Hmm. Azt hiszi mivel idősebb nálam parancsolgathat is? Hát eléggé téved. Ez az egyetlen dolog amit nem tűrök. Senki nem mondhatja meg mit csinálhatok és mit nem.
- Miért mi lesz, ha nem megyek el? Ha ennyire nem tetszik, hogy itt vagyok menj el te. Én csak akkor megyek el amikor kedvem tartja. Nem szabja meg senki, hogy mit csináljak. - Lenéztem őt, hiszen a kora lehet, hogy több. De az ereje annál kevésbé. Elég dolgom volt ilyen boszorkányokkal akik a koruk által szerzett nagy 'tapasztalatukra' bíztak mindent. Kevés sikerrel.

Na, szépen felvágták a nyelvét. Majd biztos megmondhatja nekem, hogy mit csinálok.
- Azt mondtam, hogy menj el innen! - rivalltam rá, és éreztem, hogy a fejemben annyi düh és harag gyűlt össze, hogy elé lépve egy fa tövébe löktem akkora erővel, amekkore tőlem kitelt. Igen, nos... ilyen vagyok, ha dühös vagyok.

/ Hotel/

A hotelből egyenesen a közeli erdőig szaladtam. Szükségem volt a sebességre és némi eledelre. (Persze nem nyúlpecsenyére, hehe.) Szinte az erdő összes zugát végigsüvitetem, mig rátaláltam egy sátorozó csapatra. Csendben meghúzódtam egy közeli fa mögött, majd egyenként hivtam magamhoz az áldozataimat. Ezzel a mondattal csalogattam őket ki a sátorból: Gyere hozzám!!! Elég gagyin hangozhatott, de jobb nem jutott az eszembe.
A férfiak nyálcsöpögtetve érkeztek az idegen női hang hivására, a nők pedig fapofával.
Négy férfiből és három nőből állt a csipet csapat. Mire végeztem, teljesen feltöltődtem energiával.
Gyorsan elástam a lecsapolt testeket a temető közelében, arra gondolva, hogy ott úgysem tűnik fel senkinek ha véletlenül rábukkannának.
Miután végeztem elővettem egy papirzsebkendőt és letöröltem a számról a vérmaradványokat.
Nem akartam még haza menni, ezért a város egyik nevezetessége, azaz a vizesés fele vettem az irányt.

/Vizesés/

Nem kellett sokáig várnom míg reagált a kissé szemtelen modoromra. A következő amit éreztem, hogy a fának vágódom. Nagy nehezen feltápászkodtam és leporoltam magamat majd mintha semmi nem történt volna visszamentem hozzá és egy gonoszabb mosoly ült ki az arcomra. Meg sem kell erőltetnem magam, hogy felülmúljam ezt.
- Így kell üdvözölni az embereket? De akkor nézzük nekem, hogy megy. - Nem is kellett annyira koncentrálnom, de már hallottam is ahogy leesik a kiszemelt fának a tövében. Minimum kétszer akkora erővel vágtam oda. Meglátjuk milyen fából faragták.

Indulatosan sóhajtottam egyet, közben még mindig megfulladva a dühtől, amit felébresztett bennem, hát még mikor megláttam a gonosz pillantását, amivel megállt előttem, miután talpra pattant.
És volt benne valami furcsa, mert nem kellett hozzá két másodperc sem, de én estem a földre... iszonyatos erővel. Feljajdultam, közben már némi verejtékkel az arcomon emeltem fel a fejemet, hogy a tekintetébe nézzek mérgesen, és indulatosan. - Ki vagy te? - kétdeztem tőle.

Próbáltam fenntartani a komor ábrázatomat, de mikor megláttam érkezés utáni ábrázatát akaratlanul is kicsúszott a számon egy kacaj. Én már rájöttem, hogy kikkel nem szabad kezdenem. De ő túl könnyű falat nekem. Bár ki tudja mi lakozik még benne. Bármit ki lehet hozni.
- Csak nem kíváncsi vagy? Hallasz még rólam azt hiszem. - Csak odavetettem felé a szavakat.

