Mikor bevallotta, hogy valóban van egy pár hátsó szándéka, őszintén nem is tudom, mit éreztem. Egyfelől örültem neki, sőt visítozni tudnék jókedvemben, azonban még mindig akadnak kétségeim a dologgal kapcsolatban. Vagy lehet, hogy csak bemesélem magamnak, mert keresem a kifogásokat? Mindenesetre ezt most semmiképpen nem akarom elkapkodni. Muszáj ellenállnom a kísértésnek, a tiltott gyümölcsnek, mielőtt idő előtt elege lenne belőlem!
Azzal a jó fiús dumával, meg a szemöldökvonogatással csak még nehezebbé tette a helyzetemet, egyre kevésbé bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy rá vessem magamat. És ez csak romlott, főleg amikor megérintette az államat. - Vadítóan szexi? - kérdeztem csábosan pillogtatva, majd picit közelebb hajoltam hozzá. Ahogy kezei a combomra siklottak belőlem egy elégedett sóhaj szakadt fel, amit jobb lett volna inkább visszatartani, de hiába. - Tudod, mi a baj? - néztem rá komolyan, mielőtt megcsókolt volna. - Hogy amíg az agyam ellenzi amit teszel, a szívemnek semmi problémája nincsen vele... - magyaráztam egyenesen vonallá formálva az ajkam. Majd vettem egy mély lélegzetet. - Ja, indulhatunk - vetettem fel egy szelid mosolyt, majd elhagytuk a kávézót.

/Worthington lakás/

Éreztem rajta hogy benne is megmozdult vagy... inkább megállt valami mikor a nyakához ért az ajkam, de Ő valahogy sokkalta profibban tudott mosolyogni, mintha nem is történt volna ott semmi bennünk. Bennem azért még állt a zászló, a vadítóan gyönyörű... lénye ilyen közel, úgy hogy vissza kellett fogni magam hogy ne simítsam végig, pokoli nehéz volt...
Ellenben a feleletére, amit az ajánlatomra tett, kiszélesedett a vigyorom.
- Akadnak, ezt bevallom - bólintottam engedelmesen, úgysem tudtam volna neki hazudni, átlátott volna rajtam, ez biztos. - Megígérem, hogy nagyon fogok igyekezni hogy jó fiú legyek - vonogattam meg a szemöldököm hívogatón, és megsimítottam kezemmel az álla vonalát. - De ha végig ilyen vadítóan szexi leszel, nem biztos hogy jót tudok állni magamért, meg... a kezemért... - nyeltem nagyot, és érzékeltetésül, kezem finoman a combjára siklott. Nem tolakodtam semerre, csak igyekeztem érzékeltetni hogy nem biztos hogy ott marad a kezem ahova az agyam szánja. - Ha soknak érzed amit teszek vagy mondok, csak egy szavadba kerül, hogy elég, és nem csinálom tovább, oké? - leheltem finom csókot a szájára, és visszaraktam a kezem a derekára. - Akkor, mehetünk? - kérdeztem.

Warren

- Ugye - ezt eredetileg kérdésnek szántam, de nem tudtam befejezni, mert amint a nyakamba csókolt, én elveszítettem a fonalat. Nem hiszem el, hogy ennyire nagy hatással van rám ismét a közelsége... pedig, mintha nem töltöttünk volna sepercnyi időt sem külön, egymástól távol.
Mosolyogva hallgattam a javaslatát. Meg kell hagyni, egyáltalán nem lepődtem meg, hogy ezt mondta. Várható volt, elvégre férfiből van..
- Valld be, hogy vannak hátsószándékaid ezzel a borozással - kuncogtam a markomban, mivel szavaiból leginkább ez jött le. - De, feltéve, hogy ... - tartottam rövid hatásszünetet -, megmaradunk a borozásnál, hacsak később meg nem változtatom a véleményem - ,tudom, tudom, ezt most nem kellett volna mondanom, de hát kijött.. - én benne vagyok - miután befejeztem a mondatot rá is kacsintottam.

