...Mint árnyékával az éj...

Kopott árnyékával bukott a városra az éjszaka, én pedig éreztem, hogy ma szokatlanul sokáig vártam, és egyre kevésbé voltam képes kordában tartani a lassan magával ragadó vérszomjamat. Szemeimben apró szikrák gyulladtak és fényük tompán hunyt ki, mikor végül lehunyva, kezem az egyik ház hűvös falára simítva megálltam. Fejem a vállaim között előre nyaklott, halk morranások kísérték minden lélegzetvételem. Miért nem voltam képes megtenni, amit kellett volna, miért várok mindig az utolsó pillanatig, hogy aztán már nem lesz visszaút? A házak téglái közül is érzem kilüktetni a bent lakók vérének ütemes zubogását, fémes illatuk szinte mellbevág, és magához vonz, de nem akarom, még ellenállok neki, és belül üvöltök fel keservesen, szitkozódva és ezerszer átkozva el azt aki azzá tett ami most vagyok. Ó, Giovanni miért hagytál magamra és én miért hagytalak el? Hol lesz eztán a kapaszkodóm, miért kell ezt az őrül bosszút követnem, miért nem vagyok képes csak egyszerűen megbújni az árnyékokban és onnan szemlélni az emberek kicsinyes világának múlandóságát? Arcomba belemar a feltámadó koraesti szél, én pedig egyszerűen csak lassan tántorgom előre, a házam felé igyekezve, amikor zajt hallok az egyik kapualjból, egy férfi hangja, és egy csendesebb nőé. Hallom, hogy veszekednek és a férfi egyre ingerültebb, végül egy tenyér csattanása, felzokogó kétségbeesett nő, majd megint a férfi. Együtt ébredek az árnyékommal, és suhanok a közelükbe, lépteim puhaságát elnyelik az ősi macskakövek. Ott állok nem messze tőlük, utolsó erőmmel is arra koncentrálok, hogy most…most fogom megtenni. Látom a nő fekete haján megcsillanni a gázlámpák egyre halványuló fényét. A férfi idegesen pillant körbe, de már késő. Úgy csapok le rá, ahogyan a prédáját másodpercek alatt becserkésző erdei vadállat, éppen olyan mohón is, hiszen már lassan két napja, hogy nem jutottam rendes mennyiségű vérhez és nagyon nehéz volt fenntartanom az emberiesség látszatát, legalább akkor amikor a kórházban voltam. Onnan sikerült egy kis vért ellopnom a harmadikról a vérbankból, de már az sem megoldás, egyszer le fogok bukni. És minden alkalommal érzem a rettegést, hogy bármelyik gyereket képes lennék bántani, pedig nem akarom. Ez a küzdelem ez a folyamatos ellenállás pedig rengeteg erőmet elveszi és felemészti, talán ilyenkor dupla adagot is elhasználok. De nem számít, most majd pótolom. A kezem nyújtom, és a nő szájára tapasztom, miközben a másikkal a férfit, a téglafalnak nyomom és az ütőerére tapadok, mint valami megátalkodott vipera, és szívni kezdem az éltető erőt. Érzem a másik tenyerem alatt a nő forró légzését, és azt ahogyan döbbenten zihál. Szinte hallom ahogyan a szempillái végigkaristolják az arcát, egyre sűrűbben rezdülve, csodálkozva nézi mit művelek. Csendre inteném, bűvölném is talán ha nem azzal lennék elfoglalva, hogy a férfi utolsó vércseppjeit lakmározzam éppen. Lassan árad szét bennem, az ereim megtelnek élettel, a fáradtság és erőtlenség ahogyan jött úgy távozik belőlem, a légzésem is egyenletessé válik, csak a mohóságom nem csillapodik, és csak remélni merem, hogy a vérszomjam lassacskán alábbhagy, és nem kell bántanom a nőt is, mert nem akarom. Mozdulatlanul tűri, hogy a tenyerem az ajkaira tapadjanak, és nem mer lépni egy lépést sem. Talán most találkozik a fajtámmal először, talán már látott hasonlót. Még mindig a férfi nyakánál vagyok, amikor szemeim vöröses kéken, szinte ibolyaszínben villannak felé, és csak morogva búgom, ahogyan kezem lecsúszik a szájáról.
