El tudom képzelni, mit érez. A szüleinknek majdnem sikerült tönkrevágniuk a kapcsolatunkat. Én sem kedvelem a szüleit, ahogy ő sem az enyémeket, de ez az ellenszenv szinte adott volt. Ennek ellenére megpróbáltunk – mindketten – úgy viszonyulni a másik rokonaihoz, ahogy normális emberekhez méltó. A szüleink meg csupán büszkeségből széttépték volna a másik családot egy régen történt ostobaság miatt, ami generációkon átívelt. Számomra ez érthetetlen. Én is sokat voltam a szüleimmel, ez azt hiszem, amolyan 'falkaszellem', vagy ilyesmi... de van egy határ, amit apámék átléptek. És úgy gondolom, hogy onnan, ahol most vannak, már nincs visszaút. A macska említésére halkan nevettem. El tudtam képzelni, ahogy a cica elnyúlik a kanapén, ami az erkélyajtótól nem messze áll, és a fény csak úgy dől be, egyenesen a bútorra. Egy kép élt bennem, ahogy a Nap ragyogó sugarai végigszaladnak a macska bundáján, aranyszín fényt hagyván maguk után. - Igen, tény, mindig is lustaság volt - teszem hozzá mosolyogva. Semmi jót nem olvasok le az arcáról, amikor a hotelt említem. Nem mondom, hogy rossz hely, de lehetne jobb is. De nem akartam az összes pénzemet egy puccos szállodára elkölteni. Mióta itt vagyok, már néztem munkalehetőségeket, mind tolmácsként, mind műfordítóként; egy-két lehetőség tetszene, csak vegyenek fel! Tehát, visszatérve a hotelre... elromlott a lift, a kávéjuk pocsék, a portás mindenkivel flörtöl, aki él, és mozog, és nőnemű. Aztán következő szavaira elmosolyodok. - Tényleg? - kissé megszorítom kezét az asztalon. Az biztos, hogy furcsa lesz visszatérni oda, és megpróbálni úgy élni, mintha ez az egész meg sem történt volna. Lehet, hogy nem is kellene úgy tenni. Lehet, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha mindennek tudatában ott folytatnánk, ahol abbahagytuk. Jó, nyilván nem rögtön az esküvőre gondolok... egyelőre csak az összeköltözés lebeg a szemem előtt. - Örülnék neki, ha visszaköltözhetnék - mosolyodok el. - Jó lenne végre tényleg otthon lenni - eddig ugyanis, bárhol voltam, sehol sem éreztem azt, hogy megérkeztem, és nem vágyok máshova. Sem a Mercury-ban, sem Rómában, sem máshol, Olaszországban. Lehet, ez azért van, mert az ember ott van otthon, ahol a szíve lakozik. És nyilván, az én szívem ide húzott vissza, végig.
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC: [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: Hello, again. I missed You. | WORDS: 340
Az, hogy itt ül velem szemben az életem egyetlen szerelme, még most sem tudom felfogni. Talán az a sok év, amíg nem láttam őt, teljesen elhomályosította az érzékeimet, és csak hosszú percek után ébredek rá, hogy ez nemcsak az én agyam játéka, hanem a kőkemény valóság. - Ó, nem kell sajnálni ezt. Tudom, én régen sokat voltam velük, de ma már... Nem bírok rájuk se nézni - sóhajtottam egy kicsit. Nagyon rossz volt, hiszen azok, akikben egy gyermek megbízhat, azok a szülei, de amikor ezt tették velünk, az egyfajta árulás is volt. És a megrögzöttség ezzel a dologgal szemben pedig már betegessé vált, mind Allison, mind az én szüleimnél. Pontot tettem az egész végére, ahogyan Allison is tette. - Szinte mindennap átjár, aztán a szomszéd hívogatja őt, de meg se moccan - nevettem fel a mondatom végén. - Sosem volt valami hiperaktív, de most még lustább - vigyorogtam még mindig. - Tudom, melyik az... - mondtam neki, mert nem igazán tetszett, hogy ott lakik. - Tudom, sok emlék köt a lakásomhoz, vagyis a lakásunkhoz... de szeretném, ha inkább visszajönnél oda. Legalább ismét fényt hoznál abba a lakásba, ismét betöltődne valamiféle hatalmas erővel, és a mosolyoddal, meg az egész lényeddel - néztem mélyen a szemeibe, tudom, ez korai még, de jobb szeretném egy biztonságosabb tudni.
[You must be registered and logged in to see this link.] / zene: [You must be registered and logged in to see this link.] / megjegyzés: remélem, tetszik
Hiszek neki. Nem tudom, hogy keresett-e az Államokban, mialatt távol voltam, de nem hagytam magam után semmit, ami alapján a nyomomra bukkanhatott volna. Esélye sem volt rám találni. Egy nap alatt eltűntem az életéből, és azt gondoltam, hogy majd eltűnik az űr a szívemből, és kitöltöm mással, Tom helyett, de nem ment. Nem olyan könnyű elfelejteni valakit, akit évekig ismertél, és szerettél, és még mindig ismered, és szereted, és minden nap hiányzik. És gondolsz rá, minden egyes nap, és nem tudod kiverni a fejedből. Hiába, akiket igazán szeretünk, akikhez tényleg kötődünk, nem tudjuk csak úgy elfelejteni, egyik napról, a másikra, és úgy tekinteni rá, mint egy idegenre. És Tom határozottan nem idegen. Ahogy rám néz, azokkal a csodás, kék szemekkel, ismerős vonásaival, hollófekete hajával keretezett, fakó bőrű arcával... egyáltalán nem idegen. Ismerem őt, minden egyes porcikáját, a jó- és rossz tulajdonságait, a mozdulatait, mindent. Tudom - akarom mondani, de végül nem szólalok meg, csak elmosolyodok. - Sajnálom, hogy így alakult. Tényleg - húzom el a számat. Nem akartam, hogy összevesszen a szüleivel. Én sem akartam összeveszni az enyémekkel. De így alakult. Mit vártak, mi lesz, ha majd kiderül? Csak szemet hunyok a dolog fölött, összeszorítom a számat és tűrök? Eleget tűrtem az évek során ahhoz, hogy ne hagyjam magam újra, meg újra, meg újra a földre lökni. A lakás említésére megint elmosolyodok. Pontosan emlékszem rá, hogy milyen volt, hogy döntő részben milyen még ma is. Nyilván nehéz lehetett ottmaradnia, de kitartott. Miért? Mert arra várt, hogy egy nap talán visszatérek, és oda mennék először. A macska említésére jóleső érzés árasztja el a szívemet. - Imádtam azt a macskát... - tűnődök el, visszagondolva a selymes, vörös bundájú, sárgás szemű állatra. Azt hiszem, ha elérem azt a kort, én leszek a szomszédok szemében a 'dilis macskás nő'. - Öhm... pár utcányira innen van egy olcsó hotel, ott szálltam meg. A Mercury-ban - biztos tudja, hogy hol van. Nem nagy szám, maga az épület, sem kívülről, sem belülről; olyan átlagos.
