Legszívesebben csak kiabáltam volna Esthernek, hogy csináljon valamit, de semmi értelme nem volt, hiszen Klaus fájdalmában ordított, Mikael meg csak úgy, így a szabadulásra koncentráltam, hogy hátha le tudnám ütni azt a szadista barmot, de még mindig nem sikerült, pedig már a nitrát is kiürült a szervezetemből. Miből van ez a kötél?
Addig hagytam abba a rángatózást, míg Mikael elém nem lépett és rá nem nyomta a száját a sajátomra. Elrántottam a fejem, de tisztában voltam azzal, hogy ha hazajutok, akkor minimum három napig kell fertőtlenítenem a számat, hogy ezt kiheverje. Viszont a fenyegetése..nagyon valósnak tűnt és ezek után kezdtem tőle félni. Igen, tényleg féltem...
Láttam, hogy Esther kiszabadítja Klaust, akin látszott, hogy már nincs sok hátra, utána viszont odajött hozzám, hogy az én köteleimet is eloldozza és megkérjen arra, hogy vigyem el egy kriptába a közelbe. Hirtelen azt sem tudtam, hogy miről beszél, de csak bólintottam és rögtön vámpírsebességre kapcsoltam, hogy felnyaláboljam Klaust és rohanva induljak megkeresni azt a kriptát.

Régi kripta a vikingek korából

Láttam Tatia szemeiben, hogy fájt neki, amit lát. Nem Mikael okozta a fájdalmat, hanem... az, ahogyan látta szenvedni Nik-et. Az ő szerelmük... még mindig páratlan.
És mire ezt végiggondoltam, Tatia már el is porzott, Nikkel együtt.
Megkönnyebbültem némileg, de... a szívem eléggé sajgott Mikael szavaitól.

(Régi kripta a vikingek korából)

Régi börtönök
Ismerős terep. Itt már jártam. Tudnom kellene a kiutat. Csak kellene! Tájékozódásban szörnyű vagyok. A lépés is nehezemre esik, lassan vonszolom magam, de a gondolkodás még inkább nehezebb. Hiszen bármerre nézek csak fa, és fa... Homályos minden. Segítségért itt kinek kiáltsak? Veszett ügy. Esetlenül kóboroltam a fák között. Vagy eltévedek úgy, hogy ő sem talál rám, vagy úgy, hogy én magam sem találom a kiutat. Remek. Csak bízni tudtam, hogy a varázserőm kitett magáért, és a bevetett varázslat még hosszú órákon át tart, ő pedig addig fetreng a nyomorúságában. Megérdemli.

(Régi börtön)

Felérve a börtönépületből, szétnéztem, de a sötétben nem láttam nyomát. Viszont a fülem nem volt korlátozva, és az erdő közepén nem sok alak rohangászott. Könnyűszerrel ki lehetett még emberileg is hallani, merre menekül valaki, főleg hogy nem tette épp versenysebességgel.
- Elkaplak ribanc! - kiabáltam utána, hátha bepánikol, és még lassabb lesz, miközben utána eredtem. De én teljes erőmből futottam, így azt hiszem mondhatni hogy nem is nagyon volt rá esélye, hogy megléphessen. Hamarosan meg is láttam, a csillagok fénye adott némi fényt a semmi közepén, így kiszúrtam az alakot a fák közt, és mikor beértem, nemes egyszerűséggel elkaptam hátulról a haját, majd egy fának löktem, de nem hagytam hogy reagáljon, rögtön neki is szorítottam, és szorosan fogtam a nyakát hátulról. Reméltem, hogy lesz időm, míg feleszmél, és a kabátom zsebébe túrtam. Szerencse hogy otthon vámpírszedésre készültem, így kiszedtem egy fecskendőt és leszedve a védőfedést a tűjéről, azonnal Clarissa nyakába is nyomtam azt, minden nemű habozás nélkül. Reméltem, hogy ez már legyengíti annyira hogy ne tudjon varázsolgatni itt nekem.
- És most... visszamegyünk szépen, és visszakapod amit te csináltál az előbb - sziszegtem a fülébe indulatosan, megragadva a karjait, és hátraszorítva a háta mögé, kettőnk közé.

