Ha én ember lennék, pláne ebben a korban, ezen a helyen, alaposan megfontolnám, kimerészkedjek-e éjszaka az utcára. Nem szeretnék préda lenni, ha már az alapszemélyiségemben is benne van, mennyire szeretem a vadászás izgalmát. Emlékszem, emberkoromban apám néha elvitt az erdőbe, mikor a nagyvilági cimborái látogatást tettek a birtokunkon. Homályos foltokban, de emlékszem, mikor először kaptam a nyilat a kezembe. Izgultam, próbáltam kiélesíteni akkor még fejletlen érzékeimet, és vadásztam. Volna, de inkább csak elriasztottam a zsákmányomat. Most pedig, több, mint öt évszázad elteltével, ahogy a világ egyre fejlődik, az emberek meg egyre ostobábbak lesznek, azt hiszem, kezd elveszni bennem ez az izgalom. Szeretek még mindig vadászni, de az emberek elővigyázatlanok, akárcsak a férfi a parkban, aki seggrészegen úgy döntött, elfekszik az egyik padon szunyálni. Nem a legjobb, de egynek megteszi, és amennyire ki van ütve, nem kell az emlékei törlésével törődnöm.
Mikor végeztem, és viszonylag jól is laktam a vérével - még meg is szédültem tőle - már készültem is indulni, mikor egy másik vámpír szagára lettem figyelmes. Upsz. NYilvánvalóan ki fogja szúrni magának az eszméletlen, vérző férfit, nekem pedig lépnem kéne innen, mielőtt észrevesz. Vagy egyszerűen megvárom itt, mit lép arra, ha egy másik fajtájabelivel találkozik. Egyértelműen a várakozás mellett döntöttem. 561 éves vagyok, mi bajom eshetne?
Igazából mára nem volt semmilyen kimondott tervem a napra nézve. A hétvégére hazajöttem a nagybátyámhoz, hogy egy kicsit vele is tölthessek némi időt, ami persze egy kis esti italozást is magába foglalt volna, de a nagybátyámat behívták dolgozni, úgyhogy a mai napot egyedül kell valamiféle képen eltöltenem. Ha őszinte akarok lenni nem volt kedvem visszautazni a Whitmore-ra, amikor igazából még csak nemrég érkeztem, szóval jobb ötlet híján inkább kinéztem a városba. Felhívtam néhány középsulis haveromat, akik nem odajárnak az egyetemre, és nem mostanában találkoztam velük. Jó volt ismét összefutni a srácokkal a régi "csapatból". Velük megittam egy sört az egyik krimóba, és beszélgettünk egyet még a régi szép időkről a gimiben, de aztán nekik is dolguk akadt, meg én is mentem a magaméra, bár nem tudtam pontosan, hogy mi is lenne az. Jobb híján kicsit csámborogtam a városba, és szétnéztem erre, meg arra, hogy lássam mennyi dolog változott meg a városban mióta elutaztam az egyetemre. Olyan rengeteg eget-verő újdonsággal nem találkoztam csak pár új bolt nyílt meg, semmi több, de azért mégis kellemes volt ismét ezeket az utcákat róni, pedig alig két évet töltöttem itt, miután elkerültem otthonról, és ideköltöztem a nagybátyámhoz Mystic Falls-ba. Eleinte nem tetszett túlságosan a város, sokkal kisebb volt, mint ahol előtte éltem, és féltem, hogy milyenek lesznek az emberek itt, hogy mi lesz, ha nem leszek képes beilleszkedni, vagy nem fognak elfogadni. Megvoltak a magam démonai akkor, és örülök, hogy végül nem lett igazam, és feleslegesen féltem. Végül aztán valahogy a parkban kötöttem ki. Nagyot ásítva indultam meg a járdán, amíg találtam végre egy üres padot és arra kucorodtam le. Elintézem pár sulis telefont néhány beadandóról, és leadandó gyűjteményről. Hihetetlen, hogy az emberek még akkor is képesek a szobámba keresgélni engem, amikor előre szólok, hogy a hétvégén nem leszek a Whitmore-on. Mindenesetre az üzlet, az üzlet, és ilyenkor sem áll meg. Bár most igyekeztem minél kevesebbet bevállalni, hogy a sajátjaimra is maradjon időm, meg ezek mellett azért némi szabadidő is legyen. Mondjuk a pénz, az egyáltalán nem jön rosszul ez tény. Ha hazamentem, akkor muszáj is lesz folytatnom, de most egyszerűen nincs rá energiám. Miután a telefonokkal végeztem egy kis ideig még nézelődök, jól esik a friss levegő, és, hogy ilyen kellemes az idő így délelőtt. Sajnos a nézelődés se elégíti kis okáig a kíváncsiságomat, úgyhogy egy kis idő után nekiállok a neten olvasgatni. Belefér minden: viccek, hírek a nagyvilágból, a legutóbbi jégkorong meccs végeredménye, manga, gyakorlatilag bármi, amivel szembekerülök a netes szörfözgetésem során. Végül aztán leragadok egy szakcikknél, ami az erdeinkben élő veszélyeztetett gerinces fajokról szól, és azok védelmének lehetőségeiről, a veszélyeztetettségük okairól, és az akadályokról, amelyek a védelmük útjában állnak. Teljesen sikerül elmerülnöm a cikkbe, azt se venném szerintem észre ha valaki keresztül esne rajta körülbelül…
[You must be registered and logged in to see this image.]Fene gondolta, hogy ennyi papírmunka van egy fesztiválra való jelentkezésnél. Legalábbis akkor még nem voltam tisztában mikor jelentkeztünk erre a nagyszerű lehetőségre. Igazából nem bánom, hogy így tettünk csak az a rossz, hogy nekem kell járkálnom emiatt míg a fiúk valahol süttetik a hasukat az egyetem parkjában vagy valami hasonló. Fenébe azzal, hogy én már befejeztem Ők meg még húzzák a dolgokat. Na, mindegy, nem esik nehezemre felkelni és elmászni a hivatalba leadni a papírokat, amiket nagy nehezen sikerült kitöltenünk. Még szerencse, hogy vittem több példányt, mert egy-kettő ketchup általi halált halt. Ez van ha pár kan összeül és elfelejtkeznek az etikettről. Na meg a vörös démon sincs a közelben, akkor ott a pokol a legkellemesebb hely ahhoz képest. Nagy nehezen, kivárva a soromat sikerül elintéznem a rám bízott feladatot és mivel mára már befejeztem eme nemes küldetést, sikeresen ráadásul, elégedetten mentem ki az ajtón, hogy elérjek az egyik kedvenc fagyisomhoz. Igaz, nem vérből készül a hűsítő étel, de attól még lehűt főleg ilyen meleg napokon, és nem ingerelnek annyira a körülöttem lévő emberek idegesítő léptei és értelmetlen beszédei. Épp amikor megláttam a fagyizót az út másik oldalán, hirtelen nekem ütődött valami és hipp-hopp a földön találtam magam. Ez elég váratlan volt, így még a vámpírképességemet sem tudtam használni. Így kerültem a földre, egy hölgy pedig rajtam landolt. Nos, nem is kérhettem volna többet… -Semmi gond, nem mindennap esik az emberre egy ilyen gyönyörű hölgyemény. – mosolyodok el, majd miután felállt rólam én is talpra állok. Megigazítom eltekeredett ruházatomat, a hajamba beletúrok és hátrasimítom majd kezet csókolok a bemutatkozott hölgynek. – Örvendek a találkozásnak Leigh-Anne, én Kyan vagyok. – viszonzom gesztusát, majd a cukrászda fel nézek végül vissza a lányra. - Tudom, hogy te gázoltál el, de azért meghívhatlak egy fagyira? Oda készültem, és valami azt súgja neked is jól esne egy kis finomság. –ajánlom fel neki, és ha elfogadta akkor elindultunk a bolt irányába, ha meg nem akkor egyedül folytattam utamat.