– Fuss! Fuss és ne nézz hátra! MOST!- üvöltöm el végül magam. Talán van még annyi a férfiban hogy elegendő legyen, hogy legalább öt percnyi előnyt adjak a nőnek. Nem kell kétszer mondanom, a fekete hajú riadt szépség a sikátorok felé veszi az irányt, hallom még a cipőjének egyre szaporább koppanását, amely aztán lusta visszhangként szétterül az éjszakában. Már nem rá figyelek hanem a ma esti prédámra. Ami azt illeti kellemes kis csemege volt. Ahogyan érzem, hogy a szíve az utolsókat dobbanja, abbahagyom és elszakítom a fejem róla. Nem lehet többet, különben a halott vér fog az ereimben szétáramlani, mint valami méreg anyag és végez velem. Elengedem az erőtlen testet és hagyom lehullani. A hátam mögé pillantok, a csatornából felcsapó gőz adja az ötletet és nagyjából fél óra múlva a férfi teste rongybabaként hullik alá a város bűzös és millió hasonló titkot rejtő csatorna rendszerébe. Két utcára vagyok az otthonomtól, messziről már látszanak a magas, fekete sziruettjükkel az eget simogató fák mogorva árnyékai, megismerem őket, az ikreket. Két teljesen egyforma, ősi platán. A kertem komoran ásítozik a vaskapun túl, és az otthonom engem vár, a menedékem. Túl sokáig vártam, érzem, hogy a várakozás, és a vérszomj elnyomása fáradttá tett, és alig vagyok képes megállni a lábamon. Kezemmel szinte vakon tapogatom végig a házak kőkerítéseit, vagy éppen a repkénnyel befuttatott málladozó falakat. Megállok és próbálom összeszedni magam, a vér valahogyan szokatlanul lassan kezd el dolgozni a szervezetemben. Egyszerűen képtelen vagyok normálisan gondolkodni, összeszedni magam. Ebben az állapotomban végtelenül sebezhető vagyok. Körülnézek és az összes kiélezett érzékem apró radarként pásztázza a környéket. Nem ijedek meg, csak éppen igyekszem felkészülni minden eshetőségre. Árnyékokból felbukkanó alakokra, akik vadásznak rám. Meg is érdemelném talán, mert ha létezik egy hely a világon, ha létezik valami nyugalmas, egy soha nem nem szűnő csendességgel simogató hely, akkor ott akarok lenni Federicoval.  Talán több száz év is kevés lesz, hogy kiölje belőlem az emlékét, és talán több száz és is kevés lesz, hogy a bosszúm csillapodjon némiképp. Nem akarok meglenni a tudat nélkül, hogy van célja annak amit teszek. De lehet csupán áltatom magam, vagy Giovanni áltatott én meg elhittem neki, hiszen a teremtménye voltam, a gyermeke ha azt vesszük. Ma is érzem őt a zsigereimben, el nem múló emlékeként egy egykor volt időnek, amelyet elmostak a sebes patakként tovafutó századok. Már semmi nem lesz olyan amilyen volt, és azt hiszem lassan ebbe bele is kellene törődnöm. Az öröklét azt mondják áldás, de vajon mindenki ugyanezt gondolná, amikor ránéz egy gyönyörű arcra és nem a mosolyát látja egy idő után, hanem a tekintete egy mohóbban vizslatja az ütőerében doboló vérét? Vajon akkor is ezt gondolná, amikor a suttogva kimondott szavak közé becsempészve hallja a másik szívdobogását, és nem arra gondol, hogy érte ver ütemet, hanem arra, hogy mennyi vért képes ebben a másodpercben is kipumpálni magából? Balga és buta emberek, akik néha ölelést kérnek tőlem, és nem tudják, hogy ez számomra egészen mást jelent. Behívnak a házukba, és nem sejtik, hogy ezzel a saját halálos ítéletüket írták alá. Én mégsem bántom mindegyiket nem vagyok hidegvérű gyilkos, csak egy torz teremtménye ennek a magából kifordult ócska világnak. Elátkozott, elfajzott, nevezd aminek akarod. Gyönyörűnek látsz? Pedig ez csupán egy álca, egy maszk amelyet más emberek vére által vagyok képes minden nap megújítani.
Olyan közel vagyok már a házamhoz, mégis úgy érzem az utolsó másodpercekben elhagy az erőm, hogy ott fogok majd a kapu előtt összerogyni, és nem jutok be. Otthon van a hűtőben néhány tasak ellopott vércsomag, addig kellene eljutnom, csak annyira kevés kell már. Lassan feltűnik a kapumnál strázsáló Dávid szobor másolat, amelyre mint követelőző női kar tekeredett fel a vadborostyán, behálózva a zöldjével. Már látom a szobrot, mégis olyan nehéz odáig eljutnom. Vánszorgom, vonszolom magam. Farmeremen még ott pettyeződik az előző prédám vérének lenyomata, mint valami átkozott himlőhely. Fekete bőrkabátom gallérja mögé bújok ahogyan felhajtom, a sápatag negyed hold gyarlón pislákoló fénye, végigsimít rajtam, ahogyan előbukkan a felhők mögül. Mindjárt otthon vagyok…annyira kevés kell már.