Nagy sóhaj. Eleinte ezzel tudtam reagálni szavaira, melyeket nem tudtam rögtön megválaszolni. Abban a pillanatban, hogy megláttam, leblokkoltam, pedig teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy... most nem arra van szükségünk, hogy bámuljuk egymást. Meg kell beszélnünk a minket érintő ügyeket, nem pedig elhallgatni, mintha mi sem történt volna...
- Szívből örülök ennek. - mosolyodtam el haloványan, miközben szemeit fürkésztem, majd kényelmesebben elfészkelődtem, és megköszörültem torkomat. - Magányos voltam az elmúlt.. években. Nem hittem volna, hogy egyszer úgy döntök, hogy megkereslek.. talán oka volt mindannak, ami történt. - forgattam meg szemeimet.
Megköszörültem a torkomat és jobbnak láttam belekortyolni a kávémba, mielőtt még a nyelő- és légcsövem kiszáradása végzett volna velem. Aztán a korty közepette inkább a kiérkező pincérre figyeltem. Egyszóval kerültettem a forró kását hiába tudtam, hogy ez a hozzáállás nem sokra fog vezetni, ha szeretnék kiigazodni kettőnkön és azon, hogy jelenleg milyen kapcsolatban állunk egymással. Ezért megmakacsoltam magamat, letettem az asztalra az eddig mintegy mentsvárként szorongatott csészémet és újfent Brad-re néztem. - Én nem foglak elküldeni, ebben biztos lehetsz. - Jelentettem ki és egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy szavaim milyen őszintén csengtek. Miért is hazudnék neki? Talán mert én magam sem tudom, mi lenne a legjobb megoldás... nekünk? Vagy mert nem tudom annak az okát, hogy miért tekintek rá és magamra úgy, hogy ezek MI vagyunk? - A múltkor is jól éreztem magam veled. Egyszerűen örülök, hogy itt vagy azok után, ami... történt. - Aprót sóhajtottam. Elkerülhetetlen volt a téma feldobása, hiszen a történtek voltak mindennek az alapja. Annak, hogy itt vagyunk, hogy egészen kimérten próbálunk beszélgetni egymással... mindennek.
Nem tudom hogy szavakkal meg lehet-e fogalmazni kettőnk kapcsolatát mert túl sok az ami a múltban történt, s mi több, szinte több mindennél, amit szavakkal ki lehet fejezni.. nem értettem soha az élet értelmét, míg meg nem ismertem ezt a nőt, s arra nem áldoztam az életemet, hogy megtalálom ismét.
- Egy ideig biztosan. - billent oldalra a fejem, s a pincérre nézve intettem, hogy hozzon nekem is egy kávét. - Már ha nem küldesz el.. egyedül az venne rá arra, hogy elhagyjam ezt a szép kisvárost, ami egyébként.. rendkívül különleges. - mélyültem el pillantásában.
Come on with me we'll stay up all night long I want you and I want you bad Let's keep the party going all night long let's keep the party.
Legyen abszúrd cselekménynek betudható, vagy szimpla túlzás a helyzet élesedésében, rejtőzve megfeszítettem zakómat testemen. Lehet, a megszokott idegességemet akartam domináns pozíció alávonni, mint az számtalanszor megszokott dolog volt nálam. Ugyanis, a lány, - jobban mondva fiatal hölgy - kezeskedett nekem némi információval, ami a vártnál sokkal zavaróbb kételyeket táplált mint az kellett volna. Ha diák, hogy nem emlékezhet a tanárikar kevéske létszámú képviselőire? Vagy valóban az iskola undora ilyen nagymértékű az ügyben? S ha igen, ezért szűnik meg előtte minden hasztalan jel? Azért, mint gyakorlott tanári pályafutásom alatt, én sem tudhatok mindent. Kétséges, hiszen nem pchiológusok mentem, mégis hajszál töredéknyit észlelhető a munkamorajálomban. Mindössze az alapokat tudtam és elemeztem ki jelenlegi partnereim gesztusaiból, beszéd-stílusából. Szinte mindenből, ami kicsit is hajlott az öntudatlanul cselekedett viselkedéshez. Most viszont, úgy álok a kihívás előtt, mint megrekedt kisfiú a hegyeket megtestesítő magas fa tövében. Félve, a fájdalmas balesettől és a köztes aggodalomtól, - amit említenem sem kell - hibát