Csak nagyot nyeltem, mikor ismét felálltam, és a szemeibe néztem. A hajamat túrkáltam ki az arcomból, mikor elmélyedtem a tekintetében, és nem kellett hozzá sok, hogy megtorlás nélkül hagyjam azt, amit ő tett. Mégis éreztem, hogy ő erősebb...
- És most húzz el innen! - ordítottam rá, miután abbahagytam a koncentrálást, és a fánál félig eleső alakját figyeltem.

Idióta. Gondoltam magamban mikor újból egy fa tövében találtam magam. Most gyorsabban tápászkodtam fel. Nem akartam felhúzni magam mert tudtam, hogy abból semmi jó nem fog kisülni.
- Ahogy kívánja. - Meghajoltam előtte majd egy kis gonosz hanglejtéssel felnevettem és teljes erőmből a fának vágtam. Legbelül reménykedtem, hogy soha nem kell fel. Bár maximum pár óráig szundít egyet a fa tövében.

Csak néztem rá, bár magam se tudom, mit vártam... azt biztos nem, hogy csak úgy szót fogad, pedig ajánlatos lett volna neki!
Amit viszont következett, arra nem számítottam... ilyen ütést régen kapott már a hátam... csak felszisszenni, és felkiáltani volt még időm... még egy pillantást vetettem rá... de aztán már jött a sötétség... ő erősebb volt... én pedig... elájultam...

Végignéztem ahogy elveszti az eszméletét, majd leguggoltam mellé és eltűrtem pár kósza tincset az arcából. - Legközelebb tudd kibe kötsz bele. - Súgtam oda neki bár tudtam, hogy nem sok mindent fog felfogni a dologból. Majd felálltam és újból a kocsim felé vettem az irányt.

[ Folyt. majd valahol ]

Grill

Szerencse, hogy már csukott szemmel is el tudnék jutni az erdőhöz. Ha simán csak egy ember lennék már ahhoz is hatalmas megerőltetés kellett volna, hogy felálljak a Grill székéről és ide jöjjek. De így vámpírként még az éjszakában is jól láttam, a lépteim sem voltak annyira bizonytalanok, a friss levegőre viszont szükségem volt. Ó, valaki igazán elmondhatná nekem, hogy miért is nem maradtam én Bulgáriában... Nem lett volna sokkal könnyebb úgy, hogy nem tudom, hogy Erin a lányom és nem látom Klaust? Hogy nem beszélek a régen meghalt kisbabámról? Dehogy nem lett volna, de nagyon úgy tűnik, hogy mostanában mazochista lettem. Mindenesetre legalább megpróbálok jégkirálynő maradni, az sokkal jobban megy nekem, mint az érzelmek kifejezése. Mire való az? Semmire.
Lassan lépdeltem a talajon, mígnem az egyik fa tövében mintha lett volna valaki... de nem volt magánál, mivel feküdt. Hát vagy ő is bepiált és elaludt vagy jól helyben hagyták.. ki tudja?
Nem voltam egy szamaritánus fajta, de közelebb sétáltam és a lány nem volt valami jó állapotban. Mivel már meguntam a járkálgatást ezért leültem mellé és ki tudja miért, de keltegetni kezdtem.
- Hé, ébresztő. Mindjárt hajnalodik. - Ráztam meg a karját, miközben hátratúrtam a hajamat, de mivel nem nagyon akart felkelni a lány, ezért megpaskoltam az arcát is. - Hallasz engem? Ideje lenni felkelni.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, ami biztos, hogy egy ideje már aludtam. Vagyis... bárcsak aludtam volna. Ez rosszabb volt annál. Még mindig éreztem a hátamban a fájdalmat, amit az a másik boszorkány okozott. Talán jobb lett volna nem hergelni, de ha már így alakult, mit is tehetnék? Mérges voltam, és rajta kellett levezetnem.
Végül éreztem az arcomon valamit... hát nem mondanám, hogy az a kéz a melegségről volt híres. De lassan, nagyon lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet, és megpillantottam Elenát... de mit keres ő itt mellettem? Egyedül? Az erdőben?
- Elena...? - kérdeztem suttogva, még mindig nagyokat pislogva.