Mai is egy újabb nap volt, amin végre nem gondoltam Dorian-ra, mert Silas segített elfelejtetni velem minden érzelmet, ami egyszer Dorian iránt éreztem. Már az elején is butaság volt, hisz egy tündér és egy vámpír sose lehetnek együtt, mert a fajaikból eredően veszélyes lett volna, hisz ha nem tud magán uralkodni, akkor könnyen az életembe kerülhetett volna, de Silas-nak hála, már minden el múlt. Mivel máma jó idő volt, ezért kimozdultam kicsit otthonról, hisz ha egész nap otthon ülök és tv-t nézek, akkor hatalmas lesz a hátsóm és semennyi guggolás nem fog rajta segíteni… Egyszer volt olyan, hogy felszedtem popomra pár kiló felesleget és három hónapon keresztül mást sem csináltam, mint minden este 100 guggolást. Soha többet nem akarok ilyet, szóval megtanultam, hogy fagyizni és tv-zni nem okos dolog. A szekrényem elé ugrottam, kivettem egy farmer rövidnacit, egy fehér trikót, minek két széle megvolt hosszabbítva, és az alja csipkés volt, annyira imádom ezt a felsőmet, de mindig félek, hogy összepiszkolom, vagy leeszem, így nem veszem fel gyakran… Miután felkaptam magamra kifutottam a nappaliba és megkerestem a fehér táskámat. Gyorsan bele raktam a telefonomat, pénztárcámat, kulcsomat, sminkes tatyómat és két verbénával teli injekciót, mert sose lehet tudni, hogy mikor támad meg egy vámpír… Azért vannak jó oldalai annak, hogy egy vadász család fogadott be minket, de van kevésbé jó oldala is, mint amikor csalinak használnák egy vámpír begyűjtéséhez. Távozás előtt nyomtam gyorsan egy puszit apuci homlokára, elköszöntem Mariet-től, és indultam is. Tényleg nagyom meleg van, és… ilyenkor belegondolok, hogy mégis megérte volna otthon maradni, és a tv előtt fagyit lapátolni magamba. Legközelebb így teszek, de most inkább sétálok. Sétálás közben egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy egy néni elesik, és senki sem segíti fel, hanem kinevetik, egyből oda siettem és segítettem a néninek felkelni, majd kedvesen rámosolyogtam és mondtam neki, hogy ne is törődjön a többiekkel, majd utána megkérdeztem, hogy jól van-e és szerencsére nem esett bántódása, majd vettem neki egy palack vizet, és erősködött, hogy ne kísérjem haza, hát akkor elengedtem. Aztán bementem egy fagyizóba, mert sétálás közben lemozgóm azt a pici kalóriát, nem igaz? Megnéztem a választékot és ez egyiken nagyot nevettem: "igaz szerelem csókja". Kértem is belőle két gombóccal, hát ha beválik, utána mosolyogva kimentem az üzletből, de sikerült valakit fellöknöm, és… és… ajkaira estem, majd csak azon kapom magam, hogy egy férfival csókolózok. Amint észbe kapok felkelek és elpirulok, mert az illető, akit fellöktem Silas volt, pont rá gondoltam, mikor megakartam kóstolni a fagyit, ami most már pocsékba ment… de… nem zavar, ez sokkal jobb volt, mint az a buta fagyi és erre csak még jobban elpirulok… - Ne… ne haragudj… véletlen volt… nem akartam… sajnálom… jól vagy? - kezdek el zavaromban makogni, és akadozva beszélni. Nem hittem volna, hogy így fogunk újra találkozni, és most mit gondolhat rólam? Atyám, biztos valami borzalmas tapadós lánynak gondol, aki idegeneket csókol… pedig nem így van, csak egy baleset volt…
▼words: eltörpülő ▼ ▼Music: -▼ ▼Note: mindenem vagy <3▼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Életemben nem gondoltam volna, hogy itt fogok kikötni. őszintén? Két nappal ezelőttig nem is tudtam arról, hogy ez a város egyáltalán létezik. Esküszöm, még Amerikába se akartam igazán betenni a lábamat, erre mi történt? New Orleansba költöztem, most meg itt mászkálok Mystic Falls utcáin. Igen, Mystic Falls. Semmi kedvem nem volt elhagyni New Orleanst, tekintve, hogy Beth mindig is oda szeretett volna eljutni, de most mégis itt vagyok. Gyorsan bedobtam egy keresést a neten úgy, hogy csak annyit írtam be "elizabeth scars 2015", de nem fűztem hozzá nagy reményeket. Felhozott sokat a videói közül, volt ott egy olyan interjúja, amit egy vlogger páros, Dan és Phil összehoztak vele még Londonban, semmi extra. Aztán megakadt a szemem egy olyan weboldalon, amit még életemben nem láttam, így rákattintottam. Erre kidobtam nekem azt, hogy: Első Mystic Falls Nyári Fesztivál - fellépők listája, és onnantól kezdve elkezdett nyolcszoros sebességre kapcsolni a szívem. Semmit nem néztem, csak ott álltam meg, ha esetleg valami szőke hajkorona feltűnt, azok is inkább hölgyek voltak, szóval egyébként egyáltalán nem tudom, hogy kik készülnek fellépni. Aztán észrevettem a lila hajat, és mellette a nevet: Elizabeth Scars. onnantól kezdve úgy hajtottam arra, hogy eljussak ide, mint a mérgezett egér.
Csendben sétálgatok a főtéren, és csak élvezem a meleget, meg azt, hogy végre nem néznek meg, ha rövid gatyában és haspólóban járkálok. Londonban megteszik páran. Totál más világ. Újra megpróbálom elérni Bettyt, mire megint kinyom. Legalább él... Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy nem is veszem észre, hogy egy srác közeledik felém, és véletlenül neki megyek. Ez persze azt eredményezi, hogy elesünk, a srác hanyatt vágódik, én pedig elterülök a mellkasán. - Bakker, ne haragudj - kérek rögtön bocsánatot, és óvatosan feltápászkodom. A srác nem néz ki rosszul. Barna, göndör haj, és tiszta zöld szemek. Szexisen néz ki, de nem az esetem, egy éjszakás kalandokra meg nem vagyok vevő. - Leigh-Anne vagyok, egyébként - mondom, és várom, hogy ő hogyan reagálja le a helyzetet...
Mostanában sokat olvastam, tekintve, hogy mennyi mocsokság derült ki a családomról. Szinte csak róluk olvastam, tudni akartam mindent, és kicsit azt hiszem kezdtem túlzásba esni, jó a látszat ellenére olvasok, mert miért ne. Nem kell bekategorizálni és izomagynak nézni azonnal, mert a hobbim az életem, történetesen a testépítés, ebben találtam meg a szabadságom, a kikapcsolódásom és a kontrollom zálogát. Egy ponton megálltam, és Bertoluccio Auditore könyvét is elkezdtem olvasni, most épp az volt a kezemben, felfordult a gyomrom a sráctól, féltékeny volt Federicora, de közben a nénikéjéhez járt át éjjelente… Az agyam eldobom… komolyan, eszement századok voltak azok, rokonnal titkos viszont folytatni? Azt hiszem, ki jön mindjárt a fehérje szeletem. Egy baseball sapkát viseltem, meg egy szemüveget, süttettem magamat, még mindig nem épültem fel teljesen, de a nap energiával töltött fel, nem volt olyan jó mint Floridában, de határozottan jól éreztem magamat a fényében. Egy rágót rágcsáltam, kérődztem, cukor mentes, mert én ilyenekre is figyelek. Volt valami jó is abban, hogy a tetoválást csak én láttam, csak én gyönyörködtem el benne, és ezáltal hihették azt olykor,hogy egy magamutogató izomagy vagyok. De tényleg, mondjuk megértem őket, amikor az Arnold Classicon, a jobbra át helyett balra fordulnak és a jobb félfordulat helyett csinálnak egy száznyolcvan fokost… aláírom, kemény verseny diéták vannak, de azért annyira még én sem mennék el. Naturalba, viszont simán beneveznék, anyu ezzel cukkolt, az emlékéért legalább egyszer be kellene próbálkoznom. Vajon meddig jutnék el? De efféle ambícióim nem igen voltak Volt nálam egy torna zsák is, amiben a könyveimet hordtam, és a tárcámat, meg a lakás kulcsomat, ez volt a legpraktikusabb, és azt hiszem ez illett az öltözetemhez leginkább. Bár… ki az aki fehér térdig érő rövid vászonnadrágot és fehér sport cipőt választ, fehér pipás pólóval magán? Hát én. Kivételesen. Szakítottam a hagyományaimmal,és fehérbe öltöztem. Mert ilyen kedvem volt. A partokon többször lehetett ilyenekben látni engemet, ott nem is néztek ki amiatt, ha több izom volt rajtam, mint a szembe jövő oszlopnak, akit a szél is elfújna. De félre az efféle előítéletekkel, senkit sem szoktam elítélni az életmódja miatt, megtanultam a sulin, hogy a genetika is sokszor közre játszhat abban, hogy ha valaki kórosan vékony vagy elhízott. De nem jelenti azt, hogy ne lehetne tenni ezért valahogy. Körülöttem, még mindig a gyógyfüvek illata érződött, mert a póló alatt még mindig be voltam fáslizva a múltkori vadászos eset miatt, lehet, hogy a fal nagyjából törhetetlen, de ha engem használnak kalapácsnak hozzá, vagy ütve fúrónak, az úgy nem vicces. Levettem a sapit a fejemről és összeborzoltam a hajamat, rám férne egy hajvágás… Talán. Ösztönösen kaptam oldalra a fejemet és pillantottam végig a lányon, aki megszólított. - Szervusz, parancsolj csak… - megköszörültem a torkomat, és ellenőriztem, hogy elraktam-e a naplómat. Nem mintha számítana, de azért elég fontos dolgok voltak benne, vadászatokról, a családi drámán kívül, amikből lehetett tanulni. - Eltévedtél? Vagy vársz valakire? - kíváncsiskodtam, új voltam errefelé én is, nagyjából, de azért ez a lány nem idevalósinak tűnt, és az akcentusa is valahogy más volt, érződött rajta. Amellett, nem mindig törvényszerű , hogy egy gyerek eltévedt volna, ha pedig vár valakire, nos, bajom nem származhat abból, ha együtt megvárom vele esetleg… Mert, nem olyan környék ez, ahol akár megélné az estét is. Letoltam az orrnyergemről a szemüveget és úgy pillantottam a leányzóra ismét, a bogárfekete szemeim vizslatták végig. Vámpírok, ezeket megérzem, a hibridekkel együtt, és a farkasokat is, de azokat teliholdkor. Minden esetre elég érdekes rezgéseket éreztem ettől a lánytól, akinek még nem is tudtam a nevét… - Mi a neved? - szegeztem neki az újabb kérdést.
