Vonzom a bajt, azaz néha-néha én vagyok az, aki belekezd valamibe, ami aztán nem ér véget könnyedén. A bátyám se fog ott állni mellettem, bár azért lelke legmélyén mindig is árgus szemekkel figyel engem... Tudom. Mondjuk, tudok vigyázni magamra is, de azért jobb, ha van egy hátvéd is mögötted, mert az úgy biztonságot ad. Nagyon komollyá vált a tekintete, ami nemcsak, hogy zavaró volt, hanem már-már ijesztő is. - Jó. Oké. Akkor ezt az egészet töröld ki memóriádból, tedd semmissé és lényegtelenné - vontam meg vállamat, majd pedig a távolba leskelődtem. - Nem szeretnék ebből vitát, és nem hozom fel többször ezt - nyögtem még ki hirtelen. Hallgatásba fojtottam magam, csak néztem a semmibe, egy-egy apró és gyors pillantást vetettem Hayden-re, mintha csak vártam volna, hogy a két kezével véget vessen az életemnek. - Ugye nem fogsz csendben maradni, és beszélgetünk is, vagy csak legyünk itt? Vagyha van randid vagy találkozód, mehetsz ám... Nem foglak feltartani, de szívesen beülnék veled valahová, és beszélgethetnénk valami olyanról, amiről a normális emberek és testvérek is beszélgetnek - tettem fel ezt a kis érdeklődő kérdést, mert nem fogok hisztizni, ha úgy dönt, hogy kitalál valami kifogást, csak azért, hogy eltűnhessen a közelemből.
Eszembe jutott olyasmi, hogy nem kellene azt hajkurásznom, amit úgy sem kaphatok meg, de ez olyan volt, mintha egy narkósnak mondtam volna, hogy bírjon ki pár napot az adagja nélkül. Tudtam, hogy boszorkány, és nem rettent meg tőle, mikor meglátta mi is vagyok először, de veszélybe nem sodortam volna feleslegesen. A kérdés csak az volt, hogy mivel ártok neki jobban... Ha hagyom a vesztébe rohanni, és nézni, ahogy emészti magát, vagy segítek neki mindenben, akárcsak régen, mikor a családja miatt szüksége volt egy lelki támaszra. Az egyetlen ember volt, akivel őszinte voltam, de nem igen hittem abban, hogy az én őszinteségem teljes. A tőle kapott levél után pedig bebizonyosodott, hogy ő sem volt olyan őszinte, mint amilyennek hittem. -Eszembe sincs hazudni.-forgatom meg szemem, mert látom nem érezte az iróniát hangomban. Ennek több oka lehet, az első nyilvánvaló az a hosszú út, amit magam mögött tudok, és amiért nem túlzottan vagyok kipihent. Senki nem tudta, hogy hova indultam, már előre vártam, hogy a szüleim zaklassanak, amiért nem találnak a szerintük porfészeknek való lakásomban. A véleményükre viszont nem most kezdtem el adni, ahogy régen sem számított sokat, bármit is mondtak. -Nem tudtad eltitkolni, erre hagytál egy levelet? Felnőttes viselkedés, hogy a szemembe sem merted mondani, pedig...-rázom meg fezem értetlenül, de a mondatot nem fejezem be, inkább arcom dörzsölöm meg, és fogom össze tarkómon két kezem, rövid ideig lehajtva a fejem, tekintetem a földre szegezve, egyenesen a saras cipőmre. Csend... Ez lepett be minket, ahogy ezt az egész helyet is, hisz hajnal volt. A kellemes hideg helyett viszont zord, ködös, már-már fullasztóan nyomott levegő lett úrrá ezen a városon, ami így még érdekesebb gondolatokat ébresztett az emberben, aki tudta, hogy mennyi különféle egyed rohangál itt minden nap. -Kicsit ellentmondásos, nem? Szinte faggatva kérdezel, de azért örülsz nekem...-nézek rá egy félmosoly kíséretébe, kissé erőltetett hangon felkacagva. Nem értettem, hogy most milyen válaszra várhat, de nem voltam hajlandó a levélben foglaltak mellett elsiklani, holott láttam és szinte hallottam, ahogy vacognak fogai a hidegtől. -Felesleges lenne hadonásznod, de megfagysz, ha nem teszem meg.-mondom határozottan, közben felkapva őt és a kocsi anyósülésére ültetve, majd a vezetőülésre huppanok, miután a motorház előtt elhaladva megkerültem az autót. Boszorkány, ha akarna eltenne láb alól egy ilyen meggondolatlan húzás után, de nem igazán foglalkoztatott. -Nem arra kértelek, hogy szó nélkül tűnj el, csak arra, hogy gondold át, mire vállalkozol, a lehetőségeid, és mert nyilvánvaló, hogy az apád nem fog keblére ölelni egy vérfarkast, aki be-be járkál a lakásába.-kezdek hadoválni egyszerre arról, amit tett és a kételyeim első részéről, aminek felmerülése egy másik, inkább érzelminek nevezhető dolog volt, ami felett igyekeztem magamnak szemet hunyni.
Egy kicsit hasogatott a fejem, de most nem érdekelt. Egyszerre voltam álmos, éhes és izgatott is, de talán a legjobb szó az lenne, ha azt mondanám, hogy eléggé összezavarodott voltam. Nem értettem, hogy miért jön ide. Egy kisebb remény sugár ébredt bennem, hogy találkozni akar velem és talán minden újra olyan lehet, mint régen. Pontosan tudtam, hogy milyennek mutatja magát és milyen volt régen. Mit miért tett és miért viselkedett úgy, de azt is tudtam, hogy mindig is szeretett nálunk időzni. Annak ellenére, hogy farkas még Buddy is szeretett vele játszani és anyum is mindig szívesen látta őt. Nem csak azért, mert így szemmel tarthatott minket, hanem mindig is úgy éreztem, hogy elfogadta őt és örült annak, hogy boldognak lát engem. Illetve biztos voltam abban, hogy ő is mindig átlátott Seb álcáján, azon, amit a külvilágnak mutatott a szülei miatt. Fura volt látni azt, hogy majdnem egy idősek voltunk, de ő szinte már önálló életet kezdett, de soha se bántam ezt, mert úgy éreztem, hogy amint kikerült a szülei hálójából sokkal inkább adta már önmagát, azt a személyt, akit én is ismerek. Mindig is szerettem nála időzni, mert mindig képes volt mosolyt csalni az arcomra és megértett. Azt se felejtem el neki, hogy amikor édesanyám haldoklott, akkor mindig ott volt mellettem és nem engedte, hogy feladjam a reményt. Soha nem tudtál nekem hazudni, így most se fog menni. - mondom neki komolyan, amikor azt próbálja beadni nekem, hogy csak egy kávé miatt ugrott be ennyire messzire egy ismeretlen városba. Pontosan megírtam neki, hogy hol leszek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar ő is és anyum is utánam fognak jönni, de egyiket se bántam. A kezében lévő papírra pillantottam, de nem vettem el. Pontosan tudtam, hogy mi áll benne, hiszen még egy-két könnycsepp is tarkította az irományt. Úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy meg tud az igazságot. Egyszerűen csak nem tudtam tovább magamban tartani azt, amit oly sokáig eltitkoltam. - mondtam neki komolyan és egy aprót az ajkamba haraptam, hogy próbáljam visszatartani a könnyeimet. Fájt ez a helyzet, hogy úgy állunk itt, mint két idegen. Túl sok minden történt, sok mindenen mentünk keresztül és pont ezért nem tudtam elhinni azt, hogy egy veszekedés képes lenne mindent elrontani. Lassan összefontam a karomat magam előtt, de valójában csak fáztam és jó lett volna egy kis melegséget érezni. Legszívesebben az ölelésébe fúrtam volna magamat, de még se mozdultam. Egy pillanatra körbepillantottam, de az egész hely kihalt volt. Nem csodálkozom ezen, hiszen ki az-az örült, aki ilyen időben hajnali négykor ide akarna jönni. Mi a tényleges oka annak, hogy itt vagy?- kérdeztem tőle egyre halkabban és talán a hangom is kicsit megremegett. Próbáltam nem kimutatni azt, hogy fázom vagy mennyire esik rosszul az, hogy nem lehetek az ölelésében. Erősnek kell lennem.. - Örülök, hogy itt vagy. - vallottam be végül még mielőtt újra egy kisebb hallgatásba burkolóztam volna. Tényleg örültem annak, hogy itt van minden fájdalom ellenére. Jó volt újra látni őt.
