A gyomrom hirtelen összeszorult és már egy csepp kávét sem tudtam inni. Láttam, ahogy nagy, boci szemei az én tekintetemet követik, megjegyzem teljesen jogosan. Szegénynek meg kellett tudnia, hogy a barátnője egy gyilkos. - De kérlek ne ijedj meg! Elmentem a bíróságra és áldozatként engedtek szabadon... nem vagyok bűnös! Azért tettem... azért, mert meg akart erőszakolni.- ez volt az utolsó mondat amit kitudtam magamból préselni. Csak vártam a reakcióját, hogy majd biztos leüvölti a fejem, vagy itt hagy. De nem! Hisz Katie nem is olyan. Szorosan átöleltem és most már hagytam, hogy legördüljön az arcomon egy könnycsepp. Pár percig még az ölelése volt a menedékem, majd mikor már csak szipogni hallhatott leült mellém a székével, amivel még közelebb érezhettem magamhoz. Hát nem ítél el! Ez nekem nagyon nagy öröm volt. Nem is tudom, hogy mit kezdhetnék magammal nélküle... Végre sikerült teljesen lehalkulnom, hogy a válaszát és a reakcióját a barátnőm is hallatni tudja. - Az vagyok... de te honnan tudsz róla? És várjál ki az, az IS?- kezdtem nagyon idegesé válni. Ki a fene az, az is? Jézus... csak nem környékezte meg valaki Katie-t? Ő nem az a falkában élő típus, akik együtt élnek pár ilyen "emberrel". Vagy talán, Ő? Nem! Mint már a vadászlánynak is mondtam, Katie nem lenne képes ilyenre, emberölésre. Márpedig ehhez ez kell. Majd mikor újra beszélni kezd.. én lepődök meg. Mi a fene? Azt hittem már csak én tartogatok meglepetéseket... - Sajnos tudok... de te? Katie neked erről semmit sem kéne tudnod... ez az egész olyan nagy butaság! És te erről mennyit is tudsz? - teszem fel a kérdést. Sőt inkább csak az ajkaimból leheltem ki ezt a pár szavacskát. Majd mikor észbe kaptam és láttam, hogy már az ő szemét is könnyek lepik el, e kezéért nyúltam, majd nagyon mélyen a szemébe néztem. - Figyelj kislány! Én itt vagyok, és segítek csak, amiben tudok, de akkor nekem el ne tűnj egy hétre sem...- tört ki belőlem egy keserves mosoly. - Igen az Alapítók bálja... mi volt ott? Katie, csináltak veled valamit?- aggódó tekintetemet nem vettem le róla. Ha megtudom, hogy ki tette ezt a legjobb barátnőmmel, én... Én isten bizony, hogy kinyírom. - Tudod ezt én sem értettem, de mióta összefutottam egy vadásszal.. nos ő azt mondta, hogy vannak olyanok, akik ismerik a családod, és tudják, hogy a génjeidben van. Vagy valami ilyesmi, nagyon én sem értettem. Nekem is nagyon új ez az egész. - biggyesztem oldalra a számat. Most már nem is érzem magam olyan frusztráltnak.
Klaus is my brother. I’m a little behind on the times, but I believe the term you’re searching for is OMG.I will give you my word. We will be your partners. We will end Marcel’s realm. But know this, if anything whatsoever happens to that girl or her unborn child. You needn’t fear Marcel nor Klaus or anyone… More than anyone you need to fear me.
...Az óratoronyt elhagyva kissé idegesen sétáltam tovább a tömegben. Hihetetlen, hogy még az utcán is vámpírvadászokba botlok. Hát sosem tanulják meg, hogy hogyan kell befogni azt a nagy szájukat? Hát sosem fogják felfogni mennyire illúzióromboló egy ősvámpír számára ilyen nyomorult népekkel találkozni az utcán? Most komolyan? Mikor fognak ők felérni hozzánk? Mikor fognak egy ujjal is hozzánk érni? A válasz nyilvánvaló. A szemem megakadt egy csinos kis kávézó kirakatán. Az üvegen díszes betűkkel sötét barnásvörösen égett a helység neve. Beléptem hát és a pulthoz siettem. - Egy latte macchiattot kérnék egy angol sütivel. - mondom nemet nem tűrően. Az ujjam ide oda járt a drága sötét festésű faburkolású pulton. Aztán meghallok egy ismerős hangot. - Rebekah! - fordulok hátra meglepetten. Megvárom a rendelésemet, majd odasétálok hozzá. -Szabad ez a hely? - kérdezem halvány mosollyal az arcomon.
Kíváncsiságtól kidülledt íriszekkel meredtem rá. Amikor aztán közelebb hajolt hozzám és a pillantásomat keresve kezdett el mesélni, tudtam, hogy komoly dologról lehet szó ha ennyire nem találja a szavakat. Mi általában mindent elmondunk egymásnak, távolság ide vagy oda, de most.. ez a dolog, Patinak nagyon ritkán szokott elakadni a szava. Sőt, még annál is ritkábban! Aztán végre megszólalt és én csak ültem ott és hallgattam.. vártam, hogy haladjon a történetével, mivel természetesen azzal kezdte, hogy mi történt a záróvizsgák idején. Idegességében még dobolni is kezdett az ujjaival, amivel csak még inkább az őrület határára sodort engem. Ne már, tudni akarom a törtéteket, de ha ilyen tempóban halad, ezt a nyugdíjazásom előtt sem fogom megtudni.. Aztán eljött az a rész is, mikor kimondta: megölt egy embert. Te jóságos Isten! Kezemet az ajkam elé kaptam, majd villámgyorsan szökkentem fel a helyemről és öleltem át barátnőmet. Megölt egy embert..! El nem tudja képzelni, hogy abban a pillanatban én mennyire átéreztem a helyzetét. Amikor már viszonylag lehiggadt, a székemet az övé mellé húztam és tovább hallgattam a történetét. - Gyom? - kérdeztem vissza összeráncolt szemöldökkel. Nem kellett sokat várnom míg megmagyarázza, hogy miről beszélt... farkasölő... FARKAS ÖLŐ gyomnövény! Amit nekem szántak??? Kötve hiszem, ugyanis akkoriban még nem voltam farkas.. na jó, a génjeimben talán már akkor is megvolt, de.. még nem váltottam ki ezt a nyavajás átkot. - Szóval akkor, Te is farkas vagy.. - vontam le a legnyilvánvalóbb következtetést a hallottak kapcsán. Az "is" szócskát alig hallhatóan mondtam ki.. bár, szerintem ő még így is meghallotta. - Erről én is akartam veled beszélni.. csak éppen nem tudtam, miként mondhatnám el.. mivel ezidáig azt hittem, te semmit sem tudsz erről a nyavajás természetfeletti világról.. - vallottam be őszintén nézve a szemeibe; immáron az én szemeimet is elárasztották a könnycseppek. De nem akartam elhallgatni. Tovább kellett beszélnem, mivel most hogy végre tényleg megnyíltunk egymás előtt tudnia kell, hogy hol és miként, milyen helyzetben váltottam ki az átkot. Talán akkor rájön majd, hogy nagyon is átérzem az ő helyzetét.. - És erre alig egy hete került sor.. az Alapítók bálján - hallkultam el egy pillanatra, jelezve hogy ez az egész nekem, még nagyon új. Gőzöm sincs, mit kezdhetnék ezzel az újfajta adottságommal, vagy éppen átkommal.