Szemügyre vettem Darylt, nem jelzett a radarom, tiszta volt, akkor lepődtem volna meg, ha lett volna benne valami misztikus. Ő nagyon is átlagos srác volt, még a suliban is. Lassan elindultam a bolt felé, miközben őt hallgattam, egyébként ha épp be voltam kattanva, tehát megterveztem, hogy kocsi, pia, haza, pakolás… akkor tényleg tettem is azért, nem tötyörésztem egyhelyben sosem. Sajnos nem erről szólt az eddigi életem sem,hogy csak úgy leüljek egy vámpírvadászat kellős közepén és neki álljak lóheréket számolni. Vajon, volt már annyira nyugodt pillanatom azóta? Nem igazán… - Az… ki? - vontam fel a szemöldököm, noha nagyon is jól tudtam, azt hiszem ő volt az egyetlen csaj aki először és utoljára összetörte a szívemet. Megcsalt egy droiddal, egy droidhoz képest jobb testűvel. Váltig állította,hogy csak azért fényesítette le a szerszámát a férfi öltözőben, majd tolta fel a szoknyáját a nyakába és állt meg neki háttal, lehajolva az egyik padra, hogy egész évben megcsinálja neki a számítástechnika háziját. De ezt a kamut valahogy nem vette be a gyomrom. Attól kezdve én sem tiszteltem a csajokat, ezért kezdtem idősebbekkel, remegtek a lábaim az első tapasztaltabb nőmnél, azért, ügyeltem, hogy ne anyám korabelieket vadásszak, annyi eszem volt, nem anya komplexusos vagyok. - Én is hallottam ezekről a dolgokról. Ezért sem értem,hogy miért pont ide költöztünk. - adtam csípőből a választ, mondjuk mindig is őszinte voltam Daryllel, leszámítva a családi vállalkozást, bár most kicsit füllentettem… - Pillanat és jövök. - gyorsan bementem a kis boltba és egy karton vízzel, magamnak, meg Daryl kedvenc sörével tértem vissza, egy szatyor is fityegett a sört tartó kezembe, popcorn volt benne, ugyanis ezt voltam hajlandó egyedül megenni, nassolni valónak. - Akkor még anyagot gyűjtesz… az Alkonyat azért elég népszerű volt mostanság tudod…ott, elég nagy farkasok voltak. De… milyen könyv, vagy film lehet ami ilyen témával foglalkozik. - töprengtem, miközben áthaladtam a főtéren, reméltem, hogy jön velem Daryl is, hiszen meghívtam magamhoz, és a minimum, hogy vagy ott alszik nálam a kanapén, reméltem, hogy jókat fogunk dumálni. - Tudod, Julie, még azután nyáron próbálkozott, de miután a legény lakásomból fürdőjéből kijött a kis cicus, és nekem dörgölőzött, a szeme láttára, még próbálkozott. Annyira piszkos volt a fantáziája annak a fekete hajú gattonak, hogy majdnem az ex előtt rendezett neki egy jelenetet. Segített abban, hogy Julie végleg lekopojon. - igen, bánta a csaj, hogy premier plán pornót nyomott a suli öltözőjében, a szemem láttára és fél csapat láttára. Sajnos, betörtem a srác arcát, és hiába próbált volna mást mondani, az egész csapat váltig állította, hogy a fürdőben fejelte le az elválasztót. Miatta kerülöm a kötöttségekkel teli kapcsolatokat, mellette még nem volt meg a tetoválásom. Akkor még egy mezei kis vadász voltam, egy jobb reflexel rendelkező sportolóhoz hasonlítottam, átlagos sporttársaimhoz, akikkel jól meg tudtam értetni magamat. Azért is értették meg ,hogy kiborultam, mert híresen romantikus voltam, egészen addig a pillanatig. Nem azt mondom ,hogy tapló vált belőlem és rongyoknak használom a nőket azóta, tisztelem mindegyiket, annyira, hogy kölcsönösen jól érezzük egymást, az ágyban. Aztán, viszlát de amíg vele vagyok, addig királynőként bánok az adott csajjal, csak szerelem nélkül. - Te pedig…hogy is volt? A nővéred férjének a testvére? Hogy hívták? - tényleg rossz vol a név memóriám ha nőkről volt szó, nem tehetek róla. Míg mentünk, elérhettünk apám kocsijához, lepakoltam az ajtóba és kinyitottam a kereskedés ajtaját. - Segítenél bepakolni előtte ezeket, csak ide az előtérbe?- - nem aggodalmaskodtam, le voltak zárva a dobozok, fekete műanyag rá pattinthatós fedelű dobozok, tele vadászoknak való holmikkal.
Mindenkinek van valami célja vagy terve az életére. Bár legtöbben azt sem tudják mit akarnak kezdeni magukkal, félig-meddig én is köztök vagyok, de csak biológiai gondok miatt. Így hát egyszerű a képlet. Nincs növés, nincs jövő. De ez az állapot még csak egy ideig lesz így, mire megtalálom azokat akik miatt így döntöttem. De hát ezért jöttem ebbe a városba hogy aztán lássak a szemükben, legalább egy kicsi megbánást. Az a részem ami még velük akart lenni az elveszett, ma már csak a bosszúm éltet és ezért megteszek mindent ami tőlem telik. Ilyenkor felvetődik a kérdés, hogy egy ilyen "kis" lány hogyan szállhatna meg ha alig van pénze. Hát azzal az imádni való pofikájával és szép nagy szemeivel kezdődik. Ma sikeresen megérkeztem ide Bécsből, hogy befejezzem a szüleim ádáz keresését. A parkba jöttem, hogy kitisztítsam a fejem és sétálgassak egy kicsit, itt a sok ember között jól tudom érezni magam. Miután vettem egy kis vattacukrot, leültem egy padra a napfényre. Meleg volt és kellemes idő, így hát tökéletesen éreztem magam. Egy ideig néztem, ahogy az emberek körülöttem járkálnak és beszélgetnek, de a vattacukor elfogyasztása után inkább mással foglaltam el maga. Odamentem egy kirakathoz, ahol ki volt téve egy tévé, amin a helyi hírek mentek. Beszámoltak a havi halottak számáról és,hogy mikor lesz a temetésük. Illetve még a közelgő események és leárazások kerültek szóba,de az itteni természetfelettit tekintve nem lepődtem meg attól a sok elhalálozástól. Egy ideig még járkáltam a park környéken, majd úgy döntöttem leülök. Még mindig csak délután 2 óra volt, ezért még nem akartam sehova menni. De fáradt és éhes voltam az utazás terhétől, viszont annyi pénzem nem volt, hogy szállást vegyek. Én viszont sohasem vetemedtem rá a lopásra, és nem is fogok. Mindig hagytam, hogy az emberek megsajnáljanak és befogadjanak, a problémák viszont akkor kezdődtek mikor megszerettem őket, de tovább kellett állnom. Voltak amiket el tudtam felejteni, és voltak amiket nem. Körülnéztem és észrevettem egy fiút aki egyedül üldögél egy padon és a semmibe bámul. Felálltam, odasétáltam hozzá. Fiatalnak tűnt és jobban megszemlélve vadásznak is. Ezzel nem foglalkoztam nagyon és inkább elővetem édes mosolyomat. -Szia, ez a hely foglalt?- mutattam a mellette lévő helyre.
Igazság szerint sosem értettem, hogy Bernardo miért szeret ennyire sztriptíz táncolni. Véleményem szerint nem a legtisztább és legerkölcsösebb munka, mondjuk, mondom ezt én az erkölcscsősz, aki minden éjjel más mellé fekszik le aludni. De ha ő szereti mutogatni a testrét mindenféle nőknek nem, ítélem el ezért, hiszen ő is elítélhetne amiatt, hogy mindenkivel lefekszem, aki az utamba keveredik, mégsem teszi. - Értem én, de ez egy tök jó munka, az írásból nagyon nehezen lehet megélni –vettem kicsit komolyabbra a figurát, és végül is nem hazudtam. Az, hogy annak idején az írást választottam, életem legrosszabb mégis legkönnyebb döntése volt. Mehettem volna én irodalom tanárnak is, de nem, én minden áron világot akartam látni, élni a szabad életet. Egyfelől nem volt rossz, hiszen tényleg azt csináltam, amit akartam, nem volt beleszólása senkinek, a könyveim folyamatban jelentek meg hála’ az egyik barátomnak, aki kiadót üzemeltetett, és mégis voltak időszakok, amikor úgy éltem, mint a templom egere. - Haver, én rohadtul olyannak ismerlek, aki akármit el tud érni az életében, hogy ha nagyon akarja, szóval ne add fel! – igen, Bernardo mindig célokat tűzött ki a szeme elé, és olyan gyorsan elérte őket, hogy észre se vettem, miközben folyamatosan araszoltam mögötte az én kis elcsépelt, beteljesíthetetlen álmaimmal. A fő suli ideje alatt, nem voltam ilyen magabiztos férfi, mint most, elvoltam magam kis világában, a dédelgetett jövőképemmel miszerint olyan híres leszek, hogy a világ összes pontján ismerni fogják a műveimet, lesz egy szép családom, gyönyörű feleségem. Azt, hogy kiszabadultam ebből a betokosodott életből Bernardonak köszönhetem. Ő volt az, aki kirángatott ebből a hibás énképből, megmutatta azt, hogy igenis én is tudok magamnak nőt szerezni meg hasonlók, pedig jó pár évvel fiatalabb volt nálam. - Amúgy mi újság Julie-val? – tettem fel a lehető legkényesebb kérdést, és nem is vártam többet egy morcos pillantásnál. - Ó, én ideköltöztem, azt hiszem végleg. Tudod, rengeteg furcsaságról lehet hallani, és ezeknek a dolgoknak a nyolcvan százaléka ebben a városban történik. Tettes nélküli gyilkosságok, állattámadások meg hasonlók, ezek pedig remek alapötletek lennének egy halom regényhez! – miközben beszéltem akaratlanul is fellobbant bennem a láng az írás iránt, és az új ismeretek iránt, de én csak ilyen voltam. Imádtam a munkám.
