Mikor legelőször a tudomásomra jutott, hogy az egykori pszihomókusom Mystic Falls-ban tartózkodik, őszintén azt sem tudtam, miként reagáljak a hírre. Mármint.. nem mintha, nem örültem volnan Neki, sőt ő mindig is kedves és rendes volt velem szemben.. és mocskosul jóképű is, amilyennek egy dokinak nem szabad lennie. Igazából a gond inkább ott kezdődött, hogy nem a legjobban indult a kapcsolatunk. Akkor jöttem ki épp egy párkapcsolatból és.. eléggé életunt hangulatban sikerült elkapnia engem, ami azért valjuk be, ritkán jellemző rám. Inkább vagyok az újdonságok és bulik királynője, mint Miss Depresszió, de az a kapcsolatom.. mit is mondjak, eléggé megviselt. Zach és köztem igazából nem is tudom konkrétan mi volt.. vagyis szerettük egymást, de nem voltunk egy hétköznapi párkapcsolatban, az is biztos. Kicsit talán emiatt is kerültem olyan mélyre a szétválásunk után. Bár, én a barátnőm szerint "túlságosan sokszor esem szerelembe" és amiatt történt ami történt, de ez igazából nem is igaz.. vagyis.. lehet, hogy könnyen tetszenek meg a srácok, de nem minden barátomba lettem szerelmes is egyúttal. Na de azt hiszem, elkalandoztam. Ruvik. Most vele fogok találkozni. A gondolataim szárnyra eresztése helyett inkább azzal kellene foglalatoskodnom, hogy összeszedjem magam és megmutassam neki, hogy immár teljesen vidám és boldog vagyok, nyoma sem maradt az egykori depis Crys-nek. Úgy beszéltük meg - vagyis ő javasolta -, hogy az egyik főtéri kávézóban találkozzunk, mert állítása szerint ő azt az egyet ismeri. Nekem igazából mindegy volt a helyszín, a társaságát valahogy többre tartottam, mint a kávézót, ahol össze fogunk futni. Elég hamar elkészültem, majd eljutottam Whitmore-tól Mystic Falls-ba. Ismét elkezdődött egy tanév az egyetemen, így nekem is vissza kellett jönnöm tanítani a "gyerkőcöket". Nem mintha megelégeltem volna az egész egyetemi oktatás dolgot, csak.. néha azért hiányolom a régi önfeledt utazós énemet. Whitmore-on tanítani egyáltalán nem olyan, mint szabadon utazgatni a világban, a legjobb barátaid társaságában. Dehát.. valamiből meg kell élni, nem? Nem úgy, mint a zakkant bátyám, aki vámpírokat öldös éjjel-nappal. A kávézóba érve, azonnal ki is szúrtam Ruvikot az egyik hátsó asztalnál. Egy széles mosoly jelent meg az arcomon, miközben közeledni kezdtem az irányába. - Szia. - Köszönök neki barátságosan. hiszen végtére is, csak alig néhány évvel lehet idősebb nálam. Emlékszem, annak idején is megkért, hogy tegeződjünk. - Hogy vagy? Miújság veled? - Érdeklődök iránta, kicsit olyan stílusban, mintha faggatnám, de remélem nem érti félre.. én csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész.
[You must be registered and logged in to see this image.]Néhány hónapja tértem be ide ebbe a városba, hisz ide utaltak ki, miszerint fejleszthessem a tudásomat hatékonyabban. Jobban szerettem az időmet tengetni az ősök városában, hisz én ott éreztem mindig is jól magamat. Ez a város nekem egészen idegen még, de lesz számomra egy olyan hölgyemény, aki segít megismertetni, és egyaránt elfogadtatni velem e város pompáját. Nem szokásom előre véleményt alkotni, főleg akkor, mikor egyáltalán nem is ismerem azt a bizonyos dolgot, de már hallottam eleget erről a helyről. Nem szívesen tértem be ide, de ha hív a kötelességem, akkor bizony hív a kötelesség. Főleg akkor, ha még óhajtok dolgozni a napi kenyérért, így hát nem kívánságműsor, hogy mit szeretnék és mit nem. Persze, egy pillanatig sem húztam a számat, mikor a tudtomra jutott a parancs, csak egy idő után fogtam fel igazán, hogy voltaképp engem hová is küldtek pontosan. Ez a második hónapom itt, és van még egy hetem hátra, hogy itt maradjak. Egész eddig a munkám nem hagyott nyugton, így alkalmam sem volt belátást nyerni a városba, és még idegenvezetőt sem sikerült szereznem akkor, mikor lett volna rá időm. Ám az egyik betegem épp itt lakik, aki bizony nagyon közel áll hozzám, és ő felajánlotta, hogy körbevezet a munkaidőszakon kívül. Én ezt elfogadtam minden kérdés nélkül, bár annyi volt a kikötésem, hogy találkozzunk pontban este hatkor a kávézóban. Ezt az egyet helyet ismertem, hisz minden nap reggelén elfogyasztok itt egy forró kávét, vagy épp amivel megkínál a kedves pincérnő. Eléggé csinos, viszont a feleségem és a gyerekem halála óta nem tudok senkire sem úgy nézni, hogy komolyabb érzelmeket tudjak táplálni. Talán nem is sikerül, de nem is gondoltam sohasem még arra, hogy valakinél is bedobjam a derekamat. De hát, ennyit erről. Az terem végében lévő, kis négyzet alakú asztalnál foglaltam helyet, mikor is becsúsztattam magamat az egyik padhoz mellé, egészen be az ablakig. Innen aztán figyeltem Cryst, akivel találkozót beszéltem meg itt. Időközben két csésze forró kávét is rendeltem számunkra, hogy mire ideér, az pont itt legyen, és még meleg is legyen.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 24, 2016 9:12 pm
Az órámra pillantottam, miközben éppen sikerült csak átérnem, mielőtt váltott volna a lámpa. Soha nem volt jellemző rám a meghunyászkodás. Semmilyen téren, soha nem szégyelltem azt, amilyen vagyok, és azt, amim van. Így történt, hogy olyan autóban ültem most is, aminek az ára mások több éves fizetését tette ki. Tisztában voltam vele, hogy egyesek irigykedve néztek rá, azt gondolva magukban, hogy vajon mennyit kellett elsikkasztanom ahhoz, hogy ilyen életet biztosíthassak magamnak. A válasz az, hogy semennyit. Persze, ilyenkor hazugnak gondolnak. Nem is járnak olyan messze az igazságtól, mert tényleg nem áll távol tőlem a tények elferdítése. De ez a munkám. A megbeszélt hely előtt parkoltam le, majd, amint kiszálltam, körbe néztem az utcán. Kevesen voltak, ami nem zavart, habár hozzászoktam a tömeghez. Több nagyvárosban is megfordultam már a munkám során, a nagyvárosi életet cseréltem le Mystic Falls-ra, mikor ideköltöztem. Nem különösebben zavart, hogy tudok aludni éjszakánként, de néha furcsa volt kipihenten ébredni. A munkamániás szó tökéletes illett rám, sokat dolgoztam és keveset pihentem, de akkor azt… igen nagyvonalúan tettem. Szeretem a legjobbat adni magamnak. Sokan egoistának hívtak emiatt, én azonban úgy gondolom nem egoizmus az, mikor az embernek van mire nagyképűnek lennie. Megdolgoztam érte én is, miért kéne rosszul éreznem magam miatta? A kávézóba lépve megtorpantam egy pillanatra, de könnyen kiszúrtam Miss Andrews-t, lévén igen kevesen voltak a kávézóban. Határozott léptekkel indultam meg felé és egy barátságos pillantás kíséretében foglaltam helyett mellette. – Jó reggelt! – köszöntem rá, majd vetettem egy pillantást az órámra. – Fogjuk rá. - vontam meg a vállamat. Én már fent vagyok egy ideje. Megtehetném, hogy nem dolgozom, de szeretem, amit csinálok. – Beszéltem a bíróval, sikerült megtudnom pár dolgot. Jó hírem vannak, Gillian. – nem néztem rá, miközben beszéltem, helyette a pincérnőre néztem és rendeltem egy jó erős kávét. – Egy anya és a fia állnak az ügyész mögött. Nem valami szocializált népség azok alapján, amit eddig láttam és hallottam. Az ügyészt pedig személyesen ismerem, korábban volt szerencsénk egymáshoz. Nem kell tartania tőle, nem egy tehetséges ember. – ez persze nem jelenti azt, hogy ne okozhatna gondot. Tudja azt, amit minden ügyész tud, tehát semmivel sem rosszabb az átlagnál. Nálam azonban fényévekkel gyengébb. – Azonban ez nem jelenti, hogy hátra dőlhetünk. Mint mondtam korábban, a gyilkosságot egyértelműen magához lehet kötni, ezzel nem tehetünk semmit. Az esküdteket kell meggyőzni. Tehát… készen áll? – pillantottam rá, miközben előkészítettem az iratokat és képeket az aktatáskámból.