Sophie

Meglepetten kaptam magamat azon, hogy benyúlt a felsőm alá... a kis szemérmetlen... na jó, én se vagyok az ártatlanság netovábbja. De... ezt most nem is bántam, imádtam, ahogyan ezt csinálta.
- Akkor most gyere... - ragadtam meg a kezét, és rögtön felhúztam az asztaltól.- Menjünk vissza a hotelba. - suttogtam a fülébe lágyan, mégis vággyal fűtve.

- Na jó, ez egy egész jó megoldásnak tűnik - vigyorodtam el, és lehajolva a nyakába csókoltam futólag. De ez nem egészen bizonyult olyan jó ötletnek mint először hittem, mivel nem kicsit volt vadító a közelsége amúgy is, de így főleg... Nagyot kellett nyelnem, hogy el tudjak tőle húzódni, és a szemeibe nézzek.
- De nekem van egy másik javaslatom is, lássuk ahhoz mit szólnál. van otthon egy üveg kitűnő olasz borom. Mit mondanál arra, ha meghívnálak hogy menjünk el hozzám, és kóstoljuk meg? Garantáltan jobban felmelegít mint a kávé, és akkor biztos hogy elválni se kell egymástól - kacsintottam Rá, egy visszafogottabb vigyorral. Hogy el akartam-e csábítani? Nos igen, a terveim között szerepelt. De ha nem akarja, úgysem hagyja magát, ha meg akarja... akkor nincs is akadály.

Önelégült mosoly jelent meg az arcomon, mikor bevallotta, hogy az elején kételkedett az érzéseimben... meg is sértődhettem volna, de mivel totálisan átéreztem a helyzetét - többé kevésbé -, ezért inkább csak mosolyogtam rajta.
Annyira jó érzés volt vele lenni, és minden idegszálam ezt is sugallta felém. A gyomrom hatalmas görcsbe rándult, még az eddiginél is jobban, de arról inkább ne is beszéljünk, hogy mit éreztem, mikor végigsimított a hátamon.
- Nem muszáj elválasszon bennünket az asztal.. - jegyeztem meg pimaszkodva, az alsó ajkamba harapva. - Ha gondolod áthúzhatod a széked mellém is - folytattam ravaszul rá kacsintva. Mert, hogy őszinte legyek én sem rajongtam az ötletért, hogy egy asztalnyi távolságra legyünk egymástól, jelen esetben minden kicsi centiméter felért egy autópálya hosszúságnak. Nem tudom mi üthetett belém, de valami nincs rendben velem, túl boldog vagyok az utóbbi időben, de van egy olyan megérzésem, hogy ez a túl sok boldogságot a jövőben még behúzzák rajtam. De remélem ennek semmi értelme nincs és csak összevissza hadoválok mindent.

Arcáról lecsúsztattam a kezemet és egyre lejjebb haladtam, hogy észrevétlenül a pólója alá nyúlva simogathassam egy pár másodpercre a hasát.
-Miért eddig még nem sikerült? -biggyesztettem le az ajkaimat színpadiasan.
-Engem nem zavarna. -kuncogtam- Sőt még élvezném is.. -sóhajtottam fel amikor egy csókot lehelt a nyakamra. -Mármint azt élvezném, hogy nem tudnál bírni magaddal. -javítottam ki magamat mielőtt félreértené.

Örömmel vettem, hogy én nem számítok közönségesnek, bár a blöki az tagadhatatlan, de most mondhatnám akkor azt is, hogy az nem is baj, a kutya egy hűséges állat. És ha rajtam múlik, hát én leszek a hűség mintaképe.
- Hát, sosem lehet tudni, azt hittem nem fogsz örülni ha megcsókollak - feleltem tárgyilagosan, bár belül persze égtem a vágytól minden újabb érintéséért. - De örülök hogy nem tetted.
Hihetetlen érzés volt amint hozzám bújt. Valahogy éreztem, minden eddiginél jobban, hogy bízik bennem, és vágyik a közelségemre. Az ember nem bújik ahhoz akitől undorodik, vagy aki taszítja. És Ő bújik hozzám, vagyis jó úton haladok. Na mondjuk a csók is erről árulkodott, de a nők bonyolult koponyák, jobb biztosra menni.
- Őszintén szólva engem az sem zavar ha kihűl. Túl messze leszel ha egy asztal fog elválasztani minket - vigyorodtam el, miközben végigsimítottam a haján és a hátán. Odasandítottam ugyan az asztalunkra, és nyilván ha volt aki figyelt minket, csodálkozhatott miért állunk az asztal mellett ahelyett hogy ülnénk, de igazából engem semmi más nem is foglalkoztatott, csak hogy Ő a karomban van, és szeret.