Egy kiadós enyelgés után nincs jobb, mint a finom süti. Én is kényeztethetem magam ilyenekkel. Utam egy kávézóba vezetett ahol megcsaptak az illatok és úgy gondoltam beülök. Kinyitottam az ajtót, majd halk kopogásokkal belépkedtem kecsesen a kávézóba. Tudtam, hogy minden szem rám szegeződik majd, és én ezt nem is bántam. Leültem az első szembe lévő asztalhoz majd kecsesen össze fontam a lábamat. Rendeltem egy kávét és egy csokis süteményt. Miközben éppen a lapot olvasgattam a további süteményről , felkaptam a fejem egy ismerős hangra. -Elijah!-Fordultam oda a hang irányába és mosolyogtam színésziesen. Egyik családtagommal se akartam találkozni főleg nem azzal akitől mindig a ki oktatást kapom.
Hirtelen nehezemre esett reagálni az előző témánkra. Most csak a magamban begyakorolt magyarázatot ismételgettem. Hisz, elég nehéz dolog elmondani az egyik legfontosabb embernek az életemben, azt, hogy embert öltem és, hogy a tetejében még négylábú, szőrös lénnyé is váltam. Ráadásul még élvezem is... Igen, mert ez a lényeg! Az, az igazság, hogy nem bántam meg, hogy ez történt velem, mert nagyon szeretem így magam. Persze a gyilkosságtól még a mai napig is rémálmaim vannak... Nagyot sóhajtottam és megtöröltem az arcom. Tényleg nem szabad sírnom, de meghatott egy picit engem ez az egész. Közelebb hajoltam Katiehez és a szemébe néztem. - A záróvizsgák idején elmentem egy buliba...- köszörültem meg a torkom. - Igazából csak meló lehetőség miatt... énekeltem. Majd mikor végeztem...- doboltam az ujjaimmal az asztalon, de most már az idegesség miatt. - Utánam jött egy részeg... és képzelheted. Nos a történet vége pedig az lett, hogy... Katie, a fenébe... Egy kocsi elé löktem a szemetet!- bukott ki belőlem ismét a sírás. És bár mindezt is nagyon nehéz volt kinyöszörögöm, viszont tudtam, hogy a legnehezebb része még csak most jön. Szegényke számára viszont, biztos nagyon zavaros a kép, ezért visszatértem a pezsgősüvegre... - Nos a pezsgő. A pezsgőben volt egy gyom... egy gyom, ami rám igencsak veszélyes volt. De tudom, hogy nem nekem szánták, hisz még te sem tudtad, hogy jövök... Szerintem azt a gyomot, a farkasöl... a farkasölőt, neked szánták! De rád ez nem lehet hatással.... Ugye nem?- alig halhatóan lihegem és érzem, hogy még az erek is lefagytak az egész testembe. Pedig ez nem jellemző rám, én nem vagyok ilyen! Sosem adom meg magam ilyen könnyen... de ez tényleg más téma. - Ugye veled mostanság nem történt semmi hasonló helyzet?- nézek rá reménykedve.
-Hát, persze, hogy meg fogod! Feltétlenül be mutatlak majd neki, csak jöjjön el a megfelelő pillanat- kacsintottam rá sejelmesen, természetesen csak heccelve őt. Igazából valahogy még sosem hozta úgy a sors, hogy életem két legfontosabb személyét bemutathassam egymásnak. Bár, nagyjából már mindent tudnak egymásról - hála nekem és az én nagy számnak -, hivatalosan még sosem találkoztak egymással. Na de ami késik, az nem múlik el! Újabb kortyot ittam a lattémból és elgondolkodtam, hogy mikor is itta,m én ilyet utoljára. Nem is olyan régen.. mikor még én és Warren csak 'barátok' voltunk. Vagy mi soha nem voltunk olyanok? Csak próbálkoztunk? Az is lehetséges. Mert valójában mi ketten mindig is tudtuk, hogy minket már születésünk pillanatától kezdve egymásnak szánt az ég. - Dehogy nem lesz türelmed! Majd én beléd nevelem azt a türelmet - jegyeztem meg kissé fenyegetően, bár ezt nem teljesen sikerült kiviteleznem. Hiába, képtelen vagyok fenyegető lenni.. főleg akkor nem ha a legjobb barátnőmről van szó, aki előtt már az előtt lebukok, hogy ilyenekkel próbálkoznék. Türelmesen vártam a válaszát, hisz mérhetetlenül kíváncsi voltam arra, hogy miféle magyarázattal is fog előállni. Először megijedtem, mikor azzal a mondattal kezdte, hogy "Én nem az a lány vagyok akit megismertél.." Tátot szájjal és kidülledt íriszekkel méregettem őt, miközben az agytekervényeim folyamatosan forogtak.. és minél többet töprengtem rajta, annál nyilvánvalóbbá vált előttem a szó: TERMÉSZETFELETTI! Nem, nem és nem! Ez lehetetlen. Kizárt, hogy Pati is.. farkas legyen. Vagy vámpír? Nem, mert az megérezném rajta. Az a nyavajás vérszívó után.. tuti felismerném ha mégegy a közelembe kerülne. - Ne sírj.. Mi a baj? - néztem rá immáron teljesen aggódva. Az arckifejezése megijesztett. - Mit akarsz elmondani nekem? Mondd már! Mi van a pezsgővel? - sürgettem, mert már nem bírtam tovább. Hallani akartam a válaszát.
