- Még szép, hogy anya szépségét örököltem, hogy néztem volna ki, mondjuk apa borostájával a pofimon? - nem bírtam ki nevetés nélkül, pedig nagyon nem vagyok azon helyzet magaslatán, amikor is minden percem vidámságról szólna. Tudtam, nem halogathatom tovább ezt a beszélgetést, ami számomra megint csak hosszú órák kezdetét jelenti a bátyámmal. Nem tehetek róla, mindig vonzom a veszélyt, és bele is keveredek. Nem igazán volt még példa arra, hogy kimásszak belőle. Vagy egyáltalán ne is gondolkodjak ezen. - Egyszerűen csak megtettem, amit akkor csak gondoltam, de kitört belőlem valami - próbáltam húzni valami idióta szöveggel, de inkább rátérek a lényegre. - Pár hete egy vakmerő vadász megpróbált megölni engem, egy kést találtam nála, én pedig könnyedén megfenyegettem azzal, megölöm a feleségét, ha nem segít olykor nekem egy-két dolognál - gyorsan hebegtem-habogtam, azt sem tudom, hogy egyáltalán memorizálta -e ezt már, mert még egyszer elmondani nem fogom. - ... de lehet, hogy meg sem próbált engem meggyilkolni, csak tényleg utánam jött azzal a hülye papírral, amit az asztalon hagytam - semmiféle bűnbánó arckifejezésem nem volt, de azért persze, hallható volt, hogy motoszkál a fejemben valami, ami mégis erre utal. - Kezdek megőrülni, azt hiszem - ejtettem ki ezt még a végén, és közben fel-felnéztem Hayden-re, mintha várnék tőle lecseszést, vagy bármit.
Amikor Trishről volt szó - állt akár előttem vagy akár tizenöt mérfölddel arrébb -, mindig hegyeztem a fülem. Tettem mindezt azért, mert ez a boszorkány az egyik legravaszabb azok közül, akiket valaha is megismertem. Mikor fel kellett támasztani -történetesen pont Dorothea miatt, aki mily' csodás, a városban van (bár az még nagyobb csoda, hogy élve megúszta)-, nem vártam meg azt, hogy megjelenjen, kerítettem mást. Lamia-t. Akit azóta szintúgy elnyelt a föld. De az én életem is zajlik... talán majd egyszer megint hálaajándékot viszek neki. A magam... elég sajátos módján. - Meglep. Te mindig olyanba teszed a kezed, amibe nem kellene, és amiből nehéz kiszedni. - forgattam meg szemeimet, majd egy mozdulattal levettem magamról a napszemüveget, és végigmértem őt így is. - Szerencséd, hogy anyánk szépségét örökölted. - mosolyodtam el végül, hiszen ez elég volt ahhoz, hogy lenyűgözzön. Annak ellenére, hogy a gyermekkorunk másból sem állt, mint a szüleink veszekedéséből. Apám még nagyobb nőcsábász volt, mint ami én valaha is lehettem. De eljött a pillanat, mikor a szőr is felállt a hátamon szavai miatt. - Mibe sikerült keveredned? - kérdeztem lemondó sóhajjal, miközben próbáltam nem a legrosszabbra gondolni. - Ha már így a mézesmadzag után elhinted, hogy mégis van valami, nyilván jobb tudnom róla, nem?
Minden titokra fény derül előbb-utóbb és jobb, ha tőled tudja meg, mint ő találja ki, mert talán akkor soha se fog megbocsájtani neked. - néztem komolyan L-re, hiszen tudtam jól, hogy igazam van. Abban se vagyok biztos, hogy meg fogja-e neki bocsájtani, de ha L mondja el neki, akkor nagyobb az esélye, jobban mondva jobbak a kilátások abban az esetben. Szerintem ne feszegesd a határaimat és fogadj el ilyennek, amilyen vagyok. Egy barát ezt tenné és nem megpróbálná kihozni a rosszabbik énjét a másiknak. - néztem rá egy apró mosollyal az arcomon, hiszen pontosan tudom min jár az esze, de tényleg jobb, ha meg se próbálja, hiszen képes lenne utána eltüntetni a bűntudatomat? Persze, hogy nem, akkor meg nem éri mert, utána már élni se akarnék. Nem szeretek ölni és nem is szoktam, maximum csak nagyon ritkán. Pontosan tudom, hogy fura vámpír vagyok, de ha ez valakinek nem tetszik, akkor el lehet menni. Nem kértem senkit se, hogy kényszerből barátkozzon velem, mert nem kell egy hamis barát se, mert inkább vagyok egyedül, mint hamis barátokkal körülvéve. Mindig is szerettem a gyerekeket és sokszor segítettem különböző gyermekszervezeteknek, hiszen pontosan tudtam, hogy nekem talán soha se lehet gyerekem és talán így próbáltam kitölteni azt az űrt, amit ez a gondolat okozott. - Ohh, most már a legjobb barátodnak hívsz? - kérdeztem tőle játékosan, majd pedig visszafordultam a kislányhoz. Döbbenten figyelem a következő eseményeket. Meg akartam állítani L-t, de tudtam jól, ha azt akarom, hogy L ne bántsa az ártatlan kislányt, akkor hagyom tegye a dolgát. Egy pillanatra elmerülök a gondolataim között és tudom jól, hogy soha se igéztem meg egy gyereket se. Szeretnek velem lenni és én pedig szívesen töltöm velük az időmet. Majd pedig L-re pillantok.- Lassan félnem kellene tőled, mert úgy látom kezd a szokásoddá válni az igézés. - mondom neki gúnyosan, majd egy tettetett gondolkozás után folytatom. - Ja, nem kell, mert idősebb vagyok nálad. - mondtam neki egy ártatlan mosollyal az arcomon, de a szavaimmal kicsit piszkáltam őt. Majd hirtelen megszólalt a telefonom. Sietve veszem elő és megnézem az üzenetet rajta. - Nekem most mennem kell, te pedig vigyázz rá és a fagyizás hatásosabb lenne, mint az igézés. -rákacsintok L-re, nyomok egy apró puszit a kislány fejére, majd pedig L arcára és már ott se vagyok. Sietős léptékkel indulok el hazafelé.