Jó érzés volt ismét a biztonságot nyújtó karjaiban lenni, ráadásul annak tudatában, hogy valószínüleg nem is kell egyhamar elválnunk egymástól, nincsenek több problémák, amik elválasztanának bennünket, sem semmi egyéb. És nem is lesznek, mert mindent meg fogok tenni, hogy vele maradjak amíg csak meg nem elégeli a közelségemet - remélem, arra nem fog egyhamar sor kerülni. Senki nem fog tudni elválasztani tőle, soha, semmilyen körülmények között.
Aztán öt perccel később felnevettem látva, milyen reakciót sikerült kiváltanom belőle a beceneve hallatán. - Igaz, de ki mondta, hogy te egy közönséges Blöki vagy.. - ellenkeztem mosolyogva, de elakadtam mikor a karomat elkezdte cirógatni. - Miért akarnálak felképelni? - néztem fel rá értetlen képet vágva, miután újabb rövid csókot lehelt az ajkaimra. A karjai ismét a derekamra siklottak, majd jó szorosan magához ölelt. Lassacskán én is levettem a kezeimet a nyakáról, majd a dereka köré kulcsoltam őket. Arcomat a vállára döntve ölteltem közel magamhoz. - De, elhiszem... - motyogtam halkan a vállába. Azt már nem tettem hozzá, hogy én is ugyanolyan rég óta vágyom rá. - Nem kellene visszaülnünk? - húzódtam picit hátra, alig pár miliméterrel, hogy alig csak egy hajszál válasszon el bennünket. - Kihűl a kávéd.. - juttattam eszébe, miközben engem csöppet sem érdekelt a kávéja, vagy akár az enyém. Csak az számított, hogy itt vagyunk egymás társaságában és a legfontosabb, hogy mostantól együtt is maradunk.

Sophie

- Hát... - sóhajtottam fel. - Ha gondolod, te túlkomplikálhatod őket. Én egyelőre nem teszem... - vigyorogtam szélesen és eleinte bambán néztem, hogy elhúzta a kezét, de máris simogatni kezdte az arcomat, és az iménti pár pillanatos ijedség máris eltűnt belőlem.
- Mégis miért? Hogy teljesen megbolondíts. Vagy magadba bolondíts. - suttogtam közelről a fülébe. - Vgy talán azért, hogy az egész város előtt hozzam szégyenbe magamat, amiért nem tudok uralkodni magamon. - adtam egy csókot a nyakára.

Elmosolyodtam finoman, amikor láttam azt a felvillanó rémületet a szemében, de örömmel láttam, hogy a hangomat hallva meg is látszódjon nyugodni. Aztán mikor lehunyta a szemét, érdeklődve, és várakozón néztem, miközben azon töprengtem, miért is teszi vajon. Talán nem hisz a szemének? Az lehet, mert én sem... Vagy megbánta, és gondolkodik hogyan rúgjon ki finoman? Nem... ahogy az előbb csókolt, BIZTOS kell hogy legyen, hogy Ő is szeret... éreztem, és érzem is, ahogy szorított, nézett, ahogy hozzám simult, lehetetlen hogy ne szeressen Ő is engem!
Aztán kinyitotta a szemét. Nem tudom hogy percek vagy pillanatok múltak-e el, mert Őt nézve egy évig is bírtam volna itt állni mozdulatlanul. Ha Ő a karjaimban van, kit érdekel minden más? De a szemeiben nem kis meglepetésemre, olyan csillogást láttam, mint aki a határára siklott a sírásnak... és ezt őszintén szólva nem tudtam hová tenni. Most vagy így örül, vagy ennyire nem örül...?
De felnevettem, mikor végül azt mondta szeret. Nem azon hogy szeret, inkább a kis "becenéven" amit hozzátett. Arról nem is beszélve, amikor elakadt a lélegzetem is, úgy húzott magához, hogy folytassuk ezt a... húúúú... csókot, amit bűn is lett volna abbahagyni. De hát azért...
- Még hogy Blöki? - kérdeztem vigyorogva, körül-belül öt perccel később. - Egy közönséges Blöki ilyet biztos nem tud - mosolyogtam Rá, lágyan megcirógatva a nyakam köré fonódó karját. - Hogy én mennyire örülök, hogy nem képeltél fel ezért - nyomtam egy újabb "rövidebb" csókot a szájára. - Nem is hinnéd el, hogy milyen rég vágytam már erre - simultak kezeim vissza a derekára, hogy magamhoz ölelhessem. Hihetetlen és elmondhatatlan érzés volt ez...