- Nos igen, de ezek csak tervek voltak... De minél hamarabb megakarom majd ismerni azt a férfit!- mondtam, és már, már kérleltem egy mosoly keretében. Hisz Katie egy nagyon fontos személy számomra és nem mindegy, hogy kivel akar együtt élni. Majd a sok kérlelés és beszéd után, másodszor is belekortyoltam az italomba, ami ekkora már sokkal finomabb volt. Azt hiszem értem, miért főznek a részeg embernek egy nagy csésze kávét. Mert bár én nem voltam részeg, de így is kijózanított a két pohárka alkoholból. - Ennek nagyon örülök, mert nem tudom mit kezdenék nélküled ebben a városban.- érzem, hogy egy kicsit megremegett a felső ajkam. Mert bár tudom, hogy itt a szöszi vámpírlány és még számomra fontosnak bizonyuló emberek, tudom, hogy a legjobb barátnőm nélkül nem lenne kedvem és türelmem itt élni ebben a porszemben.
- Nem biztos, hogy lesz annyi türelmem, vagy mire olyan jót főzök, ujjam! Ez remek ötlet, Katie.- a főzés tudásom tényleg elég gyatra, de mikor idejöttem elhatároztam, hogy igenis ellátom majd magam és mi lenne jobb program, mint egy közös sütögetés? - Ez egy nagyon kényes téma...- forgatom a fejem jobbra és balra, hogy megnézzem, nincs e itt senki, vagy legalább nagyon kevés legyen a létszám. Sokat gondolkoztam rajta, hogy és hol mondjam el a barátnőmnek ezt az egészet, majd arra jutottam, hogy egy kis, "elhagyatott", kevés vendégel rendelkező kávézó lesz a megfelelőbb hely, így este felé. - Katie, én nem az a lány vagyok, akit régen a táborban megismertél.. és mikor idejöttem...- érzem, hogy pár könnycsepp már csillog a szememben, de nem engedem, hogy máris legördüljenek az arcomon. - És azon a napon még azt hittem a várossal minden rendeben van... de nem! Főleg számomra, a magamfajtára! Mikor elmentem hozzád... emlékszel a pezsgőre?- tettem fel a kérdést, remegő hangon, de most a hangom zavart a legkevésbé. Hisz abban a pezsgőben volt valami, valami, amit tuti nem a meglepetés vendégnek - vagyis nekem - szántak. Szerintem Katie volt a célpont, és ha nem lenne ilyen érzésem, akkor biztos megtéveszteném a témát illetően.
Javaslata hallatán egy pillanat erejéig azt sem tudtam, mit mondhatnék. Szó szerint bennem rekedt a szó. Arra gondolt, hogy vásárolhatnánk közösen egy lakást.. de szép is lenne. Dehát mostmár itt van Warren is. Na nem mintha a közeljövőben összeköltöznénk.. Még nem is beszéltünk róla és szerintem nem is fogunk még egy darabig. Egyikünk sem szeretné ezt elkapkodni. A múltkor is mi lett a vége..? Megőrjít a tudat, hogy ha akkoriban nem szakítottam volna vele az animágusi mivolta miatt akkor mi már rég.. házasok lehetnénk! Na de ezen már fölösleges agyalni. Eleget bosszankodtam már rajta. Most inkább ki kéne élveznem a boldogságunkat és nem a múlton agyalni. Nem szabad pesszimistának lennem. - Ki mondta, hogy meg akarok tőled szabadulni? - néztem fel rá a legártatlanabb pillantásommal méregetve őt. - Sőt, most hogy itt vagy mindig a közeledben akarok majd lenni, hogy bepótolhassuk az elmulasztott időt! - mosolyogtam barátnőmre, remélve hogy ő is ugyanezt szeretné, amit én. Most, hogy őt is visszakaptam nem akarok távol maradni tőle! - Na látod! A végén még meg is nyalod mind a tíz újjad, annyira finom lesz! - nevettem fel arra gondolva, hogy szegény Patinak mennyit kell még főzőcskéznie ahhoz, hogy a főztje 110%-os legyen. - Na de addig is, összehozhatunk majd egy közös főzőcskézést - vetettem fel az ötletet, azzal a reménnyel, hogy közösen csak össze tudunk majd kotyvasztani valami finomat. - Ez jó ötlet - csillant fel a szemem, mikor felhozta a legutóbbi találkozásunk alkalmával történteket. - Mert nagyon érdekel, hogy miért kellett olyan hirtelen távoznod - tettem hozzá kíváncsian. És remélem valami elfogadható magyarázattal fog előállni.
Talán túlságosan rászálltam a témára. Igen, ez még várhat, mondjuk a harmadik helyszínig! Az ujjaimat összekulcsolva ültem, szemben a barátnőmnek. Bár már megérkezett az italom, még nem tudtam / akartam belekortyolni. Talán a két pohárka bátorító whisky kicsit megártott a gyomromnak? - Rendben! Akkor mond csak miről lenne kedved beszélgetni?- puhatolóztam, más témát illetően. Igazából mindenre kíváncsi voltam... Mikor pedig közöltem a hírt, hogy itt maradok! Katie arca végre mosolygós lett, amolyan "őszinte mosolyú". Mert bár nem akartam vádaskodni, de tudtam - ismertem annyira Katie-t, - hogy észrevegyem ezt az álcáját. - Igazából arra gondoltam, hogy kivehettünk volna egy lakást, de most hogy így állsz Warrennel... Gondolom ez lehelten!- köszörültem meg a torkom. Ez elég kényes témának bizonyult számomra, de valamikor ezt is meg kell vitatni, nem de bár?