Furcsa helyszínválasztás volt ez a kettőnk kis találkozójához. Általában a csendes, elnyomott zugokat kedveltem, ritkán tettem be a lábamat olyan helyre, ahol nem lehetett levegőt kapni a tömegtől. De ezúttal is sikerült olyan időpontot választani, amikor csak páran lézengtek a kávézóban. Benne jártunk a délelőttben, a kávém pedig már kihűlt előttem a sok kavargatástól. Émelyegtem, fájt a gyomrom, nem tudtam belekortyolni. Felesleges volt megrendelnem, de nem akartam üres kézzel üldögélni itt, míg vártam. Vagyis, túl korán jöttem. Nem tudtam aludni. Mr. Carson a legutóbbi alkalommal megnyugtatott, hogy nem lesz semmi bajom, és a végsőkig ki fog állni mellettem. Persze, hogy így tesz. A pénzért, amit fizetségként elvárnak az ilyen ügyvédek, tényleg tegyenek meg mindent. Bár megelőzhettem volna az egészet annyival, hogy nem keveredek balhéba, és nem döföm ketté azt a fickót ott, a sötét sikátorban. Valószínűleg nem is történt volna meg, ha képes lett volna bírni a férfias ösztöneivel. De csak egy mocskos, koszos disznó volt, aki nem hiányzott senkinek. Még most is összekoccantak a fogaim, ha eszembe jutott, hogy ha nem védem meg magamat, ismét én lettem volna az áldozat. De az önvédelmem egy másik ember halálát okozta. Próbáltam bűntudatot érezni, de mégsem hatotta meg a szívemet az, hogy egy mocsokkal megint kevesebb lett a világon. Ettől még nem leszek önbíráskodó, de valahol mélyen tudtam, hogy nők tucatját mentettem meg attól, hogy ez a férfi megpróbálja őket megerőszakolni egy sötét, piszkos sikátorban. De ez nem sokat fog menteni az ügyemen, így inkább a saját véleményemet a mélységekbe temetem. Az órámra néztem. Csak most lett tizenegy óra, a találkozót erre az időre beszéltük meg, így már biztos voltam benne, hogy az ügyvédem is betoppan egy-két percen belül. Próbáltam leerőszakolni a torkomon a kikészített süteményt, de csak nagy nyelések árán ment. Ideges voltam, hisz bármit is éreztem magamban a tettemmel kapcsolatban, a törvény döntött mindannyiunk felett. Abba pedig soha nem volt beleszólásom. Volt még pár hetem felkészülni arra, hogy azt tegyem az esküdtszék előtt, amit kell. Galen biztosan segíteni fog megtanulni, hogyan kell ezt csinálnom. Bár soha... ne kerülnék ismét ilyen helyzetbe.
Kortyolgattam a kávémat, és belemerültem valamibe. Múltkor láttam egy férfit, azok a szemek, mint ha végig pásztáztak volna engem, mint ha valami lenne, amiről nem tudok, de ő igen. Nagyon sóhajtok, és kibámulok közben az ablaokon. Drystan eltűnt, nekem meg tovább kell lépnem, és elkell felejtenem. Nem történt semmi csak egy kis flört. Semmi olyan dolgot nem tudok felhozni, ami érdemes lenne vele szembe.
sms-t kaptam az egyik barátnőmtől, elhúzom a képernyőt, és megpillantom az sms-t. "Ma a Withmore házban lesz buli. Nem hagyhatod ki ezt is." Megforgattam a szemeimet, baj, hogy fontos nekem a tanulás? Fontosak a jegyeim? talán azért, mert anyukámnak tett ígéretem a szemem elött lebeg még. Nem válaszoltam, és nem is érdekelt.
A szavak melyeket, felém intézett egy vörös csaj, meg ütötték a fülem. Olyan arcátlan és bosszantó volt, ahogyan beszélt. - Parancsolsz? - Húztam fel egyik szemöldökömet, és néztem rá mérgesen. - Van még pár hely, és nem állt szándékomban, bőgni. - Mosolyogtam cinikusan, majd ismételten bele hörpintettem az italomba.