Szokták mondani: mindenki a saját kárán tanul. Így sikerül ez nekem is, mert egy dologhoz nagyon jól tudtam, hogy tökéletesen értek: az érzelmek elrejtéséhez. Így juthattam idáig, hogy a lány után indulok, aki inkább plátói nekem, mintsem valóságos, és ezt egy részem bánja, egy másik annak ellenére, hogy tudom, hogy ő mi és ő is tudja, hogy én mi vagyok, nem akar a közelében maradni. Tudja, hogy az átkom hogy váltottam ki, és azóta nem az az egy élet tapad a kezemhez, de több is. Most pedig itt ülök a kocsimban, amiben jó, ha van annyi benzin, hogy a megbeszélt helyre érjek, zötykölődés és hangos motorzaj közepedet. De nem érdekel, amíg tudom, hogy kivívom a figyelmét legalább annyi ideig, hogy megmagyarázzam mit miért tettem vagy mondtam neki. Bár nem tartottam jó ötletnek, hogy megkeresse az apját, ugyanakkor egy részem irigy volt rá, amiért lehetett családja, és harcolhatott érte. Az enyém szinte nem is létezett számomra az elmúlt év óta, mikor kiváltottam a kis átkom. Még mindig sajgott a fejem a tegnap esti kis kalandom után, és nehezemre esett ébren maradni a volán mögött, de mikor a távolban felvillant előttem a város nevét mutató tábla, egyszeriben kipattant a szemem, és eszem ágában sem volt elaludni. De a fejfájásomra ez sem volt gyógymód. A hajnali párás ködös idő még többet nyomott a latba a "jó" közérzetem terén, amikor végre kiszálltam a kocsiból, és gyalog indultam el a főtér felé, annak is a fával borított része felé. -Jó újra látni.-köhögök zavarodottan, és nézem végig arcának minden apró pontját, akárcsak az első alkalommal, mikor felkeltette az érdeklődésem. -Csak beugrottam egy kávéra.-mondom megvakarva fejem, egy mosolyfélét elengedve felé, de rá kell jönnöm, ez nem a humorom fitogtatásának ideje.-Jó lenne, ha elmondanád, hogy ezt mivel érdemeltem ki.-nyújtom felé a gyűrött borítékot, a negyvenmilliószor átolvasott levéllel benne, ami egyszerre volt figyelemfelkeltő, biztató és némely sora idegesítő, tipikusan olyan, amire azt is mondhatjuk: elborul tőle az ember agya. A szemem alatt tornyosuló karikák mellé egy elnyomott ásítás társul, és bár minden jelét eltüntettem annak, ami nemrég egy ferde estén történt velem, bizonyos nyomok eltüntethetetlenek voltak. Ahogy viszont rám néz bűntudatot ébreszt bennem, aminek hatására megfeszül állkapcsom, és ökölbe szoruló kezemmel szívem szerint jól képen törölném magam.
Hirtelen rezgésre lettem figyelmes, majd egy pityegésre. Nem nagyon akartam törődni vele, d hamarosan egy újabb hang hagyta el a telefonomat, mire álmosan előkotortam magam mellől és nagy nehezen, de sikerült kioldanom. Kómásan nem éppen a legjobb dolog telefonnal babrálni, de hiába láttam meg, hogy még csak hajnali négy óra van hirtelen lényegtelenné vált, amikor megláttam azt, hogy kiüzent. Sebastian volt az és amint ezt megláttam a gyomrom görcsbe rándult az idegességtől, mert újra megjelent az utolsó találkozásunk emlékei. Nem volt éppen vidám emlék, de féltem attól, hogy esetleg mindent elrontanék. Egy darabig haboztam, de végül megnéztem az üzenetet és jó pár perc telt el mire felfogtam azt, hogy tényleg itt van. Lassan lerúgtam magamról a takarót, majd kicsit a hajamba túrtam és kiosontam a fürdő felé. Fura volt, hogy anyum nem volt itt a szobában, de most nem érdekelt. Megmostam az arcomat és próbáltam valami normális kinézetett magamra ölteni, de hajnali négykor ennyi ital után elég nehéz volt. Elindultam a nappali felé lábujjhegyen, mert nem akartam senkit se felébreszteni, meg nem hiszem, hogy túlzottan díjazni fogják a szökési tervemet. Végül elemeltem a kocsi kulcsot és kerestem magamnak valami tiszta ruhát. Ezek után újra a szobámba mentem, átöltöztem és magamra kaptam a dzsekimet és a táskámat. – Te most maradsz. Légy jó fiú. – mondtam Buddy-nak és gyengéden megsimogattam őt és egy apró puszit nyomta a buksijára. Lassan szeltem a város utcáit, mert a hajnali ködben eléggé rémisztően festett az ismeretlen táj. De szerencsére elég hamar sikerült megtalálnom azt a helyet, ahol mondta hogy van és itt már nem annyira volt olyan hatalmas köd. Megálltam a park szélén és vettem egy mély levegőt. „Gyerünk Carrie. Jobb előbb túl esni rajta. ” mondtam saját magamnak, hiszen féltem attól, hogy talán most vége fog szakadni mindennek, azért ahogyan viselkedtem és a döntésem miatt. Megpillantottam őt és lassú, de magabiztos léptekkel elindultam felé. Az álmosság helyét egyre jobban átvette az idegesség és reménykedtem abban, hogy minden jó lesz, de féltem. Szia Sebastian. – szólaltam meg halkan amikor odaértem mellé és a tekintetemmel folyamatosan őt fürkésztem. Legszívesebben újra megízleltem volna az ajkait és az ölelésében lettem volna, de nem mertem közelebb menni hozzá. Egy lépésnyi hely volt közöttünk, amit bármelyikünk könnyedén képes lenne eltüntetni. – Mit keresel itt? Főleg ilyen hideg és hátborzongató reggelen? – kérdeztem tőle kíváncsian és közben reménykedtem abban, hogy miattam jött, hogy engem akar még mindig. Hogy én is annyira hiányzok neki, mint nekem ő. De csak álltam ott és a tekintetét fürkésztem, miközben az ujjaimmal a kabátom ujját kezdtem el gyűrögetni idegességemben, meg így próbáltam magamat visszafogni attól, hogy esetleg a nyakába ugorjak örömömben, mert örültem annak, hogy itt van, de félelem még mindig megtalálható volt. Reménykedtem abban, hogy nem keresett a hotelben, hiszen szállásom volt foglalva, de nem tettem már be a lábamat oda. Talán aggódott, hogy valami bajom esett? Talán, hiszen az üzenete olyan volt. Annyira rossz volt ez a helyzet, mert túlzottan is vágytam arra, hogy érezhessem az ölelését. Szükségem volt rá, jobban, mint valaha gondoltam volna.