hibára halmoz. Előtte, mégsem tűnhettem fel acél-idegzeteimet. Mostanra felbomlott közöttünk a jól eső szabály szerető tanuló-tanár viszony. Úgy éreztem, a kronológia anarchia felbomlott közöttünk. Én voltam a gyengébbik nem, aki ösztönszerűen palástolni próbálja őszinte érzéseit az erősebbik, határozott egyéniséggel szemben. - Akkor hát... - illemet kizökkentő torok köszörüléssel adtam vissza természetemnek hideg arculatát. Nehogy a felcserélt szerepek, a vártnál leamortizálják valódi kötelességeimet. - Úgy gondolom most már késő lenne, a fő ételt javasolnom önnek...ugye? - makrancos vigyorral küldtem tekintettem az étlapon díszelgő főételek kínálatába, néha-néha reményt keresve a nemleges kijelentésben. Mert igenis, nem bűn, ha bevallja az ember, unalmas az egyedül töltött minden szabad perce. Ezért, is tarják számon, a "jó társaságban, gyorsan telik az idő" szlogent, ami elegendően megfossza egy szürke ember monogám élet-stílusát. Újabb mosolyt nyugtáztam a kiszabaduló idegesség kontrollja alatt, miközben újra meg újra hivogatóan a lányra pillantottam. - Nyugodtan megmondhatja...egy magam fajta tanár miatt, nem kell ilyen vacsora-féle félzárkóztatókra járnia. - spékeltem meg oltári ostoba angol humoromat, a közvetett iskolai gondolat fogalommal. Ideje, hogy legalább háromszor meggondoljam, hogy mi helyeslik méltónak, hogy kiejtsem a számon. Mert bizonyos, ha így folytatom, az iskola imádatommal a halálába fojtom.
Az igazat megvallva próbáltam leplezni, hogy mennyire örültem a viszontlátásnak. Nem lett volna túlságosan normális dolog tőlem, ha a nyakába ugrok és átölelem, főleg nem azok után, ahogy elváltunk egymástól. Vagyis... ahogy én hagytam őt a hátam mögött, hiszen akkor, abban a pillanatban ezt tartottam a legmegfelelőbb lépésnek. Azóta már rájöttem, hogy nem csak ő hibázott, hanem én is... nem kellett volna szednem a sátorfámat, aztán csókolomot kiáltva kilépni a kapcsolatból.. de bennem volt az egészséges félelem és utálat, amit a vámpír énje iránt éreztem még ha őt magát mérhetetlenül szerettem is. Ambivalencia a javából.
- Azt csak te tudhatod. - Válaszoltam kérdésére a szemeibe nézve. Kíváncsi voltam, milyen irányba fog terelődni a találkozásunk, elvégre a legkevésbé sem szerettem volna, ha most ő lép ki az én életemből. - Azért örülök, hogy látlak. - Mosolyodtam el halványan, ám annál inkább szívből. - A múltkor nem említetted, hogy meddig szeretnél maradni... - Köszörültem meg a torkomat. Tudom, olcsó húzás a burkoltan kérdezősködés, de jobb módszer nem jutott eszembe.
▲ Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ▲ Megjegyzés: -
Hayden Elmosolyodtam a bátyám szavaira. Ez annyira jellemző rá! Valamilyen szinten meg akar engem védeni, mielőtt bele akarnám ütni az orromat a dolgokba, de persze nem igazán hat meg, mert tudom, hogy úgysem leszek ráncos, vagy ha mégis, könnyedén korrigálom a dolgot egy kis varázslat segítségével. - Hát, te sem panaszkodhatsz. Azt kell mondjam, jól áll neked a halálból való feltámadás - kacsintottam rá ezúttal én. - Egyébként nem is olyan fontos ez a megérzés, egyszerűen csak zavar egy kissé - vontam meg a vállamat. - Miújság veled? Ahhoz képest, hogy egy városban élünk, ritkán látjuk egymást - jegyeztem meg.
(ezer bocsánat a hosszú késésért, nagyon el voltam havazva az elmúlt hetekben)
Arca valamiféle megdöbbenést tükrözött, de nem volt türelmem ahhot, hogy firtassam: mi is az, mit felfedezhetek az arcán. Nem akarok túlontúl olyasmiken gondolkodni, mely biztosan nem fog csak úgy megmagyarázódni magától. ezért akarok leülni mellé, és eltársalogni vele egy-két apróságról. - Talán okom lett volna továbbállni? - billentettem oldalt a fejem, és kérdőn pislogtam arcába.
