- Magához ölelt? Mi... történt? - régen találkoztunk és nem tudom, hogy mik történtek vele az utóbbi időben, de az sajnos egyértelmű a szavai lapján is, hogy nem jó dolgok, sőt... nagyon is rossz dolgokon mehetett át. Talán olyasmin, ami megváltoztatta őt? Én most úgy látom, mert mintha sok mindenben máshogy látná a világot? Én nem változtam sokat, nem annyira sokat, maximum komolyabb lettem egy fokkal, de ennyi. Ő viszont... egészen más most, mintha már nem azokat az elveket vallaná, amikben mindketten hittünk régen és e felett azért nem olyan egyszerű csak úgy szeme hunynom. - Igen talán máshogyan képzeljük el az életet, bár... én azt hittem, hogy régen te is így gondolkodtál. Csak... valami változott igaz Nyx? - valami más lett benne és talán bennem is és e miatt a véleményeink távolodtak egymástól. Lehet, hogy előtte sem gondoltunk mindent ugyanúgy, de azóta csak még inkább más lett a nézőpontunk és nem tudom, hogy őt pontosan mi vitte erre az útra. Olyan úton jár most, ahol én nem tudom követni, ahol ő úgy gondolja, hogy a vámpírok nem rosszak, ahol úgy gondolja, hogy... vannak jók köztük, akiket nem kellene megölnünk, ahol... nekünk is élni kell az életünket és én nem hiszem, hogy valamikor is így fogom majd gondolni, mint ő. Ehhez gyökeresen kéne megváltoznom és arra nem tudom, hogy mitől kerülne sor. - Nekem nem hiszem, hogy szükségem van erre tudod? Nem kell, hogy álljon valaki a síromnál... én csak tenni akarok a világért és nem várom el érte a hálát. - rántom meg a vállamat. Igaza van, lehetséges, hogy senki sem lesz majd aki mellettem lesz a végén, lehet hogy nem fog tőlem senki sem búcsút venni, de én erre felkészültem és nem bánom, ha így lesz, mert ilyen az életem és ilyen a legtöbb vadászé. Én elfogadtam, hogy így élek, de mintha ő... nem ezt akarná már. Az, amiről ő beszél, az átlagos élet, a szórakozás, a család és a számunkra fontos emberek... valahogy nem fér össze azzal, amit mi csinálunk, számomra legalábbis nem. Ennek ellenére mégis végül őszinte szavak hagyják el az ajkaimat, olyasmiről, amit soha senkinek nem mondtam még el. Bízom benne természetesen, nincs szó arról, hogy netán nem, csak mert máshogyan gondolkodik, mint én. Tökéletesen megbízom benne most is, hiába derült ki, hogy boszorkány. Ez a kisebb rossz, nehezebben kezelném, ha valami durvábbat tudnék meg róla, de ez érhető azt hiszem. Az én dolgom viszont... tudtam, főleg az eddigiek után, hogy igyekszik majd meggyőzni róla, hogy rosszul teszem, de... nem hiszem, hogy ebben egyet tudok majd érteni vele. - Nem vághatok rá... nem szabad. - rázom meg a fejemet. Az pedig, hogy joga van-e megtudni az igazat, én magam sem tudom. Az az igazság, hogy én ezt így érzem, attól lesz jobb neki, ha nem vagyok a közelében. Ha tudná, hogy ki az anyja, akkor jó lenne, ha alig látna? - Csak meggyűlölne, ahogy nagyobb lesz, mert sosem vagyok mellette. - teszem még hozzá talán egy fokkal csendesebben, mint eddig, mert ez... igenis fáj nekem. Nem fogom beismerni nyíltan, de attól még így van. Nehéz együtt élni azzal, hogy eldobtam a lányomat, de akkor is úgy érzem, hogy nem tehettem mást. - Hogyan? Ezt te sem gondolhatod komolyan. A munkánk folyamatos mozgást igényel, nem lehetek mellette, azzal csak nagyobb kockázatot vállalok. - rázom meg a fejemet. Átgondoltam ezt már nem is egyszer és tudom, hogy ez a jobb megoldás. Nem kell aggódnom folyamatosan miatta, és így fogást sem találnak rajtam. Titokban tartom... nem tudhatja meg senki sem, ez ennyire egyszerű. - De te... mióta tudod... ezt? E miatt változtál, - mert változott az nem is kérdés, de nem biztos, hogy a boszorkányság miatt, de valami miatt igen, ez egyértelmű, tudom, érezni a szavaiból és szerintem ő is tisztában van vele.
Nem tudom, miért de valahogy furcsának tűnt Jemma viselkedése. Talán azért, mert azt mondtam, hogy vámpírok ölték meg a családom és ez elméletben lehetetlen lenne. Legalábbis az ő világában, ahol mindenre van egy tudományos magyarázat és kémcsövek ölelik körbe a nap nagy részében. Nem sokáig próbálom megérteni a testbeszédét, hiszen az évek során megváltozhatott. Lehetett, hogy az élete még mindig a tudomány, de már nem ugyanaz a kislány, akivel együtt játszottam. Nem teljesen. Mind a kettőnk felett elhaladtak az évek. Nem állt meg az idő. Igaz, hogy könnyedén egymásra hangolódunk, de ettől még megváltoztunk. Mikor nem ismertük még egymást, már akkor is könnyedén ráhangolódtuk a másikra, mintha mindig is az lett volna a sorsunk, hogy barátnők legyünk. Egy pillanatra sem bánom, hogy így történt ez az egész. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy az élet most is újra összesodort minket. Sosem árt, ha nem csak férfiak ölelnek körbe és az utóbbi időben inkább ez volt igaz rám. Szükségem van a legjobb barátnőmre. Nem hordhatok minden egyes terhet a vállamon, de attól még, hogy megosztom vele a kételyeimet nem jelenti azt, hogy teljes befolyással van a véleményemre, hogy megváltoztatnék valamit, amit helyesnek érzek. – Kérlek ebbe bele se kezdj. Tudok vigyázni magamra. Nem vagyok már kislány és Jason-nél jobb tanárt nem is tudhatnék magaménak. Nem lesz az ég világon semmi bajom. Plusz Jason is elég óvatos, ami engem és a vámpírok találkozását illeti, szóval egy darabig még nem kell aggódnod miattam. – Megértem, hogy aggódik értem, hiszen nem mindennap kell szembesülnie az embernek azzal, hogy a legjobb barátja egy öngyilkos küldetésre iratkozott fel. Tisztában vagyok, hogy a vámpírok hajkurászása pontosan ezzel egyenlő. Nem vagyok ostoba. Ha az lennék, már régen nem lennék életben. Bár elég közel jártam a halálhoz, mikor Dex-el voltam, de most már a közelébe sem fogok menni. Egyszerűen nincs értelme. Maximum csak addig, míg megmondom neki, hogy kettőnk között ez az egész nem fog működni. – Tudod jól, hogy a hobbijaim sosem voltak egyszerűek vagy éppenséggel biztonságosak. Nem szeretem az egy helyben ücsörgést. Csak akkor vagyok képes ücsörögni, ha egy tárgyalóteremben vagyok. Egy kicsit hiányzik a munkám, hogy ártatlanokat mentsek meg és bűnösöket ítéljek el, de az csak egy korszak volt az életemben és immár hivatalosan is lezárult. Most ezt akarom csinálni és lehet, hogy rövid időn belül megváltozik a véleményem, de addig is azt kérlek, hogy tiszteld a döntésem még akkor is, ha nehezedre esik elfogadni. – Én sem buzdítanám ilyesmire fordított helyzetben, de mégis az én életemről van szó és pontosan ezért az én döntésem.
Természetesen igen, hiszen majdnem végre magához ölelt a sötétség angyala, de még se tette. De talán pont emiatt gondolom kissé másképpen a dolgokat. - mondom sietve, majd egy picit elgondolkodom, hogy miként is önthetném szavakba azt, amit gondolok és azt amit érzek. Nem akarok semmit se erőltetni és ez szerintem nem is erről szól. Talán az a legérdekesebb, hogy egyikünk se fél kimondani azt, amit gondol és meglepő módon a mai világban mi képesek vagyunk elgondolkozni, talán még kissé el is fogadni a másik véleményét. S azt hiszem emiatt a mi barátságágunk még inkább szorosabb. - Ahogyan mindenki másképpen képzeli el a halálát, talán pontosan mi is másképpen látjuk azt, hogy mit is akarunk tenni addig vagy miként élni. - mondom újra kissé óvatosan, hiszen lehet nem egyezik mindenben a véleményünk, de abban azért egyetértek, hogy mind a ketten tudtuk azt, hogy mire vállalkozunk. Részben azt is elfogadom, hogy továbbra is meg kell óvnunk az embereket a vámpíroktól, de talán nem mindegyik rossz, ahogyan nem mindegyik ember bűnös, gyilkos. De kinek mondod el, ha teljesen elzárkózol az emberektől? - kérdezem tőle kíváncsian, majd egy tincset a hajam mögé tűrök. Egy darabig figyelem őt, majd picit megköszörülöm a torkomat. - Tudod, nem kötelező magányosnak lennünk, hiszen mi lesz akkor, ha tényleg utolér a vég? Akkor ki fog búcsút venni tőlünk? Ki lesz az, aki keresni kezd minket, ha nem jelentkezünk? Ki lesz az, aki a sírunk fölött lesz és elmondja azokat a dolgokat, amik megnyugvást hozhatnak számunkra, aki biztosít arról, hogy nem buktunk el az életünk során? -Újra őt fürkészem a tekintetemmel. Nem tudom, hogy miért érzem úgy, hogy fontosak ezek a dolgok, de talán nem is akarok választ kapni. Mindig is szerettem volna normális életet, de egyáltalán nem olyan élete lett, amiről gyerekként álmodoztam. Bánom-e? Nem igazán, hiszen sokkal izgalmasabb életem lett, de azt is pontosan tudom, hogy egy része a szívemnek örökre halott marad, hiszen egy gyermek elvesztését senki se képes kitörölni az emlékeinkből, a szívünkből. A könnyeim szinte egyből elapadnak, amikor meghallom azt amit mond. Egyszerűen ez hihetetlennek tűnik. Soha nem mesélt erről a dologról és nem értettem, hogy miért. Illetve azt se értettem, hogy miként történhetett meg, hiszen soha nem mesélt olyan emlékről, amikor esetleg a szíve másé volt. Nehezen tudnám elképzelni azt, hogy a gyermeke egy egyszerű kalandból származik. Lassan felemelem a fejemet és fogalmam nincs, hogy mit kellene tennem. Őszintén szólva kissé sokkolt ez a kijelentése, de szerencsére hamar megtaláltam a hangomat, amiről azt hittem, hogy a cica elvitte. Nem vágysz arra, hogy a karjaidban tartsd? Szerinted nem lenne joga megtudni az igazat? - kérdeztem tőle kíváncsian és még pár pillanatra talán levegőt is elfelejtek venni, hiszen eszembe jut a fiam. Bármit megtennék azért, hogy újra a karjaimban tartsam, de ez soha többé nem fog megtörténni, hiszen valaki megölte őt. - Mi a veszélyesebb magára hagyni vagy mellette lenni és megvédeni? - miközben felteszem a kérdést próbálom elűzni a múlt emlékeit, majd egy apró sóhaj is elhagyja az ajkaimat. - Gondolj bele, ha egyszer valaki tudomást szerez róla, akkor mit fog tenni? Esetleg bántani fogja és te nem leszel ott, hogy megvéd. De ha meg felfednéd előtte is a titkot, akkor lenne esélyed arra, hogy biztonságban tud. - mondom neki komolyan és kissé talán túl határozottan is.