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC: [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: Hello, again. I missed You. | WORDS: 323
A lelkem mintha kezdene visszalibbenni oda, ahol sok évvel ezelőtt volt. Az egek szintjére. Verdes az adrenalin, de pozitív hatással. Hallgattam, ahogy Rómát megemlíti Allison... Róma. Az egyik város, amelyet én mindig is imádtam. Hogy miért? Sosincs rá igazán jó magyarázatom, csak annyi, hogy szerettem. - Én pedig nem hagynám, hogy ismét elvész a világban, megkeresnélek - mondtam neki, mert ha ismét eltűnne a szemem elől, nem élném túl. Percek múltán felhozza a szüleit is, akiket szemmel láthatóan nem kedvel jelenleg. Nagyon nem. Na, nem mintha én annyira jó viszonyban lennék a saját szüleimmel. Nagy ritkán beszélek velük, megesett már ugyanis, hogy hirtelen nem is ismertem fel a hangjukat. - Nem, mert a saját szüleimmel is megromlott a kapcsolatunk, mert ők meg ezután kezdték a vitázást, és én nem kértem belőle. Így néhány hónap erejéig az egyik régi, jó baráthoz mentem Dallasba, akinek segítettem a vállalkozásánál - nem tudtam most mosolyogni, teljesen komolyan beszéltem. - Valóban nem változott semmit sem... - bólintottam egyetértően. - Még meg van a lakás... a lakásunk - javítottam ki magamat, enyhe mosollyal a végén. - Pár dolgot átrendeztem, de szinte minden ugyanott található meg. Még a szomszéd macskája is átjár, mint régen... -őszinteség kapott el, de mosolyogtam megint csak. - Hol szálltál meg? - érdeklődtem efelől, majd az utolsókat kortyoltam a kávéból.
Nem tudom, miért nem harcoltunk. Talán a családjaink iránti hűségünk miatt. Nem akartunk csatározni velük, de nem akartunk elválni sem miattuk, mert elég fontosak voltunk - és vagyunk is - egymásnak. Így maradt a csendes ellenállás. Amit én elég hamar feladtam, pedig, ha csak egy kicsit tovább kitartok, ha bátrabb vagyok... minden más lenne. Lehet, hogy rosszabb, lehet, hogy jobb. Soha nem derül ki. Az élet ilyen lapokat osztott nekünk, így azzal kell játszanunk, amink van. Ha ez, hát ez. Mi vagyunk Tom és Allison. Mindent megoldunk. Válaszára lesütöm a szemem. Úgy teszek, mintha nem hallottam volna, hogy hangja megremeg. Én is érzem a torkomban azt a bizonyos gombócot, ami úgy reszket, mintha egy bogár verdesne a szárnyaival. Ahogy kimondja, hogy szeret, felpillantok rá. Egyenesen a szemébe nézek és tudom, hogy tartani fogja a szavát. Tom már csak ilyen ember... bízok benne. Elhiszem neki, hogy ezúttal máshogy lesz. Elmosolyodok, ahogy bőre az enyémhez ér, és ugyanazt érzem, amit régen: mintha ezer, apró szikra szaladna szét kezemen, jóleső bizsergést hagyva maguk után. - Rendben, feltétlenül - szorítom meg szeretetteljesen a kezét, ahogy kimondom a szavakat - Róma pont egy ilyen kiruccanásnak való hely lenne - vonom fel egyik szemöldökömet sokatmondóan. Gondolom, ebből leszűri, hogy ott voltam eddig. - Nem hagynálak itt megint - teszem hozzá. Eddig széles mosolyra húzódott szám, most azonban egy komolyabb kifejezés ül arcomra, egy halovány mosoly kíséretében. Nem volt fair ezt tennem. Jó csak úgy üldögélni a friss levegőn, kéz a kézben Tommal. Nem is tudom, mióta várok erre. Még a kávéért is bal kézzel nyúlok, nem akarom elengedni a kezét. Hirtelen jut eszembe a dolog. - Remélem, a szüleim nem jártak a nyakadra... - sokat sejtetően forgatom körbe szemeimet. Mára már elképzelhetetlennek tartom, hogy hallgassak rájuk. Nem, az kizárt. Megszakítottam velük minden kapcsolatot, nem válaszolok az e-mail-jeikre, nem veszem fel a telefont és - bármennyire is szeretek írni - a levelekre sem reagálok. Ha találkoznék is velük, csak kényszerből és formaságból tenném. Legközelebb valószínűleg karácsonykor látom őket, de azt hiszem, elég is lesz annyi. - Egyébként, a város semmit sem változott - terelem a témát, miután válaszolt, elnézve a főtér felé. Még mindig szeretem, jó volt visszatérni ide. - Még mindig... - habozok feltenni a kérdést. - Ugyanabban a lakásban laksz? - bököm ki végre óvatosan. Nyilván arra a lakásra gondolok, amelyik a miénk volt. Hogy még mindig az-e, nem rajtam múlik.
