Akármennyire is készültem erre a válaszra, nem tudtam megszólalni. Éreztem, hogy szépen lassan elér a kacaja, hogy a világ kifordul gyémántos tengelyéből és én újra ölni fogok. A férfiak többsége akiknek táncoltam már mind halott. Túl sok gyilkosság szárad a lelkemen… nem emlékszem rájuk… csak arra hogy vérbe öltözött testtel fekszem az ő hideg és mozdulatlan porhüvelyük mellett. Nem gondolkodtam. Elkaptam apám kezét és az asztal középre húzva tűrtem fel ingujját. Valóban reszkettem de nem volt időm rá, hogy szavakkal bizonyítsak. A vérmágia mindkét boszorkányra kihat. Curtis csuklóján az erek értem nyúltak még az enyémek, ő érte. - Tudom, hogy őrültségnek hangzik. – könnyeimmel küszködve kerestem a szavakat – de a lánya vagyok. Nem keverem össze… – eddig bírtam irányítani. A pult mögötti tükrök szétrobbantak. Egyre jobban reszkettem – Senkivel. – eresztettem el karját és körmeimet a tenyerembe vájtam, olyan mélyen, hogy vért fakasszak. Tudnom kellett, hogy én, még én vagyok… hogy a világom szövete még nem szakadt meg újra… vissza kellett hoznom magam a valóságba. De az a fájdalom! Annyi éven át nem kaptam mást csak megvetést, gyűlöletet. A saját anyám kitaszított ebből a világból és nem maradt más reményem csak a férfi aki előttem ült és aki nem hitt nekem… persze, jogosan, hisz a mai napig semmit nem tudott rólam. Ez a teher és fájdalom pedig úgy emelkedett felém, hogy már semmiben sem voltam biztos. Ha ellök magától, félek, örökre a sötétségbe veszek. A fejem lüktetni kezdtek… mintha csak dobok szólnának és az elmém kezdte átvenni a hatalmat. - Hinnie kell nekem. – nyögtem és sírni kezdtem. Elvesztem egy olyan világban ahol számomra nem volt más csak fájdalom. – nem észleltem, hogy a kávézó kiürült. A szilánkok pár milliméterrel a föld felett remegtek, készen arra, hogy támadjanak de a könnyeim az útban voltak. – Kérem… csak segítsen… - néztem fel rá és tudnia kellett, hogy nem hazudok.
Jó ideje csak a kávémat iszogattam, mert hát... minek jön az ember fia kávézóba, ha nem azért, hogy rendeljen egy jó kis feketét? Én biztosan nem fogok elaludni egy varázslat közben, bár mostanság nagyon kell törekednem a pontosságra, mert... ha elcseszek valamit, arra az egész jó hírnevem rámehet, és azt nem akarom megkockáztatni. Ahhoz túl sokat jelent az, hogy egy géniusz vagyok, és lehetek.
De nem élvezhettem sokáig magányt. Mert... meghallottam egy hangot. És egy lányt láttam meg, ami rögtön arra késztetett, hogy tegyem le a bögrét, és úgy nézzek rá, mintha a pokol angyala szállt volna le mellém. Bár talán azt a képet csak én akartam ráaggatni, mert már megint nem volt teljesen ép az agyam. Kissé mintha... megőrültem volna. De ez nem titok már jó ideje. - Üljön csak le - mondtam felvont szemöldökkel, miután saját magától foglalt helyet, nem is kért túl nagy engedélyt rá, majd az égnek emeltem a tekintetemet, de a kinti időjárás mnég mindig nem borzolta fel eléggé a kedélyeimet ahhoz, hogy élesebb véleményt is fűzzek ehhez a lányhoz. - Igen, Curtis Straug. És ön lenne a... - kérdeztem, ezzel várva a nevét, de mintha nem is mondtam volna semmit, ő rögtön folytatta, méghozzá eléggé... mintha reszketett volna, vagy csak én képzelem be? A reszketést talán igen, de azt, ahogy rám nézett, azt nem én képzeltem be. És puff... jó nagy pofáncsapás, már csak képletesen értve is, és úgy néztem rá, mintha legalább ezer halott szállt volna ki a koporsójából, és mondaná azt, hogy bosszút akar állni rajtam. - Öhm... szerintem összekever valakivel - tört ki belőlem a nevetés. Naív lányka... miről beszél már? - És gondolom, mivel összekever valakivel, nem is az én segítségemre van szüksége - néztem határozzan a szemébe.
Már jó ideje bent ültünk mind a ketten. Nem szólt semmit mióta megrendelte az italát. Egy könyvet bújt még én magam elé meredtem. Kavarogtak az érzéseim, nem tudtam mit fog mondani. Rettegtem, hogy faképnél hagy. Ő az apám de még csak nem is tud róla… kezeimet tördelve figyeltem az asztalát, a mozdulatait. Hihetetlennek tűnik, hogy ő az, hisz alig tűnik 10 évvel idősebbnek mint én. Mégis tudtam… éreztem, ahogy a vérem a varázslat hatására az övére fonódik, maga felé húz. Már esteledett és én egyre inkább rettegtem… és ez a félelem… ez az érzés ahogy fokozódott, úgy kezdtem elveszteni a gyeplőt. Végül a bárpulton pihenő feles poharak szétrobbantak. Megnyaltam az ajkaim és lehunytam tekintetem. Már csak ez hiányzott… megemelkedve vettem mély levegőt és indultam asztalához. - El…- nyögtem ki olyan halkan, hogy fel sem nézett a könyvhöz. Rettegtem, hogy valaki ismét ellök magától. A gondolat már magában elég fullasztó volt ahhoz, hogy az áram ingadozni kezdjen. - Elnézést… - kezdtem bele újra – jó estét. Ön ugye Curtis Straug? – kihúztam a széket, hogy helyet foglaljak. Félelmem egyre jobban eluralkodott rajtam és nem tudtam hirtelen mit mondjak. - Én nem akarom zavarni és tudom, hogy amit mondani fogok – hatalmas dörrenés szakított félbe pedig a nap csak úgy ragyogott – furcsán fog hangzani. – Szédülni kezdtem, lassan de magabiztosan tört utat magának az őrület. - Ön az apám. – nem bírtam tovább magamban tartani mert felemésztett volna. Azt pedig nem engedhettem meg. Szélvihar támadt odakint. - És szükségem van a segítségére. – hunytam le a tekintetem és jó pár mély levegőre volt szükségem, hogy az odakint megindult szélvihar elcsendesedjen.