Öröm volt számomra, hogy megint összefuthatok a bátyuskámmal, akit rég nem láttam. No, vagyis valami ilyesmi... Tulajdonképpen már magam sem tudom, miért is hívtam őt, tán csak az édes pofiját szerettem volna látni, és dumálgatni vele, mint két jó tesó. Legalábbis egy józan és normális gondolkodású ember így vélekedne egy hasonló találkáról. - Örülök, hogy eljöttél. Hogy vagy? - bájosan mosolyogtam, mint aki komplett idióta, vagy mint, akit agymosás ért volna az elmúlt hetekben. Nem kertelt, azonnal a tárgyra tért. Nos, igen, én így szeretem őt, mert ő legalább nem körülírással kérdez rá valamire, hanem egyszerűen csak kimondja. - Nem csináltam semmit. Kivételesen - mondtam el neki, de nagyon szívesen tennék valamit, amit úgysem bánnék meg, mert lelkiismeretem egyenlő a zéróval. Tovább gondolkodva, kiejtettem a számon valamit, amit nem kellett volna. - Bár... mégiscsak történt valami, ami nem igazán pozitív - harapdálni kezdtem a szám szélét, de azt még rögtön nem mondom el neki, hogy mit titkolok előle hetek óta. Azt rögtön mégsem mondhattam el, hogy egy vadász megakart ölni pár hete, és én pedig lazán megfenyegettem őt azzal, hogy ha nem segít nekem néha, akkor szimplán megölöm a feleségét és a gyerekeit. Túlfűtött gonoszság ez már.
Nem igazán találtam még lehetőséget arra, hogy meglátogassam a húgomat. Mióta a városban vagyunk, összvissz kétszer, ha találkoztunk. De neki is megvan a maga élete. S nekem is. Nem szerencsés keverni a kettőt. Tekintvén hogy nekünk megvan a... közös, beteg múltunk. Ezúttal is ő invitált meg. Nekem lehet, hogy mostanában nem jutott volna eszembe, de ne az vessen rám követ, aki szó nélkül lépett le a városból. A testvéri kapcsolatunk az utóbbi időben minden, csak nem páratlan. Talán ezen ideje lenne változtatnunk. Remélem, hogy sikeres lesz. Nincs hangulatom még a húgomat is elveszíteni. - Itt vagyok, kedvesem. - sóhajtottam fel, majd leültem mellé, és elbámultam abba az irányba, ahonnan jöttem. - Nagyon is érdekel, hogy hirtelen honnan jutott eszedbe a bátyád. Csak nem valami ostobaságot csináltál, Trish? - tértem rögtön a lényegre, nem érdekelve, hogy milyen udvariassági formulákat nevelt belénk anyánk és apánk is. Bárutóbbi aligha volt jelen a gyerekkorunkban. Mindig utazgatott.
A legyintésre azonnal el is hallgattam. Hisz ki vagyok én, hogy tovább magyarázkodjak ha egyszer nem muszáj? A tanáraim sem fogadják örömmel az ilyen kitöréseim pedig aztán nincs mindig igazuk. És nem kamasz lázadásból hanem mert egyszerűen azt hiszik, hogy mi gyerekek hülyék vagyunk. Pedig nem. A kiszedett fadarab után ott is lesimítottam a hajam és már kész is volt a szépítkezésem is. se tükör se fésű… még csak egy táska sincs nálam, csak az irataim a farzsebembe. És lásson csodát a világ… élek. Tudok élni táska nélkül is. Felháborító mi? Egyeseknek tényleg az. De azért az illemet követve bemutatkoztam, ami előtt még elmotyogtam pár mondatott. A visszakérdésére csak elmosolyodtam és némi vidám csillogás kélt íriszeimbe, ahogy feleltem neki. - Képzeld, még olvasom is és nem sminkelek. Felháborító mi, hogy még létezik olyan tini aki nem tölt órákat a fürdőben és nem esik haza részegen tombolva. Magam sem értem, hogy miként is lehet ilyen. Megkéne kövezni vagy egyenesen máglyára küldeni… * A magam humorával, tetetett felháborodással néztem az égre és forgattam meg a szemeim immáron azért jóval vidámabban. Furcsa lehet a hangulat váltásaim. Szókimondó, szégyenlős és félénk egyszerre, miközben meg tudok én beszélni némaságom ellenére. Sőt, még csipkelődni is. De hát ez mind én vagyok… majd ha felnövök talán valamelyiket kinövöm. De egyenlőre én így vagyok jó. Magamnak mindenképp.* - Akkor mért nem teszed? Nem vagy Te öreg… annyira. Mármint… mindegy. – legyintettem magamnak, hogy ne is próbáljam meg megmagyarázni mert csak rosszabb lesz. A mozdulatban viszont legalább annyi finomság és kecsesség volt, mint amennyi vehemencia a gyors tématerelésre. – Szóval, azt akartam mondani, hogy mennék, ha lennének barátaim. Nem rég költöztem ide, az isten háta mögé. A barátaim meg még a közelbe sincsenek. Csak a nagyim… de hát… aranyos öreglány, de szerintem leragadt valahol az ezerhatszázas években pedig csak 67 éves. De ha tudsz nyitva valami helyet megihatunk valamit… * Természetesen a magam részéről valami üdítőre gondoltam. Soha nem ittam még alkoholt és nem is akarom tudni, hogy mi sülne ki belőle. Íriszeim ártatlan csillogása pedig teljes mértékben elárulhatta ezt a nőnek. - A srácok amugy is a Temetőbe vannak és ostoba történeteket mesélnek egymásnak. Ami még a mítoszoktól is eltér, pedig azok sem valóságosak. Vérfarkasokról meg ilyen lényekről... - Vontam meg a vállaim és valahol elkeserített, hogy még a legendákat, mítoszokat is elferdítik pedig ha csak egy kicsit is olvasnának nem beszélnének annyi baromságot... Engem vonzott minden olyan könyv, amikbe ilyenek voltak. De még én is tudom, hogy nem igazak de még úgy ahogy reálisak is volnának. De így... elveszik még az életkedvem is a társaim.