Teljesen belemélyültem aprócska jegyzeteim tanulmányozásába, ebben pedig a viszonylagos csönd és az egyedüllét teljesen partnerem volt. Voltak dolgok, amelyeket felülírtam egyes varázsigékben, mert már túlságosan elavultnak bizonyultak, viszont az is előfordult, hogy egyiket-másikat egy régi trükkel egészítettem ki, hogy hatásosabb legyen. Szó, mi szó, jól elszórakoztam.
Hirtelen egy hangot hallottam meg és mivel szinte egyáltalán nem figyeltem a külvilágra, ezért kissé összerezzentem. Nem kellett volna, hiszen... ahogy felpillantottam Brad-ez láttam meg és a meglepetés úrrá lett rajtam. Nem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen kis kávézóban fogok vele összefutni. Ismét. Ám kérdésére bólintottam, tudtára adtam, hogy üljön le, ha szeretne. - Nem gondoltam volna, hogy még a városban vagy. - Jegyeztem meg halkan és egymásra rakosgattam a papírlapokat. A "munkaidőnek" vége.
▲ Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ▲ Megjegyzés: -
A városba jövetelem óta nem tudtam igazán mit kezdeni magamhoz, maximum annyit hogy ide-oda mászkáltam, próbáltam mindennek utánajárni, aminek csak szükségét láttam. Mystic Falls eddig olyannak tűnt, mint a többi kisváros, de volt itt valami, amit máshol nem találhattam meg. És az egyértelműen Candice volt. Besétáltam a főtérről nyíló kis kávézóba, mert ne, kellett sokat nyomoznom azok után, amit tudni akartam. Követni is képes volta akárkit egy szó nélkül, de Candice talán nem ezt érdemelte.. nem is tudom már igazán. - Szabad ez a hely? - álltam meg az asztal mellett csak úgy pislogva rá, várva hogy mondjon valamit. Ennél jobb beugró nem jutott eszembe.
- Trish, már megmondtam.. ne gondolkozz feleslegesen olyasmin, amire te magad úgysem jössz rá egyedül. - ültem le mellé a kis asztalhoz, és intve a pincérnek rendeltem egy kávét. - És aki sokat gondolkodik, ráncos lesz. - mértem végig arcának minden négyzetcentijét. - Te pedig túl fiatal, és nem mellesleg, túl szépséges vagy ehhez. - kacsintottam rá. A viszonyom Trish-sel mindig eléggé különleges volt. Nem tudnám egy szóval jellemezni.. egyszerre volt a testvérem, s mégis, mielőtt idejöttünk, mielőtt meghaltam, annyira más volt kettőnk viszonya.. talán egyesek betegesnek titulálták volna, de mára mindez nem is létezik.
Ideje volt már kimozdulnom abból a villából, ami éppen olyan csendes és kriptaszerű, mint amilyen hatalmas. A családommal nem igen beszéltem, elvégre sohasem találtam rá megfelelő alkalmat. Abban sem voltam biztos, hogy az anyámon kívül tudja-e egyáltalán valaki, hogy létezem és a városban vagyok? Az elkövetkezendőkben így is úgy is meg kell ejtenem egy-két beszélgetést a testvéreimmel, de most van jobb dolgom is. Méghozzá az erőm. És annak ismételt fejlesztése. Bár anyám után én következtem a boszorkányok ranglistáján... sosem lehet tudni, mikor mi jön és nem engedhetem meg magamnak, hogy berozsdásodjak. Ha meg akarom tartani a boszorkányvilágban képviselt helyemet, akkor nem.
Kávét rendeltem, jó erőset, és helyet foglaltam az egyik asztalnál. Kapóra jött, hogy nem tolongtak errefelé az emberek, a pultoson kívül velem együtt összesen hárman tartózkodtunk a kávézóban, így nyugodtan nézegethettem azokat a jegyzeteket, apró felírásokat, kis varázsigéket, amiket elhoztam magammal. Szó sincs arról, hogy egy kávézó közepén kezdtem volna tűzijátékos varázslatokat generálni, de azért miután a pultos kihozta a kávémat belemélyedtem a papírokba.
