- Hidd el, én sem érek rá a földön ücsörögni, miközben egy fának vagyok kötözve. Ha ennyire nem érsz rá, akkor el is engedhetsz és továbbléphetünk a dolgon. - Vontam meg a vállam, de felszisszentem a mozdulat miatt, elvégre ide kaptam a nitrátot és még fájt a szúrás helye, mert itt volt a legnagyobb az adag. - Nem félek tőled, Mikael, hiába fenyegetsz az ilyen-olyan eszközeiddel. Túl kevés vagy ahhoz, hogy megijedjek. - Néztem rá lenézően, gúnyos fintorral az ajkaimon, ám akkor összerándultak az arcizmaim, amikor megpofozta Klaust. Még emberkoromban sem voltam soha szemtanúja ennek, mindössze tudtam róla. Így teljesen más volt... - Semmi értelme annak, hogy itt tarts minket! Komolyan, Mikael, vessünk már véget ennek és ölj meg! Most én ajánlom fel neked magam, már úgyis mindegy... - Motyogtam a végét, de az elejét még magabiztosan mondtam.

- Úgy látom, kezd alakulni a dolog - mondtam elégedetten. - Helyes. Egy-egy a felajánlás. Gyerünk. Győzzetek meg róla, hogy kinek mártsak karót a szívébe, és kit kíméljek meg. Lássuk azt, amit még ti sem vallotok be. Lássuk, melyikőtök szereti jobban a másikat! - ültem vissza a motorháztetőre.

- Azt mondtam, engem! - ordítottam fel hirtelen a bennem tomboló dühtől. - Mit kell ezen ennyit gondolkozni? Gyűlöltél világ életemben! Csodálom, hogy eddig vártál! Megtehetted volna még ember koromban is! - feszítettem meg úgy a karomat, hogy a lánc mélyen belém vágott, de képtelen voltam szabadulni.
- Ha megöl - néztem Tatiára - vidd el a gyűrűmet Erinnek, kérlek. Tedd félre a gyűlöletet... csak most az egyszer. Tudnia kell, mi történt velem.

- Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire nem vagy normális. Egy beteg állat vagy, aki mindig is voltál. - Sziszegtem Mikael felé azzal a tömérdek gyűlölettel, amit csak bele tudtam passzírozni ebbe a két mondatba. Elmondhatatlanul rühelltem ezt az embert, főleg most, hogy elráncigált ebbe az erdőbe, hogy ennek a fának kötözve ücsörögjek.
Nagyot nyeltem és felhorkantam Klaus szavaira. - Mégis miért pont téged ölne meg? - Kérdeztem tőle az égnek emelve a tekintetemet. Milyen jól nézhettünk ki amúgy, Mikael biztosan jól szórakozott. - Miattam kerültünk ide, mert ez a történet már ezer évvel ezelőtt elkezdődött, amikor idejöttem erre a nyomorult helyre és meg mertem tenni azt az irtózatos nagy bűnt, hogy beléd szerettem. - Nyeltem egy nagyot és elhalkult a hangom. Mégis minek ordibáljak, nincs semmi értelme. - Itt gyökerezik ez az egész, éppen pár perccel ezelőtt mondta nekem. - Böktem a fejemmel Mikael felé, aki nyugodtan elüldögélt, viszont aztán visszanéztem Klausra a kérését hallva. Hogy vigyem el Erinnek a gyűrűjét? Mi vagyok én, postagalamb?

Hallgattam Tatia szavait, de nem szóltam rá semmit. Mit is mondhattam volna, mikor lélekben már nem itt jártam? Lélekben visszautaztam a múltba. Abba a pillanatba, mikor megláttam Tatiát először. Mikor először beszéltünk, mikor először éreztem a szívemet megmozdulni a mellkasomban az ő közelében. Mikor először megcsókolt, vagy mikor először voltunk együtt a kunyhójában, mint férfi és nő.
- Akkora bűn volt hát ez a szerelem? - néztem Mikaelre fagyosan. - Pont neked, aki most is szereti anyámat, és nemzett neki hét gyereket? Pont te rovod ezt fel bűnként? Mert ha igen, neked is lenne okod a halálra.

- Jól van, Nik - bólintottam. - Igen, igazad van. A szerelem nem bűn. Az a szerelem, ami az én akaratom ellenére jött létre, az viszont igen. Mondtam Nik, ezerszer is, hogy nem tűröm az engedetlenséget. Meg is mutattam neked. Mondd, szépen fest a hátad? - kérdeztem gúnyos mosollyal. - De gyorsítsuk fel a dolgot. Kaptok tíz percet, hogy eldöntsétek, ma ki hal meg. Tíz perc után én választok. Én nem biztos, hogy annak fogtok örülni.

