Szükségem volt a friss levegőre, a természetre. A zacskós vérből is kifogytam már ezért is indultam meg az erdő felé hátha még talán az utamba akad valami amit elfogyaszthatok. Emberrel talán jobban jártam volna, de még mindig féltem, hogy nem tudok uralkodni magamon ezért nem próbálkoztam vele. Sétálgattam néhány neszt meghalva ahogy pár állat 'menekülőre fogja', de nem is igazán volt kedvem utánuk menni ezért csak leültem egy fa tövébe ahol tépkedni kezdtem a fűszálakat és a gondolataimba temetkeztem.
Lassan huszonnégy órája vagyok a környéken. De még mindig nem mentem közelebb a városhoz. A hírek szerint ott találok egy nőt, aki talán tudja merre jár most Tatia. De nem vagyok felkészülve arra, hogy találkozzak vele. Állítólag vészesen hasonlít rá. Kell az nekem? Nem vagyok biztos benne.. megzavarná az érzékeimet. Arra meg semmi szükségem. A gondolataim méregként fertőzik az agyamat, s ezen még az erdő hűs levegője sem tud segíteni. Mozognom kell! Elindulok, rohanok, megszállottként fárasztom magam, mintha elfáradhatnék. Friss vér kering az ereimben, fáradhatatlan vagyok. De a gondolat most is elhiteti a testemmel, hogy használva van. A fél erdőt megkerültem már.. egy illat.. idegen.. lelassítok. Idegen vámpír illatát érzem a levegőben. S még valami mást is vele együtt. Parfüm? Minek az egy vámpírnak? Zavarja az orromat, de a tudat, hogy nő van a közelemben máris vigyorra húzza a számat. Lépteim sebesek, olykor emberi lassúak. S már látom. Üldögél egy helyben. Nem sok időm van, mielőtt megérez engem. Két lehetőségem van.. eltűnök vagy odamegyek. Utóbbi választom. Kellenek az ismerősök. S a nő haja ragyog a délutáni fényben. Megmozdulok és a következő pillanatban már ott állok előtte. Zöldes színben játszó tekintetem végigfürkészi alakját. Csinos.. határozottan csinos. -Szép napot! – köszöntöm negédesen, szándékosan behódoló hangon. Nem akarom ráhozni a frászt. Errefelé mintha furábban reagálnának az idegenekre. Ruházatom pedig megnyerő lehet. Szövetnadrág, ing és mellény feszül testemen, hozzáillő fekete cipővel. Mintha épp egy tárgyalásról érkeztem volna. Régimódi viselet, de nekem tetszik. Csak a kalap hiányzik a fejemről és a sétabot a kezemből. -Csatlakozhatok vagy ragaszkodik a magányához? – szándékosan magázom. Engem még így tanítottak. Legyek udvarias az idegen hölgyekkel. Avíttos vagyok tudom, de a laza amerikai módit nehezen tudom átvenni.
Mikor már majdnem lenyírtam magam körül a füvet hátrahajtottam a fejemet, szememet behunyva próbáltam lazítani. Éhes sem vagyok annyira, hogy innen most felkeljek. Teljesen elzártam magamtól a külvilágot és a fejemben eljátszottam pár gondolattal. Közte volt az is, hogy milyen lenne most az életem ha nem lennék vámpír. Bár ebből a gondolat menetből hamar felriasztott egy halk zörej. Állat nem lehet, mivel már rég elmenekültek a környékről. Felkaptam a fejem és körbenéztem, de még senkit sem láttam. Talán csak képzelődtem. Nagy levegőt vettem majd ekkor vettem észre a távolban lévő alakot. Aki egy szempillantás alatt előttem termet. Vámpír, remek. - Lehetne szebb is. Bár lehet már az lesz. - Fordítottam tekintettem a zöld szempár felé egy kisebb mosollyal az arcomon. Majd erőt vettem magamon és felálltam a fa tövéből. Leporoltam magam közben próbáltam észrevétlenül végigmérni. Meg kell hagyni, hogy elég jól néz ki. Bár az öltözéke egy kicsit régimódi, de mindenkinek meg van a maga stílusa. A zöld szemei ragyogtak akár a gyémántok. Kissé zavarban is éreztem magam, hogy így találkoztunk elsőnek, de sebaj. Lesz ez még jobb is. - Nyugodtan. - Lemagázott ami furcsa volt. Így mindent összevetve ő sem mai vámpír lehet. Bár furdalt a kíváncsiság, hogy látszik rajta a kifinomultság még sem rögtön egy kávézóba veti be magát hanem az erdőben bóklászik. - Mi szél fújta ide az erdő kellős közepébe? - Rukkoltam elő egy kérdéssel mielőtt beállhatott volna az a bizonyos kínos csend. Igen lemagáztam, de miután ő is ezt tette velem nem igazán mertem letegezni.
Hiába vagyok öreg, mint az országút.. vagyis mit is gondolok.. öregebb vagyok mint bármelyik országút, még mindig érhetnek meglepetések. Az idegen nő igazán bájos volt. Régen láttam ilyen szép vámpírlányt. A szikrázó hajkorona kedves arcot keretezett, melyben mosolygó szemek ültek a formás ajkak felett. Szavai bizakodóak voltak. Talán várt valamire? Nem tudhatom, de remélem, hogy arra akart utalni, hogy általam lehet jobb a napja. Nos, ha rajtam múlik, akkor nem lesz oka panaszra. Számomra elég a mosolya, hogy elragadjon a fantáziám.. nemhiába ösztönlények vagyunk. Ha épp nem vagyok szomjas.. figyeltem ahogy feláll a földről. A mozgása is kecses volt, akár egy múlt századi úrilánynak. Igazán kellemes figyelni. Nem tudom elrejteni a vigyorgásomat, ami akkor kúszott az arcomra, amikor észrevettem a fürkésző tekintetét. Így szokott ez lenni elsőre.. alaposan meg kell nézni a másikat. Nos nekem van mit néznem. S tetszik, amit látok. -Remélem segítségére lehet benne. – Biztosítom arról, hogy szándékomban áll szebbé tenni a napját. Nem azért jöttem ide, hogy megkérdezzem a pontos időt. A kérdésre ártatlan kíváncsiságra utal, vagy pusztán érdeklődés. Mindegy melyik, megérdemli, hogy valami értelmes választ adja rá. -Valójában a városba tartok. Nem rég érkeztem és szükségem volt egy kis mozgásra. – Még mindig furcsa számára, hogy autóval közlekedik. Nincs hozzászokva, bár az biztos, hogy lenyűgöző élmény. Újra végigjárja tekintetem alakját. -De azt álmomban sem gondoltam, hogy ebben az erdőkben valódi szépségre lehet bukkani- rutinból bókolok, hisz nem is vagyok képes másképpen beszélni a nőkkel. Megérdemlik, hogy szavakba öntsük azt a csodálatot, amit a látványuk okoz számunkra. Persze kivételek mindig vannak.. de ez a szőkeség nem érdemel mást, mint bókot. -Esetleg valami baj van az erdővel? – kérdezem gyanakvó pimasz pillantással. Otthon van saját erdőm a birtokon, így számomra semmi gondot nem jelentett még az erdőben való kószálás. De ez itt Amerika, nem szabad elfelejtenem. -S kegyed miért itt múlatja az időt, egyedül? – kíváncsiság engem is hajt. Ha már így belebotlottam, akkor minél többet megtudni róla.- -Bocsánatát kérem, udvariatlan vagyok. A nevem Cedric. – gyorsan pótlom a hiányosságomat és bemutatkozom. Remélem, hogy megtudhatom eme szépség nevét.