Miután a faji hovatartozásokon túlléptünk, örültem, hogy ő nem az a "Vámpír! Meneküljünk!" típus. Ez pozitívum. Kérdésemen mintha meglepődött volna. Bevallom én magam is furcsálltam, viszont vonzott az ismeretlen történelme a városnak. Biztos van olyan, amiről nem tudok, amiről nem olvastam.Hiszen az emberek által írt könyvek sokszor hiányosak, felületesek. Ezt akár azzal a ténnyel is magyarázhatnánk, hogy nem élnek ahhoz eleget, hogy mindennek tökéletesen utána járjanak. -Nem is tudom. Nyilván utána tudtam olvasni pár dolognak, de sok vámpírral találkoztam már életemben, és mindegyik el-el hallgat egy-egy lényeges dolgot erről a városról. A történelme lenyűgöző, már-már olyannyira, mint Salem, a boszorkányperek helyszíne. A könyvek például arról a helyről sem írnak le mindent. Sőt.-mosolyodtam el, s visszaemlékeztem arra a tizenhetedik századra. -És amiben biztos vagyok, hogy te tudsz ilyen érdekes helyeket. Legalábbis többet, mint én.-vonok vállat, hiszen el kell ismerni, nem vagyok itt még olyan hosszú ideje, hogy a kávézón kívüli világba is bepillantást nyerhessek. Arckifejezése láttam halkan felnevettem, majd mikor meglepődöttségét szavakba is öntötte még inkább mókásnak tartottam a szituációt. -Tudod, éppen eleget éltem már, az idegeim pedig mondhatni kötélből vannak. A gimisek tudnak borzalmasak lenni, de senki sem reménytelen. Egyébként meg már annyi mindent kipróbáltam, és ez valahogy mindig is érdekelt. A történelem alapjáraton közel áll hozzám, a többi tantárgy amit manapság tanítanak, nem annyira bonyolult, hogy ne fogjam fel gyorsan hogyan is kellene előadni.-indoklom meg a pályaválasztási ötletem. Valóban érdekes, hogy tanítani akarok, de lényegében vagyok annyira emberi, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy vámpír vagyok. Az meg még kevésbé nyilvánvaló, hogy boszorkány is egyben. Nem kell megigéznem senkit, ha nem tanul. Ha meg valaki az idegeimre akar menni, igen sokat kell futkározni azokon a szálakon, mert nem egykönnyen szakadnak el, és borulok ki. -Ennyire furcsa lenne elképzelni, mint tanárt? Tudtommal nem látszik rajtam a korom, és ijesztőnek sem tűnök. Legalábbis szerintem. De ha te máshogy látod, kérlek avass be.-mosolygok rá, és intek a pincérnek, hogy elviheti a bögrémet, ami üresen árválkodik az asztalon. Ekkor megcsörrent a telefonom, és egy "bocsi" mosoly kíséretében kénytelen voltam felvenni azt. A telefon másik végén az ingatlanközvetítőm hangját hallottam meg, aki elégedetten közölte, hogy az általam kinézett ház az enyém, és a mai nap folyamán akár be is költözhetek. A kulcsok helyét is megosztotta, majd letette a telefont. Boldog mosoly szökött arcomra, s egy gyors mozdulattal pattantam fel helyemről. -Itt a számom. Örülnék, ha még találkoznánk, most viszont sürgős elintéznivalóm van. Beköltözhetek az új otthonomba.-arcom akár egy elégedett iskolásé, boldogságtól sugárzott. Gyorsan lefirkantottam egy papírra a számom, és a nevem, s egy barátságos mosoly kíséretében néztem a lányra. -Örültem a szerencsének, te bonyolult néveredetű lány.-ahogy elhagyja a mondat a szám, megfordulok, és kilépek a friss délelőtti levegőre.
Szóval harap. Vámpír. Tökéletes, még eggyel többen vannak, mint kellene. Oké, ha valakinek, akkor pont nekem nem kellene ítélkeznem a vámpírok felett, hiszen az anyám, az apám, a nagyanyám, a nagybátyám és még a keresztszüleim is vámpírok, nem beszélve a biológiai apámról, aki bár nem szívesen említek meg, ettől függetlenül ő is vámpír... ősi vámpír. Egyáltalán van valaki, aki ember ebben a családban? Nem sokan, de ők legalább mind jó vámpírok. Egy kivétellel. És minden bizonnyal Camilla sem a "ki vagyok, mi vagyok, féljél tőlem, mert letépem a fejed a helyéről" kategóriába tartozik, hiszen sem a viselkedése, sem a szavai, sem a modora, sem a mozdulatai nem ilyenek voltak. Normálisnak tűnt. - Pontosan mit értesz izgalmasabb hely alatt, ha nem a kocsmákat? - Kérdeztem rá apró mosollyal a szám sarkában. Na igen, Mystic Falls és az ő érdekességei... nem sok van belőlük, de akadnak. A következő kérdésén viszont tényleg meglepődtem. Tanítani? Hm, ez azért nem semmi, soha nem láttam még vámpír tanárt. Vagyis nem tudok róla, hogy engem tanított volna vámpír... vagy ki tudja? Senkitől nem kérdeztem még ezt meg. Na utána fogok járni ennek! - Azt hiszem, hogy a suliban mindig jól jön az új munkaerő. Ha más nem, akkor tanársegédnek biztosan felvesznek. - Vontam meg a vállamat. - Hogyhogy tanítanál? Gimiseket? Ez érdekes... - Nyögtem ki már szélesebb mosollyal.
