Nash

A "nagy" leskelődésből egy dolog ránt vissza abba a jelenbe, ami igazából közömbösen hat rám nézve. Vagyis inkább két dolog.
Az első: elfogyott a kávém. A második: egy hívatlan vendég, aki a velem szemben lévő széken foglalt helyet. Lesütött róla, hogy vámpír, hiába volt kölyök képe.
Hanyagul felvontam az egyik szemöldököm, majd egy fanyar, gúnyos mosollyal néztem rá, ami mielőtt megszólaltam volna, lehervadt arcomról.
-Először is: édesanyád nem tanított meg rá, hogy illik megkérdezni, hogy szabad ez a hely...vagy valami hasonlót. Másodszor hervaszd le azt az idióta mosolyt az arcodról, nem vagyok mosolygós, bájcsevegős hangulatomban. Továbbá. Nem vagyok olyan fiatal sem, hogy ezzel levegyél a lábamról. De, szép próbálkozás volt.-forgatom meg szemem, majd miután látom, hogy tántoríthatatlan, és továbbra is előttem ül, újra rá emelem a tekintetem.
-Ne játszunk kérdezz feleletet. Tudom, hogy vámpír vagy, ahogy te is tudod, hogy én is az vagyok.-nézek rá olyan érzéketlenül, majd intek a pincérnek.
-De lásd, hogy én tanultam némi tiszteletet. Meghívom őnagyságát egy kávéra.-nézek a pincérre, majd hozzáteszem.- De ez a ház ajándéka lesz.
Miután útjára engedem új játékszerem, tovább figyelek.

Nash

A városba vezető utam nem volt túl megerőltető. Sőt. A repülőn szereztem egy "barátot", aki a leszállást követő tíz percben... hát, hogy is mondjam szépen... szárazra szívtam. A testen kicsit formáztam, s mit ad isten, a mágia használatával úgy állítottam be az egészet, mint egy közönséges öngyilkosságot. Autóm már a reptér parkolójában várt, ahonnan alig egy órányi út vezetett Mystic Falls-ba.
Első dolgom az volt, hogy nézzek valami pihenésre alkalmas helyet, de csupán egy motelt találtam, ami bűzlött a farkasszagtól. Így nem töltöttem el ott sok időt, egyből nyakamba vettem a várost.
Szinte éreztem, ahogy az energia a testembe áramlik. Egy nyugodtabb, békés helyet kerestem, ahonnan megfigyelhettem az itteni életet. Erre mi sem volt alkalmasabb, mint egy Kávézó.
Leültem az egyik asztalhoz, amely a szabad levegőn, kint, a ház előtt üresen állt. Amikor a pincér oda ért hozzám, egy csábos mosoly kíséretében kértem tőle egy feketét, majd figyelmeztettem, hogy ha verbénát tesz bele, kitekerem a nyakát. A bűverőm bevált, alig két perc múlva az orrom előtt gőzölgött a kávém.
Kimérten biccentettem, majd tekintetemet ide-oda vezettem a "látványosságokon". Ez annyit tett, mint kutak és szobrok. Unalmas napjaim, itt is kezdetét vették, amire lelkiekben már oly rég felkészültem.
-Mit esznek ezen a helyen a világban?-morfondírozom magamban, de a mondat hangosan is kicsúszik a számon, mire a mellettem lévő asztalnál ülők rám merednek. Rájuk villantok egy bájosnak semmiképp sem nevezhető mosolyt, majd bal lábam keresztbe helyezem a jobbon, és tovább nézelődöm.

Szinte a két szemével képes lett volna megölni, ettől kedvem támadt vigyorogni. Annyira imádom ha más gyűlöl, ettől érzem azt, hogy tartanak tőlem, de ez sosem baj, épp ellenkezőleg.
-Úgy látom még mindig ugyanolyan modortalan és bunkó vagy mint régen. -sóhajtottam, majd ismét vigyorra húztam a számat, főleg akkor amikor a maga melletti székre rántott.
-Hogy mit akarok? ...Tőled semmit. A városba pedig csak puszta kíváncsiságból jöttem. Érdekes helynek tűnik. -vontam vállat egyszerűen.