Esetlenül tébláboltam a fehér csapadékkal beborított erdős területen.Az erőm fogyóban, és mint bebizonyosodott, neki több a tartaléka... Mindig több.Elkapott. Ismét.
Maga elé szorított, és érzéketlenül rángatott. Erőtlenül dobáltam magam elé végtagjaimat, többször is megbotlottam, de visszarántott. Fogaimat összeszorítva tűrtem.. ,de minek? Ebből már jól úgysem tudok kijönni. Vagy a halál, vagy a halál.Előbb-utóbb ez vár rám, minek várni vele? Nincs, aki segítséget nyújthatna, nekem meg nincs, ami segíthetne. Így minek folytassam? De talán valami...
Összeestem, de ezúttal nem hagytam, hogy visszarántson, lábamat övébe akasztottam, és rendesen kigáncsoltam, együtt hullottunk a földre. Tudtam, hogy csak pillanataim vannak. Mellkasára kúsztam, összpontosítottam, és véleményem szerint a maradék aprócska erőmet is bevetettem. Több esélyem úgysincs. Arcához kecmeregtem, és apró csókot nyomtam ajkaira. Kezemet pedig homlokára fektettem. Ez lesz itt az összeköttetés. Másodpercek erejéig megbénítja az ellenfelet, míg az adatátadás befejeződik. Visszaidéztem kemény fájdalmas múltam jelentős pillanatait. Szemeink előtt csak képek és hangfoszlányok elevenedtek meg. Többre nem voltam képes... Egy gyerekkori kép, egy kislány, kinek épp most törték össze a szívét, egy kislány, melyet épp most használtak ki, egy kislány, akit épp most gyaláztak meg, és akadályozták meg, hogy bármikor is felnőhessen. Egy kép egy várról, egy börtönnek betudható kis toronyról, egy kép egy cirkuszról, és egy kép vérrel megtelve, szemfogakkal kiegészítve. Végig csak egy hang halk suttogása: Gyere apucihoz! Apuci nem fog bántani!
A kapcsolat megszakadt, én pedig majdnem a lelkem is kileheltem.Nem fogom nyalogatni a sebeimet.... Rúgjon belém, ahogy tetszik, én megtettem mindent. Úgy látszik, mint ember leszerepeltem. Nem is, mint ember, hanem, mint lélek. Mint árva bukott lélek... Nem jelmezbe öltöztem, csak felvettem a lelkemhez illő darabot. Ez vagyok én, semmi több. Az élet elcseszett hulladéka. Itt az idő, hogy végre a föld alá temessenek... Biztos kiérdemlem a nyavalyás sorsom, de legalább most látta! Látta miből lettem, és hogy mivé váltam. Más nem számít, ezután emelt fővel várom a halált. Legördültem róla, és a salakos földön fetrengtem az engem mardosó feneketlen fájdalmamban, és a szégyenben, meg a múltamban. A múltam, mely két év után is idáig elkísért, és úgy tűnik velem marad, míg szemfedőm végleg zárásra csukódik, testemet pedig földzuhatag hinti be. A halál reménye.

