- Persze, tudom de csak tényleg nem szeretnélek feltartani, meg sajnos az én időm sem véges és a páciensek is jönnek mennek - sóhajtok fel ahogy a velem szembenülő férfi markáns arcát szemlélem. Van benne valami vonzó ugyanakkor valami veszedelems is, de még nem sikerült rájönnöm mi az. Az is lehet ám, hogy csak iszonyúan az agyamra ment a munkám, és amiatt látok rémeket mindenütt, de akkor is valahogy furcsa. Elhessentem magamtól a kérdést, és hátradobom a tincseim hogy ne legyenek útba, és belekortyolok a kávéba. Isteni finom, egészen kisimul az arcom tőle, és meg kell jegyeznem hogy innen rendelek majd Rezzonak is, ő szereti a finom kávét. - Akkor jó. Bocsi, csak már... néha én is rémeket látok mindenütt - sóhajtok fel, ahogy a pohártartóval játszom. Alapvetően jók a megérzéseim, és dhampír létemre még inkább érzékeny vagyok az emberi hangulat változásaira így biztosan tudom hogy nem csalt meg a megérzésem, de nem fogom erőltetni senkinek hogy vallja be mi baja van. Van aki beszél róla, van aki nem. Én inkább utóbbi voltam mindig is, de így könnyebb és aki számít az úgyis tudja. A dhámpírságban is éppen a rosszabbik részben tartok és próbálok valahogy kivergődni belőle mert ez így nem állapot, és sehol senkire nézve nem egészséges, főleg rám. - Nyugi, nem szokásom bár Rezzo talán máshogy nyilatkozna - mosolyodom el és pajzán csillanás jelenik a szemeimben hiszen az más kategória, nem éppen publikus, de tény hogy szoktam harapni, persze csak finoman. - Igen, köszönöm. Valóban pokoli migrénem volt, és úgy éreztem mintha ezer szilánkra hasogatnák szét a fejem, és egyszerűen nem értem miért alakul ez ki folyton. Rezzo szerint mindig túlvállalom magam de... nem hinném - sóhajtok fel, hiszen igenisképes vagyok migrénes fejfájással küzdeni és elviselhetetlen hangulattal amikor jobb nekem ha mindenkitől távol vagyok. Mondjuk ez nem mindig válik be, mert legutóbb rondán kicsúszott az önkontrollom, és megtámadtam valakit, és ráadásul nekem is jött egy vérfarkas. Ott kaptam észbe hogy mégis mit csinálok. Nem volt túl jó érzés maradjunk annyiban.
- Demokrácia van, addig maradsz, ameddig szeretnél. – Ha a legutóbbi telihold alatt nem találkozom Raven-nel, most valószínűleg teljesen máshogy viselkednék a jelenlétében. Jóban voltunk mi ketten, Rezzo-nak és a húgomnak hála elég időt töltöttünk együtt, éppen ezért sohasem gondoltam volna, hogy a véletlen úgy fog minket összesodorni, hogy én farkas alakban mászkálok, ő pedig éppen egy szerencsétlenből falatozik. Nem volt bajom a vámpírokkal, nem osztottam a városban uralkodó szélsőséges nézeteket, de elgondolkodtató volt, hogy a baráti körömben vajon hányan hazudnak még arról, milyen valójában a természetük? Érthető, hogy Raven nem kezdte mutogatni a szemfogait a kert partik kellős közepén, ám képtelen voltam másra gondolni, mint hogy vajon mások tudják, hogy szabadidejében embereket eszik vacsorára? Rezzo? Esetleg a húgom? Én vagyok az, aki túlreagálja a helyzetet? Egyszerűbb lenne tiszta vizet önteni a pohárba, csak még nem alakult ki bennem kép arról, ahogy kinyögöm neki, hogy pár nappal ezelőtt találkoztunk. - Persze, minden a legnagyobb rendben. – Bólintottam és belekortyoltam a kávéba. Egyébként nem volt semmi bajom és hozzá voltam szokva ahhoz, hogyha valaki kicsit másképpen nézett, mint ahogyan szokott, Raven rögtön ráharapott. Elvégre, pszichiáter, megvannak az antennái az emberi lélek rejtelmeinek és az érzelemváltozások feltérképezéséhez. Nem illett össze a róla kialakult képpel a vérszívó jelensége. Raven alapjáraton kedves nő volt, akinek a jó napjain mindenkihez volt egy szép szava… ki tudja, talán a néhanapján előjövő hangulatváltozásaiért is a vámpír-énje a felelős? - Csak meg ne harapj! – Reagáltam a sóhajtására, rá emelve a pillantásomat. Nehezemre esett, de apró mosolyt varázsoltam az arcomra, majd felhörpintettem a még csészében várakozó kávémat. Most, hogy megtörtént ez a nem várt találkozás, nagyobb szükségem volt a koffeinre, mint gondoltam volna. Kétértelmű kijelenésemen alig rágódva figyeltem pár másodpercig, majd ismét szólásra nyitottam a számat. – Egyébként jobban vagy már? Rezzo azzal mondta le a múlt szombati jelenéseteket a szigeten, hogy migréned van. – Az érdeklődésemet egészen addig komolyan gondoltam, míg rá nem jöttem, hogy egy vámpírt nem gyakorta szokott fejfájást kínozni, arról nem beszélve, hogy vasárnap már jól volt ahhoz, hogy telihold idején felelőtlen módon az erdőben kóboroljon.
Semmi kedvem az irodámban kávézni, és úgy érzem mentem hülyét kapok ha még egy kicsit ott kell maradnom, és az idióta gyakornokommal foglalkoznom. Nem értem hogy lehet egy pszichológiai pályára készülő ember ennyire inkompetens, pedig még csak a száraz anyagot sem kérdezem ki tőle, amit sokszor csinálnak más kollegák és bevett gyakorlat szivatni a tanulókat. Az egyik nagyon ellenszenves fiút én is szekíroztam, és sikeresen el is üldöztem innen, és még csak vissza se nézett. A mostani lánnyal nem lenne bajom de a rosszabbik korszakom élem éppen és mindennel bajom van! Még az élő fával is. Miért rám szórja a leveleit, de komolyan? A kávézó se tűnik olyan nyugalmasnak de legalább kiszúrok egy ismerős alakot, és apró mosollyal ajkaimon csatlakozom Rezzp barátjához. Tőlem sem idegen de egyszerűen túl szerelmes vagyok hogy bárkit is lássak a férjemen kívül. Érdekes hogy Rezzo amolyan állandó jelenség lett és nem tudok tőle elszakadni akkor sem ha rossz napom van, vagy éppen érzelmi hullámvasúton vagyok. - Köszi. Nem maradok sokáig, csak egyszerűen képtelen vagyok több irodai löttyöt meginni és itt legalább finom kávét adnak - mutatok a két pohárra, mert az egyiket viszem magammal, a másikat meg megiszom most és bele is kortyolok. Dane-re pillantok, és mintha... valami átsuhanna az arcán, de micsoda? - Minden oké? - kérdezem inkább, hiszen talán segíthetek, már csak azzal is hogy meghallgatom. - Bocsi, nem kell válaszolnod, szakmai ártalom - ütöm el a kérdésem, zavartan hiszen ilyenkor mindig kibúvik belőlem a doktornő. - Nem a pácienseimből, hanem a gyakornokomból - sóhajtok fel ahogy hátraigazítom az arcomból a hajam, hiszen tény és való nehéz ma velem, de az alapvető szövegértés szerintem elvárható mindenkitől.