-Hát erre nem is gondoltam volna. -vigyorodtam el halványan- Általában hajlamos vagyok túlkomplikálni a dolgokat. -sóhajtottam, majd amikor a kezeim után kapott és közelebb rántott magához egy kacér mosoly jelent meg az ajkaimon.
-Miért táncolnék az idegeiden? -vigyorodtam el, és kezemet kihúzva az övé alól az arcát kezdtem el simogatni. Imádtam az ilyen helyzeteket, mindig is tehetséges voltam abban, hogy másokat az ujjaim köré csavarjak.

Olyan közel éreztem Őt magamhoz, mintha abban a percben eggyé váltunk volna.. két testben egy lélek, mivel hát nem hiába szokták emlegetni a 'lélektársak' kifejezést. Mert mi pont ezek voltunk... lélektársak.. akik képtelenek egymás nélkül boldogak lenni. Oly' szorosan tartottam őt a karjaimban, hogy még akkor is nehezemre esett elengedni, mikor Ő húzódott el tőlem. Sőt, egy pillanatra megrémültem és felrémlett bennem, hogy ennyi volt, kész, és már meg is gondolta magát. Most aztán mindennek vége, de szerencsére az aggodalmaim hiábavalónak bizonyultak, ugyanis nem sokkal később rájöttem, hogy csak azért vált el az ajkaimtól, hogy kimondhassa azt a bizonyos 8 betűs szót, amit már oly' régóta hallani akartam tőle. Akkor, ott abban a pillanatban éreztem úgy magam, mintha teljesen megszűnt volna a külvilág. Csak az számított ami itt volt legbelül, a szívem mélyén és az iránta táplált érzelmeim, melyeket soha nem sikerült igazán megsemmisítenem, kiírtanom magamból. Mindvégig ott voltak, mintha csak sejtették volna, hogy van értelme várni..
Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy még elejét vehessem a kicsordulni kívánkozó könnycseppeknek, mert most egyáltalán nem akartam a jelenleginél is érzelgősebbnek tűnni előtte. Mikor aztán úgy éreztem viszonylag sikerült rendeznem magamban a gondolataimat, kinyitottam a szemeimet és felnéztem rá. - Én is szeretlek, Blöki - kuncogtam fel, miután kimondtam a legújabb becenevét, majd megszakítottam azt a kicsi távolságot is közöttünk, ami eddig volt és ismét ajkára hajolva csókoltam meg. Úgy éreztem ebben a csókban minden benne volt amit iránta éreztem, érzelmektől túlfűtve kulcsoltam kezeimet ezuttal a nyaka köré, hogy így tartsam Őt a lehető legközelebb magamhoz.

- Nos... - vontam egyet a vállamon. - Azt hiszem, mi elintézhetjük ezt úgy is, hogy egy kis vért kenünk a szánkra, és csak magunkat adjuk - nevettem fel, majd újra beleittam a poharamba, amit az előbb kihoztak nekünk.
Elkaptam a kezét, amivel a mellkasomat simogatta, és közelebb rántottam magamhoz. - Szándékosan táncolsz az idegeimen? Te nem is vámpír vagy, hanem boszorkány... - leheltem szinte a nyakára.