- De az már tuti, hogy nem szabadulsz meg tőlem!- mosolyogtam rá. - Igaz?! És már határozottan jobb az "átlagom", ebben az egész macerában!- nevettem el magam és megkavartam a kávémat. Majd miután képes voltam belekortyolni az italba, az én szájízem is megváltozott. Most már elég a vicces szituációkból, hallani akarom a lényeget! - Azt hittem csak én vagyok paranoiás...- oldalra biggyesztem a fejem. - Ha már a városnál tartunk... Azt hiszem jobb lesz, ha tisztázzuk a múltkori találkozáson történteket, nem?- kérdem, felfont szemöldökkel és érzem, hogy a gombócok egyre nagyobbak a torkomban.
-Tényleg? - néztem rá összeráncolt szemöldökkel, nem is tagadtam a meglepetésemet. Á, én naiv.. hogyan is képzelhettem azt, akárcsak egy pillanatra is, hogy Ő be fogja érni ennyivel? A csudába, hát persze. - Öö.. de - mosolyogtam rá reménykedően, bár tudtam előre, hogy semmi haszna. Ígyis úgyis be kell számolnom neki minden egyes részletről, ami velem történt azóta, hogy legutoljára találkoztunk. Vagy legalábbis minden lényeges információt kell elmondanom neki. - Oké, elmondok mindent! Csak nem most! - jelentettem ki, hogy per pill nem akarok ilyenekről beszélni. Előbb meg akarom tudni, hogy mi ez a furcsaság Patiban amit az előbb éreztem.. és arról is tudomást kéne szereznem, hogy volt-e már bármi köze is a természetfeletti világhoz. Mert ha nem, akkor szépen füllentenem kell. És az irtó nehéz lesz!
Széles mosoly kúszott az arcomra, amikor kijelentette, hogy már végleg a városban marad. Juhéé! A mosolyom afféle ezer wattos féle lehetett, sőt talán még madarat is lehetett volna fogatni velem ezekben a percekben. A tipikus Pati féle vicc hallatán csak égnek emeltem a szemeimet. - Hm, az már kis híján ehető is lehetett - kezdtem el kuncogni, közben megízlelve a lattémat. Nyámi, ez mennyei mint mindig! - Ööö.. nyugi, semmi extra, csak.. ez a város - mutattam körbe, mintha ez a város lenne az oka mindennek, míg valójában csak a lakósaival volt a probléma. Azokkal a nyavajás vérszívókkal.. meg a társaikkal. De ezt ő úgysem értené meg.
Végül is nem reagált olyan rosszul a fiújával való kérdésemre. Ez jó! Az utóbbi pár másodpercben már meg is bántam azt, amit mondtam, de nem szégyenkeztem, hisz tudom, hogy Katie ismer és tudja, hogy ami a szívemen az a számon is. És ez sajnos áldás és átok is egyben. - Nos akkor mindent értek.- mondtam mosolygósan. - De ugye nem hiszed, hogy ennyivel beérem?- kérdem, miközben dobolni kezdtem az ujjaimmal a asztalon. Majd arra eszméltem, hogy a pincér is itt áll mellettünk. - Kettőt!- szakítom félbe Katie rendelését és a pincérfiúra nézek. Az ujjaimmal is mutatom a megfelelő darabszámot és egy bátorítómosollyal jelzem, hogy végzett a rendeléssel.
- Nos... az úgy van...- kérdésére, most én kezdtem a fejem búbját vakarni. Igazából nem terveztem, hogy elmegyek. Most, hogy annyi embert megismertem itt, valahogy nincs szívem itt hagyni a kis porfészket... Csak Ariel meghívása nyugtalanít. Most, hogy tudom, hogy Katie jól van, elmennék vele, meg nem is! Mert, ha az ösztöneim nem csalnak - és hála' Istennek, a barátnőmnél nem csaltak - akkor szükség lesz még itt rám. - Persze, hogy maradok!- jelentettem ki ismét nagyon vidáman. Az alakításán nagyon meglepődtem, sőt először kicsit meg is ijedtem, majd mikor már felfogtam, hogy miről van szó, egy kisebb és szerényebb mosoly került azt arcomra. - Meg bizony! De mint mondtam sütni is elkezdtem és a múltkor összedobtam egy remek muffint, aminek csak a 65%- a égett el.- avattam be a részletekbe. - Katie, megijesztesz! Minden rendben?- az előbbi mókás jelentből kiszakadva, most az aggódó vörös nézett a barátnőjére, az a csaj, aki mostanában egyre többet van a terepen.
Kérdése hallatán döbbenten néztem rá. Ezt meg miért kérdezte? Jaj, hogy azért, mert régebb eléggé megviselt a szakításunk? Hát igen, Pati még nem tudja annak a valódi okát. De sebaj, majd elmondom neki. Valahogyan.. De azt még nem tudom, hogyan és miként hozhatnék az értésére valamit, amit nem mondhatok ki tisztán. Ő nem tud az animágusokról.. és semmiféle természetfeletti lényről nincsen tudomása. Miközben ezen töprengtem hirtelen furcsa érzésem támadt vele kapcsolatban. Nem is tudom micsoda, de.. valami idegen érzés kerített a hatalmába. Mintha Pati már nem a régi lenne. Miket gondolok én? Pati még mindig ugyanaz a személy! Csak.. Elég legyen! - parancsoltam magamra, közben összeszedve minden erőmet, hogy válaszolhassak a kérdésére. - Igen jó ötlet.. tudod, ez annál sokkal bonyolultabb. Anno megtudtam valamit róla, ami.. elbizonytalanított. De mostmár rájöttem, hogy óriási hülyeség volt ennyi miatt szakítanom vele! - taglaltam el neki dióhéjban a lényeget.