Nem sok, sőt semmi értelme nem volt annak, hogy akármit is tagadjak. Olivia okos, én pedig részben annak szenteltem az életemet, hogy belássam, ha valami lehetetlen. Az, hogy ne tudjon meg minden a természetfelettiről, hogy ne keveredjen bele a világukba úgy, hogy ebben a városban lakik teljesen összeegyeztethető volt a lehetetlen fogalmával, szóval egy magamba fojtott sóhajtással kellett tudatosítanom magamban, hogy kihúzhatom a listámról a "ha már egy vámpír ölte meg a szüleit, akkor legalább Olivia maradjon ki ebből a katyvaszból" pontot, amelyben komoly szerepet akartam vállalni. Meg akartam óvni a barátnőmet, de rá kellett jönnöm, hogy már egyikőnk sem az a törékeny vagy éppen vagány kislány, akik voltunk. Felnőttünk. Magamról ezt már régóta tudom, de Olivia is felnőtt. Ezzel szembesülni pedig... valahogy máshogy kell jóvá tennem a bűneimet. Komolyabban. És a törekvéseimnek az alapja a teljes őszinteség kell, hogy legyen ettől fogva. De arra nem vagyok készen, hogy elmondjam neki az igazságot a vámpírról, aki végzett a szüleivel még úgy sem, hogy lehunyom a szemem, elhadarom, aztán fejvesztve szaladok kifelé a kávézóból. Jemma, te utolsó gyáva nyúl! A fene azt az állandóan kíváncsiskodó és okoskodó elmédet! - Ne, ne is mondd, hogy történt.. - Összevontam a szemöldökeimet, miközben a szinte kivégzéses jelenetnek beillő napról mesélt. És tudni, hogy közöm volt hozzá.. nem kellett volna ebbe a városba jönnöm. - De miért szeretnéd azt csinálni, amibe lehet, hogy belehalsz? Én a kutatásba nem fogok, de a te nyakadat bármikor átharaphatják. - Kicsit halkítottam a hangomon, de hanghordozásomból érezhette, hogy nem éppen pompomlányok módjára örülök az ötletének. Sőt, egyenesen hülyeségnek tartom. Öngyilkosságnak. És ahogy az agyam elkezdett pörögni-forogni egyre jobban kezdett összeállni a kép. A Jason, akiről beszélt vadász... az én ismerősöm is előszeretettel kergette a vámpírokat, amiből baja is lett és rendszerint én varrhattam össze.. komolyan? Utálom a véletleneket és nem is hiszek bennük, de mostanában annyi egybeesés történik. Fel kell hívnom Fitz figyelmét arra, hogy valamit ki kell találnunk annak érdekében, hogy megakadályozzuk a véletlenek előfordulását. A világnak csak jót tennénk vele. - Ne tedd ki magad ekkora veszélynek, Liv... kérlek, mondj le erről a vadászatról és csak... nem is tudom, kezdj el kötögetni, ha akarsz valami hobbit. - Azt hiszem a lehető legkérlelőbb és legmeggyötörtebb arckifejezésemet játszották el az izmaim, ami tőlem nem volt megszokott, hiszen általában a mosoly volt a kenyerem, ám ebben a helyzetben mégis ki tudna mosolyogva bólogatni?
- Akkor másban, de felkészültünk rá nem? Te is igaz? Hogy vége lehet bármikor. - épp e miatt nem érzem úgy, hogy muszáj lenne túlságosan sokat gondolkodnom azon, hogy vajon mit hoz a jövő, vagy hogy többet kéne kötetlenül szórakoznom. Nem hiszem, hogy szükségem van rá, egyszerűen nem érdekel a dolog annyira, nem tehetek róla. Nem akarok szórakozni, mert eddig már túl sokszor volt a dolognak végül rossz vége. Én csak... tenni akarok és talán igaza van, nem tudom egyedül megváltani a világot, de talán nem is akarom, csak azt akarom mondani, hogy ha majd eljön a vége, hogy mindent megtettem, amit emberileg meg lehetett tenni. - De nem az a fontos, hogy elmondhasd magadról, hogy megpróbáltad? Hogy te igenis megtettél mindent, amit lehetett? Ez talán nem lesz elég, de... ha meg sem próbálod, akkor másnak sincs értelme. - én legalábbis így érzem ezt. Akarok változtatni és igen talán egyedül nem vagyok erre képes, de attól még igyekszem és egyszer remélhetőleg majd elérek valami cél féleséget. Ha pedig még sem... hát legalább megpróbáltam és már ez is valami, legalább békében távozhatom. Egyébként is a világot csak akkor lehetne gyökeresen megváltoztatni, ha hirtelen sikerülne kiírtani minden létező vámpírt, mint tudjuk ez pedig tökéletesen lehetetlen, szóval nem is reménykedem benne. Még mindig nem igazán értem, hogy mire céloz ezzel az egésszel, hogy mi is az, ami annyira megijeszthet. Biztosan nem vámpír, azt tudnám, azt érezném, ha az lenne, de nem az igaz? Akkor... mi lehet még, amitől esetleg megijednék és megváltozna róla a véleményem? Hamarosan viszont ez is kiderül és kár lenne tagadni azért először tényleg pislogok párat, amikor lenyomja itt nekem ezt a kis gyertyás trükköt. Erre aztán igazán nem számítottam, de... nem kéne teljesen elképednem, mert hát ez még mindig a kisebb rossz. Mint mondtam, ha vámpír lenne, netán lappangó vérfarkas, aki mostanában váltotta ki az átkát... azt hiszem azt sokkal rosszabbul kezelném. De attól még nem szabad ezt így kezelnie. Vadászok vagyunk és erősnek kell lennünk minden körülmények között, még akkor is, ha épp egy ilyen hírt közlünk a másikkal. Én pedig... talán figyelem elterelés is, hogy elapadjanak a könnyei, amikor végül a saját kis titkomat mondom el neki. - Tudom, hogy hol van, a szüleim nevelik és találkoztam is már vele, csak... nem tudja, hogy én én vagyok. - halványan elmosolyodom. Nem lep meg a reakciója, főleg nem a mai után, hiszen úgy tűnt sok mindenben változott a felfogása, de még mindig mintha lennének dolgok, amiket nem értene. - Szerinted az életembe beleférne egy... gyerek? Állandó veszélyben akarnám tudni az életét? - nem lehetek anya, én nem lehetek az. Bárki árthat neki azért, aki vagyok, bárki megpróbálhat végezni vele azért, hogy nekem ártson. Felhasználhatják ellenem és ezt nem akarom megkockáztatni. Azzal tudom őt megvédeni, hogy nem megyek a közelébe, hogy nem tud róla senki és hogy nem a sajátomként nevelem fel, hanem az ő érdekében megpróbálom a világot jobbá varázsolni. Nem vagyok anyának való ezzel az előélettel, ez a helyzet.
És mi lesz akkor, ha nem egy lény lesz a véged? Mi van akkor, ha másban halsz meg? - kérdeztem tőle kíváncsian. Fura dolgot látni azt, hogy mind a ketten mennyit változtunk, de talán a legérdekesebb az, hogy teljesem más irányba. Én kezdtem rájönni arra, hogy nem élhetek csak ennek. Nem dughatom homokba a fejemet és nem tehetek úgy, mintha ezen kívül nem lenne élet. Ő meg szemmel láthatóan úgy gondolta, hogy ennek élünk és ezt kell tennünk minden erőnkkel. De vajon tényleg arra vállalkoztunk, hogy soha semmi más nem fog minket érdekelni? Hogy csak ennek élünk és nem félünk majd meghalni? Nem tudom és most meg végképpen nem tudom, hogy vannak olyan személyek az életemben, akik igazán fontosak lettek számomra. Egyszerűen annyira hihetetlen az egész, hogy elég annyi, hogy az ember életébe besétáljon valaki és esetlegesen átértékelje a dolgokat. Egy ember soha nem lesz képes megmenteni a világot. - mondom neki komolyan, mert szerintem az tényleg lehetetlen. -Mármint úgy gondolom, hogy az kevés, hogy egy ember így gondolja. Akkor lesz értelme, ha minden ember jobbá akarja tenni ezt a helyet, mert csakis akkor sikerülhet. - mondom neki még mindig barátságosan és közben a hajammal kezdek el babrálni. Jó lett volna kevésbé komoly dolgokról beszélni, de ilyen az élet. Nem mindig könnyű, sőt általában nagyon is nehéz, de ami még ennél is fontosabb, hogy gyakran nem fair. Sok esetben azt hisszük, hogy mi irányítunk, de aztán egy szép napon rájövünk arra, hogy mi csak egy porszemek voltunk a gépezetben. Egy olyan porszem, aki változások után áhítozott, de egyedül nagyon is kevesek voltunk az áhítozott változásra. Igen, tudom, de néha vannak olyan dolgok, amik igazán a frászt tudják hozni az emberre. - mondom neki még mindig komolyan. Nem értem, hogy miért vágyom arra, hogy ő is megtudja az igazságot. Egyszerűen csak szükségem van arra, hogy a legjobb barátaim képesek legyenek így elfogadni, mert akkor talán kevésbé fogom magamat szörnyetegnek látni. De vajon képesek ők elfogadni engem, ha még én se tudtam teljesen magamat? Főleg most nem, amikor még bántottam Adam-et is az akaratomon kívül. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy ez az erő, amit birtokolok sokkal inkább átok, mint jó dolog lenne. Sejtem azt, hogy a könnyeim nem éppen jó hatással vannak rá, de egyszerűen már nem bírom magamban tartani. Túl sok minden történt velem és ha talán már akkor is tudatában vagyok annak, hogy mi vagyok, akkor képes lettem volna a fiamat is megmenteni. Egyszerűen gyűlölöm magamat azért, hogy képtelen vagyok megvédeni azokat az embereket, akik fontosak számomra. S most még itt van ez a fránya erő is, mintha eddig nem lett volna elég nyomás, teher a vállaimon. Amikor viszont megszólal döbbenten nézek rá. Van egy lánya és soha nem is mondta el. Figyelem őt, de nem mozdulok. Letörlöm a könnyeimet és a tekintetét fürkészem közben. Van egy lánya.... Egyszerűen annyira hihetetlen, hogy csak na. Nem értem, hogy miként lehetséges ez. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, de egy jó darabig csak úgy ülök ott és úgy bámulom őt, mint valami idióta. Miért nem keresed fel? Miért nem próbálod helyre hozni a dolgot? - végül kibukik belőlem ez a kérdést, de léggé halkan. Nem akarom, hogy más tudja, illetve számomra se akarom kérni. Egyszerűen csak nem értem őt, ha egy ekkora csodát kapott az élettől, akkor miért engedi azt, hogy az élet elvegye tőle. Vagyis inkább miért szalasztja el a lehetőséget.