készségesen válaszoltam kérdésére, de sejtelmes válaszom nem elégítette ki kíváncsiságát. -Nem vagy tolakodó. Én legalábbis nem tartalak annak. Természetes, hogy tudni akarod, kivel állsz, vagyis ülsz szemben. De nyugi, nem vonyítok, maximum harapok. Viszont utóbbi esetben sem bántanálak. Nincs rá okom. És remélem, ez így is marad.-nem fenyegetésnek szántam, csupán a miheztartás végett. -Utóbbiban bízok. Kérlek ne vedd fenyegetésnek.-nézek komoly tekintettel a lányra. Az ember, illetve a vámpír soha nem tudja, hogy mikor akarják leszúrni. Remélem engem minél később. Őt a hovatartozásom, engem a neve érdekelt. Viszont egyikünk sem akarta részletezni jobban ezt a témát. ezt megértem, s bár nem vagyok túl tolakodó, egyre jobban kezdett érdekelni, hogy azon kívül, hogy ember, vajon mi félni valója lehet. Egy kis verbéna, és maximum meghalni tud. Ha ember. -Egyébként....-kezdek neki, és körbenézek a helyen. -Ez a város átlagosnak tűnik. Legalábbis itt. Nem tudsz esetleg izgalmasabb helyeket. És ezalatt nem az ivást értem.-érdeklődöm, s helyesbítek, hogy nem tervezem már az első napomon belevetni magam a kocsmák világába. Sok lehetőséget láttam ebben a városban, csupán meg kell még annyira ismernem, hogy meg is bizonyosodhassak róla. Eszembe ötlött valami. Talán azt az időt, amennyit megéltem már, kamatoztathatnám. Mondjuk taníthatnék. A papírokkal nem lesz problémám, vannak ismeretségeim. -Ami azt illeti, van egy ötletem, de nem vagyok benne biztos, hogy van szabad állás. Papír szerint alkalmas lennék arra, hogy tanítsak. Bár nem tűnsz gimisnek, itt laksz már egy ideje. Nem tudod, van valami szabad állás? Egyáltalán működik errefelé iskola?-érdeklődöm, bár nem túl kedves feltétezés a városra nézve, hogy nincs iskolájuk. De, ma már min lepődne meg az ember?
- Ó, biztosítalak, hogyha ilyesmik után keresgetsz, akkor jó helyen jársz. Ami azt illeti, ennek a városnak múltja van. Hatalmas múltja, amiben a természetfeletti is nagy szerepet játszik, már ami a feljegyzéseket és a naplókat illeti. De ezekről már biztosan tudsz, hiszen nagyon olvasottnak tűnsz a témában. - Néztem rá elismerően. Azért tényleg nem volt mindennapi, hogy valaki csak úgy betoppan ide és máris tudja, mi fog rá várni. Az emberel általában akkor tudják meg, hogy ez a kisváros nem csupán egy átlagos közösség, amikor már támadás áldozatául esnek vagy szereznek egy ismerőst, aki valamelyik faj táborát erősíti. Ez az általános képlet. Ez a lány ezen kívül esik. Nagyokat pislogok. Nem félt bevallani, hogy nem ember, azt mégsem mondta el, hogy micsoda. Az tény, hogy én sem néztem ki belőle, hogy lehetségesen egy bivalyerős személy mellett ülök, de ne ítélj elhamarkodottan, nemde bár? Milyen jó, hogy ezt is megtanítják az embernek a szülei! - Akkor mi vagy? Nem akarok tolakodó lenni, de jobb tudni. - Tettem hozzá sürgősen. Reméltem, hogy nem harapja le a fejem emiatt az apró kis kérdés miatt. Ha igen, akkor... legfeljebb nem megyek vissza a jövőbe. Aztán ismét visszatértünk a nevemre. Még mindig nem akaródzott kinyögnöm, hogy nem ebből a korból származom, hanem itt csak a kicsi énem él. Talán nem kellett volna elmondanom neki az igazi nevem. - Ez eléggé bonyolult dolog. Nem mintha nem érthetnéd meg, csak... tényleg az. És sok minden múlik rajta. Szóval inkább hanyagoljuk a témát. - Eresztettem meg felé egy halvány, kérlelő mosolyt, majd ismét ittam egy kortyot az italomból. Az kellene még, hogy a városban híre menjen, hogy megjelentem a jövőből...