Bocsánatkérőn pillantás suhant át az arcomon, ismertem már annyira Darylt, hogy tudjam, hogy ha megzavarom valamiben, hajlamos kapkodni. Így csak remélni tudtam, hogy nem valami fontos. Bár az olyan író lelkületűeknél mint ő , sosem lehetett tudni, még a legapróbb szikra is annak számított. Egyébként szerettem olvasni, ezért keveredtünk össze, sokan meglepődtek, hogy plusz tárgykén felvettem az irodalmat. Sosem lehetett tudni, és… nem árt, ha az ember kicsit pallérozza az elméjét és meglepi az agyon iskolázott nőket, vagy pusztán a városi tahókat azzal, hogy a csupa izom alatt ész is lapul. Ha tudnák, hogy milyen ész! De ugye ezt kevésbé hangoztatom, hogy sorozat gyilkosságok után nyomozok, vagy átruccanok időnként a közeli városba és az apám által megadott személyeket figyelem meg, vagy esetleg ölöm meg. Ahogyan…ezt Daryl sem tudhatja. - Nappal van, én pedig éjjel tevékenykedem, egyébként pedig épp a sarki boltba készültem, néhány karton vízért, ugyanis… - intettem a régiség bolt irányába. - Az ott az üzlet amiben apámnak segítek. Ez nem olyan állandó munka mint az írás. - elpillantottam a bolt irányába. - Mit szólnál, ha feljönnél a lakásomba és innál pár sört miközben én nézem, hogy iszod dumálhatnánk is. Nem csak nekem, de neked is sok mesélni valód van, azt hiszem. - vigyorogtam Darylre, egyébként látszott rajtam a meglepettség, még most is alig tudtam elhinni, hogy mi szél hozta erre Mystic Fallsba, bár… ha belegondolok… a sok furcsaság, egy olyan írónak mint neki, könnyedén feltűnhetett. Megvártam míg felkel és elindultam a bolt irányába. - Tulajdonképpen, még megálltunk Vegasban. - igen, Vegas környékén belekavarodtunk egy izgalmas családi huza-vonába, Az újságok is cikkeztek róla,kettős gyilkosság, majd az egész család hirtelen halála, betörésre pedig egyáltalán nem utaltak a jelek,a házat is kívül belül bezárták. Az ujjlenyomatok pedig csak a rokonokét mutatták ki, és mivel a pár nappal ezelőtti halott rokonok is abban a házban laktak, ők lekerültek a gyanúsítottak listájáról, persze… a patológia tárolójából is eltűntek a testek. Apám pedig pont az ilyen ügyekre utazott. Nagyon zűrös eset volt, de ezt Darylnek nem mondhattam el. - Apám kicsit kikapcsolódott,engem majdnem szerződtettek az egyik éjszakai klubba… Ha maradtam volna még egy hónapot, összetáncoltam volna magamnak a sportklubra valót. - rántottam meg a vállam. - De, tudod… a család…- rántottam meg a vállam, igen Daryl tudta, hogy olaszok vagyunk és itt nagyon számít a családi kötelék, noha a maffiától messze álltunk, semmi közünk nem volt hozzájuk, de így is elég befolyásosak voltak az otthoni Auditorék. Feltoltam a szemüveget a fejem tetejére és összekulcsoltam a tarkómon a tenyeremet. - Egyébként, fél éve, vagy negyed, hogy ide költöztünk, nem olyan rég az, de valóban egy sztriptíz bárban dolgozom, hétvégén, hét közben pedig a régiség kereskedésben segítek apámnak. Csak a terem lebeg a szemeim előtt. - tény, ha nem szeretném valamilyen szinten mutogatni a testem, és az egóm, akkor nem szeretném a bári melót, de elvagyok vele, tényleg! Csak… többre vágyom. Bár, ezt senkinek sem hangoztatom. Csak török előrefelé a célom, az álmom felé, még akkor is,ha olyan ingatagnak látszik az éjszakai és egyébként a vadász mivoltom miatt. Egyébként pedig csak a mellettem sétáló alak tudhatta, hogy hogyan viszonyulok Julien Sorelhez, e téma köré pedig vérre menő vitákat tudtunk keríteni, míg Daryl az írók oldaláról közelítette meg a dolgokat, én az olvasókéról, hogy mégis miért kellett egy újabb Rómeó és Júlia történetet, ezúttal francia köntösbe és egy személyes drámába csomagolni…? Mindegy is. Mégis szerettem azokat az időket, jók voltak a gondtalan sulis évek. - Hosszabb távon tervezel itt maradni te is? Pont itt, Mystic Fallsba? Hogy is mondják nálatok ezt… - hümmögtem s kerestem a megfelelő szót, holott tudtam, csak egy kicsit rá játszottam. - vagy egy rövidebb ismeret szerző körútra jöttél?
Üdén sütött a nap, a legjobb alkalom volt arra, hogy kicsit kiszabaduljak a lakásom falai közül és kinyújtóztathassam az idők múlásával megfáradni látszó végtagjaimat. A hónom alá kaptam a laptopomat, amit még egy használt árukereskedésben vettem így elég rozoga volt már, néha random újraindította magát, és hasonlók, ezért jobban szerettem inkább jegyzetelni, de az úti célom a park volt, így oda muszáj volt ezt az ócskaságot elcipelnem. Kocsi híján végiggyalogoltam a városon, jól megfigyelve minden egyes helyet és utcakövet, amihez esetlegesen tapadhatott vér. Sok érdekes dolgot hallottam már erről a városról éppen ezért is jöttem el idáig. A furcsa, tettes nélküli gyilkosságok, ez a rengeteg állattámadás, eltűnések és a sok mente-monda, ami körüllengte ezt a várost, ezek vonzottak ide. Ki kellett derítenem, hogy mi történik, hogy mi okozza ezeket a hátborzongató dolgokat, ráadásul a regényem is sokkal izgalmasabb lesz, ha írok ezekről az eseményekről. Kiérvén a parkba le is telepedtem az egyik szabad padra és fürkészni kezdtem a körülöttem lófráló embereket. Figyeltem őket, próbáltam a bőrük alá hatolni, kideríteni, hogy miért ilyen furcsák, miért ilyen különösek, mintha nem lennének emberek, mintha mindegyikőjüknek titkok nyomnák a vállukat. Megnyitottam egy dokumentumot és legépeltem ezt a pár észrevételt majd visszatértem az emberek bámulásához. Mikor valaki megszólított összerezzentem. Reflexből bezártam a dokumentumot mentés nélkül, és magamban szitkozódtam emiatt. Felnéztem a hang tulajdonosára, és elvigyorodtam, amikor felismertem régi haveromat, Bernardot. - Magának meg nem valami túlfűtött helyiségben kellene rudak körül vonaglani? – vontam fel egyik szemöldökömet. Bernardo pár évvel fiatalabb volt nálam, a főiskolán ismerkedtünk meg, igaz én később kezdtem, mint ahogyan egy normális embernek kellene, ugyanis a középiskola után hagytam pár év szünetet magamnak a továbbtanulás előtt. Én irodalom szakra jártam ő pedig valami tornász szakra vagy mire, igazából sosem értettem a sporthoz, szóval nem is ez a dolog volt az, ami összehozott bennünket. Mindig volt benne valami furcsa, ami érdekelt, eleinte ezért kezdtünk el beszélgetni, majd ahogyan megismertem ez az egész egy jó barátságba csapott át, de a fő suli után sajnos elváltak az útjaink. Én balra mentem, ő pedig úgy néz ki ide, Mystic Falls-ba. - Nem is tudtam, hogy itt laksz. Mi újság veled, elég régen találkoztunk már haver!