Értem én, amit mondd, talán valahol a lelkem mélyén egyet is értek vele, talán valahol mélyen tudom, hogy igaza van. Az életem eltelik úgy, hogy másokat mentek, hogy harcolok a lehetetlen ellen, mert úgy sem fogjuk soha elérni, hogy a világ tökéletes legyen, hogy tényleg tiszta legyen és eltűnjön végre a mocsok mindenhonnan. Ez... nem lehetséges és közben telnek az évek és nem fogom soha sem megtapasztalni azt, hogy milyen az igazi élet, szeretni, anyának lenni, csak küzdök amíg aztán vége nem lesz, mert egyszer vége lesz. Kiöregedett vadászok nem nagyon vannak ugyebár... Ezért pillantok rá egy apró sóhajjal miután inkább pár pillanatig a kávémmal foglalkoztam csak. - Tudod ez... így nem is működne. Nem csikicsukizhatok. Teszem, amit kell és nem kalandozom el, mert ezt vállaltam... ezt vállaltuk, amikor elkezdtük. Az utolsó pillanatban amúgy sem hiszem, hogy azon fogok gondolkodni, hogy mit hagytam ki, hanem... azon, hogy magammal rántsam azt a szemétládát, aki megöl. - vonom meg kicsit a vállamat egy félmosollyal, mintha épp csak viccelni próbálnék, pedig erről ezúttal szó sincs. Teljesen komolyan mondom, amit mondok. Mindketten tudjuk,hogy az élet hogyan működik. Ha szerencséd van, akkor gyorsan és fájdalommentesen halsz meg, ha viszont nem, akkor rohadtul fog fájni és talán lesz pont, amikor azt kívánod, soha ne csináltad volna ezt, de akkor már igazán nem fog számítani. Viszont legalább számot tehetsz az életeddel, hogy megtettél mindent a jó ügy érdekében és... még ott a vadászok átka. Ha egy természetfeletti lény eltesz láb alól... úgy magammal rántom, mint a pinty és ez határozottan megnyugtató érzés. - Én csak jobb világot akarok, bármi is az ára, nem csak magam miatt. - csendesen teszem még hozzá a végén. Veheti ezt úgy is, hogy másokért, a világért teszem, alig van benne burkolt célzás. Igazából persze nem... ott van Jasmine, ott van nekem ő és részben miatta is akarok jobb világot, részben azért is akarok minél több sötétséget elűzni innen, hogy ő fényben nőhessen fel, hogy ne kelljen félnie, ha éjszaka az utcára merészkedik. Határozottan meglepődöm, amikor elkapja a kezemet. Értetlenül ráncolva a homlokomat nézek a szemébe... nem tudom pontosan, hogy mi is az, amit ennyire mondani akar, de... - Nehéz engem megijeszteni tudod. Ha... olyan lennél azt meg tudnám. - érezném, ha vámpír, nem hiszem, hogy eltudná titkolni előlem, akkor viszont nem tudom, hogy mit mutathatna, amitől annyira megijednék. sok mindent láttam már, durva és meglepő dolgokat is, kétlem, hogy olyasmit tudna mutatni, ami tényleg ennyire nagyon megrázna. Pár pillanatig még értetlenkedve nézek rá mindig, amíg aztán az a gyertya egyszerre csak meg nem gyullad. Oké... azért itt egy kicsit felszökik a szemöldököm, de csak akkor igazán, amikor zokogásban tör ki. Vadászok vagyunk... az efféle gyengeség... Ezt nem engedheti meg magának ő sem. Ilyen nagy teher lenne számára egy ekkora titok? Halkan sóhajtok egyet. Nem sokon múlik, hogy ne nyúljak előre és tegyem a kezemet a vállára, de végül még sem teszem meg. Az is majdnem kibukik belőle, hogy fejezze be, hogy ez a világ nem alkalmas rá, hogy keseregjünk, de végül ezt is magamban tartom. - Van egy lányom, a szüleim nevelik és nem tud róla senki, szinte nem is ismer. - nem megyek el, egyszerűen csak kibukik belőlem ez a mondat. Nem tudom, hogyan és nem tudom, hogy miért és... talán nem is kéne kimondanom, de valahogy mégis kikívánkozik és még mindig ez a könnyebb út, mint elkezdeni őt nyugtatgatni. Egy vadász legyen erős... minden körülmények között, máskülönben elveszett.
Nem mondtam, hogy legyünk felelőtlenek. - mondom neki sietve és közben kissé megrázom a fejemet is. Nem arra gondoltam, hogy felelőtlennek kellene lennünk, mert tudom, hogy olyankor mi történhet. Részben én is az voltam, amikor teherbe estem. Azt hittem, hogy fontos vagyok a férjemnek, de valószínűleg számára csak egy játékszer voltam és semmi több. Élvezte, hogy egy fiatal lány odavan érte és utána egyszerűen elhagyott, amikor megtudta, hogy babát várok. Szüleimre kellett volna hallgatnom, de még se tettem. Felelőtlen gyermek voltam, de azt is pontosan tudom, hogy nem élhetünk örökké csak a munkánknak, a feladatunknak. - Egyszerűen csak néha nekünk is kell egy kis szabadnap, ahogyan mindenkinek. Nem egy napa alatt fog összedőlni a világrendje, vagyis gondolom. - mondom neki még mindig barátságosan és közben a szemeit fürkészem továbbra is. Szeretném megfejteni, hogy mit gondol és min kattognak annyira a fogaskerekek a fejében, de úgy érzem, hogy erre még várnom kell, hogy a teljes igazságot megtudjam. Persze nem is várhatom el tőle, hogy hirtelen minden gondolatát megismerjem, mert én se osztok meg vele mindent és ezzel szerintem ő nagyon is tisztában van. Csak meg ne bánd azt, majd az utolsó pillanatban, hogy nem élvezted egy pillanatra se az életet. - mondom neki komolyan és aggódva, mert nem szeretném azt, ha túl későn bánná meg azt ahogyan élt és jönne rá arra, hogy mennyi mindenből maradt ki. - Tudom, hogy felelősséggel tartozunk másokért, de ugyanakkor néha magunkra is gondolni kell. - mondom neki még mindig kissé kétségbeesetten. Mert lehet önzően hangzik az amit mondok, de lehet, hogy holnap már nem fogunk élni. Minden egyes feladattal az életünket kockáztatjuk és szeretek úgy elmenni vadászni, hogy tudom, hogy az eddig életemben semmit se vetek meg annyira, hogy utána vissza akarjak jönni élni vagy a halálomon túl is keseregjek az elszalasztott évek és lehetőségek miatt. Csendesen ülök ott és hallgatom minden egyes szavát. Tudom, hogy igaza van, de akkor se tudom teljes mértékben elfogadni. Az emberek és a vadászok is képesek egyik pillanatról becsavarodni, de ugyanakkor ahogyan az emberek, úgy a vámpírok is képesek jók lenni és segíteni másokon. Lehet sok olyan embert, vagyis kényt öltünk már meg a történelem során, akit ha nem bántunk akkor esetleg több száz ember életét képesek lettek volna megmenteni. Nem tudom, tényleg nem tudom és minél tovább hallgatom a saját gondolataimat és Laurel gondolatait, annál inkább kezdem úgy érezni, hogy szép lassan becsavarodok. Végül hirtelen elkapom Laurel kezét és mélyen a szemébe nézek. Ígérd meg, hogy amit most fogsz látni amiatt nem fogsz sikítva elmenekülni. - mondom neki kérlelően és érzem, amint egyre gyengébb leszek. Nem bírom tovább ezt a titkot őrizni, úgy érzem, hogy muszáj valakivel megosztanom. Amilyen hirtelen elkaptam a kezét, olyan hirtelen engedem el, majd az asztalon lévő gyertyára pillantok. Egy darabig koncentrálok, majd hirtelen meggyullad. Nem kellene égnie, hiszen még nappal van és ilyenkor ezek nem szokta égni. Érzem, amint az ölemben lévő kezeim egyre inkább remegni kezdenek, majd aggódva pillantok a barátnőmre. - Én.... - kezdek bele, de elcsuklik a hangom és hangos zokogásban török ki. Tudom, hogy mi történt a családommal és mi vagyok, de egyszerűen úgy érzem, hogy ezek mind olyan terhek, amiket per pillanat nem bírok már el és ennek köszönhetően a könnyeim csak úgy folyni kezdenek. Fogalmam nincs, hogy mit fogok tenni akkor, ha Laurel most csak úgy feláll és itt hagy. Az arcomat a kezeim közé temetem és engedem, hogy a fájdalom és az összezavarodottság uralja a testemet és az elmémet.
- Szóval úgy kéne élnünk, mint bárki másnak szerinted? Szórakozni és kiereszteni a gőzt... felelősség nélkül? - nekem ez nem megy. Régen ment, jó régen ,de ma már... valahogy nem működik. Túl sok mindent tennék vele kockára, túl sok mindent láttam már és tudom, hogy az efféle laza szórakozásnak igenis komoly következményei lehetnek. Az ember egy kicsit többet iszik a kelleténél és máris vége a dalnak, én pedig ezt nem kockáztatom meg. Túl sok a gonosz a világban, hogy hagyjuk, hogy szabadon pusztítsanak és hogy akár csak egy pillanatra is eltunyuljunk akár egy pohár bor következményeként. Úgy látom ebben talán már máshogyan gondolkodunk, vagy... ő az utóbbi időben nem látott olyasmit, mint én. Mintha ezek a vadak elharapóztak volna, mintha csak egyre többen lennének és a mi harcunk teljesen felesleges lenne... ez azért eléggé kiábrándító tud lenni. - Vannak, de... látod pont ezért nem szórakozhatok csak úgy lazán és kötetlenül, mert a csak több rémálmot szülne számomra, vagy más számára. Ezt nem akarom, te sem akarhatod. - nem szórakozhatok, miközben az éjszakában veszélyes lények járnak-kelnek, veszélyeztetve az embereket, és mindenki mást. Ez... felelőtlenség lenne. Én tenni tudok ellenük, ez a dolgom és nem akarom később végignézni, ahogy eltemetnek egy kislányt, mert egy vámpír nem volt képes visszafogni az éhségét, ha egyszer én meg tudtam volna menteni. Lehetséges, hogy a saját életemet áldoznám fel azért, hogy a világ jobb hely legyen, de akkor meg fogom ezt tenni, mert igenis ez a dolgom, erre születtem és... van már olyan, aki miatt megteszem. Azt akarom, hogy a lányom egy szebb, jobb világban élhessen majd, olyanban, ahol nem kell félnie napnyugta után kitenni a lábát az utcára és ha tudok ezért tenni, akkor... mindent meg is teszek. - De a düh néha erőt is ad a küzdelemhez és néha... egyszerűen csak jogos. - nem fog tudni lebeszélni arról, hogy ne érezzek így, hiába próbálkozik annyira. Az életem erről szól, küzdök és harcolok és nem fogom hagyni, hogy egy olyan alak, mint ez a Nolan a világon maradjon. - Tudod, hogy mindig vigyázok. - mosolyodom el végül. Aggódik, tisztában vagyok vele, én is aggódnék érte hasonló helyzetben, de azt is tudja, hogy nem hagyhatom csak úgy annyiban a dolgot, hogy tennem kell azért, hogy a világ jobb hely legyen, a saját lelki békémért és a világ sorsáért. - A boszorkányok... ők többnyire azért küzdenek, hogy a természet egyensúlya visszaálljon, mondhatni szövetségesek, amíg tényleg ezt teszik és nem rosszra használják az erejüket. - igazából nincs komolyabb gondom a boszikkal, tényleg nincs. Vannak köztük jók, én is előfordul, hogy egy boszorkányhoz fordulok segítségért, de attól még értük sem vagyok oda. A világunk elvileg az embereké és az fér maximum bele, hogy vannak akik segítik őket, de... ha már egy boszi hibázik, ha vámpírokkal cimborál... ott már gond van, akkor már neki sincs itt helye. - Persze ez mindig szép és jó, de honnan tudhatod, hogy nem változnak-e meg? Az idő mindenkire hatással van, elkeseredés... hataloméhség... istenkomplexus, aztán arról nem is beszéltem, hogy mégis csak vadak, vérszívók... mi van, ha olyan helyzetbe kerülnek, amikor nem tudnak ellenállni? - nem... sehogy se jó ez. Lehet, hogy vannak jó vámpírok - bár már maga a szóösszetétel is abszurd számomra -, de nekik sem kéne itt lenni. Ha nem lennének itt rosszak, akkor... a jókra se lenne szükség, akkor az emberek meg tudnák védeni magukat a többi embertől, de a sötétség teremtményeitől nem tudják.