A lány végül ébredezni kezdett, de a szemei nem voltak még teljesen tiszták. Nem mintha ezt én magamról elmondhattam volna, de úgy látszott, hogy vele eléggé szépen elbántak. Harapásnyomot nem láttam a nyakán, úgyhogy valószínűleg nem fajtámbeli volt, én pedig most biztosan nem fogom megharapni, mert egyáltalán nem voltam éhes. Az alkohol elnyomta az étvágyamat.
Felhördültem, ahogy elhagyta a száját Elena neve. Na igen, ezzel együtt kell élnem amíg ebben a városban tanyázok. Milyen jó is, ha a vámpír egy hasonmás-vérvonal elindítója!
- Ha még egyszer valaki összekever Elenával, akkor rosszul leszek vagy ordítani fogok. Vagy egyszerre a kettő. - Megforgattam a szemeimet és törökülésbe helyezkedtem, jelenleg ezt láttam a legkényelmesebbnek. Kíváncsi voltam, mi történt ezzel a szerencsétlen lánnyal, mivel nem nagyon volt más dolgom. Csak nehogy azt a benyomást keltsem, hogy megjavultam. - A nevem Tatia, én vagyok az eredeti hasonmás. Talán már hallottál rólam. - Megvontam a vállam. Na igen, mostanában már merek normálisan bemutatkozni, elvégre már nem kell bujkálnom. - És te ki vagy, egyáltalán hogy kerülsz ide ilyenkor? - Furcsa érzésem volt a lánnyal kapcsolatban, éreztem, hogy nem egy szimpla ember. Nem, ahhoz túlságosan is nagy energia vette körül.

Ahogy megforgatta a szemeit, és valamit beszélt Elenáról, meg az ordításról, lassan tisztulni kezdett előttem a kép. Ez a nő nem Katherine. De... nem is Elena. És ez teljesen észhez térített.
- Óh... - Csak ennyi hagyta el a számat, közben nagyot nyelve, és így ültem fel nagy nehezen, megmasszírozva a hátam vonalát, ahol beütöttem, és ahol az a másik nő nekilökött a fának.
- Szóval Tatia... az eredeti hasonmás... már ilyen is van a városban? - kérdeztem érdekes arckifejezéssel, végül nagyot nyeltem. - Az én nevem Victoria... és ha annyira Te vagy az eredeti hasonmás, hát nem lepődsz meg, ha azt mondom, hogy egykoron Oliver boszorkánya voltam - masszíroztam a hátamat még mindig fájdalmasan. - És hogyan kerültem ide? Ki akartam adni a dühömet... és jött itt egy új boszorkány, akit megszállt valami nagy erő... - beszéltem egy kicsit hülyén, közben már a szemeibe nézve. - Kissé... elkalkuláltam magamat vele kapcsolatban, és laposra verettem magamat. De most már nyugodt vagyok.

Kényelmesen elhelyezkedtem, ő pedig megemlítette, hogy Oliver boszorkánya volt. Ha ez tényleg így volt, akkor biztosan nem piskóta a csaj, mivel Oliver soha nem vett volna maga mellé erejét gyakorolgató, kezdő boszikat, akik még azt sem tudják, hogyan kell kinyitni egy varázskönyvet vagy éppen kimondani egy olyan hókuszpókuszos igét.
- És hagytad, hogy így helyben hagyjanak... Victoria? - Rosszallóan megcsóváltam a fejem. Két erős boszi pérbajozott az erdő közepén? Hát ők is szoktak ilyet csinálni? Úgy látszik, ez nem csak vámpírberkekben menő. - Kérsz egy kis vért, hogy jobban legyél? Nem ajánlom fel mindenkinek, nehogy azt hidd. De mivel Oliver barátom boszija voltál, én pedig nem vagyok teljesen önmagam, ezért szívesen megteszem. - Vállat vontam és elmosolyodtam, felé tartva a csuklómat. Jelen esetben mindegy volt, hogy egy-két korttyal több vagy kevesebb vér van-e a szervezetemben.