Szavakkal nem is lehetne papírra írni, hogy milyen vigyor jelent meg ajkaimon, mikor szemtelenül, szinte reflexből visszaszólt nekem. Nem bántam, hiszen lényegében nem volt annyira sértő, s rólam a sértés is könnyedén lepereg, ha arról esne szó. Ekkor felült, és tekintetéből nem tudtam volna kiolvasni, hogy mit is szeretne valójában csinálni... vagy mondani. A bocsánatkérő szavai is arról árulkodnak, hogy némiképpen össze van zavarodva, és nem tudja, mit mondhat és mit nem. Szerencsém lenne? Egy ilyen kis zavarodott lányka a hétköznapokban is iylen lehet. S az számomra pont kedvező lenne. - Nincs szükség magyarázkodásra! - emeltem fel a kezem, és egyszerűen legyintettem egyet. NEm szerettem az efféle mondatokat hallgatni, és jobbnak láttam, ha ennyivel belé is fojtom az esetleges további magyarázkodást. Megközelítettem őt, és kezemmel odanyúltam, hogy az utolsó bennragadt fadarabot is kihalásszam dús hajkoronájából. - Egy olyan kamaszlány, aki egyedüllétre vágyik.. ahelyett, hogy menne szórakozni. Mondd, a fejedre ejtettek? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Ha jól tudom, a fiatalok ebben a korban jószerével átbulizzák a fél életüket, hogy felnőttként nagyszájjal magyarázhassák, hogy milyen mintagyerekek voltak. Persze! Mert nem fognak emlékezni a részegen töltött órákra. - A nevem Charity. - tettem aztán hozzá a mondanivalómhoz, majd kihúztam magam, és ismét elmosolyodtam. - Hogy miért vagyok itt? Nos.... - túrtam bele selymes hajamba. - Talán pontosan azért, amiért Te. Ki akartam... kapcsolódni... egy olyan helyen, ahol nincs senki. - billent oldalra a fejem. - De ha a helyedben lennék.. nem itt szöszmötölnék... hanem a barátaimmal mulatnék. - vontam egyert a vállamon. Bemelegítés. Nem támadom be rögtön.
Csak néztem és némán, csendesen vártam a reggelt. Mintha azzal minden megoldódna… lehunyva szemeim folyton csak egyetlen kívánságot hajtogattam magamba; Bárcsak álmodnék. Igen, más szó nem lehet erre… Mamiék nem haltak meg, Apa nem hagyott el bánatában és passzolt le a nagyinak. Semmi, semmi nem valóság csak és kizárólag egy rémes álom. Öcsém mindjárt beront és az ágyamra huppanva közli, hogy velem alszik és megkér, hogy olvassak neki esti mesét. Néha nyomasztó volt és sokszor teher, de imádtam a kis só zsákot. Emlékeimbe elmerülve most is egy halovány mosoly kúszott az arcomra, mint annyiszor amikor rám mosolygott és persze egy női hang a tudatomba, ami a jelenből jön. - Ahogy hallom, nem én vagyok az egyetlen… - válaszoltam reflexből, mint akinek kötelező lett volna. Szinte még fel sem fogtam, hogy mit is mondtam mikor kinyitottam világoskék szemeim és felpislogtam a nőre. Hirtelen ültem fel és arcomra kiült a zavarodottságom, hogy lesütöttem a szemem. Szégyelltem magam oktondi megszólalásomért.* - Bocsánat, nem úgy értettem… vagyis… igen, de nem akartam… én… szóval… * Makogtam mint egy hülye. Csodás. Már nem csak szemtelennek látszom, hanem ostobának is és elesettnek. Ami valahol azért még igaz is. Felálltam és leporolva magam túrtam a hajamba, hogy a faleveleket és egyéb beleragadt koszt kifésüljek az ujjaimmal.* - Egyedül akartam lenni és itt sosincs senki mert szem előtt van. Te miért vagy itt? Ó, bocsánat. Isabella Marie Collins a nevem. – nyújtottam a kezem a nő felé, immáron kissé barátságosabban, mint amilyen az első megszólalásom volt.*
Szerettem az efféle helyeket. Csupán azért is, mert emlékeztetett arra, honnan indultam, és hogyan. Michail úgy bukkant fel az életemben annak idején, mint valami járvány, mely felüti fejét, és úgy ragadott magával. A mai napig nem emlékszem vámpírrá válásom körülményeire. Őszi nap volt... tábortűz... ostobaság talán. Ő ott volt. És tudom, hogy tud mindenről, ő emlékszik! Mégsem akarja felvállalni! Mindig hárította a felelősséget. Annyi bizonyos, hogy nem teszi össze a két kezét azért, amiért létrehozott engem, hiszen bármelyik irányból is próbálom megközelíteni mai önmagamat... számára talán több kihívást rejtett az ártatlan, esedező kislány, aki félt férfiak szemébe nézni, megvetette az út szélén álló kurvákat, és elpirult, ha egy férfi csak hozzászólt, legyen az akár annyi, hogy melegítsem meg a kávéját. Toronto már a múltté. Jó ideje elhagytam Kanadát, és letelepedtem itt. Hogy miért? Hát Michail miatt! Azt hitte, hogy vámpírrá tehet, és én csak úgy egyedül ott maradok az isten háta mögött, kontrolálhatatlan éhséggel? Ha igen, ostobább, mint gondoltam. Hiszen ha Michailt egy bizonyos tulajdonsággal nem lehet egy lapon említeni, az az ostobaság. Rafinált ördög. Remekül tud titkot tartani. És remekül tud ellenállni is! Egy hangra lettem figyelmes, miközben egy padon ücsörögtem. Egy hang, mely valamiféle rímelő mondókát hajtogatott, és erre fel kellett emelnem a fejemet. Azt hiszem, a vacsora megérkezett! Felálltam és a hang irányába fordultam. A lábaim megindultak, és talán húsz métert kellettmegtennem ahhoz, hogy találkozzam a hang tulajdonosával. - Nocsak... egy ilyen kislány egy ilyen késő estén? - jelent meg ravasz vigyor ajkaimon.