Észrevettem ahogy egy vigyor ül ki az ajkaira miközben felálltam. Azt hittem kínosabban már nem igazán érezhetném magam, de még is. Na mindegy. Megpróbáltam összeszedni magam és a gondolataim ami bár még picit mindig ott ragadt az álmodozás szigetén. Udvariassága és régimódi stílusa elnyerte tetszésem. Talán korilag már megütheti az ezret futtattam végig rajta újból a szemeim. Ezúttal már kissé bátrabban, mert tudtam az előzőt is észrevette, de nem igazán szólta meg. - Ó, értem. - Nem igazán akartam tovább kíváncsiskodni bár belül bennem csak úgy tomboltak a kérdések. Honnan jött? Miért? De ha hosszú ideig fog maradni úgy gondolom ezekre a kérdésekre úgy is választ kapok, mert ebben a városban szinte semmi nem marad titokban. Tekintetét figyeltem ahogy végignézett rajtam majd mikor újból felnézett lesütöttem szemeimet. - Azért nem kell túlozni. - Legyintettem egyet majd kicsit el is pirultam és az alsó ajkamba haraptam. A földet fürkésztem most ezt tűnt a legjobbnak amit csak tehetek. Már teljesen zavarban voltam. De tudja, hogy mit kell mondani egy lánynak abban biztos vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy talán a Mikaelson családhoz van köze vagy csak úgy átutazóban van. Bár valószínű, hogy valami köze az ősi családhoz is van. Egy ideig elgondolkoztam ezen majd újból visszatérve a helyzetbe válaszoltam a kérdésére. - Nem, nincs. - Ráztam meg a fejem és nagy nehezen felemeltem az arcomat is, hogy szemébe nézhessek. Azért így mégis jobb beszélgetést folytatni. Azok a gyémántként csillogó zöld szemek. - A természet a legjobb hely egy kis gondolkodásra. Meg ki is akartam szellőztetni a fejem. - Adtam választ a kérdésére majd újból picit elmosolyodtam. - Caroline. - A nevemnél több nem is jött ki a számon, de azt hiszem ez épp elég volt. Nem igazán tudtam másképp reagálni. Egy vámpír aki egyben úriember is. Nem lehet minden nap látni ilyet.
Tipikus egyszavas választ kapok, amiből tudom, hogy ezernyi kérdést leplez. Megértem a ő óvatosságát, sosem tudni a mi világunkban mikor áll szemben velünk saját végzetünk. De én nem akarok ártani neki. Nincs is rá okom. Persze ettől még okosan teszi, ha nem bízik bennem. Én sem bízom magamban, pedig elég régi az ismeretségem önmagammal. Talán épp ezért nem. Szórakoztató ez a gondolatsor, később majd eltöprengek rajta. Most sokkal jobban szórakoztatnak a lesütött szemek. Igazán édes, egy vámpír, aki zavarba jön. Olyan emberi. Fiatal lehet még, ha még ennyire kötődik az emberi érzelmekhez. -Kicsit sem tartom túlzásnak. Ahogyan bizonyára kegyed is jól tudja, a szemünk igazán kivételesen éles. S engedje meg nekem, hogy ez legyen a véleményem. – Elpirult. Csodálkozom ezen, hiszen nem jellemező, hogy láttam volna hasonlót mostanában. Vagyis láttam, de csak azokon a nőkön, akiket éppen reggelire szántam. Úgy érzem, mintha ez a nő nem lenne tudatában annak, milyen szép. Talán keveset látja magát a tükörben úgy, ahogy én látom. Fura mód örülök annak, hogy úgy döntött a szemembe mer nézni. Igazán kifejező szemei vannak. sokáig el tudnám nézni. -Akkor valami hasonló járhatott a fejünkben. Én is kiszellőztettem magam a hosszú út után. – Vagyunk ezzel páran még így, kell néha egy kis magány, hogy átgondoljuk tetteinket. Nekem mindenképpen jót tett a mozgás. Érzem, hogy ellazultak a tagjaim és a bennem lévő feszültségnek most nyoma sincs. Kellemes nyugalmat érzek csak magamban. -A neve is gyönyörű Caroline.- Nem tudom nem megdicsérni a nevét. Olyan selymesen siklik a nyelvemen. Hagyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Ami nem jó ötlet, mert hamarosan hallom saját vérem dobolását a fülemben. Nyelek egy üreset, majd igyekszem valami semlegesebb témára terelni a szót. Nem könnyű. -És végzett vele?– Nem szeretném zavarni, ha magányra vágyik. Vagyis de, zavarni akarom.. régen éreztem azt, hogy valakivel együtt szeretném eltölteni az idő egy részét. S ha már úgyis tőlem remél szebb napot, nem hagyhatom, hogy visszakozzon. - Merre tartana tovább? Volt valami terve a nap további részére? – Egyszerűbb lenne a helyzetem, ha ismerném a várost. De amikor utoljára erre jártam még csak tanyák voltak errefelé és a központban a postahivatal körül néhány ház, templom és hasonlók. Gondolom ma már csak a templom áll ugyanott. Vagy még az sem.. tehát kénytelen vagyok rábízni a folytatást. Hátha van használható ötlete.
