- Én pedig örülök, hogy mindezt megmutattad nekem - öleltem át hátulról Erin derekát. - Nos... keressük meg azt a kis falucskát. Bár talán jobb lenne előbb átváltoznom. Nem akarok az ordításommal elűzni minden potenciális áldozatot.

Furcsa arckifejezéssel hallgattam Klaus szavait. Még engem is meg tudott lepni az ilyen szavakkal. Ritkán hallom őt így beszélni. Vagyis, manapság egyre gyakrabban, és ez egyáltalán nem rossz.
- Igen, itt születtem. Szó szerint itt születtem.- néztem újra magunk elé, az előttünk álló erdő felé, majd sóhajtottam egyet. Gyerekként mintha pont ezeket a fákat láttam volna itt. De nem, ezek már mások. Az a régi birtok régóta nem áll, a kor eltűntette innen. És az a ház főleg nem, amiben Christopherrel és a nagyszüleimmel éltünk. Egy fejrázással próbáltam eltüntetni ezeket az emlékeket.

Követtem Erint, egészen a közeli kis erdőig rohantunk vámpírtempóval. Oda, ahol a városnak már csak a fényei sem látszottak. Tökéletes csend vett körbe minket, csak az erdő szokásos hangjai szálltak körülöttünk.
- Most már tudom, miért szereted annyira ezt az országot - támaszkodtam neki egy jókora fenyőfának. - Mindez az egész megdöbbentően szép. Ahogy kitekintek a fák közül, úgy gondolnám, megnyílik előttem a hegy... és mégis, amíg a szem ellát, komor kegyeket nézek. Olyan fájdalmas ez, olyan lehangolóan zord. De hiába ilyen... menj csak vissza Amerikába, és mindjárt visszasír a szíved ezek közé a komor hegyek közé. A "miért"-re pedig csak egy a felelet. Azért, mert itt születtél.

- Hotelszoba -

Tényleg nem volt hűvös, vagy talán a már régen forró vérem tett arról, hogy jól érezzem magam kabát és mindenféle vastag holmi nélkül is.
Kiértünk a városból, a sötét sikátorokon keresztül nem nehéz vámpír tempóval kisurranni onnan, ezt már jól ismertem. És az első fa mellett megállva Klausra mosolyogtam.
- Nos, ha kicsit beljebb megyünk, lesz ott egy ösvény, ami... egy nagyon piciny faluhoz vezet. - kacsintottam rá.