•••Akkor válaszolsz, amikor jól esik, ha el vagy úszva ••• [You must be registered and logged in to see this link.] •••
Sikerült elsiklanom a tény felett, hogy az öcsém visszatért az életembe, hogy jelenlétével továbbra is bosszantson. Hurrá.. Ja mégsem, pedig nagyon igyekszem, hogy ha már eltüntetnem nem sikerült maradéktalanul, ne szakadjon még egy átok a nyakamba. Tök jól megvoltam nélküle idáig, ezután sem hiányzott volna, és még a teliholdkor feltörő bűntudatomat is simán elnyomtam magamban. Semmi könnyhullatás. Ez meg csak visszatipeg és azt hiszi, örömmel fogadom és a lakásomat laborrá alakíthatja. Bár sose voltunk jó testvérek, azt hiszem az igazi háború még csak most fog kezdődni. Akárhogy is, megragadt a fejemben egy mondata. Kereshetnék magamnak valakit, és én így is teszek. Szépen kimázolva igyekszem a kávézóba, miután tegnap este - életemben talán először - igent mondtam egy randira. Nem jellemző rám, de mivel képes volt szöget ütni a fejembe, ezért kipróbálom milyen az, ha valakivel nem csak az ágyamat osztom meg, hanem mondjuk egy kávét meg a sziporkázó személyiségemet. Nem szokásom ilyen helyekre járni, inkább a bisztrót részesítem előnyben egy-egy átmulatott éjszaka után. Ott aztán csak egyféle kávét adnak, de azt ihatom literszámra, ha kell egy oldalba rúgás pont megfelel. Itt viszont amint az itallapra nézek, legalább húsz különféle elnevezéssel találkozom, és egyik se mond túl sokat. Bezzeg ha koktél lenne... Vállrándítva közlöm a pultossal, hogy kérek egy jeges kávét és turbózza fel nekem kicsit, míg én kiülök süttetni magam, aztán már keresek is egy szabad asztalt. A fény pont úgy esik rám, hogy kiemeli sajátos csillogásomat és nem kizárt, hogy egyből engem fog kiszúrni, ahogy befordul a sarkon. Tökéletes. Lenne. - Te figyelj, ha bőgni akarsz, akkor légyszi, ne itt. Épp egy nagyon fontos találkozóm lesz.. - intézem a mellettem ülő kissé kókadt korombeli csaj felé a szavakat, és közben eltűröm a hajamat a fülem mögé. Mégse várhatom úgy a randipartneremet, hogy a szomszéd asztalnál perceken belül bömbölni kezd a csaj...
Az iskola már teljesen ki készít engem, nagyon sok minden kell meg jegyeznem, és sok idiótaságot is kell. Néha rá jövök, hogy iszonyat nagy baromság volt, hogy jelentkeztem az egyetemre. Néha elgondolkozom, hogy mi lesz, lehet abba kell hagynom, mert már teljesen ki készülök.
Gondoltam jól esne egy kávé, ezért elmentem a kedvenc helyemre, amit még édesanyámmal, imádtunk ide járni, már rég barátkánt köszönthetem a pincéreket. Imádom a Mimóza süteményt. Ma egy kis sportos ruhában mászkálok, hajamat össze fogtam, hiszen kezd iró meleg lenni, és sport cipőt is viselek. Be értem a kencvenc helyemre, és már rám nézett a csaj egy kaján vigyorral az arcán.
Hoztam a finom kis kávémat, és persze a sütikát is. Kinn ülök, élvezem a jó időt. Drystanon gondolkodom, miért nem jött össze, miért hagyott ott, talán még se akar tőlem valamit? Pedig úgy tetszett,, jó idősebb, de lélekben annyira paszoltunk.
Szavaival némi nyugalmat váltott ki belőlem. Az, hogy nem egy ezer éves vámpírral kell csatába indulnom annak érdekében, hogy kielégítsem a rám eső részt az egyezségben... némileg megkönnyíti a dolgomat. Habár egy aprócska varázslat ellenében nem is lenne teljese mértékben tisztességes oly' nagy falattal megbíznia, amely szemmel láthatóan túlmutatott volna rajtam is. Nem voltunk mindannyian annyira erősek, igaz, nekem még így is több jutott, mint amiről egyesek álmodoztak. Próbáltam azt hinni, hogy ezt az idő hozta el bennem... a rengeteg kérdés, a tanácstalanság... aztán rájöttem, hogy sokkal inkább van köze az el nem mondott szavakhoz, amelyekkel szerettem volna Maria fejét jutalmazni. - Egy boszorkány - ismételtem el aztán. A lány tele volt meglepetésekkel, ennek ellenére nem engedtem, hogy ez kiüljön az arcomra. Volt bennem annyi erő, hogy visszatarsam az efféle gesztusokat és reakciókat. Azt is mondhattam volna, hogy volt időm megszokni a sors viszontagságait. Megannyiszor akartak már elkeseríteni, bántani, megölni. Egy idő után az ember már automatikusan tudja, mit mutatha magából és mit nem. Én pedig már mindent tudtam, amit erre a korra tudni kellett. - Ezzel nem lesz gond. Ha befejezi, amit kértem magától, elsőkézről gondoskodom róla - biccentettem. Nem állt szándékomban fizetetlen csekket hagyni a hátam mögött, főleg nem egy boszorkányt illetően. HAbár sok kérdésem volt. Miért nem ő intézi el, ha fajtársa? Talán mégsem annyira egyszerű megölni egyet, mint gondolnánk. Pedig a boszorkányok... erősek. Vagyis, szeretik ezt a látszatát kelteni. - Maria vámpír. Legutoljára Angliában, az otthonunkban láttam. 1634-ben - tettem még hozzá a lényeges információt. Megannyiszor vettem már részt ebben a procedúrában. - Valószínűleg sok a boszorkány barátja, így nehezebben lehet a nyomára bukkanni. De úgy vélem, nem fog cserben hagyni - néztem rá nyomatékosan, majd fogtam magam, és felálltam. - A vendégem volt - tettem pénzt az asztalra, ám a dollárok közé vegyült egy névjegykártya is, rajta a számommal. Tudta hát, hol keressen, ha sikerrel jár.
Még mindig nem tudom, mennyire bízhatom ebben a furcsa férfiban, de meg kell valljam, egyre inkább hajlok arra, hogy elfogadjam az ajánlatát. Meglehet, meggondolatlanság és valami tényleg bűzlik vele, de ezt már úgy érzem, csak akkor tudhatom meg, ha elvállalom. És amikor megpedzi, hogy azt kérek érte cserébe, amit csak szeretnék, az igencsak csábító. Persze ehhez mindenképp sikerrel is kellene járnom. Ami így első ránézésre nem is tűnik nehéznek. Mégsem árt az óvatosság. Éppen ezért. - Nem, biztosíthatom, hogy nem ilyesmiről van szó. Egy aránylag fiatal, de roppant erős és a fekete mágiában járatos boszorkány lenne a célpont - válaszolom tárgyilagos hangon, arcomon visszafogott mosollyal, miközben felemelem a poharamat és kortyolok egyet a kávémból. Ezt követően teszem fel a legfontosabb kérdést, ami nyilván utalhat számára is arra, hogy hajlok az ajánlata elfogadására. "Trükkös nő"... Ez sok mindent jelenthet. Valószínűleg éppen azt, ami miatt ez a megbízás mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnhet. - Milyen fajba tartozik? Mikor és hol bukkant föl utoljára a tudomása szerint? - arcom komoly, ahogy felteszem a kérdéseket és kinyújtom a kezem az általa elővett ékszer felé, ami gyanítom, az előbb említett nőé lehetett, már amennyiben nem veszi el tőlem, illetve hagyja, hogy a kezembe vegyem. Nem tudom még, miért, de úgy érzem, nem olyan egyszerű ezt a bizonyos Mariát megtalálni. A természetfölötti elég jól el tud rejtőzni, ha akar. Ezért sem mondtam még igent az ajánlatra, de alighanem a kérdéseimből már ő is érezheti, hogy egyre közelebb állok ehhez. Ha akarom, elő tudok én keríteni még a föld alól is bárkit. Ha a testvéreim esetében ment, most is menni fog. Főleg, hogy igencsak kecsegtető jutalomban is részesülhetek érte, ez pedig mindenképp megérni látszik az erőfeszítéseimet.