Egyre jobban pirultam és pirultam. Bár szerintem már ennél vörösebb nem lehetek. Nagyot nyeltem, majd végig gondoltam, hogy egy idősebb vámpírnak talán már meg is volt az a nagy szerelem. Talán az vonzza ide a városba. Elhessegettem a gondolatot és tekintetem zöld szempárjába fúrtam. Lehet, hogy kicsit túlzásba is estem ezért picit pislogni kezdtem, hogy úgymond visszarángassam magam a földre. Ennyi bók után a nők nagy része már olvadozva borultak volna a karjaiba manapság. De akkoriban szerintem csak igazán így érvényesülhetett. Hiszen ez még kijárt a nőknek. Most már csoda, ha nem akarják őket kihasználni. - És erre nincs is jobb hely, mint az erdő. Itt nincs nagy nyüzsgés és még a levegő is frissebb, mint a városközpontban. - Hülyeségeket beszélek. Legalábbis szerintem. Nem tudom, hogy igazából mit kellene mondanom. De azért a próbálkozásért még senkit sem ítéltek el. Nagy levegőt vettem, majd egy pillanatra a napsütötte ég felé fordítottam az arcomat. - Köszönöm. - Néztem újból szemeibe és mosolyogtam. Túlságosan is udvarias. Nem fogok neki itt és most megnyílni vagy valami ilyesmi, csak azért mindig szívesen ismerek meg új embereket.. vámpírokat. - Igen. - Adtam egyszerű egyben rövid választ. Ha nem jött volna erre szerintem annyira belemerültem volna a gondolkodásba, hogy egy álomként folytattam volna szépen szunyókálva itt a fa tövében. Ha ezután jött volna az jóval kínosabb lett volna, de itt van. Ilyenen már gondolkoznom sem kell. Bár sok olyan dolgon gondolkozom amin nem kellene. - Nem igazán. De gondolom nem mostanában járt errefelé. Ha akarja körbevezethetem. Vagy ha már van valami kitűzött célja elkísérhetem. - Ajánlottam fel neki a segítségemet, hiszen ezt minden újdonsült ide érkező embernek megtenném. Igaz ő egyáltalán nem ember volt, de a kedvességével lenyűgözött. Így hát, ha segítségemre van szüksége állok szolgálatára. Nem tűnik vérengzőnek vagy gonosznak. Ami elég jó jel.
Sokat adnék, ha tudnám mi jár Caroline fejében. A kipirult arcából következtethetnék, ha nem tudnám, hogy az bizony nem jelent semmi biztosat. Akármire is gondolhat. Nekem most annyi is bőven elég, hogy velem kapcsolatos. Még mindig jobb, mintha közönyösen bámulna maga elé és szavak helyett csak rángatná a vállát. Azzal nem sok mindent tudnék kezdeni. Tetszik a csacsogása, kellemes hallgatni a hangját. Olyan lágynak hallom és egészen frissítő érzés. Túl sok komorság van az életemben, egy ilyen találkozás biztos jót fog tenni. De vajon hogyan érjem el, hogy ne tűnjön még el előlem? Nem sokat tudok a mai fiatalokról, márpedig Caroline-on látszik, hogy a mai kor gyermeke. Vajon hány éves lehet? Töprengek rajta, mert nem tudom megítélni. Modern lánynak tűnik, de ettől még lehet sok év a háta mögött. Nem vágok a szavába, értelmeset úgysem tudnák hozzáfűzni. Jobban érdekel ő mit szeretne közölni velem, mint hogy a saját hangomat hallassam. Hallottam már épp eleget, így csak mosolygok rá, miközben beszél. -Ó elég régen volt. A mostani várost nem ismerem. Olyan vagyok, mint egy vak a nagyvilágban. Feltétlenül szükségem van körbevezetésre. – Ragyogó ötlet. Bízom benne, hogy azért javasolta, mert a kíváncsisága arra hajtja, hogy velem maradjon még. A kitűzött célomat most megemlíteni szarvas hiba lenne. Tehát felejtős. -Valójában valami normálisabb ruhát akartam szerezni magamnak. Azt hiszem így túl feltűnő vagyok.- Meg kellett erőltetnem az agyamat valami normális dologra. A nők szeretik a ruhákat és tudom, hogy minden vágyuk netovábbja egy olyan férfi, aki élvezettel kísérgeti őket vásárolgatni. Ráadásul nem is rossz ötlet. Úgy festhetek, mint az 1920-as évekből szabadult tőzsdeügynök. Így nem tudok elvegyülni, márpedig arra szükségem lesz. -De be kell vallanom valamit. Reménytelen eset vagyok, ami a ruhákat illeti. Gondot okoznék azzal, ha megkérném legyen a segítségemre? Nem tudom mi errefelé a megszokott viselet. – Brávó! Ha nem állna előtte megveregetném a saját vállamat. Erre biztos nem mond nemet. S máris adott a következő néhány óra, hogy jobban megismerjem. Bár igyekszem olyannak látszódni, mint aki valóban segítségre szorul, megint nem rejtem el időben a vigyoromat. Remélem nem látszik rajtam, hogy pontosan tudom mit lehet kezdeni egy nővel néhány óra alatt.
Hagyott beszélni csak egy mosollyal kísérte a mondanivalóm ami még mindig jobb, mintha bámult volna maga elé mint aki már a mondat kezdetét sem érti. Azért rajta is láttam az érdeklődés jelét, hiszen mindkettőnkben megvolt az a 'nem bízom meg rögtön benne' dolog. De valahogy mégis meg akartuk ismerni egymást. Legalábbis az arcjátékából ezt vettem le. A mosoly mögött tekintetében láttam, hogy mélyen elgondolkozott valamin. Nem hiába a szem a lélek tükre. Mikor végre befejeztem a sok locsi-fecsit és 'összeszedte a bátorságát' megszólalt. - Akkor viszont állok rendelkezésére. - Ajánlottam fel egy kisebb vigyorral az arcomon. Szeretek segíteni másokon és most itt a remek alkalom. Valahogy úgy képzelem el őt, mint aki most lépett ki egy filmből és azt sem tudja, hogy mi hol merre hány méter. - Hát az biztos, hogy egy nagy tömegből sokaknak megakadna a szeme az öltözékén. - Végigmértem újból minden egyes ruhadarabot. Mindent meg lehet oldani ha nagyon akarjuk. Bár így belegondolva szívesen éltem volna abban a korban. Ha minden egyes férfi ilyen kedves, mint ő. Akkor már megérte. Nem mellesleg őt elnézve a ruhák sem annyira szörnyűek. - Nagyon szívesen segítek ebben. Gondolom kerülni akarja a feltűnést. - Nyeltem egy nagyot. - Megoldható lenne, hogy tegeződjünk? Nekem ez túl furcsa. - Tekintetem kissé ijedté változott amit próbáltam egy mosollyal álcázni, hiszen nem tudom mennyi idő után esedékes egy ilyen kérdés. Számomra kicsit kényelmetlen ha egy velem 'egykorú' embert kell tegeznem. Bár ha úgy vesszük bőven idősebb nálam. Talán illetlen volt a kérdés de remélem nem lesz ebből akkora gond. Vettem egy nagy levegőt majd elkezdtem képzeletben kialakítani a megfelelő öltözéket számára. Elvegyülni el tud, de attól még sok szemnek fel fog tűnni. Mert azt a helyes arcot semmi nem moshatja le a helyéről.