- Ahha.. olyasmi - haraptam az alsó ajkamba. Időközben egy cuki pincérsrác is megjelent előttünk és megkérdezte, hogy mit rendelünk. - Egy latte macchiatót, ha már a kávézóban vagyunk - mosolyogtam rá a pincérre, majd a barátnőmre. - Szóval, akkor már végleg itt maradsz? - csillant fel amikor megemlítette, hogy ő is kivett egy hotelszobát. - Hééé, ez nem volt szép tőled! - néztem rá durcásan, mint aki megsértődött azon amit mondott. - Komolyan megetted az ajándékomat? Most megsértődtem! - fordultam el tőle játékosan. Időközben a pincér is visszajött és letette elénk az italainkat. - Hát persze.. úgyis van pár dolog, amiről beszélni szeretnék veled - mondtam kissé elkomolyodva.
/Holland lakás/ Jó látni, hogy Katie nem szedi le a fejemet, a késésem miatt. Hisz elég ronda dolog volt tőlem, én hívtam el és még meg is várakoztatom, borzalmas! Jó, hogy megfogadtam Ariel tanácsát és végre elkezdtem "nyomozni", hisz most végre újra itt ül előttem a barátnőm. Mikor megtudtam, hogy ismét azzal a férfival jött össze, kivel volt egy bizonyos múltja, kicsit elhúztam a számat. - Katie, ez jó ötlet volt?- kérdem, kicsit fancsali képpel. Nem akarok a boldogsága útjába állni, de szerintem nem jó olyan emberrel összejönni, aki miatt egy időben kisírta a szemét. - Barátnőm, én nem akarlak elbizonytalanítani, de - és igaz én nem láttam Warrent- nem egyszer sírtad ki a szemed a fiú miatt. Már ha jól informált vagyok!- mondom kicsit szerényebben, mert nem tényleg nem akartam elbizonytalanítani.
De mindegy is! Hagyjuk a témát, inkább gyorsan átugrom. Vagy inkább Katie teszi ezt? Nagyon okos! Látom semelyikünk ínyére nincs ezt a témát boncolni. - Ohhw, akkor itt dúl a szerelem?- kérdezem egy játékos vigyorral, majd ebben belegondolva egy ravasz kis mosoly kerül az arcomra, hisz az Alapítok bálja már elég régen volt. Csak remélni tudom, hogy a következő mondata nem az lesz, hogy már el is jegyezték! Az kicsit sok lenne, talán még nekem is. - Nos azt, amit egy rendes mexikói tesz. Kivettem egy szobát és rendeztem egy fiestát.- kuncogtam el magam. - Igazából... hát elfogyott! Leültem a tv elé és gyorsan elfogyott. Viszont nemrég a sütés lett a hobbim és a pezsiből is van még valamennyi, szóval ha lesz kedved elszakadni a fiúdtól, akkor majd valamikor át is jöhetnél. De nem ma, mert mára már minden megvan tervezve!- kacsintottam rá, a huncutságtól csillogó szememmel. Remélem nem bánja, hogy előreterveztem, hisz ahogy látom ránk fér a szórakozás.
Nem is kellett sokáig várnom Pati érkezésére; bő 2 perc múlva már ki is nyílt a bejárati ajtó és belépett rajta az a személy, akit mindenki csak imádni tud. Erre a lányra egyszerüen képtelenség huzamosabb ideig haragudni - legalábbis én nem tudok. Mindazok ellenére, hogy ott hagyott.. Mindezt betudtam annak, hogy dolga volt, amiről ki kell őt faggatnom. Kicsit meglepődte Pati örömkiálltásán, majd amikor a nyakamba ugrott, én természetesen olyan szorosan öleltem őt magamhoz, amennyire az tőlem tellett. - Patrizia Chavéz! Engedj el, vagy megfulladok! - poénkodtam vele, tettetett jajveszékeléssel, de ettől függetlenül még én sem engedtem a szorításomból. Amikor végre szétváltunk és helyet foglaltunk egymással szemben, jól megfigyeltem az én örök vidám Vöröskémet, hogy változott-e valamit az utóbbi időben. Semmi extra, illetve.. mintha feltünt volna valami: a szája ugyanúgy a füléig ért annyi különbséggel mintha a szemében némi félelem csillogna. Mi a csuda? Vajon mi lehet az oka? Erre is rá kell majd kérdeznem!
Nevetnem kellett a játékos fenyegetőzése hallatán, bár a nevetés már a torkomon rekedt. - Hát.. ez tudod úgy volt, hogy.. - kezdtem el vakargatni a fejem búbját mintha a szavakat keresném. Ami igaz is volt. - Tudod, pár hónapja találkoztam Warrennel.. és újra összejöttünk - vontam vállat, közben kíváncsian nézve fel az arcára. - Az Alapítók bálja óta nála tartózkodtam.. és még mindig ott maradtam volna, ha lett volna váltóruhám - jelent meg egy apró mosoly az ajkamon, ami pár röpke másodpercen belül már kuncogássá változott. Na igen, a váltóruha.. - És végül mi lett a pezsgőnek és a csokinak a sorsa? - váltottam témát, mivel valamiért még nem akartam elrontani ezt a felhőtlen jókedvünket. Túl korai lenne.
A hozzászólást Katie West összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 25, 2013 8:24 pm-kor.
/Holland lakás/ Kések, már megint! Legalábbis ilyesfajta érzés nyomja a szívemet. Vagy ez csak a félelem? Hisz ma mindent elmondok Katienek, vagyis ez a terv... De menne? Katie a világ legangyalibb barátnője, ő úgysem értené meg. Nem tudná elfogadni, hogy mit tettem, hogy mivé lettem és hogy milyen következmények árán is. Nagyokat lépek az aszfaltos úton és keresem a kávézót, amit már egyszer, valamikor... körülbelül egy hete már meg is találtam.