Magam sem gondoltam volna régebben, hogy ennyire eseményekkel dús életem lesz. Egyik napom se volt már unalmas. Régebben talán volt olyan pillanat, amikor unatkoztam és nem tudtam mihez is kezdjek, de ezek a napok úgy elmúltak, ahogyan a nyárból ősz lett, majd pedig a tél eső szele megcsapta a városban sétálókat. Nem értettem, hogy mi történik és miért kell így történnie, hiszen miként is lehetnénk valakinek a támasza, ha még magamon se tudok segíteni. De mire észbe kaptam volna már a karjaim között volt és a karjaim automatikusan záródtak a teste köré,ahogyan egy testvér ölelné testévérét. Szorosan magamhoz öleltem és azt kívántam bárcsak képes lennék egy szempillantás alatt elvenni a fájdalmát. Tisztán emlékeztem arra, hogy miként hagytam őt ott, milyen volt a helyzet, de minden annyira távolinak tűnt és homályosnak, hogy nem igen akartam foglalkozni már a múlttal, mert azon már amúgy se tudunk változtatni. - Shhh, itt vagyok. Most már minden rendben lesz. - suttogtam neki eme szavakat és közben még jobban magamhoz öleltem és adtam neki egy testvéri puszit a fejére. Nem fogom többé elereszteni őt, történjen bármi. Így is túl sokáig éltem már nélküle. - Miért nem kerestél már meg korábban? - kérdeztem tőle csodálkozva és gyengéden letöröltem a könnyeit, ahogyan egy nővér tenné a húgának, majd aggódó pillantások közben újra és újra végig mértem őt. - Oliver dolgot megbeszéljük később, de azt hiszem itt sokkal nagyobb dolgok is vannak, mint a szerelem. - mondom neki barátságosan és minden egyes szavamból kicsengett az aggodalom. Tudtam jól, hogy itt nem maradhatunk, így hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam. - Mi lenne, ha elmennénk hozzánk és egy forró ital mellett vagy valami mellett mindent szép lassan elmesélnél? - kérdeztem tőle kedvesen, majd újra kicsit megöleltem őt, hogy végre én magam is képes legyek elhinni azt, hogy újra itt van és remélhetőleg már soha többé nem fogom őt elveszíteni.
ANem ismer fel. Megkönnyebbülten, sietős léptekkel, szinte már rohanva igyekszem el. Még nem állok készen rá, hogy elmondjam neki mi történt. Még nem áll készen rá, hogy elmondjam neki mi történt. Összefonom karjaim mellkasom előtt, miközben tekintetem lesütve figyelem sürgető lépéseim. Mikor pedig már megkönnyebbülten de zaklatottan fordulnék be a sarkon, valaki megragad és maga felé fordít. A nevemen szólít. Nem kerülhetem el többé a pillantását. - Én… - megcsóválom a fejem. Kibuggyan egy könnycsepp de a többinek nem engedem. Kendra nyakába vetem magam és olyan szorosan ölelem magamhoz, mintha el se akarnám engedni többé. Az egyetlen, aki a családomból megmaradt, mindenki más elveszett. Hisz az. A vér, a biológia ellenére, ő a testvérem. Hónapok óta voltam itt de nem volt bátorságom elé állni. Nem tudtam, hogy megbocsátott-e nekem, amiért akkor ellöktem, eltaszítottam magamtól de csak így tudtam őt biztonságban tartani. Ha elmondom neki ami velem történt akkor, egy életre összetöröm a súllyal mi a vállára nehezedett volna. Megóvtam őt de aztán már nem volt alkalmam megvallani az igazat. Kómába kerültem és csak nemrég épültem fel belőle. Új esélyt kapva ébredtem fel és tartok ma itt. Átölelve az egyetlen embert, akinek az az első kérdése, hogy mi a baj. Semmi több. Még hosszú percekig nem eresztem és még nem is igazán tudok felelni. Halkan sikerül csak elakadó szavakkal bizalmas sajnálatot suttogni fülébe majd elhúzódva pillantok végig rajta. – Itt lakom. – felelek az első kérdésre – minden pénteken egy kávézóba szoktam járni, ahol van ez a fiú, Oliver… - a második - … akibe azt hiszem beleszerettem de ő neki más kell. – jön végre a harmadik válasz is. Nagyot nyelek, zavartan pislogok. – Hiányoztál. – végre elmosolyodok ahogy végignézek rá. Mindig is a legjobb, legközelebbi barátom volt, mint egy testvér, akinek minden titkodat elárulhatod. A nővér, akire mindig vágyik az ember.
✡ note: - ✡ words: 297 ✡ [You must be registered and logged in to see this link.]