Nem is tudom minek örültem jobban. A szavainak, amivel biztosított a segítségéről, vagy a hozzáfűzött széles mosolynak. -Igazán hálás vagyok érte. – Egyszerű udvariassági formulával élek, de biztos vagyok benne, hogy meg fogom találni a módját, hogy valóban kifejezzem a hálámat. Ha már ragaszkodom ehhez a felálláshoz. Pedig amennyi álruhát öltöttem már, valószínűleg nem esnék kétségbe egy ruhaüzletben. De a női szem mindig jól jön. És most úgyis a társaságán van a hangsúly, nem azon hová megyünk vagy mit csinálunk ott. -Nagyon jól érzi a helyzetemet. Éppen ezt szeretném elkerülni. A feltűnést és azt hogy, észrevegyenek. Csak ahonnan most érkeztem, ott erre volt szükség. És a hirtelen ötlet miatt, nem igazán gondoltam arra, hogy csomagoljak valami mást is. – Igyekszem jól játszani a szerepemet és még hazudnom sem kell. A kocsim csomagtartójában ugyan akad váltóöltözet, de az is hasonló mint ez. Finom kelméből készült ing, zakó, öltöny, bőrcipő, feltűnő drága óra. Általában nem viselek mást, mert szeretem az üzletemberes kinézetemet. A múlt egy darabja számomra és a valós énemé, ami felett eljárt már kissé a kor. A tegeződésre előbb csak bólintok egyet, mielőtt újra megszólalnék. -Természetesen Caroline. Minden megoldható. – Fogalmam sincs, hogy ugyanez a szókapcsolat járt a fejében egy pillanattal ezelőtt. Jelenleg csak némi szuggesztív erővel igyekszem bizonygatni, hogy számomra nem sok lehetetlen létezik. Nincs ellenemre nekem sem a tegeződés, az is feltűnő lenne, ha magáznám mások előtt. A városban fel kell vennem egy másik stílust tudom jól, de itt az erdőben kellemesebb volt magamat adni. Márpedig én az a fajta vagyok, aki megvárja, amíg a nő ajánlja fel a lehetőséget. Nos, elfogadva. -Esetleg induljunk?-*kérdem, bár nem vagyok türelmetlen. Csak könnyebb dolgom lesz ha beszélgetés közben valami más is leköti a gondolatainkat és a kezeinket. Eszembe jut még valami. Mivel huzamosabb ideig akarok a városban maradni szükségem lesz valami fedősztorira. Ebben az egy esetben utálom, hogy úgy festek, mint egy egyetemista. Mindig kell valami ok, amiért szülők nélkül élek valahol. Nevetséges. De sajnos nem tudok tenni ellene semmit. Ez a test már nem öregszik. ami azért kellemes persze.. -Nincs valami ötleted arra, hogy mit kéne mondanom majd arról, hogy miért vagyok a városban? Sajnos régen látott rokonokat nem tudok bemesélni, mert nincs aki vállalná..- Okos nőnek képzelem Caroline-t, van benne valami ami elgondolkoztat. Talán erre is lesz valami vicces, ámde kivitelezhető ötlete. Az internet korában már semmi sem olyan bonyolult, mint egy jó ötlet.
Egész jól alakul a nap. Ahhoz képest, hogy csak itt ücsörögtem volna most valami olyasmit csinálok ami közel áll hozzám. Segítek valakinek 'megújulni.' - Lesz még időd szerintem meghálálni. - Oldalra döntöttem a fejemet és elmosolyodtam. Ideje bőven lesz, hiszen vámpírok vagyunk. Egy örökkévalóság áll előttünk. Bár kétlem, hogy sokáig itt lennénk. Egy idő után feltűnne az embereknek a nem öregedés ami egyáltalán nem jó. - A feltűnést ezzel az arcszerkezettel ruházattól függetlenül nehéz lesz elkerülni. - Rajzoltam egy kör féleséget a levegőben a feje körül célozva arra, hogy eléggé helyes. A tegeződésre rábólintott ennek hatására pedig, mintha egy kő esett le volna a szívemről. Máris nem lesz olyan furcsa a dolog. - Viszont egy jó tanács. Ezt a magázódást próbáld magad mögött hagyni. Nagyobb feltűnést keltenél vele, mint az öltözékeddel. - Ez szerintem teljes mértékbe igaz volt, hiszen a kedvesség nem a mai 'fiatalság stílusa. - Hát felőlem indulhatunk. - Még lenéztem a helyre ahol ültem, nem-e esett ki a kulcsom vagy esetleg a telefonom majd a zsebemet is átkutatva megörültem, hogy minden a helyén van. A fejemben valahogy fehér ingben képzeltem el. Ez már biztos alap volt. - Hmm, lássuk csak. Mondjuk egyetemre jártál, de úgy döntöttél hogy kell egy kis kikapcsolódás, kibújni a kötelezettségek alól. Ezért halasztottál egy évet, hogy úgymond felfedező körúton vehess részt. Aztán ha maradsz könnyen lehet azzal magyarázni, hogy leköt a helynek a varázsa. - Kicsit hülyén hangzott így végiggondolva, de annyira nem is volt rossz. Bár ez csak ilyen fejből kipattant hirtelen ötlet. Még ki lehet simítani a bakikat. Meg úgy színezi ki ahogy akarja. Vagy veheti ötletnek egy jobb meséhez.