Ő kérdezett, én készségesen válaszoltam rá. Mivel az effajta tudásomból nem származhat bajom, köntörfalazás nélkül elhadartam, a választ. Ez csak egyfajta monda erről a helyről, semmi több. S bár köze van a mágiához, nem hiszem, hogy valaki ezért tört akarna döfni a hátamba. Mosolyogva vállat vontam, majd újra csak megcsillogtatva műveltségem, megszólaltam. -Csak eszednek és lelkednek olvasás útján nyert kincse jelenti az igazi gazdagságot, mert ez nem vész el és nem hagy el soha. Ezt Leonardo da Vinci mondta, és ebben egyet is értek vele. Bár, egyenlőre szeretnék ezekről az információkról biztos alátámasztást kapni, de soha nem lehet tudni, hogy mire jók ezek a dolgok.-mosolygok őszintén, és belekortyolok a feketébe. Halkan elnevettem magam, és az üres bögrét az asztalra helyeztem. Arcomra sejtelmes mosoly szökött, de nem állt módomban hazudni róla, hogy ki vagyok. Nem tűnt vadásznak, és aligha jelentett rám veszélyt. -Így is mondhatjuk.-vonok vállat. -Valóban, én is egy vagyok a természetfelettiek közül. De sokan éppen ezért nem is szeretnek a közelükben tudni. -nézek körbe a kávézóban, és fanyar mosolyt húzok ajkaimra. -Tudod, szerencsés is lehetnék, de néha inkább a dolgok hátrányait érzem. Mindenki azt hiszi, hogy egy fiatal csitri vagyok, de az igazat megvallva közel sem vagyok olyan fiatal, mint amilyennek tűnök. Sőt, még gyengének sem éppen mondanám magam.-nyílok meg egy kissé, s ha akarnék sem tudnék többet mondani magamról. Valahol, a belső zsigereim azt súgják, nem szabad senkinek ennél többet mondanom. Valójában egy dologtól félek, s ez az egész életemet keresztül húzta. Az pedig a tudat, hogy ha nem figyelek kellőképpen könnyen egy koporsóban végezhetem. De én szerettem az életem, és mindent megtettem azért, hogy ez a vég minél később következzen be. -Visszatérve a név kérdésre. -vonom össze szemöldököm, s rángatom magam vissza a jelenbe, s hagyom búskomor gondolataim magam mögött. - Ha szabad így fogalmaznom, rólad még soha nem olvastam sehol. Ellenben a családodról, és a családtagjaidról. - arcát fürkészve rájövök arra, hogy meglephettem az előbb, ezért inkább folytatom. - Látom az arcodon, hogy meglepődtél, amikor felvetettem az elméletem. Ebből arra következtetnék, hogy ritkán szembesítenek a ténnyel, hogy honnan eredhet a neved. De tudod, életem során sokfajta helyen, sok névvel találkoztam. S volt már olyanhoz szerencsém, hogy egy gyermeknek a szülei keresztnevének összemosásából szülessen meg a neve. Bár, ezt mindig furcsálltam, de olybá tűnik, most is egy ilyen esettel van dolgom. Legalábbis ami a név összemosását illeti. A szülő témát nem venném biztosra.-fejtem ki elméletem alátámasztását egy kissé részletesen. Tény, ami tény. Érdekes beszélgetésnek vesszük kezdetét.
Kendőzetlenül őszinte volt és ez tetszett. Rögtön elmondta, hogy azt hallotta a városról, hogy ez a természetfelettiek paradicsoma. Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, tündérek és még démonok is... igen, már volt szerencsém egy ilyenhez a jövőben, nem nagyon akarom megismételni a vele való találkozást. Hátborzongató. És még a hasonmásokról is tud, valamint apámról és a nagybátyámról? Nem semmi ez a lány, nagyon felkészült. Valaki, aki nem csak úgy jött ide, hogy elindult a vakvilágba, hanem normálisan utána is jár a dolgoknak. De hát ha mindent tud, akkor miért jött ide? Találkozni akar ezekkel a lényekkel? A kérdés pedig rögtön állt: vajon ő micsoda? Egy sima ember vagy egy a természetfeletti lények közül? Aztán Klaus Mikaelson, a hibridjei és a családja jött szóba. Van olyan, amiről nem tud? Emiatt viszont ismét eszembe jutott a tény, hogy már minden bizonnyal a főhibrid kikelt a sírjából és ismét a város utcáin járkálgat. Viszlát, boldog békeidők! - Elképesztő, mennyi mindenről tudsz. És az is, hogy ezeket ki is adod magadból. - Néztem rá elismerően, majd belekortyoltam a kapucsínómba. Még jó, hogy betértem ide, ez az új lakó érdekesnek tűnik. - Minden információd helyes, azok laknak itt, akiket felsoroltál. - Bólintottam, majd vettem egy nagy levegőt. - És te? Csak ezért jöttél ide, mert hallottál ezektől? Talán... te is egy vagy közülük? - Utaltam a természetfeletti lényekre ezzel a kérdéssel. Legfeljebb sarkon fordul és itt hagy vagy nem válaszol. De érdekelt. - Igen, rokonok vagyunk. - Mondtam csak ennyit. Hülyén jönne ki, ha azt mondanám, hogy Damon és Elena jövőből idecsöppent lánya vagyok. De vajon honnan tudja, hogy az ő neveiknek összevonásából jött? Maximum a városlakó sejthetik ezt, a kívülállók még akkor sem, ha mindent elolvastak a városból. A könyvtári könyvekben ilyenekről nem írnak.