▲ Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ▲ Megjegyzés: -
Jellemzően, amikor arra gondolok, mennyire hiányzik valaki vagy valami (ami valljuk be, nem sűrűn fordul elő) akkor megjelenik, mintha valami telepatikus dolog működne. Különösen igaz ez a bátyámra, aki megtisztelt azzal, hogy csatlakozott hozzám a kávézásomban. - Ezen azon - vontam vállat, a kérdésén. - Valami furcsát érzek. Mintha valami nálunk sokkal erősebb gonosz került volna a városba. Furcsa - magyaráztam, bár nem igazán tudtam szavakba önteni a dolgokat.
Zsebre vágott kézzel sántikáltam. Mint mostanában úgy mindig. Nemigen tudnék kiemelni egy olyan alkalmat sem, hogy nem így tettem volna. Sokat jelentett számomra a külső megjelenés, és valljuk be, ez kölcsönözte a legtöbb eleganciát, vagy ha azt nem is, hát a titokzatosságot mindenképpen. És a nők buknak erre.
Ezért is lepett meg, hogy a nőre vadászás közben nem nőre bukkanta, hanem a húgomra. Ő is nő, félreértés ne essék, de mégis más a helyzet. - Mégis, min töröd ennyire a fejedet, drágám? - vontam fel a szemöldökömet kérdőn.
Egyedül ücsörögtem a kávézóban a főtéren. Különösebb dolgom nemigen akadt, kivételes mód pedig nem is akarta felkavarni a város emberek számára látszólagos csendjét. Valami persze készülődik a háttérben, ezt tisztán érzem, de azt is, hogy egyedül jobb lenne nem utánajárnom a dolgoknak, mert könnyen megüthetem magamat. Meg talán így sincs sok közöm hozzá. Mindenesetre örülnék, ha most itt lenne a bátyám, mert ha nem is csatlakozna hozzám, legalább lebeszélne róla, mert ő képes rá.
Kicsit kizökkentett a gondolataimból, hogy az italommal voltam elfoglalva. Egy ideig csak és kizárólag arra fókuszáltam, hogyan elegyedik a sárga és piros réteg, furcsa, élénk narancsot alkotva. Elbabráltam vele egy darabig, végül megkóstoltam és nyugtáztam az édes-savanyú ízt. Finom. Csak ezután figyeltem ismét a férfire.. akiről kiderült, hogy tanár?! Ó anyám.. Remekül kifogom az embereket. Minden esetre, már értem, miért vett vissza egy kicsit, és miért lett higgadtabb. Nagy valószínűséggel akár a diákja is lehetnék. Pech.. - Az is lehetséges.. - rántottam vállat. Nem kifejezetten figyelek az órán a tanárokra, ők meg hagynak engem a saját kis világomban, és ez így van jól. Ő viszont nem tűnik olyan fajtának, aki tűri, ha nem figyelnek rá. - Vagy csak a folyosón.. - vigyorodtam el. Az időm nagy részét köztudottan ott töltöm. Vagy az udvaron.. Vagy valahol csatangolva.. - Nincs különösebb oka, egyszerűen van, ami nem érdekel.. És van, ami még annyira sem.. - adtam egyenes választ. Szókimondó vagyok, nem vetheti a szememre, hogy az igazat mondom. Sosem szerettem tanulni, ámbár a magamhoz való eszem mindig megvolt. Még úgy is elég okosnak mondom magam, hogy javarészt lógással töltöm az időm. - Nincs is különösebb célom a tanulással, az érettségit megszerzem és utána.. Még nem tudom mi lesz utána, csak az biztos, hogy nem megyek egyetemre. Az hogy az ottani prédikációt hallgassam, valahogy nem villanyoz fel.. Ha érti mire gondolok.. - forgattam meg a szemeimet. - Amúgy sem szeretem a tanár-diák viszonyt, meg az egész felállást, hisz.. Manapság eléggé lenézik a diákokat, pedig ha tudatosulna a tanári kar valamennyi tagjában, hogy nekik sincs több eszük, csak többre használják.. Nos, akkor nem itt tartanánk..
Come on with me we'll stay up all night long I want you and I want you bad Let's keep the party going all night long let's keep the party.