Az ebédszünet nekem is kijárt és az eltöltéséhez az egyik kedvenc helyem a rendelőhöz közeli kávézót választottam. Sokan jártam ide, talán túl sokat is: gondoltam ezt abból, hogy amikor beléptem az ajtón, már pontosan tudták, milyen kávét készítsenek nekem, amit elkortyolgattam addig, míg el nem készítik az ebédemet. Imádtam ezt a környéket. Bár a belvárosban voltunk, nem a turista-negyed közepén, tehát kevésbé állt fenn annak az esélye, hogy a városba látogatók tömkelege benyomuljon a kis helyre és itt akarjanak eltölteni egy órát a kirándulásukból. Még arra is lett volna lehetőségem, hogy újságot vagy könyvet lapozgassak, de inkább a telefonomat vettem elő, hogy átfussam a nagyvilág híreit. Egy éjszakai ügyelet állt a hátam mögött és a délutánt is magamra vállaltam, szóval nem igazán voltam képben azzal, mi zajlott a világban az elmúlt napon. Bár, ha valami engem érintő, nagyon fontos esemény történt volna, arról már valószínűleg tudnék. Ismerős hangra kaptam fel a fejemet és reflexszerűen húzódott mosoly az arcomra. Egészen addig a pillanatig nem bántam, hogy úgy döntött, csatlakozik hozzám, míg eszembe nem jutott, hogy ez a nő pár nappal ezelőtt szemrebbenés nélkül vette el egy fiatal srác életét. Hirtelenjében, mint a keserű epét éreztem a torkomban egy egyébként rám nem jellemző érzést: az undort. Raven-ből senki sem nézné ki, hogy ha úgy van kedve fogakat növeszt és megcsapolja a vele szembe jövőket… most pedig itt ül velem szemben és őszintén, ha nem jöttem volna rá a titkolnivalójára, teljesen ugyanúgy tudnék viselkedni vele, mint eddig bármikor. Szimpatikus nő volt, eszes, figyelemfelkeltő és nem utolsósorban a barátom felesége és éppen ezért napok óta töprengek azon, vajon Rezzo tisztában van-e azzal, mennyire színes egyéniség a neje. - Ne zavartasd magad. – Zsebre dugtam a telefonom és mivel nem akartam ajtóstul rontani a házba, megköszörültem a torkomat. – Csak kávészünet. – Válaszoltam a kérdésére. – Na és te? Eleged lett a pácienseidből? – Elég gyerekes kérdés futott át az agyamon: hogy játszhatja valaki egyszerre a megértő doktor és a gátlástalan gyilkológép szerepét? És vajon mióta teszi ezt?
- Oké, kimentem kávézni. Van gy óra szabadon, ajánlom hogy ez így is maradjon - viharzom el a titkárnőm mellett, ahogy a belváros kis irodámból kilépek, hogy szerezzek magamnak valahol iható kávét, mert ez a mostani benti... Nem is értem miért ilyen lett rendelve, de az biztos hogy soha többé nem bízom másra. Még hogy olcsóbb, nem érdekel! Nekem Seraffino kávé kell, abból is a kilós kiszerelés, hogy éljek, és ne tegyek kárt senkiben sem. Leginkább magamban és Rezzoban, a többi ember nem érdekel különösebben. Az egyberészes kis ruhámra csak egy piros dzsekit vettem fel, és a vállamon a miniatűr táska, ahogy haladok egy Coffee Shop felé hogy letelepedjek és kicsit kikapcsoljam az agyam hogy ne is tekeregjen olyasmin, hogy mit csinálok Rezzoval ha hazaérek. Igen, hm azt hiszem kicsit szexuális ma a fantáziám, de hát tehetek én róla? Egy félisten a férjem! Halvány mosollyal ajkaimon lépek be a helyiségbe és nézek körül szabad asztal után kutatva, mikor egy ismerős alakot szúrok ki az egyik sarokban. Dane az, Rezzo egyik barátja, és az egyik kollegém bátyja, van szerencsém hát ismerni valamelyest. Bár nem tudom, mintha rejtegetne valamit, de biztos csak a pszichiáter mondatja velem. Kikérem a két nagy pohár kávém, az egyiket itt iszom meg, a másikat elviszem magammal később, és felé veszem az irányt. - Szia! Nem zavarok? Vársz valakit? - kérdezem, hiszen szemmel láthatóan egyedül van, és ha nem vár, akkor letelepszem az asztalhoz, hiszen nem idegen. - Mi a helyzet? Te is kávé szünetet tartassz vagy már végeztél ha hazafelé mész? - kérdezgetem, hogy mégse üljünk néma csendben, azt alapvetően nem szeretem. A nyüzsgést és beszélgetést igen, na meg ha valami httérzaj is van, leginkább zene. Szoktunk néha bulizni is menni, vagy koncertre, mikor mi adja magát, és nem vetjük meg a jóféle zenei irányzatokat. Ami nyilván nem a pop.
Még mindig alig hittem el, hogy nem csupán káprázik a szemem vagy játszadozik az elmém. Ha ez a találkozás azelőtt történt volna, mielőtt belemélyedtem a természetfeletti világába, akkor már minden bizonnyal kényszerzubbony lett volna rajtam, mert nem fogadtam volna el az igazságot, miszerint Brett élt. Ebből volt a legnagyobb bajunk a múltban is: nem szerettem engedni a véleményemből, elhinni azt, ami számomra lehetetlen volt vagy éppen nem akaródzott bevallani. Brett halála fordulópont volt, ha nem lett volna az a baleset, az én életem sem biztos, hogy a jelenlegi irányába fordult volna. Ki tudja, mi lenne most, ha nem akkor, hanem pár hónappal később váltom ki az átkomat? Vagy ha most is normális, átlagos emberként kellene élnem a hétköznapjaimat? Nem volt a fejemben olyan kép, amelyben ne tartozott volna hozzám a falkám, a város bajai és ne állandó feszültségben, szinte fenyegetettségben éltem volna az életemet. Nem tudtam magamnak másik létet elképzelni, főleg, hogy így nem kellet megfelelnem semmilyen elvárásnak, azt csinálhattam, amit akartam, mondhatni szabad voltam, mint a madár. - Most már valószínűleg semmi bajod nem származna abból, ha egy szikla szélén beszélnéd próbálnád megoldani a konfliktusaidat. - Elnyomni a vámpírok iránti, alapvető ellenszenvemet egyáltalán nem volt könnyű, de nem voltam annyira gyerekes, hogy rá vetítsem ki az ilyesfajta gondjaimat. Bár már nem is ismertem a velem szemben ülő férfit... hosszú évek teltek el és ki tudja, mit csinált, hol járt, milyen irányt vett az élete. Eddig nem sokat kötött az orromra és nem is várhattam volna el, hogy teljes képet adjon az elmúlt éveinek történéseiről, de megvolt benne a szándék, hogy tudjam, mi van vele. Még akkor is, ha jelenleg egyszerre élveztem magam rosszul, kényelmetlenül, tehetetlenül, ugyanakkor teljesen leszedálva, csodálkozva és nosztalgikusan, hiszen az arcára nézve megannyi emlék rémlett fel előttem. - Lehet én megijedtem, de te túlságosan is nyugodt vagy. - Közöltem vele az észrevételemet. Mintha mindenbe beletörődött volna, egyáltalán nem olyannak tűnt, mint régen. Akkoriban hozzám hasonló volt, éppen ezért... most már akár be is vallhattam volna neki is, hogy igen, szerettem, de nem láttam szükségét. - És most? Mit fogsz csinálni? Itt voltál, láttál, mi következik? - Vajon vannak tervei, elképzelései? Valaki, akivel megoszthatja ezeket? Régen azt hittem, hogy mi ketten nagyon sokáig fogjuk húzni egymás mellett, de beismerni, hogy ezt szerettem volna felért egy céltáblával a szívemen és azt már akkor sem voltam hajlandó elviselni.
