Láttam tekintetében, hogy nem érti, mi a franc ütött belém, és azt hiszem, ezt én magam sem tudtam volna szavakba önteni. Mégis mi a bajom? Hiszen szerettem vele lenni, minden értelemben, ahogyan csak tehettem. És most mégis kibukott belőlem, hogy nem akarom. De az agyam legmélyén már tudtam rá a választ.
- Mert nem megy. - álltam talpra, megigazítva a felsőmet. - Ez nem a te hibád, csak... most nem akarom. - ráztam meg a fejem, beletúrva a hajamba.

Épp jólesően belemerültem a mellei csókolgatásába és simogatásába, mikor kiszaladt a száján valami, ami eddig talán még egyszer sem... emlékeim szerint legalábbis.
Meglepve felültem, és értetlenül meredtem Erinre.
- Most mi van? - kérdeztem. - Mi rosszat csináltam? - ugrottam talpra kissé morcosan.

- Ideje lesz akkor... megtanulnom veled kapcsolatban egy-két dolgot megint. Az elvétett mondatokat is komolyan gondolja. - jegyzeteltem az agyamban az előbbi mosolygásommal, majd megfogtam a kezét, amivel a hasamhoz ért. Eléggé hideg volt az érintése, de ezt nem is csodálom, a levegő is eléggé hideg.
Teljesen elveszítettem az időérzékemet, a következő pillanat már abból állt, hogy az avaron fekszem, ő meg a melleimet simogatja, és erre lehunytam a szemeimet, de ahogy kinyitottam és láttam az eget ebből a szemszögből, lassan és rekedten megszólaltam. - Én most... nem szeretném... - ráztam meg a fejemet, lassan felülve, valamiért kerülve a tekintetét. Most csak bízzak a megértésében, vagy szaladjak is el?
Újabb nagy nyelés.

- Én az elvetett mondatokat is komolyan gondolom, Erin - súgtam, felemelve rajta a felsőjét, hogy meleg hasára tegyem a tenyeremet, csípőmet pedig hozzá dörgöltem. - Egyébként is... adós vagyok neked egy orgazmussal. Mintha csak te engeszteltél volna ki engem.... én téged nem - húztam le a vastag avarra, és melleit kezdtem simogatni bátran.

- Akkor lebuktam. - sóhajtottam, reagálva még ennyivel az iménti aggódásomra, és halványan elmosolyodtam, végigsimítva a hátán egyik tenyeremmel, ahogy a vállamre egy csókot lehelt.
- Nem tudtam, hogy komolyan gondoltad. Azt hittem, csak egy elvétett mondat volt. - suttogtam a fülébe egészen halkan.

- Igen, pont úgy nézel ki, min aki aggódik... - mormoltam. - És nem, nem mehetünk. Valamit ígértem a hotelban, már nem emlékszel? - húztam le a válláról a ruhát, hogy egy forró csókot hintsek rá. - Nézd ezt az avar ágyat. Milyen illatos, és puha... - súgtam halkan a fülébe.

Sóhajtottam egyet, a sebét vizslatva, amely lassan eltűnt, és felvette a ruháit, majd magához húzott, mire megráztam a fejemet.
- Úgy nézek ki, mint aki aggódik? - néztem értetlenkedve, eltitkolva a tényt (már amennyire az iménti megszólalás után lehetett, hogy tényleg aggódtam), hogy persze, hogy aggódtam, majd arra pillantottam, amerről jöttünk.
- Öhm... mehetünk vissza a hotelba?

- Tökéletesen jól vagyok - biccentettem, egy harapást vizsgálva a karomon, ahol látványos gyorsasággal gyógyulni kezdett a seb. - Voilá. Most már tényleg tökéletesen egyben vagyok - húztam fel a többi ruhámat is, majd magamhoz húztam Erint. - Nocsak. Valaki látványosan aggódik értem? - vigyorogtam.

Visszaváltozott emberré, és a fának dőlve figyeltem, ahogy felveszi a nadrágját, de közben még mindig ott időzött a fejemben egy gondolat. Vagy inkább érzés, ki hogyan nevezi.
- Igen, biztosan. - bólintottam hang nélkül, majd kontrol nélkül bukott ki belőlem.- Te jól vagy? - kérdeztem, a szemeit megkeresve. Mintha bármi baja eshetne...

Megkerestem a fát, aminek odvában a ruháim voltak, majd néhány fájdalommal teli perc után már ember alakban, lihegve támaszkodtam neki az odvas törzsnek.
- Majd csodálkozhatnak holnap, vajon mi történt - mondtam, fejemmel a tisztás felé intve. - Jövőre, ha erre járunk, már biztos valami babona, vagy legenda szól a halott juhászról, és a szétmarcangolt juhairól - vigyorogtam, miközben kivettem a ruháimat, és magamra kaptam a nadrágot.

