Pár napja jöttem haza Párizsból, úgy döntöttem, hogy bőven elég időt töltöttem ott ahhoz, hogy ki tudjam szellőztetni a fejemet. Chris eltűnt a városból - ha jól tudom, forrásaim szerint kb 2 hete ment el innen és senki nem tudja, hogy hova tűnt - én pedig nem fogom őt keresni. Annyi éven át hiányoltam őt, most nem! Tudok boldogulni nélküle is. Úgy döntöttem, hogy mivel hosszú még ez a nap ezért elmegyek kicsit a közeli kávézóba. Nem szólok senkinek, szeretnék egyedül lenni, nem vágyok társaságra. Abból volt bőven Párizsban... Az a Mila vagy milyen nevű lány. Áhh, teljesen kikészített az a nőszemély. Örülök, hogy végre hazajöttem ide és megszabadultam tőle. Bár kitudja, lehet hogy a sarkon belé futok... Mikor ki jön a pincér barátságosan rámosolygok és kérek egy kávét, majd várom, hogy kihozzák.
Valami azt súgta, hogy jobb, ha nem tudom meg, hogy mi a kapcsolat közte és a nevelő szüleim között. Mégis hajtott a kíváncsiság, s bár ez és sok kérdésem, olyanná tett, mint egy kíváncsiskodó hatéves, a hallgatási fogadalom, amit tett, belőle pont ugyanolyan gyermeteg férfit tett. Az egészben talán az volt a legviccesebb és a legidegesítőbb, hogy nem kérdezhettem meg mindent, amit tudni akartam, s a még idegesítőbb, ahelyett, hogy az elején felálltam volna, maradtam és a rajzommal letámadtam. Ideges hangom meg-meg remegett, és karkötőmmel babrálva próbáltam megtartani az ép eszem, amit azt hittem már rég elvesztettem. De azt a nyugodtság nem csak az én problémám volt, ahogy láttam. Amikor végre megszólalt, kínomban felnevettem. Micsoda újdonságokat nem mond. Esetleg még valami, amiről nem tudhatok? Mert ez pont azok közé tartozott, amiről tudtam. -Képzeld, ezzel a tudattal úgy tíz éves korom óta élek együtt, és a legkevésbé sem zavar. Csak épp a magyarázat maradt el mellé, hogy akkor mégis hol vannak az igazi szüleim.-reagálok kissé gúnyos hangon, ami arcomra is kiül, és a legkevésbé sem zavar, hogy ezzel tiszteletlennek vagy bármi más egyébnek tart. Bosszantott, elmondhatatlanul bosszantott, hogy csak így közli velem, hogy ismer, majd azt, hogy még négy éves korom előttről. Fiatalnak tűnt, de egy kósza gondolat így is megjelent a tudatomban. -Azt ne mond, hogy te...-vonom össze szemöldököm, és szemem is kételkedve mered arcára.-Ugye nem valami becsúszott gyerek vagyok és te vagy az apám? Nem mintha az első fele zavarna, de a második része...-engedek meg magamnak újabb szemtelen kijelentést, s bár nem vagyok egy ideges és még inkább nem vagyok nagyszájú típus, most annyi minden kavarog bennem, ami szó szerint kifordít abból a világból, ami a zárkózott énem adta egész életemben. Nem éreztem, hogy az a szótlan és csendesen létező Cara vagyok, aki akkor voltam, mikor jó pár perce beléptem ide. -Akkor, hogy tiszta legyen a dolog. Itt maradtam, azt mondtam, hogy meghallgatlak. Erre te csak morzsákat dobálsz elém, és rébuszokban beszélsz. Nem sok mindenem maradt, és munkát kell találnom, de még arra sem volt időm, hogy az egyetemig eljussak. Szóval tehetnél egy nagy szívességet, és felnőtt módjára tisztázhatnád végre, hogy ki is vagy te nekem.-szakad ki belőlem egy kicsit udvariatlan kéréssor, de legbelül tudtam, hogy igazam van. Nincs munkám, nincs annyi pénzem, amivel sokáig kihúznám, és nem tudok eljutni a főiskolára sem, mert az utolsó évemben még azt is alulteljesítettem, aki mindig is alulteljesített rajtam. Szükségem volt valami kapaszkodóra az életben, de nem tudtam, hogy honnan szerezhetném meg. És azzal, hogy most itt ücsörgök, és próbálom megfejteni, hogy mit akar, nem jutok előbbre. Sőt. Most úgy érzem, még hátrébb vagyok, mint ahol eddig lehettem.
• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Note: • Words: 435
- Igen, ismertem. - suttogtam elismerően, ahogy feltette a nagy kérdést. Mit tagadtam volna? Jó ideig éltem tagadásban, és rájöttem, hogy semmit sem érek el vele. Akkor miért tenném meg ismét? Ezzel a lánnyal máshogyan akarom. Ő az egyetlen jelenleg, aki még nem utál... azt hiszem legalábbis. De mi alapján utálna végülis? A rajz még mindig ott gyűrődött az ujjaim között, ahogyan a gondolataimba meredve próbáltam felfogni a szavait. Egyáltalán nem volt könnyű az. Ilyen mély benyomást tettem volna benne? Nem hittem volna, hogy az emberek ilyen érzékenyek. De én is voltam gyerek. Sőt, ha azt nézzük, minden egyes alkalommal, mikor komoly döntést hoztam, nem voltam több mint egy gyerek. Nevetséges, de így van.. szóval ne lepődjek meg azon, hogy egy kisgyerek sem működik másképpen. Hiába próbálnám cáfolni... tagadni... magamon tapasztaltam. Az viszont, hogy Gretel nem emlékszik rám... vagy talán ő túl kicsi volt. HIszen alig múlt egy éves, mikor elszakították tőlem... tőlünk ezer éve. Arcvonásai megkeményedtek, ezzel egyidőben pedig megengedtem magam egy sóhajt. - Van miről, igen. - bólogattam, majd mikor tovább beszélt, nem tudtam eleinte mit mondnai, tekintetem automatikusan arra a karkötőre tévedt. Messziről éreztem, hogy verbéna van benne... és ez általában nem jó párosítás, ha netán arra akarom rávenni, hogy felejtsen el rólam mindent. - De láttál.. - suttogtam halkan, miközben hangom megrekedt valahol a torkom legmélyén. - Négy éves korod előtt láttál utoljára. Nem azok voltak a szüleid, akikről hitted, hogy azok voltak. - néztem ismét a szemibe. Bár most nyilván azt fogja hinni, hogy én vagyok az apja, pedig ez nem igaz... de egyelőre még nem tudtam folytatni.
[You must be registered and logged in to see this link.] •• itt vagyooook bocsi a késésért
Miután én beszéltem magamról, ő is mondott valamit. Valami, ami nagyon is érdekfeszegető hatást ért el nálam, de mindezt leplezve csak figyeltem őt. Egyre kíváncsibbá téve engem, alig ittam valamit a finomságból, amely előttem volt az asztalon. - Gondolom, ez nagyon nehéz lehetett, főként az utána lévő percek, órák... - igen, itt a sokkra gondolok, és akár továbbiakban rémálmokra vagy egyéb pszichés gondokra, esetleg arra, hogy még mind ezidáig fel sem dolgozta. Én több halált láttam már életemben, de mindig mindegyik különös érzéssel töltött el. Még most sem vagyok jól, mindig beleég az elhunytak arca az eszembe, és ez pedig sosem jó dolog. Van, akihez közel kerülök, ez viszont nagyon-nagyon rossz. Nem tehetek róla, mindenki fontos... - Nem szükséges erről beszélnünk, ha nem szeretné - mondtam neki kedvesen és bájosan, mint mindig. Belekortyoltam a lattémba, és közben igyekeztem egy mosolyt kifacsarni magamból, hátha elmondja mi nyomja a szívét... Legjobban az érdekel, tud -e bármit a természetfelettiekről.
Jól irányzott kérdésére bizalmatlanul húztam össze a szemöldökömet. Még mielőtt összeszedett, mértéktartó szavakkal szólaltam volna meg, röppent fel a zseniális ötlet, hogy ebben az esetben miért ne legyek most velősen őszinte? - Egy gyilkosság szemtanúja voltam. - kis idővel, a szónoki vallomást követően égett a tudatomban az rögtönzött ostobaság amivel ilyen könnyen kifolyattam ezeket a bizarr szavakat. Az elárult testtartást gátlásóltan nem mutattam, hiszen saját testem üzent hadat az eszem ellen. A mentegetőző, feslett hangsúly helyett csak a nyugodt, jámbor énemet illegettem előtte. - Fussunk neki mégegyszer...hogy jobban megértessem magával a helyzetet - az ajánlat alatt érkezett meg a kért két ital, ami kizökkenésképpen épp botrányos helyzetbe terelte a dolgokat. Úgy éreztem mintha én tartoznék valami lényegbevágó magyarázattal...ennyi beképzelt paranoiával talán még most a gyilkos címet is rám aggatta. Nem is lepődöm meg, hiszen én voltam olyan eltébolyult vadigen pszichopata aki semmilyen empatika nélkül közöltem, helyszínen voltam. - Köszönjük. - törtem meg a velős csendet, miután akaratosan is a kontaktust kerestem a szemében. Úgy véltem, riadalmat, félelmet és nem utolsó sorban rossz megítélést látok benne. Most jött el az a pillanat mikor hallgatnom kell, s ki kell várnom a partnerem milyen hangnemmel közli mélységes meglepődését és kifejezhetetlen ijedségét.
- Az sem egy mulandó hivatás, és ezer színű, mert ahogy az idők változnak, annál nagyobb kihívás a gyerekek oktatása - mondtam neki, mert a régi diákok sokkal más jelleműek voltak, mint a mostani fiatalok. - Igaz, csak akkor az igazi valami, ha élvezi az ember azt, amit tesz, csinál, és nemcsak magába fordul, avagy kiég - az egészségügyben nagy a kockázat a kiégésre, napi szinten találkozik valaki a lelkileg megtört személyekkel, halállal. Ennél rosszabb nincs, egy idő után pedig az orvosok és ápolók lelkéből is kiszakad valami... - Nem eleget, de annál inkább kifizetődőbb egy élet megmentése... Annál jobb nincs - tudom, nem ezt kérdezte, de szerintem, remélem, megelégszik ezzel a válasszal. Biztosan egyre kíváncsibbá teszem ezzel őt, de nem szeretek bizalmi kérdésekbe bonyolódni, és bár titokzatosnak mondhatom magam, de nem vagyok megfejthetetlen. - És hogy is került ide? - tereltem el a szót, és próbálom kinyomozni, hogy tud -e valamit a városkáról, mert nem úgy tűnik, hogy ne olvasott volna eme város történelméről valamit, vagy hallott volna érdekes dolgokról.