Ennek a szerencsétlen Mikaelnek nem lehet beszélni a fejével, erre most jöttem rá véglegesen. Kit érdekel, hogy ő mit tiltott anno? Engem egyáltalán nem, viszont egy kissé beleborzongtam, ahogy Klaus sebhelyeit említette és felrémlett előttem a pillanat, amikor megláttam Klaus hátán a még eleven sebeket. Ezt soha nem fogom elfelejteni.
- Gyerünk, Mikael! Az előbb mondtam neked, hogy itt vagyok, jelenleg úgysem tudok sehová menni. Ölj meg engem! - Rivalltam rá. Nem akartam kimondani, de ha engem most megöl az hiába nem biztosítja azt, hogy Klaus nem fog meghalni, de legalább esélyt ad neki a menekülésre. Ez pedig pont elég volt, hiszen... neki ott van Erin, aki akárhogy is nézzük, de a lányom. - Ne hallgass Klausra, csak rám figyelj. Te magad mondtad, hogy én voltam minden probléma okozója, most legalább kiiktathatod ezt a problémaforrást. - Nagyot nyeltem és ismét megpróbáltam mozdulni, hátha engednek a kötelek, de hiába. A mocsok jól felkészült.

Megrándult az arcom, mikor - mintha csak visszarepültem volna ténylegesen a múltba - rájöttem, hogy azt a Mikaelt látom magam előtt, akit annak idején olyan kimondhatatlanul gyűlöltem. De ez a Mikael még rosszabb talán. Mert a vámpírrá válása csak felerősítette azt, amit irántam érzett. Bármennyire is reménykedtem, nem úgy tűnt, hogy ebből a helyzetből van menekvés.
- Szóval csak így vagy képes rá, hogy szemben állj velem - horkantam fel gúnyosan. - Ja, és egy megkötözött nőt ledöfni... hatalmas bátorságra vall, mit ne mondjak. Tudod Mikael, gyáva vagy. Egy gyáva féreg, semmi más. Az erős leül, és azt mondja: "mi hát a baj, beszéljük meg szépen". A gyáva bemenekül a fegyverei mögé, és semmi másra nem képes, csak gyilkolni eszetlen rettegésében. Szánom anyámat, hogy egy ilyen féreg volt a férje annak idején - köptem Mikael lábai elé.

- Rendben Tatia. Akkor felfoghatom úgy, hogy ez a választásotok? Te halsz meg ma éjjel? - nyúltam be a kocsiba, előszedtem egy karót, de Nik szavaira megdermedtem.
- Mit mertél mondani nekem, fiú? - öntött el egy másodperc alatt a harag, mint a forró láva. - Ha valamit nem tűrök hát az az, hogy gyávának nevezzenek. Főképp nem egy olyan fattyútól nem tűröm el, mint te vagy - álltam elé, és először arcon, majd gyomron vágtam.
- Jól van Nik. Eldöntötted a mérkőzést. Tatia... te ma este szabad leszel - fordultam a másik fa irányába. - De előbb végignézed a kölyök halálát.

Feszülten figyeltem Klaus és Mikael szóváltását. Most, hogy vámpírok lettek ezer év alatt a felerősödött érzelmek miatt eléggé sok gyűlölet gyülemlett fel bennük egymás iránt és várható volt, hogy ennek egyszer ez lesz a vége. De mégis annyira furcsa volt, hogy idáig jutott ez az ügy... nem mintha Erin és én jobban szeretnénk egymást, mint anya és lánya, de... az más.
Hatalmasra tágultak a szemeim és döbbenet ült ki az arcomra Mikael szavai hallatán. Már felkészültem arra, hogy ma este én kapom azt a karót a szívembe, most mégis meggondolja magát? Nem ezért ajánlottam fel az életemet! És hogy végignézzem Klaus halálát? Ezt nem teheti...
- Nem! - Emeltem meg ismét a hangom Mikael felé nézve. - Nem értetted, amit az előbb mondtam? Engem ölj meg! Ő a fiad, Mikael, ha vér szerinti, ha nem. Te nevelted fel, nem ölheted me a gyermekedet!