Mostanában már ritkán szoktam a városba jönni, főleg nem estére szórakozni. Amióta Theo és köztem történt az a dolog, azóta nem is vágyom arra, hogy újra úgy tomboljak, mint egy szingli. Nem is vagyok már az, bár ezt még nem igen mondtuk ki, de azért néha nekem is szükségem volt arra, hogy kiszabaduljak a ház falai közül és a barátnőimmel találkozzak. Nem volt sok barátom, de volt legalább néhány. Nem mondanám, hogy a legjobb barátnőim voltak, így nem is tudtak minden titkomról, de legalább volt olyan, aki szívesen eljött velem, ha csak egy kis esti kiruccanásra vágytam. Egész jól telt az este. Először beültünk az egyik bárba és ott kezdtünk el beszélgetni, majd amikor meguntok a hely zaját, akkor sétálni indultunk Sarah-val és végül a parkos résznél kötöttünk ki a főtéren. Megálltunk az egyik fánál, majd elkezdtünk beszélgetni. Nem akartam leülni, meg legalább itt ő is kedvvére dohányozhatott. Rég nem láttam már, talán 3 hete, de azóta elég sok mindent történt velem. Meghaltam, visszatértem, majd rájöttem, hogy olyanba vagyok szerelmes, aki régóta mellette volt már. Fura dolog ez az élet. Néha mosolyogva bólintottam arra, amint mondott, de nem nagyon figyeltem oda. Már éppen menni készültem, amikor hirtelen valaki nekem jött. Meghallottam a nevemet és gyorsan a lány után fordultam, de ha az arcát nem is láttam az illata még ismerős volt, amit a szellő pont felém sodort. Nem, ez nem lehet igaz. Hogy és miként? Mit csinál itt? gyorsan elköszöntem Sarah-tól és Dom után indultam. Hamarosan utol is értem és elkaptam a könyökénél fogva, majd megállásra kényszerítettem. Dominique? - kérdeztem csodálkozva, de most már biztos voltam abban, hogy tényleg ő az, de nem értettem, hogy miért van itt, illetve miért érzem azt, hogy ő már nem az a lány, akit egykor otthagytam. Figyeltem őt, majd megráztam a fejemet és elengedtem őt, mert nem akartam fogva tartani. - Mit keresel itt? Főleg ilyen későn? Mi a baj? - kérdeztem tőle aggódva, mert annyira szomorúnak tűnt a tekintete. Régen boldog volt és szinte mindig mosolygott. Biztosan nem ezeket a kérdéseket kellene feltenni ennyi idő után, de ő pontosan az a személy volt az életemben, akit mindig is magam elé helyeztem. Meg persze azt se értettem, hogy ha felismert, akkor miért ment tovább és miért nem állt meg. Vajon mit titkol? Mitől fél? Remélem hamarosan választ kapok rá, mert számomra ő olyan volt, mint egy testvér és ez mára se változott.
A sajttorta utolsó darabja pihen a villámon. Bekapom a falatot és elégedetten sóhajtok fel. Isteni. A kávé is úton van már, látom a pincért aki megszórja a tetejét némi fahéjjal. Ismer már, hiszen minden péntek este ide menekülök a világ elől. Önmagam elől. A mai könyv amit a kezemben tartok kivételesen nem Dickens, helyette Nabokov némely helyen még mindig betiltott Lolita című műve. Azt kell mondjam, akit nem taszít Humbert szerelme és szexuális vágyakozása a tizenkét éves Lolita iránt, az nyugodtan menjen és fogjon kezet Humberttel mert épp olyan beteg és visszataszító mint a könyv főhőse maga. – Na, hogy tetszik? – kérdi Oliver és gyorsan helyet is foglal velem szemben a nálam talán csak két-három évvel idősebb pincér, miközben felszolgálja az istenien illatozó kávémat is. – Humbert alakja taszít. Eltorzult és ezt a vágyat csak még inkább felnagyítja Lolita mit sem ismerő bujasága. – felelem és a feketéért nyúlok, aprót, óvatosat kortyolva belőle. – Reméltem, hogy ezt fogod mondani. – pici a hely, apró eldugott cukrászda. Olyan amibe az ember szívesen menekül. A karácsonyi izzók már itt is kikerültek de nem olyan tolakodó giccsbe torkollva mint a nagy áruházakban. Visszafogott, az otthon melegét ígérő világítás volt. – Sajnos ma este nem tudlak hazakísérni. – mondja nekem és én érzem, hogy nem tudom titkolni csalódottságomat. – Randim lesz végre Roseal. – suttogja bizalmasan, én meg úgy érzem, mentem összetörik a szívem. Arcomon mégis mosoly ül ki. – Ez remek! – nyögöm ki majd leforrázva magamat kérek elnézést és hagyom ott a kávézót. Nem figyelem hova megyek. Lépteim ráérősek, el vagyok foglalva összetört kicsi szívemmel. Elvégre is mit vártam, mit gondoltam? Csak mert több, mint egy hónapja, minden pénteken hazakísér és mert olykor átugrott szombaton nem volt közöttünk semmi. Én nem hívtam el őt, ő sem engem. S még csak nem is gondoltam rá, most meg úgy érzem tőrt döftek belém és jól meg is rángatták. Oliver az első barátom, hosszú idő óta és anélkül szerettem belé, hogy észrevettem volna. Tekintetemmel az avartakarót figyelem, egészen addig még neki nem megyek valakinek… nem is akárkinek. Annyira elmerültem az önsajnálatban, hogy figyelmetlen voltam és az egyetlen emberbe futottam bele, akibe nem akartam… akihez még nem álltam készen. – Kendra… - ejtem ki a nevét és a mellette álló nőre nézek. Gondolom a barátnője. – Én, sajnálom. Biztos összekevertem valakivel. – hajtom le fejem és már indulok is tovább. Menekülnöm kell. El innen. Annak reményében, hogy a sötétben nem ismert fel.
✡ note: - ✡ words: 392 ✡ [You must be registered and logged in to see this link.]
Valószínűleg jobban járnék, ha nem hinném azt, hogy a húgom még mindig tíz éves. Tud vigyázni magára. Csak most éppen az ellenkezőjét készül bebizonyítani. Vagy már be is bizonyította? Elég nagy ostobaságot csinált azzal, hogy felkeltette egy idegen figyelmét.. ki tudja, ki volt az és mit akarhatott? És ha nem őt akarta, akkor meg főleg. Miért kell neki mindig azt hinnie, hogy az erőszak mindig megoldás? Vagy azt, hogy mindenki rá vadászik? Kezd eléggé összetett lenni ez a kép.. a kérdés már csak az, hogy a húgom meddig fogja életben kihúzni ezt az életmódot, amit magának választott. Mert annyi bizonyos, hogy most valami olyasmibe keveredett, amiről nem sokat tudhat.. Gúnyos mosolyát látva megfrogattam a szemem. - Nem leszek mindig ott, hogy megvédjelek, remélem ezzel teljesen tisztában vagy. Sőt, néha nincs is kedvem a hátsódra vigyázni. - jegyeztem meg, de az én arcomon nem volt se mosoly, se egyéb ilyen gesztus. Komoly és határozott voltam jelenleg. És szívem szerint kitörtem volna a nyakát, hátha attól észhez tér. - Attól, hogy sokan vadásznak rád, nem kell megöletned magad. De ha úgy gondolod, hogy mégis, akkor szólj, és kerítek neked valakit, aki kitöri a nyakad. És hagyjuk is abba ezt a produkciót. - grimaszoltam felé. A húgom túlontúl szabad felfogású. De nem lesz ott mindig valaki, aki majd kirángatja a bajból.