Biztos elhatározással jelentette ki kívánságát a felszolgálónak, míg én, nos, csak kerestem tovább azt hozzám illő hangzatos italt amiből egyből leszűrhető a modorom. -Egy Irish kávét. - nyögtem be végül, kényelmetlen helyzetemet ingem-igazgatásába burkolva. Egy nőt megváratni, annyit tesz, mint későn beérkezni egy meghitt esküvőre. Nem pont ideillő példa. De felvázolásképpen megteszi. Döntésem születésének pillanatában, figyeltem ahogy elsiklik a pincér a köztes asztalok között, miután a tekintetem beszéd partnerem szemeibe véstem. - Szóval... - kezdtem meg az előbeszédet, egy tekintélyeset nyelve, hogy csöndet ne sokáig tulajdonítsam magamnak. - ...angol tanár vagyok. - böktem ki hirtelen, majd a terítő bügyörgötésével foglalatoskodtam, mintha csak ne neheztelten engem ez a kilátástalan helyzetű munka. - a helyi gimnáziumba, tudja. - fűztem mellé, persze, tudva hogy nem egyetemi angol professzorként jegyeznek meg külsőleg. A munkám szorultan és kevés anyagi forráshoz juttat. Ennek ellenére mégis szerettem amit csinálok, bármennyire is nehéz feltartani a látszatot, hogy igenis jó helyzetben vagyok. De tekintsünk ettől el... - Gondolom az orvos kollégái között nem közkedvelt téma az anyagi juttatás. - mosolyodtam el, miután rátértem a lényegre. - Én azért mégis szemérmetlenül megkérdem, mennyit keres átlagosan egy ilyen hősies munkát végző alkalmazott?
Jól esik egy kis társasági élet, bár mindig akad partnerem egy beszélgetésre, főként a kórházban. Bár sokszor nincs idő ott ilyenre, főleg, amikor sürgős ellátásra szoruló sérülteket hoznak be hozzánk. Én vállaltam ezt a pörgést, mert mindig is ez volt az álmom, a vágyaim netovábbja. A kávézóba beérve udvariasan kihúzta a széket nekem, ami nem sok emberről mondható el. Rengeteg bunkó található a világon, de vannak kivételek is. Fehér holló stílusban nyomják, de azért itt-ott-amott előfordulnak... - Ez tökéletes hely - mosolyogni kezdtem, majd pedig elhelyezkedtem. Láttam a szaladgáló pincérnőket, ahogyan igyekszenek bememorizálni, hogy kinek mi kell, majd pedig az egyikük odaért hozzánk is. Előbb rám nézett, és kérdések nélkül is tudtam, mit szeretnék inni. - Egy latte macchiato lenne nekem - gyorsan elmondtam mit kérek, majd pedig vártuk, hogy Mr. Lyod is leadja a rendelését.
Sopánkodott lépetekkel vetettem be lábaimat a közeli kávéházban, egy számomra ismeretlen "ütközőm" társaságában. Ír és mond, szószerint beléütköztem, s mostanra se értem miért tisztelgek előtte mintha csak a finom kollégát látnám benne? Gyakorta előfordul nálam, hogy nő személye iránt olyan bizonyítási vágyat érzek, hogy megtiszteljem és udvarias modorral illessem, ahogy az egy magamfajta úrtól elvárható. Mostanra megváltozott a helyzet, és a férfiak szemében ez csak prügy a gyengébbik nemmel szemben. Indokolatlanul megtagadnak olyat, amit ük-nagyapáik generációjától kezdve alkalmaztak. A jó-modor nem tulajdonság által öröklődik. Sokkal inkább jó informálásból és tapasztalatból születik. Az, hogy milyen helyzetekben használjuk, megint csak egy kényes téma. Akár a bizalom körbe zárva. Ha sokat használjuk elveszti értékét, ha viszont keveset, bizonytalanná teszi az embert. Beérkezésem pillanatát az ajtó mögött hagyva, kerültem meg a forgatagnál zsúfoltabb asztalokat. Míg nem egy heveny asztalra nem pillantottam, mely épp az utcára vezette a pillantásokat. Azonnal mellé siettem, mintha csak a postán futnék versenyt. Miután újabb gesztust eresztve hátrahúztam a széket a rokonszenves hölgynek. Nem éreztem varázsát az éttermi hangulatnak, mégis némi odaadással hangsúlyoztam az etikett szabályait. Vártam a szebbnél-szebb pillákat, melyeket a szemeimbe vezet majd. De persze, nem várhattam el, hogy lényűgözésével rabul ejtsen. Hiszen, nem ez volt elsődleges célom vele szemben. Csupán csak megkívántam, azt az igéző pillantást amitől hasonló udvariassággal úgy tesz majd egy férfi mint jómagam. Nem bűnös szándék vallomást tenni, hogy egy női szempár ezer cselekvő szónál is többet árul el. Cselekvésre sarkal, ugyanott jól esőn biztatja a a további cselekvéséket. Valójában én sem értem ezt a hirtelen vonzást szító eseménysort. Mert én éppolyan idegen posztot foglaltam el a szemében, mint ő nekem. Noha, én önkényesen is kitárulkoznék neki az egész életemről...de nem akarom értékes perceit lopni.