Ritkán adódott példa arra, hogy teljesen tiszták a szándékaim. Most azonban semmilyen hátsó szándék nem merült fel bennem. Szükségem volt a segítségre, méghozzá minél előbb. Elegem lett ebből az évszázadok óta tartó bújócskából és fogócskából. Utáltam, hogy a bolondját járatja velem az az átkozott szajha, aki azt hitte, egy életre letör azzal, ha szóvá teszi, hogy egy kiöregedett, idős aggastyán lettem. Inkább csak láng gyúlt bennem, hogy bebizonyítsam, a legjobbtól tanultam, és az öreg diák nem vén diák. A lehető legjobb formámban voltam már ki tudja, hogy mióta. És csak arra vártam, hogy az ujjaim özött érezhessem a formás nyakat. Egy apró fordulat, és máris benne akad a szó. És amíg felébred, hiszen vámpír, mindig felébred egy nyaktörésből, ki tudja, milyen körülményeket teremtek neki. Szenvedtetni akartam. Mégsem tartottam elég stílusosnak azt, hogy egy pincébe zárjam, lakatok és rácsok közé. Ennél egy fokkal jobbat érdemelt. De nem túl sokkal. - Szóval egy ifjú hölgy... gyilkolni akar - mosolyodtam el. Ez egy fuircsa fordulat volt, eszembe sem jutott, hogy talán ez lesz az alku rám eső része. Velem csináltatná a piszkos munkát, bár remélem, hogy az illető, aki ellen hadjáratot készít elő, valójában ki és micsoda. - Remélem, nem egy ezer éves vámpírral akadt problémád. Sokat megtehetek, de ez még rajtam is túlmutatna. Bár ki tudja, még sosem próbáltam - vontam a vállamon egyet. Nem hazudtam, nem volt szokásom, kivéve ha éppen kegyes akartam lenni valakivel a halála előtt egy perccel. A zsebembe nyúltam, és előhúztam a testvérem egy régi ékszerét. - A neve Maria. De valószínűleg ma már más névvel él. Ha él - forgattam meg a szemem. Nagyon dühös lennék, ha valaki ellopta volna tőlem a lehetőséget, és előbb ölte meg a nővéremet, mint én tettem volna. - Trükkös nő. De ha meghalt is... tudnom kell, hogy így van-e. Az nem elég, hogy nem találod.
Meg kell hagyni, egyre inkább kecsegtetőnek tűnik ennek a férfinak az ajánlata. Valami mégis gyanakvásra ad okot részemről. Túl egyszerűnek tűnik. Bár fiatal vagyok, de nem ostoba. Nem ugrom bele semmibe meggondolatlanul. Sosem volt senkim, megtanultam, hogy ha én nem vigyázok magamra, senki sem teszi ezt meg helyettem. Sosem számíthattam igazán senkire, hogy kihúz a pácból. Ezért is kell megkérdeznem ezt a marcona arcú vámpírt arról, milyen szankciókkal számolhatok egy esetleges kudarc esetén. Ami persze valószínűtlen, ha tényleg olyan egyszerű a feladat, amilyennek tűnik. De úgy hiszem, van benne valami buktató. Csak még nem látom, hogy mi. És ez az, ami igazából zavar. Amit válaszol, attól kicsit felvonom a szemöldökömet. Itt kell legyen az a valami, amiről nem tudok és ami megnehezíti a feladatot. Figyelem, ahogy iszik és várom, hogy folytassa. Szavaira nagyon figyelek, de arcizmom sem rezdül a nem is olyan burkolt fenyegetés elhangzása után. Nem vagyok az a könnyen megfélemlíthető alkat. - Természetesen tudom. Éppenséggel nekem is szükségem volna egy magafajta segítségére. Ahhoz, hogy megöljek valakit – válaszolom kérdésére továbbra is komoly arccal, állva a tekintetét. - Megtudhatom, pontosan kit is kellene megtalálnom és minden egyebet, ami fontos lehet a feladathoz? – térek rá most már a lényegre. Elég a félrebeszélésből. Most már konkrétumokat akarok tudni. Bár nem mondtam még rá, hogy vállalom a feladatot és ez nem véletlen. Az a rejtett buktató még mindig zavar és annak ismerete nélkül nem szívesen bólintanék rá semmire, ha egy mód van rá, szeretném kipuhatolni, hogy tisztán láthassak és a feladat teljes ismeretében dönthessek.
१ Bocsi a késésért! १ 251 १ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem gyakorta hódoltam be a komolytalanságnak. Szerettem már az elején lefektetni az alapokat, legyen szó üzletről vagy magánéletről. Nem tettem kivételt, nem okozott nehézséget meghozni a nehéz döntéseket, hisz ebből állt az élet. Nehéz döntésekből, amelyek meghatározták, hogy mi is történhet a jövőben. Maria szeretett játszani velem, olyan voltam a kezében, mint valami bábu, amit kedvére rángathatott. És egyetlen esélyem és reményem már csak ezekben a boszorkányokban volt, akik sosem hitték el, hogy mire vagyok képes, ha megtévesztenek. - Ha nem jár sikerrel... - dőltem hátra, arcomon pedig furcsa mosoly rajzolódott ki. - Az attól függ, hogy miért nem jár majd sikerrel. De erről nem beszélnék, hisz az univerzum szereti a bolondját járatni a magamfajtákkal - sóhajtottam fel, majd beleittam az italomba. Beszélnem keleltt arról, hogy mire számíthat, ha netán tényleg nem ér célt, és ismét egy kudarcos projektet kell lezárnom. Habár ebbe tényleg nem szívesen gondoltam bele. Nincs szükségem még egy pofára esésre, bár tudnám, hogy mi annyira kifizetődő Maria barátságában. A legtöbb boszorkányt egy idő után megölte. Végül ismét előrehajoltam. - Ha önnön hibáján kívül vall kudarcot, nem részesítem büntetésben, és megkapja, amit kér. De ha egyetlen gyanús nyomot is ejt, és felmerül bennem a gyanú, hogy olyasvalakivel cimborál, aki gátolni akar a testvérem megtalálásában, esküszöm, hogy nem teszi zsebre, amit tőlem kap - vált elbűvölővé a mosolygásom, egyben fenyegetővé is. Soha nem vicceltem. És ezt már ő is leszűrhette. - Esetleg tudja már, hogy mit fog kérni tőlem a szolgálataiért cserébe?