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC: [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: Hello, again. I missed You. | WORDS: 379
Tudom, őrültség, és téboly mindaz, ami akkor történt, egy hülyeség miatt, amit lehet, elkerülhettünk volna, de nem az történt. Nem. Ez a világ legvisszataszítóbb szava. Mind az én, mind az ő élete romokban hevert egy pillanat alatt, de miért lenne könnyű minden? Akkor egy csettintésre mindent el lehetne intézni. Ez egyébként sem egy különleges funkció vagy egy gomb... - Te is... - nagyon-nagyon hiányzott az illata, a szemei, az arca, a haja, és mindene. Az, hogy nem volt velem évekig, még inkább növelte ezt a csodás pillanatot, amire sokat kellett várnom. Sosem szerettem azt mondani, hogy én vagy ő, az olyan szegényesen és roppant mód cudarul hangzik. Az kell, hogy mi legyünk. Mi. Ez pedig két embert jelent. - Én sem harcoltam eléggé, pedig kellett volna - a hangom egy picit elcsuklott, de visszanyertem azonnal az eredeti, normális hangmódot, mert nem akartam elérzékenyülni. Talán ez jelenleg megbocsátható lenne. - Én is szeretlek, és nem fogom hagyni, hogy újra megtörténjen, még csak valami hasonló dolog sem - szólaltam meg pár másodpercen belül, egy kő esett le szívemről, és a kezéhez nyúltam, majd összekulcsoltam az övét az enyémmel. - Legközelebb szólj, ha le akarsz lépni egy kis időre valahová, mert szeretnék veled tartani - egy apró nevetés jött ki belőlem, mert ezt szeretném tenni, még ha össze is veszünk valamin, én vele tartok, potyautasként is.
A kávézó felé tartottunk, mindketten nagy csendben voltunk. Nem igazán voltam bőbeszédű jelenleg, de nem is volt szükség semmiféle kommunikációra közöttünk. Elég volt az is, hogy egyszer-egyszer felpillantottam rá, de hamar odaértünk, így nem volt kínos a szituáció. - Azt kell mondjam, nagyon udvarias is egy vadász vagy - kacsintottam egyet, majd mosolyogtam, ezzel is jelezve, hogy semmi hátsó szándékom nincs a bókokkal. - Egy forrócsokit kérek, sok-sok tejszínhabbal - adtam le a rendelést, rég ittam már ilyet, és megkívántam. - Nos... akkor kedves partnerem, mesélj bővebben nekem mindenről - dőltem hátra a székben, és hatalmas mosoly áradt belőlem.
Összeszorul a szívem. Valósággal fáj hallgatnom. Tudom, hogy én tettem ezt és vissza is csinálnám, ha megtehetném. De nem tehetem. És ez elszomorít. Nem akartam elmenni, de úgy éreztem, nincs más választásom. Úgy éreztem, minden romba dől, minden ellenem fordul, minden a rossz irányba tart és, ha nem teszek valamit, botrány lesz. És, a hirtelen ötletemtől vezérelve, egyszerűen elmentem. Akkor a szökés tűnt a legjobb, legkézenfekvőbb megoldásnak. Elszöktem a családom elől, Tom családja elől, az esküvő elől, Tom elől. El akartam menni innen és felejteni. De nem sikerült. Annyi év után még most is érzem mindazt, amit akkor éreztem. Csak most másképp reagálok az engem érő hatásokra. Megváltoztam. Határozott és sziklaszilárd vagyok. Az egyedüli ember, aki elbizonytalanít az... Tom. Tom véleménye érdekel. Tom érzései érdekelnek. Tom hogyléte érdekel. Ő számít; nagyon is sokat. És ez az egyetlen dolog, ami semmit sem változott az eltelt idő alatt. Szeretem. Örökké és visszafordíthatatlanul. - Hiányoztál - mondom halkan, szinte suttogva, hogy Tom épp csak meghallja. Ezt már pár perce ki akarom mondani, hogy tudja, hogy biztos legyen benne. Szavaira egyetértően bólintok. - Igen... - mondom keserűen. Abban bízok, hogy sikerül felépítenünk újra azt, amink volt. Persze, megérteném, ha Tom nem így lenne ezzel, hiszen cserben hagytam. Itt hagytam, egyedül, elhagytam, elszöktem. Megingatom a fejem. Úgy tűnik túl sokáig vártam a válasszal. Valami olyasmit akartam mondani, hogy én döntöttem így, ez az én választásom volt. Nem volt jó választás, nem volt jó döntés, de az enyém volt. Csak az enyém. És, bár közrejátszottak más tényezők is, ha mindaz, ami akkor történt, most történne, kiállnék értünk. Maradnék és harcolnék. Menyasszony lennék, majd feleség. De úgy tűnik, mind ennek meg kellett történnie ahhoz, hogy ilyen legyek, hogy így gondoljam. Megérné, ha csak rólam lenne szó, de nem csak rólam van szó. Tomról is. Kettőnkről. Rólunk. És így nem érte meg, hogy a családunknak sikerült elérnie, amit akart: szétválasztottak minket. Végül nem mondok semmit, mert újra megszólal. - Mindvégig, amíg távol voltam, éreztem ezt az ürességet, és tudtam, hogy miattad van. Csak miattad - mondom ki azt, ami legelőször eszembe jutott. - Máshogy döntenék most. Harcolnék ellenük. Hát nem vicces? - mosolyodok el, inkább azért, mert egyáltalán nem az. Szemeimet könnyek mardossák, de szerencsére nem látszanak. Egyelőre csak érzem, hogy szúrják a szememet, mint ezer, apró, ezüstös tű. - Ezt kellett tennem veled, és magammal is, csak azért, hogy rájöjjek, hogy még mindig szeretlek, és, hogy ez nem fog változni. Soha - Tom és én... mi mindig is őszintén játszottunk, ha mással nem is, egymással szemben biztosan.