Alapjáraton, hogy személyem kiváltott valamiféle érdeklődési szintet, már elegendő ahhoz, hogy nagyobb témákat feszegessek. Ugyan, nem voltam köteles detektív módon kivallani a partneremet, hiszen mégis csak gátlások hátráltatják ebben az embert. De ahogyan kifejtette leplezetten ismeretét a téma iránt, aligha tudtam visszautasítottan véget vetni a felszínen való áskálódást. - Úgy érti, látott mint szaktanárt? Elég sok helyen tanítok...lehetséges, hogy az egyik helyettessítő órán pillantott meg. - magam sem tudom miért, mosolyra húztam a számat, noha nem teljes mértékben derített mosolyra a kijelentésem. Végül is, a nagy találkozásunk alaptalan mázlinak köszönhető, amit az olyasfajta sablonos könyvek sorai közé száműznek az amatőr írók. Mint mindenben, ebben is az író zsenialitást megkövetelten vártam, hogy minden formájához ragaszkodva megtörténjen velem. Pedig, mennyi - és mennyi hamis téveszme támasszá alá, hogy ilyen valóban csak fiktív irományokban születhet meg. Mégis, naivitásom magaslatán még reménykedtem a lehetetlenben. Mert az valahogy, több ideig meg marad az emlékezetben, mint ahogyan egy hihetetlen történet egy nincstelen személyben. Akárhogy is nézzük, több szempontból is vártam a megdöbbentő fordulatot, a megdönthetetlen tetőpontot meg az ehhez hasonló zagyvaságokat. Roxannel való találkozásom, ellenben, semelyik támpontot nem érintette. Valóban egy hétköznapi találka jogos az ügyben? Igen...teljességgel kizárható minden mondákba szőtt elem. S most az egyszer, talán, sikerül beletörődnöm a szokványos történésekbe. Ez bizonyítja mennyire kritikusa vagyok az emberi való életnek, mint sem inkább azt illetném negatív jelzőkkel amik össz-vissz csak egy látszatot keltenek. A könyvek többsége! Ebben a negatív szemléletben, bizony be kell látni, a sznob meghasonlásom többé nem keres értelmet a fiktív könyveibe. - Nah és mondja...van valami különös oka, hogy csak kedve szerint látogat be az órákra? - szemérmetlen kérdésem, szöget verne a fenn költött népségben, mégis jól tudtam, ő ennek kivétele. Bár a kíváncsiságom javarészt nagyobb előnyt élvezett, mint az illemhez kötött figyelmességem. Azt hiszem, ez már kiskorom óta megrögzött tevékenységem.
Arcjátékát figyelve próbáltam rájönni, mégis mire gondolhat most, hisz.. Egy darabig csendben maradt, mintha emésztgetné a hallottakat. Aztán rájötte, hogy kérésem szerint épp a nekem tetsző italt próbálja megválasztani,a mihez előre is sok sikert kívánok neki. Bár nem vagyok egy válogatós fajta, azért akadnak olyan opciók, amivel hamar és könnyen melléfoghat az ember. És hiába hittem, hogy ezzel majd zavarba hozhatom, úgy tűnik most nem sikerült.. Pedig igen jól szórakoztam feszengésén. - Legyen.. - biccentettem választására, bár erősen mosolyra késztetett, hogy kihangsúlyozta az alkoholmentességet. Nem mintha egy pici szesztől bajom lenne... A fiatal pincérnő hamar fel is vette a rendelést, aztán amilyen gyorsan jött, már tűnt is el. Aztán mintha épp engem is kategorizált volna.. Talán kicsit fel is engedett. Meglepő. A többség ilyenkor kezd csak feszengeni, elvégre nem 18-nak nézek ki. Kijelentésére csak bólintottam egyet, hogy aztán tovább mélázhassak, nekem vajon honnan ismerős. Valahonnan.. Hmm.. - Végzős vagyok.. - adtam egyszerű és tömör választ a kérdésre, majd figyelmemet a kihozott italomnak szenteltem. Ütős volt a sárga-piros színkombináció, azt meg kell hagyni, és csak rá kellett néznem, hogy megállapítsam, tömör gyümölcsbombát kaptam. Nyerőnek néz ki.. - Viszont maga is ismerős nekem.. - vezettem át a témát. - És mivel utálom a kisvárosokat, nem is járok errefelé sok helyre.. - magyaráztam. És vártam, hátha megválaszolja kimondatlan kérdésemet, hogy mégis hogy lehet ez?!
