meglepetések embere vagyok. És nem nyugszom, amíg nem látom két méter mélyen a földbe vájva. Összekoccantak a fogaim, mikor jött a támadás részéről, először a karomra, majd a hasamra. Számíthattam volna rá, nem hagy félbe semmit. HIhetetlen, hogy nem... gondoltam bele. Önmagamtól is nevetséges. Nem fogtam meg végül a poharat, amit odalökött elém, csak felvontam a szemöldököm, miután végre ki tudtam nyíitni a szemeimet. Az iménti fájdalomhullám lassan csillapodott. - Mi bajod van neked velem, a rohadt életbe! Neked nem ártottam én semmit! - bukott ki belőlem ekkor már kiabálva. Csak a családodat öltem meg, de az minek számít már? Régen volt.
Mosolyogva figyelem őt és egy pillanatra se szakítanám el róla a tekintetemet. Látni akarom azt, hogy fél vagy esetleg a gyűlöletet a szemeiben. A gyűlölet is már fél siker a célom elérésében, majd egy kisebb fajta nevetés hagyja el az ajkaimat a szavainak köszönhetően, de egy farabig még nem szólalok meg, csak várok, mint amikor a vad türelmesen vár, hogy becserkéssze az áldozatát, de végül egy kisebb unott sóhaj keretében megszólalok. Vagy az okos vámpírok soha nem kezdenek ki egy boszorkánnyal, mert tudják, hogy a boszorkányok mire is képesek. Nem gondolod aranyom? - kérdeztem tőle higgadtan és kissé gúnnyal fűszerezve, hiszen ha megölt volna, akkor is találtam volna módot arra, hogy visszatérjek és bosszút álljak. Rájöhetett volna ennyi év után arra, hogy tőlem nem fog megszabadulni. Mindegy, hogy élek vagy halott vagyok, de itt leszek, hogy megkeserítsem az életét. Közelebb hajolok hozzá és kicsit a haját kezdem el piszkálna, majd a füle mögé tűröm. Biztos vagyok abban, hogy sok ember ezt a gesztust félre értené, de semmi olyan szándékom nem volt ezzel. Egyszerűen csak idegesíteni akarom és arra vágyom, hogy újra kimutassa a foga fehérét. - Szerinted mennyi időmbe telne az, hogy újra éljek és újra lecsapjak rád? - kérdezem tőle egy ártatlan mosollyal az arcomon, majd a következő tette kissé meglepett, de egyetlen egy ordítás nem hagyta el az ajkaimat, ahogyan egyetlen egy könnycsepp se gördült végig az arcomon. Mintha belőlem ezeket a dolgokat kiölték volna, meg azt is tudom, hogy arra vágyik, hogy szenvedni lásson és ezt a világért se adnám meg neki. Örült egy némber vagyok, ezt nem tagadom, hiszen elég sok mindent tettem már saját magammal is, hogy jobban bírjam az ilyen dolgokat és úgy néz ki még hasznomra is vált. Mosolyogva figyelem a szenvedését, majd rendelek egy újabb italt, kiveszem lassan a meggyet belőle és úgy fogyasztom el, mintha nem az előbb szúrtam volna le a mellettem ülő személyt. Látom a pincér aggódó pillantását, de elég egy gyilkos pillantás ahhoz, hogy a saját dolgával törődjön újra és ne velünk. Nem akarok közönséget,de Kenzi persze tesz arról, hogy minél többen minket figyeljenek, mert hamarosan üvölteni kezd. Ennyire rossz lenne a memóriád? Tudtommal a vámpírok memóriája briliáns, de lehet te még azok között is selejt vagy. - mondom neki gúnyosan és egy ördögi mosoly kíséretében, majd hátra dőlök a székemben és összefonom a lábaimat. - Elvetted a családomat. Megölted őket úgy, mintha semmit se jelentettek volna és utána még engem is meg akartál ölni, vagy ezt elfelejtetted? Csak engem nem tudnál megtalálni egy bűbájnak köszönhetően. Láttam azt, ahogyan élvezed a gyilkolást. Egy gyermektől vetted el az életet. - mondtam neki könnyedén, mintha már ezek semmit se jelentenének számomra, pedig nagyon fájt még mindig a szüleim és a nagymamám emléke. Vajon, ha akkor nem történt volna az meg,akkor mostanra már én is vénkisasszony lennék gyerekekkel? Talán igen, de nem is érdekel. Végül kihúzom a kést és a pultba állítom. - De igazából hálával tartozom neked, mert most miattad lehetek itt és miattad vagyok még mindig ennyire fiatal, na meg persze ördögi. Nem jó érzés, hogy valakit sikerült olyanná tenned vagy talán még "betegebbé", mint amilyen te vagy? - kérdezem tőle kíváncsian és közben újra felemelem a poharat, hogy elfogyasszam az italomat. Ez az este sokkal jobban alakult mint gondoltam volna. Igaz, hogy eltört a kezem, de az hamar összeforrt. Hálával tartozom a régi "barátnőmnek" emiatt.