Én nem vagyok túl jó, a kapcsolatokban pedig borzasztó. Mindenkiről azt gondolom, hogy olyan mint én. Gonosz. Aljas. Alattomos. Csak egyszer kéne reálisan gondolkodnom, és máris tudnám, ki az, akit ártatlan és semmi rossz nincs benne. Sok az ellenségem. - Miért? Te nem ezt hitted volna, ha csak a tudatalattidban? - szólaltam meg nem sokkal a paranoiás kijelentése után. Meglehet, hogy az vagyok. Tán mégsem annyira. - Ó, persze. Te vagy az, aki sosem képzel ilyet - gúnyosan mondtam neki. Levette a napszemüvegét, de mondjuk tudtam, hogy egy kis fejmosást kapok tőle, mert miért is ne... A bátyám. Imádom, amikor ilyet csinál. Jöhet a blablája. - Túl sokan vannak, akik holtan szeretnének engem látni... Ő még nincs kiforrva, és nem hiszem, hogy lennének neki szövetségesei. Sőt, csak egy elveszett lélek, akit én sajnálatos módon levadásztam magamnak. És nem fogom bántani a családját, csak kellett valami kis ízlelés abból, mi a vége annak, ha nem segít - nem áll szándékomba bántani a kis családját. - De te megvédesz engem, igaz... bátyuskám? - újra gúnyos mosoly jelent meg rajtam, de szerintem ezért nem kapok semmit sem tőle. - Neked szeretnék segíteni... - kijelentésemmel szerintem tudja jól, hogy mire is utalok itt.
- Próbálj valami újat mondani. - sóhajtottam fel a szemem forgatva, mikor idiótának nevezte magát. Bár semmi kétség, én nem neveztem volna őt így, hiszen mégis az én húgom. DE! Nem én mondtam. Ergo ezek után már úgy osztom ezt a vélemnyt, ahogyan én szeretném. Senkinek nincs joga ítélkezni, hogy mit gondolok. Trish így is eléggé gyakran kihúzza a gyufát. Csodálom, hogy még mindig életben van. De tényleg. Végül megkaptam a teljes sztorit méghozzá eléggé szép tálalásban. Annak ellenére, hogy eléggé feszülten adta tudtomra, hogy mit is csinált, és kis darabokban, hiszen néha megakadt a hangja, és így adott újabb és újabb támaszpontokat hogy megértsem a történetet. - Szóval találkoztál valakivel... aki bámult.. és volt nála egy nagy tőr. Óh, kedvesem, paranoiás vagy! - bukott ki belőlem némileg feszülten, majd felsóhajtottam, és beletúrtam a hajamba, aztán levettem a napszemüveget, hogy így nézzek a húgom tekintetébe. - Ostobaságot csináltál. Miből gondolod, hogy nem valami falka egy tagja, akinek ezután az lesz a célja, hogy megsemmisítsen téged?! Néha képes lennél gondolkodni, mielőtt csinálsz valami ostobaságot?! - kezdtem el hangosabban beszélni, de végül lehalkítottam a hangom, nehogy valaki meghalljon engem vagy azt, amiről beszélünk.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 15, 2014 11:07 pm
Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, majd pedig egyre szélesebb lett, hiszen láttam, hogy mennyire egyszerű dolgom volt. Azt hittem, hogy már kicsit erősebb lett és nagyobb az akarata, de megint elegendő pár másodperc és olyan volt, mintha zsinórokon rángatnám őt. Ártatlan tekintettel körbepillantottam, majd amikor megpillantottam egy kíváncsi szempárt akkor ártatlan arccal visszanéztem rájuk, s megrántottam a vállaimat. Még fel is emeltem a kezeimet, hogy lássák nem én bántom a velem szemben álló lányt, pedig ha tudták volna, hogy én teszem, akkor biztosan nem fordult volna meg annyira nyugodtan az az idős házaspár, de így legalább nem kellett őket is bántanom. Közelebb léptem hozzá és lassan az álla alányúltam és megemeltem a fejét. Figyeltem a szemeit, láttam ahogyan a könnycseppek megjelennek a szemei sarkában, majd pedig végig futnak az arcán, egészen az álláig és onnét pedig zuhanni kezdenek a mélységbe. - Azt hittem tanultál már a múltkori dologból, hogy a könyörgés soha nem tud meghatni. Azt is mondhatnánk, hogy zene füleimnek. - mondtam neki egy ördögi nevetés és mosoly kíséretében, majd pedig löktem egyet rajta, hogy újra a földre essen, de természetesen ezt is mind az erőmmel tettem. Lassan leguggoltam vele szemben és folytattam.- Inkább hálásnak kellene lenned, hogy képezlek téged, hiszen ha elkapna egy vadász, akkor már rég halott lennél. Annyira puhány vagy és gyenge is vagy, mint a virágszálak. Ha jön egy erősebb vihar, akkor téged is magával fog ragadni. - mondtam neki komolyan és közben végig őt figyeltem, majd mosolyogva megráztam a fejemet, amikor láttam, hogy a nadrágjában kutat. - Én a helyedben nem tenném, mert a végén csak holttestedet fogják itt megtalálni. Már látom is mi lesz az aktádba írva: "Halál oka ismeretlen", vagy esetleg társaságot szeretnél, hogy még több élvezettel szolgálj számomra? - kérdeztem tőle minden kedvesség nélkül és a szemeimben szinte a pokol bugyrainak a tüze kélt táncra.
A félelem és a magatehetetlenség következtében lebénultam. Igaz nem sok időre, hisz csak pár perc leforgása alatt már a boszorkány „karmaiba” ragadtam. Úgy mozgatott, mint egy kis fabábut és én teljesen elvesztettem az irányítást a testem felett. Lépéseket tettem előre, gyorsakat, ámbár kicsiket, így is mégis oly’ gyorsan a boszorkány előtt termettem, hogy még időm sem volt felkészülni arra, amire kell. A szenvedés legfölsőfokára. Remegtem, vagyis inkább csak reszkettem, mint egy ázott kiskutya, aki már három órája a viharos esőben kuporog. Teljesen megadva magát a környezetének. - Kérlek szépen ne bánts!- könyörögtem neki, de tudom úgyis teljesen felesleges volt. Ugyan úgy nem hallgat erre a mondatra, mint anno. Csak remélni tudom, hogy valaki meglátja csendes szenvedésem és a segítségemre siet, vagy legalább elküldi innen a vörös szörnyeteget. Amint befejeztem mondatomat éles fájdalom nyilallt a kezembe. Majd a vállamba, onnan pedig a mellkasomat. Az erős szúrós érzés úgy terjed el a testembe, mint a vérem. Gyorsan és akadálymentesen. Majd mikor már az összes porcikámat elborította az elviselhetetlen fájdalom felnyögtem keservesen és legszívesebben összeestem volna, de a térdeim nem engedték. Remegtek, de össze nem csuklottak. Még így is tartanom kellett mázás súlyomat. Arcomon nagy és meleg könnycseppek gördültek le, éreztem, ahogy a szemfestékem is enyhén elkenődött, de most ez volt a legkisebb problémám. A remegő kezemet megpróbáltam felemelni, letörölni könnyeimet, de megmozdítani sem tudtam végtagom. Valószínűleg gátolta a nagyhatalmú lény varázslata. Az agyam azon – már amennyire a fájdalom közben sikerült- kattogott, hogy hogyan is mentsem ki magam innen. Vajon elérem a zsebemben lévő telefont?! És ha igen, akkor kit hívjak? Mert az hót ziher, hogy a terhes barátnőm nem keveredhet ide.