Miután eljöttünk a kórházból a kávézó irányába mentünk. Már úgyis nagyon rég voltam már kikapcsolódni, és most ez jól fog jönni már. És nem mellesleg kellemes társaság mellett meg aztán igazán remek lesz. - Rég voltam itt már - mosolyogtam el magam, és aztán miután bementünk, rögtön leültem a legelső helyre, ami szabad volt. Csak figyeltem Eric-et, és elgondolkodtam azon, hogy sosem volt még ilyen, hogy alig néhány perc ismeretség után eljöjjek bárkivel is...
//játék lezárva részemről//
A hozzászólást Meredith L. Fell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 14, 2013 3:29 pm-kor.
Come on with me we'll stay up all night long I want you and I want you bad Let's keep the party going all night long let's keep the party.
Bármily kétellyel teli is a történet, de biztosra vettem, tudtam volna a létezéséről ha az én tanoncaim között sorakozna fel a neve. S mivel, mázlista énemből fakadóan nem tudhattam a diákjaim között, így egyre érdekesebb kezd lenni az iránta irányuló érdeklődési szintem. Amellett, hogy volt készséges rám bízni a szája íze szerint kiválasztott italát, amit persze, természetes módon kellene hogy kihúzzak a zsebemből. Ha lennék olyan értesült, és megtudnám becsülni milyen minőségű és évjáratú folyadékot kedveli. Így esett a választásom, jól megfontolt úton, a frissen üdítő de alkoholt még véletlenül se tartalmazó Batman koktél mellett. Előtérbe helyezve azt a kiváltó előítéletet, miszerint már az első adódó alkalommal leitatnám, ha tehetném. De ott a mérvadó, mert még így sem teszem. Mivel úri módon neveltek, annak idején. S az, hogy egy számomra érdek teljes törékeny lelket lássak a földön fetrengeni, az nem csak frusztráló de botrányos egy szituáció. Meg, ahogy a női érzékekből értesültem, egy hideg gyümölcsös ital csak nem veheti el a kedvet. - Akkor nekem egy capuccino cukor nélkül...önnek meg egy Batman alkohol mentes koktél. - fontos volt számomra a mentességét hangsúlyozni? Dehogy is. Ezzel csak a tudatot akartam megkenni, hogy nem szélhámos társára akadt éppen. Mind eközben a kiérkező pincérnek tűnő, fiatal koraiban járó hölgy elraktározta a rendelést két szolid ital mellett, volt némi előnyt nyújtó szabad percem, hogy kielemezzem az ismeretlen partnerem ismertségét bennem. - Vagy úgy...szóval tanuló. - megnyugtatott a tény, avagy sem, mégis erőltetetten szúrt belém a büszke férfias levegőm, mivel törvényként íratott modor nem úgy nézni egy ismert tanulóra mint egy monogám nőre. Legyen éveket felölelő vágy érzet, vagy sem, az ember mégsem engedheti meg hogy szabályokat fölül írva azt tegye ami a saját kedve tartja. Pedig, be kell hogy ismerjem, első "ütközetre" nem nagyon írt le a tudatlansága amit most az iskolában törleszt. Vagy az én szemem ilyen öreg, netalán tán ennyire haladnak már a kozmetikai iparban? Nem tudhatom. Ám, ez nem szolgál gúnyként...mert igenis valahol előnyős az érettség a valódi korhoz kötötten. Nincs is ezzel a semmi baj. Csak az a fránya megtévesztés...az zavarja meg az agyakat. - És ha megkérdeztem, melyik évfolyamot húzza jelen pillanatban? - hozakodtam elő kíváncsiskodó kérdésemmel, a beállt némaságot elűzve, mialatt megérkeztek a kihozott megrendelések. Ki gondolná, mennyi ízléses látszat kell ahhoz, hogy több ember térjen be ide újra és újra. És ennek a kávézónak efelől nem volt gondja. Holott, csak egy szokványos elfogyasztott koffein mennyiségről volt itt szó...de a csésze és a zseniális habjáték igazán kiakasztó tud lenni még a kritikusnak is. Mostanra már nem kellett azon "megerőszakolnom" az idegességemet, hogy jól mutatok e ebben az öltözékben avagy sem, mert a bevitt koffein valahogy gyorsan el is felejtette bennem. Ugyanakkor, már az sem törte bennem a fejszét hogy az előttem üllő lány, nem az olyan körökből származó egyedülállók között sorakozik akit merészen kifaggathat valaki. Várjuk, talán egy kicsit mégis. Rendkívül élvezetes, semmilyen munkaügyi vagy akár magánügyi problémákat feszegetni. Mindössze, egy tanuló és tanári viszony alakult, közös ital fogyasztásunk alatt. S ez valahogy felemeli az embert, a kötött, pénzéhes talajtól.