Néha mindenkinek kell egy kis lazítás Laurel. Nem vagyunk mi se robotok és bármennyire is teszünk úgy, hogy a munkák nincs hatással, mert mindenki tudja azt, hogy ez hazugság. - mondom neki komolyan és hirtelen minden vidámság eltűnik a hangomból és még a tekintetemből. Sok mindent láttam már, sok társat elveszítettem és láttam azt is, hogy mennyire önzők tudnak lenni néha a vadászok. Vajon tényleg jobbak lennék, mint mások? Részben talán igen, hiszen megvédjük az embereket, fenntartjuk az egyensúlyt, de a másik szemszögből nézve nem vagyunk másabbak, mint valami holmi kaszások. Mintha a halál angyalának a földi hadserege lennék és egyszerűen másra se tudnánk gondolni, mint arra, hogy teljesítsük a ránk szabott munkát. Robotokká válunk és talán sokszor ártatlanok öltünk meg és ölünk meg, mert mindenkit egyformának látunk.... Milyen lenne a világ akkor, ha az embereket is mindenki egyformának látná? Nem számítana, hogy ki bűnöző és ki nem... Borzasztó lenne és még belegondolni is rossz. Egy pillanatra meg is rázom gyorsan a fejemet, hogy segítsek kitisztítani az elmémet. - Sok borzalmat látunk nap, mint nap. Nehogy azt mond, hogy néha nincsenek emiatt rossz álmaid, nem riaszt fel az éjszaka közepén. - mondom neki egyre halkabban, de közben végig őt nézem. Engem néha tényleg kísérteni szoktak a tetteim. Főleg, az utóbbi időben. Nem értem, hogy mi van velem és néha már saját magamtól félek.... Nem is mondtam, hogy félsz tőle, de legközelebb nem a temetéseden szeretnék veled találkozni. - mondom neki egy keserű nevetés közepette, mert tényleg nagyon hiányzott Laurel és nem szerettem volna abba belegondolni, hogy esetleg már soha nem láthatom a mosolyát, nem hallhatom a dallamos hangját. Számomra olyan lett, mint egy testvér, aki éppen most külön utakon jár, de talán egyszer újra összeáll a család. Hiányzott, nagyon is, de nem gátolhatom meg abban, hogy ne a saját feje után menjen, így csak reménykedni tudtam abban, hogy az Istenek kegyesek lesznek hozzá és vigyázni fognak az én drága testvérkémre. A düh képes elvenni az ember eszét. - mondom neki szomorúan, mert emlékszem, hogy a szüleim mennyire dühösek voltak, amikor teherbe estem olyan fiatalon és egyből ki is penderítettek a házukból, amit persze később megbántak, de addigra már túl késő volt. - Csak kérlek vigyázz magadra .... - mondom neki kérlelően és úgy, mint aki tényleg félti a testvérét. Nem lennék képes még őt is elveszíteni, mert már túl sok számomra fontos embert veszítettem el az évek alatt. És mi van az általunk megölt boszorkányokkal? Ők se élhetnek? Ők is a természet ellen vannak? - kérdezek vissza egyből és egy aprót az ajkamba harapok. Tudnom kell, hogy mit gondol. Fogalmam nincs, hogy miként mondhatnám el azt, hogy nem csak vadász vagyok, hanem boszorkány is és egy vámpírboszorkányé a szívem, akiért képes lennék meghalni is. Tudom, hogy drámaian hangzik, de ez az igazság. Amikor az ember szerelmes lesz, akkor már nem számít semmi se. - S mi van azokkal a vérszívókkal, akik arra áldozzák az idejüket, hogy minket, puszta halandókat mentsenek. Sokáig élhetnek és a tudásuk akár életmentő is lehet. Tényleg minden vámpír gonosz lenne Laurel? - kérdeztem tőle kíváncsian és már nem is próbálom azt tagadni, hogy tényleg megváltoztam. Igaza van, de nem is gondoltam volna azt, hogy ennyire hamar rájön. Bár, nagyon is jól ismerem. Semmi se kerülheti el a figyelmét. Egyszerűen mindig mindenre rájön idővel. A tekintetem még mindig az ő pillantásait fürkészi és érzem, amint a szívem egyre inkább a torkomban dobog, miközben a válaszát várom.
Nem tudom, hogy miért ilyen egyszerű számomra ezekről a dolgokról beszélni. Régebben titokban tartottam ezeket a dolgokat, hogy ilyen gondolataim vannak. Mondjuk szerintem sokkal egyszerűbb megnyílnom a barátnőmnek bármilyen módon, mint ezeket a gondolatokat megosztani egy munkatárssal, vagy egy idegennel. Azért szerintem ha megtettem volna már régen a diliházban lennék és soha nem ismertem volna meg Jason-t. Elég sok időt töltöttem el azzal, hogy megtaláljam és most pedig egy másik vámpír felé kacsingatok. Ha belegondolok nevetséges, hogy egyáltalán megfontoltam azt, hogy elhagyom őt. Bár nem mondhatom azt, hogy együtt lennénk, de egy kapocs hozzáfűz és nem csak az, hogy ő az egyetlen lehetőségem arra, hogy vadász legyek, vagy egyáltalán neki köszönhetem az életemet. Úgy érzem, hogy valami belül hozzáköt, de nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mi. A barátnőm arcát fürkészem, miközben felvezetem a dolgaimat. Hogy vámpírok igen is léteznek, bár ezen a részén nem láttam, hogy meglepődött volna. Csak talán azon, hogy én tudok róla, de nem akarok ebbe túlságosan sokat beleképzelni. Azzal egyikünknek sem tennék semmi jót. Megbízom benne annyira, hogy ne kételkedjek benne. Megértem, hogy nem akarta elmondani, hogy tisztában van ilyen dolgokkal. Mindig is visszahúzódó volt nem hiszem, hogy pont kitálalna elsőként, hogy mikre jutott a kutatásai során. Nem is hittem volna, hogy elkerülte volna a világnak ez a része. - Jemma. Tudom jól, hogy veszélyes lények. Láttam, ahogy kiszippantja a az utolsó csepp vért az a nyamvadt vámpír a családom utolsó tagjából és felém fordult kész volt arra, hogy velem is ugyanezt tegye. Nem fogom engedni, hogy ilyen alkalmakkor ugyanolyan tétlenül álljak eggyel szemben. Azt sem fogom engedni, hogy valakinek baja essen, amikor tehetnék valamit. Lehet, hogy nem egy olyan vállalkozás az egész, ahol semmilyen kockázat nincs, de eldöntöttem. Ahogy te szeretsz kutatni én ezt akarom csinálni. - Kicsit felhúzott, hogy ennyire ellenzi az ötletem. Bár megértem, mert aggódik miattam. Remélem, hogy Jason nem fog erre az oldalra húzódni. Szép lenne, ha úgy döntene, hogy nem folytatja a kiképzésemet, mert félteni kezdene. Ezért nem kellene talán belemennünk túlságosan sok bensőségekbe. Bár nélküle is tudok edzeni. Azt hiszem rövid idő alatt sikerült sok mindent megtalálnom. Már csak a módszereimen kell dolgoznom és erősítenem kell. Ennyire egyszerű.
Szerettem magát a tudatot, hogy a beszélgetésünk, mint egy fuvallat hozta magával annak a reményét, hogy minden lehet olyan, mint régen. Egy jó darabig nem megyek sehová ebből a városból, a folyamatban lévő vizsgálataim szerencsére nem voltak sürgősek, így megfelelően koncentrálhattam arra, hogy rendbe hozzam az Olivia-val ápolt barátságomat és eljussak addig a szintig, amikor a vámpírok már nem veszélyesek az emberi fajra. Az, hogy Olivia tisztában volta vérszívók létezésével nem tudtam, hogy megkönnyíti vagy nehezebbé teszi a dolgomat. Hosszú idő óta felmerült bennem egy kérdés, ami fejtörést okoz és aminek nem látom a biztos végkimenetelét. Persze, hogy a drága barátnőm taszított ebbe a helyzetbe, ez szinte már megszokott az életünkben: én voltam a tények embere és ő, az igazi lét megtestesítője folyamatosan feladatokkal halmozott el, rejtvényekkel, amiket meg kellett oldanom vele kapcsolatban. Ettől ilyen szép a barátságunk. Szinte már meg sem döbbentem azon, hogy ismét ledöbbentett. Kezdtem hozzászokni, de hogy ennyi újdonsült információt adjon tudtomra és ennyire természetesen beszéljen egy mások számára kényes, sőt nem létező témáról, az már díjért kiáltott. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, ami pirítóan hatott az arcomra és próbáltam nem arra koncentrálni, amiket rólam és Fitz-ről mondott. Nem akartam magam belekeverni olyasmibe, aminek nincs valóságalapja és ami eddig tökéletesen működött. Sokkalta jobban voltam kíváncsi az ő Jason-jére, de a témát tényleg csak egy esetleges találkozás után tudtam volna már tovább feszíteni. Legalábbis azt hittem, hiszen a tény, hogy rezzenéstelen arccal közölte a férfi vámpírvadász kilétét és a terveit, miszerint ő is szívesen vadászna a teremtményekre azt érte el, hogy legszívesebben beessek az asztal alá. Nem, nem, nem süppedhet bele még jobban ebbe a fertőbe, amit eleinte én is érdekesnek gondoltam, de később rájöttem, hogy veszélyes. A gondolat pedig, hogy nekem is egy Jason nevű vámpírvadász árult el titkokat erről a bizonyos világról felettébb érdekes volt, főleg számomra, aki egyáltalán nem hitt a véletlenekben. Ugyanarról a személyről beszélnénk? - Nemsokára szükségem lesz valamire, ami blokkolja az idegsejtjeimet, ha nem hagyod abba ezeknek az idiótaságoknak a hangoztatását. - Néztem rá valószínűleg meglehetősen riadtan, összevont szemöldökkel és később összepréselt ajkakkal. - A vámpírok veszélyes lények, nem keveredhetsz folyamatosan a közelükbe azzal, hogy vadászni akarsz rájuk. Abszurd ötlet és meggondolatlan. - Vettem mély levegőt és megcsóváltam a fejemet, mély levegőt véve kezdtem újra beszélni. - Amikor megtudtam, hogy ezek a lények léteznek nem akartam elhinni, de most már tudom, hogy mennyire veszélyesek. Nem szabad provokálni őket vagy szórakozni velük. - Tekintetem aggódóvá vált. Az kellene még, hogy vele a saját hibájából történjen meg az, ami a szüleivel... nem tudnám elviselni.