Amint úgy éreztem, hogy sikerült jól megragadnom, és a verbéna hatott, nekiláttam hogy visszarángassam magammal a szedett-vedett kis kínzókamránkba, és először úgy is nézett ki hogy minden rendben, hagyja magát, engedelmesen és megadón battyogott előttem. Persze a lábai nem voltak biztosnak nevezhetőek, de én erősen tartottam, állva, és az "úton" előre haladva. Nem finomkodtam vele, nem tekintettem úgy hogy megérdemelné. Nem rajongtam a kis szökevényekért, főleg ha még a hókusz-pókuszkodnak is nekem.
Egy darabig szépen haladtunk, lassabban ugyan mint idefelé, de már nem voltunk messze az épülettől. Láttam a sziluettjeit a távolban a fák közt. Talán épp azért, mert a távolba figyeltem, ért váratlanul, mikor Clarissa újra elesett. Vissza akartam rántani, már automatikusan feszült a karom, hogy visszarántsam majd, de nem számoltam azzal, hogy közben Ő megint cselt vessen. Így aztán amikor a lába az enyémbe akadt "rejtélyes módon", és magával rántott a földre, ahol hátamon terültem el. Alig eszméltem rá hogy a hideg földön terülök el, mikor már mászott is rám, macskaügyességgel, a kis boszorkány. Nem ijedtem meg tőle, de azért a kapcsolás megvolt, hogy le KELL löknöm, mielőtt kitalál valamit. Megragadtam a derekát, hogy lelökjem magamról, de a mozdulat megragadt bennem, amikor hirtelen rám hajolt, és megcsókolta a számat. A szemeim kikerekedtek a meglepetéstől, erre aztán főleg nem számítottam, talán épp ezért reagáltam késve, ahogy keze a homlokomra simult. Ujjaim erősen szorították meg a derekát, de ahogy fejemet képek öntötték el, melyeket nem én idéztem fel, hát a ki sem gondolt mozdulat is félbemaradt, és jéggé dermedve feküdtem ott, "hagyva" az elmémnek hogy lássa amit láttatni akarnak vele... még ha nem is akartam látni, bármit is tesz velem ez a nő...
- Ez meg mi a franc volt...? - kúsztam hátrálva rögtön a földön távolabb tőle, mikor hirtelen a kép megszakadt, és Clarissa lekerült rólam, majd a földön terült el. Nem mentem messzire, csak kissé távolabb. Nem féltem tőle, de nem tudtam mire vélni amit láttam, eléggé váratlan élmény volt, és összezavaró. Clarissára szegeztem a szemeim a sötétben, és... ahogy visszaidéződött elmémbe a kép a lányról akit láttam, meg kellett állapítanom, Őt láttam, csak fiatalabb kiadásban.
- Ez mire volt jó? - kérdeztem elhűlten, és egy másodpercre összeszorítottam a szemeim, hogy kiűzzem fejemből a rosszabbnál-rosszabb emlékképeket, és ezt a hangot amit hallottam. Bár nem is tudtam számítsak-e tőle válaszra, nem úgy nézett ki mint aki képben is van. Lehet hogy már sok neki amit kapott. Kezdtem tán összerakni a képet hogy Ő valami... félvámpír lehet vagy mi a szösz, vámpír és boszorkánykeverék... és nem tudtam az ilyenekre hogyan hat a verbéna meg a tiszafa mérge, úgy igazából. Végül rászántam magam és gondoltam egy próbát megér, így visszacsúsztam mellé, hogy álláért nyúlva fordítsam arcát magam felé. - Azt várod hogy megolvadjon a szívem? - kérdeztem a lehető leghidegebben, miközben végignéztem elesett alakján, de végül újra a csillogó szemeiben kötött ki a tekintetem.

- Csak leróttam az adósságom. Tartoztam ennyivel...magamnak -újból rám tört a fuldokló köhögés.
- Most már láttad... Mindent láttál, amit szavakkal próbáltam elmondani. És hallottad? Édesapám hangja. A fülemben cseng már mióta... - már csak csukott szemmel voltam képes eltűrni a fájdalmat. Gyenge vagyok...túl gyenge. Kézfejemet ökölbe szorítottam.
- Szabadíts meg tőle!
- Az én lelkem már tiszta, most rajtad áll a sor! Gyerünk, John! Itt az újabb trófeád! Gyűjtsd be! Tessék! Tedd meg! Ölj meg! - kiáltottam rá, majd a kínzó fájdalomtól szenvedve evickéltem talpra. Kissé meginogtam, de felegyenesedtem előtte.Felkaptam a földről egy botot, és pontosan a szívem magasságába emeltem.
- Tedd meg, vagy én teszem meg! Megadom a lehetőséget a választáshoz. Tedd már meg! - szemeimből könnyek csordultak végig arcomon. Égetett a kín. Ha már az utolsókat rúgom, akkor legyen szép befejezése életemnek. Mit számít, mit gondol? Mit számít mit értem el vele? De megtettem, és ez számít, ha neki nem is, de most életemben először osztottam meg bárkivel ezt. Bárhogy is látszik, semmi hátsószándék nélkül.
Még egyszer rákiáltottam, de lefagyott. Egyszerűen mozdulatlanul furakodott könnyáztatta tekintetembe. Mégis mire vár?
- Légy hű magadhoz! Úgy, ahogy apám is megtette. Hidd el, bármit is teszel, el sem éri azt, amit atyám művelt. Úgyhogy nincs mitől félned. Rutinod van. Bátorságod van. És akarod? Az is. Mi kell még? - a lába elé hajítottam a botot.

Folyt.: Régi börtönök

Néztem ahogy szenved, és csak mondja és mondja, pedig látszott hogy cudarul szenved. Mégis tovább beszélt. Én meg nem bírtam megérteni miért erőlködik. Most komolyan az a célja hogy megöljem? Vagy így akarja elérni hogy ne tegyem meg? Rossz bolt... már ezer könnyfakasztó mesét hallgattam meg, milyen szörnyűséges sorsa van egyeseknek, és vámpírok sokasága könyörgött már ezért vagy azért. Most akkor miért esne meg a szívem ezen a vámpíron? Azért mert bántotta az apja? Na bumm, nem egyedülálló eset. Azért mert látszólagosan nem Ő választotta a vámpírságot? Na és? sokan jártak már így. Vagy mert emberként kedveltem? Mert szép? Mert olyan elesettnek tűnik mint egy kölyökkutya? Ezt sem először látom... nem volt benne semmi új.