És megszűnt körülöttem a világ... Katie visszacsókolt, ajkai viszonozták az enyémek érintését, ahogy mozdult, s nyelvem táncra hívta az Övét, Ő pedig válaszolt, és táncra kélt velem... Mintha a mennybe léptem volna, és egy angyal karjaiba estem volna. Ő volt az én mesebeli angyalom, a nő, akiről álmodtam, akire vágytam, és tiszta szívemből szerettem, mint még soha senkit. Ha csak az Ő csókja tarthatott volna életben, boldogan csókoltam volna az idők végezetéig. Egy ilyen csókkal... meg lehet váltani a világot. Éreztem hogyan túrnak kezei a hajamba, éreztem, hogyan simul a gyönyörű, karcsú teste az enyémhez, és éreztem hogyan követeli a folytatást, pedig ha nem is kéri, sem tudtam volna abbahagyni. Édes ajkai érintése, akár a legcsodásabb drog, amiről már leszoktattak, de mind hiába hisz én mindvégig vágytam rá, és most... most hogy újra beleestem a mézes bödönbe, nem létezett hatalom mely elszakíthatott volna... úgy kellett nekem mint a levegő. Nem emlékeztem még talán a nevemre sem, de lehet azért, mert az ajkai érintésére csak is és kizárólag az Ő lénye töltötte ki az elmém. Nem bírt más beférkőzni. Csak hogy szeretem... és csókolnom kell... és kezemnek a derekára siklania, fel végig a hátán, és szorosan ölelnie, de óvva, akár egy szál virágot.
Ám ahogy érintettem, és csókoltam szenvedéllyel, valami tudtam, mégis van, ami el tudja szakítani a számat az Övétől. De csak egyetlen dolog. És az is csak annyira, hogy egy nagyon picit elhúzódjak, amint szemem kinyílt, és az Ő tekintetét kereste. Nem voltam messze, sőt, az orrunk összeért, olyan közel maradtam, de... akkor is tudnia kellett.
- Szeretlek - mondtam ki ezt az egyetlen szót, belesűrítve mindent amit iránta éreztem, s amit már azóta akartam, mióta először megpillantottam itt a városban.

Válasza hallatán akaratlanul is fellélegeztem, ezer wattos mosoly kúszott a szám szélére. Jó tudni, hogy nem fog meghátrálni. Annyira jó volt hallani amiket mondott... mert ezzel arra célzott, hogy egyáltalán nincs elege belőlem, sőt épp ellenkezőleg nagyon is bírja annak a nőnek a képét, aki egyszer már kikosarazta.. ami hát talán életem legnehezebb döntése volt. Otthagyni őt, csupán azért mert néha kutyává változik.. na jó, igaz, akkor még egészen máshogy gondolkodtam.
Mintha egy pillanatra szívverésem kihagyott volna egy ütemet, amikor megjegyezte, hogy valójában ő már hetek óta kerülgette a fórró kását. Akkor lehetséges, hogy végig ugyanazt éreztük, csak egyikünknek sem volt bátorsága a másik elé állni és színt vallani? Hát nekem nem, az tuti.
Miután befejeztem az érzelmeim kitárulkozását, egy pillanatig szó nélkül ült a helyén, mint akinek nem esik le a tantusz. Már-már azt hittem, hozzá kell tennem, egy egyértelmű igent is a válasz végére, mikor hirtelen szabadkozni kezdett. Furán néztem rá, mert nem értettem, mit is akart közölni velem ezzel a mondatával, egészen addig míg fel nem állt. Lassu léptekben megkerülte az asztalt, majd megállt előttem és megfogta a kezeimet. Abban a pillanatban, úgy éreztem mintha áramütés ért volna, valamint a hasamban is ezer meg ezer pillangó kezdett el fel-alá repdesni. De a nagyja csak ezután jött... amikor felhúzott a székről, ahol eddig ültem, majd két keze közé fogva az arcomon csókolt meg, az eddigieknél is sokkal több szenvedéllyel. Képtelen voltam nem visszacsókolni, hiszen egész végig csak erre vágytam.. kezeimmel szőke fürtjeibe túrva húztam közelebb magamhoz, hogy még véletlenül se szakítsa meg a csókot, nem mintha akarta volna. Ebben a csókban minden benne volt, amire vágytam.. hirtelen minden közös emlékünk újra felelevenedett bennem, minden olyan volt, mintha az elmúlt pár év meg sem történt volna.. és mi mindvégig együtt lettünk volna.