M éghogy bezárkózott meg magamnak való. Nem ismernek ezek, csak látnak. Mégis mit várnak? Hogy azonnal majd a nyakukba ugrok és örvendezek? Jó, hát nem azonnal, hisz már eltelt egy fél év és hát… de akkor is!!! Nekem igen is jó kedvem van mindig és beszélgetek, sokat. Rengeteget. De tehetek én arról, hogy nem tartozom az Ő súlycsoportjukba. Átkozott iskola és átkozott vidék! Mert ez az, nem más! Morgolódtam magamba mint akinek kötelező, miközben zsebre tett kézzel rugdostam a köveket. Most se volt rajtam más, mint egy farmer és egy kicsit bő felső. Sosem a külsőmért szerettek, most sem az miatt fognak. Jó a humorom, kis lökött vagyok. De nem, itt az isten háta mögött ez nem elég. Hát már pedig nem leszek középpontba már csak azért sem! Nem szeretek itt lakni, nincsenek itt a barátaim sem. De azt hiszem, ez valami tini betegség, hogy nem szeretünk kiszakadni a közegből, amit megszoktunk. Nekem sem megy könnyen. Hisz ahelyett, hogy most is az iskolatársaimmal buliznék a temető egy eldugott szegletében ahol kedvükre ihatnak és drogozhatnak, én itt sétálgatok egyedül. Éjjel, mikor a normális emberek alszanak. Mint a nagymamám is. Szerencse, hogy nagyot hal szegény, különben tuti felriadt volna a robajra. Jah igen, leestem a fáról amikor kimásztam az ablakon. [color:8ba4=ff1493]- Egy, meg érett a meggy… Kettő, csipke bokor vesző – rúgtam bele minden egyes számnál újra és újra ugyan abba a köbe, ami után futottam, csak azért, hogy tovább rúghassam. – [color:8ba4=ff1493]Három, Te vagy az én párom… Nah jah, meg a menykű és Pokol az kell még nekem, nem pár. *Morogtam egy kört, de már nem mentem a kő után csak leültem annak hűlt helyére. Igen, van barátom. Ott ahol laktam… vagyis csak volt. Ki hallott már még olyat, hogy ilyen fiatalon várunk egymásra? Hát én igen, csak épp nem hittem el. Ennyire még én sem vagyok naiv… azt hiszem. Bár szívem egy eldugott szegletében arról álmodozom, hogy igaz minden szava és nem fektette meg az első lányt, aki útba jött. Már pedig épp ésszel tudom, hogy ez történt. Hisz én is csak kihívást jelentettem neki… de így, hogy nem vagyok ott… a fene sem tudja. Csak a csendet akartam… és elmerülve benne el is terültem a földön, hogy az eget kémleljem és a holdat mely pár nap múlva beteljesedik. *
Szinte semmit nem utálok annál jobban, ha valaki beleront a tökéletes külsőmbe. Összekócolja a hajam.. annak ellenére is hogy tudja milyen vagyok. Szúrós tekintettel nézek rá, majd igazítgatni kezdem. - Nem fogja megtudni. - Vállat rántok, s a lehető legnagyobb közömbösséggel jelentem ki. Természetesen izgat a dolog, hogy mi lesz ha, de ennyire nem szeretek előre gondolkodni, pedig néha nem ártana. Ahogy gondolkodni sem a tetteim előtt. A nem régi tettére pedig nem reagálok semmit, bár valószínűleg ha én teszem ezt, egy újabb fenyegetést kapok.. nem értem mire jó a folyamatos szájalás ha tettekig nem mer fajulni. - És még kérdezed is? - Mosolyodom el a szokásos gúnyos módon. Amióta itt vagyunk, amióta találkoztunk szinte folyamatosan csak fenyeget, hogy ezt meg azt fogja tenni velem, a barátjával. Persze, több mint valószínűleg bennem van a baj.. de idegesít az aminek mutatja magát. Egy vámpír legyen vámpír.. késztetést érzek rá hogy kihozzam belőle, még ha ez a biztonságom kárára is megy, esetleg a barátságunkra. Véleményem szerint semmilyen kapcsolat nem tart örökké. Talán ezért is viselkedem így mindenkivel. Megkímélem magam ezektől a felesleges dolgoktól. Elégedetten mosolygok a válasza után, és figyelem azt ahogy bánik a kislánnyal. Akaratlanul is megenyhül a szívem.. legalábbis, egy másodpercre. Annyira tudja hogy álljon hozzá, hogy mit tegyen vele hogy irigység fog el. De, nem fogok tanácsokat kérni ez illetően. Valószínűleg az is közrejátszik hogy ilyen gyerekes személyisége van. - Nocsak. Még a legjobb barátom sem bír kiigazodni rajtam? - Zsebre teszem kezemet, s igyekszem meglepődve feltenni kérdésem, pedig közel sincs így. Teljesen érthető ha Shanna nem ért meg.. oly sok ideje nem láttuk egymást, ráadásul néha én sem tudok kiigazodni saját magamon. Azt teszem, amit az adott pillanatban jónak látok. Igaza van a Shannanak. Érzem a kislány egyre szaporábban verő szívét, s láthatóan a levegőt is gyorsabban veszi a normálisnál. Shannara pillantok, majd a kislányra és a vállánál fogva egy pillanat alatt leguggolok elé s mélyen a szemébe nézve megigézem őt. - Ne félj tőlünk. Bármi is történik..maradj nyugodt. - Igyekszem a lehető legkedvesebben, gyengébben bánni vele. Nem hiányzik hogy elkezdjen esetlegesen sikítani, vagy bármi olyat tegyen amivel felkeltené a figyelmet ránk. Nem mintha bánnám hogy megigéztem őt, de látszólag kezd szokásommá válni hogy az olyan embereket, akik kedvesek számomra megigézem. - Erre már nem hivatkozhatsz, barátom. - Felnézek rá, s rákacsintok majd lassan felállok a kislánytól. Nem tudom mire várok.. simán megtehetném, megtehettem volna mindezek ellenére is hogy kielégítem étvágyamat, de mégsem teszem. Talán még ha mélyen magamban is, de félek Shanna elvesztésétől. - Mi az? Ugye nem várod el tőlem hogy normális ember módjára elmenjünk fagyizgatni? - Vállat rántok, s a nézése miatt kérdőre vonom őt. A kislánynak biztos tetszene a fagyi, de.. az bezzeg senkit nem érdekel hogy én mit akarok.
