Tudom, hogy ez nehéz kérés, tudom, hogy nem fog azokkal igent mondani, de nekem tudnom kell, hogy van olyan, akinek vagyok annyira fontos hogy ha kell akkor igenis megteszi, amit kérek. Azt nem bírnám elviselni, ha olyan lényként kéne élnem, amit üldözök, amit megvetek, amit... gyűlölök. Hát hogyan tudnék létezni úgy, hogy gyűlölöm önmagamat? Nem várhatja el ezt tőlem senki. Ha egyszer úgy hozza a rossz sors, akkor vége. Nem fogok vért inni, és ha nem bírnám ki, akkor vége kell, hogy legyen majd, mert nem leszek a saját áldozatom, nem leszek vérszívó, egy vérengző vad, aki akár annak a helyes kiskölyöknek is átharapná a torkát, ha éppen rendkívül éhes, vagy épp csak elgyengült kissé. - Köszönöm Nyx, tudod... ez nekem tényleg fontos. Nem tudnék úgy élni. - nem menne, meghasonulnék, képtelen lennék rá. Az nem lehet, hogy pont én váljak vámpírrá, de soha sem lehet tudni. Erős vagyok, de nem lehetek mindig eléggé az, és azt sem akarom, hogy ha netán erre kerül sor, ha átváltozom, és nem akarok meghalni, akkor túléljem csak azért, mert megkérem rá. Most kell megesketnem rá, hogy megtegye, amit kell, nem máskor, amikor már nem biztos, hogy lesz elegendő akaraterőm, hogy megkérjem rá. Nem lehetek gyenge, soha sem voltam gyenge és képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy egyszer a legfontosabb pillanatban buktam e. - Hidd el nem volt szándékos, csak épp kihagytak az érzékeim. A túl sok bor... De az tuti, hogy az életben nem iszom többet annyit, ami akár csak egy kicsit is tompíthat. - rázom meg a fejemet egészen hevesen. Nem, ilyen hibát soha az életben többé nem fogok elkövetni, ebben biztos lehet ő is, mindenki. Az kizárt, hogy valaha az életben még egyszer egy vámpírral iszogassak, maximum akkor, ha muszáj, mert okom van rá, információ kell, vagy akármi, de egyébként esélytelen. - Semmi komoly, pár zúzódás, de az is főként miattam. Nehezen fekszem csak úgy egy helyben. - halványan elmosolyodom, de hát ismer. Ha odakötöznek egy ágyhoz nem fogom várni, amíg majd az illető visszatér és azt tesz, amit akar. Dehogy! Akkor én oldom meg szépen a dolgot, és hát akkor is próbálkoztam. A csuklóm látta kárát, de nem érdekelt abban a pillanatban, csak ki akartam jutni. Na nem miattam sikerült végül, de az a fontos, hogy sikerült és hogy az az állat nem fogja a dolgot csak úgy megúszni, vagy akár újra ilyesmit tenni. - Nyx... furcsa dolgokat mondasz. - ráncolom kissé a homlokomat és igen most először eléggé mustrálva fürkészem őt. Még hogy ne tegyem el láb alól? Már csak az is indok erre, hogy vámpír, de még csak nem is a jó típusból. Veszélyes, és másokra is veszélyes lehet... akkor meg miért védi látatlanban? - Szerinted egy ilyennél hat a megfélemlítés? Vagy bízzam abban, hogy majd a családja hathat rá? Akkor sem érdekelte, hogy mit mond a húga, én pedig nem fogom hagyni, hogy akár csak véletlenül is megint ilyesmit tegyen, netán olyannal, akinek komolyabban is árthat, te nem így gondolod? - tényleg nem értem őt, és ez látszik is rajtam. Értetlenkedve ráncolom a szemöldökömet, és még arról is elfeledkezem, hogy itt a kávé, ami ki fog hűlni. Tudom, ő régen sem volt annyira vérszomjas, mint én, de... most... tényleg fel nem foghatom, hogy mégis miért mond ilyesmit.
Amikor megláttam egy kisfiút, amint édesanyához szalad egy pillanatra még én elfelejtettem mindent és újra az emlékeimben találtam magamat. Magam előtt láttam a fiamat, a mosolyát és mindent. Egyszerűen nem értettem, hogy miért vette el tőlem az élet. Vajon, ha akkor nem veszítem el őt, akkor mennyire lenne másabb az életem? Mennyire élnék másképpen? Talán egy amerikai átlagos anyuka lennék és még tudatlan is? Egyáltalán nem tudnám azt, hogy miféle lények élnek a világba és mekkora veszélyt jelent egy-egy személy másokra? Lehet, nem tudom, de azt hiszem ezen fölösleges gondolkoznom is, majd hirtelen újra visszacsöppenek a valóságba, de nem úgy, ahogy szerettem volna. Egyszerűen teljesen megfagyok, mintha valaki varázslatot küldött volna rám. Nézem Laurel-t, de nem bírok megszólalni. Olyan dolgot kér, amire nem olyan könnyű a válasz. Lehet most igent mondok, de mi lesz, akkor ha abban a pillanatban képtelen leszek bántani őt? A barátom és egy remek személy. Laurel, kérlek. Ne mondj ilyenek. - mondom neki kérlelően, de látom rajta, hogy komolyan gondolta azt amit mondott. Egy darabig habozok, majd megrázom a fejemet. - Meg fogom tenni azt, amit szükséges, amit a helyzet megkíván. Erről kétséged se legyen. - válaszolok neki őszintén és komolyan. Minden jó kedv és boldogság egy pillanat alatt elszállt. Még talán a szellő is sokkal hidegebb lett. Magam sem tudom már pontosan, de azt tudom, hogy hideg van. Talán a halál szele leng körbe minket, de se őt és se magamat nem fogom adni a halál kezébe. Meg fogom védeni, ha szükséges és ki fogom találni azt is, hogy miként lehet újra ember. Ha jól értem, akkor te egy vámpírral iszogattál? - kérdeztem vissza döbbenten, hiszen erre azért nem számítottam. Soha nem gondoltam volna azt, hogy képes erre is. Mármint én se vagyok kivétel, hiszen egy vámpírba vagyok szerelmes, aki történetesen még boszorkány is, de akkor is. Egy pillanatra fura volt még ezt is hallani tőle,de sikerült egész gyorsan összekapnom magamat. - Remélem nem bántott és nem lett semmi komoly bajod. - mondtam neki aggódva és próbáltam visszatartani a dühömet, amit éreztem. Szívesen móresre tanítanám azt a beképzelt vámpírt. Soha nem szeretem az olyan puhányokat, akik kikapcsolják az érzésüket. Lassan a kezemet kezére tettem, hogy megnyugtassam őt. Jelenleg nincs beszélyben és nem éri meg, hogy egy ekkora idióta miatt elhúzza magát. Egy darabig még csendesen ültem és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Eltenni láb alól... - ízlelgettem ezt az egy szót, majd megráztam a fejemet. Nem igazán tartottam jó ötletnek, de magam sem tudom, hogy már miért. - Miért nem kapod csak el és éled ki rajta a bosszúdat, majd enged el őt? Van egy testvére, egy családja.... - suttogtam óvatosan az utolsó néhány szót, mert nem akartam, hogy megharagudjon rám, de talán a testvére képes lesz észhez téríteni őt. Talán van esély rá, hiszen mi is hibáztunk már, mindenki hibázhat, de az a lényeg, hogy tanulunk e a hibáinkból....
A lelkem kicsit megkönnyebbült, hogy újra láthatom, hiszen nem olyan gyakori élmény ez. Gyerekkorunkban elválaszthatatlanok voltunk most pedig már jó ideje nem láttam és nem önthettem ki neki a lelkemet. Mondhatni már el is felejtettem, hogy igazából milyen érzés is. Meg már sokkal inkább hozzászoktam ahhoz, hogy mindent megtartok magamnak, mintsem teadélutánokat tartsak a velem történtekről és arról, hogy miképpen is érzek ezekkel kapcsolatban. Úgy igazán nem is foglalkoztam ezekkel a dolgokkal és mégis próbáltam meghozni egy döntést, ami mondhatni lehetetlen. Hogyan válasszak két olyan férfi között, akit alig ismerek és nem tudhatom, hogy mégis mit hoz a jövő? Meg miért kell választanom? Ha tudomást szereznek egymásról valamelyik meghal az egyszer biztos. Ez van, ha az ember egy vámpírvadásszal és egy vámpírral szűri össze a levet. Soha nem jöhet ki belőle jól. – Jelen pillanatban két férfi is jelen van az életemben az egyik ugye ő.. A másik pedig egy másik.. Jelenleg fogalmam sincs, hogy merre húz jobban a szívem vagy egyáltalán akarok-e valamelyiktől is bármit.. Aki megmentette az életem.. Azzal azt hiszem vagyis hát nem hiszem, hanem tudom, de… Lefeküdtem. Ez az egész annyira nem rám vall és most meg vívódom.. – Kezeim közé temetem az arcomat és jelen pillanatban rettenetesen szégyellem magam. Így kimondva ez az egész annyira nyomorultan hangzik és az, hogy lefeküdtem vele úgy, hogy nem is igazán ismerem még nyomorultabb. Legszívesebben leinnám magam a sárga földig, hátha a részegség egy kicsit segít megvilágosodni. Nem akartam túlságosan sokat magamról beszélni ezért próbálom hárítani a témát erre a bizonyos partnerre. – Na, ne legyél már ennyire savanyú, Tonkin! Nekem bevallhatod, ha sikerült az ujjai köré csavarnia. A sok hasonlóságból arra merek következni, hogy férfiként leklónoztad magad. – Mondom kuncogva és sokkal jobb kedvem volt, hogy látom őt is nevetni. Valamit jelent neki. Ez egyértelműen látszik rajta.
