- Azért használta az én gyűrűmet, hogy... - húztam vissza ez említett ékszert az ujjamra. - én betérhessek ide, ha szükségeltetik. Mentességet kaptam a varázslat alól. - magyaráztam el Hayley számára, miután Sébastien távozott, s magam is úgy döntöttem, hogy jobb lesz most nekünk is menni. Ahogy az órámra néztem, láttam hogy hamarosan feljön a hold. Nem telihold, mégsem bírtam a légkört éjszaka.
- Gyere. Menjünk vissza a hotelba. És azt valószínűsítem, hogy holnap akár indulhatunk vissza Mystic Fallsba. A bálra vissza akarok érni, vagy veled... vagy nélküled. - néztem Hayley szemeibe, majd elhagytuk a kriptát.

Unottan sóhajtok egyet, míg arra várok, hogy Séb elvégezze a hókusz-pókuszát. Természetesen semmit sem értek a boszorkányos hablatyából, így még az sem tűnik fel, mikor fejezte be a dolgát, csak amikor már felénk fordul.
- Na és most? - vonok vállat. - Mi kellene hogy történjen? Hogy működik a bűbáj? Ha most kimegyünk, már nem tudunk bejönni, vagy ez csak bizonyos személyekre vonatkozik? - Nem igazán értem, ezért remélem, elmagyarázza valaki, hogy mi történt, ha már úgyis nyakig benne vagyok ebben az egészben.

[b] - Mindent hallok, Christopher. - néztem rá, talán valami éllel a hangomban, mikor meghallottam az átverés szót. Csupán beleborzongtam. Mert ami azt illeti, tényleg erre készültem. Hálás lehetek neki, hát hogyne... megvédte az életemet, mikor egy rossz társaságba keveredvén kishíján megnyúztak. De a felesége erősebb. És ha ő kiszabadulna, hiszen bizonyára aki ki akarja hozni innen, így is, úgy is szerez boszorkányt, hát inkább nem okozok nekik felesleges nehézséget. De Chrisnek erről mit sem kell tudnia.
Tovább folytattam a varázslatot, szellő csapta meg az arcomat, mely a semmiből keletkezett, hiszten sem ablakok, sem az ajtó nem volt nyitva, és így koncentráltam. Éreztem, hogyan árad ki belőlem az erő, és tudtam, hogy hol kell elrontanom a varázslatot, hogy ne járhassak sikerrel. Ostobaság játszani egy olyan ősi vámpírral, mint Christopher. De átverhető, ahogyan mindegyikük. Jobb is, ha a vele érkező lány tudja, nem minden lehetetlen.
Hangosabbá vált a hangom, majd egy mondatot "kifejeltve", elégedett sóhajtással nyitottam ki szemeimet, de már csak a körben elhelyezett, elaludt gyertyákat láttam.
- Megvagyunk. - jelentettem ki úgy,. hogy láthassa rajtam az őszinteséget. Persze hazugság volt minden.

Nevetni támadt kedvem, ahogy Sébastien azt mondta nekem, higgadjak le. Tudja ő egyáltalán, hogy milyen vagyok, ha dühös vagyok? Nem, egyelőre nincs tisztában a haragom fogalmával, így tehát feleslegesen nyugtatgat, mert tökéletesen higgadt vagyok.
Kérésére kiálltam a körből, amit megalkotott magának a gyertyákkal, s Hayley felé fordultam, összefonva mellkasomon a karjaimat.
[b] - Elviekben levédi a kriptát, hogy senki ne tehesse be ide a lábát. Gyakorlatban talán átver. - vontam egyet a vállamon grimaszoló mosollyal. Nem voltam tisztában vele, hogy mit is várok, de ha azt tartjuk szem előtt, hogy Séb jön nekem eggyel, jobb lesz, ha jól végzi a munkáját.

- Hayley vagyok. Hayley O'Connor - mutatkozom be magam is a boszorkánynak. Hát nem izgalmas társaság jött ma itt össze? Vámpír, vérfarkas, banya... és nem utolsó sorban egy félig halott vérszívó is. Bár ők már eleve halottak, de ez most mindegy. A lényeg, hogy nem is kell ahhoz Sébastien elszólása és Christopher terelése, hogy ráébredjek, most aztán tényleg belekeveredtem valamibe, amiről igazán még fogalmam sincs. Mármint... csak nézzen bárki is ránk... De nem kérdezek rá. Tudom, hogy nincs értelme. Oh, van annyira jó felfogásom, hogy tanuljak a saját hibáimból. A legjobb, ha nyitva tartom a szemeimet, és figyelek. Séb felszólítására hátra is vonulok, aztán egy utolsó pillantást vetve Erin sápadt arcára, egészen a kripta faláig húzódom. Őszintén? Most először érzek némi sajnálatot a saját testében rabul ejtett lány miatt. Mármint nem elég baj, ha valaki épp Klausszal gabalyodik össze? Nem mintha közöm lenne hozzá!
- Most pontosan mit is fog csinálni? - tátogom a kérdést Chris felé abban a reményben, hogy talán értelmes választ is kapok.