Mikor odaérek az ablakon bekukucskálok és rögtön meglátom a barátnőmet. A fenébe! Mennyivel szebb lett volna, ha én érek ide előbb. Mindegy! Egy nagy levegőt veszek és felkapom a lehető legkedvesebb mosolyomat, ami most nem csak álca és benyitok a kis üzletbe. Egyenesen Katie asztala felé megyek. - Katie!- visítom, mint egy kismalac és a nyakába ugrok. Pár másodpercig nem engedem, hogy "reagáljon" az ölelésemre, mert egy nagy könnycsepp gördül le az arcomon, amit inkább nem engedem, hogy meglásson. Majd miután a krízishelyzetem elmúlt, leszakadok szegény barátnőmről, hogy a jól megnézhessem. Igen! Külsőre hála semmit nem változott, csak talán a szeme... ami sokkal komolyabb. - Tudod a frászt hoztad rám! Elmentem a szállodába egy nagy üveg pezsgővel és csokival, hogy majd megbeszélünk mindent, de a recepciós azt mondta, hogy már mióta nem látott a szobádba... Komolyan, szerencsétlen fickó azt hitte, megakarom kérni a kezedet!- játékosan megfenyegetem, hogy kicsit lazább legyen a hangulat. Majd mikor már érzem, hogy minden rendben, kicsit komolyabbra fordítom a témát. - De komolyan Katie, hol voltál?- teszem fel aggódva a kérdést. Ha valami baj volt, miért nem hívott? Talán csak a múltkori találkozónk volna az oka?
A hotelszombámból egyenesen a kávézó fele vettem az irányt. Már alig vártam, hogy viszontláthassam szeretett barátnőmet! Azok után, hogy a legutóbbi találkozásunknál neki olyan hamar le kellett lépnie.. Nem tudom miért, mindenesetre erről mindenképpen ki fogok Őt faggatni! Tudnom kell, mi volt a probléma. Elvárom, hogy elmeséljen nekem mindent, hiszen legjobb barátok lévén ez alap, nem? Remélem ő is hasonlóan vélekedik rólam és még mindig a barátjának tekint.. Nem hiszem, hogy megrendült volna a bizalma bennem, hiszen semmi olyat nem tettem, amit ne szabadott volna tennem. Dehát akkor miért lépett le a múltkor olyan hirtelen? Nem értem. És miután ezt kitárgyaltuk, azt hiszem ezt a vérfarkasos dolgot is meg fogom majd említeni neki. Vagy nem.. nem tehetem ezt.. Hiszen ő mit sem sejt erről a világról, amelyben élünk! Ő nem tud a természetfeletti lényekről.. vámpírok és farkasok nélkül éli az életét. És ez így is van rendjén. Én nem tehetem ezt vele! Nem tehetem tönkre az életét. Sőt mi több, lehet, hogy ha el is mondanám neki, elfordulna majd tőlem, úgy ahogyan azt én tettem Warrennel annak idején. Abba én bele is pusztulnék.. Nem, ezt a kockázatot nem vállalom! Majd találok én valamilyen más megoldást a problémára. Patit jobb lesz ha kihagyom belőle. Nem tudhatja meg, hogy a barátnője nemrég megölt egy embert! Egy pincért, aki még csak nem is ártott neki! És úgyan ki hinné el azt a mesét, hogy megígéztek? Senki. Megöltem azt az embert és erről csakis én tehetek.. és az a taknyos vérszívó. Amiért fizetni fog. Csak nem most. Megígértem Warrennek, hogy egyelőre békén hagyom. Addig míg eszembe nem jut valami príma kis ötlet, hogy miként is állhatnék bosszút azon a pokolfajzaton. Időközben el is értem a kávézó bejáratát, de mielőtt még benyitottam volna, még vettem egy jó mély lélegzetet, hogy rendezhessem az arcvonásaimat. Pati túlságosan is átlátna rajtam, ha így jelennék meg előtte. Úgyhogy széles mosollyal az ajkamon léptem át a kávézó küszöbét, majd pásztáztam végig a helyiséget. Pati sehol. Ez furcsa. De sebaj, majd csak ideér. Úgyhogy helyet foglaltam az egyik asztalnál és vártam a barátnőm érkezését.
- Mire akarhatja használni egy magadfajta lány? - kérdeztem, és felsóhajtottam. Na jó, nekem nincs szükségem egy okoskodó kölökre, mert isten bizony, én temetem el magamat, akár még élve is, csak ne kelljen ilyesmikbe belefolynom. Mert olyan szinten nem tudtam elképzelni azt, hogy valakinek én legyek a "tanára"... kontrolálni valakit... az erőt, ami benne van, és olyan hatalmas, mint talán soha máskor nem lesz. Hiszen még fiatal... és nem tudja kezelni. Ahogy felállt, és közölte, hogy menjünk innen, méghozzá egy nagyon szép körítéssel, hát majdnem meghatódtam, de... nagyon jól leszűrte a lényeget. Nem vagyok apatípus, méghozzá... soha nem is leszek. Plusz ráadásban jön az is, hogy nem is akarok az lenni. Apa? Jó ég, az meg mit jelent? Én általában a gondoskodást, és a szeretetet kapcsolom össze az ilyen fogalmakkal, de hát belőlem ezek javarészt hiányoznak. - Nicsak... már van itt lakásod? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Azt nem tettem hozzá, hogy így már nem szabadulok meg tőle egykönnyen. De ő se várhatja el tőlem, hogy lányomként kezeljem. Nem vagyok rá képes. Ha mégis, akkor nem húsz perc után. - Akkor vezess oda. És meglátom, mit tehetek. Először majd látni akarom, mit tudsz... eddig. Akaratod nélkül, vagy az akaratoddal - sóhajtottam fel.
- Fogalma sincs arról, mire akarom használni. – emeltem meg az államat határozottan. Igen, azt akarom, hogy engedelmeskedjenek nekem az elemek, hogy hatalmas legyek, hogy rettegjenek tőlem. Miért? Azért mert nekem hosszú évekig nem jutott más csak a félelem. Soha, senki nem törődött velem. Nem voltak kedves szavak amik enyhítették volna a fájdalmat, nem volt olyan gyöngéd érintés mi segített volna. Nem volt más csak az erőm ami felülemelkedve büntette meg azokat akik eltiportak. - Fogalma sincs mire vagyok képes. – könnyű volt engedni, hogy a másik énem uralkodjon. Tetszettek a szavai, ahogy formálta őket. Tetszett az ereje mely rendíthetetlen volt. De ő, csak részben voltam én. A teljességhez hozzátartozott, hogy én nem akartam ész nélkül gyilkolni. - Elfáradtam, tudja? – váltottam vissza az igazi énre – a folytonos menekülésben, a gyilkolásban. A cél és ész nélküli öldöklésben. Igaza van. Nem egy apa jelölt. – vettem mély levegőt – Mégis az. Az egyetlen akihez fordulhattam. Menjünk innen. – emelkedtem meg és megvárva, hogy ő is felemelkedjen siettem ki az étteremből és a lakásom felé vettem az irányt. - Jöjjön fel hozzám és mutassa meg mire képes az aki uralni tudja mindazt ami megadatott. – kértem csendesen de lépteim, tartásom egy olyan nőről árulkodott aki nagyon is tisztában van a saját képességeivel. Nem tudom azonban ő mit látott? Lehetőséget? Selejtet? Terhet? Egy megzabolázatlan erőt aminek iránymutatás kell? Csak azt tudtam amit én látok; egy férfit aki nem akar az lenni ami; apa.