És mégis. Ahogy elnéztem hogy feltápászkodik, és a faágat tartja a szíve elé, tudtam mit kéne tennem. Két lépés, odaállok elé, megragadom, leszúrom, és viszlát. Vagy visszaviszem a börtönbe, megkínzom alaposan és aztán szúrom le. Mint a többit. Semmi új, semmi kivételes nem lenne benne. Mégis csak álltam ott. Nem mozdultam, csupán néztem, néztem a könnyektől nyirkos arcát, a vörös szemit, és hallgattam Őt, ahogy buzdít, hogy öljem meg, véget vetve ezzel a szenvedéseinek. De bármit is mondott, nem mentem oda, és szúrtam le mégsem... Pedig igaza volt. Hűnek kéne lennem magamhoz, megtenni amit terveztem. Amiért idehoztam. Amiért ezt az egész estét csináltam. Amit azzal a két másikkal is tettem. És valamiért mégsem tettem, még akkor sem amikor elém dobta azt a fadarabot.

Tettem viszont helyette valami mást. Félrerúgtam a botot, és megszüntetve a köztünk maradt távolságot, odaléptem közvetlen elé.
- Fogalmam sincs róla, miért fogom azt tenni most, amit, szóval... légy szíves és ne kapálózz, mert rögtön abbahagyom... - nyeltem le az epés részeket, amiket elmém még simán hozzácsatolt volna a monológhoz, de helyettük... csak kinyújtottam a kezeim, és az alig álló lány háta meg térde mögé nyúltam, majd nemes egyszerűséggel a karomba emeltem. Vékony volt, nem jelentett súlyt most sem, könnyedén megtartottam. Finoman és gyöngéden - amit nem tudtam megmagyarázni magamnak - öleltem magamhoz, s némán fordultam meg, majd indultam el vele újra a nemrég elhagyott épület felé.

(folyt. köv. Régi börtönök)

Lockwood birtok

Az erdő felé vettem az irányt. Ez volt a legközelebb egyrészt, másrészt pedig csak idáig tudtam elvonszolni magam. Még sose volt ilyen méreg a szervezetembe, így nem tudhatom, hogy ez a rosszullét meddig fog tartani. Az meg még csak rosszabbá is tette a helyzetet, hogy már jó régóta nem ittam vért. Ez nagy mértékben gyengített. Homlokomra csúsztattam tenyerem, és egy pillanatra összeszorítottam szemem. De aztán megráztam fejemet, és tovább sétáltam, mintha semmi bajom nem lenne.

Amikor apám meghalt, már nem voltam köteles otthon maradni. Én lettem volna az örököse, vagyis a csapat vezetője, de én otthagytam mindenkit és inkább a magam útját járom. Hallottam, hogy ez a város hemzseg a vámpíroktól, ezért feladatomnak tartottam egy kis tisztogatást. Amikor megérkeztem a városba, az erdőt választottam első úti célul. Miközben átsétáltam az erdőn, egy lány láttam felém közeledni, aki nem nézett ki valami jól, már előkészítettem a fegyverem, ha netán vámpír. Még egy vámpír sem tudott meglepni, hirtelen támadásával, mindenre fel vagyok készülve.

Nem kellett sokáig sétálnom, máris szembe jött velem egy férfi, aki méghozzá ember volt. De valami mégis megakadályozott, hogy megtámadjam, és ez nem csak amiatt volt, hogy rosszul voltam. Valami fenyegető volt benne, és ezt már a lépteiből is kitudtam szűrni. Megkockáztattam viszont, hogy elé suhanjak, amit meg is tettem. Egy pillanat múlva már vele szemben álltam, és megszólaltam.
- Lám ilyen későn egy ember az erdőben. Igen csak ritka. - Fintorodtam el a végére. Nagyon nem tetszett nekem ez az alak, mégse kerültem ki. Épp ellenkezőleg!