a hozzászólás Kenzinek készült, - szót tartalmaz, és írás közben a Serial Killer című számot hallgattam. Remélem tetszik.
A hozzászólást Apocalypse Mcclair összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 04, 2015 10:33 pm-kor.
Bár az erkély hatalmas mozgásteret kínált, markáns, márványozott kőlapok tucatjai borították be a talapzatot, a sötétség nyomasztóan körbezárt. Apró mécsesek fénypászmái ültek a korlát peremén, felettünk kis izzók derengtek az éjféli homályban, mégsem láttam tovább az orrom hegyénél, Kainál. Úgy éreztem, hogy a nevem kiadása ugródeszkaként fog operálni ebben a szituációban, tekintve, hogy igen nagy dobra verte az imént is a jelentőségét, de következetlenül és indokolatlanul ismét rajtam köszörülte a nyelvét. Amint kiböktem azt, elejtett egy finom sértést, de olyan közvetlenül és olyan természetesen, hogy nem is látom tisztán, tudja-e ő egyáltalán. Vállat vontam a roma kuruzslóra, és közléshez emeltem állam. - Minden lánynak így udvarolsz, vagy csak engem tisztelsz meg? - vetem oda mosolyogva, semmiféle rosszallással tekintetemben, de dacolva büszkeségemmel. Mennyi békát kell még lenyelnem egy ilyen suhanc miatt, míg rájövök, hogy kit rejt a maszk? Nem, nem az, amit lerántott magáról, s az sem, amit arcomról fejtett le. - Jól mondtad az elején, tényleg nem vagy valami lovagias - vonom fel szemöldököm, és közelebb araszolok hozzá. Arca fiatalos, tinédzser bájával él, de szeme öreg ember tükre. - A Cass megfelel - nevetek fel végül, s válláról megindítom tenyerem, le mellkasán, egészen ülepéig. - Nem mennék messze. Van itt egy csinos szálloda a szomszédban. Szívesen leellenőrizném, hogy kiérdemli-e azt a kövér öt csillagot. Mit gondolsz, velem tartanál? - leheltem ajkaira, de pilláim alatt akaratát kerestem tekintetében.
Udvarolni? Hahh! Elnevetem magam. Na igen, nem éppen megszokott, udvarias stílusban közelítem meg a másik nemet, függetlenül attól, hogy az illető csinos meg vonzó, vagy sem. De legalább unalmasnak nem lehet engem nevezni. Bár ki tudja, ki mit talál annak. Nálam mindenesetre az az elsődleges szempont, hogy én magam jól szórakozzak, hogy én jól érezzem magamat. Minden más ettől függ aztán. - Látod, legalább azt nem mondhatod el rólam, hogy egy hazug vagyok - vonom meg a vállaimat vigyorogva. Ha mások elég komolyan vesznek engem, és azt amit mondok, nagy meglepetés már nem érheti őket. - Izgalmasan hangzik. Szóval, drága Cass, lennél az idegenvezetőm? - pillanatok le a kezeire, melyek minden szemérmesség nélkül siklanak végig rajtam. Hmm... ötcsillagos szálloda? Nem úgy hangzik, mint amire lenne pénzem. Szerencsére emiatt egy pillanatig sem kell, hogy fájjon a fejem. Tudok néhány egyéb, érdekes módszert, amivel tisztázni lehet a számlákat. És ha jól sejtem, a kis vámpírom is tud egy-két trükköt. Bár még viccesebb lenne úgy bejutni egy álcázó bűbáj leple alatt, hogy senki észre sem vesz bennünket. Átfogom Cass derekát, kifelé terelve őt erről az egyhangú eseményről...