Odajött hozzám, de én már képes lettem volna a puszta tekintetemmel végezni vele, ha ez lehetséges lenne. - Pusztulj innen, te rohadék!- néztem szemeibe úgy, mintha pestises lenne, és köpködni tudtam volna felé mindent, ami csak eszembe jut, de végül meggondoltam magamat, és helyette lerántottam magam mellé a székre.
- Mit akarsz?! Mit csinálsz ebben a városban, te nyamvadék vámpírt? - kérdeztem, fogaim között szűrve át eme szavakat.

Mikor végre megkaptam a kávémat csak akkor néztem fel az előttem ülőre. Ismerősnek tűnt, nagyon is. Másodpercek alatt bevillant a neve és az is, hogy honnan ismerem. Ő volt az akinek egy gyenge pillanatomban megöltem testvérét..
-Ó, hát újra találkoztunk. -mondtam teljesen átlagos hangnemben egy gunyoros mosollyal az ajkaimon- Hogy van a testvéred? -vigyorodtam el ravaszkásan.. Szemét vagyok...Ez van..
Lassan elkezdtem kortyolgatni a kávémat, miközben Elliott gyűlölettől fortyogó arcát néztem.

Nyílt az ajtó, s ezzel együtt csapott meg valami istentelen rossz érzés ami tombolni kezdett bennem és taszítani, mint valami.. járvány. Rosszabb mint a pestis. És annyi volt a neve, hogy VÁMPÍR!

Odakaptam pillantásomat, szinte égette a retinámat az, hogyan képes ilyen gyönyörű bőrbe bújni egy olyan sátán, mint a vámpír, de csak követtem tekinteemmel, és ekkor jutott eszembe valami.. évekkel ezelőtt.. évekkel ezelőtt valahol , teljesen máshol.. EZ a vámpír bántotta a családoma... a szívem hevesebben vert. Ő... Ő tette... a levegő bennem akadt.. gyilkos... hideg gyilkos.. ő ölte meg a testvéremet! EMlékszem arcára!

||Valahonnan||

Miután az a szajha kitörte a nyakamat nem tudtam volna sok mindent csinálni csak várni, hogy újra magamhoz térjek. Miután ez megtörtént szívem szerint megkerestem volna és saját kezűleg téptem volna apró kis cafatokra, de fogalmam sem volt, hogy merre indulhatnék ezért is adtam fel. Ennyit nem ér meg egy ilyen jelentéktelen senki.
Végül amellett döntöttem, hogy beülök egy kávéra egy kis energiaturbó gyanánt. Amikor beléptem a kávézóba elég nagy tömeg fogadott, szinte minden asztalnál ült valaki, ezért inkább a pulthoz sétáltam, hogy leadhassam a rendelésemet, majd igyekeztem találni legalább egy olyan asztalt ahol nem foglalt minden hely.
Nagy nehezen sikerült találnom egy helyet, és szinte azonnal levágódtam rá mielőtt más tette volna meg helyettem. Ügyet sem vetettem az előttem ülőre, már csak azért sem mert messziről érezhető volt rajta a vérfarkasok bűze..
Jó, mondjuk még sosem ártott nekem egy sem az ő fajtájából, de valamiért taszított ez az egész.

/ ... /

Az első helyszín, ahová Mystic Falls városában betértem, ez a kávézó volt. Nem tudtam hogy mit is várok el itt, de szerencsét próbálni jöttem. És megtalálni valakit, aki fontos lehet a céljaim érdekében. Ám idevonzott az is, hogy állítólag itt rengeteg a természetfeletti. Köztük egy csomó vámpír. Nem szerencsés vérfarkasként, de mégis, ide kellett jönnöm. Katasztrófa, amit művelni tudnak itt. Legalábbis nagyon feltűnő.

- Egy kávét kérek. - intettem le a pultost, hogy hozza a kiválasztott asztalhoz.

Úgy távozott, mintha villám csapott volna belé. Remek... akkor már megint tervezgethetek egyedül.
Fizettem, majd felállva, úgy döntöttem... ideje kiengedni Olivert. De ekkor megpillantottam valamit. Pontosabban inkább... valakit. És egy vigyor kúszott a képembe. Óh, drága Viventem barátom... tudhattam volna, hogy ahol ott van Isobel, ott vagy te is... lám-lám, már majdnem megfeledkeztem rólad. Na de most... egy életre megjegyeztelek.
- Adna egy papírcetlit? - kérdeztem a kiszolgálótól, majd ahogy ő a kezembe is nyomott még mellé egy tollat, elégedetten kezdtem firkálni a papírra, valami olyasmit, hogy maradt még egy lejásztatlan meccsünk, meg izé, meg egyebek. Érteni fogja ő.
- Örülök, hogy újra látlak, drága barátom - álltam meg egy pillanatra mellette, míg odacsúsztattam neki a papírt, de ezek után már nem tartott vissza semmi a távozástól. Az arcát... le kellett volna fényképeznem.