Nem láttam értelmét, hogy bunkó és rideg legyek vele. Végül is, csak egy lány. Ahogy én is. Pontosan annyit tudunk egymásról, hogy egyenlőre ne legyünk egymás ellenségei. Azaz semennyit se tudunk. S bár igyekszem kedves lenni másokkal, azért mégis el-el gondolkodom, mi az, amit ha elmondok, nem származtat nekem bajt. NA, a név, és az, hogy miért vagyok itt, aligha veszélyeztethet. -Azt, hogy ez a természetfelettiek paradicsoma. Hogy itt élnek a elveszett lelkek, olyanok, akik még nem vesztek el. Szellemek, vámpírok, boszorkányok és a többiek. Tündérekről is hallottam, de bevallom nem igen hiszek bennük. persze, lehet, hogy rosszul teszem. Tudok a hasonmásról, és a két Salvatore testvérről, akik ezért az egy lányért felváltva epekednek.-mondom egy levegővel, majd szünetet tartok, és folytatom. - Hallottam már a Mikaelson családról, és a fekete bárány Klaus Mikaelson-ról is. És egy hibridhez is volt már szerencsém, tehát velük is tisztában vagyok. - veszek újra levegőt, majd kissé elgondolkodom, és megvonom a vállaim -Nos, biztos kihagytam valamit. És, a város történelmi mivoltját is nagyjából ismerem. - vonom össze szemöldököm, és elmosolyodok. - Ne nézz h'lyének, sok időm volt utána nézni, hová is jövök. És vannak forrásaim is.- mentekezőtök, jelezve nem vagyok sem fanatista, sem h'lye. Csupán volt kilencszáz évem keresgélni. Ez pedig sok idő arra, hogy sok mindent megtudhass egy helyről, ami valósággal hírhedt, mintsem híres. Neve hallatán elmosolyodtam, s köntörfalazás nélkül kérdeztem rá, arra, ami szöget ütött a fejemben. - Delena... Érdekes név. Ha jól sejtem ez az Elena és a Damon összekeverése. - kezdek neki elméletem kifejtésének, majd folytatom egy kérdéssel. - Ha szabad megkérdeznem, és nem veszed tolakodásnak, miért ezt a nevet kaptad? Gondolom, valamiféle rokoni kapcsolatban vagytok, ugye?
A lány kedvesnek tűnt, ami valljuk be, hogy ritkaságszámba ment. Nem sokan képesek értékelni egy normális gesztust, egy köszönést, egy kérdést, de ő normálisan válaszolt és megerősített abban a hitben, hogy tényleg nem idevalósi. Nem ismer senkit és nemrég jött a városba... mondhatjuk azt is, hogy ilyen szempontból hasonlítunk, elvégre én egy húsz évvel későbbi Mystic Falls-ban voltam otthon, de mivel ez egy kisváros és itt nem sok minden változik, ezért nagy különbségek nincsenek a mostani és az én időmbeli Mystic Falls között. - Születésem óta itt élek. - Mosolyogtam rá, majd bólintottam. - Szóval sok mindent hallottál... pontosan miket? - Érdeklődtem, majd megráztam a fejem. Elfelejtettem bemutatkozni. - A nevem Delena. - Nyújtottam felé a kezemet. Az igazi nevemen mutatkoztam be, mivel nem tűnt egy vérengző vadállatnak, aki bántani szeretne.
Magányos vizsgálódásom nem tartott sokáig, s bár tudtam, lesütött rólam, hogy új vagyok erre, még sem izgatott. Végül is. Több, mint kilencszáz éve élek, és még soha nem jártam ebben a városban. Kissé furcsa, ha tényleg bejárod az egész világot, és pont ez a városka nem kerül rá, a "már jártam ebben a városban" listára. -Szia.-köszönök és egy kedves mosolyt varázsolok arcomra. -Igen, valóban új vagyok ebben a városban. Tudom, hogy látszik rajtam, de hát nincs mit tenni. Ha egyszer még senkit nem ismersz itt.-vonok vállat, majd kezed nyújtok felé. -Camilla vagyok.-kedvességem nem csupán megjátszott volt. Nem tűnt annak a lánynak, aki meg akarna ölni, vagy ki akarna használni. Mégis inkább óvatos vagyok, soha nem lehet tudni. -Gondolom, te nem ma érkeztél ebbe a városba. És, ha jól gondolom ezt, akkor valószínű, még segíteni is tudsz nekem. Félre értés ne essék, nem élnék vissza a vendégszereteteddel. Csupán sok mindent hallottam már erről a városról, és részben azért is érkeztem ide, hogy kiderítsem mi igaz, és mi nem.- vázolom fel röviden, miért is vagyok itt. A csészét a számhoz emelem, és élvezem a forró fekete zamatos ízét. Napok óta nem kávéztam, mindig rohantam, és telefonálgattam, hogy fedelet tudjak szerezni a fejem fölé. Még sem aludhatok a kocsiban. Ráadásul a személyazonosságommal is akadtak problémák, mert egyes feljegyzések szerint, én közel tíz éve már meghaltam. Ebből viszont semmi nem volt igaz. Ide, s tova kilencszáz éve halott vagyok. Persze ezt nem tehetem közhírré.
Esther szavai eléggé felkavartak. Még mindig nem tudtam napirendre térni abból a sokkból, ami a családom megfenyegetésével okozott. Kezdtem rájönni, hogy apámnak tényleg igaza volt abban, hogy ez a nő kezd megőrülni. Valami baja biztosan van... és ha minden igaz, akkor azóta már Klaus is felébredt az álmából a vérem segítségével. Ha ezt a szüleim megtudják... érdekes lesz előadni nekik. Kellett egy kávé, ma még nem is ittam. Hazafelé éppen a kávézó mellett haladtam el, így inkább tettem egy kis kitérőt. Benyitottam az ajtón. A jövőben kissé máshogy nézett ki ez a hely, de csak néhány apró változtatás volt rajta. És persze annyi, hogy ott mindenki ismert, itt pedig senki. Még jó, hogy ugyanarról a városról beszélünk. A pulthoz sétáltam, leültem az egyik székre és leadtam a rendelésemet. Volt egy olyan sejtésem, hogy az erős feketétől megfájulna a fejem, ezért mindössze egy kapucsínót rendeltem. Nem telt bele pár perc, a pultos le is rakta elém, a kezeim közé vettem a bögrét és jólesően belekortyoltam. Közben a szemeimmel végigvizslattam a helyet, majd a tekintetem megállapodott a mellettem ülő lányon. Ugyanolyan arckifejezése volt, mint azoknak, akik újak a városban. Ezer közül is ki lehet szúrni őket. - Szia. - Köszöntem rá kedvesen. - Ne haragudj, hogy megkérdezem, de... új vagy a városban? - Mosolyogtam rá. - Tudod, látszik rajtad, hogy még csak most térképezed fel a területet. - Tettem hozzá.