A fickó egy vámpír, ezt egyértelműen érzem az erőmnek hála és ebből kifolyólag, ha akarnék, sem tudnék az elméjében kutakodni, de biztos vagyok benne, hogy komolyan gondolja, amit mond. Továbbá, bár nem tűnik alapvetően bizalomgerjesztőnek, mégis meg vagyok róla győződve valamiért, hogy őszinte. Tényleg azt akarja, amit mond, ezért jött és válasza, mely szerint a fizetséget is magam határozom meg, szintén igaznak hat. Viszont a kérés továbbra is túlságosan egyszerűnek tűnik. Persze ez magyarázat lehet valamelyest arra is, hogy miért is egy hozzám hasonló, alapvetően fiatal és tapasztalatlan boszorkányt keres meg vele. Azonban még így is vannak fenntartásaim. - Tegyük fel, hogy segítek magának és megteszek mindent, amire képes vagyok. Mi történik akkor, ha esetleg nem járok sikerrel? – némi hallgatás után, míg fontolgatom, ízlelgetem az ajánlatot, szólalok meg. Kecsegtetően hangzik, ez nem kétséges, több, mint hasznos volna számomra egy vámpír szövetséges a Lilliannal való leszámolás során, de felesleges kockázatot sem akarok vállalni. Ebben a kérésben pedig épp az egyszerűsége az, ami kétkedésre ad okot. Ezért is kell feltennem ezt a kérdést. Elviekben képesnek kell lennem a feladat megoldására, méghozzá minden nehézség nélkül. Mégis sejtek emögött valami többet, valami rejtett nehézséget, amit egyelőre nem láthatok, míg nem szembesülök minden lényeges információval a kérés teljesítéséhez. A bőrömet pedig nem akarom vásárra vinni egy kétes ügy miatt semmiképp. Ennél azért több eszem van, legyen mégoly kecsegtető is a kilátásba helyzett jutalom.
१ Bocsi a késésért! १ 228 १ [You must be registered and logged in to see this link.]
Őszinte vámpír hírében álltam. Legalábbis aki tudta rólam a teljes igazságot, vagy egy piciny szeletét ismerte a múltamnak, az tudta, hogy kicsit sem szerettem a felesleges játékokat vagy köröket. Amikor szükségem volt valamire, bármilyen eszközzel is kellett, de megszereztem, mert...kellett. Legyen szó információról vagy valakiről, aki él és mozog, nem jelenthetett akadályt. Maria-val az volt a gond, hogy örökös mozgásban volt, és már kezdtem azt hinni, hogy nem az én szerencsétlenségem az, amely végigkiséri az életemet, hanem az ő ügyes kártyaforgatásának eredményei. Nem akartam többé a bosszúmmal élni, ki akartam tombolni magamból, hiszen megérdemelte volna a piszkos, kíméletlen halált. - Bármit kérhetsz. Teljesíteni fogom - biccentettem, ezzel erősítve meg szavaim jelentőségét. Nem hangoskodtam, sima, egyszerű szedetű szavakkal is képes voltam kifejezni, amit akartam. Nem volt szükségem arra, hogy keresztbeordítsam az egész kávézót. Nem passzolt volna rám ez a szerepkör. Nyughatatlan voltam, de kimért. Szenvedélyes, ám tudtam, mikor és hol van meg a helye a szeszélyeknek. Itt most másról kellett szót ejtenem, nem pedig előhívnom belőle az ősi ösztönt, amely segítségével egyszerűen átvert volna. - Meg kell találnod valakit, igen. De jobb ha tudod, nehezebb mint gondolnád. Okos nőről beszélünk. A fél életemet arra tettem fel, hogy előkerítsem, de mindig kicsúszott a kezeim közül. Történetesen azért, mert a hozzád hasonlók szívesen cimborálnak vele. - A hangomban némi rosszallás, gúny jelent meg. - Talán már halott. Talán még él. Nekem tudnom kell, hogy hol van. Cserébe olyan mohó és telhetetlen lehetsz, amely még előtte talán soha. Sem pénz, sem más nem okoz akadályt. - Régen játszottam ennyire tisztességesen. De tényleg megadtam volna nkei bármit, ha végre előkeríti nekem azt a nőszemélyt, aki félig testvérem, mégis akkora szakadék tátong kettőnk között, mintha nem is egy világra születtünk volna.
Nem állíthatnám ugyan, hogy nincsenek fenntartásaim, mikor ez a fickó minden köntörfalazás vagy udvariassági kör lefutása nélkül odalép az asztalomhoz, de a jelenlegi helyzetben tudom, akár jelentéktelen dolgok is fontosak lehetnek. Nem utasíthatok el senkit, mert akár a tudása, valamilyen képessége hasznos lehet számomra. Ugyanakkor fontos az óvatosság is. Ezért, bár mosolygok rá, de természetesen valamelyest gyanakvással figyelem minden mozdulatát, szavát. Továbbra sem köntörfalaz, nem beszél mellé, egyenesen kimondja, amit szeretne. Ebből végképp egyértelművé válik, hogy tudja, mi is vagyok. Ezért is jött ide. Felvonom a szemöldököm és árgus szemmel figyelem minden kis gesztusát. Kihúzza magát és egyenesen a szemembe néz. Ha Lillian tudna a terveimről, meg egyáltalán a létezésemről, tarthatnék tőle, hogy ő küld rám valakit, hogy számoljon le velem, valamiféle ürüggyel a közelembe férkőzve, de ez egyelőre még nem reális veszély. Amíg sikerül inkognitóban maradnom, semmiképp. A fickó egyébként is őszintének tűnik. Ahogy a nem is annyira burkolt fenyegetése is valósnak hat. - Szóval bármit kérhetek? Tényleg bármit? És ezért csak meg kellene határoznom valakinek a jelenlegi tartózkodási helyét? Ez minden?-arcom és hangom is komoly, hogy érezze, én sem viccelek. Megtalálni valakit. Nem hangzik olyan nehéznek és még jól jöhet egy vámpír szövetséges. De valamiért mégis bűzlik valahol ez a dolog. Túlságosan is egyszerű a kérés. Ezért nem is ugrok bele rögtön. Kell lennie valahol valami csapdának. Valami rejtett buktatónak. És ezt ki kell puhatolnom, mielőtt bármire is rábólintanék.
१ Bocsi a késésért! १ 233 १ [You must be registered and logged in to see this link.]
Hiába tűnt kicsiny, fiatal lánynak, láttam a szemeiben, hogy helyén van az esze. Őt nem tudnám úgy átverni, ahogyan a boszorkányokat általában szokásom volt, hiszen hiába voltam szavahihető vámpír, túl sokat csalódtam már a hozzá hasonlókban, és általában halállal honoráltam a szentségtelen trükkjeiket. Több száz évet tettem fel egy emberre, pontosabban egy vámpírra... őt kerestem, kutattam, minden árkon és bokron. Ravasz volt, mindig el tudott rejtőzni előlem, ha megszimatolta, hogy a közelében járok. Tehetetlen voltam, s ez volt az a helyzet, amelyben még az én rafináltságom is feleslegessé vált. Nem játszhattam olyannal, aki ismerte a játékszabályokat, és tudta, én hol tudom őket áthágni. Együtt nőttünk fel, természetesnek tűnt már, hogy mindent tudunk egymásról. Ez viszont mióta eltűnt, nem kamatozott. Csak hátrányommá vált. - Meg kell keresned nekem valakit. Egy bűbájjal. Mágiával - húztam ki magam. Nem köntörfalaztam, kimondtam azt, amire éppen szükségem lett. Megannyi boszorkánynál jártam már, valamelyik átvert, bár nem húzta utána sokáig. Ők voltak azok, akik nagy eséllyel Maria ígéretei miatt váltak hűtlenné felém, hiszen egy ilyen domináns nő kinek a figyelmét ne rabolná el? Engem annyira a rabjává tett a felé érzett bosszúvágy, hogy a mai napig kutatom, és azt sem tudom, lenne-e valamilyen halvány esély arra, hogy végre abbahagyjam. Nem tudom, mi tudna kiábrándítani abból a nőből. Egy bálvány. Amit el akarok pusztítani. - Cserébe azt kérsz, amit akarsz. De ne próbálj átverni. Egy egész fényképalbumom van azokról a boszorkányokról, akik már megtették, és egyikük sem él már azokon a képeken. - Nem volt semmilyen fényképalbum, ezt tudhatta ő is, csupán jó hasonlatnak tűnt arra, hogy temérdek boszorkányt tudnék felsorakoztatni az árulóknál.