Őszinte mosoly ült ki az arcomra, amikor azt mondta, hogy szívesen megismerné. Igazából még én magam sem ismerem, úgyhogy először azon kellene túllennünk utána pedig kezdődhetne a barátok bemutatása, már ha az egész jól sikerül, de nem vagyok ebben igazán biztos. Különbözőek vagyunk és félek, hogy csak úgy tekint rám, mint egy újabb púpra a hátán. Vagy teljesen összezavartam azzal kapcsolatban, hogy helyesen élt-e eddig, avagy sem. Vagy élt-e egyáltalán, mert az alapján, amit láttam belőle nem igazán úgy tűnt, mintha lenne élete azon kívül, hogy vámpírokat öl és megvédi az ártatlanokat, ahogyan velem is tette. Nem akarom, hogy csak ebből álljon az élete. Ez annyira önző lenne? –Elhiheted, hogy most annyira tudnék örülni, ha lenne valami normális az életemben. Mindig is a bonyodalomra vágytam, de most, hogy megkaptam nem akarom. Rájöttem, hogy az egyszerű dolgok is boldoggá tennének csak az a baj, hogy kicsúszott a kezemből az irányítás. – Azok után, hogy betekintést nyertem egy olyan világba, amiben igazából nap, mint nap élünk.. Nem tudok ugyanúgy tekinteni a dolgokra és ugyanúgy viselkedni, reagálni mindenre, ahogyan eddig. – Be foglak mutatni. Már csak azért is, hogy megismerhessem ezt a titokzatos Fitz urat. Biztos vagyok benne, hogy lesüt róla majd az imádat az irányodba. Akkor pedig elmondhatom neked és neki is ott helyben, hogy hagyjátok a tudományt és vonuljatok szobára. Bár azt hiszem ezek után már nem mutatnál be olyan lelkesen neki. – Képes vagyok ilyen nyíltan megnyilvánulni a dolgokról. Soha nem esett nehezemre megtalálni a megfelelő szavakat. Csak vannak olyan pillanataim, amikor tényleg nem találom a szavakat, vagy nem találom az értelmét annak, hogy megszólaljak és inkább némaságba burkolózom, ami meg kell mondanom, hogy elég ritka. –Nem csak tegyük fel. Nem minden a tudomány, Jemma. Léteznek, ahogyan a boszorkányok, a vérfarkasok és minden egyéb, amit el tudsz képzelni. A kérdésedre pedig egy nagyon egyszerű választ tudok adni. A családomat is egy vámpír ölte meg. Engem is kis híján, akkor lépett be a képbe Jason, hogy megmentsen. Aztán a városba érkezésemkor majdnem megölt egy másik. Ezen felül pedig a másik srác, akiről beszéltem az egy vámpír. Ja, és kihagytam a legfontosabbat. Jason vámpírvadász és megkértem, hogy képezzen ki. – Úgy mondtam ezt el, mintha egy átlagos napomról számolnék be neki. Pedig, amit elmondtam az egy átlagos embernél igazán kiverhetné a biztosítékot. Vagy egyszerűen csak a képembe röhögne.
Annyira szerettem volna segíteni neki, de nem tudtam. Mit is tehetnék? Kerestem volna fel ezt a férfit és mondtam volna meg neki, hogy a barátnőmnek sokat jelent, ezért jó lenne, ha fogná magát és nem hagyná faképnél, hanem elkapná a karját és élne vele boldogan? Kár hogy ilyesfajta viselkedést nem vallott rám, mert először is túl nyuszi voltam az ilyen megnyilvánulásokhoz azokkal szemben, akiket nem ismertem, másodszor pedig egyszerűen nem ismertem a férfit. És nem éreztem volna jogosnak, ha belekontárkodok Olivia életébe még akkor sem, ha attól jobb lenne neki. Bár ha így folytatja lehet, hogy kihozza belőlem a mélyen elrejtőző egyáltalán nem logikusan gondolkozó jótündérkeresztanyát. - Szívesen megismerném. - Csúszott ki a számon hirtelen. - Olyan... misztikusnak tűnik, pont olyannak, akik neked mindig is az eseteid voltak. Neked sosem voltak jók az egyszerű fiúk, mindig kellett valami bonyodalom az életedbe. - Mosolyodtam el halványan. - De még sohasem láttalak ilyennek, egyszerűen süt belőled, hogy legszívesebben egész álló nap mellette lennél. Még úgy is észreveszem, hogy tényleg nem vagyok jó megfigyelő ilyen... helyzetekben. - Használtam azt a szót, ami először eszembe jutott, de mindketten tudtuk, hogy egyikőnk sem lesz előrébb a saját ügyét illetően. Makacs vagyok, ahogy Olivia is. Egyes szempontokban nagyon könnyen változtatom a véleményemet, de a mindennapi élet nem tartozott ebbe a kategóriába. Pedig mennyivel könnyebb lenne nekem is, ha képes lennél engedni a dolgokon. - Meg kell ígérned nekem, hogy egyszer bemutatsz neki és akkor én is bemutatlak Fitz-nek, aztán majd meglátod, hogy semmi sem igaz abból a kis elméletből, amit az előbb felállítottál. - Még a kezeimmel is gesztikuláltam, ami tényleg csak akkor volt jellemző rám, ha valamit kétségbeesetten be akartam bizonyítani. És ezt Olivia is tudja, aki emiatt még jobban nem fog hinni nekem. Hallgattam pár másodpercig, mentálisan próbáltam felkészülni arra, ami jönni készült. Nem voltam kiképezve arra, hogy a laboron kívül a természetfelettiről beszélgessek, mégsem mehettem el szó nélkül amellett, amit Olivia mondott. Bunkóság és felelőtlenség lenne. - Tegyük fel, hogy a vámpírok léteznek, bár a tudomány szempontjából ez teljességgel lehetetlen. - Tettem hozzá rögtön. - Talán én is tudok róluk, de te honnan? - Kérdeztem rá arra, ami a legjobban érdekelt. Ha tud a vámpírokról, akkor arról is tudhat, hogy a szüleit egy vámpír ölte meg és Oliviát ismerve már rájött erre. Mindig mindenre rájön.
Annyira furcsa volt, hogy eddig mindenről nyíltan beszélhettem neki, hiszen együtt nőttünk fel és mindig ott voltunk szinte a másik mellett a legfontosabb történéseknél. Csak most annyira elágazott az életünk, hogy én magam sem tudom mivel van tisztában és, mivel nem. Mint a tudomány egyik megszállottja úgymond kétlem, hogy annyira odalenne ezért a természetfeletti dologért, de miért kerülte volna el pont őt, aki a világnak minden egyes kérdésesre választ akarna kapni? Én nem akartam ennek az egésznek a részese lenni mégis belecsöppentem a közepébe és most pedig vadászni akarok azokra, akik olyanok, mint a családom gyilkosa is volt. Könyörtelenek. Ha most én is halott lennék nem szereztek volna maguknak egy újabb ellenséget, de azt hiszem ezzel Jason keresztülhúzta a számításukat. Jason. Miért nem találkozhatunk egyszerűen, mint a normális emberek? – Nem is akarom elengedni. Legalábbis egy részem ragaszkodik hozzá máskülönben nem járna annyit rajta az agyam, nem? De mi van akkor, ha ő nem akarja, hogy a közelében legyek? Elég zárkózott típus. Megkértem, hogy eddzen. Kiadta a feladatot és lelépett. Egy perccel sem maradt tovább. Én mindent megcsináltam és késő estig ott maradtam, mikor visszajött már arra számított, hogy leléptem. De én még ott voltam és kitartottam. Azt hiszem akkor kezdett legelőször komolyan venni. Az az éjszaka pedig, már említettem, hogyan végződött.– Nem úgy terveztem az egészet és igazából idegesített, hogy annyira zárkózott és lekezelő, de volt benne valami más is, ami vonzott hozzá és most nem puszta külsőségekről beszélek. Sokkal összetettebb volt ez annál. Igaz, hogy sok nő csorgatná a nyálát, mikor leveszi a felsőjét és bevallom egy kicsit talán én is, de nem ez az egyetlen pozitívum benne. Sokkal több lakozik benne ennél és meg akarom ismerni. –Szóval inkább a barát-zónában tartogatod.. Mi van, akkor ha egy idő után megunja a barátzónát? Ha ő többet akar, de benned nem lát mást csak azt, hogy barátként tekintesz rá és semmi több. Bár ettől nem féltem, hiszen a te szemed is árulkodik. Lefogadom, hogy még jobban ragyogsz, mikor a közeledben van. Ne mindig a tudomány foglaljon le, mikor vele vagy. Figyelj oda egy kicsit arra is, hogy ő hogyan tekint rád. Derítsd ki, hogy mit akar tőled. Ha neki is jó a barát dolog, akkor minden rendben, de ha nem.. Nehogy emiatt veszítsd el. Néha kockáztatni kell, hogy nyerhessünk.– Mondom egyszerűen, majd megsimítom a barátnőm kezét. Nem csak nekem kell fejest ugranom a dolgokba vagy eldöntenem, hogy mit akarok kezdeni a jövőmmel, vagy kivel akarom elképzelni a jövőmet, hanem neki is. – Igen. Vámpírt mondtam, de nem tűnsz olyannak, aki számára ez új. De nem is gond. Azt hiszem reméltem, hogy tisztában vagy ezzel az egész természetfeletti maszlaggal és veled még erről is beszélhetek, mert már kezdek belecsavarodni. – Ismerem már annyira, hogy tudjak olvasni a testbeszédéből.