Órákig autóztam, Franciaországból idáig. Út közben egyszer-kétszer megálltam, és csillapítottam szomjam. Így, amikorra megérkeztem, egészen felfrissülten éreztem magam. Nem tudtam, hol kezdhetném a felfedezőtúrát, ezért úgy döntöttem kihasználom a jó hallásom, és megfigyelek pár beszélgetést, hátha ad valami támpontot az egyik. Erre tökéletesen megfelelt a kávézó, hiszen mégiscsak sokan megfordulnak arrafelé. Ki tudja. Még a végén valaki segíthet is nekem, és nem kell a fülemet hegyezve üldögélnem. Beléptem a kávézó ajtaján, és egyenesen a pulthoz sétáltam. Egy kedvesnek tűnő kiszolgáló készségesen elkészítette a fekete kávém. Leültem egy asztalhoz, és vártam, hogy megérkezzen az italom. Amikor letette elém a bögrét, kifizettem az árát, s lábaimat keresztbe téve elkezdtem figyelni a történéseket. Fura. Évek óta egyedül élem az életem, ez a hely, most mégis olyan ridegnek tűnt. Talán, csak meg kell szoknom. Végül is, amíg nem akarnak megint hátba szúrni, addig nincs ezzel a hellyel sem problémám. Sőt. Tekintetem végigvezettem a helységen, majd a főtéren, ami az ablak előtt terült el.Tény, ami tény, legalább hangulatos.
- Még hogy én bunkó és modortalan? Jársz te nyitott szemmel ebben a világban, he? - kérdeztem tőle, miközben még közelebb hajoltam hozzá és ráförmedni támadt kedvem, de nyilvános helyen voltunk ahhoz. Így viszont nem tudtam, hogy mit kellene tennem annak érdekében hogy kontrollálni tudjam heves véremet. - Teljesen véletlenül jöttél ide? Na ne mondd... csak hogy tudd... ha itt maradsz, pokollá teszem az életed. - néztem dühödten szemeibe. - Nem fogod áldani azt a napot, mikor megölted a testvéremet..
Hogy halálra rémültem? Igen, és akkor még finoman is fogalmaztam... jószerével összecsináltam volna magam a félelemtől, ha egy: nem úriember lennék, és kettő: nem lenne Curtis méltatlan rá... De az istenit, ez halott??? Hulla! Meghalt!! Damon Salvatore ölte meg! Isobel mondta, és Isobel az ilyesmiben se nem hazudna, se nem tévedne soha! Az istenit, a jó ég áldja meg, akkor mi a fene lett?? Nem mondhatják komolyan hogy volt valaki olyan degenerált hülye hogy feltámassza??? Hát nem tudják ki ez?!? Ez egy őrült! Egy őrült, nem normális, bolond, degeneratív csökevény! Ez nem élhet!! Nem lehet... itt a családom, nem lehet hogy Curtis... itt járjon szabadon...!! Nem... ezt nem... ez ellen tennem kell valamit... de nagyon sürgősen...!!
- Még hogy én bunkó és modortalan? Jársz te nyitott szemmel ebben a világban, he? - kérdeztem tőle, miközben még közelebb hajoltam hozzá és ráförmedni támadt kedvem, de nyilvános helyen voltunk ahhoz. Így viszont nem tudtam, hogy mit kellene tennem annak érdekében hogy kontrollálni tudjam heves véremet. - Teljesen véletlenül jöttél ide? Na ne mondd... csak hogy tudd... ha itt maradsz, pokollá teszem az életed. - néztem dühödten szemeibe. - Nem fogod áldani azt a napot, mikor megölted a testvéremet..
Úgy látszik sehogy nem tudok lazítani a hangulatán. Túlságosan makacs. A viselkedésemet taglalja. Nem lep meg, hogy gyerekesnek és hirtelen indulatúnak gondol. Ami a szívemen az a számon és tényleg elég gyerekes tudok lenni. Igazából sosem szeretnék felnőni. Olyan 20 éves korom körül változhattam át, mégis a fiatalos arcom sokat levesz abból a 20-ból.
Mire a beszéde végéhez ért igencsak oda-vissza beoltott. Nem igazán nevezném kedvesnek, amiket rólam mondott. Nem is beszélve, hogy nem osztotta meg a nevét sem velem. Micsoda udvariatlanság. Hova süllyed lassan ez a világ. Hát ő sem úgy viselkedik, mint egy közel 600 éves vámpír. Akkoriban még kötelező volt udvariasnak lenni. Én csak álltam ott kitágult szemekkel, amíg beszélt. Már tényleg hagytam volna a fenébe, mikor odalép hozzám és megcsókol. Nagyon rideg csók volt. Szinte már érzelemmentes. A kezemet az állára helyeztem, de ez sem segített rajta. A nő tiszta jégtömb. Szerettem volna felolvasztani megfagyott lelkét, de ahhoz túlságosan lusta vagyok. Elgondolkodtam egy kicsit amíg lassan elengedett. Talán segíthetnék rajta. Talán még van remény, hogy legyőzze a keserűséget, ami szerintem a szíve mélyén van. Lehet tévedek, de biztosan történt vele valami amiért ilyen fagyos az egész nő. Utánam szól, hogy rám vár. Nagyon csábítóan viselkedik. Rámosolygok. Eléfutok és megfogom a kezét, majd magammal rángatom vigyorogva. Na majd meglátjuk, hogy ki itt a gyerekes.