Még számomra is érthetetlen, hogy miképpen lehetek az, ami. Értetlenül állok a kérdés előtt, hogy egyáltalán kinek származik ebből bármi is, hogy én vámpír vagyok. De az igazság az, hogy még senki nem kopogtatott az ajtómon, hogy bekopogtasson egy szívességért. Ezért persze természetesen hálás is vagyok, mert ki tudja, hogy ki és mit akarna behajtani rajtam. Ugyanakkor azért is állok értetlenül a dolog előtt, mert nem tudom hová tenni az egészet és, ha végre valaki felbukkanna az életemben, hogy úgymond felvállalja a tetteit, akkor már lenne valaki, aki képes lenne válaszokkal szolgálni, hogy miért. Mintha tudta volna, hogy a sorsom valahogy a halálba vezet. Vagy tudta egyáltalán? Az is lehet, hogy valamibe beleittam, amibe nem kellett volna és nem is nekem szánták. Parti drog helyett vámpírvérrel tömnék az embereket valahol? Fogalmam nincs, de az a baj, hogy az idő már elmosta a nyomokat, ha voltak is. Ebben teljesen biztos vagyok. - Szeretném azt mondani, hogy gyűlöllek, de az igazság az, hogy azon már régen túl vagyok. Gyűlöltelek, persze. Mert nem voltál hajlandó elismerni az igazságot, amit mind a ketten tudtunk. De túlságosan is erőszakos voltam veled ezen a téren, úgyhogy azt hiszem meg kell értenem a dolgot. Most már legalább tanultam annyit a hibámból, hogy ne egy szikla szélén próbáljam megvitatni bárkivel is az ellentéteinket. - Keserű mosoly kúszik az arcomra, ahogyan visszaemlékezek az egész pillanatra. Szinte nevetséges voltam. Gyerekes. Rettenetesen gyerekes módon viselkedtem. Hisztiztem, mert nem kaphattam meg azt, amit akartam, hogy elismerje a nyilvánvalót. De most már teljesen mindegy, hogy mit vágunk a másik fejéhez nem tudjuk visszapörgetni az időt, hogy bármit is megváltoztassunk. El kell fogadnunk, hogy itt tartunk. Lényegében ellenséges oldalakon. Ő is megváltozott azon az éjszakán és én is. Mindkettőnk előhívott valamit önmagából, ami addig mélyen szunnyadt. De én még nem is tudtam, hogy ez lakozik bennem. Életemben nem voltam olyan összezavarodott, mint akkor. Mert meghaltam. De mégis éltem. Vértenger vett körül, de mégsem volt semmi bajom. Olyan volt az egész, mint egy rémálom. - Őszintén.. Csak látni akartalak. Szükségem volt erre, hogy lezárhassam magamban. Még akkor is, ha ez azzal járt, hogy kis híján rád hoztam a frászt. - Egyáltalán nem állt szándékomban megijeszteni. Csak szükségem volt arra, hogy tudja élek, hogy lássam mégis meddig jutott az életével, vagy éppen merre tart. Annyi düh tombolt bennem, hogy azt szinte hihetetlen. De valahogy minden egyes vele töltött perccel az egész köddé válik. Csak úgy, mint a régi időkben. Képes volt egy pillanat alatt olyan tüzet csiholni bennem, hogy senki nem tudott leállítani, ugyanakkor ő volt az, aki képes volt megnyugtatni. Furcsa.. Annyi mindent jelentett nekem most pedig szinte már nem több egy idegennél.
Az, hogy itt ült előttem a férfi, akit -még ha nem is vallottam be magamnak sem- egy időben mindennél jobban szerettem és éppen emiatt véletlenül meg is öltem, nem volt mindennapi. Nem számítottam arra, hogy bármikor fel fog bukkanni az életemben, hiszen a halál az én értelmezésembe egyet jelent a véggel és nem valami új kezdetével. Persze azzal sem számoltam, hogy Brett valamibe belekeveredhetett és emiatt vámpírvér került a szervezetébe... miért? Nem hittem én semmilyen felső hatalomban vagy sorsban, hogy annak szegezzem a kérdésemet, de valami biztosan így rendezte a dolgokat. Karma? Ez lenne a büntetésem azért, mert nem térdepelek minden nap a templomban és bánom meg a bűneimet? Elfogadom, de pont Brett? Ő egy rendes srác, akinek az volt az egyetlen baja, hogy találkozott velem. Miattam sodródott ebbe a helyzetbe is, enyhe bűntudatot éreztem emiatt. Vámpír lett és én ebben szépen közrejátszottam... az egyik legmeghatározóbb személy az életemben az általam leginkább gyűlölt faj tagja lett. - Csináld, ami jólesik, Brett. Ha még mindig szeretnéd, akkor mondd ki azokat a szavakat, nem számít milyenek vagy miről szólnak. Van egy olyan érzésem, hogy gyűlölsz... - Egy pillanatra az ajkaimba haraptam és lehajtottam a fejem, aztán összeszedtem magam és ismét a szemeibe néztem. - Én is gyűlöltem magam, miután megöltelek. El sem tudod képzelni, mennyire fájt. Azt hiszem, erről csak a húgom tudna mesélni neked... senki másnak nem hagytam, hogy lássa, mennyire fáj, hogy nem vagy velem, csak neki. De ha aznap éjjel nem löklek le arról a szikáról, akkor nem váltottam volna ki az átkom. Magamat ismerve lehet, hogy két nap vagy három hét múlva okoztam volna egy balesetet, de így az összes, miattad érzett fájdalmamat bele tudtam sűríteni a kialakuló terveimbe, a tetteimbe és... egy teljesen másik életbe kezdhettem bele. Tartozom neked annyival, hogy ezt megköszönjem. - Durva és undorító, ám az ő halála hozzájárult az én fejlődésemhez, nem is akárhogyan. Sokkal tartoztam Brett-nek és nem úgy akarta neki meghálálni a segítségét, hogy hozzájárulok a vámpírrá válásához. Jelenleg eléggé rosszul voltam a helyzettől. - Mindenkinek szüksége van a lezárásra. - Még akkor is, ha az enyémtől éppen most fosztott meg. Az, hogy él, mindent újraértelmeztet vele. - Segíthetek a tiédben, mert gondolom én lennék a te lezárásod. Mit szeretnél, mit tegyek? - Tartoztam neki ennyivel, nem tagadhattam meg tőle az újrakezdés lehetőségét.
A kapcsolatok soha nem egyszerűek. Soha nem egyszerű igazából semmi sem, de amikor az egyik fél szerelmes lesz és arra a másik fél még nem áll készen, vagy magában a kapcsolatban, vagy pedig úgy egyáltalán nem áll arra készen, hogy a szerelmi szinte vigye az egészet, akkor kezdődik egy hatalmas lavina, ami beterít mindent és mindenkit. Velem legalábbis így történt. Beleszerettem egy vörös démonba aztán a jutalmam az lett, hogy meghaltam, mert túl korainak érezte. Vagy egyszerűen csak nem állt arra készen, hogy velem legyen úgy igazán. De ezért igazából nem is érzem azt, hogy én lennék a hibás és már nem is tudom, hogy hibáztatom-e őt. Mindketten hibáztunk inkább így fogalmaznék, hiszen hibákat mindenki követ el, habár én sosem löktem le volna egy hatalmas szikláról csak, mert nem mondja viszont, hogy szeret. De mindannyian más emberek vagyunk. - Nem mondhatnám, hogy túlságosan volt más választásom. - Nem hiszem el, hogy képes még a szememre vetni azt, hogy véletlenül megigéztem a családomat. Nem én kértem ezt az életet. Én nem vágytam ekkora marhaságra. Egyszerű emberi élettel is ki voltam békülve. Nekem aztán nem volt szükségem arra, hogy ezt a pluszt belekeverje valaki az életembe. A legrosszabb még mindig az, hogy fogalmam nincs, hogy kinek is köszönhetem ezt a kis ajándékot. Mert még mindig nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Azt sem tudom, hogy mégis mivel érdemeltem ki ezt az egészet. Követtem őt az egyik hátsó asztalhoz, ahol mind a ketten helyet foglaltunk. Beszélgetnünk kellene. Főleg, mivel annyi mindent akartam neki mondani, de most valahogy már egyiknek sem találom a lényegét. Meg már nem is igazán érzem azt, hogy lenne értelme. Látni akartam és helyrehozni azt, amit tönkre tettünk. Mert mindketten hibáztunk. Ő, hogy kipróbálta tudok-e repülni én pedig, hogy ennyi ideig nem jelentkeztem nála. - Annyi mindent akartam mondani neked az elmúlt időszakban. De sosem találtam a megfelelő szavakat arra, hogy elmondjam neked mindazt, amit érzek. Vagy, hogy mennyire fájt az, hogy tulajdonképpen megöltél. De most már nem látom értelmét, hogy mindezt a fejedhez vágjam úgy, ahogy akkor akartam, mert begyógyult a seb, amit ejtettél rajtam, legalábbis folyamatban van. Én pedig egy új fejezetet akarok nyitni az életemben, amihez arra van szükségem, hogy lezárjam az eddigieket. - Kettőnk kapcsolatát sosem sikerült igazán lezárnunk és most pontosan erre van szükségem. Egy lezárásra.