- Na jó, akkor nemsokára mindent szépen átgondolunk újra és újra, mert ez így nem fog menni. Csak úgy felbukkansz, és segítséget kérsz, és már gyilkos vagy, meg miegyéb... - sóhajtottam fel, és a mennyezetnek szegeztem a tekintetemet. Ez hiányzott nekem. Egy kolonc. Soha életemben nem vágytam úgy semmire, mint erre. Na mindegy. Ha segítek neki, kis eséllyel utána el is tűnik. Nem akarok apa lenni, tekintve, hogy nagyjából nem is ismerem a fogalom jelentését. Csak annyit, hogy borzalmas kötődni egy másik lényhez. - Boszorkány vagy. Mégis mit vársz? A természet engedelkeskedik neked... bár a fekete mágiánál egy kissé rakoncátlankodik... - sóhajtottam fel, majd ahogy elhagyta a száját egy kérdés, kényelmesen hátradőltem magam is, már engem sem zavart az, amit ez a lány itt előbb művelt. Csinálja, ha neki jólesik. Bár egyértelmű, hogy ezzel aztán felkeltheti mások érdeklődését. Na mindegy... üccse neki. - Nem dohányzom, de azért jó kis próbálkozás volt - rántottam egyet a vállamon.- Mégis mit akarsz tudni rólam? A nevemet már tudod... azt is, hogy egy cseppet sem vagyok jobb, mint te. Gyilkos vagyok, akárcsak te. És nem arra használom az erőmet, amire te szeretnéd - néztem a tekintetét.
Úgy követtem vigyorát mintha muszáj lett volna. Mosolyom szinte betegesen hasonlított rá. - Mégis mit gondol, miért akarom irányítani? – hangom ismét keményen csapott le – Azért, hogy nyuszikat varázsoljak elő a kalapból? – kérdeztem költőien és tovább ütve a forró vasat folytattam – Egész életemben szolga voltam. Soha…többet…nem…leszek…az! – tört ketté az asztal és omlott össze közöttünk. - Nem érdekel milyen ember. Legyen az ami. – Újra megingott a fal mit olykor ez a másik, kemény és bátor énem felvont. Nem hullottak belőle darabok ugyan de nem hangzott olyan keményen amikor újra megszólaltam. - Csak… - lesütöttem a tekintetem. Szükségem volt rá. A segítségére…a szeretetére. – Nem kérhetem, hogy szeressen, tudom jól. Nincs jogom rá. Segítsen megtanulni irányítani mindezt. Tanítson. Nem kell féltenie, többször gyilkoltam már mint gondolná. Bárki is bántott, az már nem él mert elpusztítottam őket. – suttogtam halkan de továbbra sem néztem rá – Mutassa meg nekem ezt a világot. Mutassa meg nekem, hogyan irányíthatom ezt az erőt… és kérem – hunytam le tekintetem egy pillanatra majd ráemelve szemeim tettem fel a legfontosabb kérdést… - mondja azt nekem, hogy normális, hogy ha elvesztem a fejem, akármi engedelmeskedik nekem. – némi félelem ült a hangomban de elnyomta az erő ami felülkerekedett rajta. - Ki maga? – tettem keresztbe lábaim és mit sem törődve a darabokra tört asztallal dőltem hátra kényelmesen – mielőtt válaszolna, mondja, hogy van egy cigije. – ha tudnám, hogy a betegséget is tőle örököltem, nos… nem lenne ennyi bajom.
Hm, most hogy az anyja nevét említett, valami rémlett. Hát igen, mindig buktam a Charlotte nevű nőkre. Igaz, Tatia nem ezt a nevet használja, de hát... istenem. Oké, megint elkalandoztam, vissza a tárgyra. Viszont eléggé tágra nyíltak a szemeim. Nem hittem, hogy én képes vagyok ilyet érezni, mert... mert nem vagyok, vagyis voltam eddig soha apa, na! De valami furcsa indult meg ereimben, ahogy beszélt arról, hogy milyen volt az anyja, milyen életet élt mellette, és hogy ágyasok, meg az anyja hapsija, meg... ez nekem túl sok. Egy vigyor jelent meg ajkaim körül, ahogy elképzeltem, hogyan égnek porrá azok a testek. Persze nyilván az aberráltság az oka, de hát... hm, lehet, hogy nem ártana elmennem pszichológushoz. Megköszörültem a torkomat, és az első kezembe akadó tárgyat kezdtem gyűrögetni. - Nézd... én soha nem voltam apa. Soha nem voltam példakép, mert nem olyan életet élek, mint amilyet mások követni akarnak. - sóhajtottam fel. - Egy fokkal sem vagyok jobb, mint az anyád volt. Bár én nem arra a célra használnálak, mint amire ő, de... nem vagyok jó ember. Az erőmet sem használom jó dolgokra - mondtam rekedtesen.