Túl sok kérdés kavargott kezemben, egyszerre éreztem, hogy ideges vagyok, félek és valamiért izgulok. Furcsa párosítás volt ez, de sokszor éreztem így, ami már-már bosszantott is. Kérdésére készségesen válaszoltam, de torkom összeszorult, és tudtam, ha nem pislogok párat újra elsírom magam. Egyedül voltam, senkivel nem beszéltem azóta, a gondolataim pedig szinte belülről emésztettek fel. De nem vele kellene beszélnem erről. Számomra idegen, mint ahogy idegenek vettek körül a temetésen is. -Tehát ismerted őket.-vonok le következtetést arról a félmondatról, ami erre csak utalhat. Meg akarta kérdezni, hogy ő erről miért nem értesült. Furcsa volt. Családi képeken nem láttam, apám telefonkönyvében sem szerepelt a neve. Mégis olybá tűnik míg ő ismer, én semmit nem tudok róla, a papírfecnimen kívül, mely napvilágot lát szemei előtt, és szinte rá van írva, hogy épp annyira döbbent le, mint mikor én megláttam arcát. Hangom cseppet sem magabiztos, hisz ha összefutsz egy idegennel, nem nyomsz a képébe álmokból merített képet, amiket szinte minden éjszaka látsz. Hinni akartam, hogy nem ő az. Hinni akartam, hogy akit látok azokba a furcsa képekben, nem létező, általam kitalált személy. De olybá tűnt, pontosan az ellenkezője valósult meg. Létezett és épp velem szemben ült. -Emlékszem rád? Van miről beszélnünk?-hangom elvékonyodik, ahogy hitetlenkedni kezdem, bár arcomról eltűnik az összes kedves gesztus, vonásaim megfeszülnek, pedig én nem vagyok sem az az ideges, sem az a mérgelődős típus. De most kifejezetten ideges lettem. -a nevedet egy magánnyomozó mondta meg. Azok az álmok majdhogynem négy éves korom óta kínoznak. Amikor kicsi voltam, mindig apám nyugtatott meg, hogy ezek csak álmok. Felnőttem, apámból pedig egy karkötő maradt, amit állítása szerint mindig viselnem kell.-emelem fel kezem, hogy lássa, mire gondolok, szememből pedig akarva akaratlan kicsordul egy könnycsepp, de még így is folytatom azt, ami szinte megkönnyíti lelkiismeretem.-Erre megjelensz te, akit úgy érzek, valahonnan ismerek, de fogalmam sincs róla, hogy az álmaimon túl honnan. Te pedig csak egyszerűen megkérdezed, hogy emlékszem e? Mire kellene emlékeznem, mikor még soha nem láttalak?-érdeklődöm ingerülten, amikor a pincér oda lép mellém, s mikor látja, hogy a pillanat nem alkalmas egy szó nélkül hátat fordít és elmegy. Kiabálhattam volna, ehelyett a szavakat szinte sziszegve ejtettem ki, ahogy állkapcsom összeszorítva próbáltam hangerőm visszafogni, hisz így is épp elég kíváncsi szempár meredt ránk.
• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Note: • Words: 369
Nem lettem meglepve amiatt, hogy gyanakvóan méreget engem. Mégis mit várnék tőle? Neki idegen vagyok, s én még emlékszem azokra az apró kis kezekre, de ő nem emlékszik azokra, melyek egykoron felemelték őt a sárból, s magához vették. De nem hibáztathatom őt ezért. Nem.. - Meghaltak? Hogyhogy én erről... - kérdeztem volna, aztán rájöttem, hogy ez buta kérdés lett volna előtte. Hogyhogy nem tudok róla? Valószínűleg mert semmi közöm nem maradt hozzá. Könnyebbnek láttam minden kapcsolatot megszakítani ezzel a családdal, s nem is akartam gondolni arra, hogy az egyetlen emberi élőlény, akit fontosnak tartottam, másoknál cseperedik föl, csupán azért, mert én úgy éreztem, hogy képtelen vagyok felnevelni. Hangja megremegett. Nem tudom, hogy mi váltotta ki belőle, egyáltalán hogy mi zajlik jelenleg a fejében. Szerettem volna biztosítani arról, hogy velem biztonságban van... mert védtem már meg az életét. De nem tehettem, egyszerűen... még nem álltam készen. S azt hiszem, hogy ő sem. De mikor elém tolt egy papírt, kíváncsian fürkésztem az összegyűrt fecnit, s mikor ujjaim gyorsan kicsomagolták azt, saját magam rajzolt másával találtam szemben magam. - Ezt te... rajzoltad? - kérdeztem halk suttogással. - Az álmaid után? Te... emlékszel rám? - motyogtam mint valami félnótás, és megráztam a fejem. Csak a tudatalattija az, ami ezt táplálja felé. És a név, amely a papír szélén állt... az én nevem. - Szóval már te is tudod, hogy engem hogy hívnak. - nyeltem egyet.- Talán most már... látod, hogy van miről beszélnünk. - néztem ismét a tekintetébe.