Áldottam az eszem, hogy idejöttem. Persze eddig csupán azért örültem annak, hogy a munkahelyemen szabad kezet kaptam, mert végre kereshettem, kutathattam egy várost, ami tele van természetfeletti lényekkel. Igaz, hogy ezzel a gondolattal pluszmunkát vállaltam magamra, hiszen egy másik kutatási témát is ki kell találnom... nem állhatok majd egyszer úgy a főnökeim elé, hogy az elmúlt hónapokban vámpírokat vizsgáltam és erre meg erre jutottam... kicsit úgymond számukra reálisabb dolgokkal is foglalkoznom kell. De nekem ez is a realitásba tartozott. Nem gondoltam volna, hogy én, aki mindenféle túlzás nélkül a tudomány gyermeke vagyok egyszer egy olyan dolog miatt fogok teperni, ami nem annyira kézzel fogható, mint egyes részecskék, anyagok összetételének vizsgálata. Ám ha esetleg egyszer sikerülne akármit is bebizonyítanom... ha sikerülne a világ elé tárnom a kutatásaimat, akkor boldog lennék. Nem az esetleges siker miatt, hanem amiatt, hogy az emberek megtudnák: nem egyedül vannak és kiismerhetnék azokat, akik veszélyt jelenthetnek számukra. Csak először nekem, mint tudósnak kellene vigyáznom arra, hogy senkinek ne ártsak többé. Most viszont már nem a természetfeletti populáció az egyetlen pozitívum a városban, hanem a drága legjobb barátnőm is, akivel rengeteg bepótolnivalónk van. - Ne legyél már ennyire titokzatos! - Húztam széles vigyorra az ajkaimat, miközben felszólítottam. - Ráérünk, tessék elmesélni mindent töviről hegyire, mint régen. Szeretném, ha ismét minden olyan lenne. - Mondtam őszintén, de bennem is bennem akadt a szó, amikor természetesen, mert miért is ne, felfigyelt a Fitz-ről szóló szavaimra. - Ő a társam és a másik legjobb barátom. Nélküle nem is tudom, hogy hol lennék. Az egyetemen ismerkedtünk meg és ő is ugyanúgy unatkozott az órákon, mint én, úgyhogy ketten úgy döntöttünk, előbb lediplomázunk mint a többiek. - Ismét elmosolyodtam az emlék hatására. - De ne gondolj semmire! - Szólítottam fel nevetve.
Mit sem tudtam szólni még. A tény, hogy itt van velem szemben, még mindig olyan nehézkesen hihető.. már azt sem tudom, hogyan keveredtem ebbe a kis helyiségbe, mely szinte émelyíti a gyomromat a kávé és forró csokoládé, valamint a frissen sült palacsinta furcsa egyvelegének illatától... rejtély. Tudtam, hohgy ide kell jönnöm. Éreztem, hogy...itt a helyem ezúttal. De abban már nem vagyok egészen biztos, hogys fel vagyok készülve arra, hogy felfedjem előtte kilétemet. Ez az egész olyan hátborzongató.. figyeltem őt, mert magamon éreztem sorsát.. azt, hogy jót kap-e vagy sem. Szükségem volt arra hogy ez megnyugtassa a lelkem, ha már ilyen keserű módon lemondtam róla. Lehettem volna egészen jó apja is, de nem tettem. Miért? Gyáva voltam.. könnyebb volt elmenekülni, bebeszélni magamnak, hogy soha nem lehetek jó suámára, hiszen csak egy vámpír vagyok.. de mégis, sokat jelent nekem... nagyon sokat... túl sokat... - Nem mehetnénk egy csendesebb helyre mindezt megbeszélni? Nem fogok többé hazudni neked. Ezt meg tudom ígérni. - néztem komolyan és határozottan a szemébe. A helyszínt egyáltalán nem találtam megfelelőnek, arról nem is beszélve, hogy.. egyre többen vannak. Hiába, ahogy halad a reggel egyre inkább többen térnek be ide, hogy elfogyasszák a reggelit.. én csak kávézni akartam.. .de most magyarázkodnom kell... hát nem ironikus? - Nem akarok ennyi ember előtt beszélni. Bízhatsz bennem, nem foglak bántani!
Olyan jó érzés volt a legjobb barátnőmmel szemben helyet foglalni. Az egyetlen dolog, ami még érintetlen maradt a múltamból. A családomat elveszítettem és azzal együtt egy kis darabkát önmagamból, aminek a helye, mintha elfertőződött volna egyre jobban terjedt az üresség és végül egy teljesen más dolog töltötte fel a helyét a régi dolgoknak. Megváltoztam. Nem ugyanazok az álmaim. Nem ugyanazokat a dolgokat akarom. Egyszerűen, ha valamire vágyok a múltamból, akkor már csak Jemma-t tudom felhozni, hiszen ő még mindig ugyanolyan, mint volt. Lelkesedik a tudomány iránt, ami meg kell mondanom, hogy nagyon aranyos. Főleg, ha belelendül a magyarázásba nincs olyan ember a földön, aki leállítaná. Persze semmit sem értek belőlük, de valahogy a lelkesedése mosolyt csal az arcomra. Rettenetesen különbözünk, de pont ezért egészítjük ki egymást olyan könnyedén. Már a mi kapcsolatunk is mondható természetfelettinek. De elméletben az ellentétek vonzzák egymást. Vagyis valami ilyesmit magyaráztak egy olyan órán, ahol nagyon nem figyeltem oda, de ez azt hiszem senki számára nem túl meglepő. Nem voltam túl aktív az órákon. Mégis megmaradt bennem egy kevéske. Különben ma nem lehetnék az, aki. Azt hiszem. - Nem igazán volt mit veszítenem. Amit elveszíthettem annak már régen búcsút inthettem és ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattam. Most pedig nem kevés bonyodalmat hozott ez az egész a fejemre. – Elég nagy kavalkád van a fejemben és a szívemben is. Most legkevésbé szeretnék ezzel foglalkozni. Inkább csak a pozitívumokra próbálok koncentrálni. Ez pedig Jemma. Lehet, hogy többet is kellet volna leszűrnöm a mondandójából de az én agyamig csak az a bizonyos partner jutott el. – Milyen partnerről is beszélünk? Helyes? Mióta ismeritek egymást? Mesélj csak nekem róla. – A hangom tele van kíváncsisággal, mert tényleg érdekel. Ők ketten biztos megértik egymást minden téren. Velem sajnálatos módon nem tud a tudomány nyelvén kommunikálni. Megpróbálhatja, de nagy valószínűséggel nem fog sikerülni. – Csak lehet? Azt hittem ennél meggyőzőbb a személyiségem. Te is hiányoztál nekem, Jemma. Jobban, mint azt gondoltam volna. – Vele miért ennyire egyszerű? Fogalmam sincs. De örülök annak, hogy van valami egyszerű dolog is az életemben.