Nyeltem egyet, de csak egy nagyon aprót, ahogy a farkas távozott, méghozzá az utolsó páránnyal a fogai között, és Klausra néztem, aki még ellenőrizte a vadászt, majd elindult visszafelé.
Körbefordultam még, de már magam sem láttasm sok értelmét, hogy itt időzzünk, hát követni kezdtem, minden hang nélkül. A farkas énjével amúgy sem tudtam volna kommunikálni, és őt még ölelgetni sem akartam túlzottan.
Megálltam annak a fának a törzsénél, melynél az előbb is, és csak vártam, hogy újra... emberként álljon meg előttem.

Ahogy Erin kinyitotta a karám ajtaját, félreálltam az útból, és csak egy mordulással jeleztem a nősténynek, hogy szabad az út.... ő pedig alázatosan, a fejét lehajtva surrant el mellettem, keservesen felsírt a bárány, aztán tényleg már csak a csend maradt. A farkas, szájában az áldozattal, újra elhaladt mellettem, ezúttal visszatekintés nélkül vágtatott be az erdőbe. Vitte az élelmet a kölykeinek....
Odasétáltam a pásztor mellé, orrommal megbökdöstem, hogy csakugyan halott-e, majd megnyaltam véres számat, úgy néztem Erinre. Itt már nem volt dolgunk... Visszafelé indultam hát az iménti kis ösvényen, várva, hogy ő is kövessen engem.

Egyáltalán nem voltak bennem jó érzések, és ez be is bizonyosodott, mikor pár másodperc, nem hiszem, hogy ennél több volt, és máris egymásnak ugrottak. Oké, talán most nem kellett volna féltenem egy sima farkastól Klaust... hiszen tényleg csak egy farkas. De mégsem bírtam ki. És ez megőrjített, hogy képes vagyok aggódni valakiért ennyire.
Hát mikor a fejével bökdösni kezdte a karámot, egy pillanat alatt termettem ott, és felnyitottam, ahogyan gondolom, kérte. Túl gyorsan történt minden, hogy felfogjam ezeket. De soha nem voltam vérfarkas, hogy értsem ezeket a "ki az úr a 'háznál' " szokásokat...

A farkas hörögve közeledett. Szinte olvastam a fejében. A zsákmánytól fosztottuk meg. Az éhség hajtotta, űzte őt. Most pedig... nem maradt ott semmi, csak néhány húsfoszlány. Az én fajtám pedig nem dögevő.
Egy éles fordulattal Erin elé álltam, felborzoltam a szőrömet, és kevélyen néztem a másikra. Egy amolyan "gyere, ha mersz" tekintettel. Nekem kellett volna behódolnom, lévén idegen területen járok, az ő területén... de én soha nem fogok alázatosan nyüszítve lefeküdni egy egyszerű farkas előtt.
Egy másodperc... és máris egymásnak ugrottunk. Itt most vérre ment a küzdelem. Felségjogokra, ha úgy jobban tetszik. Bár a farkas nem vetekedhetett velem. Nőstény volt... és megéreztem az illatán, hogy a kölykeit védi, és félti. Egy erős harapással mozgásképtelenné tettem, mindaddig, míg fájdalmas nyüszítéssel meg nem adta magát nekem. Aztán Erinre néztem, és fejemmel megböktem a karám lécét... hogy nyissa ki nekem. Odabenn még sebesülten vergődött egy bárány.

Felsóhajtottam, és elengedtem a férfi nyakát, miután éreztem, hogy már semmi erő nincs benne... a kapálozása abbamaradt, és már csak a saját számat nyalogattam, hogy ne vesszen kárba egy csepp sem.
Ekkor viszont arra fordultam, amerre Klaus morgott éppen. És... hm, na, ez nekem valahogy iszonytatosan-nem-tetszett... igen, ez erre a legjobb szó. Még ha... az a másik alak nem is tűnt túlzottan vérfarkasnak.

Figyeltem, ahogy Erin rárontott a férfira. A vér illata egészen a rejtekemig érezhető volt... és ez nekem is megadta az utolsó lökést. Egy iramodással elvágtattam mellettük, át a karám kerítésén, és máris a birkák közé vetettem magam, szilajul tépve őket apró darabokra. A vérüket beitta a föld, a maradékot én magam lefetyeltem fel. Nem telt sok időbe, hogy csend szálljon a vidéken. Halálos csend.
Épp egy lendülettel újra átugrottam a karámon, mikor morgás ütötte meg a fülemet. Olyan morgás, amit csak a magamfajta érthetett. És az erdő fái között feltűnt valami. Egy másik farkas. Nem vérfarkas... csak egy kóbor, kósza farkas... amit idevonzott a vér szaga. És most morogva közeledett felénk.

Nem kellett nekem túlontúl Klaus bíztatása, szerintem nélküle is beleharapnék ennek a férfinak a nyakába, méghozzá nagyon gyorsan.
A következő pillanatban pedig már rá is tapadtam. Meglepődni sem volt ideje, és összezárt szemekkel fogtam erősen a testét, miközben forró vére elborította először a torkomat, majd a gyomromat. Ahhoz képest, hogy a kinézete hagyott volna kívánnivalót maga után, a vére valami isteni volt.
Elhagyta pár segélykérő hang a száját, míg be nem fogtam a tenyeremmel, de minek? Így se, úgy se hallotta volna az égvilágon senki ezen a kietlen vidéken.