Hmm.. Van ebben a fickóban valami kifogásolható? Vagy csak én vagyok szűk látókörű, na de szó szerint.. Modoros, illemtudó.. Öhh.. Nőként is kezel.. Ezzel együtt mégis furcsa. Valamiért nem a szokott énemet adtam, erre már sokkal hamarabb rá is jöttem. Nem jöttek a nyelvemre a megszokott csípős szavak, pedig engem aztán nem érdekel, kinek a kije... De.. Nekem is ismerős volt és hála az égnek, hogy nem nekem kellett előhozakodni a témával. - Tudja mit? Engem lepjen meg.. - toltam el magam elől az itallapot és illetlenség, avagy nem.. egyik lábamat felhúztam. Sokkal kényelmesebb volt így ülni és láthatólag engem nem is feszélyezett úgy az Ő jelenléte, mint Őt az enyém. Vagy.. Fogalmam sincs, mire gondolt, de.. Mintha zavarban lenne. - Sok mindennek nézném, de annak pont nem.. - nevettem fel, de részben talán a szituáción is. - Öhm.. Nem is tudom, hol láthatott.. Talán a gimi környékén.. Ugyanis bármennyire nem úgy tűnik, néhanapján azért magam is bejárok az órákra. - mutattam rá a tényre, hogy bizony most súroltam a felnőttkor határát. Azért, kíváncsi vagyok erre mit lép, hisz az imént még elég feltűnően méregetett.
Come on with me we'll stay up all night long I want you and I want you bad Let's keep the party going all night long let's keep the party.
Hála a kialakított, ámde túlzsúfolt helynek, nem kellett azon gyötörnöm magam, hogy a kihivó öltezékemmel mindenkibe üveg tekintetet verek. S a szokásnál most finomabbra sikeredett a belépésem, a melletem belépő, feltünő öltözéket mellőző partneremmel. Nos, nem mintha szálkát ütne a szememben. Hiszen, valójában a futásából kergettem bele a közös kávézgatásba. De mint minden, ez is az egyik alapvető negatívuma a vakmerő férfias berögződéseimnek. Mialatt gyarapodtak az irántam megtervezett előitéletek a vendégekben, addig hodítóan beteljesült egy ablak melletti üllőalkalmatoság döntenem. S habár ez a helység nem az éttermi kiszolgálásról és hangulatáról volt híres, így csak az ital étlapért volt esedékes kinyújtanom a kezemet. - Hát...a cappucinonak igazán sok alfaját meríti ki ez az étlap. - előlegeztem meg egy amolyan sokatmondó kijelentéssel, a kínosan fesszengő természetemet miként az ingem legfelső gombjának kigombolásával bibelődtem. Ir és mond, váratlan módon nem tudtam mi mellett döntsek. Lehetséges, hogy nem is az optimális kávé választásommal kell elteljen ez a némi szabadpercem. - Kérem...rendkívűl foglalkoztat, hogy valahonnan ismerős nekem. De eddig féltem elhozzakodni ezzel, mert azt gondoltam egy érdeklödő pszchihopátának nézne. - toltodattam meg humorasabb oldalú párbeszédemet egy enyhe vigyorral. Mégse legyen igazoló a tény, amit az imént hagyta el számat. Tudom, kissé elhamarkodott az gondolni, hogy az eltelt idő alatt már meggyőzödtem a partnerem kifogástalan humor felismerése mellett. Persze, az ellenkező esetben elönytelen a helyzetem. Sokkalta. De azt is illik tudni, hogy ha én humorra szánom az egyirányú beszédemet, akkor ott már szimpátiáról beszélnek. Való igaz, vonzott valamennyi szimpátia e iránt a közterületeken edző nő iránt. Nem is kevés. Ám, ezt férfihoz méltóan jól kell hogy palástoljam, még mielőtt gyanút fognak, és elkönyvelné magában: "ez a ripacs egy szoknya pecér." Ha kritikusan is beleköthetnék, akkor sem tehetem, hiszen valamilyen szinten érdekelt a szebbik nem. Ahogy minden, heteroszexuális agglegény férfit. Jó lenne leszögezni előtte, hogy a sértő érzelmeket nem egy fiatalabb személlyel fűzöm e össze. Az feletté meggondolatlan és becstelen dolog volna. De mint azt megtanultam, az is fajsúlyos téma az etiket számára, ha egy fiatal, törékeny hölgyet a koráról faggatjuk. Vagy amit válasznak erőltett, abból egy vagy akár öt évet lekell vonni, hogy teljes képet kapjunk. Ezt pillanatnyilag még kerülnöm kell, nehogy hazugságot vagy elégedetlen pillanatást gerjesszek ebben a meghitt környezetben. Bár, még a futott humorral teli kérdésemre, belátástalanul sem érkezett válasz.