Próbáltam tényleg, minden erőmmel arra koncentrálni, hogy azt az apró, de annál intenzívebb rossz érzést, ami a gyomromban ólálkodott minél gyorsabban eltüntessem. Önző dolog, de nem akartam a saját hibáimra gondolni, csak élvezni akartam a legjobb barátnőmmel töltött időt. Ennyire nagy kérés ez? Persze az agyam nem kérésre működik, a szervrendszereim megérzik, ha valamiért máshogy kell működniük. A gyomrom több savat termel, ami sokkalta intenzívebb maró érzést produkál, mintha semmit sem tettem volna. A múltat nem tudom megváltoztatni és ha el is mondanám Oliviának, hogy az én laboratóriumomból elszabadult vámpír végzett a szüleivel, akkor sem lennék előrébb. Csak megutálna és a szememre vetné, hogy miért kell nekem ilyenekkel kísérletezni? Nem értené meg, hogy ez egy komplett áttörés lenne, ha sikerülne... és nem is várhatom el, hogy megértse, mert én is arra gondolnék, hogy a szüleim gyilkosa nem halt meg, hanem itt áll velem szemben. Annak ellenére, hogy mindketten megértőek vagyunk a másikkal szemben. - Annyira kíváncsi vagyok! - Sóhajtottam fel levakarhatatlan mosollyal az arcomon. - Mikor döntöttél úgy, hogy felcsapsz helyszínelőnek vagy csak elkezdesz nyomozni? Mármint ne érts félre, tudom, hogy sosincs előtted akadály és kemény fából faragtak, de azért ilyenbe belevágni kockázatos. - Hadartam el egész érthetően. Egyik tulajdonságom hogy túlságosan fel tudok lelkesülni dolgokon és most ez is ilyen dolog volt. Nem azért, mert én is érdekelt voltam benne. Nem, eszembe sem jutott. Azért voltam lelkes, mert láthattam, mennyit fejlődött Olivia. Kiskorunkban is vagány csaj volt, de most szinte sugározza magából, hogy bármire képes lenne, ha kellene. - Nehogy irigyelj! - Tettem magam elé a kezeimet nevetve. - Eszméletlenül érdekes, amin most is dolgozok és nem zavar, hogy egész nap a laborban kell ülnöm, mert volt már olyan, hogy a biztonsági őrök tessékeltek ki onnan, de... ez a városka egy teljesen más világ. Magammal hoztam a felszerelésemet, de még nem tudom, hogy hol kellene nekikezdenem a dolognak. Elvileg pár nap múlva megérkezik a társam is és... hátha ketten többre megyünk. - Kortyoltam bele a kávémba. Na igen, tagadhatatlan, hogy alig várom Fitz érkezését. - Most, hogy tudom te is itt laksz, lehet hogy maradnom kellene. Nagyon hiányoztál, Olivia. - Mondtam őszintén.
Az emberben mindig is ott van és ott is lesz a kétely, hogy vajon egy fárasztó nap, hét után milyen állapotban lenne, ha valaki megtámadná. Én is voltam már így, de tudom, hogy ő is és én is olyanok vagyunk, hogy még kemény helyzetben is az utolsó leheletünkig küzdenénk, mert kell, mert ilyen a természetünk. Most is túlságosan sokan vannak az utcán, túl sok ártatlan, akiket meg kell védeni, hogy még véletlenül se essen bántódásuk. Gyerekek és fiatalok, akik előtt ott van még az egész élet. Miattuk kell nekünk olyan erősnek lenni, amilyenek vagyunk, mert... ha mi nem védjük meg őket, akkor ki fogja? Sokuk nem is tudja, hogy mik azok a névtelen veszedelmek, amik megbújnak az éjszaka sötétje mögött. Nem is kell tudniuk, elég ha mi ismerjük őket és ott vagyunk résen, hogy a kellő pillanatban lecsaphassunk. - Persze, nem tudhatjuk, de... mindettől függetlenül egy dologban még most is biztos vagyok és remélem, hogy tartani fogod a szavadat. Ha... valaha arra kerülne sor, ha kérnélek, akkor karót döfnél a szívembe. A halál végleges dolog, tudjuk mindketten. - tudja jól, hogy ez a legnagyobb félelemem, mint szinte minden vadásznak. Nem viselném el, ha valaha is arra ébrednék, hogy meghaltam, de mégis képes vagyok lábra állni. sok mindent kibírok, sok mindent elviselek, fizikai és lelki fájdalmat is, de ezt nem, ezt soha nem lennék képes elfogadni, vagy feldolgozni, ez az, ami számomra elképzelhetetlen. Soha az életben nem leszek vámpír, akkor inkább a halált választom önként. Szép lassan indulunk hát el a cél, azaz a kávézó felé, ahol hamarosan le is huppanok. Egy enyhe cappucino tökéletes lesz. Nem kell most ütős kávé, kivételesen úgy terveztem, hogy egy éjszakát viszonylag normális alvással töltök el. Néha ezt is megtehetem, főleg hogy veszélyes küldetésre készülök és persze Duncant sem fogom csak úgy magára hagyni, hiába is várná el ezt tőlem. Szóval ma ki kell pihennem magam kivételesen normálisan, aztán majd holnaptól mehet minden tovább, mint eddig. - Tudod ugye, hogy a... azok képesek kikapcsolni az érzéseiket. Na állítólag egy ilyennel futottam nem rég össze, legalábbis a húga erről próbált meggyőzni, de persze ez még nem mentség semmire. A fickóval ittam egy kicsit, és előző nap már nem is tudom hogy miért de elmaradt a jól megszokott verbéna adagom. Túl sok volt az ital és végül nála kötöttünk ki, ami nem is lett volna akkora baj, de arra ébredtem, hogy ki vagyok kötözve, és nem csak szórakozásból. - még most is ökölbe szorul a kezem, amikor ez az eset eszembe jut, ami azt hiszem érthető. Kiszolgáltatva lenni egy ilyen mocsadéknak... nem hiszem, hogy sok vadász nyugodt tudna maradni ilyen körülmények között. - Kijutottam hála a húgának, de képzelheted milyen volt... Szóval most el akarom tenni láb alól. - ami gondolom megint csak evidens. Még mindig meg vannak a sérülések a csuklómon, időbe telik majd, hogy rendbe jöjjenek.
Csendesen hallgattam őt, miközben a szél gyengéden játszott a hajammal és cirógatta az arcomat. Néha-Néha körbe pillantottam egy-egy gyermekre, azt ahogyan szaladgálnak, de nem igazán tudtam hova tenni a dolgokat. Abban se voltam biztos, ha most hirtelen megtámadta minket egy vámpír, akkor toppon lennék. Kicsit talán kimerültem az utolsó vadászatban,illetve a kiképzésekben is, hiszen a tudást tovább kell adni. Lassan bólintottam arra, amit mondott, de egy kisebb sóhaj is társult hozzá. Pontosan, de azért sok érdekes dolog történt már a történelemben, így nem vennék arra se mérget, hogy nem lesz olyan vadász, aki a másik vadász ellen ne fordulna. - mondtam egy kisebb szomorúsággal a hangomban, mert tényleg sok borzalom történt már a világban. És ha a lények is képesek egymásnak ártani, akkor a vadászok miért lennének különbözőek. Soha nem gondoltam azt, hogy természetben annyira másabbak lennék, hiszen mindenkinek a tette mögött valami meglapul és emiatt azt hiszem annyira másabbak se vagyunk. Lassan elindultam a kiszemelt hely felé és közben néha mosolyogva pillantottam körbe. lassan sétáltunk, majd egy pillanatra el is merültem a gondolataiba, de végül a kérdése újra visszarángatott a valóságba, ami néha eléggé rideg és kegyetlen tud lenni. [i]A hosszabb verzió érdekelne, hiszen abból derül ki minden, illetve van időm bőven.[/i] - mondtam neki barátságosan, majd kinyitottam a bar ajtaját, majd egymás után lassan be is sétáltunk a hatalmas helységbe. Hamarosan kaptunk egy asztalt is és étlapot is. Csendesen elkezdtem tanulmányozni. Gondoltam a válaszát után vagy még közben el fog kezdeni mesélni, hiszen mindig is olyan volt, akit nem kellett sokszor kérlelni arra, hogy meséljen. Reménykedtem abban, hogy most se kell. Egy darabig csendesen ültem és próbáltam eldönteni, hogy mit is kérjek, majd végül kértem egy forró csokit, hiszen ebben a hideg őszi szellőben kell egy kis melegség is. Nem is értem, hogy pontosan miként is lett belőlem vadász, de azt hiszem ehhez sokban hozzájárult két vámpír is. Egyik aki elvette tőlem a fiamat, míg a másik meg segített életben maradni. Nem nagyon beszéltem erről senkinek se, még neki se, hiszen sokan azt hiszik, hogy minden vámpír gonosz és a pokol tornácán van a helyül, de ennyi erővel azt is lehetne mondani, hogy minden ember gonosz, pedig ez nagyon nem igaz. Nos, mi történt? - kérdeztem tőle végül mosolyogva és újra rápillantottam miközben vártuk az italunkat.