Láttam, hogyan uralkodik el Erinen az éhség... mert az arca változni kezdett. Hát gratulálok... ha ehhez a torzonborz pasashoz van gusztusa, legyen az övé. Én a birkák láttán nyaltam meg a számat. Vámpírként most nyilván megosztoztunk volna a férfi nyaki ütőerén, de nekem farkasként nagyobb kihívás volt az a néhány bégető jószág.
Erinre néztem, majd horkant egyet, orrommal a férfi felé bökve, jelezve, hogy legyen az övé az elsőség.

Elindult, és rá hagyatkoztam. Tudtam, hogy a szimata soha nem csal, hát követtem őt, és lassan már hallani kezdtem valamit. Birkákat talán... igen, semmi kétség. És ők soha nincsenek felügyelet nélkül.
Ravasz vigyor jelent meg az arcomon, és Klausra néztem. Pontosabban... a farkasára néztem, és egy sóhaj hagyta el a számat. Nem fogom sokáig tűrtöztetni magam, már éreztem, hogyan kezd el változni az arcom, hiszen magam is láttam már a tábortüzet, és a férfit.

Félig leeresztett szemhéjjal élveztem a simogatást, majd felmordultam, és orrommal egy kis ösvény felé fordultam. Éreztem a szagokat. Embert.... és állatokat. Nem tudtam jelezni most Erinnek, hogy valószínűleg egy pásztorba, és a nyájába botlottunk, hát csak ügetni kezdtem előtte, néha hátra-hátranézve, jelezvén, hogy kövessen. Egész addig vezettem, míg a fák lombja között meg nem villant egy tábortűz lágy fénye, egy előtte üldögélő, jókora, és szőrös emberrel. Körülötte néhány juh bégetett fel-alá mászkálva a karámban.

Nem tűnt olyan könnyűnek ez a "nem törődöm a fájdalmával" dolog, mert igenis rosszul érintett, hogy ezzel fájdalmat okoz magának. De bonyolult vagyok. Vagy a helyzet a bonyolult.
Egy mosollyal a bundájába túrtam ujjaimmal, párszor megismételve a mozdulatot, majd leguggoltam elé, és így néztem a sárga szemeibe. - Nos, azt rád bízom, hogy mit akarsz először elkapni. Én emberre megyek, szóval a szarvasokat rád bízom. - kuncogtam fel.

- Jól van - készültem neki nagy sóhajjal a változásnak, és térdre rogytam. Most bezzeg naná, hogy ez törik el először...
A csontjaim szétroppanásának hangja olyan volt az erdő csendjében, mint a puskaropogás, féltem, hogy tényleg nem marad sem ember, sem állat a környéken.... de néhány perc elteltével már négy lábon kocogtam oda Erinhez, szokás szerint térdének döntve a jókorára nőtt, szőrös fejemet, és sárga szemeimmel ráhunyorogtam cinkosul.

Hallottam a morgolódását, de szavakkal nem reagáltam rá, csupán egy arckifejezéssel, ami beszélt helyettem is, még ha nem is látta. Ha ő szarvast akar, akkor egyen szarvast, én nem azt terveztem. A közelben pedig még jócskán nem fog találni embert.
- Hát hajrá. - vontam egyet a vállamon, amikor hozzákészült az átváltozáshoz, és a körmeimet kezdtem fixírozni, míg ő megejti ezt az egészet.

- Menjünk - egyeztem bele, mire Erin előre sietett, és a távolból kiabált rám. - Szenzációs - rohantam oda, a szemem forgatva. - Üvöltsünk. Sőt, csörgőt is rázzunk, ha valaki esetleg még nem hallott volna meg minket. Így még egy nyomorult szarvast sem lehet elejteni, ilyen zajjal - morogtam, majd nekifogtam ledobni a ruháimat, egy faodúba tuszkolva őket, majd egy fenyőágat szúrtam az odúba, hogy biztosan megtaláljam a cuccaimat. Szégyenszemre már ne lógó micsodával lopakodjak vissza a szállóba.
- Ha nem bírod a látványt, menj kicsit arrébb - mondtam Erinnek, és megfeszítettem a vállaimat. Mindig azok törnek leghamarabb...

Megsimogattam a karját, majd eleresztettem, és egy kislányos mosollyal vontam egyet a vállamon. - Oké, de előtte menjünk egy kicsit beljebb. Ez még nagyon az erdő széle. - kacsintottam rá, de nem vártam reakciót, megindultam befelé, hogy körülbelül ötven méterrel beljebb álljak meg, és egy fának dőlve vigyorodjak el.
- Most már átváltozhatsz! - ordítottam el magam mosolyogva. - Feltéve ha ideérsz.