Kapkodásom, idegességem már-már lételemmé vált nálam. Sok ideje viszonyulok így az emberekhez, pláne, ha az szó szerint álmaimból lép elő. Érzem, ahogy arcom először kivörösödik, majd elfehéredik, és ahogy a papírt a táskámba gyűröm az is megfordul a fejemben, hogy képen töröljem az idegent. Az érzés tovább fokozódik, mikor kezemre siklik keze, és a hideg tapintás nyomán mintha agyamban valami láncreakció menne végig. Álmom most szemem előtt játszódik le, eddig is halovány arcom, még jobban elfehéredik, engem pedig valósággal az ájulás kerülget. Megrázom fejem, hogy kitisztuljanak gondolataim, figyelem, ahogy helyet foglal, majd ugyan hallom amit mond, de képtelen vagyok ép ésszel felfogni. Szemébe pillantva mégis valami melegség fog el. Kissé érdekes érzelemáradat. Egyik percben rettegek, a következőben szinte megnyugvás tör rám, jelezve, nincs mitől tartanom. Kifújom a levegőt, és vissza ülök az asztalhoz, de nem szólalok meg. Arcát fürkészem, kérdésére keresem a választ, mégsem találom. Honnan tud a nevelő szüleimről? Senkinek nem mondtam soha róluk semmit, mert az igazi szüleimként kezeltem őket. Akik soha nem hagytak cserben, egészen egy hónappal ezelőttig. Bár ő csak azt kérdezte, hogy mi történt velük. De akkor is... Nem hordok feketét, nincs rám írva, hogy bárkit is gyászolnék... Vagy ennyire nyilvánvaló lenne? -Tegyük fel, hiszek neked. A nevemben pedig olyan, mint bárki másé.-bólintok, hangom egy pillanatra mintha szemrehányó lenne, szemeim gyanakvó mód fürkészik arcát, mintha azon kaphatnék választ gondolataimban kavargó kérdéseimre. Ha eddig nem voltam benne biztos, hogy megőrültem, hát most már egészen bizonyos lett számomra is. -Meghaltak.-a szó oly rideg mód hagyja el szám, mintha semmit sem jelentettek volna nekem. -Egy hónapja meghaltak egy autóbalesetben.-sütöm le szemem, a karkötőre, ami karomon nyugszik. Az egyetlen emlékem maradt, amit magammal hoztam pár képpel karöltve. -Ismerted őket?-kérdezem a kis ékszerem szorongatva, de tekintetem újra arcára siklik, s szinte érzem, ahogy akarva akaratlan szemembe könny gyűlik, de makacs mód gyors pislogással magamba fojtom őket. -Te nem akarsz engem megijeszteni, s bár kétlem, hogy hatással lennék rád, kérlek ne nézz még nagyobb idiótának, de...-nyúlok bele a táskámba, mély levegőt véve, és teszem le elé az összegyűrt papírt, mintha én nem tudnám széthajtani. De nem is tudnám, kezeim remegve engedik el a megviselt lapot, az egyetlen képet álmaimból. -Évek óta ezt látom álmaimban. A te arcod, mégis valahogy máshogy. -pillantok zavarodottan a papírgalacsinra, mely már-már kísért, a puszta gondolata is. Nem lehet ő... Megbolondultam, és ezek a furcsa álmok nem is egy valós emberhez vezetnek. De ott áll rajta a név. A név, mely a magánnyomozó szerint biztos. Ugyan azt nem árulta el, honnan és hogyan szerezte meg nekem...
• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Note: • Words: 419
Mit keresek én itt egyáltalán? Valószínűleg nem néz másnak, csak egy fiatalnak tűnő suhancnak, aki úgy néz ki, mint aki éppen cukrot árul egy kislánynak. Vagyis próbál árulni. De eleve az, hogy az arca... a neve... simán gondolhat mellesleg hallgatózó szemétnek is. De ha tényleg ő az... akkor vajon... mit fogok csinálni? Felsóhajtottam, és ahogy láttam, hogy zavarában majdnem elejti a csészét, majd tovább beszél, míg végül ott nem kötött ki, hogy összegyűrt valamit az ujjai között, majd távozni készült, leültem vele szemben, és megfogtam a karját. - Ne. Még ne menj. Hidd el, van miről beszélnünk... Cara. A neved... páratlan szépségű. - jegyeztem meg halvány, de meleg mosollyal. Semmi kétség. Szatírnak fog nnézni. Mit várok el tőle? Utoljára akkor látott, mikor betöltött a négyet... talán. Igen. De nem emlékezhet rám. - Tudom, hogy ostobaságnak hangzik, hogy tudom a neved... de nem akarlak bántani. Csak beszélgetni veled. És feltenni egy kérdést. Mi történt a családoddal? - kérdeztem, és felvontam a szemöldökömet. Tudni akartam. Megigéztem őket. Nem adhatták örökbe utána.. nem. Lehetetlen kicselezni azt az igézést.