Szinte láttam, ahogy kavarogtak a gondolatok a fejében, de sajnos nem tudtam belelátni az agytekervényeibe. Pedig ilyenkor bármit megadtam volna azért, hogy csak egy percre kivetüljön elém az elméje tartalma. Talán meg lehetne oldani ezt valahogy... nem is olyan rossz ötlet egy következő projekthez, de megráztam a fejemet, hogy az ötletem ki is szivárogjon belőlem. Most az volt a lényeg, hogy Olivia hogy van, mi történik vele és mit érez. Az ehhez hasonló gondolatokért hívják egymást az emberek barátnak, én pedig megpróbáltam és mostantól meg is fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy helyt álljak ebben a szerepben még akkor is, ha néha tudom, hogy felettébb idegesítően kíváncsi vagyok. Beszélni kezdtem volna, de teljesen ledöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy záros határidőn belül pont tőle fogom hallani azt a szót, hogy... vámpír? Ő honnan tud egyáltalán a vámpírokról? Nem kellene. Nem szabadna, hogy belekeveredjen ebbe a világba még akkor sem, ha a szüleivel szerencsétlen módon egy természetfeletti teremtmény végzett. De hogyhogy ilyen nyugodtan ejtette ki a szót? Mintha teljesen természetes lenne neki, hogy én is tudok valamiről... nem sejtheti, hogy ugyan emberként, ám természetfeletti körökben kell mozognom. Akkor meg? Már ennyire mindegy lenne neki? Nem akartam rögtön ráharapni a szóra, mert úgy éreztem, hogy erről még sok beszélnivalónk is lehet. Inkább próbáltam elengedni a fülem mellett és arra koncentrálni, amiket később mondott. - Szerintem nem kellene elengedned magad mellől azt a srácot. - Mondtam ki a véleményem. - Megmentette az életedet és ahogy elmeséled egyáltalán nem olyan szörnyű ember. Főleg ha úgy érzed, hogy jobb lenne neked nélküle... tudod, hogy szívügyekben nem vagyok jó, de látom a szemeidet és hallom, ahogy beszélsz róla. - Próbáltam meggyőzően beszélni, de rájöttem, hogy igazából mindketten teljesen ugyanazt csináljuk. Én próbálom kielemezni az ő érzelmi életét és ráálltam a megmentőjének fényezésére, míg Olivia Fitz-ből nem engedett. - És mielőtt megszólalnál egyáltalán nem hasonlítok rád, amikor Fitz-ről beszélek. Nem tudom elképzelni, hogy... - A kávés poharam szélével kezdtem el babrálni. - Hogy akármi legyen közöttünk. Ő.. fontos nekem, de... rajta kívül szinte nincs is más, aki minden oldalamat megérti. Nem akarom, hogy kilépjen a barát-zónából és valamiért elveszítsem. - Nyeltem egyet, a fülem mögé tűrtem a tincseimet és megköszörültem a torkomat. Mit is mondhatnék? Tényleg féltem, ezért is akartam meggondolni mindent, ami róla mondok. - Amit az előbb mondtál... vámpír? - Váltottam témát. Szemöldököm a homlokom tetejére csúszott, viszont éreztem, ahogy az arcom pirosabb színt kezd ölteni és kissé mélyebben kellett vennem a levegőt. Borzalmas hazudozó voltam, az enyhe füllentések is nehezemre estek akkor is, ha csak kérdezgetek.
Változtam igen, azt hiszem még komolyabb lettem, mint régen. Volt idő, amikor ezt az egészet, a vadászosdit inkább szórakozásnak fogtam fel, játéknak, amit azért teszek, hogy levezessem a felesleges energiákat, de azóta sok mindent változott. Már nem csak egy szimpla vadász vagyok, nem csak olyan valaki, aki ezt tanulja, olyan aki erre született, akiben minden áron ott a megállíthatatlan késztetés, hogy vámpírokat öljön, aki ezt az ösztönt szinte képtelen visszafogni és aki pont e miatt halálos fenyegetést jelent a legtöbb vérszívóra, akik persze a magamfajtákat hajlamosak lebecsülni már csak azért is, mert nő vagyok, azért meg főleg, mert alacsony és gyengének tartanak. Határozottan meglepődne legtöbbjük, ha kiderülne, hogy mégis mire vagyok képes, milyen erő lakozik bennem és hogy milyen fegyvereim vannak, amik nagyon is hatásosak, főleg azóta, hogy szereztem egy kis vérfarkas mérget attól a szánalmas kis hibridtől. Persze ő is azt hitte, hogy annyival erősebb nálam... azért tudtam volna neki meglepetést okozni természetesen. - Túl sok minden történt Nyx, túl sok minden láttam már és... láttunk nem? Lehet e mellett csak úgy szórakozni és bulizni, ami elvonja a figyelmet és tompítja az érzékeket? - nem túl jó eredményei voltak eddig sem ennek. Az egyik alkalommal, amikor túlságosan elengedtem magam... hát annak a következménye lett a lányom, a másik pedig a közelmúltban a túl sok bor, a figyelem hiánya ez a vámpír, akit most nagyon szeretnék eltenni láb alól. Ezek után azt hiszem érthető, ha nem különösebben vágyom nagy bulizásokra, mert valahogy nincs jó végük és egyébként is bőven van mit elvégeznem ahhoz, hogy ne érjek rá szórakozni. - Én tisztában is vagyok ezzel, és tudod, hogy soha sem féltem a haláltól. - rántom meg a vállam egy félmosollyal. Na igen, soha sem tartottam attól, hogy egyszer vége lesz, hogy elég egy rossz lépés, egy elhibázott akció és alulról szagolhatod majd az ibolyát. Én ezzel tisztában vagyok és nem is félek tőle, hogy bekövetkezik, remélem, hogy ilyen téren ő sem változott. A magunkfajta életében pont az a lényege, hogy nem szabad, hogy legyen veszíteni valónk, azért nem szabad kapcsolatokat ápolunk, mert akkor tartanánk tőle, hogy az idővel aztán mégis elvész és ez fájdalmat okozna nekünk, vagy valaki másnak. Remélem... nem esett ilyen hibába. - Tudod, ha elég erős vagy, mindent kibírsz és én most maximum dühös vagy, mint sem hogy akkor féltem volna. - nem féltem tőle, attól a dögtől nem, egy pillanatig sem, csak a haragból építkeztem. Mérges voltam rá, magamra, hogy lehetőséget adtam neki, hogy ezt tegye velem, de mással nem teheti meg és pont ezért nem értem most Nyxt. Itt ül előttem valaki, akit valaha jól ismertem és most mégis olyasmiket mond, amiket nem szabadna, amiket nem igazán értek... amik... igenis furcsák az ő szájából és nem tudom mire vélni. Amikor pedig újra megszólal kétkedőn vizslatom őt. Nem néz fel, amit meg tudok érteni, elég átható most a pillantásom és eléggé... meglepett is, finoman szólva. - Nyx... ezek nem emberek te is tudod. A természet ellen van már csak a létezésük is. Ha valaki meghalt... akkor meghalt, nem szabad két lábon járnia tovább és úgy tenni, mintha élne, mások... vérét szívva. Ez nem normális dolog. Megváltoztál. - én nem sütöm le a pillantásomat, még mindig őt nézem, ahogy próbál a kávéja mögé rejtőzni, ami azért lássuk be irreális elképzelés. Tényleg más lett, régen nem mondott ilyesmit. És hogy vannak-e jó vámpírok? Minden bizonnyal... talán akad, de nekik sem szabadna élni, mert a létezésük egyszerűen a természet rendje ellen van, mert aki halott az maradjon is az. Vagy ha nem marad, akkor ki dönti el, hogy ki maradhat életben? És mi alapján döntöd el, hogy egy vámpír jó, vagy rossz? Alakoskodók, sunyik... könnyen átverik az embert, és ők is változhatnak hosszú évszázadok során, még hozzá nem jó irányba. Ez... akkor sem jó így.
Régen hasonlóak voltunk, de utolsó találkozásunk óta elég sokat változtam. Ő is változott, de ő még mindig biztosan olyan jó vadász, mint volt. De vajon én is az maradtam? Képes vagyok ugyanolyan módon bárkit megölni, mint régen? Nem, azt hiszem nem és ezt néha nem is bánom. Sok minden történt velem az elmúlt időszakban, de úgy érzem minden okkal történik és lehet eleinte elvakított a fájdalom és a bosszú, de mára már sikerült lecsillapodnom. Tudom mire képes egy-egy lény, mit művel az emberekkel, de néha az is eszembe jut, hogy néhány ember mit művel a saját társaival. Ott vannak az erőszaktevők, a tolvajok, a szadisták és még sorolhatnám, de tőlük ki védi meg az embereket? Senki…. Azt hiszem ez a legnagyobb hiba. Történt valami, ami miatt ilyen téren megváltoztál? – kérdezem tőle kíváncsian és közben a tekintetét fürkészem. Emlékszem a régi időkre, amikor egy-egy nagyobb „csata” után miként engedtük ki a fáradt gőzt, illetve a bennünk lévő energiát és feszültséget. Régen sokat buliztunk együtt, de mára már ebben is változtam. Ilyenkor már inkább edzek vagy olvasok. Ez a két dolog az, ami segít megnyugtatni, meg ha az ember fut, akkor kicsit egyedül lehet és gondolkozhat. Végül elnevetem magamat arra, amit mond és megrázom a fejemet. – Ebben van igazság, de talán néha kell egy-egy pofon ahhoz, hogy emlékeztessük magunkat, hogy mi nem vagyunk halhatatlanok, mint a legtöbb hős a történelemben. – mondom neki kissé elviccelve a dolgot, de én se hagynám soha azt, hogy bárki gúzsba kössön. Szerencsére még soha nem történt ilyen velem, így fogalmam sincsen arról, hogy milyen érzés lehetett. Kaptam már pár pofont, egy-két fojtogató szorítást, de soha nem kötöztek még ki. Soha nem voltam még senki játékszere ilyen téren. Hirtelen még ki is ráz a hideg, hiszen bele se merek gondolni abban, hogy vajon mit t enne egy vámpír egy vadásszal. Biztos vagyok abban, hogy még a nemem se hatná meg és örömmel viszonozná azokat a kedvességeket, amiket esetleg rajta vagy fajtársain alkalmaztam. – Sajnálom, borzasztó lehetett. Még bele gondolni is rossz. - mondom magam elé bámulva, majd óvatosan ránézek, hiszen kicsit szégyellem magamat amiatt, hogy az előbb kisebb fajta viccet az egészből. Nem is értem mi van velem. Talán egyre jobban kezdek szétesni vagy már magam sem tudom. Amikor megláttam a furcsa pillantását, akkor kicsit jobban összehúzom magamat és próbálok úgy tenni, mintha semmit se mondtam volna. Pedig ismerem őt, hogy nem fog addig nyugodni, amíg ki nem deríti azt, hogy mi is történt velem. Hallgatom azt, amit mond, majd újra magam előtt látom azoknak az ördögi embernek a tekintetét, aki csak ember és mégis borzasztó dolgot művel. Lassan letettem a poharamat az asztalra, de nem néztem rá. Valóban minden vámpír gonosz lenne? Minden vámpírt meg kell ölnünk? – kérdezem magam elé bámulva, de még mielőtt bármit mondhatna egy kisebb sóhaj keretében folytatom. – Nem mindegyikük rossz. Van olyan, aki segít az embereknek, aki nem ölni akar, nem pusztítani, hanem javítani az emberek világán, ahogyan van jó és rossz az emberek között ugyanúgy van a vámpírok közötti s. – mondom neki őszintén és óvatosan ránézek. Nem tudom, hogy mit fog mondani, de amíg nem tudom azt, hogy előle biztonságban lesz Adam, addig róla nem fogok beszélni. Az is lehet, hogy azt fogja hinni, hogy nagyon beütöttem a fejemet és beteg vagyok, nem tudom. De minél többet gondolkozok ezen, annál inkább úgy érzem, hogy sokszor mi is hibáztunk, hogy régebben mindenkit minden szó nélkül megöltünk a vámpírok közül.