Zavaros gondolataimat gyerekkori emlékek mossák el. Egyáltalán nem bánom, hiszen boldog emlékek voltak egytől-egyig. Egyetlen olyan dolog sincs, ami miatt keserűség fogna el. Jemma olyan volt nekem, mint a kishúgom. Vagy inkább az ikertestvérem. Mert ők általában külsőleg nagyon hasonlítanak – bár ez sem igaz ránk – de belsőre nem is lehetnének különbözőek. Mi mindkét esetben különbözőek vagyunk, de talán pont ez volt az, ami összehozott bennünket. Az ellentétek vonzzák egymást. A mágneseknél is így van. Az ellentétes pórusok vonzzák egymást. Azonban szerintem mindenki játszadozott azzal, hogy két azonos pórust próbált összenyomni. Köztük én is. Rendkívül szórakoztatónak találtam.. Nem tudom, miért. Olcsó játék gyerekeknek. Szerintem még most is, ha a kezembe nyomnának egyet órákig le tudnám vele magam foglalni. Nevetséges, de igaz. Soha nem növünk fel és ez rám ebben az esetben teljesen igaz. Főleg most érzem, hogy a gyerekkori énem újra a felszínre kúszik, hogy itt van a legjobb barátnőm. Annyi év eltelt mégis ugyanolyan örömmel tölt el, hogy láthatom. Egy kicsit megkönnyebbülök, hogy nem kell törnöm a fejem a megoldásokon, hogy mi hogyan lesz ezután. Jelen pillanatban nem érdekel. Csak az, hogy egy kis időt a barátnőmmel tölthessek. – Igen egy nyílvessző. Fából készült.. Hogy mennyi ideig hordoztam magamnál.. Mikor dolgoztam mindig azt a rohadt szimbólumot firkáltam mindenhová. – Abba nem akarom beavatni, hogy mire is vállalkoztam akkor, mikor megtaláltam. Őrültség? Elég nagy a valószínűsége, hogy igen. De nem akarok egy védtelen kislány lenni, aki még mindig hisz a tündérmesékben. Itt az ideje, hogy megerősödjek és összeszedjem magam, ami sikerülni is fog, hiszen minden erőmmel ezen vagyok. Én soha nem adom fel. – Héé.. Ez gonosz volt. – Mondom vigyorogva. – Ha akarok valamit, akkor elérem. Nincs olyan akadály, amit az életem elém gördíthetne, hogy megállítson. – A családom gyilkosát is megtaláltam volna, ha arról van szó. De halott. Így hát azt az ember kellett megkeresnem, akinek az életemet köszönhetem. - Igazán érdekesnek hangzik főleg, hogyha elkezdenél róla beszélni, akkor valószínűleg egyetlen egy mukkot sem értenék az egészből. De pont ettől vagy különleges. A zsigeredben van ez az egész tudományos minden kutya füle. Bevallom, kicsit irigyellek érte. – Nem nevezhetem magam ostobának, de ahogy ráérez a tudomány nyelvére és a dolgokra Jemma az valami fantasztikus. Azon csodálkozom, hogy még nem lett világhírű. Nem hiszem, hogy túlságosan sok hozzá hasonló ember élne a Földön. Az egyenlő a lehetetlennel. Ezt még én is nagyon jól tudom. – Ha befejezted utána elmész..? Nem maradsz a városban? – Kis szomorúság költözik a hangomba, mert nem szeretném, ha megint szétsodródnánk. Szükségem van a legjobb barátnőmre.
Persze, hogy kíváncsi voltam arra, mi történt vele. A szülei temetése óta alig beszéltünk... és emiatt egyikünket sem lehetett hibáztatni. Őt azért nem, mivel az anyja és az apja meghalt, érthető, hogy nem vágyott társaságra vagy ha vágyott is, akkor esetleg... másfajtára. Én pedig... miért jut eszembe minden egyes másodpercben, hogy miattam történt a tragédia? Képtelen vagyok így, ennek a tudatában ülni vele szemben és azt érezni, hogy csak félig őszinte a mosolyom a borzalmas tetteim miatt. Mégsem mondhatom el... valószínűleg bolondnak nézne, hogy azt állítom vámpírokkal kísérletezem, valamint nagy valószínűséggel nekem ugrana a gyermekkorunk óta tartó barátságunk ellenére. És azt hiszem boldog lettem volna, ha így történik. Nem a mazochizmus dübörgött az agytekervényeimben, hanem egyszerűen legalább pár pillanatra átjárhatott volna a megkönnyebbülés, hogy nem kell Olivia képébe hazudnom. Utána persze ismét jöhetett volna a gyomorszorító érzés, amit már az utálata okozott volna, de... egyszer úgyis minden kiderül. Főleg, mert eszméletlenül rossz hazudozó vagyok. - Egy nyílvessző? - Kérdeztem őszinte meglepődéssel. - Az, aki megmentett, egy nyíllal... ölte meg a támadót? - Persze normális esetben is érdekelt volna a dolog, de így... nem is akartam anno megtudni, hogyan lelte halálát a vámpír, ezért volt számomra új az információ. És bár az elmúlt percek alatt még mindig nem lettem a kávé nagy rajongója, az időközben megérkezett koffeinbombából most igenis jólesett egy korty. - És meg is találtad? Nem tudtam, hogy időközben nyomozó lettél. - Apró kacaj hagyta el a torkomat, miközben ismét rá szegeztem a tekintetemet. Legalább... azt láttam rajta, hogy viszonylag jól van és nincs annyira összetörve, hogy képtelen legyen akármire. Mit mást is vártam volna tőle? Mindig vagány volt és ha valamit a fejébe vett, nem adta fel, míg meg valósította a terveit. - Beszéltél vele? Elmondta, mit miért csinált? - Kérdeztem felvonva a szemöldökömet. Szerettem volna, ha beszél. Nem csak azért, mert közöm van a dologhoz... hanem mert még mindig a barátnőm, aki fontos nekem és akinek szeretnék minél többet tudni az életéről. Elvégre ezért vagyunk majdnem testvérek. - Csak egy munka. - Legyintettem. Nos, most tényleg nem hazudtam. - Hiába próbáltam felkelteni a figyelemedet van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon kötne le a DNS-minták vizsgálata és vegyületek kavargatása. - Megvontam a vállamat. - Nem tudom meddig leszek itt, de szerintem csak addig, míg be nem fejeződik a projekt... viszont nincs határidő. - Jelentettem ki. Most a magam ura vagyok, ami a munkámat illette... és addig nem tágítok, míg nem finomíthatok a kísérleteimen.
Szívem szerint felálltam volna, és meg sem álltam volna, amíg meg nem, találom a módját, hogy ne kelljen kutakodnom és könyörögnöm olyan dolgokért, mint az igazság. Elhagytak, majd odaadott másnak, mire azok meghaltak. Szerettem őket, hittem, hogy mindig mellettem lesznek, de nem így történt, és egyre kevésbé érdekelt, hogy a világ milyen veszélyeket rejtett. Érdekelt, hogy a családom miért volt olyan furcsa és miért akarták minden áron elhitetni velem, hogy nem vagyok biztonságban. Tudtam, hogy nem vagyok. Soha nem voltam, hisz az álmaimban épp úgy menekültem a valóságtól, mint az életemben, ami egy pár hónap alatt úgy felfordult, hogy azt se tudtam, valaha újra egyenesbe tudom e hozni. -Ennek most örüljek?-vonom fel szemöldököm csodálkozva. Még jó, hogy ezzel tisztában van. Ha nem lenne, is ezt mondaná, de ennyire csak nem ment el az esze. Így is ki voltam bukva rá, nem hiszem, hogy akarta tudni, milyen az, mikor valakit olyan mértékben meggyűlölök, hogy többé látni sem akarom. Pedig ő most pontosan ehhez a viszonyhoz közeledett, hiába igyekeztem minden ellenszenvet elnyomni. Az a szöveg, amit lenyomott, egyszerűen még közelebb sodort ahhoz, hogy elmehibbantnak gondoljam. Képtelen voltam átlátni a haragomon, és amit mondott, mintha megváltoztatott volna bennem valamit. -Világosíts fel, mert nem hiszem, hogy ennél is hülyébbnek érezhetném magam. De várj, ezen azt hiszem, osztozol velem. Szóval kérlek, tégy egy szívességet és az igazat mond ez egyszer.-kérem, majd összeszedem magam, és várok. Várom, hogy végre hallhassam azt, amiről ő azt hiszi, hogy nem hiszek benne. Talán nem is. De túl sok volt a véletlen és az olyan dolog, ami furcsa volt ebben a világban. Csak egy ember voltam, de nem mondom, hogy nem hittem olyasmiben, ami kevésbé emberi. Sőt. Egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy elhiggyek bármit. Az apámnak pedig sokat köszönhettem. Rengeteg titkot és talányt, és olyasmiket hagyott rám, amiket nem tudtam hová rakni, nem tudtam kezelni.
• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Note: - • Words: 305
Persze, hogy kíváncsi voltam arra, mi történt vele. A szülei temetése óta alig beszéltünk... és emiatt egyikünket sem lehetett hibáztatni. Őt azért nem, mivel az anyja és az apja meghalt, érthető, hogy nem vágyott társaságra vagy ha vágyott is, akkor esetleg... másfajtára. Én pedig... miért jut eszembe minden egyes másodpercben, hogy miattam történt a tragédia? Képtelen vagyok így, ennek a tudatában ülni vele szemben és azt érezni, hogy csak félig őszinte a mosolyom a borzalmas tetteim miatt. Mégsem mondhatom el... valószínűleg bolondnak nézne, hogy azt állítom vámpírokkal kísérletezem, valamint nagy valószínűséggel nekem ugrana a gyermekkorunk óta tartó barátságunk ellenére. És azt hiszem boldog lettem volna, ha így történik. Nem a mazochizmus dübörgött az agytekervényeimben, hanem egyszerűen legalább pár pillanatra átjárhatott volna a megkönnyebbülés, hogy nem kell Olivia képébe hazudnom. Utána persze ismét jöhetett volna a gyomorszorító érzés, amit már az utálata okozott volna, de... egyszer úgyis minden kiderül. Főleg, mert eszméletlenül rossz hazudozó vagyok. - Egy nyílvessző? - Kérdeztem őszinte meglepődéssel. - Az, aki megmentett, egy nyíllal... ölte meg a támadót? - Persze normális esetben is érdekelt volna a dolog, de így... nem is akartam anno megtudni, hogyan lelte halálát a vámpír, ezért volt számomra új az információ. És bár az elmúlt percek alatt még mindig nem lettem a kávé nagy rajongója, az időközben megérkezett koffeinbombából most igenis jólesett egy korty. - És meg is találtad? Nem tudtam, hogy időközben nyomozó lettél. - Apró kacaj hagyta el a torkomat, miközben ismét rá szegeztem a tekintetemet. Legalább... azt láttam rajta, hogy viszonylag jól van és nincs annyira összetörve, hogy képtelen legyen akármire. Mit mást is vártam volna tőle? Mindig vagány volt és ha valamit a fejébe vett, nem adta fel, míg meg valósította a terveit. - Beszéltél vele? Elmondta, mit miért csinált? - Kérdeztem felvonva a szemöldökömet. Szerettem volna, ha beszél. Nem csak azért, mert közöm van a dologhoz... hanem mert még mindig a barátnőm, aki fontos nekem és akinek szeretnék minél többet tudni az életéről. Elvégre ezért vagyunk majdnem testvérek. - Csak egy munka. - Legyintettem. Nos, most tényleg nem hazudtam. - Hiába próbáltam felkelteni a figyelemedet van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon kötne le a DNS-minták vizsgálata és vegyületek kavargatása. - Megvontam a vállamat. - Nem tudom meddig leszek itt, de szerintem csak addig, míg be nem fejeződik a projekt... viszont nincs határidő. - Jelentettem ki. Most a magam ura vagyok, ami a munkámat illette... és addig nem tágítok, míg nem finomíthatok a kísérleteimen.
Ki tudtam volna ugrani a bőrömből, mikor megláttam. Egyszerűen nem tudom elmondani, hogy mekkora boldogság járta át minden egyes porcikámat. Gyerekkori emlékek peregtek le a szemeim előtt. Ahogyan odasétáltam hozzá a legelső napon és megfogtam az apró kezét. Annyira kis aranyos volt. Őt szúrtam ki legelőször az új gyerekek közül. Volt valami, ami vonzott hozzá és most már értem, hogy mi azért lettünk, hogy kiegészítsük a másikat. Nem is tudom milyen lett volna a gyerekkorom, ha ő nincs velem. Valószínűleg rettenetes unalmas és soha nem tanultam volna meg olyan dolgokat, amiket ma ha nem is igazán értek, de halványan sejtem őket. A tudomány sosem volt az én világom. Próbálkoztam vele, de rájöttem, hogy nem nekem találták ki. A vegyületek meg az ilyesmik engem soha nem kötöttek le úgy, mint Jemma-t. Ő mindig csillogó szemekkel figyelte ezeket. A lelkesedése néha átragadt már rám is. Ettől azonban még egy árnyalatnyival sem voltam közelebb a megoldáshoz. – Ah, biztos annyi mindent csináltál az elmúlt években.. Hány díjat kaptál azért az okos fejedért? Ha pedig senkinek nem volt annyi esze, hogy díjazza az eszed, akkor majd én fogom. – Mondtam mosolyogva, hiszen ez már szinte lekaparhatatlan volt az arcomról, amióta csak megláttam. Nem is kell nekem, már a kávém. Jemma jelenléte sokkal feltöltőbb volt a számomra, mint bármilyen koffeines lötty. Fel sem érnek a boldogsághoz. Ilyenkor mindig bezsongok. Körbefutnám egész Mystic Falls-t örömömben minimum háromszor. Miért is jöttem ide? Hm.. Ez rendkívül érdekes kérdés. Senki nem tudta a célomat igazából, hogy miért is jövök ide. Egyszerűen csak egyik napról a másikra felmondtam, hogy elköltözzek és új életet kezdjek. Nem sokat gondolkodtam a dolgon. Az, hogy megtaláljam, aki megmentett volt a legfontosabb a számomra. Ezt pedig nem hiszem, hogy el kellene titkolnom a legjobb barátnőm elől. Gondolataimba meredtem és már csak arra eszméltem fel, hogy várja a válaszomat. – Tudod, mikor a családom meghalt.. Én is ott voltam. Az utolsó pillanatban és mondhatni szembenéztem a szüleim és a testvérem gyilkosával. Egy hajszálon múlt, hogy én is meghaljak, de valaki megölte. Egy nyílvesszőt hagyott maga után, amin volt egy szimbólum. Én pedig megszállottan kerestem és végül itt lyukadtam ki. Megtaláltam őt, de nagyon úgy néz ki, hogy a megtalálása még a könnyebb dolog volt. – Én pedig az egészet felkavartam azzal, hogy berángattam az ágyamba. Ostoba, rendkívül ostoba húzás volt a részemről. – Pedig szívesen meghallgatnám. Olyan régen hallottam már ilyen szakszavakat.. Szóval téged mivel sikerült idecsalogatniuk? – Nem akartam jelen pillanatban az életemről beszélgetni. Főleg, mivel a tudomány élő képviselőjével szemben ülök nem mondhatom neki, hogy egy vámpírral szűrtem össze a levet és a másik pedig egy vámpírvadász és mielőtt összeszűrtem volna a levet a vámpírral azelőtt ágyba másztam a másikkal. Kezdek egy kicsit undorodni magamtól. Nem tudom, mikor lettem ennyire könnyűvérű.
Belefáradtam a hazugságokkal teli életbe. Mondhatnám, hogy csak vicceltem, és felállnék, majd elmennék.. de már nem tehetem. Régen mikor megpillantottam ezt a lányt, apró volt.. és árva. S megfogadtam, hogy ha másnak nem, hát neki jó életet fogok biztosítani, vagy így vagy úgy. Másnak sosem okoztam boldogságot egész életemben. Mondhatni úgy is, hogy a világ egyik legnagyobb vámpírszégyene vagyok, hiszen még önnön magamnak sem tudtam boldogságot hozni közel ezer éves korom ellenére. Nem tudok hát mit mondani vagy tenni... mint bámulni az arcát, és közben nagyokat nyelni, hátha ez lebeszél arról, hogy tényleg itthagyjam a szituációt... nem hiányzik az senkinek. Neki főleg nem. Nem maradt senkije. - Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy csak egy kisgyermek voltál, és nem egy... öhm... kiló cukor. - köszörütlem meg a torkomat halkan, ahogy ide és oda nézelődtem a helyiségben, miközben alig mertem belenézni a két szemébe. Nem hiszem, hogy ezt túl kell magyarázni. Egyszerűen csak... rendkívól furcsa a szituáció. Mikor elengedtem, azt hittem, többé nem fogom őt viszont látni. S belenyugodtam abba, hogy gondoskodtam a jólétéről. Erre most itt van. Elkeseredett. Olyan, amilyen életet én nem akartam neki. Utálom. Ezt az egészet utálom! Aztán rájöttem, hogy ami kibukott a számon, túlontúl sokat mond. Nem szabadna ennyit beszélnem. Köztudott rólam, hogy szűkszavú vagyok, főleg ilyen helyzetekben. Nem is véletlenül. Nézd meg, megint mit csináltál, te félnótás! Ez a lány megint össze lesz zavarodva, még ki sem heverte a szülei halálát. Vagyis.. a fogadott szülei halálát. - Tényleg tudni akarod? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ekkor már belenézve a két szemébe, és félrebillentettem a fejem. - Őrültnek fogsz nézni, ha elmondom... mert gyanítom, nem hiszel a természetfelettiben - suttogtam halkan, hiszen nem vagyunk egyedül. Sokan vannak rajtunk kívül is ebben a helyiségben.