You can't fix what's been broken, so Please don't get my hopes up
Furcsa érzések hada kebelezett be, ahogy a kávézóban ücsörögtem, a számomra még idegen környezetet vizslatva. Semmi esélyem nem volt egy egyszerű új élet kezdésére, ha így viselkedek most, hogy végre megérkeztem. Az iskolában már tettem ki egy-két helyre kitettem egy hirdetést, hogy korrepetálást vállalok, de ezzel nem éltem volna meg egy napig se. Így a kávézóban nézegettem át az álláslehetőségeket, melyek egyike sem tartozott az általam elvállalható munkák közé. Végül csak megcsörrent a telefonom, és egy lány kért tőlem órát, szerda három órakor a történelem teremben. Jóleső mosoly szökött arcomra, ugyan hirtelen azt se tudtam visszamondani, mi a nevem, de reménykedtem, hogy a tananyaghoz azért van köze, és nem az alapoktól kell felépítenem vele mindent. Bár igazából azt sem bánnám. Minél több órát kérnek tőlem, én annál többet keresek, még ha nem is ez lesz álmaim fizetése. De talán így tovább tudok majd nyomozni, és nem kell magam éheztetnem, hogy megtaláljam azt, akit keresek. Aki üldöz rémálmaimban, melyek igazából nem is annyira rémisztőek, inkább hátborzongatóak. Az eltorzuló arc, és a vértenger, ami körül vesz. Bármi is ez, bárhonnan is jön, ki kell találnom, mi ez. A telefont ugyan az asztalra tettem, és épp megittam volna a maradék kávém, és már készültem távozni, amikor egy számomra idegen, mégis ismerős férfi szólított le. A kávésbögre szinte csattant a tányéron, ahogy én összerezzenve próbáltam stabil állásba helyezni, és be kell valljam az idegen érzéstől még meg is rémültem. "Ne legyél beszari, Cara!"-kell emlékeztetnem saját magam, hogy végül is tudhatja a nevem, aztán rájövök, hogy maximum hallgatózásból tudhatta meg, és a körülöttem lévő asztalok mindegyike foglalt volt. -Honnan tudod a nevem?-vonom össze szemöldököm, eltolva magamtól az üres csészét és a még egész süteményt tartó tányért, de tekintetem mintha beszipolyozta volna a saját zavaros tekintete, nem tudtam nem rá figyelni. Aztán gondolataim kusza gombolyagból előtör a rémálmokból ismert képsor, s szinte érzem, ahogy ereimben meghűl a vér, arcom elfehéredik, és az asztalon heverő papírfecnit széthajtva, szemrebbenés nélkül emelem magam elé, tekintetemmel hol őt, hol a rajzot vizsgálva. Az egyezés ugyan nem volt tökéletesen kivehető, mégis vonásai merőben hasonlítottak ahhoz, akit álmaimban láttam éjszakánként. -Kizárt dolog...-kerekedik el szemem, szívverésem pedig mintha egyenesen arra ösztönözné mellkasom, hogy ketté szakadjon, fejem pedig közel kerül ahhoz az állapothoz, ami minden bizonnyal agyvérzést okozna. -Azt hiszem összetévesztettem valakivel.-gyűröm össze a papírt, és állok fel, szemeim lesütve, mígnem annyira összeszedem még magam, hogy kipréseljek magamból egy mondatot.-Mennem kell, nem én vagyok, akit keres.-zárom rövidre, s hazudtolom meg önmagam is, de nem érdekel, muszáj eltűnnöm innen. Muszáj. Nem máskor, most.
• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Note: gyenge kezdő • Words: 420
- Ha az apám felbukkanna, azt hiszem, én is ott kötnék ki... - nevettem fel egyet, mert egészen jó kis hangulat lett. Mintha nem is egy vadász-vámpír cseveje lenne. Mindenkiben megvan a rossz, de ugyanúgy a jó is, csak azt a legnehezebb ennyi év gyötrődés, kínszenvedés után kimutatni. Ellenkezhetsz gőzerővel, egyszer azonban kipottyan belőled pár könnycsepp valamiért, és akkor azonnal arra törekszel, hogy ezt meg ne lássa senki sem, mert úgy érzed, ezzel elárulod a gyengédet. A gyávaságodat, amiért képtelen vagy megölni valakit, hisz' azt látod benne, amit önmagadban réges-régen. Az embert... - Néha sok ez az egész, hiába vagyok egy érzéketlen dög, akinek van rengeteg pénze, és örökléttel rendelkezem... Részben örülök ennek, viszont nálam is előjön az, hogy szeretnék elbújni a világ elől, ha csak pár napra is - halovánnyá vált a mosolyom. - Gondolom, te is voltál már így, mert mindenkinek vannak ehhez hasonló ''dolgai'' - őszinteség látszott arcomon végig, de nem várom a halált, egyáltalán nem, mert előtte még vár rám egy igazi bosszúállás, ami nem más, mint az apám kínokkal teli halálának végignézése az első sorból. És tán még Galen-t is ráveszem, hogy hadd élvezkedje ki magát egy ilyenen. Velem együtt.
[You must be registered and logged in to see this link.] / zene: [You must be registered and logged in to see this link.] / megjegyzés: sorry a késedelem miatt
Idő. Egy egyszerű fogalom a nagy szavak szennyesében. Az idő mindenre gyógyír. Hah, ezt mondja mindenki, aki kicsit is próbál együttérezni egy másik idiótával. Az már nem kérdés, hogy nem hiszek ebben. Ostobaság. Az idő nem old meg semmit. Eltelik húsz év, száz év, ötszáz év... kevésbé fog fájni? Talán igen... mert nem érezted valójában azt, amit fájdalomnak, boldogságnak, örömnek hittél. Csupán mindezek illúzióját. Elveszítettem a lányomat... miután Erin átváltozott, kétség sem fért ahhoz, hogy Gretel nem maradhat majd velünk... hiszen életem szerelmének első áldozata én magam voltam... nem tudtam kiheverni soha, hogy nem láthattam felnőni azt a gyönyörű kislányt. Mintha megöltek volna odabenn... és mikor már teljesen meghaltam, jött az a csecsemő... istenem, olyan szép volt legalább, mint az én újszülött gyermekem... nem tudtam vele betelni... ott kellett volna hagynom, de nem tettem... magamhoz vettem, s elneveztem. Majd felismertem a valóságot. Nem maradhat velem. Át kellett őt adnom valakinek, aki szereti majd őt. Tehát mondja bárki... nem igaz. Az idő nem old meg minden szívügyet.