Tényleg nagyon kezdett idegesíteni ez a lány. Ennyire még ő se lehet szőke. Biztos voltam abban, hogy emlékszim rám, csak még maga se tudja. Ismerem ám az ilyet. Az ember szeretné azt hinni, hogy ez csak egy rossz álom, mert nem akarja elhinni. Azt hiszi, hogy csak a fantáziája játszik vele, pedig nem így van és már kíváncsian várom azt, amikor rájön, hogy a rémálmai nagyon is valóságon alapulnak. Mosolyogva figyelem őt és mondhatni még mindig türelmesen várok. Nézem ahogyan hátrébb ugrik, majd pedig egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat a szavai hallatán. Ohh, miért ne tudnám megtenni? Egyszer már sikerült, illetve ha megtesze mi lesz? Hirtelen farkassá válsz és a torkomnak ugrasz? - kérdezem tőle gúnyosan, majd pedig közelebb lépek hozzá és egy kisebb bűbájt is elmormolok. Ahogyan megmozdítom a kezemet az övé is meg marad. Hátrálok, ő pedig közelebb lép hozzám. - Látod aranyom? Bármire képes vagyok. Tudlak írányítni, de akár ezt is megtehetem. - mondom neki nevetve és egy kisebb fájdalom hullámot küldök felé. Figyelem ahogyan küzd ellen akar állni nekem, de annál erősebb fájdalmat kap. Soha nem voltam egy Teréz anya típus, de annál inkább voltam kegyetlen. Esetleg még van valami ellenvetésed, Pati? - kérdezem tőle mosolyogva. Mindig is jó volt az arc és a név memóriám is. Türelmesen várom és közben figyelem az embereket a környezetünkben. Annyira ártatlanok és tudatlanok, hogy az már fáj.
Még mindig nem értettem mit akar és nem is emlékeztem a lányra, valamint arra, hogy vajon honnan is ismerhetem. Bár így, hogy egyre több időt tölthettem a társaságában -lehet, hogy már be is beszéltem magamnak ezt, így idő közben- de kezdtem úgy érezni, hogy mintha tényleg ismerném valahonnan. Csak azt nem tudom még pontosan honnan! Mikor a sebekről kezdett el beszélni, akkor már kezdtem sejteni mi is lehet a helyzet. Ijedtemben gyorsan leengedtem magam mellé a kezem és hátrébb ugrok egyet a pokrócra. Sosem voltam abban olyan biztos, hogy AZ megtörtént velem. Néha megpróbáltam bebeszélni magamnak a szituációt, hogy ez nem igaz és csak álmodtam. Hogy egy rossz rémálom volt, amiből csak sikerült végleg felébrednem. Szemeim már úgy viszketnek a bennük összegyűlt könnytől, amit a félelem és a felidézett fájdalom csalogatott elő. Mozdulni sem merek, hisz attól tartok ha megteszem sem tudok szabadulni rémálom ihletőjétől. - Mit.... mit akarsz tőlem most? Megint el akarsz vinni? Csak, hogy tudd ez most nem fog sikerülni! - felelem teljesen kétségbeesetten. Ha tudnék, akkor bizony a lábammal/lábujjaimmal kapaszkodnék a földbe, úgy ragaszkodva a a maradáshoz. De az egyszer biztos, hogy most nem rabol el.
▷Music: - ▷ Note: sajnálom, hogy késtem :S ▷ Words: - [You must be registered and logged in to see this link.]
- Az van, hogy... a testvéred egy idióta - jelentettem ki immáron lassabban, és nagyobb levegővétel után pedig folytattam a mondandómat. Azaz megismételtem az előzőeket. - Szóval, hát ez egy nagyon egyszer történet kicsit túlbonyolítva - mondtam még hozzá, és csak ezután kezdtem bele megint. - Nemrég egy autópálya melletti gyorsétteremnél megálltam kicsit, felüdíteni magamat... és hát, egy fickó baromira bámult engem, zavaróan már - tűrtem el pár tincset az arcomból, majd pedig felvettem a szemkontaktust a bátyámmal. - Aztán én már kimentem a kocsimhoz, amikor az ablaküvegből láttam az alakját, és tudod, mindenkiben valami gonoszságot látok, éppen ezért az étterem mögötti erdős részhez hívtam őt, ahol viszont találtam a pólója alatt egy bazi nagy tőrt... - nagyon aprólékosan próbáltam ezt elmondani, de ennél már csak tényleg egy csiga vagy egy lajhár a lustább. - Azt hittem, engem akar megölni, és egy fához szorítottam, majd pedig megfenyegettem őt dühösen azzal, hogy ha nem segít nekem néhanapján, akkor valaki meghal a családjából... - fejeztem be nagyon gyorsan a csiripelést. - Tudom, hogy mit gondolsz most, de tényleg nem akartam senkit megfenyíteni, csak elragadott az aljas énem - néztem rá, és bár megbánást aligha lát a szememben, de ismerhet annyira, hogy komolyan mondtam ezt.
Megforgattam a szemem. A humora kétségen kívül apánk humora. De most nem arról van szó, hogy mit örökölt anyánktól és mit apánktól. Fontos dolgok történnek az életünkben... és ha most nem derül ki, hogy mi a franc az, amivel kikezdett, akkor.. nos, talán áldást adhatok arra, hogy valahol elföldeljék az erdőben. A húgom rettentő temperamentuma egyszerűen megőrjíti az embert. - Na várj... mi van? - vontam fel a szemöldökömet úgy, mintha most jöttem volna le valami fáról. Nem értettem az égvilágon semmit ebből a történetből. Milyen vadász, milyen család? Vagy milyen papír? Lehet, nem ő őrült meg, hanem én. De ki képes felfogni ezt a sok hablatyot, amit ő itt zaklatottan összehord? Az én felfogóképességem ehhez kevés. Pedig ügyvéd vagyok, rengeteg dolgot kellett már kibogoznom. De a húgomhoz nem adtak kéziszótárt. - Elmagyaráznád kicsit... lassabban? - kértem tőle aztán felsóhajtva, és beletúrtam a hajamba.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz dolgom lesz. Komolyan nem szoktam bemutatkozni, így nem is várom el, hogy a nevem alapján az emberek megismerjenek. Ritka nevem van és különleges is, illetve a nevem is árulkodik arról, hogy nem éppen vagyok a jóság megtestesítője. Mert a nevem se sok szépet jelent, de ezt nem is bánom. Olyan mintha a szüleim pontosan tudták volna azt, hogy mi fog belőlem válni és ahhoz adtak volna nevet. Lehet más esetben megváltoztattam volna, de most eszem ágában se volt. Emlékeztetett a múltamra és a jelenemre is, így nem csoda, hogy annyira a szívemhez nőtt. Egy darabig tudok türelmes lenni, de utána meg jobb, ha mindenki menekül, mert én nem keresek különösebb okot arra, hogy valakit bántsak, illetve nem is válogatok. Egyedül talán gyerekeket nem bántok, bár egyszer megtettem, mert csak így tudtam kiszedni valakiből a számomra fontos infót. Van-e lelkiismeretem? Talán nincs, bár azt mondják anélkül nem lehet élni, szóval az is lehet, hogy én már nem is élek, hanem én vagyok a sötétség, a halál szülöttje. De nem is érdekel. Oh, aranyom ezt te se gondolhatod komolyan, hogy olyan lebujokba járok. -mondtam neki nevetve, majd ellöktem magam a fától és közelebb sétáltam hozzá. Lassan sétáltam és mosolyogtam, de közben végig mértem a tökéletes testét. - Hmm látom a sebeid már begyógyultak. -mondtam neki ördögi mosollyal az arcomon, majd a haját kezdtem el babrálni és közelebb hajoltam hozzá. Ketrec. Sötétség. Fájdalom. Vér. - pár szót mondtam neki, de biztos vagyok abban, hogy egyből rá fog jönni, hogy én voltam az a személy, aki egyszer pár napra elrabolta és kínozta, vagyis kísérletezett rajta. Mosolyogva figyeltem és vártam a reakciójára.