A hétvégét a régiségkereskedés feletti lakásomban töltöttem, volna ha tudtam volna aludni, de még az éjszaka közepén haza futottam, jobb dolgom nem lévén. Így az öcsémet megleptem azzal, hogy amikor berontott a szobámba akkor a takaró rengeteg alatt ott talált engem is, persze ha nem lett volna egyértelmű neki, a kilógó lábamból, akkor is rám vetődik. Nyekeregtem, mint az olajozatlan ajtó, aztán nevetve csomagoltam be a srácot a takarómba és vittem le a földszintre reggelizni mint egy kis hernyót. Apám hallotta, hogy haza jöttem, így nekem is készült a szokásos reggelimmel, műzli és a szerinte csak por, hozzávalómmal, tej és a tányérok. Az öcsém valami figurás műzlivel kezdte tömni magát. A porom mellesleg a fehérje porom. Sokat röhögtünk, Carlo a szénakazal hajammal szórakozott, én pedig a kis pipaszár karjával. - Fater, hamarosan lesz a suliban egy rögbi meccs, arra gondoltam , hogy elviszem magammal Carlost is. - ha valamivel tudtam, hogy az őrületbe tudom kergetni az öcsém , az az, ha az s-t is odabiggyesztem a neve mögé. S jött is a pocokmód felfújt arca, és a gyanúsan gonoszkás pillantása. Meglepően hamar végzett a reggelivel is. Apám beleegyezett a meccs nézésbe, és még váltottunk pár szót a szállítmányról, az olasz rokonoktól. - Csináltam még pár fegyvert, és kelléket, most hogy ha híre megy a vadászok között az, hogy mivel foglalkozunk, akkor ne nagyon legyen készlet hiány,és a pincébe is viszek le alapanyagokat, ha mégis elfogyna minden, akkor össze tudjuk rakni nekik. Biccentettem apám szavait hallva, tizenpár évesen megtanultam ,hogy hogyan kell összerakni egy verbénás vagy farkas ölős gránátot, így bíztam apámban, ha azt mondta, hogy így kell csinálni, akkor így kell és úgy is fogom, magam is jó ötletnek tartottam, hogy a boltban is lesznek alapanyagok. Elmosogattam a reggeli után és felmentem az emeletre, hogy fogat mossak, Carlo röhörészését hallottam a szoba ajtajából, de nem igazán törődtem vele, bementem fogat mosni, végül is fürödtem, egy szál fürdőlepedőben ácsorogtam a tükör előtt és már nyomtam is a zselét a kezembe, jól bedörzsöltem a hajamat és mire felpillantottam, az elégedett mosolyom egy ideges vicsorba torzult. - Carllooooooooo?! Che diavolo hai fatto a gelatina? Carlooooo?! Mit műveltél a zselémmel? - bődültem el, az anyanyelvünkön is. A kissrác kacagását hallottam, és komolyan mondom, megáll az eszem! Ez, meghibbant. - Fater! Kitekerem a nyakááát!- Carlo ekkor tépte fel a fürdőm ajtaját és kattintott el azonnal egy fotót, a hajam szőkében villogott, a srác meg vihogott. - Ezt megkaptad! Ber! Ezt megkaptaaad! Nyehehehee! - csapta rám vissza az ajtót. - Hééé, állj meg te kis teee! - eredtem az öcsém után, mire zárt ajtóval találtam szembe magamat, épp készültem nekifeszülni az ajtónak, tudom, hogy megígértem, hogy itthon senki ellen sem használom, de akkor is! Fotó készült róla. Apám köhhintését hallottam a folyosó végéről a lépcsőről, bűnbánó arccal pillantottam felé, mire ott is kattant néhány fotó. - Neeeh, apa, már te is kezded?! - tartottam fel a kezem és takartam el a arcomat és vissza siettem a fürdőbe. Odabent még a feszültségtől hangosan felmorogtam miközben magamra néztem a tükörben, majd belőlem is kirobbant a hangos nevetés. De, azért kösse fel magát az öcsi, kemény fából faragtak minket, akkor… fürdés második kör, és ezúttal alapos hajmosás, addig nem jöttem ki a zuhany alól, amíg meg nem győződtem arról, hogy a hajam újra barna, Bernardo barna. Így mikor kijöttem többszörösen tisztán, és felöltözve a szobámból, néma csöndben mentem le a földszintre, nem most lesz a visszavágás, hanem ha nem számít rá, akkor. Bő félóra múlva apám pickupjával hajtottam be a városba, a plató tele pakolva a vadászathoz kellő dolgokkal, ezért lassabban is hajtottam. Igazán kérhetnék egy porschét az olasz rokonoktól… Ha már annyi energiát fektettek a taníttatásomba. Még gyorsan ellenőriztem a hajamat, nem akartam, hogy akár még csak nyomokban is szőkének látszódjak. Carlo…Carlo… csak kapjalak a kezeim közé. Végül, úgy alakult, a kis incidens miatt, hogy én hozom be a cuccokat, amit nem bánok. A régiségkereskedés előtti parkoló részen álltam meg. Letoltam az orromra a napszemüvegemet és szusszantva pillantottam körbe az utcán. A pickup hátulja nem nyitott volt, hanem felhajthatós mint a kis kocsik csomagtartója. Úgy döntöttem, hogy átmegyek a túloldalon található vegyes boltba és veszek két karton vizet is magamnak, az már kifogyóban van. Séta közben a parkban pillantottam meg egy ismerős alakot, épp valami felett görnyedezett, a haja, vagy az idétlen fura öltönye volt az ami megfogott. Mondjuk én sem panaszkodhattam, rövid nadrág, és póló és a futó cipőm, a nyakamban pedig az öcsém lánca fityegett, amitől még szép szóra sem válnék meg. - Khm, - jártam körbe az ismerőst. - Magának, nem valami klimatizált helyiségben kéne írnia, Mr. Smith? - igen, a mátrix után ezzel szívattam, vigyorogtam, ugyanakkor hitetlenkedve néztem végig egykori haveromon, itt, Mystic Fallsban? Nem vámpír ez egyértelmű, még mindig ember, de akkor mit keres itt? A kezemet nyújtottam a baráti kézfogásunkra, reméltem még emlékszik rá. A szemüvegem pereme fölött lestem le Darylre. El sem tudtam, hinni, hogy ő az.
Valamiféle elviselhetetlen éhséget éreztem, olyat, amit még talán újszülött koromban sem. Muszáj volt találnom egy helyet, ahol zavartalanul lecsaphatok valakire annak ellenére, hogy a városra még éppen csak leereszkedett az alkony. Régen akkor sem zavartattam magam, ha verőfényes napsütésben az utca kellős közepén kellett a potenciális áldozatom nyakára tapadnom, de mostanában valamiért óvatosabb voltam. Lehet, hogy a korral jár, bár a szakkönyvekben biztosan nem szerepel a "nem táplálkozik más ereiből nyilvánosan" az öregedés jellemzői között, mégsem tudtam másra fogni. Nem éreztem a mérhetetlen vágyat közfelháborodás keltésére, csupán táplálkozni akartam. Csendesen, magányosan, lassan, kiélvezve minden falatot. A városnak ezen részén nem lézengtek tucatszámra, ennek ellenére tudtam válogatni. Minden szembejövőt megfigyeltem, de az egyik túl nőiesnek bizonyult, a másikban túltengett a tesztoszteron, a harmadik pedig nem volt szimpatikus. Valakit választanom kell, különben éhen halok! De mi ez a fene nagy torokkaparó szomjúság? Mindig is tudtam, hogy az a zacskós fűrészpor a szerencsétleneknek való, de ezek szerint átpártoltam a "védelmezzük a bolygót" csoporthoz, amiért én is azt a szemetet ittam pár napja. Meg is érdemlem, hogy marja a gyomromat a sav, az lenne a csodálkoznivaló, ha a szerveim is meghülyülnének és integetnének, hogy köszi, ügyes vagy, amiért ilyen baromságra vetemedtél. A hátam mögé pillantottam, ahonnan eltűntek az emberek és előttem is csupán egy lány sétált, aki a telefonjába motyogva ecsetelte, hogy jó napja lett volna, ha a bunkó barátja nem felejti el a randijukat. Nehéz is az élet édesen, hát még ha tudnád, hogy hányszor fognak magadra hagyni. Áldottam az eget, hogy nem ebben a korban kellett átélnem a nagy első szerelmet. Nem mintha ezer éve könnyebb lett volna. Megragadtam a lány vállát, magam felé fordítottam és pár pillanatig a szemeibe meredve hagytam, hogy kihulljon a kezéből a telefon, riadalom költözzön a tekintetébe az arcomra kirajzolódó erek láttán, majd a szájára tapasztva a tenyeremet engedtem utat szemfogaimnak, amelyeket verőere úgy vonzott agához, mint a legerősebb mágnes. Hiába ficánkolt, hiába akart szabadulni, könnyű szerrel szorítottam meg másik kezemmel karjait annyira, hogy a lábát is mozdulatlanná tegyem, a szájáról kezem nyakára csúszott, hogy még jobban kiélvezhessem a belőle jövő forró folyadékot. Mintha soha nem ettem volna ennyire finomat... édes volt, mint a méz, meleg, mint egy jól elkészített kávé egy csontfagyasztó téli reggelen és semmihez nem hasonlíthatóan csalogató. A lány nem bírta sokáig, térde megremegett és gyorsan utána kellett kapnom, hogy ne essen össze, ez az egyetlen mozdulat pedig teljesen kizökkentett a táplálkozás okozta örömökből, annyira, hogy kihúztam belőle a fogaimat, sóhajtottam egyet és szemforgatva paskoltam meg a falfehér arcát. - Hé, nem azért választottalak téged, hogy eljátszd nekem a hattyú halálát. - A megrebegtetett szemhéjakból tudtam, hol nincs olyan isten, ami megadja neki, hogy a saját lábán távozzon. - Tessék, idd meg! - Felharaptam a csuklómat, a lány szájához tartottam és amint képes volt arra, hogy igyon egy-két kortyot, el is vettem onnan. Két kezembe fogtam az arcát, hogy csakis rám figyelhessen és megcsóválva a fejemet néztem rá. - Menj, kösd be a sebet és senkinek se szólj egy szót se arról, hogy mi történt. - Kis idő múlva már sehol sem volt, én pedig utána nézve elszörnyedtem magamon. Mit tettem? Vért adtam neki, amikor egyszerűen csak itt kellett volna hagynom? És még meg is igéztem? Valaki csapjon agyon! Most!