Dehogy hibáztattam én a családját. Vállaltam a felelősséget minden egyes tettemért, kinőttem már abból a korból, amikor másokra fogtam a cselekedetek megtörténtének okait, ez az óvodában és az általánosban tuti stratégiának tűnt, ám mára inkább lett szemforgatást előidéző viselkedés, mint felnőttekhez méltó. Bár jobban belegondolva az sem állt a legjobban kezelt helyzeteim listájának első helyén, ami jelenleg lejátszódott ennek a kávézónak a belsejében. Beletelt némi időbe, míg megemésztettem, hogy Brett meghalt… aztán jött annak a részletnek a feldolgozása, hogy én öltem meg. Ezzel az első pillanattól kezdve tisztában voltam, mégis mire elérte az agyamon kívül a másik létfontosságú szervemet, a szívemet is a tudat, addig eltelt egy kis idő, minden bizonnyal azért, hogy ne haljak rögtön bele a fájdalomba. Mert szenvedtem. Nem mutattam ki, erősebbnek hittem magam attól, hogy könnyeket hullajtsak és sebezhetőnek tűnjek, esténként, amikor a házban már mindenki elhallgatott mégis zokogva aludtam el és reggelente hosszú ideig nem volt kedvem kikelni az ágyból. Azon az éjszakán dühös voltam rá, irritált, idegesített és meg akartam szabadulni tőle, utána pedig hiányzott és elviselhetetlenül fájt a gondolat. A megölésének a gondolata. Később abban találtam vigaszt, amit ezzel kaptam… az átkom számomra ajándék lett, valami, amibe kapaszkodhattam és ami ismét különlegessé tehetett, ha már Brett nem volt mellettem. - Nekem úgy tűnik végül egész jól belejöttél ebbe az életbe is. – Most éppen elkerült az epés megjegyzésekre való hajlam, egyszerű ténymegállapítás volt ez a részemről. Igaza volt, én kergettem a vámpírlétbe, de ha valamit, hát ezt nehezemre esett elismerni mindig és ezt ő tudta a legjobban. – Legalább a családod nem dobott ki. Csodálom, hogy nem próbáltak meg lebeszélni arról, hogy megkeress engem. – Semmi bajom nem volt a szüleivel, a húgával pedig egyenesen idilli kapcsolatot ápoltam és tudtam, mennyire közel állnak egymáshoz a tagok a családjában, ezért is esett nehezemre elképzelni, hogy támogatták a meglátogatásom ötletét. Sőt, csoda, hogy a húga még nem jött el kikaparni a szemem… ám nem muszáj nekik arról tudni, hogy ő itt van. - Üljünk le és akkor… beszéljünk. – Ugyan én ültem, de egy szempillantás alatt pattantam fel és vettem az irányt az egyik hátsó asztalhoz, ahol leginkább csak olyanok foglaltak helyet, mint mi. Én magam is nem egyszer láttam már azt az asztalt asszisztálni egy szakításhoz vagy veszekedéshez, az azt körbe ülők úgy hitték, senki sem figyel rájuk egy eldugott helyen. - Persze, hogy megkönnyebbültem. Életben vagy, még akkor is, ha ezt a létet a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám. És akármennyire nem látszik, örülök, hogy viszonylag jól vagy. - Mély levegőt vettem. Azt hiszem elérkeztem életem egyik legkínosabb beszélgetéséhez, amiben elképzelésem sem volt arról, mit mondjak. - Szóval rajta, zúdíts rám mindent, ami felhalmozódott benned az évek során. Kibírom. - Tekintetemet az övébe mélyesztettem, hogy lássa, komolyan beszélek. És azután, hogy ímmel-ámmal feldolgoztam a halálát, rosszabbat nem kaphatok tőle.
Szükségem volt arra, hogy beszéljek Faye-el. Elég sokáig tartottam a sötétben a dolgokkal kapcsolatban, de az igazság az, hogy jobb volt így. Képes voltam feldolgozni az egész dolgot, ami velem történt. Nem kellett magyarázkodnom túl sokat a családomnak, mert tudták jól, hogy makacs vagyok. A halálhíremhez sem kellett sok nekik, amelyet persze csak Faye számára terjesztettek el, de idővel rájöttem, hogy az egész azért ment ilyen simán, mert megigéztem őket az akaratom nélkül. De most ez már nem számít. Mert nem tudom visszacsinálni és nem is igazán akarom. Minden úgy volt tökéletes, ahogyan történt. – Nem kell őket hibáztatnod. Az egész egy apró baleset volt. Azt hiszem annyira azt akartam, hogy úgy tegyenek, mintha meghaltam volna legalábbis, mikor veled beszélnek, hogy egy véletlen folytán sikerült őket megigéznem. – Lehet, hogy most szándékosnak tűnhet, de igazából nem érdekel, hogy mit gondol Faye. A legutolsó emberek között van, aki ítélkezhet felettem. Szó szerint. Ő volt az, aki lelökött engem egy szikláról, mert nem volt képes megemészteni, hogy szerettem, de az igazság az, hogy most már hiába keresem a szemében azt a nőt, akibe beleszerettem nem találom. Úgy érzem, hogy az a nő meghalt abban a pillanatban, amikor én is. Megölte. Ahogyan engem is. – Szükségem volt időre, hogy megtudjam mi is történik velem, mert elhiheted, hogy eléggé meglepődtem, amikor fogalmam nem volt arról, hogyan ébredhetek fel egy olyan sérülés után, amit nem szabadott volna túlélnem. Meg persze az már teljesen más kérdés, hogyan küzdöttem le az ingert, hogy az egész családomat lemészároljam, amikor az egyikük elvágta a kezét, vagy valami baleset érte.. Időre volt szükségem. Térre, hogy össze tudjam szedni magam eléggé. – Hozzászokni egy teljesen más világhoz, amiről egészen odáig fogalmad sem volt. A mai napig nem emlékszem, hogy mégis kinek állt szándékában engem átváltoztatni. Vagy, hogyan került a szervezetembe vámpír vér. De semmi nem marad örökké titok. Előbb vagy utóbb minden ki fog derülni. – Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy te és én elbeszélgessünk egy kicsit. Most ne mondd azt, hogy nem könnyebbültél meg, hogy mégsem öltél meg. Csak egy másik fajta halálba üldöztél. – Most már soha nem lehet meg minden, amiről álmodtam. Egy normális család, egy normális élet. Romba döntötte, mintha semmit nem számított volna, mert egyszerűen bepánikolt.
Azt sem tudom, egyáltalán mi vehette rá arra, hogy a városba jöjjön. Velem tervezett találkozni? Én is kellenék a lezáráshoz? Persze, biztosan.. ha engem löktek volna le egy szikláról, akkor nagy valószínűséggel szintén azzal az emberrel kezdeném, aki ezt tette. De miért most? Évekkel később, amikor már az a lehetőség is adott volt, hogy teljesen elfelejtse a történteket. Új esélyt kapott, olyat, aminek ha jól gazdálkodik vele, akkor akár örökké is kitarthat... bárhová mehetne, bármit csinálhatna, bárkivel lehetne, ennek ellenére ő itt volt. Úgy éreztem magam, mintha a fegyver sütné el a bankrablót: én voltam az, aki jól jött ki a dologból, mégis nekem kellett széket keresnem, nehogy összeessek. Nem hittem volna, hogy ilyen hatással lenne ráma felbukkanása, ám elnézést kérek, nem szoktam halottakkal összefutni. - A temetésedre sem mentem el. - Szólaltam meg rá nézve. - Mindenki azt hitte, hogy baleset volt és a testvéred azt mondta, hogy a rendőrök szerint állatok hurcolták el a tested, ezért csak jelképes lesz a temetés... végig tudták, hogy életben vagy, ugye? - Nem mintha fontos lenne, csakhogy muszáj volt beszélnem valamiről. Az arcára néztem, amikor úgy gondoltam, hogy a sajátom látványa a sápadtságtól már nem lehet annyira rémisztő, hogy tényegesen meghaljon és amúgy is utáltam ilyen lenni... nem is volt szokásom a gyenge idegzetűek tűborát erősíteni, megpróbáltam összekaparni magam, ezért megköszörültem a torkomat. - Mit csináltál eddig, ha csak most jutott eszedbe a továbbhaladás? Ültél otthon és néztél kifelé a fejedből? És mit akarsz tőlem, mit mondjak? - Rátámadni a legaljasabb dolog volt amellett, hogy elvettem az életét, de ahhoz sem voltam hozzászokni, hogy szembejönnek velem a hibáim. Vagy nem hibáztam vagy nem mertek szólni és rájöttem magamtól is, mit rontottam el... a szemere senki sem szokta vetni a cselekedeteimet, viszont Brett a jelenlétével is ezt tette. - Te mit akarsz csinálni? Mit találtál, ami miatt most érezted szükségét annak, hogy visszagyere? - Kérdeztem rá arra, ami inkább foglalkoztatott.