Csak egyre közeledtem hozzá, amikor a lány egyszerre csak megjelent előttem. Ezzel a tettével megbizonyosodott, hogy vámpír. Ez nem volt túl jó ötlet tőle, azonnal előkaptam egy verbénával teli fecskendőt és a nyakába döftem, ez már szinte reflexből történt. A lány már már előtte is rosszul nézett ki, olyan volt, mintha farkas harapta volna meg.
-Igen, mivel minden embert aki az erdőben kószált eddig, ti már lecsapoltátok, de ezentúl ez meg fog változni... vettem elő egy fakarót. végezni fogok az összes hozzád hasonló szörnyeteggel. mondtam neki már arra készülve, hogy szíven szúrom, de a lány már így is haldoklott és gyenge volt. Az jutott eszembe, hogy okosabb lenne, kicsit kihallgatni a városban élő vámpírokról, ezért még több verbénát fecskendeztem belé, majd elvittem és kerestem egy olyan, helyet ami alkalmas lesz ehhez. Találtam egy elég romos templom épületet és bevittem oda.

[elhagyatott templom]

(Lockwood birtok - Tyler szobája)

Kézen fogva jöttünk el egészen idáig. Nem tudtam mit mondani egyszerűen csak érezni akartam, hogy vele lehetek.
Jól esett a friss levegő ami minden egyes lélegzetvételemmel áramlott a tüdőmbe. Mikor egy kérdés megfogalmazódott bennem Tyler elé álltam, hogy úgy kérdezhessem meg. - De ha te most vámpír is vagy, akkor mikor ettél utoljára?

Nem nagyon szóltunk egymáshoz egész idevezető út alatt. Szavak nélkül is tökéletesen megértettük egymást.
Mélyeket szippantottam a friss levegőből. Ez kellett nekem. Nyugalom és friss levegő.
-Két napja, vagy három.. Nem tudom. -vontam egyet a vállamon- De még egészen jól bírom, és inkább tartom magam minthogy nekiessek valakinek.

- Tudod kipróbálhatnád azt, hogy állatokból táplálkozol. Nem a legfinomabb, de legalább valamennyire csökkenti az éhséget. - Mondtam halkan, majd lehunytam a szemeimet és úgy kezdtem koncentrálni hátha meghallok valamit.
Nem tellett sok időbe mire meg is hallottam valaki vagy valaminek a mozgolódását az erdő belsejéből. - Na hajrá. - Suttogtam, majd el is tűntem a hang irányába.

-Hát nem tudom..-köszörültem meg a torkomat- Az nem az igazi.. -forgattam meg a szemeimet. Szemmel követtem ahogy lehunyva a szemeit koncentrál, majd el is tűnik a hang irányába. Nem is nagyon tudtam volna már reagálni az utolsó mondatára.
Próbáltam én is koncentrálni hátha hallok valamit az állatokon kívül és hallottam is. Emberek beszélgettek. Jobban mondva egy férfi és egy nő.
Hamar a hang irányába suhantam és meg is pillantottam a két embert, majd az egyik előtt termettem és mielőtt bármit is tehetett volna a nyakára tapadtam. Sikított, de ezzel most nem sokat ért. Túl nagy ahhoz az erdő, hogy bárki is meghallja. A sikoly hamar belé is fagyott amikor magatehetetlenül rogyott össze a földön, mire a másik férfi elkezdett futni.
Elé suhantam és megálltam előtte úgy nézve mélyen a szemeibe. -Nem láttál semmit, csak azt, hogy a barátnődet megtámadta egy állat, de te nem tudtál rajta segíteni, és most menj szépen vissza hozzá és kapard fel a földről mielőtt meghalna! -mondtam, majd azzal a lendülettel el is tűntem.

A hangot követtem, majd egy sikítás ébresztett fel a koncentrációmból. Több nem is kellett rögtön megindultam a hang irányába nem törődve semmivel.
Odaérve láttam ahogy egy férfi egy nőt - gondolom a barátnőjét - veszi a karjaiba akinek a nyaka véres. Tyler nem volt mögöttem.. Ez most ő volt.. vagy valaki más? Azt hiszem neki is szüksége van a segítségemre. Mert ez így nem állapot.
Újból figyelmesen hallgatóztam hátha meghallom, hogy merre van Tyler. Nem is kellett sok, hogy léptek hangját meghalljam, majd el is indultam abba az irányba. Reméltem, hogy ő az és nem valaki másba futok bele.
- Tyler? - Álltam meg a háta mögött mikor végre odaértem. Valószínűleg marcangolja magát amit tett, de ez mindenkivel megesik. Én nem érzek semmiféle bűntudatot azért, hogy megöltem azt a boszorkányt. Az életemért tettem.