Az égnek emeltem a szemeimet, már meglehetősen türelmetlenül.
- Fogd már be a szádat, ribanc - fordultam Tatia felé kedves mosollyal. - Ha nem, betömöm. Méghozzá verbénával. Nyilván nem kell mondanom, az mennyire kellemes lesz - fordítottam el aztán róla a tekintetem, és újra Niket figyeltem.
- Van egy jó hírem Niklaus. Nem mocskolom be a kezem veled - vágtam vissza a kocsiba a karót. - De ha jól számolom, fél órán belül így is, úgy is halott leszel - vágtam vissza magam a motorháztetőre. - Okosnak hiszed magad fiú, de csak egy ostoba kölyök vagy. A nagy hibrid - tört ki belőlem a nevetés. - Látszik, hogy fogalmad sincs, mivel jár ez. A hold, Niklaus - vigyorogtam. - A Hold lesz a halálod.

Értékelnem kellett volna, hogy Tatia igyekezett magát Mikael és közém állítani, de már nem voltam rá képes. Belefáradtam ebbe az egészbe, és féltem. Igen, féltem a haláltól, de inkább lenyeltem volna a nyelvem, minthogy ezt beismerjem.
- Akkor csak rajta - néztem Mikael szemébe, várva, hogy a közelembe jöjjön, annál nagyobb volt a megdöbbenésem, mikor a kocsiba tette a karót.
- Nem értem - ráncoltam a szemöldökömet. - Mi köze a holdnak a halálhoz? Te teljesen meg vagy őrülve - ráztam a fejem.

Megforgattam a szemem Mikael szavaira. Már hozzászoktam a ribanc jelzőhöz, teljesen természetes volt számomra, ha ezt mondják nekem. Mintha csak a nevemen szólítottak volna.. nem is csináltam ebből ügyet soha. Viszont szinte lélegzetvétel nélkül figyeltem Mikael és Klaus párosát és már engem is nagyon érdekelt, hogy mit akart ezzel a holddal, főleg, hogy már nem elsőre emlegette fel.
A tekintetem az égboltra vándorolt és ekkor láttam, hogy holdfogyatkozás volt, méghozzá nemrégen kezdődhetett el. Ez lenne ilyen különleges?

- Látod, Niklaus? - kérdeztem, követve Tatia tekintetét a csillagos ég felé. - A lánynak mennyivel több esze van nálad - kerültem meg a fát, amihez Tatia volt kötözve, és előrehajoltam úgy, hogy a fa mögül közvetlenül a fülébe suttogjak.
- Tény, hogy bármennyire is utállak, és utáltalak, azt el kell ismernem, hogy gyorsan vág az eszed - simítottam végig a nyakán. - Kár, hogy ennek így kellett annak idején történnie. Nem gondoltál még bele, hogy velem jobban jártál volna, mint Nikkel? - csókoltam meg a nyakát. - Nézd csak Tatia... - intettem aztán Niklaus felé. - Nemsokára elkezdődik. A csontjai el fognak törni, apró szilánkokra. Mint mikor farkassá változik. Csak most éppen nem vérfarkas lesz belőle. Hanem halott. Milyen érzés végignézni ezt?

Feszülten figyeltem, ahogy Mikael Tatiához sétált, és utálkozó fintort vágtam magam is, mikor megcsókolta a nyakát.
- Jó, hogy nem akarod itt helyben meghágni - morogtam, de Mikael szavaira belém fagyott a levegő is.
- Nem... ezt nem lehet - mondtam döbbenten, és feszegetni kezdtem a láncokat, a szabadulás minden reménye nélkül.
- Úristen... - hagytam abba a reménytelen vonaglást, mikor megéreztem, hogy valami elkezdődött a testemben.
- ÚRISTEN! - ismételtem meg nagyot kiáltva, mikor hosszú reccsenések sorozatával szinte morzsákká őrlődött a lapockám, hogy kifordult helyéről a vállam. Megkezdődött az átváltozás.

Összehúztam a szemeimet Mikael szavaira, amikor pedig a nyakamhoz hajolt legszívesebben kitéptem volna a szívét, de tehetetlen voltam. Undorodva húzódtam össze, ez felért a legrosszabb rémálmommal is. Majdnem el is hánytam magam. - De, pont te kellettél volna nekem. Egy aszott vénember, aki nem mellesleg egy címeres ökör is. - Sziszegtem Mikael arcába, aztán Klaus felé fordítottam a fejem, amikor róla kezdett beszélni.
Meg fog halni, méghozzá olyan kínok között, mintha átváltozna? Én nem voltam farkas, de sejtettem, hogy nem egy kellemes érzés, ha az ember össze csontja ripityára törik. Eleinte azt hittem, hogy Mikael csak blöfföl, de utána Klaus felordított és ekkor már tudtam, hogy itt nincsen szó hazugságról, éppen ellenkezőleg... és nekem ezt tényleg végig kell néznem? Nem, az nem lehet! Ez... hogy lehet ekkora állat ez a férfi?
- Miért csinálod ezt? - Elfordítottam a tekintetemet a szenvedő Klaus alakjáról, a szavaimat pedig már csak suttogni tudtam. Én erre nem vagyok képes...