Nem bírtam már egy helyben ülni így gondoltam elindulok kávérét. Elegem van abból, hogy sehol nem találom meg már a proffot. Hiába találkoztam az unoka öcsével, ha egyáltalán nem képes semmilyen infóval szolgálni a drága nagybácsiról. Mintha csak egy szellemet kergetnék. Megvettem a kávémat és leültem egy padra. Egy fekete hajú csajt pillantottam meg aki kétségbe esetten nézett hol jobbra, hol balra. - szia!- mondtam barátságosan. Embernek tűnik, aki riadt, talán bántották vagy őt is megigézték, de miért gondolok mindig valami természet felettire?
Mondtam egy szóval is, hogy sajnállak? - kérdeztem vissza kicsit gúnyosan, majd pedig összekócoltam a haját, mert tudtam jól, hogy ez még inkább idegesíti őt, mint a válaszom. - Inkább azt a lányt sajnálom, mert biztosan ki fog akadni, ha megtudja. - mondtam neki komolyan, hiszen L magának kereste a bajt. Nem hiszem, hogy a lány kérte meg arra, hogy igézze meg. Nem olyannak tűnik, bár nem ismerem a lányt, csak kicsikét. L nem éppen beszél róla, de ez érthető, hiszen soha se volt az a személy, aki könnyen szeretne valamit vagy utána a szerelméről beszélni. Nem vagyok ártatlan? Mármint pontosan mire is gondolsz? - kérdeztem tőle kicsit nevetve és közben őt figyeltem. Az tény, hogy soha se voltam angyal, s én ezt soha se mondtam se neki, se másnak. Egyszerűen csak emberibb maradtam még vámpírként is. Akár mennyire is fura, nem akartam gyilkoló gép lenni, vagy kihasználni a vámpír adta lehetőségeimet. Csak élni szerettem volna az életemet és segíteni azoknak, akik segítségre szorulnak. Persze engem is fel lehet húzni, de akkor se tépem le a másik fejét vagy ilyen, egyszerűen csak beszólok és fenyegetőzök, mint az emberek. Szóval nem is értem, hogy mi a baja, hiszen ő az aki kötözködni kezdet, akkor pedig viselje a következményeit. Téged és a te agyament gondolat menetedet. - mondtam neki gúnyosan, majd magamhoz öleltem a pinduri kislányt és adtam egy puszit a fejére. Nem akartam, hogy megszökjön vagy éljen és szemmel láthatóan már nem is félt tőlem. Mosolyogva figyeltem őt, majd amikor láttam, hogy L mit csinál, akkor megforgattam a szememet. - Ezt most te se gondolhatod komolyan. - mondtam neki rezzenéstelen arccal és még a fejemet is megráztam hozzá. Nem választok egyet és jobban teszed, ha te se választasz egyet se, hiszen már így is csoda történt, hogy egy kislány nem menekül el tőled. Tényleg el akarod ijeszteni őt? - kérdeztem L-től komolyan és közben végig őt figyeltem. Hallottam a kislány szapora légzését, de ő rendben volt, csak nem értette, hogy miről is beszélünk. ઈ Zene ઈ Note ઈ Words
Csak tudnám hogy miért vár el tőlem bármit is, ha ő sem képes velem megosztani semmit sem. Számomra ez így megy.. valamit, valamiért. Én pedig nem vagyok hajlandó bármit is mondani szívem választottjáról. Egyszerűen nekem ez az egész, hogy róla kell beszélnem kényelmetlenül érint, és nem igaz nem érti meg hogy fáj róla beszélnem. Láthatná, ha annyira jó barát. - És ha megtettem? Nem kértem se a sajnálatodat, se semmid, ez a dolog.. csak engem érint, és őt. - Sajnálom én is azt, hogy megtettem, illetve fogalmam sincs legközelebb hogy nézek Kendra szemébe, de amennyire látni akarom őt annyira félek is a legközelebbi találkozástól. Ráadásul, most pont nem hiányzik Shanna agymosása sem, hogy úristen, mekkora hülyeséget csináltam mert én is tisztában vagyok vele. Ahogy azzal is, hogy olyan vagyok jelen pillanatban mint egy hisztis kislány, akinek épp megjött. Fenyeget.. de nem is vártam mást. Önelégülten mosolygom hallgatva őt, az idők során nem csak én változtam láthatóan, ő is. Vagy, ez csak azért tűnik így, mert régebben nem csináltam ilyeneket, nem másztam bele az intimszférájába. - Tudod.. rájöttem valamire. Nem is vagy te olyan ártatlan, mint aminek beállítod magad. - Mondhat bármit a véleményemet már nem fogja tudni megváltoztatni. Teszi itt a kis angyalt, de mire valók a barátok? Megmutatta valós arcát. Nem régiben még falhoz nyom, most fenyeget.. miben is jobb nálam? Diétára fogja magát? Szándékosan gyengíti magát? Én nem akadályozom meg.. csinál amit akar, de ezt kérlek.. önkínzásnak nevezik. Ha már él, ennyi időt adott neki a sors nem ártana kiélvezni azt. - Mi ez a meglepett nézés? - Értetlenkedek, s felhúzom szemöldököm. A kislányhoz sétálok, majd oda tessékelem Shanna mellé, s eléjük helyezve magam méregetem őket, kezeimmel követem a levegőben körvonalaikat. - Még mindig nem érted, drága barátom? - Kezeimet hátra kulcsolva nézek rájuk felváltva. Fogalmam sincs mire gondolhat, de szerintem nagyon nem egyre gondolunk. Shanna teljesen olyan mint egy kislány.. kinézetre, persze. Még is hogy vonzódhatnék hozzá? Félmosolyra húzom számat láttán Shanna hogy kezeli a kislányt. Ő az, aki mindig is értett hozzájuk, bár eddig nem zavart, utáltam a kölyköket. De ez a kislány.. nem tudom, valamit megindított bennem.. és irigykedem rá. - Rólam. Gátlástalanul..megmutathatom. Csak válassz. - Nézek körbe a tömérdek embereken, bár kétlem hogy beleegyezne, esetleg kapok még egy újabb fenyítést.. de nem hiszem hogy nem csábítja ez a dolog.