Elmosolyodtam amikor ujjait összefűzte az enyémekkel, minden egyes érintése egy perc volt a mennyországban.
-Én is így gondoltam. -kuncogtam- Bár gondolom rajtunk kívül még lesz ott egy pár vámpír aki a jelmezéhez igazítja a tetteit. Szóval kreatívnak kell lennünk ha nem akarunk úgy kinézni mint a többiek. -forgattam meg a szemeimet és a mutatóujjamat végighúztam a mellkasán.

Elvigyorodtam, és összefűztem ujjaimat az ő ujjaival, közben szorosan magamhoz húzva, hogy senki ne hallja, miről is beszélünk - Tudod drágám... akkor ideje lenne venni magunknak valami jelmezt. Mert én... azért elmegyek, hogy néhány nyakba beleharapjak... - vigyorogtam, a csípőjét simogatva. - De persze csak ha te is társulsz az akcióhoz - kacsintottam rá.

Élveztem a pillanatot ameddig csókolt és közelebb vont magához. Senkinél nem volt meg az a kis plusz amit mindig hiányoltam egy férfiből, de nála megvolt és ez nagyon is tetszett.
-Hát..lehet, hogy benézek. -vontam egyet a vállamon mosolyogva- De persze ha te elmész én is ott leszek. Persze csak ha nem bánod. -nyomtam egy gyors puszit az ajkaira, majd ravaszkásan mosolyogtam rá.

Sophie

Elmosolyodtam, ahogy éreztem, hogyan reagál a csókomra. Finoman a tarkójához nyúltam, így ízlelve mézédes ajkait. Most még Kate-et is feledtette velem ez az élmény, és úgy éreztem, Sophie-ban ott a másik felem. Kate az ellentétem volt. Ezért is szerettem őt. De Sophie... ő más... ő olyan, mint én. És ez nagyon is vonzz hozzá.
- Te tervezel elmenni arra a horror bulira? - cirógattam arcát.

Szinte nem is figyeltem fel rá mikor a pincér kihozta az italainkat. Most valahogy már cseppet sem érdekelt a kávém. Katie rezdüléseit figyeltem, szinte árgus szemekkel.
- Emlékszem - bólintottam, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Hát lehet azt elfelejteni? Bármit megnéznék hogy cserébe órákig ülhessek egy sötét szobában kettesben Vele! - Eszemben sincs meghátrálni, efelől biztosíthatlak, mindenképp megnézzük őket, jövő karácsonyig nem utazom sehova, ha rajtam múlik, szóval bármelyik estém a tiéd - mondtam nagy komolyan. Habár sokkal inkább mondtam volna szívesen hogy MINDEN estém az Övé, de az még túl... erős lett volna tán.
Legalábbis a nagy-nagy kérdésig, azaz annak válaszának elhangzásáig biztosan.
Úgy bámultam Őt, várva a válaszát, mintha a kivégzőosztag tűzparancsára várnék. És Ő fogta a puskát. Vártam, hogy most vagy kiadja a parancsot és lőnek, vagy kiadja a parancsot, és nem lőnek, hanem kiszabadulok. Ez bármilyen drámainak is hatott, a fejemben, valóban így is éreztem. Őiránta, mindig is így éreztem. Biztos voltam benne, hogy ha Róla lenne szó, kérdés nélkül megtenném ami a mondásban áll. Ha a barátaim leugranak egy hídról, ugrok én is utánuk, nem lenne kérdés, ha Katie-ről lenne szó. Őérte, akármit!
- Igazából hetek óta kerülgetem - feleltem, de aztán csak nem szóltam többet, hallgattam Őt. Néztem azt a gyönyörű arcát, a szemeit... nem tudtam nem nézni a kívánatos ajkait, ahogy magyarázza a szituációt... és bármennyire is figyeltem, első pillanatban nem tudtam... hogy most akkor vajon tényleg? Nem akart leesni, hogy ez most mit jelent... egy pillanatig, vagy talán kettőig is, csak ültem ott és bámultam Rá.
De aztán végül kattant hogy ez egy igen akar lenni... ami... hirtelen nem engedte tovább hogy ésszerű és óvatos legyek, hogy vigyázzak, nehogy olyat tegyek amivel elvesztem ezt a kicsit is köztünk. Mert ez mást jelentett... azt, hogy van esélyem...
- Akkor most ne vágj hozzám semmit ezért... - mondtam a tőlem telhető leghiggadtabb hangon, és felkeltem, megkerültem szép lassan az asztalt, majd megállva Katie mellett, hogy megfogjam a kezeit. Felhúztam finoman ültéből, és arcát két kezembe fogva, megcsókoltam.