Nem tudom, ki ez a fickó és mit akarhat tőlem. Biztos vagyok benne, hogy nem találkoztunk korábban. Mint ahogy abban is, hogy nem egyszerű halandó. Érzem rajta. Talán tartanom kellene tőle, mégsem teszem. Le akarok számolni Liliannal, a féltestvéremmel, aki igencsak erős boszorkány. Az egyik legerősebb. És ha ehhez esetleg az kell, hogy kétes hírű és szándékú alakokkal szövetkezek, hát én azt sem leszek rest megtenni. A cél szentesíti az eszközt. Vagy ha nem is mutat ilyen messzire a dolog, némi plusz információ sem jöhet rosszul, akár valamelyik féltestvéremről, akár mondjuk az apámról, a családomról vagy egyéb, számomra lényeges személyről, eseményről szóljon. Ezért sem akarok addig semmiképp elutasító lenni, míg ki nem derítem, ki ez a férfi és mit akar tőlem. Mikor az asztalhoz lép, hellyel kínálom, amit ő el is fogad. Mosolygok rá, de természetesen minden kis rezdülését figyelem. Kíváncsi vagyok, de nem óvatlan. Nézem, ahogy lassan, élvezettel belekortyol a kávéjába és türelmesen, szótlanul várom, hogy belekezdjen a mondandójába. Csak azután szólalok meg, miután ő így tett. - Valóban? És miről is volna szó pontosan?-felvonom a szemöldököm és mélyen a szemébe nézve válaszolok. Hangomban nincs kétkedés vagy gyanakvás, de komolyan cseng, amiből érezheti, én is tudom, hogy nem halandóval ülök szembe (amit biztos vagyok, hogy valahonnan ő is pontosan tud rólam) és érzékeltetem, hajlandó vagyok legalábbis meghallgatni és szeretnék többet megtudni arról, mit akar tőlem, de nem szándékozom fejest ugrani semmibe, amiről nincsenek elég beható ismereteim.
१ Bocsi a késésért! १ 239 १ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem hiszem a szememnek. Egyszerre rengeteg érzés vegyül bennem, melegség tölt el mégis rosszul érzem magam. Többet kellett volna gondolnom rá, akkor nem kellett volna olyan messzire mennem, hanem csak a közelébe maradnom és figyelnem rá, mi történik körülötte. Egyszerűen bánom... mert akkor már rengeteget lehettünk volna együtt, nem éltem volna át azokat a borzalmakat de persze akkor nem is ismerném Vivet sem valószínűleg. Történt jó, s rossz de már alig várom hogy elmeséljem neki mindezt. Annyira örülök, és persze nem is tudtam ezt elrejteni. Nem is akartam. Örültem, hogy ő is ennyire meglepődött és váratlan volt számára. Átölelem, szorosan, nem engedve miközben mesélni kezdek. -Szerintem ezt én is kérdezhetném tőled. Ugyan azért lehetünk életben, úgy gondolom. - Mosolyodom el miközben egy picikét úgy fordítom a fejem, hogy lássam őt. Nem változott semmit, csodálatosan néz ki. Egyszerűen nem tudok betelni vele, szemeimből boldogság árad. Kicsit lelankad ez a boldogság, amikor megkérdezi, miért hagytam magára. Hátrébb lépek, kibontakozom az öleléséből és kezemmel intek, hogy foglaljunk helyet inkább. - Tudod... nem volt egyszerű. Mikor átváltoztattak, akkor menekülöm kellett volna mert bántani akartak. Ha megtudták volna, hogy kik a családom, már rég nem élnétek.. - Hajtom le a fejem. Egyáltalán nem volt könnyű időszak ez számomra, fájdalmas és lehangoló időket éltem akkoriban. Hiányzott a testvérem és a szeretet amit tőle kaptam. Felnézek, szemeibe pillantok és halványan elmosolyodom ismét. Hiszen nem tudok nem örülni neki. - Féltettelek. Remélem megérted. Azt hiszem, meg is lett az eredménye. Hisz itt vagy. Hogyan történt? Mesélj...
Jó ideig csak az arcát figyeltem. Mondhatni, ennél jobb tevékenységet aligha találhattam volna. Nem is értem, vajon miért nem találkoztam még vele eddig, hiszen ez a város elég nagy, de azt kell mondanom, hogy akit ismernem kell, azt mindig tudom hová tenni. Bár talán kettőnk találkozásának ideje talán most jött el. Remek! Jobbkor nem is jöhetett volna. Csak azt kell kiderítenem, hogy hol is áll ő jelenleg... a jó vagy a rossz oldalon. Habár ez talán ostoba kérdés tőlem. Tőlem, ki mindkét oldalon képes helyet foglalni, attól függ, hogy mi kínál többet. Meg kell válogatnunk a barátainkat, főleg ha az illető olyan bonyolult személy, mint én. Ez egy remek tanács lehet számára. - Köszönöm - foglaltam helyet, majd ismét belekortyoltam a feketébe, amelyet magamnak rendeltem. Nem voltam rest visszafogni magam, elvégre szerettem tanubizonyosságot tenni arról, hogy mik a szenvedélyeim, és egy kellemes kávé eredeti olasz ízekkel igencsak a kedvemre való volt ebben a hűs időben. - Azt hiszem, lenne egy tökéletes ajánlatom az ön számára - jegyeztem meg, mintha már tényleg ismertem volna. De egy boszorkányhoz mindig jó volt a szimatom. Az Ördög szeret keringőzni. S én mióta vagyok jobb az állítólagos ördögnél? A tánccipőm folyamatosan ott lapul a cédrusból készült, sötétbarna színt árasztó szekrényemben, melyet hálószobámban őrzök. Rejt egyéb titkokat is, nemcsak holmi cipőket és kacatokat, melyek már valójában a kutyának sem kellenének.