Egy ártatlan mosolyt villantok rá, hiszen ő ismeri a múltam egyes részeit. Jeanette azt is tudja, hogy mekkora egy fajankó voltam és hogy szinte úgy cseréltem a nőket, mint az alsómat, de ez mára megváltozott. Lehet részben a halál utáni és előtti dolgokat akartam ilyen formában kiadni magamból, meg az is tény, hogy a szex is remek feszültség levezető dolog, na meg közben élvezem is azt, hogy a lányok szinte mindent megtesznek azért, hogy minél jobban érezzem magamat. Mintha ez valami verseny lenne, de nekem soha se kellettek úgy igazán az ilyenek. Egy-két alkalomig tökéletes voltak, de utána nem. Szerettem azt, ha egy nőben azért van tartás és nem dobja egyből a lábam elé magát, de azért túlzásba se kell esnie. – Azt hiszem igazad van. Néha kicsit el kell engedni magunkat, de egy dolgot kérnék tőled. – nézek rá komoly arccal, mert ő pontosan tudja azt, hogy mi vagyok és mennyire nem akarok újra azzá válni. Most ráadásul telihold van és talán még hevesebben reagálnék egyes emberek megnyilvánulására. – Ne engedd, hogy olyat tegyek, amiről tudod, hogy örökké gyűlölném magamat. – mondtam neki burkoltam azt, hogy ne engedjen újra farkassá válni. Nem akartam kerek perec kimondani a dolgot, mert biztosan vannak itt vadászok és nem akarok Jeanette fejére se bajt hozni. Elég neki az, ami már érte és nagyon reménykedek, hogy egyszer ő is megtapasztalja azt, hogy milyen is a szerelem és milyenek az igazi férfiak. A kezem a lány derekára siklik és közelebb húzom magamat, majd lassan a ritmusra elkezdek mozogni, irányítva őt. Közben persze újra Liv kerül a téma középpontjában és mesélni kezdek neki róla. Úgy érzem, hogy ezzel egyik félnek se árthatok. Majd a szavaira egy kisebb mosoly jelenik meg az arcomon, majd hirtelen még jobban magamhoz vonom és utána egy kicsit megdöntöm őt. Fölé hajolok még mindig mosolyogva, de közben megtartom őt. – Miből jött rá Miss Sherlock? – kérdeztem tőle viccelődve, majd pár perccel később pedig ugyanúgy folytattuk a táncot, mintha mi sem történt volna. – Tudod azt hiszem eljött az a pillanat is, amikor már nem érdekelnek a kalandok. Valami komolyabbat akarok. – mondtam egyre halkabban, mert közben én is egy pillanatra elgondolkoztam. – De most inkább érezzük jól magunkat, azt hiszem mind a kettőnkre ráfér. – mondtam neki mosolyogva, majd úriember módjára egyre nagyobb területen vezettem végig a táncparketten és közbe néha-néha újra és újra megpörgettem őt. Biztos voltam abban, hogy sok férfi nézi a karjaim között lévő hölgyet, de teljes mértékben megértettem őket, mert ebben a ruhában még jobban festett, mint amúgy szokott. Majd a szavaira követem Jeanette tekintetét és egy pillanatra az arcomról minden fajta mosoly lefagy. – De, róla beszéltem. – mondom szinte suttogva, Nem tudom, hogy mennyit láthatott ebből a műsorból, de hogy ezek után ezt az egészet nehéz lesz megmagyaráznom. Végig táncoltam a táncot, majd Jeanette kezét megfogva magammal vezettem, mert talán nem fog ártani, ha ott lesz, mert egy pillanat alatt éreztem, hogy egy kisebb fajta idegesség az egész lényemet átjárja. Szia Liv, örülök, hogy látlak. – mondtam neki barátságosan és egy kisebb mosoly keretében. De azért kissé feszült voltam, mert fogalmam nem volt arról, hogy mit is jár a fejében és ez nagyon zavart, majd hirtelen észbe kaptam, hogy be se mutattam a mellettem álló hölgyet. – Liv, ő Jeanette, a barátom. Jeanette, ő pedig Liv. – mondom kissé zavartam, mert legszívesebben Liv neve mögé azt biggyeszteném, hogy a kedvesem.