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC: [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: Hello, again. I missed You. | WORDS: 402
Meg sem szólalok az út alatt csak csendben haladok az adott útirányba, amelyet épp megközelíteni készülünk. Érdekes dolog lehet, hogy épp egy vámpírral álltam le alkudozni, de nem volt más választásom. Meg kellett lépnem, hisz ő többeket ismerhet, mint én magam.. ezért is jön jól az, hogy belement ebbe az egészbe, és hajlandó részt venni benne. Meg neki is kapós ajánlat lehet, hogy ennek cseréjébe élhet, és nem ölöm meg őt, pediglen megtehetném, hisz egy vámpír, aki veszélyezteti az utamat, de segítségével hasznosságára tettem szert, ami nekem legalább is igen csak jól jött, hisz nem ismerem még ezt a várost annyira, sőt a vámpírokból szinte senkit.. Lassan megérkezünk a célpontunkhoz, avagy úti állomásunk végéhez; a kávézóba. Udvariasan elé sétálok, és az egyik üres asztalhoz menve kihúzom előtte a széket, ez által hellyel kínálom.- Tessék csak foglalj helyet. -Mondom egyszerű hangon, és meg is lephettem őt, hisz általában nem kedves egy vadász a vámpírral szemben, de vannak kivételek, mint most is..
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 08, 2014 12:23 pm
Hallgattam őt, imádom a hangja rezgését, és mindenét. Özönvízként árasztanak el az emlékeim róla újra, és újra. Annyi mindent éltünk át, amennyit csak lehetett. Fokozatosan ráz a hideg és a meleg felváltva... Végig őt nézem, nem hunytam le szemeimet egyszer sem. - Rossz volt nélküled - tudom, ezzel nem segítek, és csak sanyargatom mindkettőnket, de nem tudtam mi mást kimondani. - Nem volt olyan perc, vagy nap, amikor ne te jártál volna az eszemben - nem tudtam magamba fojtani ezt, ki kellett mondanom, amitől nem éreztem jobban magam, de örülök, hogy végre elmondhattam. Tudom, nagy a viszály a családjaink között, mert régen valakik összekaptak valamin, és emiatt évszázadok óta nem jó a viszony a két család között. Ez engem sosem érdekelt. Nem érdekelt, figyelmen kívül hagytam, mert senkit, az égvilágon senkit nem tiszteltem és nem szerettem annyira, mint Allison-t. Bizony nem. Mindent félretéve, és mindenféle ellenségeskedés nélkül, őrülten szerelmes lettem belé. Az első pillanattól kezdve. - Ez a családjaink közötti civódás felőrölt mindent, amit felépítettünk az évek során... - nyögtem ki kicsit szomorúan, mert így volt. Nem a mi hibánk, hanem az őseink akarata miatt történtek ezek. És megrögzött, mániákus dolog volt már ez akkor is, amikor összeismerkedtünk. Már akkor sem nézték jó szemmel, hogy mi ketten ennyire jól kijövünk egymással. - Nem. Nem csak a te hibád - nemcsak az ő hibája ez, hanem úgy összességében mindannyiunké. Az az átkozott ''hagyománnyá'' változó kis rettenet közénk állt. - Sosem bántam meg, hogy megismertelek... Sosem - fakadtam ki ismét teljes őszinteséggel.
Megörülök a válaszának, hogy marad. Kicsit azért tartok is ettől a beszélgetéstől, a kávézástól, hiszen annyi idő eltelt azóta, hogy leléptem. Egy nyavalyás levelet hagytam csak magam után, egy pár sorból álló, több sebből vérző papírdarabot, csak ez maradt belőlem. Meg persze a ruháim, amiket nem vittem magammal. El sem tudom képzelni, milyen lehetett neki minden nap kinyitnia a gardróbot és szembe találnia magát a ruháimmal, miközben szinte arcon vágja az illatommal a sok szövet. Ebből a szempontból nekem könnyebb volt; nálam nem volt semmi olyan, ami rá emlékeztetett volna. Csupán egy fénykép, a pénztárcámban, melynek szegélyei már kissé foszladoznak, amiért olyan gyakran húztam ki a zsebből, majd csúsztattam vissza. Elveszek a pillantásában. Fürdök a rég nem látott tekintetben, de sajnos nem sokáig tudom állni, így le kell sütnöm pilláimat, és, mint egy pótcselekvésként, kicsit arrébb tolom magam elől, az asztalon a Nagy Gatsby-t az egyik irányba, míg a kiürült csészémet a másikba. Hangjára újra rá emelem tekintetemet. Szégyellem magam. Le sem tagadhatnám: sarkammal a földön dobolok, az asztalon pihenő kezeimmel egy szalvétát piszkálok. Eltelik egy pillanat. És még egy, mire megszólalok. - Sajnálom - halkan beszélek, de a hangom őszinte, Tomra nézek, egyenesen a szemébe. Fáj ezt hallani tőle. Mindig is tudtam, hogy nagyon szeret, és az egészben ez a legrosszabb. Hogy tudtam. Tudtam, és tudom is, hogy mit érzett, és képes voltam elhagyni őt. Nem is akárhogy. Nem lett volna rá okom, de megtettem. - Tudod, én... - keresem a jó szavakat arra, ami történt. - A szüleim befolyása alatt álltam, és hallgattam rájuk. Hagytam magam irányítani, hagytam, hogy úgy irányítsanak, ahogyan csak akarnak. Nem tudom, miért. Ma már nem hagynám nekik - vallom be őszintén. Miért hazudnék neki? Sosem tettem. - Eltávolodtunk miattuk. Kezdtem falat vonni magam köré, te pedig kezdtél belefáradni a gyűlölködéseikbe. Nekem kellett volna fellépnem ellenük, de akkor még más voltam. Gyenge voltam hozzá - ingatom meg a fejemet. - Hibáztam - mondom végül, egy lélegzetvételnyi szünet után. Idő közben kihozták a két csésze kávét, így most bele tudok nézni a sötét folyadékba, mint egy mentsvárként. A kávé sötét örvényét nézem, ahogy elkeverem benne a cukrot.