Percek múlva lépteket hallottam. Tudtam, hogy Caroline az, már csak az illata miatt is, ezért sem ért túlzottan nagy meglepetés.
-Caroline...-suttogtam miközben közelebb lépdeltem hozzá- Remélem nem haragszol, de nekem ez így volt jó. Lehet, hogy neked sem kéne leragadnod az állatoknál. -vontam egyet a vállamon. Isten ments, hogy rábeszéljem az ölésre, mert én sem vagyok oda érte, de mégis csak jobb mint állatokra vadászni. Utáltam részben vámpír lenni, de ugyanakkor jó érzés is volt.

Ahogy közeledni kezdett felém egy lépést hátráltam. És én még képes voltam azt hinni, hogy majd marcangolja magát érte.. Semmi semmi megbánás nem látszott rajta.
- Te majdnem megöltél egy embert és magára hagytad egy másikkal aki nagy eséllyel nem tudja elcipelni a kórházig. Meg is halhatna. Ez téged egyáltalán nem érdekel? - Kérdeztem tőle felemelt hangon. Ki voltam rá akadva. De azt hiszem volt benne igazam. Teljesen nyugodtan vett volna el egy emberi életet.

Amikor hátrált egy lépést kissé értetlenül nézhettem rá. Nem értettem, hogy most ezért miért rág be megint.
-Miért kéne, hogy érdekeljen? -kérdeztem felvont szemöldökkel. Lehet, hogy velem volt a baj, de tényleg nem éreztem semmiféle megbánást. Pedig kellett volna.
-Ugyan már Caroline....Nem halt meg. Jó eséllyel elérnek a kórházba. Nem kell ezen kiakadni. -vontam ismét vállat mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Veled valami nagyon nincs rendben. Majdnem megöltél valakit és még csak egy cseppet sem hat meg? Egy ÁRTATLAN embert képes lettél volna csak úgy megölni? Azért mindennek megvannak a határai. Utáltad a vámpírokat amiért bántották az embereket, nemde? Te is pont ugyanezt csinálod. - Nem bírtam visszafogni magam egyszerűen kitört belőlem ez az egész. Hátat fordítottam neki és a hajamba túrtam. Annyira jól alakult minden most mégis minden a feje tetejére áll.

-Minden igaz amit mondasz, és mondhatnám is azt, hogy sajnálom, de nem fogok hazudni. -forgattam meg a szemeimet.
-Ne azért szeress aki voltam, hanem azért aki vagyok, de ha ez neked nem megy akkor nincs itt túl sok keresnivalóm. -emeltem fel már én is a hangomat.
-Tudod mit, ha így érzel akkor menj vissza Stefanhoz talán ő jobb társaság mint én. -csaptam össze a tenyereimet.

Amikor megemlítette Stefant nagyot sóhajtottam, majd visszafordultam felé. - Ezt te sem gondoltad komolyan. De tudod mit? Majd szólj ha észhez tértél. - Közeledtem felé egy lépésnyit és végig a szemébe néztem. Majd a következő pillanatban már el is tűntem az erdő mélyében. Gondolkodnom kell, rólunk.

(Vízesés)

-De..-vágtam rá-..teljes mértékben komolyan gondoltam. -sóhajtottam feszülten. Amikor itt hagyott a falnak tudtam volna menni a dühtől. Ennyit a mai napról, és a kikapcsolódásról.
Azt hiszem most egy két dolog teljesen átértékelődött bennem.
Igen, bizonyára velem van a baj.. De mit tehetnék? Semmit..Főleg ha nem is akarok.
Nem túlzottan láttam sok értelmét a maradásomnak ezért fogalmam sincs merre, de eltűntem. Valahol majdcsak kilyukadok.

[folyt. valahol]

(Grill)

Az éjszaka közepére kiértünk együtt az erdőbe. Első dolgom az volt, hogy körül majd kitalálni, hogy mit is csináljunk mind hárman.
- Na akkor mihez van kedvetek, futkározni, vadakat kergetni, fákra mászni? - Nevetve soroltam nekik az ötleteimet és vártam tőlük egy értelmes választ. Remélem nem futunk össze semmiféle természet feletti lénnyel, mert még most nem lenne valami szerencsés.. talán később, mert még most nem állok arra készen, hogy bármiféle lényt is levadásszunk együtt még magam sem lenne ehhez erőm.