Őszintén jól éreztem magam Alex társaságában. Jó érzés volt olyannal együtt lenni, akinek a múltja ugyanolyan szinten beárnyékolt, mint a sajátom. A zene pedig, amire táncoltunk annyira jó hatással volt a lelkemre. Mintha csak a gyerekkoromat idézte volna fel újra és újra. Nem azt a részét, amikor szenvedtem, hanem az apró pillanatokat, amikor még élvezhettem a boldogságomat anélkül, hogy bárki ki akarta volna használni a testi adottságaimat, amikkel a mai napig elégedett vagyok. – Ha azon fogsz görcsölni végig az nem old meg semmit. Nyugodj meg és lazulj el. – Mondom mosolyogva és tenyeremmel finoman simogatom a vállát. Alex-et a kevés barátaim közül egynek tekintem és azt hiszem az a legkevesebb, hogy ennyit megígérhetek neki, hogy nem fogom engedni, hogy valami balul süljön el. Nem szeretném, ha megint szenvednie kellene. Azt hiszem a vérfarkas dolog számára olyan, mint az én bátyám volt. Mindig csak a fájdalom és az undor jutott eszembe róla. Egy ideig neki köszönhetően utáltam önmagamat. Egyáltalán nem voltam megelégedve azzal, amit letettem az asztalra és mindig többet akartam. Talán pontosan ezért is van az, hogy mostanra már csak a maximummal elégszem meg. Mindenbe pontosan ennyit adok bele, mert ha nem tenném, akkor úgy érezném, hogyha sikerült is, de többet is tehettem volna a dolgok érdekében. – Szóval hivatalosan is benőtt a fejed lágya. Hát, akinek van szerencséje egymás után sokszor is megtapasztalnia az üres és jelentéktelen szexet annak elég hamar benő a feje lágya.– Nem hibáztatom, hogy falta a nőket. Mégis miért tenném? Mindegyikük önszántukból volt velük és egyiküket sem használta ki most pedig mindent megtesz azért, hogy megszerezzen egyet, de nem pusztán csak a szexig érdekli ez a leányzó, hiszen lesüt róla, hogy szereti. Bár talán egy évvel vagyok idősebb nála mégis a múltamnak köszönhetően egy kicsit érettebbnek tűnhetek. Megviseltek a történtek és ez egy kicsit rátett a külsőmre, ha nem is túlságosan sokat. Csak egy picit, aminek köszönhetően komolyabban vesznek. Mosollyal az arcomon sétálok Alex oldalán és ezzel is próbálom őt is megnyugtatni, hiszen érzem rajta a feszültséget. Mikor odaérünk a lányhoz szinte érzem rajta a feszültséget és ettől még jobban elmosolyodom. Mikor ott van orra előtt nem kell, de mikor már mással van rögtön észreveszi. Tipikus. – Örülök, hogy megismerhetlek, de nekem most mennem kell. – Egy puszit nyomok Alex arcára, majd barátságosan Liv-ére is. –Ha összetöröd a szívét kitöröm a nyakad. – Suttogom a fülébe, majd továbbra is mosollyal az arcomon húzódom el tőle. –Érezzétek jól magatokat. – Még megszorítom Alex karját, mielőtt távozom, hogy összeszedje egy kicsit magát.