-Ebben egészen biztos vagyok Caroline – bólintottam a megjegyzésére. Az idő valóban nem lehet ellenségünk. Több is van is van belőle, mint amennyire szükségünk lenne. Egy örökkévalóság. S ha valaki tudja, hogy az milyen sok, akkor én már tudom. Legalábbis sejtem. A memóriám nem is képes mindenre visszaemlékezni, bár vannak korok, évek, amiket tisztán látok magam előtt. S van, ami teljesen üres folt ma már. Főként, ami lényegtelenné vált. Szándékosan mondtam ki a nevét a mondatom végén. Kellemes kimondani, valószínűleg nem fogom kihagyni egyik lehetőséget sem a kiejtésére. Felér egy simogatással. Felnevetek a szavaira és féloldalas mosolyba burkolózom, ahogy kört rajzol a fejem köré. Oké nem vagyok egy ronda alak, ezzel tisztában vagyok, de nem hiszem, hogy megfelelnék a mai ideáloknak. Bár honnan is tudhatnám én azt? Nőkben ugyan sosem volt hiányom, de visszanézve ki tudja mi hatott rájuk. -Ha gondolod adhatsz rám egy napszemüveget is. Rád bízom magam. – Simán kiadom a kezemből az irányítást. Nem tartok attól, hogy bohócot csinál belőlem. Na meg azt úgysem engedném. Sejtéseim szerint valami menő csávót varázsol belőlem, ami persze kedvemre való, csak azzal is feltűnő leszek. Bár inkább emberként legyek feltűnő, azzal nincs semmi gond. -Igenis értettem. – vigyorogva bólogatok, mint egy jó katona a parancsra. –Félek, hogy forgatni fogod a szemed, ha elárulom, hogy nagyon nehezen szoktam le arról is, hogy kézcsókkal kell köszönteni az úrihölgyeket. – Beavatom egy régmúlt titokba. Szerettem a sötét középkort, akkor még minden olyan egyszerű volt. Bár a mobiltelefont már nem adnám vissza. Jut is eszembe, szereznem kell egy újat. A legutolsót Chicago-ban dobtam el. Mivel úgy tűnik számomra, hogy menetünk türelmesen kivártam, amíg Caroline ellenőrzi a dolgait. Édes volt, ahogy végigtapogadta a zsebeit. Mintha előfordulhatna, hogy elhagy valamit és nem hallja meg. Ebből és az összes benyomásomból szinte megától adódik a kérdés. -Tudom, hogy nem illik megkérdezni, de nagyon kíváncsi vagyok. Hány éves vagy Caroline? – Persze itt nem az emberi korára gondolok. Azt szeretném tudni mióta vámpír. Nagyon erősnek látom az emberi oldalát. Bár ha így nézzük, az össz kora is érdekel, bár mellékes, mert azt nagyon is jól látom hogy egy szép nő áll mellettem. Aki most valami hasonló ötlettel áll elő, mint amit alkalmazni szoktam. Meg is felelne, de vártam valami pimasz mellékszálat a történethez tőle. -Ez így jó is, csak arra kell már választ találnom miért pont Mytic Fallsba jöttem. Elég távol esik a legbulisabb városoktól, ahová a megfáradt egyetemisták szoktak járni.–Magamtól sosem említeném, de örülnék ha arra jutna, hogy miatta vagyok itt. Kellemes szerep lenne. Megvárom a válaszait, de ha nem akar még maradni közben lassan elindulok az erdő széle felé. Lassan haladok, hogy ne tévesszem szem előtt. Élvezetes feladat.
Ahogy észrevettem nagyon szórakoztatónak találta ezt a levegőbe kör rajzolós cselekedetem, de máshogy talán nem is tudtam volna elmagyarázni. Kicsit elvigyorodtam és próbáltam nem el pirulni aranyos mosolya láttán. Elgondolkozóba estem amint megemlítette a napszemüveget. Nem is tűnik akkora hülyeségnek. Elrejtené a gyönyörű szempárt amitől jó pár nő esdekelne össze az utcán. Hiába akartam nem oda nézni tekintettem az övébe véstem. Végül mikor újból magamra találtam nem is kellett erőlködnöm egyszerűen, mintha már most is rajta lett volna a napszemüveg olyan könnyű volt elképzelni. Szerintem nehezen találnék olyan dolgot ami nem illene hozzá. - Napszemüveg, hmm. Remekül hangzik. - Értettem végül vele egyet. Aranyos volt, ahogy bólogatni kezdett. Parancsnak vette a tanácsom. Már belül lüktetett bennem a kérdés, hogy hány éves is lehet de inkább nagyot nyelve magamban tartottam. - Hát az sem egy mai szokás. Bár épp ez az, hogy szokás. Ami már szokássá válik azon nehezen lehet változtatni. Csak akkor lehetséges ha nagyon akarja az illető. - Ez szerintem nekünk olyan lenne, mintha többé nem puszilhatná meg a két legjobb barátnő egymást a találkozásukkor. Vagy bármiféle megszokott dologtól megfosztanának minket, szóval teljes mértékben megértem őt. Meglepődtem mikor rákérdezett a koromra de ez lehetőséget ad nekem, hogy én is visszakérdezzek. Így már nem lesz annyira tolakodó a kérdés. - Majdnem két éve vagyok vámpír ha ez érdekelt. Még nem éltem meg olyan hosszú időt. Viszont akkor már.. megtudhatom, hogy te hány éves vagy? - Örültem, hogy végre esélyt kaptam korának felfedezésére. Ő legalább már elég sok mindent megélt. - Ha nagyon szeretnéd akkor kötheted hozzám a történeted, de előtte avass be kérlek. - El sem hiszem, hogy felajánlottam neki ezt. Miféle történetet fog kitalálni ami hozzám kötődik? Furdalt a kíváncsiság, de ez hamar el fog múlni mivel be kell avatnia a dolgokba nélkülem nem menne. Még egyszer utoljára vettem egy mély levegőt majd a város felé fordultam, majd hátranéztem rá. - Felőlem mehetünk. - Mondtam neki egy mosoly kíséretében.