Jól sejtettem, hogy ismeri Olivert. Hogy ne ismerné... hiszen egy korból származnak. És azt hiszem, volt közük egymáshoz. Ha nem is ÚGY, de másképpen biztosan.
Nagyot nyeltem. - Nem tudom, mi történt... én se vagyok fiatal boszorkány, már majdnem 150 éves vagyok, és egy... alig 20 éves lány.... valamit csináltak vele. Egy ilyen fiatal boszorkány nem lehet magától ennyire erős - ráztam a fejemet, majd a csuklóját kezdtem fixírozni.
Furcsa volt a felajánlás. De még mennyire... ettől a nőtől nem számítottam ilyesmire. - Azt hiszem, hogy... van egy-két törött bordám, úgyhogy... felállni nem hiszem, hogy tudnék... - ráztam a fejemet, ezzel sugallva, hogy valószínűleg szükségem lesz a vérére.

Csak arra kaptam fel a fejemet, amikor a korát emlegette. Azért nem semmi, hiszen kinézetre maximum 17-18 évesnek néztem, nem többnek. De hát a boszik és az ő varázslataik...ki tudja, mit össze nem ügyködnek a szabadidejükben.
- Törött bordák? Az semmiség. Örülj, hogy nem a gerincedet kapta el az a másik. - Rákacsintottam és visszahúztam magam elé a csuklómat, hogy a körmömmel sebet ejtsek rajta és a szája elé tartsam. - Igyál csak nyugodtan, Ritka alkalom, hogy én adok valakinek a véremből, úgyhogy a helyedben nem hezitálnék. - Hiába csordult ki egy-egy vércsepp a sebből már elkezdett gyógyulgatni, úgyhogy nem sok ideje volt inni, csak ha rögtön nekikezd.

Elém tartotta a megsebzett csuklóját, én pedig valamiféle hálával néztem rá, így nyelve egyet, és belekortyoltam a vérébe. Jó meleg volt, ami szokatlan egy vámprtól. Már nem az, hogy meleg a vérük, hanem... ők maguk hidegek általában, de a vérük meleg.
- Köszönöm - toltam el magamtól, mikor már megvolt a két korty, aztán vártam, hogy valamiféle hatással legyen rám. - Most már... jól vagyok. Jobban... - pontosítottam, és lassan felálltam, a fatörzsbe támaszkodva.
- Hálával tartozom. Jöhetett volna más is, aki egyből megölt volna. A vámpírok nem teketóriáztak volna - ráztam a fejemet.

Ez a két korty vérveszteség nem volt a világ és mivel a vérem szépen keveredett az alkohollal, lehet, hogy még inkább jobban lesz a lány, legalábbis nem fog annyira fájni a háta. Meg hát pár törött borda nem a világ, akárhogy is nézzük... de milyen szerencsés is, hogy ma ilyen megmentő hangulatomban vagyok és nem öldöklőben.
- Én magam nem szeretem a boszivért, mert sokkal értékesebb, ha magukban a boszorkákban csörgedezik. Érted pedig tényleg kár lenne, ha tényleg Oliver szolgálatában álltál. Akkor biztosan nem ijedsz meg attól, ha varázsigét látsz. - Állapítottam meg és én magam is felálltam a földről, de aztán ismét nekidőltem a fának. Kényelmesebb volt így. - De hogy visszatérjünk a hála-részhez... mondd csak, mit szólnál, ha úgy fejeznéd ki a köszönetedet, hogy a szolgálatomba állsz? Az én boszim úgy 20 éve meghalt varázslat közben. Nem volt elég erős hozzá. - Lazán vállat vontam, mert bár akkoriban kb. három percig sajnáltam azt a férfit, de aztán rájöttem, hogyha belehalt egy varázslatba, akkor nem ő volt az én emberem.

Csak bólintottam egyet, amikor Oliverről beszélt, meg az ő szolgálatáról, de amikor megszabta, hogy mi lehetne a hálám jele, akkor nagyot sóhajtottam, és elgondolkodtam.
Ez a nő nyilván Elena és Damon ellensége, ha nem más. De... mégis hálával tartozom neki. Mert tényleg jöhetett volna más vámpír, aki gondolkodás nélkül megöl.
- Rendben. Legyen. Elfogadom ezt az ajánlatot - bólogattam.