Tudta, mivel tud a legjobban felhergelni. Tudta, hogy milyen fegyverekkel tud ellenem lenni. Tudott rólam mindent. Mégis mit vártam? Hogy elfelejti az életem apró momentumait, csak mert... hogy is szoikás ezt mondani? Ja, igen! Megszöktem tőle. De volt egy olyan érzésem, hogy minderre hiába várok. Ez nem fog eljönni, hiszen... hiszen én nem vagyok ő. Én tudok felejteni. És tudom, hogy van, amit elfelejtettem vele kapcsolatban. Nem vagyok rá büszke, de ez történt. Csak megforgattam a szemem. - Jellemző. Boszorkány mentalitás - forgattam a szemem, mikor közölte, hogy úgyis rövid időn belül vissza tudna térni. De már nem mutattam irányába semmit. Félelmet semmiképpen sem. - Szóval a selejt vagyok. Már megint ez az ócska szöveg - engedtem őt el, és legyintvén leültem az asztalhoz, miközben egy unott sóhaj bukott ki belőlem. - Találj ki valami újat, mert ez már rém unalmas, tudsz róla? - túrtam hajamba feszülten, és talán ezen láthatta, hogy amúgy igen, eléggé érdekel, amit mond. Mindenre figyelnem kell. Nem engedhetem, hogy kijátssza az érzéseimet, az ösztöneimet. Tudom, hogy ért hozzá. De ezúttal nekem kell okosabbnak lennem. Nem is kicsit. - Szóval gyilkos vagyok. A családod gyilkosa... - sóhajtottam fel. - Ez szintúgy egy régi lemez. Ideje lenne már túllépned rajta - forgattam meg a szemeimet, miközben elvigyorodván közelebb hajoltam hozzá. - Tudod mit? Már nem félek tőled - artikuláltam ki a szavakat jól érthetően. - Szóval vigyázz... innentől nem lesznek nyugodt álmaid.
Szőke haj tincsek, ártatlan pillantás és babaarc. Nos, ha valaki rám néz, akkor senki se hinné azt, hogy ennyire ördögi nőszemély vagyok, de nem tehetek erről. Gyerekként megtörtem és a sötétség, a pokol összes bugyrának a gonoszsága belém költözött. Ahogyan egyre nagyobb lettem, úgy lettem egyre gonoszabb is. Mintha többé már a fény nem lenne képes belém költözni és mindenkiben csak a rosszat látnám meg, de ez miért is lenne baj? Hiszen nem kényszerítheted az embereket, hogy szeressenek, de elérheted, hogy féljenek tőled. És nekem ezt más sikerült elérnem, szerencsére... Kicsit felvonom a szemöldökömet a megjegyzésén, de nem kerítek belőle túl nagy feneket. Minden fajnak megvannak a maga jellemzői, így nem hiszen, hogy erről kellene most vitatkoznunk. Unalmas? - kérdezem tőle kíváncsian és figyelem a tetteit, aminek következtében egy apró mosoly kúszik az arcomra. Közelebb hajolok hozzá, de nem teszek semmit se. Eltűröm a hajamat és hagyom, hogy esetleg szemügyre vegye a nyakamnál található ereimet, amik talán igazán csábító hatással lehetnek rá. Lehet az életemmel játszom, de soha nem voltam épelméjű, így talán nem most kezdek el azzá válni. Ha annyira nem érdekel, akkor miért ülsz még mindig itt? Miért nem topogtál még el? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd amikor arra céloz, hogy félnem kellene tőle, akkor egy pillanatra tényleg elgondolkozom ezen, de ennek jelét nem mutatom. Pontosan tudom, hogy ő pont annyira lehetne az én rémálmom, mint amennyire én vagyok az övé. Viszont még mielőtt távozhatna egy újabb őrültséget teszek. Átnyúlok a pulton, felkapok valami éles tárgyat és még mielőtt bárki is észbe kaphatna megvágom a kezemet. Elé tartom és kíváncsian figyelem őt. - Sokáig a véremre vágytál, most mondhatni tálcán kínálom neked. Ha nem érdekel, akkor gondolom el fogsz sétálni, ha meg még mindig érdekel a múlt, akkor úgy fogod rá vetni magadat, mint egy pióca veti rá magát az áldozatára. De az is lehet, hogy hamarosan egy színházi alakítást fogunk látni a részedről.. - mondom neki még mindig komolyan. Egy pillanatra tényleg félni kezdtem legbelül és még talán most is félek, de amennyire profin csinálja ő, annyira nekem is megy. Mondhatni mind a ketten hazudunk, pedig tudjuk az igazat...
a hozzászólás Kenzinek készült, - szót tartalmaz, és írás közben a Serial Killer című számot hallgattam. Remélem tetszik.