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC: [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: Hello, again. I missed You. | WORDS: 344
Az életem felfordult teljesen, amikor ő elhagyott. Nem menekültem senki elől sem, csak maradtam. Maradtam. De miért? Fogalmam sincs, talán ez az egyetlen hely, ahol az emlékeim többsége szép és fantasztikus. Képtelen voltam továbbállni, és csak vártam... Vártam erre a pillanatra, de nem ilyen hirtelen. - Igen, kávézhatunk egyet, de én fizetem - jelentettem ki magabiztosan most már, de még mindig hihetetlen volt az, hogy ő itt van. Időközben leültünk mindketten, és csak figyeltem őt. A szépsége még mindig bámulatba ejtő, a szemei csillogása pedig ugyanolyanok, mint évekkel ezelőtt. Nem tudom szavakba önteni, amit érzek, ezért kicsit csendben ültem, majd megszólaltam. - Egy nagy űrt hagytál magad után... - ezt mondtam ki, őszinte tekintetem mindenről árulkodik. - Üresség tombol azóta mindenhol... mégis mi történt közöttünk? - kérdeztem tőle, s nagyot nyeltem utána. Lehet azt várta, máshogy reagálok, idegesen meg haragosan, de ő olyan, akit még ilyen tett után sem lehet gyűlölni. Az igazságot nem tudom, csak van egy apró tippem, ami bizonyára közrejátszott mindenben.
Ajkamba harapok. Olyan sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy ha újra találkozok Tommal, mit fogok neki mondani. Olyan sok szituációban elképzeltem a dolgot. Olyan sok mondanivalóm lett volna neki. Elterveztem, hogy mit fogok mondani, ha szemben találom magam vele, de egy kis porszem került a szerkezetbe. Az egész ott bukott el, hogy nem készültem fel erre, hogy csak úgy, szó szerint, szembe jön majd velem az utcán. Úgy terveztem, hogy majd... nem is tudom. Felkészülök, rendesen. A legjobb formámat hozom majd és tiszta fejjel, nyugodtan fogok majd elnézést kérni, mindenért, és magyarázatot adni az eltűnésemre. Ehelyett most nem nézek ki valami ragyogóan: egyszerű, fekete farmer és -sál, barna bakancs és -bőrkabát. Sminkem szolid, szinte nincs is rajtam. Hajam kócos a szél miatt. Szóval határozottan nem vagyok csodálatos. Csak... egyszerű. Csak én vagyok. - Pár napja jöttem vissza - vonok vállat, miközben fürkészem a rég nem látott arcot. Úgy hiányzott, annyira jó újra látni. De megtartom a három lépés távolságot. Furcsa itt állni, alig egy méterre tőle, hiszen eddig több ezer kilométer választott el minket egymástól. Válasza elkeserít, nyilván eléggé vacakul érezte, és talán érzi magát miattam. Nehéz tartanom a szemkontaktust, megbánón sütném le pillantásomat, de nem teszem. - Értem... - bólintok elgondolkodva, majd az asztalom felé nézek. - Van kedved meginni velem egy kávét? - intek az enyémmel szemben álló, üres szék felé. - Én állom - mosolyodok el, és reménykedek benne, hogy igent mond. Ha már így alakult, és összehozott minket a sors, akkor megragadom az alkalmat és nem eresztem. Nem hagyom elszaladni a kínálkozó lehetőséget. Ezúttal nem hagyom eltéríteni magamat, és harcolni fogok. Az évek alatt megváltoztam, erősebb lettem, önállóbb, ravaszabb és megtanultam élni és túlélni. Megtanultam, hogy az élet nem habos torta, hogy nem ücsöröghetek állandóan anyám mellett, mint egy úri hölgy, teát szürcsölve, miközben apám irányítja az életemet azzal a hihetetlen vasakaratával. Ezúttal magam vagyok, nincs az életemben senki és semmilyen zavaró tényező, most a saját akaratom szerint fogok dönteni és csak Tomon áll, hogy hagyja-e ezt nekem. Igen, azt hiszem, felnőttem.