Belépve a kávézóba, végigmértem a terepet, és helyet foglaltam az egyik asztalnál. Éppen egyidőben ezzel, - hála a hallásomnak - egy fiatal lány készült letellni a telefont, a vonal túloldalán pedig úgy búcsúztak tőle, hogy az iskolában látjuk egymást... majd otatett a végére egy nevet... Cara-nak hívta a lányt, akin hirtelen megakadt a pillantásom. Hogy... Cara? Itt? Mystic Fallsban?! A szívem valamiért a torkomban kezdett dobogni. Nem tudtam elhinni, hogy ez igaz lehet, és nagyot kellett nyelnem. Magam sem vettem észre, mikor álltam fel, és sétáltam át ahhoz az asztalhoz. - Te vagy... Cara? - kérdeztem halvány mosollyal, de gyomromig remegtem valami furcsa érzéstől. [/justify]
A vadászat nekem nem csak egyszerűen egy hobbi, amelyet űzhettek, hanem annál jóval több egy élvezet, de persze ezt betudhatom annak is, hogy az ötök egyike vagyok, ezért pedig pláne, hogy eme dolog a véremben van, ha akarom, ha nem. Az előttem ülő vámpír jelenleg kegyelmet élvez, pedig könnyedén neki eshetnék, hogy megölhessem, de nem fogom, hisz egyfajta bizalmi szintet építettünk ki, ha lehet ezt így mondani. Ő segít nekem, cserébe a részemről élhet, hisz úgy is vannak itt még vámpírok, akik úgy hemzsegnek a városon belül, mint a méhek a kaptár körül. Milyen találó ez az egész, de hát most nem ezen van a lényeg, és az értelem sem. - Nyilván nálad a vér okoz ilyen hatást. -Hajolok közelebb kissé bizalmasan, ahogy suttogom a szavakat, hisz vannak körülöttünk bőven emberek úgy veszem észre.- Persze nálam más a helyzet, én inkább egy megrögzött gyilkos vagyok, akinek az elméje bekattant. -Kezdek el viccelődni, ahogy nevetek is közben.- Persze, ha így haladok, akkor lassan meglátogatom a többi őrültet az elmeintézetben. -Teszem hozzá vigyorogva, miközben nem gondolom komolyan, hisz az ölés biztos nem tesz azzá. Egyszerűen megszabadítom a földet a sok-sok vámpírtól, akiknek nem kellene nagyon élniük sem, de ha már megteremtődtek, akkor én intézem a soraikat. - Biztos érdekes lehetett így megélni mindent. -Szögezem le a tényt, ahogy ránézek, és halványan elmosolyodom végül.- Nekem mondjuk ez az életkor, és ez a világ bőven elég.. persze mielőtt távozom a fajtádból még sokaknak meg kell halnia általam. -Kezdek el újból dobolni végül az asztalon az ujjaimmal, ahogy az előttem ülő vámpír hölgyet szemlélgettem. Eléggé különös lehet, hogy pont én beszélek egy vérszívóvval, de hát miért ne? Egyszer mindent el kell kezdeni!
You can't fix what's been broken, so Please don't get my hopes up
Nevelő szüleim rám hagyták az autót is. A probléma leginkább ott kezdődött, hogy bár a jogosítványom megvolt, a magánnyomozó mellett még egy szállást is kellett volna találnom, nem mellesleg jó lenne valami kaját is beszerezni, így a tankot nem akartam tele, csak félig tankolni, és csak akkor használni az autót, ha a lábaim már megunják a gyaloglást. Ahogy áthaladtam a "Köszöntjük Mystic Falls-ban!" tábla vonalán kissé a fékre léptem, és gondolataim heves kavargását a kocsiban bömbölő zenével próbáltam elnyomni. Nem voltam különösebben éhes, noha épp ebédidő volt. A főúton haladva úgy gondoltam a belváros valahol a templomtorony környékén van. Így az első szabad, árnyékos helyen letettem a kocsit, ügyelve rá, hogy a csomagtartóban lévő cuccok viszonylagos takarást élvezzenek, majd elindultam hát amerre több ember is sietett. Kirakatok tömkelege mellett haladtam el, mikor végre egy sor étterem után az első kávézó tábla megjelent előttem. Elvettem egy újságot, majd miután a pincér megérkezett a tejes kávémmal és a szelet süteményemmel, elmosolyodva fizettem neki, bár jattot nem adtam. Az újságot az álláshirdetéseknél nyitottam ki, amiből alig akadt egy-kettő. Mikor rájöttem, hogy felesleges olvasgatnom őket, tekintetem a főtér többi részét kezdte el vizslatni. Volt itt minden, épp ezért nem tűnt olyan kisvárosnak, mint ahogy először a magánnyomozó mondta. Észre se vettem, hogy ujjaim újra és újra végigsimítják a karkötőt amit apám hagyott rám. Vajon miért akarta, hogy viseljem mindig? Felsóhajtva kortyolgattam a széken hátra dőlve a kávém, amikor valami furcsa érzés tört rám. Mintha valaki figyelne. A megérzéseimmel az volt a baj, hogy mindig igaznak bizonyultak. Szívverésem felgyorsult, tenyerem pedig izzadni kezdett, mintha legalább a világ végét éreztem volna meg. Próbáltam nem feltűnően viselkedni, de a csészében a kávé szinte hullámzott kezem remegésétől, így inkább letettem azt. Csupa idegen arc nézett rám vissza, senkit sem ismertem itt. Mégis ez a fajta üldözési mánia betegesen kísért, mióta a nevelő szüleim meghaltak. Az agykurkász szerint ez is a depresszió egyik jele lehet. Szerintem csak szimplán a tény, hogy immáron hivatalosan is egyedül maradtam a világban. Persze bemagyarázni ezt is könnyebb, mint beismerni, hogy neki van igaza.
• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Note: gyenge kezdő • Words: 341
- Értem... Elhiszem, hogy nehéz türtőztetned magad jelenleg - huncutul vigyorodtam el. - Tudom, miféle érzés az, ha valami a közeledben van, és nem szeretnéd mégsem bántani őt vagy egyéb... - mondtam neki ezt halkabban, mert nem szeretném a közelünkben üldögélő emberpáros figyelmét magunkra terelni. Csak mosolyogtam azon, amit mondott a gyógyírről, mert tulajdonképpen nem érdekelt, csak felhoztam valamiért, de különösebb érdeklődéssel nem foglalkoztam ezzel kapcsolatban. Aztán az életkoromra mondta, hogy szép... Hát, igen, jó ideje élek már, és sok mindent átéltem, jót és rosszat. - Örülj, hogy nem kell ennyi évesen még élned - kacagtam fel egyet. - Európából, Dániából származom... Legtöbb országát megjártam a földrésznek, háborúk dúltak sok helyen, láttam megbukni az ellenséget, de ugyanúgy belátást nyerhettem a királyságokba, egy szóval sok mindent láttam - mondtam el lelkesen. - Ezekkel járt mindaz, hogy emberek haltak meg, olykor ártatlanul, olykor megérdemelve mindazt, ami rájuk várt. Jó ideig én is meggyilkoltam egy-két olyan embert, aki épp az ártatlanokat akarta bántani - kezemmel hátrafésültem a hajamat. - Aztán az 1800-as évek elején jöttem át a tengerentúlra, azóta nagyjából, két-három évtized kivételével itt élek ebben az országban - mosolygásom visszatért.
[You must be registered and logged in to see this link.] / zene: [You must be registered and logged in to see this link.] / megjegyzés: tetszett az enyém kicsit gyenge lett
- Őszintén? Nem. Ne akarok szünetet, mert te az életem részévé váltál. Az hogy mindennap találkozunk. De lehet, hogy most ez kell, hogy külön legyünk és tudjunk gondolkodni. - mondom neki és akaratlanul halványan elmosolyodok mikor elkezdi a kezemet simogatni. Életemben először viselkedem felnőttesen. Nem ezt akarom, de tudom, hogy ez a jó. Mindkettőnknek jót fog tenni egy kis külön lét. Ha egyedül vagyunk talán tudunk gondolkodni, át tudjuk gondolni, hogy most mi legyen kettőnkkel.
Nem hittem volna,hogy egyet ért ezzel az ötlettel. De hogy fogom én ezt kibírni. Vagy hát ő is...Nem tudom, hosszú lesz ez...Nem akarom én őt ennyi időre elhagyni, de lehet ez lesz a legjobb. -Akkor egyetértünk, hogy ez az elfogadható ötlet?-néztem a szemébe, és kezét simogattam.
Eyal & Ser Nekem is sokszor megfordult az a fejembe, hogy lehet szunetet kene tartanunk... Egy ideig nem talalkozni es mind ketten at tudnank gondolni a dolgokat. - Szunet... Igen lehet az lenne most a legjobb... - mondom halkan es vegig ot nezem. Nem tudom, hogy mire fogunk jutni azutan mikor atgondoltuk a dolgokat, de a legkozelebbi teliholdig van kerek 1 honapunk ezen agyalni. Aztan meglatjuk, hogy mi lesz...
Sóhajtottam egyet, és bele akartam kezdeni párszor a mondandómba, de nem tudtam ,hogy kezdjem el. -Igen, sok hülyeséget csináltunk, és nem tudnék nélküled lenni....De....mi lenne ha nem szakítanánk, csak kicsit szüneteltetnénk??...-nem mertem a szemébe nézni. Nem tudom, lehet egy kis különlét, jobb lenne?
Nem tudom, hogy mit tegyunk es mihez kezdjunk. Kavarognak bennem az erzesek es a pillanatok amiket egyutt eltunk at. Fogalmam sincs, hogy mi legyen a kovetkezo lepes, ahogy azt sem tudom, hogy meddig tudjuk ezt meg folytatni. - Nem tudom... Tenyleg nem tudom. Mind ketten sok hulyeseget csinaltunk amit nem kellett volna. - suttogom mikor vegig simit arcomon.
Megint csak ugyan azt gondoltuk mindketten....Amikor ilyenről van szó, mindig egyetértünk. De tudtam azt is,hogy mindkettőnknek fájdalmas.Mikor meghallottam mit mondd, ugyan így gondoltam én is . Vagy helyrehozzuk, vagy szakítunk, és akkor nem fogjuk egymást látni, egy jó darabig.-Szerinted helyre tudjuk hozni? Tudom mi az a szó, amit nem akartál kimondani, és nem is fogom én se, mert ez nem egy olyan szó amit mind a ketten szívesen fogadnánk.-néztem most már a szemébe, és megsimogattam arcát. Sok hülyeséget elkövettem már elismerem, de nem is tudom mi tévők legyünk.
Kezdőlap
• Words: 435
bocsi a késésért 
• Words: 420