Kétlem, hogy valaha is képes leszek őszinte érzelmeket táplálni egy nő iránt. Azt ő könnyedén tette tönkre anélkül, hogy belegondolt volna a következményekbe. Bár, ha elönti a düh nincs, aki megállítsa. Erre pedig a halálom a tanú. Meghaltam, mert én komolyan szerettem őt. Talán túl gyors volt a számára, de az is lehet, hogy egyáltalán nem állt készen a dologra, de nem az én dolgom eldönteni. Egyszerűen azért jöttem ide, mert szükségem van egy lezárásra. Nem tudom úgy élni az életemet tovább, hogy kirekesztem őt a világomból és mindenkit, akinek hozzám kapcsolata van. Az egész családom kizárta az életéből Faye-t. Ahogyan kértem. Jobb volt nekünk így, de engem mégis felemésztett legbelül és lehet, hogy most kissé a frászt hoztam rá, de meg kell mondanom, hogy azért én is eléggé rettegtem a zuhanásom pár másodpercében, amikor lezajlott bennem, hogy ennyi volt számomra az élet. Aztán felébredtem, összezavarodottan, mintha semmi nem történt volna. Új lehetőséget kaptam, amit nem vesztegetek el, de előtte szükségem van egy tényleges lezárásra. Amikor mindketten véget teszünk az egészre és nem csak én zárom le magamban. Mindkettőnknek szüksége van erre. Hátrálok egy lépést, mert láthatóan nem örül annak, hogy csak így felbukkantam. Annak pedig végképp nem, hogy segítő kezet próbálok neki nyújtani, mert újra és újra elutasítja. – Nem aggódom. Udvarias voltam. – Régen nem az én dolgom, hogy aggódjak érte, habár nem tehetek róla, hogy pár porcikám még mindig törődik vele. Nem tudom az egészet csak úgy kidobni az ablakon, mintha soha nem létezett volna. Őszintén szeretem, talán életemből először úgy igazán. Ő pedig kegyetlen módon kidobta az ablakon, vagy ami ide jobban illik, lelökte a sziklán. – A családommal éltem, mintha mi sem történt volna. Most pedig visszajöttem, mert szükségem van egy lezárásra, hogy képes legyek tovább haladni az életemmel. – Nem ragadhatok le egy olyan dolog mellett, ami régen nem működött már. El kell ismernünk, hogy nem vagyunk egymáshoz valóak. A világról való elképzelésünk nem ugyanaz. Meg nem is egyszerű valamit megjavítani, ami ilyen keményen elromlott. Azért mégis, hogyan felejtené el bármelyikünk is, hogy megölt engem?
Megcsóváltam a fejemet. Vizet? Egy fejbevágásra lett volna szükségem, ami mély álomba taszít és és abból felébredve eltűnik előlem minden, de legalábbis a jelenleg szellemnek hitt Brett képe. Lelöktem egy szikláról. Egy olyan esést senki sem élhetett túl, ám... vámpírvér volt a szervezetében. Ez lenne a büntetésem azért, amit tettem? Aznap éjszaka felforrt a vérem a dühtől és hirtelen felindulásból tettem azt, amit, nem terveztem meg előre... baleset volt, nem csak az övé, az enyém is. És hiába próbáltam elfelejteni, hiába örültem annak, hogy a halálával farkas vált belőlem és azóta több dolgot értem el, mint emberként valaha. Tanulhattam volna, elhelyezkedhettem volna könyvelőként, de soha nem vonzott az a világ és miután rájöttem, mi rejtőzik bennem, eszem ágában sem volt a részese lenni. Örültem egy új életnek, csakhogy végig bennem volt a tüske, amit a régi véget érésének hogyanja szúrt bele a szívembe és nem szedte ki onnan semmi és senki. Az enyém egy sötét tündérmese volt, lovag nélkül, hiszen megöltem őt... még akkor is, amikor dühös voltam rá és elméletileg már semmi sem kötött össze bennünket, szerettem az előttem állót, aki vámpírrá változott. A rosszullét kerülgetett, kihúztam a kezemet az övéből és úgy döntöttem, lehet jobb lesz, ha leülök, hiába nem akartam. A pult melletti székre helyezkedtem, nagyot nyeltem, mielőtt ismét megkerestem volna az arcát a tekintetemmel. - Ne aggódj értem ennyire. - Nyögtem ki. Nem voltam fából, a létfontosságú szervem igenis összefacsarodott rá pillantva. A sors kegyetlen egy jószág, ha már a kávémat sem ihatom meg anélkül, hogy ilyen találkozásoknak legyek a résztvevője. Képtelen voltam levenni rólam a szemeimet, semmit sem változott az elmúlt évek során. A vámpírlét gyönyörűségei, gondolom... annyi kérdésem lett volna, de egyik sem jött a számra, emellett erős késztetést éreztem arra, hogy nekiinduljak és elfussak. Én erre... nem voltam felkészülve, akárhogy nézzük. - Hol voltál? - Kérdeztem végül. Anélkül is tisztában voltam a ténnyel, hogy én okoztam a halálát, hogy felemlegette volna, sokkal jobb volt, hogy ismét emlékeztetett rá. - Végig New Orleans-ban vagy... mit csinálsz most itt?
Tisztában vagyok vele, hogy ez nem egyszerű eset a számára. Nekem sem volt túlságosan könnyű az egész. Feldolgozni, hogy megváltoztam mégis a megszokott ütemet diktálni az életemben nem olyan egyszerű, mint az elsőre tűnik. De képes voltam rá és megcsináltam még akkor is, ha a húgomban sikerült felébresztenem a gyanút, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Bár szerintem ő inkább csak a szerelmi életem miatt aggódik, hogy Faye óta rá sem néztem senkire és róla se szívesen beszéltem. De mégis mit mondhatnék, mikor úgy végződött a kettőnk kapcsolata, hogy én elméletben meghaltam, mert szó szerint jobb döntésnek ítélte azt, hogy fizikailag is ellök magától és nem csak lelkileg. De nem várok magyarázatokat. Főleg azok után nem, hogy így finoman szólva is a frászt hozom rá a jelenlétemmel, mert látszik rajta, hogy nem hisz a szemének. Igen, a halott ember visszatért. Hogy mire várt eddig? Azt ő maga sem tudja. Talán nem volt elég bátorsága. Vagy egyszerűen csak idő kellett, hogy mind a ketten feldolgozzanak valamit, ami igazából meg sem történt. Nem adtam életjelet magamról és kegyetlen módon most is csak felbukkanok a semmiből. Még a végén azt hiszi, hogy megőrült. Habár azok után, amit én tapasztaltam bármi lehetséges. – Biztos vagy benne? Egyáltalán nem nézel ki jól. Ezt pedig most nem sértésnek szántam. Esetleg kérjek neked egy vizet? – Talán nem kellene ennyire tolakodóan gondoskodónak lennem, de szerettem őt, szeretem is. Csak egyszerűen ő erre még nem állt készen. Én pedig mást nem tehettem, mint elfogadtam. De ez nem azt jelenti, hogy képes lennék úgy leélni egy örökkévalóságot, hogy legalább egyszer nem próbálok meg vele beszélni. Épp elég büntetés volt a számára az, hogy jó pár éve nem találkoztunk és ebből adódóan pedig rengeteg évet átszenvedett a halálom miatt, ami nem történt meg teljesen. Lehet, hogy kegyetlenség volt a részemről, de dühös voltam. Akkor pedig úgy akartam, hogy ő is szenvedjen, ahogyan én is. – Tudtommal te voltál az, aki lelökött engem a szikláról. Azon felül, hogy mégis miképpen kerülhetett valami olyan dolog a szervezetembe, aminek nem kellett volna ott lennie arról kérdezz meg valaki mást és aztán, ha megtalálod a választ, keress fel engem is, mert ténylegesen érdekelne, hogy volt ez lehetséges. – Semmit nem tudok az átváltozásom körülményeiről. Először azt sem tudtam, hogyan lehetséges, hogy életben vagyok. Utána pedig, mikor megtudtam miképpen lehetséges az ilyesmi.. Nem igazán éreztem magam előrébb.