Jó érzéssel töltött el az, hogy egy kicsit kiadhatom magamból a gondjaimat és azokat a gondolatokat, amik jelen pillanatban csak úgy lüktettek a fejemben. Kis híján belefájdult a fejem, hiszen mintha harcoltak volna a fejemben is, hogy kire fektessek több energiát. Ez az egész helyzet annyira kicsúszott az irányításom alól. Pedig mindig kézben tartottam a dolgokat és soha nem kezdtem ki még egyetlen egy férfival sem így, ahogyan vele tettem. Jason határozottan előhozott belőlem olyan érzéseket, amikről nem is gondoltam volna, hogy léteznek. Egészen addig, míg nem találkoztam vele szemtől-szembe, ahol ismételten megmentette az életem. Annyira hihetetlen, hogy nélküle már rég halott lennék. Pont ez volt az, ami a karjaiba lökött, de nem ez az, ami nem enged el tőle. Lehet, hogy eltűntem, mielőtt felébredhetett volna, de ez nem azt jelenti, hogy nem maradt vele ott egy darabka belőlem, ami zavarosan de mindig is vele marad. Talán soha nem leszek képes visszaszerezni azt a darabkát magamból. Addig biztos nem, míg nem határozom el magam, hogy újra felkeresem. De kicsit szégyellem, mert közel sem haladok olyan jól ebben az egész edzésben, mint szeretném, de nem fogom feladni. Ha legközelebb találkozunk talán már büszke is lesz rám. – Megigézett. Legalábbis egyszer biztosan. Ő egy vámpír.. – Ez annyira ostobán hangzott, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. A tudomány elsőszámú megszállottjának tárd fel ezt a világot és akkor már neki is lát és keresi bennük a hasznot és a tudományos oldalát a létezésüknek meg az egész lényüknek. – Törődöm vele, persze. Hogyan ne törődnék? Megmentette az életem, míg a másik jött a hős szerelmes dumával, hogy nem érdemel meg engem és még az emlékeimet is el akarta venni, de aztán végül visszaadta most pedig azt kívánom, hogy bár ne tette volna. Egyszerűebb lenne nekem nélküle.– Sokkal könnyebb lett volna, ha egyszerűen elsétálok és nem kell ezekkel a zavaros érzésekkel nap, mint nap együtt élnem. Bár talán ezek az érzések nem is valósak és ez csak még nehezebbé teszi az egészet, mert ha az egész egy hazugságra épül, akkor mégis miért emészt fel engem ekkora mértékben? – Elhiszem én, hogy azok vagytok. Még. De nézz már tükörbe te lány. A szépség és az ész nem jár túlságosan gyakran együtt. Neked pedig ott van még a szenvedélyed is, amit a tudomány felé mutatsz. Érdeklődsz minden után, ami ismeretlen és hiszed vagy sem, de biztos vagyok benne, hogy ő vonzónak találja ezt még, ha nem is mondja ki. Nem mellesleg talán idővel te is rájössz, hogy vonzónak találod őt, hiszen csak pozitív véleménnyel tudsz nyilatkozni róla. Vagy bezártad a barátzónába és onnan nem ereszted sehova? - Nem csak a saját szerelmi életemmel akartam foglalkozni, hanem az övével is. Soha nem láttam még, hogy érdeklődött volna egy srác után úgy igazán, mintha minden figyelmét a tudomány kötné le és ahhoz készülne hozzámenni nem egy tényleges személyhez. Őszintén.. Ezt el tudom képzelni róla, hogyha hozzá lehet menni valami képzeletbeli dologhoz ő lesz. Mrs. Tudomány.
Összepréselt ajkakkal, a kávésbögrét a szám előtt tartva próbáltam elrejteni vigyorgásra való hajlamomat. Annyira mulatságos volt, ahogy szinte mentegetni próbálta magát, ugyanakkor tudtam, hogy belül minden bizonnyal hatalmas harcok zajlanak benne. Sohasem egyszerű, ha két dolog között kell döntenünk, főleg, ha a döntés középpontjában két személy áll. Én is hozzá hasonló helyzetben voltam, hiszen ha jobban belegondolok, akkor a mérleg egyik oldalán ott volt ő, a gyermekkorom óta legjobb barátom, a másik tányéron pedig az a hatalmas titok és felelősség, amit azzal vállaltam, hogy nem szólok egy szót sem arról, hogy közöm van a szülei halálához. Még ha nem is közvetlenül, de közvetetten mindenféleképpen... és önző dolog, de nem bírnám elviselni, ha emiatt veszíteném el, azt a fájdalmat pedig elképzelni sem tudom, amit ő élhetne át. Mindkettőnknek jobb lesz, ha hallgatok és megpróbálom kijavítani a hibámat. A szüleit nem hozhatom vissza, de a kísérleteimet tökéletesíthetem és ezzel adózhatok előttük.- Ezt hogy érted? - Kérdeztem összevonva a szemöldökömet. - Belediktálta az elmédbe? - Ilyen szövegkörnyezetben egyáltalán nem voltam hozzászokva ehhez a mondathoz. Lehet, hogy már csak az én képzeletem szüleménye, de rögtön a vámpírok jutottak eszembe és a különleges képességük, miszerint képesek rávenni az embereket, hogy az ő akaratuk szerint cselekedjenek. De nem, az nem lehet... Olivia nem találkozhat megint össze egy vámpírral, aki megkeserítheti az életét... főleg nem olyannal, aki szórakozhat vele. Tudtam, hogy ebben a városban csak úgy hemzsegnek a vérszívók, de az én barátnőmmel egyik sem szórakozhat! - Viszont... - Emeltem fel a mutatóujjamat megköszörülve a torkomat és hátradőltem a székben. - Ez a Jason pasas gyanús nekem. Vagyis az, ahogy beszélsz róla. - Mondtam őszintén. - Mintha még a hangod is megváltozott volna... mintha sokkal jobban törődnél azzal, hogy mi van vele és vele milyen a kapcsolatod, mint azzal a másikkal. - Mosolyodtam el halványan. - De ez csak egy apró megjegyzés, amire nyugodtan reagálhatsz, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy azóta találkoztatok-e és a többi. - Pislogtam rá a lehető legszebben, ahogy csak tudtam, hiszen nagyon boldog lettem volna, ha megosztja velem a gondolatait. Persze Rómát sem egy nap alatt építették, de úgy érzem, hogy a kihagyástól függetlenül is teljesen kötetlenül beszélgettünk egymással. A fülem mögé tűrtem néhány kósza tincsemet, ám tisztában voltam vele, hogy ez csak amolyan pótcselekvés volt annak érdekében, hogy időt nyerjek a válaszom meggondolására. De mit kellene ezen meggondolnom? Fitz-el csak barátok vagyunk. - Ne már! - Nevettem fel kicsit hangosabban és a zavarom kiülhetett az arcomra is. - Miért nem hiszed el, hogy csak barátok vagyunk? - Kérdeztem hitetlenkedve. El sem tudtam képzelni, hogy több legyen közöttünk, mert annyira megértettük egymást, hogy minden másfajta kapcsolat tönkretenné a szimbiózisunkat. - Egyébként nem indult valami zökkenőmentesen a mi barátságunk sem, a fősuli érdekes volt attól függetlenül, hogy a legtöbb ember igazi kocka volt. El sem tudod képzelni, milyen hatalmi harcok folytak ott. - Csóváltam meg a fejem.
Az hogy itt van mellettem a barátnőm furcsa megnyugvással tölt el. Mintha a puszta jelenléte minden problémámat meg tudná oldani, ahogyan régen is. Teljes szívemből őszintén szerettem, amióta csak az eszemet tudom. Valahogy mindig is tudta, hogyan bánjon a szavakkal, hogy jobban érezzem magam. Vagy ne érezzem magam annyira nyomorultnak, amilyen valójában voltam. Most is két férfi között vívódom. Valaki egyszerűen megtartaná mindkettőt, hiszen mindegyik más dolog miatt áll közelebb a szívéhez. Vagy éppenséggel a külső tulajdonságaik azok, amik egyszerűen vonzzák az ember tekintetét és ezzel automatikus jogot kiáltanak ki arra, hogy ne engedjem el egyiküket sem. De én nem ilyen vagyok. Ahogyan olyan sem, aki előszeretettel fekszik le valakivel az első találkozás alkalmával. Okolhatnám az egy pohár whiskyt, ami bátorságot adott ahhoz, hogy megtegyem, de én akartam. Ahogyan Dex-el is én voltam az, aki meg akarta csókolni. – Nem vagyok pasimágnes! – Mondom, miközben fülig vörösödöm. Ha vonzok valamit azok a vámpírok. Mindkettőhöz pontosan ez az út vezetett. Dex maga egy vámpír. Jason pedig megmentett egytől. Ez az egész helyzet vicces. Megmentett egytől én mégis egy vámpír karjaiba sodródtam. Nem tudom, hogy mi az, ami megfogott benne. De őszintén mondhatom, hogy az, ahogyan a fejemmel játszadozott egyáltalán nem tetszik. Honnan tudjam, hogy nem játszadozott többször is? Lehet, hogy egyszerűen csak visszatetette a karkötőt, miután megigézett. Nem bízhatom benne. Mégis bízni akarok. Ez az egész annyira zavaros, hogy már kezdem azt hinni, hogyha így folytatom, akkor lassan, de biztosan meg fogok őrülni. – Nem tudom. A másik játszadozott a fejemmel. Legalábbis egyszer biztosan. Aztán ki tudja, hogy a felé irányuló vonzalmam nem csak egy képzelet szüleménye, amit ő diktált bele az elmémbe. Ez az egész annyira bonyolult. Aki megmentett.. Jason. Annyira zárkózott. Szabályok között élte folyamatosan az életét és úgy érzem magam, mint valami betolakodó, aki tönkretette őt azzal, hogy egy éjszakát vele töltöttem. Ami után mondanom sem kell reggel szépen leléptem. – Kezeimet az arcom közé temetem, hiszen tényleg fogtam magam és egyszerűen csak elhúztam a csíkot, mert nem tudtam milyen kínos pillanatokat hozhat még kettőnknek a reggel. – Szóval, akkor mikor fogtok ti elmenni randizni? Mert, ahogyan mesélsz róla lerí rólad, hogy szívesen elmennél vele. Plusz ugyanolyan zseni, mint te. Gondold el, hogy milyen gyereketek lenne!– Megszületne a világ legnagyobb zsenije, hiszen ha két zseni szülővel rendelkezik, ha nem is lesz született tehetség belenevelik ebben biztos vagyok.