----->Hotel-->Hotel [Odarángatnálak ha jössz persze : ) oda válaszolj]
Bármit is képzelt, elkeserítettem. Újra és újra. Én szórakoztam, ő ideges lett. Ez nekem jó volt, neki kevésbé. Engem viszont nem kap meg, hacsak nem én akarom ezt. Komolyan elgondolkoztam, hogy elutasítok e egy ilyen ajánlatot, ami viszont még inkább ínyemre volt, az az, hogy láttam nem talál rajtam fogást. -Ennek talán az is az oka, hogy nem mutatkoztam be.-vonok vállat, és úgy teszek, mintha nem is érteném, miről van szó. Felnevettem, majd hátradőltem, és szemeibe néztem. -Ha már itt tartunk. Úgy látom, te sem vetted a lapot. Majd megyek, ha akarok. Másodszor tudatosítanám benned, hogy nem vagy sem az apám, sem a teremtőm, sem semmi olyasmi, amiért felnéznék rád, avagy követnélek. Szóval, én irányítom az életem, te meg a tiéd. Ez van drágaság.-kacsintok rá, egy gonosz, sötét mosollyal, majd tekintetemet is leveszem róla, és tova nézek, a távolba. -Tudod, ahhoz képest, hogy mennyi idős vagy, olyan felelőtlen és kicsinyes vagy, mint bármelyik ember. Másfelől a gyerekes viselkedésed nem éppen azt sugallja, hogy komolyan lehet venni. Szóval, rád férne egy alapos nevelés, már ami a korodhoz méltó viselkedést illeti.- hiszen még az is látja, hogy a kölyök képe mellett, még ha idős is, nem sok sütnivalója van arról, hogy hogy viselkedik egy közel ezer éves vámpír. Lassan felállok, majd közelebb vonom magamhoz, és keményen, érzelmektől mentesen megcsókolom. Majd elengedem, és hátrébb lépek tőle. - Ha be tudod bizonyítani, hogy nem vagy annyira gyerek, mint ahogy kinézel, veled tartok. Amennyiben úgy látom, mégsem vagy alkalmas arra, hogy az időmet rád pazaroljam, már csak azt fogod észrevenni, hogy a közeledbe sem vagyok. Továbbá ha egyszer is eszedbe jut ellenem fordulni, teszek arról is, hogy azt is megbánd, hogy élsz.-mosolyodom rá "bájosan", majd lépek egyet hátra, és felvonom a szemöldököm. -Na, mi van nagymenő? Így már nem tetszik a játék?-érdeklődöm, majd elindulok, lassú de kecses léptekkel. Bármit is akar, nem kapja meg egykönnyen. Nem adom magam olyan könnyen, mint azt sokan hihetik. Szeretek az emberek idegein rohangálni.
//Ha Nash folytatja a játékot, arra megy, amerre viszi...ha nem, akkor csak szimplán el, majd felbukkan valahol//
Elég harapós kis bige annyi szent. Tisztára felhúzta az agyamat. Úgy látszik nem egy könnyen kapható fajta. Szinte már kihívás. Viszont ezzel az ócska modorával teljesen unalmassá vált számomra. Két ilyen egyéniség, mint mi nem fér meg egy helyen.
Mikor közeledtem valami megrázott. Nem igazán éreztem meg. Persze ezzel csak még jobban rátett egy lapáttal a hangulatomra.- Nem emlékszem, hogy bemutatkoztál volna... - mondom keserűen. Inkább már menni akartam, de gondoltam még megmutatom neki, hogy ki itt a vezér. Hókuszpókusz ide vagy oda, akkor is tudja meg ki itt az alfa. - Talán elmehetnénk egy csendesebb helyre. Úgy érzem, hogy nem vetted a lapot. Ha én valamit akarok, akkor az úgy van és nem csak lesz. -Felállok ezzel jelezve, hogy el kellene mennünk egy meghittebb helyre. - Most jössz vagy nem?.... Persze ha túl nyuszi vagy hogy kettesben maradj Nashel akkor megértem.- közlöm boldogan és megemelem felfelé mindkét tenyeremet egy kis vállrángatással egy időben.
Felköhintettem. Frusztrál. Én? Ez egy jó vicc volt. Ha tudná milyen vagyok, amikor tényleg frusztrált vagyok... Már egy csigolyával kevesebb lenne a hátába. Ha már így is gerinctelen, nem rontom tovább a helyzetét. -Hát, tegyél le erről a célodról, engem nem viszel ágyba.-közlöm vele, olyan érzéketlen arcot felvéve, amilyen embernek csak ritkán sikerül. Harsányan felkacagok, és megforgatom a szemeim. Annyira rosszul ismer ki, amennyire minden ember. Senkinek nem tűnik fel ezen a világon, hogy nem harapós a kedvem, hanem ilyen a természetem? Ezek szerint már-már ellentétes hatást érek el ebben a világban az embereknél. -Azt te csak látni szeretnéd, hogy milyen vagyok, ha harapós a kedvem.-mondom, és kivillantom hosszú éles fogaimat. Ez a fajta lehengerlő mosoly a legtöbbször az emberek ájulásához vezetett. Erre általában rásegítettem egy kis ráhatással, hogy így feltűnés nélkül ki tudjam őket cipelni az adott helységből. Elmosolyodom, ahogy közelebb férkőzik hozzám, majd felvonom az egyik szemöldököm. -Nem akarod azt látni. Viszont ha még egy centit közelebb jössz, biztosítalak róla, hogy a második agyad fogja megbánni. Vagy a nyakad.-mondom, és egy erőteljes mozdulattal eltolom magamtól, aminek hatására egy kicsinyke áramütést érezhet. Nem veszélyes, de éppen annyira figyelmeztető, amennyire kell. -Ha ágyast keresel, az a csaj, hogy két asztallal odébb, megfelelne neked. Úgy mosolyog rád, mint a vadalma. A vére pedig biztos, hogy jól hatna a ... hogy is mondjam... a kielégítetlen vágyaidra.- nézek a szöszi fruskára, majd odébb húzódok Nash-tól. Észbe kapok. Én tudom a nevét, ő nem az enyémet. De én ugyan be nem mutatkozok neki. Ha hozzám nyúl még egyszer, erősebb áramütést kap.