- A kedvességed még mindig határtalan - simítottam végig Tatia mellein, majd ellöktem magam a fától, és a két fa közé álltam.
- Hogy miért csinálom ezt? - kérdeztem, túlkiabálva Niklaus ordítását. - Mert jó csinálni. Mert élvezem. Mert ezer éve erre a pillanatra vártam. Százszor siklott már ki a kezemből a fiú. Ezúttal nem fog. És én élvezettel nézem végig, ahogy elhagyja az élet - fontam karba a kezem önelégült mosollyal.

Szinte süketté váltam. Megsüketített a saját, eltörő csontjaim ropogása, és a saját fájdalmas kiáltozásom. Változtam már át, néhány napja is megtettem mindezt, de most mintha minden fájdalom a százszorosára lett volna fokozva. Ilyen a halál? Ha igen, akkor rohadt szar érzés.
- Elég már! - üvöltöttem, ahogy térdre rogytam, és csigolyáim egymás után reccsentek el, míg végül hason feküdtem az avaron, és csak rándultam egyet kínok között, valahányszor egy újabb csontom vált áldozatává a hold átkának.
Félig lehunyt szemmel néztem Tatia felé, de még volt bennem annyi erő, hogy felmutassam a gyűrűmet. Érthette a néma kérést, hogy kinek adja át majd, ami belőlem megmaradt.

(Mikaelson villa)

Ami nehézséget okozott, hogy nem tudtam, hol is kellene keresnem... a félelem, amit ezúttal éreztem, sokkal nagyobb volt, mint máskor... mint eddig bármikor, mikor éreztem, hogy a fiam veszélyben van. És talán az anyai szívem és a boszorkány erőm együttes erővel súgta meg, hogy hová kell mennem.
Az égre néztem. Holdfogyatkozás... már ezer évvel ezelőtt is borzalmas következményekkel járt a vérfarkasok körében... emlékszem még, hogy Fenrir mesélt a fajtársai haláláról... amik holdfogyatkozáskor következtek be. De nem tituláltam neki nagy jelentőséget. A fiam viszont kinn van a szabadban. És veszélyben van. Amitől féltem, hogy... Mikael is tudta a holdról ezt... hogy talán ő használta ezt fel Nik ellen.
Fájdalmas ordítás ütötte meg a fülemet, ahogy egyre beljebb értem, és lassan tárult a szemem elé a jelenet. Tatia egy fának kötözve. Mikael állt ott, nyilván az ő műve... És Klaus... szenvedett. Attól, amivel ez az egész jár.
- Ó, nem... nem! - váltak sietőssé a lépteim, és rohadtul nem érdekelt, mit mond Mikael, már csak az anyai ösztönök miatt is kikötöttem Nik görnyedő alakja mellett, és szinte végigborzongatott a látvány. Hiszen megígértem neki, hogy nem engedem, hogy baja essen.
- Engedd el! - néztem dühösen Mikael felé, Klaus verejtékes arcát tartva közben a kezeimben. Tudtam, hogy csak pár percem van... és ha Mikael nem segít, hát én veszem irányításom alá a dolgokat.

Már előre élveztem a diadal percét. Néhány perc, és a "nagy" hibridből még nagyobb halott lesz. Szinte mámorban úsztam. És ízlett, amit éreztem.
De valahogyan... az engem elöntő diadal közepén... egy ismerős szagot éreztem meg a fák között.
- Ez nem lehet igaz! - fordultam meg dühösen, és néztem Esther alakját, aki szinte szikrázva a haragtól, és a benne tomboló erőtől a fiához sietett.
- Miért segítenék? - kérdeztem indulatosan. - Végre megszabadul a világ a fattyadtól! - ráztam az öklöm Esther felé.

Gondolhattam volna, hogy nem mond le erről az egészről és Nik arcát simogatva meredtem rá úgy, mintha ebben a pillanatban képes lennék egy pillantással megölni Mikaelt. Ha valamiben, hát ebben nem ismertem tréfát. Főleg most, hogy a véremet szinte teljesen a hatalmába kerítette ez az átkozott fogyatkozás.
- Megmondtam, Mikael! Nem fogod megölni az ÉN fiamat! - néztem a szemeibe, felháborodottan ordítva, és egy pillanatra felálltam Nik mellől. - Nem érdekel, hogy számodra Ő a sátán! Számomra a fiam! Az a fiú, akit ÉN szültem, és akiért az életemet is adnám! És ha most azonnal nem adod ide ezeknek a láncoknak a kulcsát... megismered az ÉN haragomat, és ne hidd, hogy blöffölök! - sziszegtem indulatosan.