Az életem hirtelen olyan üresnek tűnik, hogy Neal nincs benne. Életemben először szerettem valakit és ilyen könnyedén sikerült őt elveszítenem. Pedig nem akartam. Vagyis inkább azt nem akartam, hogy bajba keveredjen miattam ezért minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy biztonságban legyen még, ha ez azt is jelenti, hogy az exének a karjaiba kell visszalöknöm és úgy kell hazamennem minden áldott nap, hogy érzem a levegőben még az illatát. Ha az ágyába fekszem, akkor érzem a párnáján az illatát, ami keveredik az enyémmel, de lassan egyre inkább csak a saját illatomat érzem, hiszen olyan, mintha szépen lassan a lelkemből is kitépném őt a saját biztonsága érdekében. Nem engedhetem, hogy miattam baja essen. Vagy éppenséggel miattam ölje meg Milena, mert úgy gondolja, hogy ez csak még inkább összetörne engem. Ez pedig igaz is. Nem akartam beleszeretni, de azt hiszem a szerelem valami olyasmi, amit egyikünk sem irányíthat. Akaratunk kívül történik meg és semmit nem tehetünk ellene, mert beleégeti magát a lelkünkbe és még akkor is, ha útjaink külön vállnak nem veszítjük el ezt az érzést. Vissza kellene állnom az eredeti tervemre a bosszúmra, de már közel sem vagyok olyan elszánt, mint az elején. Nem tudom, hogy mit tehetnék, mivel keseríthetném meg az életét. De esküszöm, hogy kiderítem, mert most, hogy Neal távol van ismételten nincs mit veszítenem. Ahogy a gondolataimba temetkezem egy ismerős alakon akad meg a tekintetem. Egy pillanatra nem hiszem el, hogy őt látom. –Renee? – Teszem fel a kérdést bátortalanul, majd mikor megpillantom az arcát tudom, hogy ő az. A tekintetem a mellette lévő kutyusra kúszik, aki jelen pillanatban elég rossz passzban van. Azt hiszem a bennem rejtőző állat miatt is vonzottak jobban az állatok, mint az emberek. Végül gyorsan leguggolok a kutyus és a barátnőm mellé az előbbit gyorsan átölelem, majd a kutyus fejét kezdem simogatni.
१ gyenge, bocsi : / १ kevés १ Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Jó pár nap eltelt azóta, hogy betettem volna ide a lábamat. Úgy éreztem, hogy otthon biztonságosabb jelenleg számomra, hiszen olyan dolgokba keveredtem, amibe nem akartam. Megmentettem az egykori barátnőm életét, de még előtte se mertem felfedni magamat, mert mi lesz akkor, ha rájön arra, hogy vadász lettem és félni fog attól, hogy esetleg bántani fogom őt? Ott van az a tény is, hogy nem olyan régen még ígéretet tettem arra is, hogy megvédek egy vámpírt és akkor Nate-l való találkozásomat inkább ne is említsem. Csupa olyan dolgot tettem, amit egy vadász nem tenne, de még se tudok olyan lenni, mint az átlag. Nem tudok ok nélkül senkit se bántani és azt hiszem ez az én legnagyobb bajom. Lassan sétáltam a belvárosban, figyeltem az embereket, a gyerekeket, amint gondtalanul szaladgálnak vagy sétálnak. Néha azt kívántam, hogy bár csak én is olyan tudatlan lennék, mint ők és akkor most én is a családommal lehetnék. Végül kiszemeltem magamnak egy padot, leültem rá és hamarosan egy könyvben merültem el. Lehet nem járt magasan a nap, de szerettem a friss levegőn olvasni. Nem tudom, hogy mennyi ideje lehettem már itt, amikor zajra lettem figyelmes. Lassan megfordultam, de nem láttam semmit se. Legalábbis a saját magasságomban nem, mert amikor vissza akartam fordul a könyvemhez, akkor pillantottam meg egy kutyust. Gyorsan elraktam a könyvemet a táskámban, majd leguggoltam hozzá és szemügyre vettem. Nem tűnt veszettnek, de annál inkább aranyosan nézett ki. Lassan és óvatosan megsimogattam fejét. Szia! - mondtam neki egy kisebb mosoly kíséretében, majd egy darabig újra és újra végig mértem őt a tekintetemmel. Látszott rajta, hogy kicsit megtépázott. Biztosan napok óta úton lehet, de hol lehet a gazdája? Ki lehet olyan kegyetlen, hogy egy ilyen aranyos kutyát az utcára tesz? Kérsz inni? - kérdeztem tőle barátságosan és közben elkezdtem előhalásztam a vízet a táskámból. Edényem nem volt, de gondoltam most a tenyerem is megteszi és ha nem szalad el, akkor még haza is jöhetne velem. Ott legalább még ételt is tudnék neki adni. De alig, hogy sikerült elővennem az innivalót ismerős hang csapta meg a fülemet. Adél?! Futott át a fejemen ez az egy név....
- • Remélem jó lesz! • [You must be registered and logged in to see this link.]
A harmadik napja egy labrador testének börtönébe zárva... rengeteg kínos és még kínosabb kérdés felmerülhet egy erről először halló számára, amelyekről a legkevésbé sem lenne kedvem beszélni. Mondhatni zavarba ejtő ilyen hosszú ideig állatként élni az emberi lét után... Mostanáig is nehéz elfogadnom a tény, morgok és morgok, amikor nincs ember a közelemben és kínjaim közepette a földön hempergek, ha nem épp a földet kaparom a feszültség levezetésének érdekében. A tagjaim amúgy is sajognak a megtett útnak köszönhetően. A szomszédos városig sikerült fuvart találnom magamnak, hol nem vettek észre, de onnantól csak egy út maradt... saját lábaimon voltam kénytelen eljönni Mystic Fallsig... Fáradtan hasalok el a park egyik fájának tövében, hogy valamelyest kipihenhessem magam, mielőtt az utcát kezdeném keresni, de rám tör a szomjúság és az éhség is... Megrázom busa fejemet és az egyik mellső mancsom ráteszem az orromra... ez az emberi fejfogás kutya verzió, azt hiszem. A mozdulat eléggé hasonló. Az erőgyűjtésre szánt percek azonban elnyúlnak. A szemem folyton le-lecsukódik és a szám is elnyúlik egyszer-kétszer, amiből óhatatlanul egy rövid alvás válik - ideig-óráig békés. A hideg ma enyhe, összébb kuporodva egészen kellemes ellenben a fülem botját megpiszkáló gyereksikollyal... összehúzom a szemöldököm, mielőtt kinyitnám a szememet, hogy körbekémleljek mi történik körülöttem, de a következő szekundum a két felém rohanó csimota érintése fogad. Reflexszerűen ugrok meg és futok odébb, aminek a hátsó lábam látja kárát... enyhén meghúzódik, ezáltal némi bicegésre ad okot, de még így is el tudom kerülni a gyerektámadást. Éber, már-már ijedtnek tűnő meglepődéssel a tekintetemben keresek másik búvóhelyet előlük. A legközelebbi bokrokat veszem célba, hogyha még ágai meg is cakkozzák a bundámat... a siker garantált legyen. Az én malmomra hajtja a vizet a két prücsök szüleinek felbukkanása és üldöző hadjáratuk lefújása. A fejemet hátra fordítva látom meg a távolodásukat, mit lassuló kocogással konstatálok és egy elégedett fújtatással, amely után szinte rögtön előkívánkozik belőlem egy újbóli ásítás. Talán jobb volna még egy kicsit pihenni, mielőtt megkeresem Slyfieldet? Nem válna a káromra, tény... Elnyűtten oldalgok a kiszemelt bokorfalig, hogy az alján lévő lyukakat megtalálva furakodjak beljebb és bukkanjak fel a túl oldalán, hol a fejemet éppen csak kibújtatom. Mocorgás közben felmelegítem a hűvösebb talajt és felmérem a környéket... pont egy pad mellett sikerült tábort vernem.
music: -|words: 366 [You must be registered and logged in to see this link.]