Nem kellett több annál, hogy hozzámérjen. A véremet égető mágia felragyogott, a könnyeim eltűntek. Tartásom kiegyenesedett, a dobok elhalkultak, az erőm megfagyasztotta azt amit eddig elpusztítani szólított fel. Hangom hirtelen vált határozottá, gesztusomból magabiztos áradt ahogy az anyámról kellett beszélnem. A mély seb ami még mindig elevenen lüktetett, most mintha elcsendesített volna mindent. Tudtam mi történik de nem tudtam uralni. Csak úgy mint mikor táncoltam azoknak a férfiaknak akiket később meggyilkoltam; a másik énem lépett elő. Egy erős, megtörhetetlen árnyék aki szintén bennem lakott. - Az anyám egy ostoba kurva volt, nem több. Charlotte Heath. – hallottam a szavaim de nem hittem el, hogy milyen keménynek hangzanak. A legtöbb ilyen esetben az erőm eluralkodott rajtam és elvesztettem az eszméletemet. Most azonban nagyon is jelen voltam. Tudtam hol vagyok, ki vagyok és mit teszek. Mi történt? Hogy lehetek jelen? - Egy buta ribanc aki azért szült meg mert pénzt kapott érte. Tudja – hajoltam közelebb – vannak férfiak akik a gyerekekért vannak oda. Charlotte pedig még buzdította is a fasziját, hogy tegye meg. Egész életemben rabszolgaként tartott magánál majd az ágyasa kezei közé adott. Aztán egy napon – vigyorodtam el – előkerült az erőm, ők pedig… nos, csak a fogaik alapján tudták őket azonosítani. Szóval meg kellett keresnem az apám akiről előtte soha nem hallottam és most itt vagyok. – megremegtem. Eszembe jutott, hogy ez a férfi nem fog szeretni, hogy az apám is el fog taszítani magától. Lassan visszataláltam önmagamhoz. Nem kezdtem el újra sírni de a magabiztosság lassan kiveszett belőlem. Viszont most már nyugodt voltam. Koncentráltam. - Sok embert öltem már meg eddig. – vallottam be talán túl hirtelen – Nem tudom miképp irányíthatom és mikor dühös leszek vagy félek, teljesen elvesztem a kontrollt. Nézze… nekem soha nem volt senkim. Csak… segítsen nekem. – magamban azt hajtogattam, hogy szeress meg, szeress meg, szeress meg. Fogalma sem volt arról, hogy mennyire vágytam az apai szeretetre de ennél többet nem mondhattam. Most már figyelt rám.
Volt egy nagyon erős gyanúm, méghozzá az, hogy... ez a lány még csak most kezdi megismerni az erejét. Ismerni, de használni még egyszerűen nem tudja. Mert... még fiatal ahhoz. Csak nemrég kaparinthatta meg, és foghatta fel, hogy mi ő. Egy boszorkány. - Jó-jó... - hajoltam át az asztalon, és elkaptam a kezét, hogy valahogy lenyugtassam. - Figyelj rám most nagyon jól, oké? - emeltem meg állát, hogy szemeimbe nézzen. - Nem lesz gond.A mágia tanulható. Csak kitartónak kell lenned. És légy te akárki... legyen akárki az a Joshua... - nyeltem egyet. Még életemben nem hallottam arról, bár én sem ismerhetek bárkit. - Segítek neked, rendben? Csak fejezd be a sírást, a könnyezést, és a rinyálást - dőltem végül hátra. még mindig volt bennem kétely, hiszen nem voltam olyan nagy apatípus. De... talán mégis volt egy olyan kalandom, amelyből ő megszületett? Ki tudja? - Ki az... anyád? - kérdeztem rá kiszáradt torokkal.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 11, 2013 10:43 pm
- Az vagyok. – nyögtem ki, hisz nem értettem. Nem lát a szemétől? A vérmágia nem elég? Tán nem látja, hogy robbantak szét az üvegek vagy hogy a szilánkok ugrásra készen várnak? Kétségbeesetten néztem pillantottam rá. Könnyáztatta arcomon félelem ült. Sosem fog hinni nekem. Sosem fog elfogadni. Sosem fog szeretni. Senki nem fog szeretni. Egyedül maradok. - Nem tudom irányítani. Érzem, hogy gyűlik bennem… és… vért követel mikor kitör. – emelkedtem meg miközben csak arra tudtam gondolni, hogy ha nem nyugszom meg akkor megölöm az egyetlen embert aki megmaradt nekem. A pultig hátráltam az érzések elől amik üldöztek és amik árnyakként csavarodtak lelkemre. Egy gyilkos lelkére. Egy elveszett, zavarodott lélekre. - Kérem… csak segítsen irányítani. El fogom veszteni a fejem újra és – a forró könnyek ismét végigfutottak az arcomon. Nem tudtam, miképp bizonyíthatnám az igazam. Nem tudtam sok mindent arról ami bennem lakozott. A vérmágiát is csak azért tudtam mert szükségem volt rá. - Egy Joshua nevű férfi mondta, hogy boszorkány vagyok és az apám véréből. Rengeteg időbe telt mire sikerült a vérmágia ami ide vezetett. Önhöz. Nem tudom mit tehetnék, hogy higgyen nekem de nincs másom önön kívül. Senkim. Kérem. – markoltam bele ismét tenyerembe mert a fájdalom segített éberen maradni. Az volt a tartógerendája a valóságnak. Anélkül elvesztem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 11, 2013 11:17 am
Ebből én még mindig nem akartam elhinni semmit. Mert hát... őszintén szólva, mennyi a valószínűsége, hogy nemcsak hülyére akar venni? Fogadni mernék, hogy ebben is Tatia keze van. Bosszú talán? Lefizet, vagy megigéz valakit, hogy jöjjön ide hozzám, beszélje tele a fejemet, hogy ő a lányom, aztán meg hátba támadjon... nevetséges. Eléggé gyerekes módszer, kedvesem. De majd meglátjuk, hogy melyikünk bírja tovább cérna idegekkel. Mikor viszont sírni kezdett, hirtelen felpattantam, és így néztem rá. Eléggé megrémített, bár talán azért, mert nem bírom elviselni a női érzelmeket. A bőgést főleg nem. Eléggé zavarta a radaromat. - Hé...! Fejezd ezt be, méghozzá most rögtön! - mondtam neki halkan, szinte csak tátogva, majd lassan visszaültem, és felsóhajtottam, de még mindig nagy szemekkel vártam, hogy ebből legyen valami. - Ha a lányom vagy... neked is boszorkánynak kell lenned - bukott ki belőlem halkan. IGen... ez a legjobb bizonyítási forma. Akkor talán elhiszem, hoigy van közös pont bennünk. Sőt...!
Kezdőlap