Nem tudtam mondani semmit, egyszerűen csak a köteleket rángattam, de még mindig nem sikerült eltépnem őket. Elkeseredetten adtam fel a próbálkozást és azt vettem észre, hogy a szemeimből már folyik a könny és képtelen voltam megállítani a könnyeimet. Végig kellett hallgatnom és néznem annak a férfinak a haláltusáját, akit teljes szívemből szeretek... melyik nő lenne képes erre?
Csak egy újabb hangra kaptam fel a fejem, aminek nem más volt a tulajdonosa, mint Esther. Az nem lédekelt, hogy velem mi lesz, mert előbb-utóbb úgyis kiszabadulok innen, de ha valaki, akkor ő képes megmenteni Klaust és "legyőzni" Mikaelt. Ha ő sem, akkor senki más...

A fájdalom a testemben erősebb és erősebb lett, de már nem volt erőm ordítani sem. Felkészültem rá, hogy nekem ezer év jutott az életből. És hogy ennek az ezer évnek itt és most vége.
Már nem tudtam, hogy valóság volt-e vagy ábránd, mikor meghallottam halványan anyám hangját, de összerándultam, mikor egy kéz ért az arcomhoz. Aztán jött a megkönnyebbülés... mert csakugyan ő volt itt. Az anyám. Eljött hát a hűtlen, gonosz, szánni való fiához. Megmenteni. Vagy talán éppen elbúcsúzni? Nem tudtam rá a választ.

Rezzenéstelenül, nyugodtan néztem Esther arcába, miközben Niklaus nyögdécselése szolgáltatta a hátteret a mondandómhoz.
- Szóval engedjem el a fiút? - kérdeztem. - Ellenkező esetben ha nem tévedek, az erődet velem szemben használnád... - hümmentettem, majd odadobtam a láncok kulcsát. - Hát itt van. Tudod Esther... nem is olyan régen azt mondtam, válassz a fiad, és köztem. Úgy látom, megszületett a döntés - telt meg a hangom gúnnyal. - Ettől a perctől kezdve nem vagy a feleségem. Csak a sátán fattyának a védelmezője - köptem a földre. - Ne hidd, hogy nem találok újabb alkalmat, hogy végezzek velük. Mindkettőjükkel - fenyegetőztem, majd Tatiához sétáltam.
- Találkozunk még, édes - emeltem fel a fejét, és ajkamat erőszakosan az ő szájára nyomtam. - Kettesben fogunk találkozni. Ahol senki más nem tud majd rólunk. Ígérem - szálltam be a kocsimba, és beindítottam a motort.
- Apropó, Esther... a fiú meghal, ha a szabad ég alatt tölti a holdfogyatkozást. Mégis mondd, az erdő közepén hová vinnéd? - vigyorogtam el magam kegyetlenül. - Vesztettél, Esther. Nézd végig a fattyú halálát. De hozzám ne gyere vigaszért - léptem bele a gázba, ott hagyva a triót az erdő fái között.

(Mikael háza)

Az azért nem mondanám, hogy nem fájt az, amit mondott nekem. Hiszen ahogy szerettem a szörnyeteg fiamat, úgy szerettem a szörnyeteg férjemet is. De rendben... akkor mától ő pedig nem a férjem. Ideje már elválnunk. Még ha fáj is...
De most nem volt időm ezzel foglalkozni. Ahogy túlzottan azzal sem, hogy Mikael éppen mit tesz Tatiával, és hogyan csókolja, és egyebek. Gondolom, mától kezdve a fene nagy hűsége sem lesz az, mint eddig. De... még mindig nem ennek van itt az ideje.
Amint eltűnt, már rögtön megkaparintottam a kulcsokat, és lefelejtettem a láncokat Klaus testéről, hogy aztán Tatiához siessek, és a köteleit kioldozzam, majd a szemeibe nézzek egy nagy nyeléssel.
- Neked kell elvinned innen, te vámpír vagy. Én, az ember tempómmal nem tudok rajta segíteni. Van a közelben egy kripta... még a vikingek korából, a mi korunkból, amiről Mikael nem tud... vidd oda. Most rajtad múlik az élete, Tatia! - néztem rá kérlelően.