Utazgattam, megjártam Vegast is, ahol kis szerencsével nyertem többször is, aminek nagyon örültem. Azt pedig már senkinek sem kell megtudnia, hogy volt abban a szerencsében egy icuripicuri mágia, varázslat... Nos, igen, ez van, ha az ember lánya egy boszi. Én pedig aztán csöppet sem bánom ezt, mert a gonoszság, mely bennem lakozik, sosem távozik, még akkor sem, ha haldokolva feküdnék egy sikátorban. Igazán csak akkor lettem lelkes rajongója a mágia azon felének, amely nem a jó irányába mozog, mikor Haydennel történt az, ami történt. Most viszont az egyetlenegy dolog érdekel, hogy láthassam őt. Már írtam neki egy üzenetet a találka helyével, és remélhetőleg nem fog késlekedni, nem szeretem, ha valaki késleltet, még ha az az illető az egyetlen testvérem. A főtér szép, a parkosított-füvesített rész pedig tetszetős is. Jól ki van építve, és a padokra sem lehet panasz. Végigszemléltem az egész hely minden apró négyzetcentiméterjét, mert időm bőven volt erre is. Az emberek jöttek-mentek, kézen fogva s átölelkezve, de még ez sem nagyon enyhíti meg az én szívem-lelkem. - Itt van az én drága bátyám - lelkendezve szólaltam meg, mikor felbukkant a közelemben Hayden.
Láttam rajta, hogy valami nem stimmel. A reakciója annyira másabb volt, mint amire számítottam, olyan volt ez az egész, mintha valami rosszat tett volna. Az elmondása szerinte a lány még élt, de azt is nehezen hiszem el, hogy mondjuk megtámadta. Bár az is biztos, hogy ne éppen barátian indulhatott az egész kapcsolatuk, de nagyon is kíváncsi voltam, hogy ki lehet ez a lány, aki elcsavarta a fejét. Vajon mit tehetett, ami ennyire fáj neki... - Mond, hogy nem igézted meg őt. - néztem rá döbbentem és szúrósan, hiszen ennél ostobább dolgot nem is tehetett volna, mint megigézi azt akit szeret. Mondják ha tényleg szeretik egymást, akkor van esély arra, hogy megbocsájt neki, de nem lennék ott amikor a farkaska rájön. Megforgattam a szemeimet ismét arra amit mondott. Nem értettem, hogy miért érdekli az én magán életem, mert abba tuti nem akarok egyelőre senkit se beavatni, hiszen nem akarom, hogy Nate-nek baja essen miattam. Túl sokat éltem már és túl sok mindent tettem már, így biztosan vannak nekem is rossz akaróim.. valószínűleg nem is egy. A következő tette egyáltalán nem tetszik, de egy darabig szó nélkül tűrtem az egészet.- Még egy ilyet csinálsz és megtanulod, hogy ne szórakozz velem. - mondtam neki komolyan, mert ez már több volt, mint amit megengedhet magának. A barátom, de ezt még egy barátomnak se engedném meg, hogy ennyire az arcomba másszon és szemmel láthatóan még élvezi is. Csak saját magadnak köszönheted, hiszen saját magad alatt vágod a fát. -mondtam neki gondolkozás nélkül és figyeltem őt. Nem tetszett az, hogy ennyire magabiztos. Biztos voltam abban, hogy élvezi ezt az egész helyzetet és direkt csinálja, ezért se bántottam még annyira. Egyszerűen csak figyelmeztetni próbáltam őt, ahogyan ő engem. Hasonlítunk? - néztem rá kíváncsian, majd újra a kislányra pillantottam. Nem értettem, hogy miért mondja ezt L, illetve ismerhetne már annyira, hogy ilyet nem mond nekem. Tudta jól, hogy mindig is szeretettem volna családot és ezt az egy dolgot nagyon nem szerettem a vámpírságban, hogy nem lehet babám, vagy legalábbis én így tudtam. Rólad? - kérdeztem tőle nevetve, majd játékosan megsimogattam a kislány fejét. - Nem foglak bántani, nem kell félned. - mondtam neki kedvesen, majd levettem a dzsekimet és a kislányra terítettem, hogy nehogy megfázzon. Figyeltem L-t és a kislányt. Fura volt ilyennek látni L-t, de legalább jó volt tudni, hogy van benne emberség és tud kedves is lenni. Viszont ott volt az a tény is, hogy éhes és fogalmam sem volt, hogy mekkora az önuralma. Körbe néztem a hatalmas téren és próbáltam megtalálni a kislány szüleit. ◯ Note: - ◯ Words: 423