Tényleg kissé modortalanul állítottam be az ő kis magánszférájába, de nem tudott izgatni. A vámpírok világában túl lassú ez.- Sajnálom. Úgy látszik ma mindketten eléggé frusztráltak vagyunk. Igazából csak szórakozni tértem be ide. Feltett szándékom, hogy ma valakit az ágyamba ráncigáljak. Túl unalmasnak tűnt a Lockwood Barbie bál, így hát itt vagyok. - mondom az asztal lapját nézve. Nem szokásom csak úgy kiönteni a szívemet, de ma túlságosan boldog voltam ahhoz, hogy ez a csaj elrontsa. - Látom harapós kedvedben vagy, édesem. -Megfogom a székemet és melléje húzódok vele. Kezd érdekelni a lány. Persze még mindig eléggé modortalan, de én is az vagyok, nemde? - Nagyon érdekes lenne ha megmutathatnád az erődet és a földbe tipornál, de én inkább kihagynám.- mondom és közelebb hajolok hozzá.
Nem vagyok az a típus, aki elviseli, ha csak úgy valaki megjelenik előtte, és nagy pofával bájcsevejbe kezd. Ennek hangot is adtam. Megragadta nyakam, majd szólt pár szót, és elengedett. Gonosz kacaj szökött ki torkomból. -Szóval egy Petrova. Bocsáss meg, legközelebb kezet csókolok, ha meglátlak.- gúnyolódom vele. -Nos, felvilágosítanálak. Először is, nem tudom, hány évesnek tartasz, de nem ma volt az átváltozásom napja. Másodszor: aligha vagy háromszáz évnél idősebb mint én. Másodjára, vigyázz a szádra bogaram, mert nem ismersz.-kacsintok rá, majd elgondolkodom egy kicsit, és az asztalra könyöklök, felvéve egy bájos kislány arcát. Eszembe jut valami, amolyan kis mesedélután, majd ezt a gondolatomat is kifejtem. -Tudod, hogy amióta mágia él ezen a földön, a boszorkányok és a varázslók úgy tartják, hogy egy ember, s különösképp egy vámpír feláldozása a természetnek, fiatalságot, utóbbi esetben örök fiatalságot ad?-érdeklődöm, majd tovább fejtem a gondolatmenetem. -Ezen felül különösen a szív, a fej, a máj és egy gyermek húsának elfogyasztását preferálták.Melyek a bátorság, az erős, ellenállás és a tisztán gondolkodás jelképei. Ja, és a szem, ami a jövőbelátás képességét biztosítja. Gondolom, nem akarod, hogy ezen trükkök valamelyikét kipróbáljam rajtad?-nézek rá felvont szemöldökkel. A természetanya mellettem áll, hiába vagyok vámpír. Boszorkány is vagyok, aminek hatására legyen akár ezer meg egy éves az illető, akivel társalgok, könnyű célpontom. -Kapiskálod már, hogy ezt miért mondtam?-érdeklődöm, majd hátradőlök, és felelek kérdésére. -Ez a porfészek, amit egyesek a csodák városának tartanak, olyan energiákat gyűjt magába, amiket örömmel hasznosítok. Az viszont legyen csak az én titkom, hogy mire használom ezt az erőt.-avatom be nem túl részletesen "titkomba". Már, ha ezt annak lehet nevezni. -Meg sem kérdezem, hogy egy Petrova mit keres itt. Inkább az érdekelne, hogy milyen bájos szándékkal tisztelsz meg emelkedett társaságoddal.-fonom keresztbe karjaim a mellkasom előtt, s amikor a pincér újra az asztalunkhoz lépne, rápillantok, és a puszta nézésemmel elérem, hogy forduljon sarkon, és keressen egy másik asztalt, ahol a kiszolgálásra várnak.
- Még hogy én bunkó és modortalan? Jársz te nyitott szemmel ebben a világban, he? - kérdeztem tőle, miközben még közelebb hajoltam hozzá és ráförmedni támadt kedvem, de nyilvános helyen voltunk ahhoz. Így viszont nem tudtam, hogy mit kellene tennem annak érdekében hogy kontrollálni tudjam heves véremet. - Teljesen véletlenül jöttél ide? Na ne mondd... csak hogy tudd... ha itt maradsz, pokollá teszem az életed. - néztem dühödten szemeibe. - Nem fogod áldani azt a napot, mikor megölted a testvéremet.
Legszívesebben ott helyben szétkaptam volna a kicsikét. Úgy látszik nem tudja, hol a határ. Lehet nem esett le neki, de kétszer annyi idős vagyok majdnem, mint ő. Az asztal kerek volt és elég kicsit, így könnyen átnyúltam az asztal felett és az ujjamat az álla alá csúsztattam.- Látom nem tudod hol a helyed. - mondom vigyorogva. - Nash vagyok...Nash Petrova és nem most léptem a vámpírok világába, ahogy te... A helyedben nem lenne ekkora arcom egy olyan vámpír jelenlétében, mint én. - majd visszahúzódom a helyemre. Viszont ezzel pont a fordított hatást érem el. Most nem ellenségeket gyűjteni jöttem ide, hanem csinos kis lányokat a hálómba. Megint jól elcsesztem. Végigmérem újra a lányt. Egészen fiatalosnak tűnt és az arca is formás volt. Úgy döntöttem nem adom fel és tovább próbálkozom, most már kedvesebben. - Mond csak... mit keresel errefelé? - mondom.
Kezdőlap