A spanyolviaszt nem most találták fel és nem is én voltam az elkövetője. Kedvelem a napszemüvegeket, mert el tudom rejteni mögé a tekintetemet. Bár szerintem majdnem mindenki ezért hordja. Kivéve talán a kaliforniaiakat és az európai mediterrán népséget. Ők valóban a napfény ellen viselik és a már a bölcsőben hozzászoknak. Ahogyan én is, mifelénk elég sok a fény. Egyébként is csak azért jutott eszembe a dolog, mert körberajzolta a fejemet, amiről eszembe jutott, hogy nincs rajtam. A kocsiban hagytam valahol a város szélénél. De ezt most nem akarom elárulni. Úgyis kiderül perceken belül. -De rózsaszínt nem kérek. Semmiből sem. – igyekszem nyomatékosítani, hogy bármit azért nem húzok magamra. Mindennek van határa és az elgondolkozó női arc az, amitől minden épeszű férfinak illene lóhalálában elmenekülnie. -Sajnos elég sok szokásomról kellett már lemondanom.. úgyhogy annyira már nem esik nehezemre. – A legkedveltebb szokásomat viszont nem hajlandó feledni. Az evés utáni szivarozást, amit egy jó konyakkal vagy whiskey-vel szoktam leöblíteni. Valamikor az 1800-as években kaptam rá és azóta is szigorúan ragaszkodom hozzá. Csak akkor mellőzöm, ha lebuktatná a szerepemet. S ez eddig csak ezen a kontinensen fordult még elő. Valahogy túl zöldek és nem kedvelik, ha egy huszasforma fiatalember szivarozik. Valahogy kibírom majd, ha épp emberek között lennék. -Két éve? – csodálkozom a válaszon, pedig nem sokkal többet tippeltem volna. Mégis úgy teszek, mint akit ez nagyon meglep és valójában érzek is valami hasonlót. Az első években kevesen tudnak ilyen nyugodtak lenni. Egészen lenyűgözőnek találom, hogy eddig még egyetlen fenyegető mozdulatot sem mutatott magából. -Az első két hosszú év. S hogy tetszett eddig? – folytatom a faggatózást, hogy még többet tudhassak meg róla. Persze tudom, hogy ezt viszonozni is kell. Amíg ilyen ártatlanok a kérdések, addig nincs semmi gond. Ezekre még egyszerűen tudok válaszolni. -Huszonhat. - vágom rá a kérdésre azonnal. Ez is egy megszokás, amihez persze rögtön mellékelek egy széles vigyort is. -Legalábbis ezt szoktam mondani, ha megkérdeznek. Valójában hmmm.. – erőltetett gondolkodó arcot vágok, mintha magam sem tudnám pontosan. Nem tudom mennyire fogom megijeszteni az igazsággal. -.. ezeröt. – mondom ki végül mégis a valódi koromat. Tudom, hogy folytatnom kell a beszédet, hogy adjak némi hatásszünetet a megemésztéshez. Ha már úgyis kereste a pillantásomat, akkor most én révedek el a gyönyörű sötétkék szemekben. -Épp ezért van szükségem egy fiatal és üde szépség segítségére. Meg kell fiatalítanod. – Caroline hiúságára próbálok hatással lenni, mivel egyelőre nem ismerek többet belőle, mint hogy kedves és szép. Elég átlátszó lenne, ha másfelé terelném a hangsúlyokat. Még mindig mosolygok, visszatükrözve az övét, amikor elindulunk a város felé. -Majd kigondolok valamit, amíg megtaláljuk a megfelelő ruhákat. Ígérem elmondom, ha jó ötletem támad. – Szeretném, ha előbb látna valami modernebb öltözékben is, mielőtt bármiféle ötlettel előállok. Ki tudja milyen ötleteink lesznek még addig. Ennyi esélyt mindig kell adni a sorsnak. -Összeszedhetjük a kocsimat? Az erdő szélénél hagytam.. – kisfiús vigyort veszek elő, elvégre a kedvenc játékszereim egyikéről van szó. Férfi vagyok, a száguldás és autócsodák kedvelője. Bár most nem a legjobb kocsimat hoztam. De ezt sem szeretném itt hagyni. S pont ezért, csak a megfelelő irányba bökök, majd arrafelé billentem a fejem. S hirtelen belehúzok, s néhány perc múlva már a fekete BMW X6-osom motorháztetején támaszkodok.
- Pedig úgy terveztem, hogy felöltöztetlek teljes rózsaszínbe. - Nevettem fel miközben a fejemben próbáltam elképzelni ahogy rózsaszín csili-vili cuccokban mászkálna. Egyesek biztos rögtön eldöntenék magukban, hogy meleg. De semmi ilyesmi nem fogalmazódott meg bennem. Valahogy nekem a fekete-fehér jön be. Valami fekete farmerszerűséget képzelek el hozzá egy fekete szögletes napszemüveggel. Amihez elég jól illik a nem teljesen begombolt fehér ing. Nem lesz nő a városban aki ellen tud állni neki. Ebben már biztos vagyok. Főleg, hogy ilyen udvarias a viselkedése csak pár szót kell vele váltani és leveszi a nőket a lábáról. - Mint például? - Érdeklődtem a régi szokásai felől, mert azért mindig is érdekelt a múlt századok kultúrája. Meg ha minden jól megy élek még pár évszázadot biztosan, hogy erre a korszakra úgy kelljen visszaemlékeznem. De egyenlőre maradjunk csak a jelennél itt kell élni. Ha arról szólna, hogy a jövőmet tervezgetem illetve a múlton rágódom nem is lenne jövőm. - Igen még csak két éve. - Láttam, hogy meglepődött a válaszon ezért még hozzáfűztem valamit. - De biztos észrevetted, hogy nem vagyok az a pár évszázados. - Szerencsémre még jó tanárom is volt aki megtanított a vérszomjam kontrollálásban. Viszont segítségre mindig is lesz szükségem azt hiszem, de most már tanáraim vannak és idősebbek is. Ha más nem is ők tudnak már eleget a vérszomjról. - Hát elment. Eleinte volt egy kis gondom az éhséggel. De már szinte leküzdöttem. - Sóhajtottam majd egy kisebb büszke mosoly ült ki az arcomra hiszen sok mindent értem el. Mikor kinyögte, hogy huszonhat felvontam a szemöldökömet és vártam az igazi korát. Ami berögződött nehezen lehet kitörölni. - Ezeröt? - Kérdeztem kitágult szemekkel teljes meglepődöttséggél a hangomban. Számítottam arra, hogy idős lesz. De hogy ennyire.. Nem számítottam. Meg mindig meg tud lepni, hogy egy ilyen fiatal arc mögött mennyi év is lakozik. Akkor viszont biztosan ismerte a Mikaleson családot. - Akkor gondolom ismered a Mikaelson család tagjait. - Inkább kijelentettem, mit kérdeztem volna. - Persze. - Férfiak és a kocsik. Egy dolog ami az örök szenvedélyük közé fog tartozni. A fejével egy bizonyos irányba mutatott gondolom arrafelé lesz a kocsija. Egy szempillantást alatt eltűnt előlem, majd utánarohantam és megláttam támaszkodni az autóján. - Szép darab. - Jegyeztem meg.