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC: [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: Hello, again. I missed You. | WORDS: 330
Gyors ütemben felöltöztem, mert mindig szeretek normális öltözetben megjelenni, bárhová is menjek. Az egyetlen dolog, amire jelenleg is vágyom, egy isteni kávé, mert az kávém rettentő. Sok mindenben pazar vagyok, de a kávéfőzés az sosem sikerül. Hiányzik valami belőle. A lelkem. Egyedül vagyok, senki nincs mellettem, akivel megoszthatnék bármit. Voltaképp ez az én hibám is, be kell vallanom. Nem tudom, egyszerűen csak cefetül érzem magam néha, ha csak gondolkodni kezdek, de a vége ugyanaz. A lemez elakad, és nem megy tovább. Csak áll. És aki ott áll, az én vagyok a saját szememmel látva, hogy őrülten hiányzik számomra valaki. Valaki, aki elhagyott... De mégis. Szeretem őt, többször kerestem őt, de sosem találtam rá. A kávézó felé érve még az újságoshoz is odaléptem, venni valami napi hírekkel teli papírcsomót, ami aztán úgyis az egyik szemetes mélyén landol. Nem sok újdonság van a világban, csak gyorsan átfutom az egészet, és a kávézó teraszára pillantottam. És igen. Láttam valakit. Vajon, tényleg ő az, vagy csak délibáb? Nem. Nem délibáb, hanem a valóság ereje. Allison Cooper. Itt van. Itt van az életem egyetlen értelme, akit több éve nem láttam már... - Allison... - nemcsak a szavam, a lélegzetem is elállt szinte már, amikor tényleg elhittem, hogy ő az. - Nem tudtam, hogy visszatértél - böktem ki, és csak néztem rá, mert igazából meglepődtem. - Nem is tudom - nem tudtam, mit érzek jelenleg, mert egy részem azt kívánja, hogy bár elfelejthetném az éveket, melyeket külön éltünk, másik részem pedig faképnél hagyná őt itt és most. De teljesen ledermedten álltam Allisonnal szemben.
Visszatértem. Furcsa újra Mystic Falls-ban lenni. Annyit gondoltam erre a helyre, annyiszor járt a fejemben a város, de főleg az egyik lakója. Tom Fowler. Meg akarom keresni, és tisztázni a dolgokat. Vagy csak egyszerűen bocsánatot kérni. Tudom, hogy ezzel nem oldanék meg semmit, de tudnia kell, hogy sajnálom. Hogy a részletekbe belemegyek-e, az attól függ, hogy fog hozzám állni. Hogy fog az egész helyzethez állni. Mit fog szólni ahhoz, hogy itt vagyok. Nem csodálkoznék rajta, ha elküldene melegebb éghajlatra, vissza oda, ahonnan jöttem, ahova előle szöktem el. Korábban befolyásolható voltam, ezért hallgattam a szüleimre, ezért hagytam el Tomot. Már nem ilyen vagyok, nem hagyom, hogy mások irányítgassanak, mint egyfajta szép ruhába öltöztetett babát. Nem vagyok egy tárgy. Ember vagyok, és nem állíthat meg többé senki. Tudom, hogy az, hogy adtam a szüleim véleményére, és hagytam, hogy döntéseket hozzanak helyettem, nem mentség, csak kifogás. Tudom, hogy szeretem Tomot, tudom, hogy mi vagyok, és, ami a legfontosabb: tudom, hogy ki vagyok, és mit akarok. Nem mondom, hogy rá fogom magam erőltetni a férfire, de szeretném, ha meghallgatna, szeretném, ha megértene. És, talán idővel, ha úgy alakul, szeretném, ha tudná, hogy mi vagyok. A főtéri kávézó teraszán üldögélek, a Nagy Gatsby-t olvasva, sötétbarna kávéval telt, fehér, tökéletes porcelán csészével jobbomban. A szél néha összeborzolja egyenes, vörös tincseimet, és a lapok alá kúszik, de nincs olyan hideg. Elviselhető az időjárás, nincs kifejezetten meleg, annak ellenére, hogy süt a nap, és egyetlen felhő sem úszik át a tiszta, kék égbolton. Befejezve a kávét, felpillantok, és az utcát fürkészem. Tekintetem épp visszafut a sorokra, de aztán újra az arcokat fürkészem. Nem jól láttam, nem ő az, az nem lehet, most nem. Nem készültem fel - gondolom, miközben keresem az ismerős szempárt. Az ismerős, kék íriszek újra feltűnnek, a sötét hajjal keretezett, markáns vonású arc is, amit olyan jól ismerek. Tom Fowler. Egyre közelebb ér, én pedig szalvétát csúsztatok a lapok közé, hogy mire mellém ér, felegyenesedjek ültemből, és megszólítsam. - Tom - kezeimet hátam mögé rejtem, és ujjaimat tördelem - Szia - mosolyodok el halványan. Nem tudom, mit mondhatnék még. - Hogy vagy? - kérdezem végül, mint egyfajta sablonszövegként, hogy elinduljon a beszélgetés. Ha elindul.
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC: [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: Hello, again. I missed You. | WORDS: 354
Felvették a rendelésünket. Fura ez. Mármint nem az, hogy felvették a rendelést, hiszen a pincér ezért jött, hanem így ülni itt. Semmi gyereksírás, semmi kötelezettség. Csak ülni. Fura, hisz a mai szabadnapom előtt rég nem volt már ilyen. Meg ebben a rohadék városban nem is egyszerű unalmasan élni. Lényegtelen. - Szerepem? Őszintén fogalmam sincs már. Olyan totális képzavar van arról az estéről. Sokan voltunk, mármint sok boszorkány. Meg elég sok farkas is. Éreztük, amit tennünk kell, átjárt minket az ösztön az átok megtörése közben. De valami történt, valahogy baj lett... Nem emlékszem. Majd ha egyszer nagyon unatkozni fogok, akkor csinálok egy ráolvasást, és felvilágosultabb leszek. Igazából ennyit tudnék erről így hirtelen mesélni. Emlékszem még arra, hogy borzalmasan közérzetem volt, és rettegtem attól, ami a városban történni fog ezután. Röpke beszámolóm után nyugtáztam, hogy ötven mondatban fejeztem ki magam ahelyett, hogy a lényegre tértem volna. Ám akadozó szavaim között fel-fel tört néhány emlék az estéről. Sírtam és haldokoltam... De nem csak én. Viszont minden más teljes homály..