Erőnek erejével kell ösztönöznöm magam arra, hogy vissza tudjak emlékezni arra a pillanatra, mikor először megláttam őt. Nem mondanám, hogy megismertem, hiszen azon kívül, hogy megöltem a családját, ő pedig büntetésül a pincébe zárt, mint valami őrültet, nem igazán képezte kapcsolatunk alapját bárminemű ismertség. - Ugyan, kérlek! - legyintettem. - Az életet élni kell, nem pedig hagyni, hogy elnyomjon egy aprócska... múltbéli hiba. Elpazarlod vele a drága időt, és tény, hogy ha így haladsz, akkor neked abból már nem sok van - grimaszoltam. Nem voltam kedves és nem voltam barátságos. Hangomban egy cseppnyi megértés nem bújkált. Nem érdekel, ha nem fogadja meg a tanácsomat, én nem arra szerződtettem, hogy őt megóvom a haláltól, hanem arra, hogy információkat szolgáltatok Tatiának, és közben élem a magam életét, amelyhez hozzátartozik az is, hogy ölök. Vámpír vagyok, nem pedig egy magát sanyargató korcs. - Hm, ez egy igazán érdekes kérdés - dőltem aztán hátra. Tudtam ,mire megy ki a játék, túl jól az érzékszerveim ehhez. Nem véletlenül dolgozom ilyesmit, már ha munkának lehet nevezni mások életében történő vájkálást, és az állandó megfigyelést. Ezt kell tennem ahhoz, hogy elégedettek legyenek velem. És a múltam után szinte megkövetelem, hogy elégedettség töltse el a munkaadómat. Tatia sosem bántott, azon kívül hogy átváltoztatott. De mégis... képes lenne rá, ha egyszer véletlenül nem az derül ki, amit ő hallani akar? Én leszek a legközelebb hozzá, nem pedig más. - Még mindig vágyom a véredre - fűztem aztán hozzá, és mély levegőt vettem, főleg mikor megpillantottam a vérét lefolyni a csuklóján. - De van egy különbség az általad elképzelt Mackenzy és a valódi között... én megölni akarlak, és ahhoz ez a hely túlontúl zsúfolt - váltott át tekintetem ragadozóba, és tudtam, hogy ha sokáig látom a vért, meg fogom kívánni, és rá fogom vetni magam. De nem hagyhatom, hogy gyengének lásson.
Kenzi, drága Kenzi... - kezdek bele mosolyogva, majd egyet belekortyolok a poharamba is. Tudom, hogy nem jó dolog vámpírokat cukkolni, de imádom őt húzni. Egyszerűen ez éltet engem, hogy valamilyen módon képes vagyok megkeseríteni az életét. Lehet néha szavakkal, lehet néha tettekkel, de a végeredmény ugyanaz. - Még mindig sokat beszélsz, de keveset cselekszel. Talán igazad van, nem vagy a réi, mert ha az lennél, akkor még a helyes érdekelne és simán letépnéd a fejemet, vagy esetleg más fajtamódon megölnél. - mondom neki komolyan, majd egy kisebb mosollyal folytatom tovább. - De te ehelyett úgy ülsz itt és iszogatsz velem, mintha ezer éve barátnők lennék. Bár, talán azoknak is jók lennénk, hiszen annyira hasonlóak vagyunk, még ha te ezt nem is vallanád be soha. - majd újra a kezembe veszem a poharamat és újra belekortyolok a nedűbe, ami kicsit marja a torkomat, de még ez is segít abban, hogy ne tegyek olyat, amire annyira vágyok. Ne kapjam el a hajánál fogva és ne rángassam ki innét, majd vigyem el őt a cellájában, hiszen neki külön van egy. Oda senki más nem mehet, mint ő. Lehet vannak barátai, de ennek ellenére még egyik se keresett fel, így azt hiszem elegendő attól félnem picit, hogy egyszer végre felemeli a popóját és nekem esik. Már nagyon várom azt a napot. Legalább lenne egy kis izgalom az életembe, hiszen egy jó kis csata igazi vérpezsdítő tud lenni. Mosolyogva hallgatom őt, majd egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat. - Szóval nincs elég vér a pucádban? Félsz, hogy esetleg valaki rajta kapna? És akkor mi történne? Meg kellene őt is ölnöd. Nem hiszem, hogy egy vagy két ember halála annyira megviselne, de szólj ha tévedek. - mondom neki negédes hangon, majd a kezem köré csavarok valamit miközben egy apró varázsigét is elmormolok, hogy gyorsabban gyógyuljon a seb. - Esetleg szeretnél valahova menni? Temetőbe, hogy könnyebben le is tudj temetni? - kérdezem tőle kicsit viccelődve és kihívóan, mert még mindig imádok az idegein táncolni. Legtöbb esetben sikerrel is járok.
a hozzászólás Kenzinek készült, - szót tartalmaz, és írás közben a Serial Killer című számot hallgattam. Remélem tetszik.