Csak a szemem forgattam a rózsaszín témára és erős fintorgással fejeztem ki a véleményemet a dologról. Sejtettem, hogy ezen mulatni fog, de szerencsére a nevetése meggyőz arról, hogy csak viccnek szánta a megjegyzését. -Tetszik, ahogy nevetsz. – jegyeztem meg gyorsan, s ahogy néztem a felszabadult nevetését valahogy nekem is erősödött a jókedvem. A régi dolgokról való érdeklődésére megvontam a vállam. Nem könnyű előkaparni ilyen részleteket a memóriámból. Persze tudnék sok mindent mondani, de az kitöltene egy napot is. Meg is ragadom az alkalmat, hogy megemlítsem. -Az egy nagyon hosszú mese lesz, ahhoz már dukál egy vacsora. – Kacsintottam egyet a mondatom mellé. Így sem hívtam még vacsorára senkit. Nem is olyan nehéz ledobni a megszokott formulákat. Ezt kívánja a mai kor szelleme. -Igen, feltűnt.- bólintottam a szavaira. Persze ebben nem láttam semmi hibát. Itt egy szép nő, akinek még fogalma sincs a vámpírtársadalomban uralkodó hatalommániáról és erőszakosságról. Jól is van ez így. Kicsit már úgyis unom a sok gyűlölködő rokont és ismerőst. -Te vagy az üdítő változatosság a sok morogva vámpír között. S az éhség.. nos igen, eleinte mindenkinek nehéz. Ügyes vagy, hogy ilyen gyorsan uralni tudod. – Akad persze egy-két régi ismerős, akikkel jókat lehet mulatni, de igazi őszinte mosolyt látni vámpír arcán számomra elég ritka esemény. Talán ezért esik ilyen jól Caroline társasága. S valóban kivételes lehet, ha ennyire nyugodt tud lenni már. A meglepetésén csak mosolyogtam. Megszoktam már ezt a reakciót. Igazából nem tudok vele mit kezdeni. Öreg vagyok és ennyi. De ugye mindenki annyi, amennyinek érzi magát. Szerencsémre elég fiatalon változtam át, így mindig is ezt a szerepet kellet játszanom. Így a kor valójában nem számít, örök fiatalok maradunk. -Hrr.. – morrantam fel egyet az Első család említésére. Túlzás lenne állítani, hogy ismerem őket. Nem is akarok hazudni kivételesen. A válaszadást elhúzom, amíg a kocsimhoz érünk. -A vámpírlét szépsége, hogy sok mindent megengedhetünk magunknak egy idő után. – Szerintem nem kell nyomatékosabban kifejeznem azt, hogy a pénz számomra nem jelent semmit. Gondot sem. Az eltelt ezer évben volt pár nagyon sikeres üzletem.. valamivel le kellett foglalnom magam. S a pénz mindig jó ürügy volt arra, hogy tartsam a kapcsolatot az emberek világával. Ráadásul szeretem a kényelmet. Kicsipogtatom a riasztót, majd kinyitom Caroline előtt az ajtót. -Ugorj be! És navigálj! – kérem félszeg mosollyal. Nem akarom előtérbe tolni azt a valómat, mely hozzá van szokva a mások ugráltatásához. Az udvariasságom mögött ugyanis elég konok személyiség rejlik, amit jobb mélyen altatni most magamban. -S az első család- térek vissza a válaszhoz - Egyiket ismerem, a többit legfeljebb csak volt szerencsém látni. Nem vagyunk barátok. – Valakinek engem is át kellett változtatnia. Magamtól nem ment volna s abban az időben nem futkostak mindenhol a vámpírok. Ha jól emlékszem nem váltunk el barátságosan. -De ne is beszéljünk róluk, amikor fontosabb dolgunk is van. – Szándékosan akarom elterelni a szót. Nincs kedvem letörni Caroline mosolyát a múlttal. A jelen sokkal érdekesebb úgyis. -Például jobban megismerni egymást. – Felvillantom újra a mosolyomat és ha közben beszállt, akkor szemvillanás alatt megkerülöm a kocsit és bepattanok a vezetőülésre. Bedobom a kártyát a kézifék melletti tartóba, mire az érzékelő halkan csipog egyet és életre kel a műszerfal. Benyomom az indítógombot, a motor halkan feldorombol. Alig pöccintem meg a gázpedált ahogy elindulunk, majd nagyjából kiló hússzal tépek a város felé. Csak a város szélénél lassítok és fordítom szemeimet újra Caroline felé. -Nos merre kezdjük? –Várom, hogy mutassa az utat. Nekem teljesen mindegy, amíg mellettem van.