[You must be registered and logged in to see this link.] •• bocsi a késésért
Istenem, de jellemző, ahogy viselkedik. Gyerekkorunkban is mindig ilyen lelkes volt és ez a viselkedése engem is mindig pozitív gondolkodásra és cselekedetekre sarkallt. Olivia mindig is jó hatással volt rám, ami azt illet és állítólag én is rá. Nemhiába voltunk legjobb barátnők. Szinte már testvérek, ami azt illeti, őt tekintettem az én nemlétező nővéremnek annak ellenére, hogy igazából sohasem éreztem nyomát annak, hogy idősebb tőlem. Nem anyáskodott, inkább én voltam az aggódós-jókislányos típus, míg ő vagánynak számított. Remekül kiegészítettük egymást és szerencsére nem került el minket az a tipikus törés, ami a gyermekkori barátságos végéhez vezet: mert hiába hozta úgy a sorsa, hogy másik városban kell élnünk, nem a személyiségünk miatt távolodtunk el egymástól. Ezt azt hiszem a találkozásunk első szavai is bizonyítják. Őszinte, harminckét fogas mosollyal legyintettem. - Ugyan! - Elnevettem magam, amikor amiatt kezdett el aggódni, hogy elrángatott az asztalhoz anélkül, hogy rendelhettem volna valamit. Jelenleg ez volt a legkisebb probléma. - Csak üljünk le és... beszéljünk. Az a kávé ráér még, egyébként sincs rá nagy szükségem... csak úgy bejöttem. - Megvontam a vállamat és majdnem azon kezdtem el agyalni, milyen témát próbáljak feldobni, de rájöttem, hogy Olivia biztosan gondoskodni fog arról, hogy egy másodpercig se hallgassunk. Imádtam beszélni, az embereket hallgatni pedig még jobban, mivel a munkám során általában csendbe burkolózom, megváltásnak számítanak az olyan alkalmak, amikor kedvemre jártathatom a számat és nem csak az egyébként hőn szeretett szakkifejezések miatt forog a nyelvem. - Én sem hittem volna, hogy pont itt futunk össze... ez a város olyan semmilyennek tűnik nekem, miért is jöttél egyáltalán te ide? Én csak egy munka miatt jöttem ami várhatóan el fog húzódni, szóval... addig a hotelben fogok lakni, ha minden jól megy. - Na tessék, ismét jön ez a mellkasszorító érzés, ami kézen fogva jár a hazugságaimmal. Megpróbáltam a lehető legjobban leplezni a füllentésemet, de magamat ismerve ha Olivia nem szúrja ki a bénázásomat az maximum azért lesz, mert be van zsongva. És ha én elég jól hazudok, akkor ennek ugyanez a miértje. - Én... hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. - Nyögtem ki, de a mosolyom nem tűnt el az arcomról. Hogy is bámulhatnék komolyan, amikor a számomra egyik legfontosabb ember ül velem szemben? - Nem tudom mennyire szeretnéd meghallgatni annak a kutatásnak a részleteit, amiért itt vagyok, mert szerintem neked eszméletlenül unalmas lenne. És pontos részleteket még én sem tudok. - Idővel ki kell találnom valami jobb mesét. Nem mondhatom azt, hogy úgy gondoltam jó ötlet megjelenni egy természetfelettiekkel teli városban és vámpírokon kísérletezni. - Arra viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy veled mi történt. Én szintén ráérek hallgatni. - Burkoltam mesélésre biztattam, hiszen tény, hogy volt mit bepótolnunk.
Soha nem örültem még ennyire senkinek. A gyerekkori legjobb barátom mindig is olyan volt számomra, mint egy felértékelhetetlen gyémánt. Senki nem tudott volna olyan árat mondani, amiért hagytam volna, hogy kicsússzon a kezeim közül azonban az életnek más tervei voltak. Az évek során eltávolodtunk egymástól, de most is ugyanaz a boldogság járta át minden egyes porcikámat, ami akkor, mikor kiskorunkban együtt játszottunk. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni, hogy milyen jó érzés volt, hogy számíthatok valakire. Most is erre van szükségem. nem akarom a nyakába zúdítani a problémáimat, mert az úgy nem lenne fair, de akkor sem vagyok képes arra, hogy az egészet magamba temessen. Előbb vagy utóbb valaki arcába fog robbanni ez az egész és tudom, hogy ő erre a legmegfelelőbb ember. De nem azzal fogom tölteni az első perceket, hogy elmesélem neki az egészet, hogy miken mentem keresztül. Akkor talán soha nem kelnénk fel az asztaltól, ahova odahúztam őt. – Annyira figyelmetlen vagyok.. Nem kérsz te is valamit? Mindjárt hozok valamit, ha kell.. Csak annyira jó érzés téged újra látni, hogy mindenről megfeledkezek. – Mondtam halovány zavart mosollyal az arcomon. Mostanában így is eléggé szétszórt vagyok. Egyszerűen nem tudok összepontosítani semmire, hiszen a gondolataim két férfi között kalandoznak, akik az elmúlt időszakban nagyon közel kerültek a szívemhez most mégis mindegyiket kerülöm. Idő kell ahhoz, hogy gondolkodjak. Véget kell vetnem Jason-nel annak, ami még nincs is közöttünk. Az egész csak elkezdett kialakulni én pedig úgy teszek és érzem magam, mintha megcsaltam volna, amikor megcsaltam Dex-et. Bárcsak egyszerűbb lenne ez az egész. Komolyan meg fogok őrülni. Soha nem gondoltam volna, hogy a férfiak ekkora hatással lesznek rám. Mindig is a munkámnak éltem. Nem érdekelt semmi. Igaz, hogy volt egy vőlegényem, de vele nem volt meg a szenvedély, amire szükségünk volt. Most pedig mindkettő férfi magában hordoz valami mágnest. Mindegyik más miatt vonz és nem tudok dűlőre jutni. Talán fel kellene dobnom egy érmét. De, ha Jason-re esne a választás nem hiszem, hogy Dex jól viselné. Ha pedig bántana egy elborult pillanatában az egyetlen, akire támaszkodhatok az Jason lenne, aki abban a pillanatban hagyna ott, hogy megtudná kavartam egy vámpírral. – Ez a világon a legjobb hír. El sem hiszed, hogy mennyire boldog vagyok.. Komolyan.. Sajnálom, hogy eltávolodtunk egymástól, de a sors is úgy akarja, hogy mi újra egymásra találjunk. Mi vezetett téged ide? – Kérdeztem kíváncsian, hogy addig is megfeledkezzek a saját kis drámámról. Ha félretolom és megfeledkezek róla nem tud megőrjíteni. Én pedig most ennyivel is bőven beértem. – Egy éve körülbelül.. Elég sok minden napokig mesélhetnék, de inkább te beszélj kis tudós. Én bőven ráérek esti mesét tartani. – Nem tudom hogyan áll a természetfelettihez, hiszen aki a tudományhoz kötötte magát mindenben a magyarázatot keresi és nem hajlandó elfogadni, hogy létezhet valami több is. Bár tényleg nem tudhatom, hogy ő most hova tartozik. Kiskorunkban mindig volt egy megszállottságunk és nyitottságunk a természetfeletti felé, de ez olyan volt, ami minden gyerek életében jelen volt. Mint például, hogy hittünk a Mikulásban és a Fogtündérben.
Nem voltam nagy kávés, de reggel óta majd' leragadt a szemem és semmi sem segített legyőzni az álmosságot, hiába próbáltam. Mély levegővételek, szemtorna, szemdörzsölés, pálcikákkal való kitámasztás, semmi, egyszóval muszáj volt a koffeinhez fordulnom és szerencsére keresgélnem sem kellett sokat ahhoz, hogy betérhessek egy kávézóba és benyitva az ajtón megcsapja az orromat a frissen lefőtt doppingszer illata. Még csak egy napja tartózkodtam a városban, tehát ezen a kávézón kívül egyedül a hitelszobámat ismertem. Idegen terep volt, amit minél hamarabb fel kellene térképeznem, ha el akartam kezdeni a munkát, amiért idejöttem. Talán nem kellene rögtön és állandóan a kutatásokra fókuszálnom, hiszen az egyáltalán nem elhanyagolható vámpírpopuláció mellett más oka is volt annak, hogy erre a városkára böktem rá a nemlétező térképemen. Chloe. A régi és egyben legjobb barátnőm, akinek a neve akárhányszor eszembe jut az agyam sejtjei szorosan hozzákapcsolnak egy eszméletlenül fájdalmas és ugyanilyen véletlen tragédiát, amiben nem kis szerepet vállaltam. Csupán én tudok arról, hogy a kezem erősen benne volt a szülei halálában, ám jó magam éppen elég voltam ahhoz, hogy az őrület határán táncoljak, mert a lelkiismeretem természetesen nem hagy nyugodni azóta, mióta megtörtént az eset. Persze, hogy minél jobban szeretném pontosítani azt a nyavalyás elixírt, amit befecskendeztem abba a vámpírba... talán elérhetem az eredeti célomat anélkül, hogy akárki másnak bántódása essen. De miért pont a legjobb barátom szülei? A sors - már ha létezik - nem lehet ilyen kegyetlen és én sem lehetek ennyire szerencsétlen. Csakhogy hiába töprengek, a múlton nem változtathatok, mindössze a jövőt tehetem szebbé. Bár működne ez a bebeszélési stratégia. Képtelenség, hogy egy ember agyán hány és hány gondolat tud átcikázni azalatt, míg egy pulthoz sétál, hogy egy jó adag gondolkodásserkentőt kérjen magának. Ami viszont még nagyobb meglepetésre ad okot, ha olyasvalakivel fut össze, akire ugyan számított, mégsem tervezte előre a találkozást, ami bonyolultabb helyzetet eredményez, mintha tudná, mit kell mondani. Elvégre a barátomba futottam bele... abba a barátomba, aki két másodperccel ezelőtt fordult meg a fejemben. - Olivia? - Hangszínem a normálishoz képest megemelkedett a meglepetéstől, de ezt észrevéve megköszörültem a torkomat, hogy ne szúrjon neki azonnal szemet a nyivákolásom. - Én... de régen láttalak! - Semmi mást nem tudtam kinyögni, mivel ő sokkal összeszedettebbnek tűnt nálam és máris egy asztal felé húzott. Őszintén szólva örültem, hogy szilárd anyag került a lábaim alá és megtámaszthattam a testem, leülve behúztam a széket az asztal alá és Oliviára pillantottam, akin látszott őszintén örül nekem. Ahogy én is neki, ez tagadhatatlan. - Ideköltöztem. Csak egy napja és ez lett volna az első körutam a városban és... jaj, de örülök neked! - Tört ki belőlem a mindenféle palástolástól mentes reakció, miközben megszorítottam a kezét. - Mióta élsz itt, mi történt veled, hogy vagy? - Sorjáztam a kérdéseket fellelkesülve, hiszen rengeteg bepótolnivalónk volt. És most az egyszer nem gondoltam arra, amire kellene, ha Olivia az eszembe jut.