Mélyen vizslattam tekintetét. Aligha tudtam elhinni, hogy egy ilyen bájos arc képes ilyen nagy ostobaságokat csinálni. Minek kell neki beleütnie más dolgába az orrát? Hihetetlen, de tényleg! S ha bajba kerül, természetesen én rángassam ki belőle, mert annyi esze már nincs.. szemétség így beszélni a tulajdon véremről, hiszen ő az egyetlen testvérem, de mágis olyan tud lenni mint egy tizenöt éves kamasz kislány. A felfogása nemkülönben. Szóval jobb lenne találnom valakit, aki rajta tartja a szemét.. míg meg nem öleti magát, és nem lesz túl késő. Nem fogom tudni mindig kirángatni a bajból. Csak megköszörültem a torkom. - Kivételesen nincs randim. És tudod jól, hogy miattad bármilyen találkát képes lennék lemondani, ez mindig is így volt. Szóval... hová is szeretnél beülni? - kérdeztem, és vártam a tippjeit. Jó lenne helyet froglalni valahol, leginkább azért, mert nem akartam itt, a város közepén megbeszélni vele az életem főbb változásait, amik most történtek velem..
Az utcát jártam egy magam, fel-feltűnve egy-egy útmenti lámpa pászmájában - pedig a nap sem vette még búcsúját. Miért? Magam sem tudom. Komótos, vontatott léptekkel masíroztam végig a járdaszakaszon, melyet már nem takart az ősz avarja, de még nem köszöntötte a tél hava - mindenféle sietség hiányában, jobb bokámat mindig kicsit lehagyva a mozdulatban. Csípős hideg fújta ki arcomat, és adott egy egészséges pírt bőrömnek, majd - mint akinek elintézetlen ügyletei támadtak - szaladt tova, keresve néhány újabb tékozló, nyugodt lelket. Az elmúlt eseményeket vettem számba, nem hagytam ki rosszat, jót, s a kimondatlan sikerek dacára ajkamat enyhén leszegtem. Megy ez nekem jobban is. Mennie kell. Még csak most érkeztél, máris begyűjtöttél két potenciális "vadat". Ez is valami - zengett belsőm, egy finomat bólintva adtam neki igazat, majd sűrűbbre vettem lépteimet. A járás-kelés nem az én eszközöm, így hiába tett jót a kiszellőztetés agyamnak, ráuntam. A léptek sokszorozódtak, majdnem annyira megszaporáztam őket, hogy a könnyű esti séta átcsapott kéretlen sietésbe. Durr. Alig eszméltem fel, egy idegen váll csapódott nekem, majd bevonzotta a talajt. Pislogtam néhányat, hogy rendbe szedjem magam - és ne csússzon ki még egyszer egy bajt sugalló "szerencsétlen" jelző, majd kikaptam kezeimet zsebeimből, hogy az újfent társaságomba érő hölgy segítségére legyek. - Jól van? - nyögöm egykedvűen, és tagjaimba erőltetve egy kevés empátiát, kapom fel a lába-kelt jegyzettömböt. Egyik kezembe egy kiszakított papírdarab került. - Nem akarok udvariatlan lenni... maga ír? - fogalmazom meg kurtán a kérdésemet, ahogy szemem felcsillan a lábakba és sorokba szedett mondanivalón, majd el sem engedett, ...egyszerűen megbabonázott az ilyesfajta önmegvalósítás, majdnem annyira mint a festés időtálló kultusza, amit jómagam is űzök. Talán ezért nem öltem meg. Talán ezért.
Sebes léptekkel szelem át a járdát, s utamat levágom, hogy hamarabb célt érjek. A kérdés, hogy mihez képest hamarabb. Talán azért a néhány percért most ölni tudnák, hogy minél hamarabb hazaérjek. A mai nap sem volt haszontalan. Sőt mi több, igazán el is húzódott. Jut eszembe, ma még egy csepp vért se fogyasztottam, ami igencsak megvisel s talán ez az egyik ok a szertelen rohanásomnak. A másik pedig amit oly bőszen a kezemben szorongatok. Végre sikerült lecsapnom egy igazi, idős, sárguló kéziratra, amit - kis táplálkozás után - kedvemre fordíthatok otthon. Hajamba kap a nyirkos esti szellő; jólesik ez a hűs simogatás a nagy sietségben. Erősen tartom a masszív, bőrkötésű könyvet, vehetjük amolyan jegyzettömb szerűségnek is. Néhány vers és novella lapul benne, na meg persze egy idős pergamen, amit csak pár perce tudhatok a magaménak. Órámra pillantok, s még inkább felpezsdül a vérem, de sietségemben hirtelen valaminek nekiütközök. Vagy épp valakinek. A lendület, amellyel visszacsapódok megszabadítja a szoros béklyóba esett jegyzetemet, ami egy pocsolya mellett landol, én pedig gyengéden hátra esek, de kezemmel sikerül megtámaszkodnom. Gyors gondolat menet, már csak az esés nagyságából kivehető, hogy egy úriember mellkasának ütköztem. Az apró horzsolások a kezemen rögtön gyógyulófelében vannak, lassan felegyenesedek s mit sem törődve az sietségem okával próbálok illemtudó lenni. - Elnézését kérem. - Egy cseppet szégyenlős mosollyal az arcomon nézek a tengerkék szempárba.
Δ [You must be registered and logged in to see this link.] Δ bocsi a késésért, remélem megfelel Δ [You must be registered and logged in to see this link.]
Kezdetnek megtette a színlelés, de nem vagyunk már gyerekek. Legalábbis nem jobban, mint más korunkbeli. A különbség, hogy még csak átlagosnak sem nevezhető ez az egész. Sem mi, sem pedig ez a kapcsolat szerű, kimondatlan valami. Frusztráló a közelsége, mégis kellemes. Igen, kinyomtam a telefont, vagy nem reagáltam rá, csak hagytam, hogy csörögjön a párna alatt. Kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy mit írt, de pár napról volt szó csupán, nem évekről, így nem is értettem, mit ragozzuk ezt tovább. Nyilvánvaló, ami nyilvánvaló: mindketten elszúrtuk valahol, hát ideje kijavítani a hibát. Ez viszont újabb ködös kérdéseket vet fel. Például az apját, akit minden bizonnyal már ismer. Bármi is volt most ez, hozzám méltán álltam a dolgokhoz, épp annyi humort víve bele, mint őszinteséget, de ehhez értettem. Tudni akartam, hogy jól van e, de egy részem a távolságot is tartotta volna tőle, mert tudtam, hogy amíg ki nem derül mit tettem nem is olyan rég, addig a helyzetem rendben van. De aztán valószínű ki fog bukni, de az túl sok lenne neki is. Nem én leszek az, aki tovább csorbítja a labilis érzelmeit, mégis én vagyok, hisz hazudok neki. Egyszerre akartam, hogy beszéljen, hogy mondjon valamit és azt, hogy hallgasson, hisz ezek a bocsánatkérés dolgok nekem nem mennek olyan jól, mondhatni képtelen vagyok nyíltan kimondani ezt az egy, aprócska és ártalmatlan szót. -Ebből is látszik, hogy nem ismersz még eléggé.-koccintom össze állkapcsom, mintha valóban harapnék, kezdve a gyermeteg viselkedést. Vele könny volt őszintének lennem, de amíg van mit elrejtenem előle is, addig ez mégsem valósul meg teljesen. Gyors keresésbe kezdtem, és nemsokára meg is találtam a kis dobozkát. A karperec nem volt giccses, vagy kövekkel díszített, egyszerű volt, mert valljuk be, nem igazán értek az ilyesmihez. Sem.... Feltettem hát a csuklójára, melyen immár fényesebben csillogóbbnak tűnt, és ahogy tekintete találkozott enyémmel, tudtam, hogy mi fog következni. A szemem elárul, mint minden valamire való, béna hazudozót, így elfordultam tőle, végül mégis visszafordítottam a fejem, de ahogy közelebb hajolt hozzám, úgy Fortuna mázlijára újra megízlelhettem csókját. Gyengéden érintettem meg arcát, és siklott kezem oldalára. Az érzés emlékeztetett rá, hogy nem ez az első alkalom, amikor csókolhatom, ez most mégis más volt. Furcsa, és számomra zavaros dolgokat hozott elő. Olyan dolgokat, amiket magamban akartam tisztázni először. -Nem tudom, hogy időzavarban szenved e vagy sem, de alig múlt fél öt.-nézek a műszerfalon világító órára, majd szemébe, de halkan felnevetek. -Neked pedig ha jól hiszem, nem az utcán kellene lófrálnod, és nem az én kocsimban kellene ülnöd, hanem az ágyadban feküdni és aludni reggelig.-teszek megjegyzést, pimasz kacsintással és mosollyal arcomon, célozva rá, hogy a jókislányok mit tesznek a nap ezen időszakában.