Kíváncsian vártam, hogy mit fog reagálni és nagy reméltem, hogy nem kell majd hosszasan győzködnöm őt. Imáim meghallgatásra találtak, rövid gondolkodás után beleegyezett az ajánlatomba. Tudtam, hogy hálából teszi, mert hát mi másból, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy újra van boszorkányom. Végre valahára találtam egy normálisat! Így már én sem lógok ki a sorból és nem leszek kirekesztett, mert nekem nincsen boszim.
- Remek. - Vigyorodtam el határtalan örömmel. Ha valaminek örültem a mai nap folyamán, akkor ez ez volt. - Abból ítélve, hogy Elenának szólítottál, valószínűleg ismered a hasonmásomat, így elárulom, hogy egyáltalán nem vagyunk puszipajtások, sőt... ja és a férjét sem bírom abból adódóan, hogy Elena férje. Csak annyi lesz a dolgod, hogyha szükségem van rád, akkor segítesz nekem. Nem foglak fenyegetni és ilyesmi, esetleg csak akkor, ha nagyon muszáj. Oké? - Kérdeztem már-már kedvesen, de azért a hangomból és a mosolyomból kivehető volt a ravaszság.

- Igen, ismerem Elenát, és Damont. Mikor Stefan megölte Damont, én támasztottam fel. Valamint... volt már egy-két komolyabb varázslatom. Esthert is én támasztottam fel. Az ősök anyját. - mondtam végül tovább, hátha nem tudja kiről van szó. Bár ezt képtelenségnek tartottam, hiszen ez a nő a világ egyik legidősebb vámpírja, pont ő ne tudná?
- És oké. Amúgy se szívesen cselekszem fenyegetés miatt. - vontam egyet a vállamon, de láttam a ravaszságot a szemeiben. Hogy ebből mi lesz...

Ó, szóval ő ilyesmi varázslatokra is képes. Ez egyre jobb és jobb, mit ne mondjak! Ilyen boszi kell nekem, aki nem ijed meg sem a feltámasztástól, sem a halálos kimenetelű varázsigéktől vagy hasonlókról. Annyira nem voltam jártas a természetfelettinek eme részében, elvégre én nem voltam boszorkány, nem volt semmilyen varázserőm. Az kéne még, hogy valaki ilyet a kezembe adjon, akkor tuti világuralomra törnék és nem állhatna az utamba senki.
- Ismerem Esthert, méghozzá nagyon is jól. Sok minden köt minket össze. - Tömören válaszoltam, neki nem is kellett tudni az én...hát hogy is mondjam... magánéletemről. Persze, majd ha szükség lesz rá, de így minek untassuk egymást? - Hol talállak majd meg, ha kellenél?

- Értem - mondtam csak ennyit, mikor tájékoztatott arról, hogy mi köti Estherhez. Nem mintha érdekelt volna, de... igazából, egy boszorkányt és egy vámpírt soha nem a személyes barátság kötött össze. Ahhoz talán túlságosan utáljuk egymás fajtáját. Ami a lényeg, hogy én nem szoktam személyeskedni. Kivéve Oliverrel, de az... más volt.
- A hotelban élek. Ha ott keresel, Victoria de Bellefleur néven, akkor meg fogsz találni - nyeltem egyet, majd nagy nehezen felálltam. - Úgy hiszem, én most inkább megyek. Ezt ki kell aludnom magamból - nyeltem egyet.

- Akkor amint szükségem lesz rá, megkereslek a hotelban. Készülj, mert csak akkor szoktam boszik segítéségét kérni, ha valami komolyról van szó, tehát nem csak egy egyszerű békává változtatásról lesz szó. - Közöltem vele még mindig mosolyogva, a mosolyt pedig most még vésővel sem lehetett volna letakarítani az ajkaimról. Hiszen van egy jó erős boszim, aki ha Olivernek is segített már, akkor nem tényleg nem lehet rossz.
- Pihend ki magad, gyógyulgass egy kicsit. A vérem miatt jobb lesz, nem fog fájni annyira. - Én még egy picit maradni akartam, hogy normálisan kiszellőzhessen a fejem. Bár már egyáltalán nem éreztem az alkohol hatását.