Körülnéztem. Eddig fel sem tűnt, hogy kezdtek egyre többen bejönni a kávézóba, hiszen nem arra figyeltem, hogy ki lép be az ajtón. Ám Brad-nek igaza volt, ez a hely túlságosan zsúfolttá vált ahhoz, hogy a kettőnk dolgáról nyugodtan beszélgethessünk és Brad arcára pillantva eszembe jutott, hogy ő amúgy sem nagyon bírja a tömeget. Aprót sóhajtva söpörtem a táskámba az asztalra kipakolt papírokat és tollat, mivel ezek nem olyan dolgok voltak, amiket csak úgy itt hagytam volna. - Menjünk hozzám. Ott most úgysincs nagy hangzavar. - Mondtam és felálltam a helyemről, majd megvártam, míg Brad is ezt teszi és elindultam kifelé. Körülbelül 10 perc sétára volt innen a birtok, addig is legalább mindketten kiszellőztetjük a fejünket és talán átgondoljuk, hogy mit is akarunk mondani a másiknak.
Úgy tűnt nagyon agyal valamin, nekem meg első dolgom volt körbenézni a kis helyiségben. Nem akartam nem kívánatos személyekkel összefutni. Bár kétlem, hogy pont most és pont itt futnék össze akárkivel is. Szemforgatva ültem le vele szemben. Szerettem, ha látom a beszélgetőpartnerem arcát. Ez van.. Amúgy is inkább bámulom a szőkeséget, mint a többi jöttmentet itt. Minden esetre azt már megállapíthatom, hogy a kérdéseit gyakorta költőinek szánja. De ennyit még csak-csak elnézek neki.. Felvont szemöldökkel fogadtam kérdését. Hogy bolhás?! Arcom talán néhány pillanat erejéig elfelhősödött, hisz az ilyen alantas jelzőkre mindig felkapom a vizet. Nem holmi kutya vagyok.. - Kétlem, hogy mi BFF-ek lennénk.. - hunyorítottam rá. - Jobb szeretem, ha nem élcelődnek a.. természetemen, úgyhogy maradjunk inkább az eredeti verziónál.. - szögeztem le. Még egy Kevin-vigyort is megengedtem magamnak. - Viszont a kérdésre a válaszom, igen.. - villantottam rá a tekintetemet tovább vigyorogva. - De nem tartok bemutatót.. - kacsintottam rá, pont mikor megjelent a boxunknál egy kis pincércsaj. Nem méltattam különösebb figyelemre, csak ledaráltam egy rendelést, aztán felőlem mehet a dolgára. Nem csajozni jöttem. - Milyen szereped volt ebben az egészben, hogy hónapokra kómába kerültél miatta? - kérdeztem aztán én is. Ha már ilyen készségesen válaszolok neki, ez a minimum..
Ismét sóhaj. Belőlem ritkán váltják ki azt, hogy nem tudok hirtelen mit válaszolni, de Candice szinte sportot űzött ebből, és.. nem szerettem, ha nem tudok reagálni. Gyengeségre utal. Annak ellenére, hogy nála jobban senki nem ismer.
- Talán erre térjünk vissza később. - válaszoltam csupán ennyivel, majd elfordítottam a tekintetemet, csak pár pillanat múlva pillantottam vissza rá. - Nem tudnánk valami olyan helyre menni, ahol kettesben vagyunk? - kérdeztem előre dőlve. A hely egyre inkább megtelt. Nem bírtam a tömeget. Menekülést váltott ki belőlem. De Candice-szal folytatni akartam a beszélgetésünkat.
Meseszerű délután volt. Tökéletes arra, hogy elmenjek első sétámra, ebben a csodás kisvárosban. Még sosem voltam ilyen gyönyörű helyen. Az utak tiszták voltak és kátyú mentesek, az emberek pedig szinte mindig mosolyogtak. Egy vörös, térdig érő szoknya volt rajtam, fekete, spagetti pántos felsővel. A kedvenc, gyönyörű Dolche márkájú, telitalpú, zsemleszínű magas sarkú cipőmet viseltem, és egy hozzá illő táska billegett a karomon. Átszaladtam a zebrán, és megállapodtam az egyik kávézó előtt, és végig mértem a bejárati ajtót. Kedves kis helynek tűnt, barátságosnak, így hát elhatároztam, hogy itt szállok meg egy kis kikapcsolódás végett. Benyitottam, és a fejem felett megszólalt egy kis csengő, bár a bent tartózkodókat ez nem igazán érdekelte. Mindenki el volt foglalva vagy magával, vagy a társával, aki vele volt. Egyesek könyveket olvastak, miközben kavargatták a már régen kihűlt kávéjukat, mások párjuk szájába bújva enyelegtek. Alig észrevehetően megráztam a fejem, majd kerestem egy kényelmesnek tűnő helyet, háttal a pultnak, és leültem. A pincérlány rögtön hozzám sietett, arany fürtjei ide-oda ingtak miközben próbált egyenesen lépkedni fekete magas sarkújában.
- Jó napot kívánok! Egy bögre, forró csokit kérnék, és egy tálka aprósüteményt. - Leadtam a rendelésem, és előhúztam a táskámból a telefonomat, hogy megállapítsam az időt, és arra gondoltam, milyen jó lenne most valaki, akivel beszélgetni tudnék.
◌ SZÓSZÁM: 205◌ZENE: [You must be registered and logged in to see this link.] ◌ MEGJEGYZÉS:nuku :$ ◌[You must be registered and logged in to see this link.]