Bár az illem úgy diktálná, hogy álljak fel... mégis ilyen bemutatkozás után valahogy nincs kedvem az etikettre figyelni. Azt hiszem ez is egyfajta állatias lázadás, ami a farkas mivoltomnak tudható be, és bármennyire próbálom magam türtőztetni ez most valahogy nem sikerül. Talán még ez idő alatt sem ismertem ki magam, a farkasgénemet annyira. Pedig most már mentornak is "felettem fogadva", így nem ártana lassan már mindennel képben lennem. Felpattanok a helyemről, de nem azért amiért ilyen szépen megkértek rá... inkább csak azért mert talán így könnyebb lesz a kommunikáció. Nem a legkedvesebb mosolyomat biggyesztettem az arcomra, miközben jól megnéztem a lány tekintetét. És talán vétek ezt mondani, de... egyáltalán nem látok benne sok embereit. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem egy "csapatban" játszunk, viszont azt tudja nagyon jól, hogy mi vagyok. Mikor pedig a nevemet mondja, kicsit megijedek, de nem annyira, hogy ezt kimutassam. - Utálom ha ilyen "finom" célzással illetnek. - felelem egy kis fanyar ábrázattal, majd az gyorsan le is fagy a képemről. Talán rosszul kezdtem a dolgot... talán... ha kicsit barátságosabb lennék, akkor lehet ő is változtatna a viselkedésén. És különben is... vissza kell fognom a farkast, ami a New orleans-i kitérőm óta, olyan heves lett. Ezért -bár már hallottam az egészen gyönyörű és különleges nevét az előbb- mégis kezemet nyújtom tisztes bemutatkozás végett. - Igen, Pati vagyok. De ne haragudj még mindig nem vagy számomra ismerős. Talán... az egyik klubban dolgozol, ahol felléptem? - találgattam, mivel csak ezt találtam ki, mint lehetőség, de még mindig nem voltam benne biztos. Az egyszer viszont tuti, hogy egy ilyen nevet az ember nem felejtene el könnyen...
▷Music: - ▷ Note: jujj ▷ Words: 266 [You must be registered and logged in to see this link.]
Azt hittem sokáig kell kutatnom a megfelelő alany után, de szerencsére a sors hozzám kegyes volt, hozzá már kevésbé. Persze ez engem nem érdekel. Önző és kegyetlen vagyok, így miért is érdekelne az, hogy sikeres elronthatom a drága farkas gyönyörű napját. Legalábbis szemmel láthatóan nagyon élvezi a nyugalmat, a békét, a szellő lágy simogatását, illetve a napsugarainak a játékát a tökéletes testén. Figyeltem őt mosolyogva és folyamatosan arra gondoltam, hogy egy-két szép heg és seb sokkal szebbé tenné ezt a tökéletes testet. Sajnáltam azt, hogy múltkor nem szórakozhattam sokáig vele, pedig igazán élvezetes játékszer volt akkor is. Mosolyogva figyelem őt és nem szólalok meg. Várom azt, hogy teljes mértékben engem néz, de még mindig nem esett le neki, hogy ki is áll előtte. Hmm, ez ellen tenni akarok. Nem vágyom arra, hogy a legszebb emlékei között szerepeljek, mert nincs ilyen vágyam. Sokkal inkább szeretnék a rémálmai között szerepelni, szeretném azt, hogy féljen és rettegjen mindenhol. Ehhez mindig is értettem és ez most se lesz másképpen. Ohh, aranyom látom nem emlékszel rám. -mondom neki a legédesebb hangomon, de az egész csak egy álca. Majd hirtelen elkezdem irányítani a testét és talpra állítottam őt. - Szerintem először is, ha valaki állva beszél hozzád, akkor úgy illik, hogy te is felállj. - mondom neki lassan és minden kedvesség nélkül. - Én Apocalypse vagyok, te pedig Pati, ha nem tévedek, bár én nem szoktam tévedni. - mondom neki egy gúnyos mosoly kíséretében és figyelem a reakcióját.
Gondolataim teljesen elkalandoztak, élveztem a friss levegő illatát, a lenge szellőket és a kedves kis gyerekhangokat amik hol felerősödtek körülöttem, hol pedig elhalkultak. Mióta itt vagyok ezt tetszik a legjobban. Az, hogy ez a hely nem egy nagy város tele bűzölgő csotrogánnyal és zsúfolt utcákkal, hanem egy kis családi pihenésre alkalmas nyugodt és barátságos hely. Persze ha nem vesszük figyelembe a természetfeletti lényeket magas számú szaporulatát itt, ami a hely egyetlen negatívuma. Ujjaim a gyepet érintik miközben mind a két szemem le van hunyva. A nap mindössze csak a két lábfejemet érinti, mivel a többi testrészemet a falombja védi meg az erős sugaraktól. Teljesen elengedem magam és élvezem a jól megérdemelt pihenést amire most végre időt tudtam szakítani. Jó itthon lenni. Gondolom magamban, de mintha ezt valaki meghallotta volna, s rögtön "válaszolt" a kijelentésemre. Kicsit összerezzenek, de a szemeimet egyenlőre nem nyitom ki, csak később mikor az egyik kezemmel óvatosan felemelem a napszemüvegemet. Felülni egyenlőre nem ülök fel, mindössze kicsit feljebb emelem a fejemet, bár ez nem a legkényelmesebb "póz" számomra. Majd a hangforrás felé fordítom a fejemet. Ismerős vörösesbarnás hajzuhatagra leszek figyelmes, valamint egy kis mosolyra. - Segíthetek esetleg valamiben? - kérdem meg végül, bár nem éppen a legkedvesebb hangnememben. Majd végül amellett döntök, hogy jobb ha felülök. Lassan feltápászkodok és törökülésbe helyezkedek. Így figyelem a hölgy minden egyes kis mozzanatát amit felém intéz.