(Tatia birtoka)

-Talán egy kicsit, de hát az élet már csak ilyen.. - Jutott eszembe, hogy nekem ma találkozom van testvéremmel Kollal. Ezért igyekeztem és megittam a kávém.
- Sajnálom, de most mennem kell épp testvéremmel Kollal találkozok. Remélem még találkozunk.. viszlát.- És kiléptem a kávézóból.

[Folyt.vhol]

- Hogy mi? Meglátogatni? - kérdeztem, és rögtön hátradőltem. Nem volt mit tagadnom, nyilván úgy néztem ki a szemeiben, mint valami mániákus őrült, de momentán nem is álltam túl messze attól a szereptől. Nagyon rámjött a bolondóra, mióta... mióta Tatia ismét Klausszal van. Legalábbis közelítenek ahhoz, hogy együtt legyenek.
- Sose volt féltékeny... rá? - kérdeztem Elijah-t. Őszinte választ vártam.

-Hát volt már rá alkalom, de azóta nincs vele bajom. Megvagyunk együtt és kész. Ha gondolja meglátogathatjuk őt. - Gonoszan cselekedtem nem gondoltam komolyan ezt az egészet csak a gonoszságom miatt látni akartam rajta mennyire meg van rémülve a testvéremtől. Már ha a nevét kimondom is megijed..

MEglehetősen hülye pislogást váltott ki belőlem. Mi van? Klaust? Szeretni? Hát... ez nem normálsi.
- Ezt úgy mondja, mintha a maguk kettejük viszonya olyan felhőtlen lenne. Pedig biztos vagyok benne, hogy... ha akadna rá eszköze, ki akarná iktatni őt. - mondtam úgy, mintha ez lenne a rögeszmém. De így is volt. Dühített az a férfi. Dühített, hogy Tatiának inkább ő kell, és nem én. Hát tennem kell ez ellen!

- Ami azt illeti igen volt már olyan, de mindent meglehet bocsájtani a szeretteinknek.. - mélyültem el újra magamban és már kezdtem a múltamat elfelejteni. Nem jó leragadni egy eseménynél, mindig tovább kell menni.
- Talán ha mélyebbről megismerné a bátyámat nem volna vele problémája. Szinte csak az utálja őt, aki megbízott benne és csalódott is..

- Hát nem értem magát. - túrtam bele a hajamba. Bár talán éppen azért nem értem, mert ő a testvére, én meg csak meg sem közelítem azt, hogy annak a felfújt hólyagnak bármilyen rokona legyek. Bár jobb is ez így, még csak az kellene, hogy... jaj, nee!
- Ismerem, ami azt illeti, nemrég közelről is megismerhettem. - masszíroztam meg a nyakamat, hiszen még mindg éreztem Klaus szorítását a bőrömön. Necces szitu, de ez volt az igazság. - Egy egoista marha... még sosem zavart téged, hogy minden nő bedől alá? - kérdeztem. Leginkább azért kérdeztem, mert utdtam, hogy Elijah szerette Tatiát is... és azt hisezm, Katherine-t is. Márpedig ők bedőltek Klausnak.

-Nos tudja, ami azt illeti nem nagyon akarom a halálát. Benne is van némi emberiség, de csak ritkán mutatkozik az meg. Én elfogadtam őt ilyennek amilyen most, de ha jobban elszalad vele a ló, mint most, akkor már máshogy fogok gondolkozni. - Régen láttam már Klaust, szóval nem tudom mennyire beszélek igazat. Lehet egyszer meg kellene látogatnom őt, de soha nincs időm rá, talán majd máskor.
- Mondja csak találkozott már a testvéremmel?

- Erkölcsös, persze - bólintottaqm, de nem szemrehányóan, teljes mértékben egyetértően. Hiszen az égvilágon semmi bajom nincs ezzel a férfival.
- Teljesen más, mint a testvére- utaltam újra Klausra. - Az a férfi nem normális... megérdemelné, hogy valaki jól elintézze egyszer - suttogtam a szemeibe, mint valami mániákus, közben pedig figyeltem a tekintetét. Talán nem jó pont neki erről beszélni. Még a végén megfojtogat.