|| ezer bocsi az inaktivitásom miatt :$ ||

- Nem érünk rá, Sébastian! Nem most kell udvarolnod. - néztem rá kimérten, s figyelembe sem vettem azt, miként reagált arra, hogy ezúttal egy nővel lát engem. MI ebben oly meglepő? Nem tudtam hová tenni. Hisz' csak vele jöttem, mi mást sejtet ez?
- Kérlek.. ha járnia is kell a szádnak.. - vettem mély levegőt, miután nagyot nyeltem, hiszen ezúttal elszólta magát. Nyilvánvalóvá tette Hayley számára, hogy tervem van. Csak éppen abban nem kapott megerősítést, hogy neki is köze van hozzá. S ha rajtam múlik, egy ideig erről nem is szerezhet majd tudomást. Megszoksz, vagy megszöksz, ahogy erre mondani szokás. Talán ő majd a szökést választja. De amit eddig láttam belőle, talán azt sejtette, hogy mégsem. Van benne bátorság, talpraesettség. Mindig meg tud lepni engem egy-egy kóbor szóval.
- Csináld már, te boszorkány ördög! - forgattam meg szemem, majd a koporsóra néztem, mely egyelőre nyitott fedéllel várt arra, hogy tulaja egy időre biztonságos közegbe kerüljön. - Nem búcsúzom el tőle, mielőtt megkérdeznéd. Fogom még viszont látni, ebben az egyben bizonyos vagyok. - szűrtem ki fogaim között.

Az égre néztem, felsóhajtván, miközben hallottam szavait, amivel jóformán engem cinkelt ki. Okos nő, tudhatná az eddigiek alapján, hogy én is tudok gondolni a részletekre.
- Már értem, hogy a történelem során miért volt olyan sokáig a nők dolga a hallgatás. - pillantottam hátra rá. Sértő? Megeshet, sőt! Szinte garantált, de momentán annyira feszült voltam, hogy nem esett jól a kételkedés. Talán nem kellene figyelnem arra, hogy mi esik jól, és mi nem.
Beletúrtam hajamba, majd innentől nem is szólaltam meg. Csak akkor, mikor már megpillantottam a kriptát, s a fényeket, melyek jelezték, hogy odabenn van valaki.
- Térj beljebb, kedvesem. - mormoltam Hayley-nek címezve, majd néhány lépcső után a szent helyiségbe értünk, ekkor pillantottam meg a férfit, aki idehozta a feleségemet, éppen távozott. De valaki ott maradt, éppen egy öreg könyvet lapozgatva.
- Örülök, hogy újra látlak, Sébastien. Nos, tudod, hogy mi a dolgod. Bocsásd meg kételkedésemet, de látni akarom, hogy jól végzed a dolgod. - néztem rá figyelmeztetően. Ezek a boszorkányok mindig is kétségbevonhatóak. Pontosabban, a hűségük az.
Fél szememmel Hayley-re sandítottam, mintegy jelezve, hogy láthatja, magam is mindenre gondoltam.

Udvariasság, és újabb burkolt, rejtélyes megjegyzések a terveiről útközben. Inkább rá sem kérdezek. Ha akarja, elmondja, és ha szerencsém van, meg is értem. Kezdek beletörődni, hogy ez most nála így megy. Inkább az utat figyelem, ami kivezet a városból, majd egy erdős terület mellett parkolunk le.
Amikor rákérdez a cipőre, vágok egy kisebb fintort, amolyan "úgy nézek én ki, mint aki tűsarkúban szokott mászkálni?" félét. Még a gondolat is ijesztő. Ha az alkalom azt kívánja, persze én is tudok nagyon nőies is lenni, de... végülis vérfarkas vagyok, rémlik? Egy mozgékony, türelmetlen faj. Bár a kényelmes viseletet mindig is előnyösebbnek tartottam, attól még ugyanúgy nézhetek ki jól.
- Be is akarod zárni? Vagy mitől vagy annyira biztos benne, hogy ott senki nem találhatná meg? - Igazából egy kulcs sem elég Klaus meg a többiek ellen, hisz meddig tart letépni az ajtót? Egy varázslat jobb lenne, ha már itt az a boszi. Igazából nem tudom, Christopher miért olyan biztos abban, hogy itt nem keresné Erint senki, hisz... hát minimum a családja ismeri ezeket a helyeket, ahonnan származnak, és nyilván eszükbe juthat előbb-utóbb ide jönni. Persze én csak a kísérő vagyok, aki néha belekotyog a dolgokba, mintha bármit is értenék. Lassan meg is indulok az adott irányba a kripta felé.

Az erdő határáig autóval utaztunk. Hát igen, az öt csillagos szállodák előnye, hogy mindig azt teszik és azzal szolgálnak, amire csak rászorulhatunk. Ilyen ez a "szolgáltatás" is, a bolgár felfogás más, mint az amerikai. Ezért is érzem még mindig otthon magamat itt.
- Innen gyalog megyünk. Remélem, hogy edzőcipő van rajtad. - néztem Hayley szemeibe, miközben kinyitottam neki az autó ajtaját. Udvarias, már amennyire ezt annak lehet nevezni. Hisz' ez lenne az alap, ha egy nővel vagyunk. Előre meredtem a fák rejtekébe, s figyeltem. Se mozgás, se beszéd, semmi, ami arra adna gyanakvást, hogy más is jár erre. Egyedül az a férfi van itt, akit ideküldtem, a koporsóval együtt. Nem tudtam, Erin meddig lesz itt, hát jobbnak láttam gondoskodni is mindenről.
- Az erdő mélyén nem messze innen, van egy kisebb kripta. Georgiev kripta, ha úgy jobban tetszik. - fintorodtam el a név emlegetésére is. Hisz Erin szinte soha nem használta ezt a nevet, ő az anyjáét "viselte". Petrova volt. Míg hozzám nem jött.