Néztem rá, mert akkor se hagyom, hogy helyettem fizessen. Jól esett a gesztus, de nem is ismer, szóval azért egy idegent nem kell csak úgy meghívnia. - Elhiszem, de akkor se ismerjük egymást és nem szokásom, hogy "idegenek" fizessenek helyettem, főleg nem úgy, hogy meg se ettem az ételt. - mondtam kedvesen, s továbbra is pénztárcámat kerestem. Egyedül ez a rossz az ilyen nagy táskákban, minden eltűnik benne, mintha a föld nyelte volna el. Szép lassan elindultunk, s fura volt, hogy hirtelen minden kihalt. Olyan halott városnak tűnt, amitől kicsit ki is rázott a hideg. -Egy pillanat, mondtam sietve. - Visszaszaladtam az asztalhoz, mert a telefonomat ott hagytam. - Meg is van. - mondtam nevetve. - Egyszer még a fejemet is el fogom hagyni. - mosolyogva nézek rá. S lassan elérjük a sikátort is. Nem tudom mit tegyek, de tudni akarom azt, hogy micsoda ő, ezt azt hiszem finoman nem fogom meg tudni. - /Sikátor/
- Hékás, engem úriembernek neveltek - ráztam a fejemet ellentmondást nem tűrve, mikor a tárcájáért nyúlt, hogy Ő is pénzt vegyen elő. Nem valami paraszt vagyok, ha már egyszer velem van itt, nem leszek olyan pofátlan, hogy hagyjak egy hölgyet fizetni. Reméltem, hogy elfogadja, és nem kell megharcolnom ezért. Letette a kutyát, és elindult. A kutya követte, én úgyszintén, mellé szegődtem, és együtt haladtunk a sikátor felé, hogy áthaladjunk rajta. A tér is kezdett lassan kiürülni, holtidőszak jön, ilyenkor kevés a lézengő az utcán, majd este nő meg újra errefelé a sétálók száma, amikor kijönnek újra sétálni. Így nem volt meglepő, hogy maga a sikátor teljesen néptelen volt, és azon túl, mindkét végén ugyancsak egészen kihalt a környék. Csak mi voltunk ketten, meg a kutya. De nem zavartattam magam, ez kisváros, hiába a vámpírok, meg egyéb lények, én azoktól nem félek, Ariel pedig nem tudom tud-e róluk, de akár igen, akár nem, mellettem biztosan nem kell tartania semmi efféléktől.
Figyeltem őt, de még mindig nem jöttem rá. Nem akartam bántani, hisz kedveltem, mint ember, de semmi más.Gyorsan végzett is, s láttam, hogy helyettem is fizetne. - Nem kell, ki fizetem a saját részemet. - mondtam sietve, s már a pénztárcám felé nyúltam, hiszen nem hagyhatom, hogy egy vadidegen fizessen helyettem. - Természetesen. - azzal leraktam mancsot, felvettem a a táskámat és lassan elindultam abba az irányba, amerre mutatott. Senki se járt arra szerencsére.-
- Oké - bólintottam beleegyezve, és befejeztem még a maradék kajám elfogyasztását, ami már nem is tartott olyan túl sokáig, csak pár percbe tellett. Mikor végeztem, és a tányérom kiürült, elővéve a pénztárcámat, az asztalra raktam a fogyasztásunk árát egyben, némi borravalóval, azután felálltam. - Mehetünk? - kérdeztem kedvesen.
Kezdőlap