Meglepetten, de egyáltalán nem ítélkezve pislogtam. Meglepődtem, hát persze, hogy meglepődtem, hiszen néhány levél nem tudja lefedni azt, ami velünk történt az elmúlt időkben. És az, hogy Oliviának mondhatni ilyen mozgalmas időszaka volt... nem kellett volna meglepjen, de mégis így történt. Úgy éreztem, hogy újra kell ismerkednünk, de ha más nem, akkor tényleg el kell mondanunk mindent a másiknak ahhoz, hogy minden olyan újra legyen, mint régen. Most sem éreztem feszélyezve magam és éppen ezért is kérdezősködtem, mert bíztam benne, hogy ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk, ha már mindketten ugyanabban a városban fogunk élni. A legnagyobb ajándék lett volna számomra, ha teljességgel visszakaphattam volna a már nővéremnek tekintett barátnőmet. - És ezt csak így mondod? - Kérdeztem, miközben észre sem vettem, hogy újabb mosoly ült ki az arcomra. - Micsoda pasimágnes lettél! Elképesztő! - A hangom viccelődést tükröződött, egyáltalán nem vetettem meg amiatt, mert őrlődik. Ezért vagyunk emberek, mindenkivel előfordul, hogy nem tud dönteni. - Én megértem... hiszen megmentette az életedet, persze, hogy érzelmeket kezdesz táplálni iránta. Mert ugye így van, nem? - Muszáj volt rákérdeznem. - De akkor mi van a másikkal? Ő kicsoda? Látod milyen vagy? Ismét előhozod belőlem ezt a kíváncsiságot és megint olyan gyorsan beszélek, mint akit üldöznek. - Elnevettem magam a saját és az ő reakcióján is. Tudhatná, hogy előttem nem kell szégyellnie magát. Főleg, hogy én azt is tudom, amit ő nem. És ahogy ő is megpróbálta elhessegetni a témát, eleinte nekem sem akaródzott beszélni Fitz-ről, hiszen... nem tudtam miről beszélhetnék, viszont úgy gondoltam, hogyha valamelyikőnk jobban megnyílik, akkor a másik is úszni fog az árral. - Fitz tényleg csak egy barát. - Mondtam őszintén. - De nem tudom, hogy mi lenne velem nélküle. Igazából már most hiányzik, hiszen mindennap látom... szerintem ezért várom annyira, hogy végre felbukkanjon. - Kortyoltam bele a kávémba. - Szeretek vele dolgozni, mert megért és eszméletlenül okos. És persze nagyon jó ember. - Motyogtam.
Sejtelmem sincs, hogy mit tennék, ha egyszer tényleg ez lenne a vége, ha vámpírrá válnék. Nem hiszem, hogy kezelni tudnám és nem tudom, hogy meg lehetne-e győzni arról, hogy mégis életben maradjak. Ez... valahogy kizártnak tűnik. Talán... talán a lányommal lehetne meggyőzni, de még ez sem biztos, hiszen eddig sem voltam ott neki, eddig se tudott rólam sokat, jelenleg is a szüleim nevelik őt, nem pedig én, nincs rám olyan nagy szüksége. Az, hogy ebben az esetben nem látnám felnőni igazából már csak egy apró részletkérdés... csak egy újabb dolog, amit feláldoznék annak az oltárán, hogy az életemet a vámpírok ölésére tettem fel, arra hogy megváltsam a világot, ami talán az én életemben nem fog eljönni, de... talán egyszer majd igen, talán egy következő életben. - Tudom és bízom benned, hogy megteszed azt, amit... kell. - amit kérek tőle, vagy amit a helyzet diktál. Nem mindenki egyforma, nem mindenki tudja ugyanúgy kezelni a kudarcait, mint ahogyan a vérszomjat sem. Nem akarok valami vad és vérengző vadba átmenni, ha erre valaha is sor kerülne kétlem, hogy azt lelkileg elviselném. Én az emberek védelmére esküdtem fel, nem pedig arra, hogy ártsak nekik. - Mintha egyébként olyan sokat tenném. - mosolyodom el. Na igen jó ideje nem vagyok már az a típus, aki gyakran jár szórakozni, valahogy sosem jövök jól ki belőle, úgy finoman szólva, hiszen az egyik nagy bulimnak az az lett a vége, hogy most van egy lányom, akit nem én nevelek és aki nem ismerheti meg soha sem az apját, mert én ezt nem akarom, a másiknak pedig ez a legutóbbi kis affér... szóval a bor nem igazán nekem való, ez már sajnos biztossá vált. De nem is baj, amúgy sem a szórakozással kell foglalkoznom, sokkal fontosabb, hogy helyrehozzam ezt a kis hibát és hogy tegyek róla, hogy annak a vadállatnak soha senki más ne sétálhasson bele a csapdájába, és tenni is fogok, még ha Nyx felettébb furcsán is reagál ez irányi szavaimra. - A magunk fajták sosem hagyják, hogy csak úgy gúzsba kössék őket, furcsa is lett volna. - na igen Nolan sem gondolhatta komolyan, hogy egyszerűen csak engedem neki ezt és nem fogok szembemenni az őrült kis játékával. Elég lett volna csak egy pillanatra elengednie és meglátta volna, hogy még abban az állapotban is mennyire erős tudok lenni. Amúgy is azért az hasznos, ha a vámpír, aki próbálkozik nálad nem tudja, hogy nem szuggerálhat... elég jó kis ütőkártya ez, bár sajnos csak egyszer kijátszható. Az újabb szavaira azért tényleg kissé furcsállva nézek rá a kávém felett. Lehet, hogy én látok ebbe bele valamit, és tény, hogy jó ideje nem találkoztunk, de attól még tényleg különös, ahogyan beszél és főleg az, amiket mond, mert régen azért nem így volt ez, vagy csak az én emlékeimet homályosítja el a múlt? - A halál az egyetlen megoldás, ha vámpírról van szó, te is tudod. Nem bízhatunk meg bennük és ha elengedem, akkor bármikor újra ilyesmit tehet. Ez... - megrázom a fejemet, és határozottan vizslatni kezdem őt, mintha csak a fejébe akarnék látni, pedig hát sajnos ilyesmire nem vagyok képes, pedig most határozottan jó lenne. Valami van vele és nem tudom pontosan, hogy mi. - Történt valami Nyx? - mert komolyan úgy érzem, hogy valami van itt a háttérben. Még hogy nem a halál a megoldás és hogy nincs magánál... Nem az én dolgom helyrebillenteni a megzakkant vámpírokat. Aki képes ilyet tenni azzal baj van, én meg próbáljam meg helyre pofozni, miközben másoknak baja eshet? Ez egyáltalán nem jó megoldás és komolyan nem rá vall, hogy efféle ötletekkel rukkol elő.
Abban is biztos voltam, ha egyszer eljön az a pillanat, hogy esetleg belőle vámpír lenne, akkor előbb megpróbálnék segíteni neki. Esetlegesen ott lennék és támogatnám abban, hogy ne veszítse el azt, aki egykoron volt. Talán még Adam is képes lenne bele menni abban, hogy segítsen Laurel-nek, hiszen ő a barátnőm és elméletileg Adam-nak fontos vagyok. Idős és kivételes vámpírról van szó, olyanról, aki orvos és nem engedi azt, hogy a vérszomja irányítsa őt. Tudod, hogy rám bármikor számíthatsz. – mondtam neki egy baráti mosoly kíséretében és komolyan. Láthatta a tekintetemben, hogy komolyan gondolom azt, amit mondok. Nem szoktam csak úgy ígérgetni dolgokat és nem szoktam csak úgy megölni másokat. Talán volt olyan időszak amikor tomboltam és semmi se számít, csak az, hogy minél több lényt másvilágra jutassak. Amikor Adam is eltűnt akkoriban az életemből, akkor tényleg nem számított már semmi se. Nem volt családom, hiszen a fiam is halott volt és még az idegesítő vámpír is eltűnt az életemből. De aztán szép lassan megtanultam uralni a fájdalmamat, ahogyan azt is megtanultam, hogy nem minden vámpír rossz. Miután ezeket felismertem én magam is megváltoztam, ahogyan az öldöklési szokásaim is. De aztán nekem nehogy emiatt hagyj fel a szórakozással. – mondtam neki komolyan, de egy kisebb mosoly kíséretében. Mosolyogva figyeltem őt, majd hamarosan a kávézóban kényelembe helyeztem magamat és élveztem, hogy újra meleg környezetben vagyunk. Kint a szél eléggé csípős volt és már régóta a városban mászkáltam, így igazán jól esett, hogy végre valami hangulatos kis helyre beülhettem, az meg hab volt a sütin, hogy pont egy régi jó baráttal tehetem mind ezt meg. – Nem is csodálom, hogy nem bírtál megülni a fenekeden akkor. Szerintem senki se lenne képes ilyen esetben nyugton maradni. – mondtam neki elismerően, hiszen nem lehetett semmi azt kibírni. Szerencsére velem még soha se történt ilyen és nagyon remélem, hogy nem is fog. Bár szerintem nincs olyan örült vámpír, aki szeretne összetűzésbe kerülni Adam-el, hiszen ő mégis csak kettő az egyben, ahogyan én is. Ő boszorkány és vámpír, én meg vadász és boszorkány, de én még elég kezdő vagyok. Csendesen figyelem őt, miközben ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben. Majd a kijelentésére hirtelen felkapom a fejemet, de még mindig csendben maradok. Furcsán? – kérdeztem vissza ártatlanul, mert nem szerettem volna leleplezni magamat, vagyis szerettem volna róla beszélni, hogy mi történt velem, de nem mertem. Főleg azok után nem, hogy ez történt vele. Féltem attól, hogy esetleg elveszíthetem őt, pedig hosszú idő után talán most kaptam vissza a barátnőmet. – Lehet nincs magánál vagy ezt kizártnak tartod? Soha nem tudhatod, hogy kinél mi használ. – mondom egyre halkabban, majd zavartan az itallapra pillantok, mert egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy a szavaim le fognak buktatni. - Persze, nem azt mondom, hogy veszélyeztessünk másokat, mert meg kell védenünk az ártatlanokat. De akkor is talán van más lehetőség, mint a halál. Sok vámpírnak a halál túl kegyes. – mondom neki lassan és óvatosan újra rápillantok. Nem kételkedek abban, hogy megérdemli Laurel bosszúját, de vajon a halált is tényleg megérdemli?
Kezdőlap
• 
•