Az, hogy hatalmas kő esett le a szívemről, nem volt kifejezés. A testvérem, a személy, aki a legtöbbet jelentett nekem ebben a fenekestül felfordult, csúnyább szóval kifejezve elcseszett világban rám mosolygott és a nyomát sem láttam rajta annak a véleményének, amit még akkor vágott a fejemhez, amikor eltűnt otthonról és ami miatt hosszú ideig egyáltalán nem voltunk beszélő viszonyban. De szükségem volt rá, senki másra nem számíthattam ezen a földrészen, csakis rá… nem is a konkrét segítségét akartam, hanem a hiánya okozta űr betöltését. Otthon voltak barátaim, kapcsolataim, amelyek rátelepedtek a szívemben tátongó lyukra és betakarták azt, megakadályozva, hogy rájöjjek, az a mélyedés Patrick-hez tartozik… ám azzal, hogy magam mögött hagytam az eddigi életemet a sebeim felszínre kerültem és rájöttem, hogy semmi sem gyógyíthatja be a testvérem hiányát, csupán az, ha ismét kapcsolatba kerülök vele. Féltem attól, mit fog szólni, hogy nem változott a véleménye rólam és szüntelenül egy koloncnak tart, ami megbetegítette az apját és végül a halálba vitte, mert nem bírta ki a felesége hűtlenkedésének tudatát, viszont nem így lett… örült nekem és számomra jelenleg ez volt a legnagyobb boldogság, amit átélhettem. Nyugalom költözött a belsőmbe, olyasfajta, amit hetek óta nem éreztem. - A hotelban kivettem egy szobát. Nem akarlak zavarni, megvan a saját életed, amibe betolakodni nem lenne éppen udvarias. – Mosolyodtam el halványan rá nézve, a szívem ugyan összeszorult látva, hogy elfátyolosodott a tekintete, ám ez is azt bizonyította, hogy sajnálja, amit a fejemhez vágott régebben. Nem is akartam ezzel az ostobasággal foglalkozni, figyelmen kívül hagytam mindent, ami erre vonatkozott, nekem is borzasztó volt visszagondolni. Abból pedig, hogy akadálytalanul beszélgettem vele rájöhetett, hogy egyáltalán nem nehezteltem rá. - Szóval árulod a festményeidet? Mindig is annyira tehetséges voltál… - Gyerekkorunkban is csodálkozva nézegettem a rajzai, számomra elképzelhetetlen volt, hogyan szorulhat egy emberi ilyen intenzív művészi véna, mint ami a testvéremben volt. Ezek szerint megvalósítania is sikerült magát, ennek örültem a legjobban. Kár lenne, ha kárba veszne az ügyessége. – Mióta élsz itt? – Kérdeztem rá, de szinte rögtön lefagyott a mosoly az arcomról, amikor anyánk felől érdeklődött. Pár perce beszélgettünk, nem mondhattam el rögtön mindent neki arról, miért is jöttem el Angliából… csak most kaptam őt vissza, egyáltalán nem voltam arra felkészülve, hogy elveszítsem amiatt, amit tettem, még ha megalapozott is volt a cselekedetem… erre valami jobb időpontot kell majd keresnem. Szorítani kezdett a torkom. - Anya jól van. Elutaztak nyaralni valamelyik szigetre, mielőtt eljöttem és annyira komolyan veszi a pihenést, hogy telefont sem vitt magával. Elvileg hetekig távol lesznek, nekem pedig illett már elkerülni otthonról. – Nyeltem egyet és próbáltam leplezni a zavaromat. A legjobb mese címért nem fog indulni a történetem, de talán elkerülhető lesz, hogy Patrick érdeklődjön anyánknál aziránt, miért ruccantam át az Államokba.
Feszülten figyelek minden egyes kis rezdülésre, de nem is kell sokáig annyira erősen szondáznom. Épp csak megkapom a rendelt cappuchinómat, amint a pincérlány elriszálja magát az asztalomtól, egy férfi lép oda és szólít meg. Ahogy ránézek, egyből tudom, hogy őt éreztem eddig is. Első ránézésre aligha az a fajta férfi, akit bizalomgerjesztőnek mondanának az emberek, markáns arcvonásai inkább félelmetessé teszik egy kissé. Én azonban sosem voltam az az ijedős fajta. Láttam én már sok mindent eddigi rövid életem során is, mind az árvaház környékén, mind a mágiahasználatomnak köszönhetően. Lopva mérem csak végig, majd mosolyogva válaszolok a kérdésére. - Persze, csak nyugodtan, foglaljon helyet – fejemmel közben a velem szemben lévő szék felé intek, miközben végig tartom vele a szemkontaktust. Mások talán megijednének tőle, vagy egyenesen félnének, én azonban gond nélkül állom a tekintetét, sőt még kedvesnek sem esik nehezemre lenni vele. Mondhatni természetesen jön. Most nem kacérkodom, vagy flörtölök, egyszerűen csak udvarias és nyitott vagyok, de azért kellő távolságtartással. Kíváncsi vagyok, mit akarhat tőlem ez a fickó. Mert bizonyos, hogy akar. Nem szólalok azonban meg, várom, hogy kezdjen bele abba, amit szeretne velem közölni, olyan felvezetéssel, ahogyan jónak látja. Nem árt persze óvatosnak sem lennem azért, természetesen résen vagyok attól. Nem érzek rajta ártó szándékot, de sosem lehet tudni, egy ilyen érzelemmentes arc mögött bármi lehet. Ennek ellenére nem utasítom el élből, míg ki nem derítem, mi a helyzet, ki ő és mit akar tőlem. Ki tudja, talán még akár hasznomra is lehet valamilyen módon. Legalábbis ebben reménykedem. És amíg ennek megvan a lehetősége, addig nem engedhetem meg magamnak, hogy csakúgy elszalasszak egy esetleges jó alkalmat, ami előrébb viheti a terveimet.
१ Bocsi a késésért! १ 270 १ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem hiszek a szemeimnek, mintha csak kápráznának. A testvérem, akit - még, ha nem is teljes bizonyossággal, de - halottnak hittem, előttem áll, én meg csak nézem az ismerős, de rég nem látott vonásait, és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy megint látom. Amikor szavaival még meg is erősíti létét, aprón megrázom a fejem. - De hát.. Hogyan? Hogyan lehetsz te életben? - nehezen ejtem ki a szavakat, kérdésem pedig egyértelműen a halálára utal -, amire innentől kezdve egészen máshogy kezdek gondolni. Megrendezett lehetett, gondolom. A kérdés csak, hogy miért? Kérdését meg sem hallom, csak figyelem, ahogy Eric mozdul, és felém nyújtja a karjait, olyan mohón vetem magam az ölelésének melegébe, mint, aki évtizedek óta erre az alkalomra vár. Végtére, így is van. Azóta várok erre a pillanatra, amióta homokot szórtak a koporsójára - még, ha az nem is rejtette a testét. Nem válok el a mellkasától, azon nyugtatom a fejemet, így csak halk, fojtott hangon szólalok meg. - Láttalak. Azt hittem, csak képzelődtem, de már világos, tényleg te voltál az az árny, amit a temetésedkor láttam. - megemelem a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni. - De nem értem. Nem értelek. Miért hagytál magamra? - kérdezem, őszinte választ várva.