Próbáltam nem hinni ebben, ezekben a szavakban, de nem kerestél utána. Én kerestelek, de kinyomtad a hívásomat vagy csak nem vetted fel. – mondtam neki elcsukló hangon, mert még rossz volt vissza is gondoltam arra, hogy azokban a pillanatokban miként éreztem magamat. Nem értettem, hogy mit kellett volna ezek után tennem vagy mondanom. Én megpróbáltam mindent és ezek ellenére még képes voltam arra is, hogy mielőtt elhagytam volna a várost az a levelet legalább megírtam. Minden egyes szóval amit leírtam oda egy kisebb darab részét kitéptem a szívemnek. Egyszerűen fájt minden porcikám, amikor azt írtam és emiatt van rajta egy-egy könnycsepp. Anyumnak nem mutattam ki, hogy mennyire nem vagyok jól, mert nem akartam azt, hogy még jobban aggódjon, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az a legjobb, ha elhagyom a várost, mert nem lettem volna képes látni azt, amint más lányokat ölel vagy halmoz el csókjaival. Túlzottam szerettem még mindig minden ellenére. Elégtételt? Szerintem ebben kvittek vagyunk. – mondtam neki egy kisebb mosollyal az arcomon. Fogalmam nem volt arról, hogy mi fog várni minket „otthon”, de pontosan éreztem azt, hogy nem fogja őt elüldözni. Nem olyannak tűnt, mint aki fajok szerint ítél el másokat, hanem sokkal inkább a tettek alapján. – Eddig nem tűnt fel, hogy ennyire képes lennél harapni. – mondom neki kicsit viccelődve, hiszen már régóta együtt voltunk, de ilyen soha se történt, na meg még sok minden. Például soha nem léptük még át azt a határt se. Soha nem értettem, hogy miként képes ennyire türelmesnek lenni ilyen téren is, meg az se, hogy miként nem próbáltam rávenni arra a dologra, hiszen valószínűleg pontosan annyira vágytam rá, mint ő én rám, de valahogy soha se került szóba. Minek? – kérdeztem tőle zavartan és közben figyeltem azt ahogyan próbál valamit megtalálni. Majd amikor megláttam a karperecet, akkor egy pillanatra még a lélegzetem is elállt, hiszen gyönyörű volt. Figyeltem azt, ahogyan a csuklom köré rakja és mosolyogva vettem szemügyre. – Nagyon szép és köszönöm. – mondtam neki mosolyogva, majd egy apró puszit akartam adni arcára, de pont szembe fordult, így hosszú idő után újra ajkaink egymást érintették. Pár másodpercig minden annyira fura volt, de hamarosan megéreztem a kezét magam körül és csókunk pedig annyira heves lett, mintha ezer évig nem éreztük volna ezt. A kezem lassan a nyaka köré fontam és viszonoztam a csókját, a végén pedig kicsit kapkodva a levegőt néztem fel rá. Nagyon is hiányzott és mindennél jobban vágytam arra, hogy újra érezhessem. – Mi lenne, ha beülnék valahova enni és megbeszélni a dolgokat? – kérdeztem tőle óvatosan, hiszen részben még mindig a csókunk mámorában úsztam, de úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha most beszélnénk át mindent, meg persze hiába volt csak hajnal éhes voltam. Mondjuk tegnap reggel óta nem is ettem semmit, így ez nem csoda, ha farkaséhesnek éreztem magamat. Kész csoda, hogy a gyomrom még nem kezdett el zenélni.
Találni az utcán legalább egy olyan szűk agyú és vak embert, aki ne ismerné be, hogy gyönyörű nővel hozta össze a sors... hát ez az, amit nem találnál. Én pedig szinte lefejeztem volna magam, hogy ne lássam ezt, vagy minimum kiszúrtam volna a szemem. Azzal a tekintettel, ahogy engem vizslat, emlékeztet rá, mikor először kifigyeltem, ahogy gyakorol abban a kis, poros teremben, amit az iskola képes volt jól felszerelt zeneteremnek nevezni. Inkább volt holmi hangszerraktár, mintsem valódi terem. -Emlékeztesselek, hogy miért mondtam ezt? Azt se hittem el, hogy te képes voltál hinni ebben a mondatban.-kényszeresen nevetem el magam, mert a jelek szerint mégsem ismert annyira, mint gondolta. Persze nyilván, farkas voltam, épp ezért nem én voltam a higgadt emberek mintapéldánya, de akkor sem hittem volna, hogy képes ilyen könnyen bevenni ezt a szöveget. Tőle pont nem ezt vártam, mégis pont ezt kaptam. Felkapom és a kocsiba teszem, mielőtt megfagyna, mert bár nincs extra jó hallásom ember alakomban, azért azt tökéletesen hallottam, hogy vacognak a fogai, annyira fázik. Persze benne volt a pakliban, hogy inkább kipattan, amíg én beülök, de nem tette, aminek örültem. A kocsi mindig nagyobbnak tűnt, amikor egyedül ültem benne, most pedig ahogy mellettem ült, összezsugorodott körülöttünk. -Hiszem, ha látom.-jelentem ki, és tényleg próbáltam elhinni, hogy ilyen lenne az apja, de a vámpírokkal eddig nem volt valami jó tapasztalatom. Sőt. -Megpróbálhatom elrabolni a kicsi lányát, de azt hiszem ő már elrabolt mást, ami az enyém, és ezért elégtételt kell vennem.-teszek célzást, és várom, hogy kapcsoljon, arra, hogy bocsánatot kér, szinte oda sem figyelek. -Nem neked kell bocsánatot kérned azért, amiért nyilvánvaló én voltam az, aki taplón viselkedett. Te tudd be annak, hogy harapós kedvemben vagyok minden telihold előtt.-kacsintok rá, miközben arcáról zavartan elpillantok, és a zsebemben kezdek kutakodni. -Tudom, hogy itt van valahol...-dünnyögöm, majd kihúzom a kis bőrszíjra fűzött medált, a karkötőt, amit pontosan azon az éjszaka, vagy este akartam neki odaadni, amikor úgy döntött, tovább áll. -Csak egy apróság. Tekintsd Mikulás ajándéknak.-fogom meg kezét, és adom rá a kis karperecet, és kezdem magam hülyén érezni. Nem tudom, hogy a helyzettől vagy pusztán a ténytől, hogy ezt a gesztus ezt megelőző alkalmakkal nem igen gyakoroltam.
Tudtam jól, hogy miért mondta és mi miatt van itt, de azt szerettem volna, ha kiondja, de úgy éreztem, hogy bármit is teszek vagy mondok, akkor se fogja kimondani azt, amit szeretnék. Csak álltam ott dideregve és hallgattam őt. Annyira másabb volt az egész helyzet. Pedig egy napja még boldogan sétálgattunk, élveztük egymás társaságát, majd délutánra minden megváltozott, amikor elmondtam azt, hogy mit is tervezek és mit fogok tenni. Nem tudnám megmondani, hogy melyikkel húztam fel jobban őt. Azzal, hogy édesapámhoz el akartam jönni, aki vámpír vagy azzal, hogy egyedül akartam megtenni ezt az utat és nem szerettem volna azt, hogy velem jöjjön. Mondjuk ez se volt igaz, mert szerettem volna, ha itt lett volna velem a kezdetőktől, de így láttam helyesnek, hogy előbb egyedül kell szembenéznem a dolgokkal. Figyelem a reakcióját és egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Remek, azt hiszem megint sikerült felhúznom őt, pedig eszem ágában se állt. Talán én csak ehhez értek, hogy azt bántsam, aki fontos számomra, aki mindennél többet jelent számomra. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkamat és közelebb lépek hozzá. El szerettem volna mondani, de ha rémlik, akkor éppen azt vágtad a fejemhez, hogy nem akarsz többé látni. - mondtam neki óvatosan, hiszen tisztán emlékeztem az utolsó szavaira. Reménykedtem abban, hogy csak akkor az indulat mondta belőle, de nem voltam biztos. Emiatt is döntöttem úgy, hogy levélben bevallok neki mindent. Ha nem érez irántam semmit se, akkor nem fog utánam jönni és többé nem hall rólam, de most itt van és ez reményt adott számomra. Azt hiszem igaza volt anyumnak, hogy még hallani fogok róla. Tényleg örülök és én maga vagyok a két lábon járó ellentmondás, de ezt szerintem te pontosan tudod. - mondom neki ártatlan arccal, hiszen már sokkal bizonyítottam ezt és talán nála jobban ezt senki se tudja. Vele is mindig őszinte voltam, ahogyan ő is velem. Mindig is megértettem őt és soha se gondoltam azt, hogy gyilkos lenne. Nem ő tehet arról ami, hanem a genetika és emiatt soha se tekintettem rá másképpen. Majd a következő lépése eléggé meglepett, de ugyanakkor kicsit vicces volt, hiszen úgy kapott fel, mintha valami tollpihe lennék. Elordítottam a kulcsot, majd pedig bekapcsoltam a fűtést, mert itt se volt sokkal melegebb, mint kint enélkül. Csendesen hallgattam őt, majd bólintottam. Igaza volt abban, hogy nem minden vámpír örül egy farkasnak,de apu másabb volt. Nem ismered őt. Nem olyan, mint a legtöbb vámpír. Sokkal inkább csak a férfit fogja látni benned, aki el akarja rabolni az ő pici lányát, mint a farkas énedet. - mondom neki komolyan és közben óvatosan rápillantottam. Bíztam abban, hogy egyszer minden a helyére kerül, de ez csakis akkor fog sikerülni, ha nemegyedül küzdök, hanem ő is akarja azt,hogy elfogadják őt. A kezem lassan a kezére siklott. - Sajnálom. - mondtam szinte suttogva ezt az egy szót. Egyikünk élete se volt egyszerű, de nekem talán sikerült még bonyolultabbá tennem. De egy napon minden rendben lesz, érzem és tudom ezt.
Kezdőlap
• 
Ƹ̵̡ 
Ƹ̵̡