Ízlelgettem a szavakat, amelyek elhagyták azt az átkozottul mocskos, boszorkány száját. Lényegében minden boszorkányról így vélekedtem, és nem is szívleltem őket túlságosan. Ha utamba került egy-egy példány, nem állt tőlem távol az, hogy nemes egyszerűséggel átharapjam a torkukat. Tetszett az egész... meg is tettem mindig, a vérük pedig szinte mindig a padlón kötött ki. Sok más fajjal ellentétben egyáltalán nem finomak. Ez van, törődjenek bele. A vámpírok legalább kevésbé akarják őket megölni. - Szóval hasonlóak vagyunk... - gondoltam végig a szavakat, majd halkan felnevettem, és megráztam a fejem. - Kedvesem, ha azt hiszed, hogy a körmünk színén kívül bármi hasonlóság van bennünk, ki kell téged ábrándítanom. Hacsak nem arra gondolsz, hogy mindketten szívesen kitépnénk egymás szívét. Nem hiszem, hogy bármi hasonlóság lenne bennünk... de szívesen hallgatlak, ha szerinted van valami, ami említésre méltó ezen a területen - sóhajtottam fel. Az egész annyira nevetsgées, annyira... mégis, mire lenne jó neki, ha hazudik nekem? Nem mintha meghatna, hogy hazudik. Én is megtennék sok mindent azért, hogy védjem a bőrömet. Eléggé... sok mindent. Felsóhajtottam, majd hátradőltem. - Diétázom. Próbálok minél kevesebb embert megölni egy nap alatt. Ha téged megöllek, akkor ugrott a szép sorozat... hát ha még többeket is eltemetek - ráztam meg a fejem. - Egy nő számára elég fontos a testsúly. Szóval kérlek, ne hergelj annyira, hoyg ezt meg kelljen szegnem - vigyorodtam el. Itt játszom az agyam, ahogyan is. Mintha évekkel ezelőtt nem ő tartott volna fogva a pincéjében, és nem ő csinált volna velem rémes dolgokat. Nevetséges vagyok, hogy még életben hagyom. De még nem állok készen arra, hogy megöljem. - Ennél fogva... a temetőt kihagynám. De kérlek, küldj meghívót a saját temetésedre. Szeretnék ott állni, és vigyorogni, mikor téged a földbe engednek - lelkesedett meg a hangom teljesen. Ez tényleg felvillanyogóz gondolat.