Ismerem magam.. s bármennyire is próbálom hitetgetni magam hogy jobb leszek, s lehet most jobb is vagyok mint általában másokkal, de ez csak Shanna ideiglenes hatása. Nem akarom elveszíteni.. de a természetem közbeszól előbb utóbb. Ezért is figyelmeztettem.. örülnék ha jobban belevinne a kis világába, egy része biztos érdekelne is.. de ne tegye. Nem az vagyok aki régen voltam. Kérdésére csak húzom számat, majd egy kisebb fajta mosoly jelenik meg arcomon. Nem túl bizalom gerjesztő, és bő válasz de azt hiszem ezen tettemmel mindent elárultam. A dolgok változtak közöttünk, és jobb ha tartjuk magunkat a mostani.. szinthez. Az ölében pihentetve fejem próbálom figyelmen kívül hagyni kérését. Nem akarok az én elcseszett életemről beszélni, nem akarok magamról beszélni, se Kendráról.. szeretem, de ez nekem csak jobban fáj.. minden pillanatban ahányszor rágondolok kikészít hogy nincs mellettem, kikészít a bűntudat az, amit tettem vele.- Foglalkozz inkább a kis vadászoddal. - Nem túl mély, inkább selymesnek titulálható hangommal morgom le fejét, de annál inkább komolyabban. Majd a válaszára hirtelen mosoly jelenik meg arcomon. Azt hiszem az egyik pontos jelző személyiségemre a hirtelen hangulatváltozás. Szabad kezemmel tarkójához nyúlva húzom le magamhoz a fejét, s mélyen szemébe nézek gúnyosan mosolyogok. - Ez esetben.. a fantáziámra kell bíznom. - Suttogom szinte ajkaira, majd irányába bátorkodom nyalni, de a lányhoz nem érek hozzá. Azt hiszem olyan bátor én sem vagyok, illetve csak szórakozok vele, mindkettőnknek megvan a maga szerelmi élete. Elrántja kezét így oda a támaszom, s egy lökést érezve oldalamon majdnem lefordulok a padról. De, csak majdnem. Morcos fejjel felülök, majd megigazítom hajam és ruházatom is. Nem fordulok felé, de félszemmel irányába tekintek. - Egy olyan barát, aki ezúttal belelökne a bajba. - Szólok be még mindig ugyanolyan morcos fejet vágva a kis magánakciója miatt, bár számíthattam volna rá, így most oda a kis játékom, hogy bosszantsam őt. Bár ahogy saját esetemben megtaláltam nála is azt a pontot, amivel játékszer lenne elérni bármit is. Az pedig hogy így reagált lényegében jó érzéssel is tölt el, hallgatott rám és nem osztja meg velem a kis titkait. Nem is figyelek arra amit Shanna mond, csak figyelem őt és a kislányt felváltva, kezemet felhúzva államhoz támasztom, majd elmosolyodom, s végül Shannara szegezem tekintetem. - Tudod.. hasonlítotok. - Nézek végig a lányon, tetőtől talpig mérve őt célozgatok mind külsejükre, mind alakjukra. Kelletét éreztem megosztani, kicsit csipkelődni. Nincs kedvem jelen pillanatban a lány szüleivel foglalkozni, gondoltam tereljünk. Kislánnyal foglalkozva ahogy hajoltam felé félszemmel figyeltem közbe Shannat is, a fejét amint meglátja mire készülök, láttam rajta nem gondolta volna meg kétszer azt, hogy tettekig fajuljon észhez térítésem. De eszem ágában sem volt bántani ezt a kislányt, egyszerűen vonzott az, úgy éreztem.. meg kell ölelnem. Shanna leül mellénk, majd kérdésére a kislány árnyékomba bújva helyezi magát biztonságba, a felsőmet húzva. Elmosolyodom. - Azt hiszem tart tőled. Példát kéne venned rólam. - Rákacsintva húzom tovább az agyát, bár ezt még én sem gondolom komolyan hogy példát kéne vennie rólam.. mondjuk, egyes részekben nem bánnám. Az éhségem még mindig nem múlt el ezek ellenére sem.