Nem hiszem el, de valahogy mindig tudja, hogy hozzon zavarba. Kicsit abba is hagytam inkább a nevetést mert már ha akartam volna se lehettem volna vörösebb. Mély levegőt vettem majd újból összeszedtem a gondolataimat. - Ez a sok bók. - Mosolyogtam rá kipirult arcommal felé fordulva. A zöld szemei csak úgy szikráztak a napfényben. - Akkor ezt vehetem egy meghívásnak? - Kérdeztem felvont szemöldökkel. Azt hiszem elég egyszerű lesz levetkőznie a régi szokásait. Mert ez a 'mód' ahogy úgymond randira hívott teljesen olyan volt mint ha egy korombeli srác hívott volna el. Vagy nagyon gyorsan tanul vagy ez egy szimpla véletlen volt. - Gondoltam. Hiszen te sokat megéltél és azért már észreveszed, hogy ki mennyi lehet körülbelül. - Logikus, hogy észrevette hiszen én hiába vagyok vámpír túlságosan is kötődöm még az emberiségemhez. Ezt nem igazán szeretném levetkőzni. Mert az egyet jelentene azzal, hogy elhagyom önmagam. Én pedig élhetek jó pár ezer évet. De azt önmagamként szeretném leélni. - Én még eléggé új vagyok. Lehet pár száz év múlva én is unalmas leszek. - Húztam el a számat. - Elég jó tanárom volt. - Visszagondoltam az első táplálkozásomra emberből. Arra a gyilkosságra is. Megráztam a fejemet remélvén, hogy az a kép kiesik a fejemből. Igaz már szinte homály fedte mert rátelepedtek az évek, de még mindig bűntudatom volt azért amit tettem. - Értettem kapitány. - Fejemhez emeltem a kezem, mint aki tiszteleg majd nevetni kezdtem és végül beszálltam a kocsiba. A szemeimmel rögtön feltérképeztem a kocsi belsejét is. Tényleg szép darab volt. Kifinomult ízlése van szerintem. A ruhákban legalább nem kell egyedül válogatnom őt is belevonhatom a dologba. Bár én csak elmondom a véleményem. Ő választja ki mivel ő fogja hordani. - Sajnálom, hogy felhoztam a témát. - Kértem elnézést a hülye kérdésért. Beletrafáltam egy olyan dologba amiről nem igazán szeretne beszélni. Bár az ősi családnak szerintem több ellensége van, mint barátja. Én sem szívlelem igazán a tagjait. Kifújtam a levegőt, majd kibámultam oldalt az ablakon. Majd mikor hozzám szólt tekintetem rászegeztem. - Igazad van. - Tényleg jó lenne úgy igazán megismerni egymást. Mert tényleg érdekel, hogy mi lakozhat ez a titokzatos vámpír álarc mögött. Biztos, van valami amit nem mond el de nem is várom el, hogy rögtön a nyakamba ugorva mesélje el az élettörténetét. Szépen lassan kialakul majd a bizalom is, de először is az álcáját kellene kialakítani. - Arra. - Mutattam a városközpont felé ahol majd beugrunk a bevásárlóközpontba és végigmegyünk az összes lehetséges ruhabolton. Nem csak egy ruhadarabot kell kiválasztani majd, hiszen az ő stílusából kell összeállítani egy teljes ruhakészletet hiszen szerintem tovább fog maradni. Viszont a mesét még mindig tökéletesítenünk kell.
Igen, mindig is szerettem az erdőket... sötét, még nappal is. Csak néhány kóbor napsugár. És mindig van itt valaki. Egy vámpír, vagy bárki, aki... jelen pillanatban belém köthet. Mérges vagyok, méghozzá magamra. És ezt muszáj valamivel, és valakin levezetnem. Semmi ismerkedés... csak harag... és düh... és ezeknek a kiadása. Nem akarok érzelmeket, most nem! Olyan akarok lenni, mint régen... szabad és kicsikét gonosz! Nem egy szelíd kiscica...
Nagyon is tudtam, hogy mit akarok. Mindent megterveztem már és ha másképp alakulnának a dolgok akkor sem adnám fel. Nem vagyok az a típus. Meg persze, mindig van egy B terv. Nem akartam rögtön a városba menni. Legelsőnek egyesülni szerettem volna egy kis időre a természettel. Ezért lehajtottam az út szélére és elindultam az erdő mélységébe. Nem igazán érdekelt, hogy találkozom valakivel vagy sem. Különösebben egyik faj sem árthat nekem. Ahhoz már elég erős vagyok, hogy megvédjem magam bármi jönne velem szembe.
Felkaptam a fejemet a faágak recsegésére. Valaki közeledett. De nem éreztem se vámpírt, se vérfarkast. Nekik igazán jellegzetes "illatuk" volt, nagyon is érezhető, szóval... aki közeledik, vagy egy ember, vagy boszorkány. Bár már annyi féle-fajta lény él ebben a városban, hogy talán már valami újdonság talál meg... megint. Elég volt nekem Warren animágus titka, nemhogy még valami egyéb meseszerű lény felbukkanjon. - Ki van itt? - álltam fel az egyik fa mellől, és hamarosan megpillantottam egy barna hajú lányt közeledni.
Gondolhattam volna, hogy nem leszek egyedül. Meg is láttam valakit az erdőben mászkálni. Ha a megérzéseim nem csalnak boszorkány. De a mai világban kitudja milyen lények vannak még. Eleinte nem akartam odamenni hozzá a másik irányba indultam ahol figyelmetlenségem miatt ráléptem egy vékonyabb faágra ami rögtön el is tört. Ezt már biztos meghallotta ezért elindultam felé. - Csak nem megijesztettelek? - Ahogy közeledtem hozzá kirajzolódott szememben az alakja. Kinézetre fiatalnak látszik. Aztán kitudja, hogy hány éves. A boszorkányok nagy kedvence lett az öregedés lelassítása.. Mellkasomon összefont karral megálltam előtte.
Végigmértem a szemeimmel. Ő nem tűnt olyan idősnek. Meg ugye érezhető is az, ha valaki idősebb, mint amennyinek kinéz. Őt úgy... 24-25nek saccoltam volna. De igazából... ilyenkor ráadásul még irigy is voltam. A nővérem elcseszett egy varázslatot (vagy talán szánt szándékkal tette?), és nekem örökre 18 évesnek kell lennem... 1890 óta... szóval most az irigység is dob a latba egy hatalmasat. - Úgy nézek én ki, mint aki könnyen megijed? - morrantam rá, végignézve rajta újra... talán nem éppen érdemli meg azt, hogy éppen vele szórakozzam ki magamat, de... ki tudja? Talán nem olyan kis ártatlan, ahogy kinéz.
Bár kellemetlen is tud lenni az a varázslat. Te alig öregszel míg a melletted élő embernek csak úgy repülnek az évei. Ezért jó egy vámpírral kezdeni vagy egy boszorkánnyal aki ugyanezt megcsinálja. Lehet, hogy idősebb nálam, de nem riadok meg tőle. A győzelem fejben dől el. Régóta foglalkozom az erőm növelésével úgyhogy nem lesz gond. - Talán. - Vontam fel a szemöldökömet és végigmértem. Lelke mélyén lakozik benne egy kis düh amit ki akar tölteni. Talán ez még kapóra is jöhet nekem. Az edzés sosem árt.
Csak megforgattam a szemeimet, ahogy elhagyta a száját azt a "talán" szócska. Igen, talán... de én nem vagyok ijedős fajta!! És ezzel ezt a vitát le is zártam magamban. - Még most menj el, ha jót akarsz magadnak - mondtam eléggé morgósan, és hátat fordítottam neki, hogy a hajamba túrjak. Ki gondolta volna, hogy valaha rámordulok egy boszorkány társamra? De perpillanat elegem volt mindegyikből...
Kezdőlap