Tényleg nem értem, hogy mire jó ez a színjáték, de lehet, hogy az évek alatt eldöntötte, hogy színésznőnek fog állni? Vajon Hollywood bevenné ezt az alakítást?! Talán igen, hiszen még egy pillanatra engem is sikerült megtéveszteni és talán még mindig nem vagyok abban biztos, hogy még mindig olyan lenne, mint régen, de az pró rezdülései, cselekedeti még arról árulkodnak, hogy nem változott meg. Hiába is mutat bármi mást a külvilág számára. Lemondó sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd egy egy pillanatra még érthetetlenül is nézek rá. Tényleg ennyire felszínes lettél? Ennyire nem látsz már tovább a kinézeten és azon, amit a külvilág felé mutatunk? - kérdezem tőle egy kisebb fintor keretében,d e még mielőtt bármit is mondhatna csendre intem és úgy folytatom tovább, mintha a korábbi cselekedetem lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Ha annyira másabbak lennénk, akkor nem hasonló szerepet öltöttünk volna magunkra ebben a helyzetben. Ha nem érdekelne egyikünket se a múlt, akkor már az első pillanattól kezdve mosolyogva üdvözöltél volna, majd egyszerűen csak magamra hagytál volna, de te ehelyett itt vagy, még össze is zúztad a csontjaimat. Ezek után szerintem elhiszem azt, hogy nem érdekellek és az se érdekel téged, hogy milyen bűnöket követtem el veled szemben? - kérdezem tőle kíváncsian és egy önelégült mosoly keretében, majd egy apró varázslatnak köszönhetően a széke közelebb siklik hozzá és mélyen a szemébe nézek. - Akár tetszik, akár nem. Mind a ketten ugyanolyanok vagyunk. A lelkünk réges-régen elveszett. - szólalok meg könnyedén, mintha csak valami meccs eredményét közölném vele, hiszen ezen a dolgon se tudunk már változtatni. Tudod, te már örökre ilyen csontika maradsz, így kár a diétára fogni a dolgot. -mondom neki mosolyogva, majd egy röpke gondolkodás után egy féloldalas mosoly k kíséretében megszólalok.- Csak nem hiányoznék? Csak nem valami őrült és eszelős bosszú tervet szövögetsz itt. - közben gyengéden, de nem túl kedvesen megérintem a homlokát, hogy a fejére utaljak a tettemmel. Erre a gondolatra még a szemem is felcsillan, hiszen szívesen kiállnék ellene, de ahhoz az kellene, hogy legény elég bátorsága hadjáratba kezdenie velem. Már várom ezt a pillanatot. Ebben biztos vagyok, hogy örömmel vennéd, de el kell, hogy szomorítsalak, hiszen az a pillanat még nagyon messze van. De ha már a temető nem jöhet szóba, akkor mit szólsz a celládhoz? Már olyan régóta üresen áll, biztosan nagyon hiányzik a lakója neki. Vagy te nem így gondolod Kenzi drága? - kérdeztem tőle egy-két ártatlan pillantás közepette, hiszen bármire képes lennék azért, hogy a szemében csillanó fénytől megfosszam.
a hozzászólás Kenzinek készült, - szót tartalmaz, és írás közben a Serial Killer című számot hallgattam. Remélem tetszik.
Másból sem állt ez a beszélgetés, mint abból, hogy vajon melyikünk tud nagyobb fenyegetést a másik szemébe mondani, hol nálam volt a zászló, hol nála... ez kezd eléggé reménytelennek tűnni, de ahogy mondani szokás, nem a szájjal kellene karatéznunk, hanem a tettek mezejére kellene vinnünk a témát. Egyelőre azonban még nem készültem fel arra, hogy ezt meglépjem. Kell egy terv a nő ellen, és legyen szó bármiről, de meg fogom keresni a gyenge pontját. El fogom őt pusztítani, kelljen hozzá bármi, varázslat, átok, hétszűnyűkapanyányi monyók, vagy bármi. - Talán tényleg neked van igazad. Tegyük fel, hogy így van - vontam meg a vállamat, majd közelebb hajoltam hozzá. - Mégis mit gondolsz, ezúttal kinél van a gyeplő? Már tanultam abból a hibából, amit elkövettem. És most nem a szüleid halálára gondoltam, mert azt még mindig nem bánom. Azt igen, hogy túl sokáig vegetáltam egy helyen és emiatt te megtaláltál - vallottam be teljesen őszintén, majd lassan, de felálltam az asztal mögül, és pénzt dobtam az asztalra. Kifutotta mindkettőnk italát, de momentán nem érdekelt, hogy állom az övét is. Miért is ne? - Az, hogy milyen tervet szövögetek ellened, hidd el, hogy nem rád tartozik még. Egyelőre - fintorodtam el, majd elvigyorodtam. - Óh, alig várom, hogy ismét lássam az a bizonyos cellát! De azt nem állítom, hogy ezúttal én leszek a szenvedő fél. Vigyázz. Már nem egy kis senki vámpír vagyok. Tanultam, és a hibáimat mind kamatoztatni tudtam. Pá, édes! - intettem felé, majd ringó csípővel távoztam. Nem tudja, ezúttal kibe kötött bele. Nem vagyok már az a siránkozó, könyörgő lány aki az életét kérte tőle. Nem. Az a lány már halott.
Kezdőlap
• 
Ƹ̵̡ 