Fura volt ez az egész szituáció, hiszen régen annyira jóban voltunk, illetve nem voltak egymás előtt titkaink, legjobb barátok voltunk. Mondhatni akár olyanok voltunk, mint két testvér, de hirtelen minden megváltozott. Nem hibáztatom semmiért se, hiszen pontosan tudom, hogy mire képes a vámpír élet és az átváltozás is mennyire nehéz, de azt talán soha se fogom neki megbocsájtani, hogy kikapcsolta az érzéseit. Ennél jobban talán semmit se vetette meg jobban, hiszen részben ez a gyengeség jele, de szerencsére éppen időben érkeztem és nehezen is, de sikerült rávennem, hogy visszakapcsolja. Még figyelmeztetsz is? Ennyire megváltoztál Kim? - néztem rá kíváncsian, hiszen melyik ember, lény vallaná be azt, hogy megbízhatatlan? Amúgy se bíztam könnyen senkiben se, hiszen megtanultam már az élettől, hogy nagyon félre lehet ismerni az embereket. Nem akartam újra azt, hogy valakiben megbízok és közben csak azon mesterkedik, hogy hogyan támadjon hátba. Ismertem a múltját majdnem teljesen, de még így se tudtunk bízni egymásban teljesen és ez fura volt. Figyelem ahogyan az ölembe helyezi a fejét. Megforgattam a szememet és legszívesebben lelöktem volna az ölemből. Éreztem az emberek tekintetét magunkon, de nem is figyeltem rájuk. Nem akartam még jobban felhúzni magamat. Megszoktam már, hogy L mindig ennyire lazán veszi a dolgokat, illetve figyelem őt ahogyan a kiszemelt lányról kérdezgetem.- Szinte semmit se tudok és ismersz már annyira, hogy képes vagyok magam is kideríteni a dolgokat. Szóval mit szeretnél, hogy én derítsem ki, vagy mesélsz te? - nézek rá érdeklődve és egy apró mosoly jelenik meg az arcomon, de a következő tette után egyből le is fagy a mosolyom. - Szerintem ahhoz semmi közöd nincsen, hogy én és ő mit csinálunk együtt. -s közben elrántom a kezemet tőle és egy picit meg is lököm úgy, hogy majdnem leesik. Egy grimaszt vágok neki és durcásan pillantok rá. Soha se szerettem, ha valaki a magán életemről kérdezget, főleg hogy se Nate-t, illetve se L-t nem akarom bajba sodorni. Olyan barát, aki már sokszor kihúzott téged a bajból. - mondtam neki komolyan és egy pillanatra se vettem le róla a tekintetemet. Soha se volt könnyű felhúzni és most se fogom hagyni neki, hogy elérje a célját. Nem vagyok egy vérengzős és kegyetlen vámpír se. Emberi maradtam túlzottam és ezen nem hiszem, hogy bármi vagy bárki tudna változtatni, hiszen kb. 700 év alatt se változtam semmit se, de L-t bármikor fenékbe billenteném ahhoz, hogy észhez térjen. Figyeltem amint elindult a kislányhoz és megmenti őt. Résen voltam és ha bármi rosszra készült volna, akkor gondolkodás nélkül állítottam volna le őt. Mosolyogva öleltem magamhoz a kislányt és ekkor még nem is sejtetem, hogy hamarosan ez az álmom,vágyam, hogy anya lehessek valóra fog válni. Mosolyogva engedtem el a kislányt és figyeltem a tündéri megszeppent arcát, majd L-re pillantottam. - Vagy csak nem itt vannak a szülei, hanem mondjuk elszaladt tőlük és most is éppen őt keresik. Egy ilyen aranyos kislányt biztosan keresnek. - mondtam neki határozottan, majd amit ez után tett L.... Nos, igen majdnem ott teremtem és leszedtem a fejét, mert egy pillanatig azt hittem, hogy bántani fogja, de mosolyogva figyeltem, amint megöleli őt. Leültem melléjük és kiszedtem a kislány arcába hullott haját. - Merre vannak a szüleid? - kérdeztem tőle kedvesen. ◯ Note: Nem láttam, hogy írtál ◯ Words: 529
Gondosan vegig hallgatom szavait majd korulnezek. Nincsen most itt senki, meg suep hisz sulibido van. Ilyenkor senki sem maszkal az utcalon illetve nyilvanos helyeken. - Veled akarok lenni Chris. Anno nem voltam ra felkeszulve de most igen. Es en kerlek ra, hov tedd meg. - mondom mikor meggogom a szabad kezet s ujjainlat ossuekulcsolom. - Ugy is elerem hogy atvaltoztass.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 24, 2014 12:15 am
Hidegség futott végig a testemen, amikor ő is viszonozza az én szavaimat. Minden egyes csókját élveztem, és főleg azt, hogy ő is ezt is viszonozta. Minden bajom hirtelen suhant el, de aztán... egy újabb szava törte meg a boldogságomat. - Örökre? - kérdezem tőle olyannyira suttogva, hogy még én magam is alig értettem mit mondtam. Az örökké szót jól értelmeztem, bármennyire is csak utalgatott valamire. Éreztem illatos ajkai leheletét, de azonban ekkor elhúzódtam tőle, de még mindig éreztem melegségét. Nagyokat nyeltem, ugyanis jól tudja, hogy nem akarom vámpírrá változtatni. Az olyan, mintha megölném. Nem lennék rá képes. Érzem, hogy nem. - Nem lehet örökkön örökké, Lexi.- mondom végül, ugyanis jól tudja, hogy annak hatalmas nagy ára van. - Tudom, hogy mire céloztál. Nem foglak átváltoztatni, hiszen... rengeteg olyan vámpír van, aki mindent megadna azért, hogy újból ember legyen, akárcsak te. Ha megtenném, visszafogod sírni, Lexi. Hatalmas nagy felelősséggel jár. Tönkretenne téged.- Suttogom még mindig oly halkan, és csendesen, hogy azt alig hallani még mindig. A szellő szomorú, síró dallamot fújt a fülembe, ugyani s a bodlogságomat azonnal elkobozta Lexi szavai. - Szeretlek, és nem akarom elkövetni azt a hibát, amit még anno megtettem.- Fordulok vissza hozzá, és aranybarna, csupasz vállát simítom végig ujjaimmal. Szeretem őt, de nem kérheti, hogy tegyem tönkre az életét.
Halvanyan elmosolyodtam majd megoleltem ot. Jo erzes volt, hogy szamitok ra. Megcsorrent a telefonom majd felvettem. - A baratnom szulei voltak, mennem kell. Es koszi Eyal. - mosolygok es arcon puszilom.
-Csak nyugodj meg. Nem fog kikapcsolni sajnos az érzésed.-suttogtam, és megfogtam a kezét. -De megoldjuk. Hazamész, veszel egy forró fürdőt, és alszol egyet. Utána pedig kitalálunk valamit reggelinél.-mosolyogtam halványan.
- Ahh, igy mar ertem. - mondom neki nevetve. - Hat... Nem tudom mi legyen, kiakarom kapcsolni, de nem megy. Az erzeseim ossze roppantanak. - mondom neki felefordulva.
Felhivtam Eyalt, hogy talalkozzunk mert szarul voltam elegge. Mikor koszont fele fordultam es meglepodok. Elegge furan nez ki. - Ohm... Megzavartam valamit?
Kezdőlap
◯ Words: 529