Jó pár éve nem ismertem barátságot, hitet és családot. Ezek olyan fogalmak voltak, amik nem vegyülhetnek egy bérgyilkos életébe. Még hogy nincs az a pénz, amiért cserbenhagyunk egy barátot... dehogynem. Főleg ha bérgyilkosok vagyunk. Az életemben elég látványosan váltakoznak a színek, hol fekete minden, hol fehér. Egykori barátom vitt bele némi színt, s én amikor éppen nem tündököltem attól, hogy szerencsés vagyok. Vonzottam a szerencsétlenséget, amely segítségével bebizonyosodott hogy apámnak valamennyire igaza volt velem kapcsolatban. Csak egy hülye selejt maradok egész életemben. De az öreg megcseszheti, mert tévedett. Ennyit a kettőnk történetéről, ő sose becsülte meg egyetlen fiát, csak azért mert farokkal született, nem úgy mint a drágalátos nővérem. Ő aztán olyan tökéletes lett, hogy nyalni kell a talpa nyomát is, épphogy az orvosi diplomát le nem kapták a falról, s nyalták végig azt is keresztben. Aztán pedig vissza. Ettől eltekintve mégis ő az, aki teher módjára otthon él a hülye gyerekszobájában, s a szemem előtt megjelenik a kép ahogy abban a nevetséges környezetben magolta az emberi szexualitást. Micsoda vétek és hiba. Csak a feszület hiányzott a falról mindig is, mert mi olyan k*rva nagy keresztények voltunk, ott is a durvábbik fajtából. Szegény nővérem, épphogy nem lett még a keze is megtörölve, mielőtt leült az asztalhoz, nagyanyám még őt is megfenyegette, hohgy ha orvos lesz, többé nem ülhet le a vasárnapi ebédnél az asztalhoz. Mondjuk személy szerint ezen csak röhögtem, mert engem nem érint annyira a nővérem hiánya. Hülye nyalakodó orvostanonc. Én más lettem. Kitörtem. Talán az agresszió, amelyet elfojtottam, váltotta ki belőlem, hogy végül ilyen tevékenységi körrel rendelkezem ma. Biccentettem. - Foglalj csak helyet. - mondtam, majd belekortyoltam a kávébe. Mit kellett volna tennem? Ez volt a célom. Utáltam egyetül kávézni, még ha a hölgyeményt nem is ismertem. Látványra nem rossz, és ez most elsőszámú volt. Csak egy mosoly rajzolódott arcomra, mikor sikerét kifejezve meghallottam élénk, vidám hangját. - Öröm látni, hogy ebben a városban még akadnak vidám arcok. - sóhajtottam fel, majd letettem a kávésbögrét. - James vagyok. - nyújtottam felé a kezemet. Nem akartam ráerőltetni a beszélgetést. Hát csak vártam, hátha partnerem lesz benne.
Hát az utolsó küldetés óta annyira fáj a vállam, hogy ideje lenne elmenni orvoshoz, mert nem épp a legszerencsésebb, ha el van törve és így... "vadászok". Utálom, hogy én vagyok a csali, de a sok edzés és gyakorlásnak köszönhetően egyre erősebb vagyok, és lassan már képes leszek egyedül is megölni egy vámpírt. Nem, nem épp ez a legfontosabb dolog az életben másoknak, de nekem igen... Anyut egy vámpír ötlet meg és megesküdtem arra, hogy megtalálom és nem hagyom boldogan élni a gyilkost... Hiába most nem ez a legfontosabb, hanem az iskola, megint jön egy nagy zh időszak, amitől már most rettegek. Egész nap tanultam, zsibbad az agyam, ideje lenne felöltözni, kiszabadulni a könyvek börtönéből, felöltözni és inni egy kávét. Szerencsére a nénikém most velünk lakik és nem kell apura figyelnem, van szabad időm, nagyon is sok. Kiszálltam az ágyból, levettem a rózsaszín pizsimet, lerúgtam a lábamról a rózsaszín nyuszis papucsot és a szekrényem elé sétáltam. Mit vegyek fel, miben menjek el? Hm... jó idő van, süt a nap, akkor meg is van. Barackszínű kötött felső, rövid fekete farmer naci és egy fekete bakancs, virágos fülbevaló és a szerencse nyakláncom. Elkotortam a kis táskámat és beledobtam a telóm, pénztárcám és kulcsaimat. Kimentem, apu épp nagy bemutatót tartott, hogy ő megtalálja a vámpírokat, majd elhagyja a száját az egyik kósza gondolatom... remélem sikerül a vizsgám. Érdekes, vagyis fura és kellemetlen érzés, de hát ez van, ha egy bolond gondolatolvasóval élsz egy házba. gyorsan nyomok egy puszit homlokára és megölelem a nénikémet, majd elindulok a kávézó felé. Mikor elérem az épületet, benyitok az ajtón és a csengő már jelzi is, hogy egy új vevő érkezett a zsúfolt kávézóba... Tényleg nagyon zsúfolt volt a hely, szinte nem is láttam szabad helyet, ahova letudnék ülni. Előbb a kávé, aztán a hely. A pult felé sétálok, megrendelem a kávémat, majd elindulok az egyetlen szabad hely felé az épületben... Remélem egy kedves ember elé ülhetek le, nem pedig egy bunkó mellé, bár az a bajom hogy nem tudok bunkó lenni, mikor nekem jön egy nő út közben, azt mondja nekem, hogy neki mentem, miközben ő jött nekem... nem szeretek vitatkozni, inkább elmosolyodtam és elnézést kértem, majd folytattam az utamat, míg végül oda értem. - Jó napot, remélem nem baj, ha leülök. - köszönök, vagy mit csinálok éppen, majd kihúzom a széket és leülök rá, miközben mosolygok. Elővettem a telefont, mert jelezte hogy egy új emailem érkezett, majd megnyitom és elolvasom a tartalmát. A két hete beküldött dolgozatomról van szó, hibátlan lett. - Siker!... Elnézést. - hirtelen kicsúszott hangosabban a szó a számon, mint terveztem, épp ezért kértem illedelmesen bocsánatot, majd megnézem az előttem ülő férfit, mert férfi ült előttem, majd elmosolyodom. Mondanom kéne neki valamit? Nem... én vagyok a nő, ha beszélgetni szeretne, akkor ő szólít meg, ezt így illik.
A város egyik legjobb kávézójának egyik asztalánál üldögéltem. Bérgyilkosként megengedhettem magamnak azt, hogy ilyen giccses helyen fogyasszam el a reggeli kávémat, és nem kellett azon gondokodnom, hogy talán holnap már nem lesz miből kenyeret vásárolni. Merész hasonlat, de onnan, ahonnan jöttem, ez eléggé nyilvánvaló élethelyzet volt. Az apám sem tudta mindig megadni azt, amire vágytunk. Soha nem szerettem őt, elvégre állandóan azt éreztette velem, hogy én egy semmirekellő vagyok, és soha nem leszek jó semmire se. A húgom volt a megtestesült jóság, az állandó példakép, a lány, aki végül az orvosi karon kötött ki. Én pedig már majdnem hánytam attól az értelmi fertőtől, ami minden egyes alkalommal ejutott hozzám, ha beléptem a családi házba. Mintha nem is ugyanaz a vér folyt volna az ereinkben, és ellenkező esetben ő nyilván ugyanezt érezné a helyemben. Hol is tartottam Igen, megengedhettem magamnak. Azt is meg kell mondanom mellé, hogy nagyon sok átdolgozott éjszaka gyümölcse az, amim most van. Rengeteg vért láttam már... de még mennyit. Hétköznapi emberek számára mindez gyomorforgató volt. Arról már nem is beszélve, hogy az én munkám még lényegében light-osnak is mondható, hiszen nem szívsebész vagyok. Érdekeltek más kultúrák is. Azok, amikkel nap mint nap találkoztam a munkámból kifolyólag. Vámpírok, farkasok, hibridek... éppen ezért várakoztam nagy lelkesedéssel egy kutató hölgyre. Felemeltem a fejem, mikor besétált egy szép alkatú nő... meglehetősen csinos, és már jó ideje ismertem őt. Vámpírkutató, legalábbis ezt vallja magáról. Kinézem belőle, hogy közelebbről is ismeri mindezt. Mások már rég elhordtak minden őrültnek, amiért hiszek ebben, és azt mondanák, hogy a kórházi nyomor már az agyamat is nyomorúságossá tette... de nem így van. Fél órán keresztül tartott az értekezésünk ezekről a lényekről, majd miután végeztünk, ő már sietve távozott is. Sóhajtva hátradőltem, és kíváncsian fürkésztem a helyiséget tovább. Ismerőst viszont nem láttam, csak egy fiatal lányt, aki éppen kávét rendelt a pultnál. Mit is kellene tennem azért, hogy megpillantsa a velem szemközti szabad helyet? Aztán vettem észre, hogy más szabad hely nincs is a kávézóban.