Csak állok és nézem őt. Egyszerűen nem tudom elhinni... hogyan lehetséges ez? Soha életemben nem kívántam volna neki ezt az életet. Szerettem volna megöregedni és a választottam mellett meghalni majd egy napon, de aztán... puff. Megtörtént ez a dolog. Vámpírboszi lettem. Először csak azt hitték, vámpírrá változtatnak, de jól kitoltak magukkal. Mert nem tudták, hogy boszorkány vagyok. Mondjuk még egy kicsit így is, én is meglepődtem. Mert még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki vámpir is és boszorkány is lehetett. Nehéz volt megtanulnom mindent, más lettem és vérszomjas. Ezért hagytam el hőn szeretett húgomat akkor. Most pedig... itt áll előttem teljes valójában és szinte semmit sem változott azóta. Közelebb sietek, de még csak mindig szemlélem. Nem akarok tévedni, de egyszerűen annyira tisztán emlékszem rá, hogy nincs esély, hogy eltévesszem. Amikor a nevemen szólít, akkor pedig már biztos vagyok benne, hogy ő az. Istenem! Ezt el sem hiszem... -Tényleg életben vagyok... és te? Hogyan...?- Még közelebb megyek, már egészen kevés hely választ el minket egymástól. Arcomon halvány mosoly terül szét, pár pillanatig csak nézem, majd széttárom kezeim és ha engedi akkor megölelem. Hiányzott, minden nap és nem hittem volna,hogy valaha még láthatom őt. - Én nem hittem... nem hittem hogy még látlak valaha... olyan sok idő telt el... - Látom arcán hogy teljesen zavarodott ez az egész ügy miatt. Nem csak ő... szemeim fürkészik, de biztos vagyok benne, hogy vele is valami hasonló dolog történt, mint velem. Csak később. Ó, én hülye, miért nem álltam akkor elé, amikor meglátott. Már rég együtt utazgathatnánk, nem maradt volna rejtve egyikünk sem a másik előtt. Vajon sokat változhatott? Mit csinálhat? Szeret az lenni ami? Millió kérdésem van hozzá, de előtte még van más tisztázni valónk is.
Egy jó erős feketére. Erre vágyok most a lehető legjobban. Ezért is irányítom lépteimet a Mystic Falls főterén helyet foglaló kávézó épülete felé. Miközben sétálok, elnézem a körülöttem lévő embereket, és a gondolataimba merülök. Mindig is érdekelt, hogy mit rejtenek el egy személy külső tulajdonságai, és, hogy mi is rejtőzik valójában alattuk. Ahány ember, annyiféle személyiség, egy sem ugyanolyan. Esetleg csak hasonló, de mindig akad egy apró eltérés, ami miatt érzékelhető a változás. A család sem jelent ebben kivételt. A szüleim egyszerű emberekként éltek, mi, a testvéreimmel mégis különböztünk tőlük, mások voltunk, mint ők. És az évek elteltével, az életünk során bekövetkezett változások mentén még nagyobb változásra ítéltetünk. Amint meglátom a hang mellé párosuló, ismerős vonásokat rejtő arcot, máris érezni kezdem ennek a változásnak a szelét. Őt látom magam előtt, a testvéremet, akinek a testét, a szülővárosunk temetője rejtené -, ha nem foglalna helyet tőlem mindössze pár méternyire. - Ric?! - torpanok meg mellette, halkan remegő hangot adva nevének. Közelebb lépve hozzá, bátorítás gyanánt megkapaszkodok a vele szembeni szék támlájában. - Kápráznak a szemeim, vagy te tényleg életben vagy? - kérdezem hitetlenkedve. Sok év telt el azóta, mióta a szüleimmel eltemettük őt az idősebb bátyánk mellé - legalábbis mindeddig azt hittem. Akkor, és ott, mintha őt láttam volna, végül mégis elhittem, hogy csak a képzeletem szüleménye, egy hallucináció volt. Elhittem. De mostmár mégsem vagyok teljesen bizonyos benne, hogy így volt. Egy árnynak tituláltam, miközben valójában a bátyámat rejtette? Zavarom szemmel látható.
Harper sosem volt gyönyörűbb, mint ezekben a percekben. Világ életemben csodálatos teremtésnek találtam, hiszen kiemelkedő szépségű kislány volt, s serdülőkorában is alig győztem elhajtani körüle a fiúkat, akik be akartak lesni a szoknyája alá, de most, ebben a percben, hogy újra láthatom, egyszerűen szemkápráztató látványt nyújt. Kétség kívül anyánk finom, nőies, csábító vonásait örökölte, a vörös haja és a fehér bőre a családunk szinte összes tagján megjelennek. Én szőke vagyok, bár igazából szinte folyton festetem a hajam, jobb szeretem, ha sötét és kontrasztot von a bőröm porcelánszínével. Alig tudom elhinni, hogy itt áll előttem. Még most is élénken él bennem az emlék arról a napról, amikor elváltunk, és arról, hogy milyen csúnyán viselkedtem vele. Mentegetőzhetnék, hogy ilyen egy kamasz, meg hogy, friss volt a seb, ami apám halála után maradt, de Harper, ha csupán félig is, a testvérem, s a szívemben, teljes mértékben a húgomnak tudom. Különös, de talán szorosabb kötelék volt közöttünk gyerekként, mint köztem és a tulajdon bátyám között, akivel nem csak a születési dátumunk, de az arcunk is közös. Armand valahogy mindig más volt, furcsa, sokszor elhatárolódott a családtól, főleg tőlem, ami persze bántott, de miután Harper nagyobb lett elfeledtette velem a magányosan töltött éveimet. A boldogság, ami eltöltötte a szívemet attól, hogy végre, annyi év után újra látom ki akart törni belőlem, de féltem, hogyha ráontom, az egészet elriasztom. - Figyelj, ne haragudj azért, amit gyerekkorunkban mondtam… - vakarom meg a tarkómat, jég kék szemem megtelik könnyel, de nyelek egy nagyot és elnyomom a bennem élősködő bűntudatot és fájdalmat, ami az ő „elvesztése” okozott, pedig az én hibám volt, csak magamat okolhatom. - Ideköltöztél? – ragyogott fel a szemem. Talán újra felépíthetjük az egész kapcsolatunkat – és van hol laknod? Ha nincs, felajánlhatom a vendégszobámat, bár nem túl nagy, és ráfér egy kiadós takarítás, de igazán otthonos – hadarom. Az izgalom miatt beszélek gyorsan, sajnos mindig ez van, ha valami olyan történik velem, ami felvillanyoz. - Jaj, ne is kérdezd. Fogalmam sincs, hogy milyen szóval definiálhatnám a lelkemben háborgó dolgokat. A galéria jól megy, elég sokan jönnek nézelődni, és páran egész jó áron megvették a festményeimet is, de el kéne nekem valami munka – miközben beszélek, végignézem, ahogy helyet foglal, majd én magam is leülök. Izzad a tenyerem – de te hogy vagy? Minden rendben veled? Anya hogy van?
Kezdőlap
|