Szóval sikerült. Legalább nem volt hiábavaló a próbálkozás. De ahhoz, hogy visszatudjak emlékezni, minden erőmet össze kellene szednem. Na, nem olyan erőmet, azzal valószínűleg semmi perc alatt fény derülne arra, ami ott történt. Olyan extázis öntött el akkor, ami elfeledtetett velem mindent. Vagy az, hogy fejbe b*szott egy fa. Talán az utóbbi esélyesebb. - Ez jó lesz? - álltam meg egy hátrébb lévő box mellett. A zsivaj vagy elnyom mindent vagy semmit, szóval privát véleményem szerint teljesen lényegtelen, hogy hol ülünk le. A jelenlévők 30%-a úgyis félholt, a másik a holdra csóválja a farkát, és a maradékot pedig a fene tudja, felsorolni is fárasztó lenne. Bár időt sem adtam neki a tökéletesen megfogalmazott válaszadásra, helyet foglaltam. Nekem igazából ez a box nagyon bejön. - Szóval? - néztem rá. - Akkor ez most azt jelenti, hogy akármikor bolhássá változhatsz? - mosolyodtam el csibészesen, ami azonnal le is fagyott az arcomról. - Mármint, remélem nem haragszol, a két "legjobb barátom" is farkas, ők szervezték az egész pereputtyot... lényeg, hogy ők nem szívják mellre, ha bolhásnak hívom őket.. - magyarázkodtam. Azt már persze kihagytam, hogy lehet azért nézik el nekem, mert mindkettejükkel rendszeresen lefeküdtem... Óóó, Yve, miért voltál te ekkora lotyó..
Útközben jobbára csendben maradtam, még emésztgettem a kis boszorkány mivoltját. Nőből volt, hát persze, hogy van ötlete mit fog inni, lehetséges, hogy több mindent is betervezett, mint amire én egyáltalán gondoltam. Nekem elég egy kávé és slussz passz.. - Kómában? - pillantottam rá elkerekedett szemekkel. Nem úgy tűnik, mint aki hónapokig félholt volt.. Akár zokon is veheti, hogy ismét végigmértem, de semmi változást nem láttam.. Még mindig egy kislány... akinek van egy kis sütnivalója is. Hát persze.. Boszorkány létére igencsak megjárta és ha már a holdátok került szóba, nyilván kíváncsi a végkifejletre. Hát hogyne.. Hangot is adott neki. - Ez azért sok mindent megmagyaráz.. - hümmögtem, bár inkább csak magamnak. Azt még fontolóra vettem, kiadom-e az információt, de nem láttam komolyabb indokot nemleges válaszra, hisz ha nem tőlem tudja meg, akkor mástól.. - Nem tudok róla sok információval szolgálni.. - nyitottam ki előtte az ajtót, mint valami úriember, és hát kevesen foghatták rám, hogy pillanatok erejéig nem vagyok az. - Egyébként sikerült.. - léptem utána és szemeimmel azonnal egy félreeső helyet kutattam. Gyanítottam, hogy nem ez lesz az egyetlen kérdése, ha már ilyen szépen bedobta a témát.
Csak néztem húgom szépségesen fiatal arcát.. meg nem mondta volna senki róla, hogy akár az ördöggel is képes cimborálni a bátyja kedvéért. De hát mégis.. egy ilyen ártatlan külsejű lány kinek lehetne gyanús? Talán elfogult vagyok, hisz a húgom.. de nem, ő képes mindenkire úgy nézni, mintha maga lenne a földre szállt angyal.. és hogy mi rejlik a mélyben...! Senki se tudhatja.
- Nos, húgom.. a bátyád ritkán szabadul el a nők közül. - kacsintottam rá, ennyivel felelve kérdésére, ezzel nagyjából meg is válaszolva, hogy miért látott már régen. - Megérkezett New Yorkból az egyik.. munkatársam. - köszörültem meg a torkomat. - Nem is tudod, hogy.. mennyire szenvedélyes nő lett. - fogtam meg az érkező kávémat.
Pár másodperc elég volt ahhoz, hogy kínosnak kezdjem érezni a közöttünk beálló csendet. Annyi megbeszélnivalónk és témánk lenne, hogy nem is tudtam volna hol kezdeni a beszédet, mégsem szólaltunk meg. Nem olyan egyszerű az ebben a helyzetben... a mi helyzetünk különleges volt, de azt kívántam, bárcsak ne lenne az. Lenne normális, a lehetőségekhez mérten hétköznapi, csak ne történnének olyan dolgok, amelyek teljesen összekuszálják az életünket. Hiszen az az egy évvel ezelőtti incidens is ilyen volt. Felvontam a szemöldökömet és leraktam a kezemben szorongatott bögrét az asztalra. - Oka? Mégis milyen oka lehetett annak? - Kérdeztem rá. Veszekedtünk és eldurvultak a dolgok, ennek nem kellett volna, hogy konkrét, megmagyarázhatatlan vagy kézzel foghatatlan oka legyen...
Ahogyan mutatta, indultam is el a jobboldali irányba. Arra a kérdésére pedig még nem válaszoltam, hogy merre voltam eddig... Még fogalmaztam. - Szerintem egy latte-t bevállalok. Vagy kettőt.. - játszott apró mosoly a szám szélén. Olyan gyermekies, mintha valami rosszat forralnék a fejemben.. Holott csak eltűnődtem, hogy milyen ízű is volt a latte, mert már elfelejtettem. De a múltban merengve sok más is eszembe jutott, és ennek hatására kicsit el is bambulhattam. - Egyébként kómában voltam. - böktem ki végül - A holdátok megtörésénél súlyosan megsérültem. Nem emlékszem szinte semmire. Apropó, holdátok... Most akkor, hogy is van ez? Ha már majdnem belehaltam, legalább sikeres lett? - érdeklődtem, hiszen tényleg érdekelt. Ekkor már csak lépések választottak el a kávézótól, így mikor ezeket megtettem és odaértem, megálltam, hátha nem bent szeretné ezt megtárgyalni. Feltéve persze, ha mond valamit egyáltalán.
Kezdőlap
Mr. Té