Nem láttam saját magamat, de ezért a tükör nélkül lehetetlennek tűnő dologért jelenleg hálát adtam. A kidülledt szemeim, eltátott szám valószínűleg nem lehetett a legszebb látvány, amit valaha nyújtottam, annak ellenére viselkedtem így, hogy egyáltalán nem volt szokásom meglepődni még azokon a dolgokon sem, amelyek másokat az ájulás határára sodortak volna. Ha valamire nem is számítottam igyekeztem pókerarccal viseltetni az ügy iránt, elég nagy gyengeség lett volna tőlem, hogy megilletődöttségemet engedtem volna kiülni az arcomra, a paranoiám részéhez tartozott a gondolat, miszerint ezzel támadási felületet nyújthattam volna az engem meglepőnek. Ezt pedig nem akartam. Tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok sebezhetetlen, ostobaság lett volna azt tartani magamról, hogy egy kés sem sebezne meg és hogy egyébként érzéketlen vagyok, mégsem számítottam a jelenleg történtekre. Brett… eltűnt azon az estén, amikor túlságosan is begurultam. Szinte láttam, hogyan hunyódnak le a szemhéjai, végignéztem, míg legurult a szakadék szélén és csak azután hittem el, mi történt, hogy hazaértem. Akkor kezdtek el remegni a kezeim és a lábaim, akkor döbbentem rá, hogy megöltem az egyik számomra legfontosabb embert, akit inkább eltaszítottam magamtól, mint hogy túl közel engedjem. Nagy hiba volt, tisztában voltam vele, de túlságosan féltem azoktól az érzésektől, amelyek hozzá kötöttek és komolyodni kezdtek. Nem akartam függeni senkitől, nem szerettem volna egy olyan kapcsolatot, amelynek apró vitái is fájdalmat okoztak volna attól függetlenül, hogy nem voltam picsogós, mindent a szívére vevő nő. Feltett szándékom volt, hogy megakadályozzam saját magam ilyesfajta megrendülését. - Mi? – Nyögtem ki, mielőtt rádöbbentem, hogy ideje lenne rendezni az arcvonásaimat, máskülönben nem tűnhetek többnek egy bolondnál, aki azt sem tudja, hogy hányadikán van elseje. Megmozgattam az ujjaimat, hogy élőnek érezhessem magam, kissé ugyan elzsibbadtak, de ezt betudtam annak, hogy a férfi állt előttem, akit megöltem és aki akaratlanul is hozzásegített a mostani lényem kialakulásához. Nyeltem egyet, összevontam a szemöldökeimet és levegőt vettem, hogy pótoljam a tüdőmnek a pár másodperces kimaradást. - Nem akarok leülni. – Közöltem vele és arrébb álltam egy apró lépéssel, amennyire legalábbis a lábaim engedték a mozgást. Végig őt figyeltem, mintha újra be szerettem volna vésni az arcát az emlékezetembe. Olyan régen volt… annyira régen. Képek lettek úrrá rajtam, amelyeken akkor éjszaka láttam őt, miközben haldoklott. Ahogyan most ránéztem ezek megpróbáltak felülíródni, de nem tudtak… annyira furcsa volt, hogy itt állt előttem épen, egészségesen és… nem. Azt az illatot éreztem, amelyet reméltem, hogy soha nem fogok az ismerőseim körében tapasztalni: vámpír. Jellegzetes volt és felőle jött. Bárhol felismertem volna a vérszívókat szag alapján, elvégre ősi ellenségek voltunk. - Hogy lettél… ez? – Kérdeztem végighordozva rajta a tekintetemet, talán cseppnyi undor is megmutatkozott rajtam. Nem tőle kellett volna viszolyognom, hanem saját magamtól, hiszen legfőképp én tehettem arról, ami aznap este történt. Az, hogy felidegesített szép ürügy lett volna a viselkedésemre, mégsem kellett volna a halálba löknöm őt csupán emiatt.
Mikor már rájöttem, hogy mekkora hülyeséget művelek, már az is mekkora őrültség volt, hogy idejöttem. Felpattanok, de abban a pillanatban válik az idő semlegessé. Már mindegy, mit teszek, mit mondok. Elkéstem. Bekövetkezett az elkerülhetetlen. Igazából ez volt a célom. Akkor most miért gondoltam meg magam? Távozni akartam. De nem tudok. Képtelen vagyok rá. A gyönyörű arcvonásai és a tekintete, ami mintha ékes gyémántokkal lenne díszítve. Rabul ejtett. Csak úgy, mint a legelső pillanatban. Bár azóta megváltoztam. Már képes vagyok egybefüggő mondatokat alkalmazni, hiába kábít el teljesen a szépsége. Találkoztam több lánnyal is az évek során, de egyikükben sem volt meg mindaz, ami benne. Igazából nem is arról volt szó, hogy megvan-e neki az a valami, amivel elérheti, hogy a lábai előtt heverjek. Mert nem számított, hogy mennyire hasonlítottak a nők, akivel az utóbbi időben dolgom volt. Egyikük sem ő volt. Ez pedig iszonyatosan fájt. De próbáltam tovább lépni. Most sem vetem rá magam, nem engedem, hogy a haragom irányítsa. Már jó ideje annak, hogy mi együtt voltunk. Nem kellene ennek az egésznek annyira nehézkesen mennie, annyira furcsának lennie. Teljesen átlagos. Naponta több ezer ember fut bele a másikba. A miénk sem különbözik. Csak megvan a magunk múltja. De másoknak is van. Akár hasonló is. Bár nem hiszem, hogy minden második ember elmondhatja, hogy szemben áll a gyilkosával, akit végtelenül szeretet még abban a pillanatban is, amikor az utolsó lélegzetét vette, tudva közel van a vég. – Neked is, szia. Nagyon remekül vagyok, és te? – Úgy teszek, mintha nem is csak annyit vágott volna hozzám, hogy mit keresek itt. Oké, elhiszem, hogy nem számított erre, hiszen tulajdonképpen megölt, de az tény és való, hogy mikor nem találta a holttestem lehetett oka a gyanúra, hogy életben vagyok. Bár erre még mindig nem találtam magyarázatot. Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna szerencsém egy vámpírhoz, de ha nem is akarjuk, hogy tudomást szerezzenek a jelenlétünkről tudunk óvatosak lenni. Igézés nélkül is. Ami jelen állapotomban semmit nem érne. Hiszen minden elmosódna. Elég sok mindent megtanultam önmagamról. Igaz segítséggel, de a tudás csak az enyém. – Elég rosszul nézel ki. Nem akarsz leülni? – Nem akarom megérinteni, de ha elájul itt helyben, akkor nem fogok azon töprengeni, hogy mit szólna hozzá, ha elkapnám, de most inkább nem nyúlok felé, nem terelem sehová, hiszen nem akarom, hogy a végén tolakodásnak vegye, bármelyik mozdulatomat is. Elfogadtam, hogy kettőnknek nincs jövője. Habár a szívem még most is hozzá fűz, ami beteges, hiszen miatta kell megosztanom az életemet egy bennem élő szörnyeteggel. Mégis. Nem tudok rá haragudni. Egyszerűen nem megy.
Szükségem volt a szokásos, mindennapi kávéadagomra a délután közepén. Azért jártam kávézóba, mert én pocsék kávét főztem és nem sajnáltam magamtól ezt a kis pénzt, amit itt költöttem el délutánonként, hogy lehetőleg ne aludjak el este nyolc óra körül. Talán öregszem. Régebben segédeszközök nélkül bírtam az éjszakázást, de melyik tinédzser az, aki literszámra issza a koffeint egy buli előtt? Én nem ilyen voltam. Bár akkoriban tény, hogy nem vetettem meg az alkoholt, tudtam, hogyha előtte felpörgetem a szervezetemet, nagyobb bajok lehetnek… a farkassá válásom óta viszont ihattam és ehettem én akármennyit, felgyorsult anyagcserém gondoskodott arról, hogy sokkal hamarabb kelljen utánpótláshoz folyamodnom, mint az átlagos embereknek. Ezért lehetett, hogy nem kellett megvonnom magamtól az éjszakai, nagy ritkán, nyugodt esténken történő tévénézés közben ropogtatott rágcsálnivalókat és ha ahhoz volt kedvem leültem és megettem egy hamburgert a húgommal. Szerencsés voltam ebből a szempontból és több másból is. Ismertem a kávézó tulajait, kedves lányok voltak, akik már előre tudták, hogy mit fogok kérni, ha belépek az ajtón. Életem talán egyetlen kiszámítható pontja volt az ide történő kiruccanásom, ki tudja, lehet, hogy ez lesz a vesztem. Lesz valaki, aki rájön, hogy minden délután megfordulok a kávézóban és merényletet tervezve ellenem egyszer csak eltesz láb alól. Sóhajtottam egyet a gondolatra. Orvoshoz kellene mennem, a mentális állapotom kezd megromlani, ha már ekkora őrültségeken gondolkozok. Benyitottam a helyiségbe, a hangulatos, ajtó felett elhelyezett csengő jelezte, hogy új vendég tért be, amire szokás szerint néhány pultnál ücsörgő, valószínűleg várakozó személy a bejárat felé kapta a tekintetét, viszont amikor rájöttek, hogy számukra vaklárma volt a csörömpölés visszafordultak a kávéjuk, könyveik, újságaik felé. Intettem a pult mögött dolgozó lánynak, aki ismerős mosollyal üdvözölt és elindultam, hogy leadjam a rendelésem, csakhogy két lépés múlva egy személy úgy döntött, jólesne neki összeütközni velem. Beleharaptam az alsó ajkamba a csattanáskor és éppen szólásra nyitottam volna a számat, miszerint figyelhetne jobban is, de ő megelőzött és legalább annyi volt benne, hogy őszintén bocsánatot kérjen. Felé emeltem a pillantásomat és eljöttek azok a másodpercek, amelyektől a legjobban féltem: képtelen voltam összeszedett szavakat kinyögni, sőt, egyetlen értelmes ötlet, gondolat sem jutott eszembe. Először csak egy szempárt láttam, amely önmagában is elég lett volna, hiszen már ebből tudtam, kivel találkoztam össze. De amint feljebb vándorolt a tekintetem és egész arca elém tárult… nem akartam hinni a szememnek. - Brett? – Ejtettem ki a nevét olyan hangsúllyal, mintha szellemet látnék. Jelenleg így éreztem magam. Az ujjaimból szinte éreztem, hogy kifut a vér, ahogy az arcomból is, pedig nem volt szokásom ehhez hasonló reakciókat megengedni magamnak. – Mit keresel itt?