Elmosolyodtam a megjegyzésére, és egy darabig azon töprengtem, mi lenne a tökéletes válasz, amivel előállhatnék. Döntésemben a pincérfiú is besegített, mikor kihozta a kávéinkat. Már ha az enyémet lehet egyáltalán annak nevezni.. de kit érdekel, imádom a tejes kávét.
- Persze, hogy akarok - csúszott ki végül a számon, miután a pincér távozott. És ekkor sejtettem, hogy mi fog következni... az őszinteség pillanata, amit ha lehetne inkább elkerülnék, vagy jobb túlesni rajta? - Különben is vettünk két dvd-t emlékszel? - jutott eszembe az ünnepek előtti találkánk. - Ugye nem akarsz meghátrálni?? - néztem rá bizakodóan.
Aztán amikor feltette a nagy kérdés, én egy pillanatra komoly gondolkodóba estem. Most meg mit feleljek? Valljak színt, vagy váltsak témát? - Hát, te sem kerülgeted a forró kását - fojtottam nevetésbe a zavaromat. - Ez elég bonyolult... - kezdtem elakadva lesütött fejjel. - Egyfelől ott vannak azok a régi szép emlékek, amelyek folyton eszembe juttassák, milyen boldog is voltam anno.. ugyanakkor egy vészcsengő mindig eszembe juttassa a szakításunk okát is... amúgy feltünt, hogy minél többet agyalok a dolgon, annál inkább egyértelművé válik a válasz. - Itt felnéztem rá, remélve, hogy leesik neki a tantusz és nem kell kimondanom az "igen"-t.

-Ne is beszéljünk róla mert teljesen kikészít, hogy miatta kerülték ilyen helyzetbe. -fintorodtam el.
-Akkor jó. -mosolyodtam el halványan és amikor egyik keze a combomra csúszott szinte az egész arcom felderült. Az még csak tetézte a dolgokat, hogy ajkait ismét megérezhettem a sajátjaimon.

Sophie

- Valahogy úgy. Akkora egy gerinctelen, undorító kis féreg, hogy lassan már nem lesz rá megfelelő szó. - sóhajtottam szánakozva és borzalmaskodva. Nem mintha én olyan kis ártatlanka lennék, de az a férfi éppen elveszi az életét másoknak. A megszokott életüket.
- Mindegy, nem akarok róla beszélni. Miattad jöttem most ide. Csak veled akarok foglalkozni. - csúszott az egyik kezem a combjára, ajkaimmal pedig kedvesen, becézve csókoltam meg.

Örömmel láttam a mosolyát, mikor viszonozta az enyémet, viszont kissé elszontyolodtam, mikor arcán átsuhant valami különös, mintha vívódna. Mint aki megbánta hogy kimutatott valamit. Én pedig csak remélhettem hogy nem azt, hogy én és ő itt vagyunk kvázi kettesben.
- Hát, én nem vagyok a barátnőd - szerencsére - de remélem azért velem is akarsz majd... pótolni, az elmulasztott időből - mondtam ki, egyszer megköszörülve közben a torkom. Igen, igaz, most simán leleplezem magam, hogy szeretnék vele lenni, ám de... nem is tudom, talán most jöttem rá, hogy fecsérlem itt az időt arra hogy úgy tegyek mintha nem akarnám, közben pedig másra sem tudok gondolni, csak Rá.
- Mond Katie, érzel még irántam valamit? Ami komolyabb mint a barátság? - kérdeztem meg kerek-perec, gondolván... hogy ha őszintén felel, akkor most minden eldőlhet. Hogy mi lehet még köztünk, vagy mi az ami már soha...