- Elég sokan ismerik őt és sokszor meg ítélnek engem miatta pedig nem kéne. Én nem szoktam olyan lenni mint ő... ha én a szavamat adom valamire, akkor az úgy is lesz. - Mondtam neki büszkén.
-Én erkölcsös vagyok, voltam és maradok.. amúgy mi járatban van erre felé? - Kavargattam tovább a kávét és körül tekintettem a kávézóban.

- Még soha nem beszéltünk egymással. - ráztam meg fejemet, miközben újra és újra végigmértem őt. Arca azt tükrözte, amit a hírneve. Talán tényleg becsületes, vagy hogy mondják... de még ez sem teszi semmissé azt a tényt, hogy egy Mikaelson. És a család mindenek előtt, ahogy mondani szokás.
- Öhm... - ültem le vele szemben, hogy újra a kezembe vegyem a bögrémet. - Ismerem a testvérét. Klaust... bár őt ki nem ismeri? - sóhajtottam fel fancsali képpel.

Zavarodva kezdett hozzám beszélni, ami nem volt meglepő.
- Nem semmi gond csak azt tartom furának, hogy maga honnan ismer, amikor én még látni sem láttam magát? - Biztos Klaus révén, vagy nem tudom. De ha már a nevemet megjegyezte és találkozott Klaussal, akkor tudja, hogy én is eredeti vagyok. Majd kiderül minden így álltam a dologhoz és kortyoltam egyet a forró kávéba.

Oké, túl hangos voltam. Vagyis... ha halk voltam, akkor is meghallott volna, vagy mi a szösz, elvégre vámpír. Hát szép... kell nekem jártatnom a számat, nincs nekem szükségem pont most egy ősi cseszegetésére, elég volt nemrégiben Klaus.
Biccentettem felé egyet, majd amikor megszólított, egy megadó sóhajjal fogtam meg a kapott bögrét, és odasétáltam. - Üdvözlöm - biccentettem újabbat, majd ledobtam magamat a székre. - Sajnálom, nem akartam ilyen hangosan szóvá tenni, hogy ki is ön. De... - mosolyodtam el zavartan. Nem is voltam hangos... más biztostan nem hallotta. Csakis ő.

(Yve lakása)

Úgy gondoltam a napi utam kezdetének megfelelő állomása lehet elsőnek a kávé, így betértem a kávézóba, hogy igyak egyet. Ennyi magamhoz térés még nekem is kell, miután az "evést" tegnap már letudtam.
Az egyik ablak melletti asztalhoz sétáltam, mely szabad volt, leültem, és rendeltem magamnak egy jó erős kávét, majd egy ottmaradt napi újságot felvéve, úgy gondoltam ez megfelelően leköti majd figyelmem, míg elfogyasztom a kávémat.

Amikor körbe hallgattam az embereket meg hallottam valamit. Mint, ha valaki ki mondta volna a nevem. Amikor megfordultam láttam egy pasast, aki épp rám néz. Tudtam, hogy ő lehetett az így felálltam és oda sétáltam hozzá.
- Üdvözlöm. Nincs kedve leülnie hozzám egy kicsit beszélgetni? - Köszöntem neki udvariasan és újra visszaváltoztam egy erkölcsös Elijahá. Talán csak Katniss miatt voltam az, aki voltam már nem tudom, majd kiderül még ez.

(...)

Bosszakodtam. Mert volt rá okom. Te jó ég, miért kell engem mindig hülyére venni? Persze én voltam az ostoba, én voltam a hülye, hogy olyasvalakibe vetettem minden bizalmam, mint Tatia... mégis ki ő? Azon kívül, hogy... nem, semmi érzelem. Nem is akarok ilyesmikre gondolni, most momentán nem. Előbb... hagy szellőzzek ki egy kicsit. Csak egy kis koffein kell hozzá.
Beléptem, és ledobtam a kabátomat az egyik székre, hogy így foglaljam be, majd rögtön odavetettem magam a pulthoz, és rendeltem egy extra erős kávét. Ez kell nekem... de ekkor már valami olyasmi ütött meg a "szaglásomat", ami... nem mindennapi.
És arra fordítottam a fejemet, amerről éreztem. Már láttam őt valahol... nagyon régen, talán a 18. században. - Elijah Mikaelson... - suttogtam ledöbbenve.