Mikor eldöntöttem, hogy visszatérek nem gondoltam volna, hogy ilyen heves emlékekkel térek majd vissza. Úgy tűnik, hogy amikor magam mögött hagytam a várost az emlékeimet is erre a területre zártam le most pedig minden annyira hevesen kúszott vissza az emlékezetembe. Az első pillanat, amikor volt szerencsém megpillantani őt. Utána pedig rögtön az, amikor tudtam, hogy szeretem mégsem foglalkoztam vele. Mindig is ott volt azaz érzés nem csak akkor, amikor már elveszítettem csak egészen addig nem foglalkoztam az egésszel. Úgy csináltam, mintha egyáltalán nem számítana most pedig, hogy itt ücsörgök a belváros szívében valahogy minden egyszerre tér vissza és nyomódnak a súlyok a vállamra, amik elől nincs menekvés, hiszen a múlt elől nem lehet menekülni. Mindig is ott volt bennem csak nem is sejtettem, hogy még ennyire élénken élnek bennem az első pillanataim. Talán vissza kellene mennem New York-ba és ez az egész hülye ötlet volt. Egyáltalán mit is akarok? Elbeszélgetni vele normálisan, hogy mégis miképpen megy a sora? A történtek után nem hiszem, hogy ez annyira egyszerű lenne. Még ha akarnám is, akkor sem rajtam múlik ez az egész. Sosem tudtam, hogyan is érez irántam, vagy milyen gondolatok cikáznának a fejében, ha megpillantana most, de jobb ezt nem kideríteni. Talán még túl korai. Legalábbis számomra határozottan az. Elzártam az emlékeimet, mert egyszer már eléggé kitoltak velem most pedig nem engedhetem, hogy újra az emlékeim vegyenek birtokba engem. Az utolsó korty kávé és lecsúszik a torkomon én pedig a zsebem mélyére nyúlok, hogy kivegyem a pénzemet aztán egyszerűen az asztalra helyezem, hogy el is tűnjek innen, amilyen gyorsan csak lehet vissza egyenesen oda, ahonnan jöttem, de annyira figyelmetlen vagyok, hogy kis híján nekimegyek az ajtónak, de hogy ezt elkerüljem valakibe tényleg sikerül beleütköznöm. - Nagyon sajnálom. - Belekezdenék órákig tartó bocsánatkérésbe és kérdezősködésbe, hogy jól van-e neme ütötte meg magát valahol, amikor a tekintetünk találkozik és a szavak teljesen belém fagynak, ahogyan jómagam is megfagyok.
A nő beszédes tekintete sok mindent elárult. Bár a kéjhölgy minden bizonnyal számított a vámpír érkezésére, megjelenése heves érzelmeket váltott ki belőle. A vérszívó felfedezett dühöt, fájdalmat, de elégedettséget is. Ez utóbbit a hölgy nem is próbálta leplezni, sőt rá is játszott széles mosolyával. A vámpír tekintete is megváltozott, a döbbenetet a lány szavai által kiváltott érzelmek széles skálája vette át. Megannyi gondolat kavargott fejében, ám egyelőre a legerősebb érzés az a furcsa zavar volt , melyet magán tapasztalt. Fokozatosan tudatosult csak benne, hogy milyen felkavaró élményben van is most része. Ahogy a pincér megérkezett, oda sem nézve találomra rábökött hegyes körmével az egyik számra, majd ujjmozdulattal jelzett a férfinak, hogy hajoljon közelebb. -A számlát én kérem majd. A felszolgáló biccentett, majd elment a rendelést intézni. A vámpír egy kis ideig némán fürkészte a kéjhölgyet, szemre vételezte minden apró vonását, a haját, homlokát, arcát, érzéki ajkain kicsit tovább időzött tekintete, akár csak vékony nyakán. Cseppet sem diszkrét pillantása nem kerülte el a vállait, és kebleit sem. -Nem -bökte ki végül a választ. -Nem fordult meg a fejemben. Bár hibának sem tartom. Kíváncsi volt a nő reakciójára, ám saját érzelmei most jobban lekötötték. Fiatal vérszívóként az élet elvétele fájt neki, a gyilkosság gondolata taszította. Csak az egyénre fókuszált, az áldozatra, akár csak később, mikor már élvezettel ölt. Sőt, kifejezetten örömmel töltötte el a gondolat, hogy a fiatal, élete és ereje teljében lévő szerencsétleneket miféle jövőbeli lehetőségektől fosztja meg. Elvette tőlük a jövőjüket, mindent, amik lehettek volna, és mindent, amijük lehetett volna. Életük hátralevő része, pontosabban amit élhettek volna az övé lett. Ez tetszett, ezt szerette. Szerette a fájdalmat, amit okozott vele saját magának. Hány meg nem történt kaland, fel nem fedezett csoda, meg nem írt történet, el nem énekelt dal, mennyi ki nem mondott szó, ki nem fejezett érzelem száradt az ő lelkén. De hogy mi az, ami megvolt, s ezzel másoktól mit vett el, az nem jutott eszébe. Sosem gondolt bele, de talán nem is akarta, hogy vajon van-e családja szerencsétlen párának. Sosem gondolt arra, hogy vajon egy szerető szülőt, vagy éppen gyermeket, egy testvért, egy szerelmet vesz-e el éppen. Igazából, meg sem várta a halál beálltát, az ő szerepe a vérivással véget ért, s azzal tovább is állt. A halottnak már úgyis mindegy, nem? Pedig minden akció reakciót vált ki, a folyóba dobott kő vetette hullámok is továbbgyűrűznek, s úgy látszik, némely vízfodor egész messzire elér. Újra a nő arcára pillantott. Látványától egy sokkal kellemesebb érzés is keringett benne. Volt valami familiáris a kéjhölgy viszontlátásában. A vámpírok élete csupa elmúltból áll, létük lényege az elmúlás. Ők maguk örökkévalók, ám ennek áraként minden más mulandó körülöttük, nem csak anyagi értelemben. A szeretet is elmúlik idővel, akár csak az eszmék és ideák. Amihez nyúlnak, elpusztul, amit szeretnek, elvész. Csak elvenni tudnak, az egyetlen, amit adni képesek a halál. Míg az öröklét is, melybe behívatják az embereket a halandó lény pusztulásával jár, hisz az így létrejövő halhatatlan vérszívó többé már nem az, aki életében volt. Új faj, új érzelmek, új gondolkodás. S lám, most mégis itt áll előtte egy áldozata. Életben van. Érez. Nem veszett a múlt homályába. Ijesztő, de egyben örömteli érzés volt viszontlátni őt. Elmosolyodott, s ez a mosoly nem megjátszásból, vagy udvariasságból fakadt, hanem boldogságból. Nem számít a hatása, nem számít miképp vonja felelősségre, nem számít gyűlöli-e őt, vagy épp vágyakozik, hisz ím itt ül előtte, a maga hús-vér valójában egy élő és lélegző következmény.
Kezdőlap
|| 