Valójában, féltem közölni milyen ádáz eset szemtanúja lettem, s azt méginkább nem akaródzott hogy ezzel a helyzet leírással őt magát is megrémítsem. - Tudom, én voltam a bűnös azzal hogy egy ilyen témával hozakodtam el...nem állt szándékomban felzaklatni.- emeltem meg a kávés-csupromat, majd az állapot harsánysága miatt vissza is helyeztem az asztalra. - Nem szeretném ezzel csúfítani ezt a beszélgetést...úgy érti? - néztem szemeibe, amolyan anyai áldást várva, hogy ezt a kényes beszéd-témát sikerüljön a régebbi beszélgetésünkbe illeszteni. Magam is, szörnyen önfejű vagyok ahhoz képest, hiszen meglehetősen érintő probléma ez, és nem utolsó-sorban hihetetlen is, hogy ezt egy idegennek felhozzam. Kitudja, milyen reakciót vált ki, és lesz kegyetlen kimenetele ennek a szokványos kávézgatásnak, mit az ember szociális igénye érdekében folytat naponta. - Inkább árulja, mióta ment életeket...és mi hozta a változást, hogy életeket menthessen? - törtem meg a drámai csendet két hangos szürcsölés alatt, a célja iránt érdeklődve. Remélem, nem nagy a stílusbeli szakadék a két téma között. Furcsállom ezt az egészet ahogy van. Merthisz ki hinné, hogy egy csevegő státuszból képes valaki földön-túli témákba elegyedni...hát példaként állítva, mondjuk én.
Nagyon nagy sorry, a huzamosabb késéért...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 13, 2014 2:13 pm
Az utóbbi időben hibát, hibára halmoztam. Lefeküdtem azzal a férfival, akit éppen csak megismertem. Hogy mégis miért? Nem tudom. Még az alkoholra sem foghatom, hiszen nem volt bennem elegendő ahhoz, hogy hatással legyen rám. Egyszerűen csak megmagyarázhatatlan vágyat éreztem az irányába, aminek átengedtem magam. Talán tudat alatt így akartam megköszönni azt, hogy élek? Fogalmam sincs. De nem is számít. Nem találkoztam vele azóta pedig meg kellene beszélnünk a dolgokat csak egyszerűen nem tudom, hogyan kezdhetném el. Mindenképpen kínos egy beszélgetés lesz. Bármennyire is vagyunk felnőttek ez az lesz. Vagy tehetünk úgy is, mintha az egész meg sem történt volna, de tudom mindkettőnkben nyomott hagyott azaz éjszaka. Akkor is gondolkodni indultam el reggel erre belefutottam egy vámpírba. Még mindig a kezemen van a karkötő, amit tőle kaptam. A biztonság kedvéért azonban még a teámba is tettem egy kis verbénát, hiszen nem szeretném, ha valaki leszakítaná a csuklómról és azt tenne, amit akar. Szükségem volt egy kávéra. Az ég teljesen beborult és csak pár percre volt a teljes égszakadás. Nem volt különösebben hűvös, de mégis úgy éreztem, hogy szükségem van egy forró kávéra, hogy felmelegedjek. Szapora léptekkel indultam meg az egyik kávézóba, ahol meg is rendeltem a karamellás lattem. Mosolyogva vettem át a kiszolgálótól és a melegsége rögtön átjárta a testemet anélkül, hogy belekortyoltam volna. Megfordultam és egy olyan ember tekintetébe merültem bele, akiről azt hittem, hogy soha nem fogom látni. – Jemma. – Mondtam csillogó szemekkel, majd odasiettem hozzá és átöleltem. Olyan régóta nem láttam a gyerekkori legjobb barátnőmet. Régebben tartottuk a kapcsolatot, de mostanra ez megszakadt, hogy miattam vagy miatta, már nem tudom. Túlságosan is erre az egész szimbólumra koncentráltam, hogy megtaláljam Őt. – Annyira hiányoztál.. Mi szél sodort ide? – Kérdeztem mosolyogva, majd az egyik asztal felé araszoltam, hiszen nem szerettem volna senkit sem megakadályozni a közlekedésben azzal, hogy megállok a kávézó kellős közepén.
Hevesen reagáltam, amit jogosnak éreztem. Nem tudtam, hogy mire számítsak, s bár nem igazán gondoltam olyasmire, hogy talán ő lenne az apám, de attól még motoszkált bennem a gondolat, és ez épp elég volt, hogy tüskét növesztve támadjak rá. Nem akartam ismerni az igazi szüleim, soha nem vágytam rá, és mivel tudtam, hogy elhagytak, ha nyomukra akadtam volna sem akartam volna különösebben a közelükbe kerülni. Egyszer elhagytak, az életemben több csalódásra nincs szükségem. A sarkamra kell állnom, s bár most épp ezzel próbálkozom, ez az egész pont ez ellen tett. -Megnyugtató.-tudom le a magamban dúló kétségeket, hogy vajon az ő gyereke vagyok e vagy sem. Bár igazából nem tudtam, hogy ennek örüljek, vagy ne. Valami azt súgta, hogy ennyivel nem úszom meg és a lényeg még csak ezután derül ki. A megérzésem pedig nem csalt, noha a támadás és a hevesség, ahogy reagáltam a saját helyzetemen csak rontott. Amikor megtudtam az igazságot, mégsem éreztem magam jobban. Sőt. Sok minden jutott újra eszembe, amire nem kaphattam választ és olyan is, amire mindennél jobban akartam valami magyarázatot. Miért rajzoltam és álmodtam hát azt, amit? Ennyi lenne? Ennyire mély nyomott hagyott volna bennem, mielőtt rábízott a nevelő szüleimre. Ráadásul rájuk bízott. Ő is eldobott, ahogy a tulajdon vér szerinti szüleim. A bepöccenés fogalma pedig korántsem merült még ki az előző kis incidensemmel. -Te vagy a második ember, ha nem a harmadik, aki egyszerűen nem hiszi, hogy alkalmas lett volna arra, hogy felneveljen. Hát bocsáss meg, hogy ezt nem fogadom akkora örömmel. Nem egy kiló cukor vagyok, amit mielőtt kibontanának, elkéri a szomszéd és készségesen odaadjuk neki. Egy gyerek, egy kisbaba voltam.-érzem, ahogy a kelleténél több düh önt el, és szinte szétrobbanni készülök, mint egy bomba, amin az időzítő egyre csak ketyeg, az idő pedig nem akar rajta megállni, és már csak másodpercei vannak… -A puszta jó szándék, hogy nem lehet gyerekük, hát jó leszek én, nem segít, sőt… Könyöradománynak lenni még rosszabb.-szorul ökölbe a kezem és egyszerre gondolkodom el azon, hogy az asztalra csapjak vagy inkább pofon vágjam, csak a hecc kedvéért. Aztán elgondolkodom valamin. Egy dolgon, ami kifejezetten furcsán hangzott a mondanivalójában. -Régen nekem is volt egy olyan korú lányom, mint amilyen te voltál akkor? Ez mégis mit akar jelenteni? Nem lehetnek olyan jó génjeid, hogy ötven évesen is így nézz ki… És ne próbáld nekem beadni, hogy rosszul fejezted ki magad. Nem akarok több hazugságot az életembe. Egyszerűen elegem van abból, hogy mindenki senkinek néz, mintha szellem lennék.-hajolok előre, arcom minden apró izma megfeszül, és nem tágítom. Nem, míg őszinte nem lesz. –Ha nehezedre esik igazat mondani, akkor jobb, ha felállsz és távozol. Semmi kedvem a hazugságok között kutakodni az igazság után.-biccentek a papírra, jelezve ezzel is, hogy az pontosan ezen dolgok közé tartozott. És el akartam kerülni, hogy még több pénzt költsek el felesleges nyomozgatásra.
• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Note: bocsi a késésért • Words: 465
Némileg meglepődtem. Annyira kivontam magam az életéből, hogy erről nem is tudtam.. mármint arról, hogy mi történt, és hogy a szülei - akik valójában nem a szülei - elmondták neki, hogy nem vérszerinti gyermekük. Ezt nevezem. De emiatt eléggé kellemetlenül érzem magam, hiszen ezidáig éltem abban a hitben, hogy... a szülei azt mondják neki, amit én akartam hogy mondjanak. De szemmel láthatóan ők így is boldogok voltak és ez a lány is annak tűnik. Talán ez a legfontosabb, nem? - Az lehet, hogy becsúszott gyerek vagy, de nem az enyém. - sóhajtottam fel, ámbár jelenleg még az sem tudott felpszkálni, hogy eléggé tűzről pattant hangnemet engedett meg magának velem szemben. Jöhettem volna a "vigyázz, hogy kivel beszélsz" szövegemmel, de végül elfojtottam és csak nyeltem egyet. Lesütöttem a szemiemt, majd visszanéztem rá, közben azon gondolkodva, hogy vajon jól tettem-e azt amit tettem. De nyilván jobb helyen volt egy szerető családnál, mint egy árvaházban.. vagy nálam. - Újszülött kisbaba voltál, mikor rád találtam.. a szüleid... az igazi szüleid... öhm... róluk nem tudok semmit. - emlékeztem vissza. - Régen nekem is volt egy olyan korú lányom, mint amilyen te voltál akkor.. nem tudtam csak úgy elsétálni a tény mellett, hogy lehetne egy boldog életed mellettem.. - révedtem vissza, de ekkor keserű mosoly jelent meg ajkaim szegletében. - De évekkel később ez megváltozott.. nem hittem, hogy én vagyok a megfelelő szülő számodra... ekkor körülbelül öt éves lehettél. - fordítottam el a pillantásom. - A szüleidnek akkor úgy tűnt, nem lehet gyermeke.. és egyezséget kötve velük, odaadtalak nekik téged, hogy szeretben és békében neveljenek fel. Úgy, ahogyan én nem tudtalak volna. - nyeltem újabbat. Biztosan őrültnek fog nézni. Semmi kétségem.
[You must be registered and logged in to see this link.] •• itt vagyooook bocsi a késésért
Oldalra pillantottam és felvontam a szemöldökömet. A lány nem tűnt többnek tizenhétnél, bár nem vagyok anyakönyvvezető, hogy tudjam, mikor született, de az tény, hogy nem élhetett még valami sokat, mielőtt megkapta az örök élet ajándékát. Ajándék? Na jó, inkább hagyjuk, kinek jó az, ha hülyítjük a népet? Bár persze, az első pár évszázadban mindig buli, csak azután jönnek a gondok, amikor az ember lánya úgy érzi, mindent látott, kiélte magát és nem sok újdonságot tartogat számára a világ. Nem egy ilyen vámpírral találkoztam már... jómagam több, mint ezer évesen is úgy gondolom, bármikor bekopoghat az ajtómon valami új annak ellenére, hogy vannak rossz napjaim. Sőt, mostanában többségben vannak a borult hangulatú órák, de hé! Hogy is mondják ezeken az önsegítő tréningeken? A pozitív hozzáállás a kulcsa mindennek. - Pedig ilyenkor pont ez lenne a lényeg. Hogy kiéld magad. - Kacsintottam a lánykára. Nem volt kedvem senkivel beszélgetni, de az ég lássa lelkem, vagyis a maradékát, hogy mindig is érdekeltek az újdonsült vámpírok. Az úgynevezett jövő nemzedék, főleg, hogy a mai világban minden második könyv és film a mi világunkkal foglalkozik, aminek köszönhetően a halandóak azt hiszik, minden információnak tudatában vannak rólunk. Aztán egy sötét sikátorral és két felvillanó hegyes szemfoggal később elszáll a tudás. - Mikor változtál át? - Nem zavartattam magam, a kávézó asztalainál ücsörgők a saját dolgukkal voltak elfoglalva, meg egyébként is, van olyan ember Mystic Fallsban, aki ténylegesen nem tud rólunk? A harmadik ok: kit érdekel, ki mit hall és mit csinál? - Ne aggódj, nem vagyok az a tyúkanyó típus, csak érdekel, milyen alapanyagokra kell majd hagyjuk egyszer az örökségünket. - Megvontam a vállamat és belekortyoltam a kávéba.
Mikor a pincér kihozza a rendelt italomat bele iszom. Jól esik most ez a kávé. Jeges kávé, ennél jobb nem is kell ebben az időben. Épp nézem az eget amikor megszólal egy hang. Először nem értem, hogy amiket mond azt még is, hogy a francba érti aztán rájövök. Ő vámpír és gondolom megérezte azt is, hogy vámpír vagyok. Pontosabban újonc. Már ha lehet ezt így megfogalmazni. - Eléggé jól bírom. Nem gyilkolok agyba főbe, egyszóval jól érzem magamat. - mondom neki normális hangnemben, mintha olyan régóta ismernénk egymást pedig nem. Kb 5 perce ismerjük egymást. Ami eddig 3 mondatból állt. Végig nézek a hölgyeményen. Olyan ismerős nekem... Ismerős, de valahogy sehogy sem tudok rájönni, hogy honnan. Nem nagyon vagyok jártas ebben a vámpíros, hasonmásos stb-s dolgokban úgy hogy sajnos nem túl sok mindent tudok.
Utálom a kávét és ebből az egyszerű okból kifolyólag nem is szoktam kávézókba járni. Most is csak azért ücsörgök ezen az amúgy egyáltalán nem kényelmes széken, mert nem jutott jobb ötlet eszembe, amivel elhessegethetném a fejfájásomat. Egy napja nem múlik, olyan, mintha egy kamiont kellene megtartanom a hajammal... eszméletlen, egyáltalán hogy lehetséges ez? Nem lehetek érzékeny az időjárásra, nem ittam alkoholt,a mitől amúgy sem tudnék berúgni és a vérnyomásom sem ingadozhat, elvégre hahó! Vámpír lennék vagy mi a fene. Lefogadom, hogy a szervezetem így bosszulja meg, hogy segítettem a hasonmásomnak és nem tudom lezárni vagy éppen más irányba terelni a Curtis-el való kapcsolatomat, de nem vagyok én csodatevő. Oké, szamaritánus sem vagyok, mégis a véremet adtam azért, hogy a nyuszifül barátnője visszaszambázhasson az életbe... pocsékul is érzem magam miatta. Úgy ültem a direkt jó erősre kért fekete felett, mintha egy adag ciánt készülnék ledönteni a torkomon. A kávé illata kétségtelenül hívogató volt, így a kezembe vettem a bögrét és mélyet sóhajtva belekortyoltam. Nem vártam csodát, sőt igazából csak most ismertem be magamnak, hogy szinte menekültem erre a helyre, hogy kicsit egyedül lehessek. Vagyis... néhány olyan ember között, akiket még hírből sem ismerek, de ez most egyáltalán nem számít. A nyakamat tenném rá, hogy egy kávézóban tényleg nem fogok összefutni olyannal, aki bosszúságot okozna és kényszerítene a tömeggyilkos üzemmódra. Várjunk csak... lehet, hogy azért hasogat a fejem, mert már napok óta nem vadásztam egy jót? Szegény én... öntudatlanul vonom meg magamtól a falatot? Semmi kétség, megőrültem. Újabb korty, ezzel egyetemben pedig fél szemmel láttam, hogy valaki helyet foglal mellettem. A kávét kikérő lányról nem hittem volna, hogy vámpír. Helyes, mosolygós, kedves a kisugárzása... nem az a tipikus újszülött. Mert az volt, tisztán éreztem rajta. Nemrég változtathatták át, nem fogócskáznia kellene valahol egy csapat emberrel? - Nem tudom, hogy viseled, de ha rosszul, akkor a koffein nem fog segíteni semmin. - Közöltem faarccal. - A bőröd sem lesz tőle melegebb, maximum akkor, ha három litert töltesz magadba. - Nem terveztem mentort játszani, csak gondoltam felvilágosítom, hiszen mindenki tudja, imádom beleütni az orromat olyan dolgokba is, amihez semmi közöm nincs.
Kezdőlap
• 
• 
bocsi a késésért 