▷Music: - ▷ Note: jujj ▷ Words: 266 [You must be registered and logged in to see this link.]
Unalmas egy város volt, komolyan semmi extra dolog nem történt itt, de volt előnye is. Sok természetfeletti lény lézengett itt és ez kedvemre való volt, mert sok embernek, lénynek fel se tűnt, ha egy-egy szemrevaló kísérleti alany eltűnik, vagy esetleg már soha többé nem kerül elő. Néha kicsit túlzásba vittem a dolgokat, főleg amikor unatkoztam, akkor képes voltam a véglegekig elmenni. Szerettem látni azt ahogyan a vérben úsznak és az életükért könyörögnek, de annyira ostobák sokan, hogy nem jöttek rá, hogy engem nem tud meghatni egy-egy könnycsepp, vagy esetlegesen a könyörgésük az ígéreteik, hogy szolgálnak engem. Voltak a szolgáim, de szerettem azokat magam kiválasztani és nem így. Ma is éppen a megfelelő áldozat után indultam. Szükségem volt egy különleges egyedre, mivel sok tervem volt. Túlzottan unatkoztam már a sok virágszáltól. Nem hiszem el, hogy itt nincs egy normális, erős egyed, aki megpróbálna küzdeni és nem könyörögne egyből. Már ott tartottam, hogy lassan meglátogatom az én házi kedvencemet. Ő legalább szórakoztató, bár őt karácsonyi ajándéknak akartam magamnak, de úgy néz ki, hogy idén hamarabb jön el a karácsony. Miközben ezen gondolkoztam, hirtelen megpillantottam egy ismerős vörös hajzuhatagot. Mosolyogva indultam el a lány felé, de megvártam, amíg kényelmesen elhelyezkedik, majd megálltam mellette lévő fa árnyékában és neki dőltem. - Szia kedvesem. - mondtam neki lágy és csilingelő hangon, de a veszély ott csengett emögött. Pati ismert már, de sajnos csak futólag.
Sok idő eltelt mióta hazaértem New Orleansból, de mégis az ott történteket a mai napig nem tudtam elfelejteni. Emlékszem... mikor ugyanez itt, Mystic Falls-ban esett meg velem, másnap már a jegyemet szorongatva indultam a repülőgép felé. Akkor olyan gyorsan elakartam tűnni innen, hogy csak na. De azóta történt egy és más dolog, ami miatt ezt a "luxust" nem léphetem meg újra bármennyire is szeretném. Hisz azóta Katie kedvese eltűnt, a barátnőm teherbe esett és képtelen vagyok úgy lelépni, hogy Ariellel még beszélő viszonyban sem vagyunk. Bár sosem voltam egy vámpírellenes farkaslány, mégis még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen jóba tudok majd lenni egy vámpírral. Most, hogy hazaértem utálok otthon ülni a fülledt szobában, míg Katie nyomoz, vagy éppen dolgozik. Ezért is fogtam amilyen gyorsan lehetett egy napszemüveget és egy plédet a kezembe és elindultam kiélvezni a "munkanélküliségemet". Hisz még most sem találtam semmi munkát, ami talán most azért egy pozitív tényező, mivel általában a hangomnak nem tesz jót ez a fülledt meleg. Mystic Falls főterét már jól ismerem, de mindig is a szabadabb, természetesebb és füvesebb jellemzőkkel ellátott területekért voltam oda -amibe talán nagy szerepe van a génjeimnek-. Ezért is örültem meg annyira még anno, mikor egy ilyesmi helyet találtam a városka szívének egy kis részén. Lelkesen sétáltam le a főtérre, ott pedig a parkos rész egyik fától árnyékolt hideg, fűvel borított részére helyeztem el a plédet. Napszemüvegemet a szemere tettem, biztos ami biztos alapon és hanyatt dőltem az előre elkészített helyemen. Mélyeket szippantottam a friss levegőből és próbáltam minden kis negatív gondolatomat és rémálmomat most eltemetni, elfeledni egyszer és mindenkorra.
▷Music: - ▷ Note: jujj ▷ Words: 266 [You must be registered and logged in to see this link.]
Már nem lepett meg inkább, hogy egy fiatal lány egyedül kóborol az utcákon, és elhagyatott helyeken. Az ok egyszerű... elterjedt pletyka hogy ez itt Mystic Falls. A hely, ahol soha semmi rossz nem történik. De valóban így lenne ez? Nem áll módomban megerősíteni ezt a - számomra rendkívül nevetséges - tényt, nem is az én tisztem. De hogy lehet valaki ennyire naív? Igazából hálásnak kellene lennem. Lényegében házhoz jön a vacsorám. - Alaposan felvágták a nyelved. - jelentettem ki, bár mosolyomat még mindig őriztem, és nem engedtem, hogy bármit is megsejtsen valódi szándékaimról. Az a legjobb, ha eleinte elaltatom a gyanút, majd váratlanul jön a támadás. Dimitri óta már nem tudom, hogy mit rontok el. Ő volt az egyetlen férfi, aki életemben először felkeltette az érdeklődésem, és ember mivolta még inkább fenntartotta ezt. Majd eltűnt. Talán más ölte meg. Tudom is én?! Csalódott voltam miatta, emiatt egy időre el is hagytam a várost. De visszatérvén jobbnak tűnt új életet kezdeni. A szerelmi élet nem az én asztalom. Megmaradok ezeknél a finom falatoknál. - Valóban ritkaféle vagy. - értettem egyet határozottan, majd elvigyorodtam ismét, és lassan helyet foglaltam a kis padon, melynél az előbb még ő foglalt helyet. Leül ő is, ha akar. - Sajnálom, ha nincsenek barátaid. Sok különc fiatalt láttam már, már bocsánat ezért a megnevezésért. Régen, mikor... öhm... - kezdtem bele, aztán rájöttem, hogy kinézetemre maximum hat-hét évvel lehetek idősebb nála, így jobb, ha más körítést találok ki. - mikor a szüleim jártak iskolába.. nem volt efféle kiközösítés. Mindenki megtalálta azt, amit csinálni akart és azt, akivel csinálni akarta. - sóhajtottam fel. Valójában mindez az én élményhalmazom volt, engem kedveltek annak idején. - Ha akarod, megihatunk egy italt. Bár belőled nem nézek ki narancslénél többet. - jegyeztem meg kissé szemtelenül, de nem bántóanm, ezt érezhette is a hangomat. Egy közeli kis büfére böktem, mely még nyitva tartott, de még nem álltam fel, az arcát figyeltem. - A temető nem biztonságos. Úgy hallottam, azon a környéken rengeteg holtestet szoktak találni, hiszen az erdő nem biztonságos. Erről miért feledkeznek meg? - kérdeztem. Mkintha nem tudnám. Lázadnak. És a bátorságukat fitogtatják. Nevetséges.
Kezdőlap
▷ Words: 266