Igazság szerint azt hiszem az ösztön helyesen vezetett, mikor nem értem Les vállához. Nem mertem, meg nem is akartam... és ahogy szembe fordul velem, azt látom megcsillanni a tekintetében, amit eddig ritkán. Mintha egyszerre tartana az érintésemtől, és félne önmagától, hogy mi lesz, ha nem lesz képes kontrollálni önmagát, és az erejét ami néha tudtán és akaratán kívül tör ki belőle. Eddig is feszült volt köztünk a viszony, nem hiányzott hozzá némi közelharc. Az meg pláne nem, hogy az erejének használatával felkenjen a legközelebbi és legvastagabb fára. - Azt hiszed, én nem vagyok tisztában ezzel? - kérdezek vissza csendesen. - Érzem, nem csak minden nap, hanem minden percben. Hidd el, akarom, hogy működjön. Hogy olyan legyen minden, mint eddig volt. De... de közénk áll ami történt, és az is, hogy elhagytál. Talán ez a legjobban. Farkasként azt hiszem jobban működnek az ösztöneink, mint emberként. Ismerjük egymást, a gondolatainkat, az érzéseinket, úgy, ahogy az egy falkába tartozóak, még akkor is, ha mi ketten nem tartozunk egy csapatba. De most legalább mindketten láttuk, és éreztük, hogy mit él át a másikunk. Talán így kicsit könnyebb lesz megbirkózni ezzel az egész helyzettel - sóhajtok fel keservesen. - Nem tudunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. És nem is akarok úgy tenni. Hosszú és keserves út lesz mire megoldjuk ezt az egészet. De ha te akarod, akkor akarom én is. Megpróbálom túltenni magam minden fájdalmon, de bele fog telni némi időbe, mire visszaszerzed a bizalmamat. Gondolom, ezzel tisztában vagy, és sok újdonságot nem mondtam - hallgatok aztán el, majd egy perc múlva fejemmel bökök az erdő széle felé. - Na gyere... menjünk haza - invitálom Les-t. Végeredményben az otthonunk a mi kettőnk otthona, akármi is történt. Aztán kissé elmosolygom magam - lassan, nehezen, mintha most tanulnám a mozdulatot. Ez nagyjából így is van, mert az elmúlt egy hónapban nem volt semmi alkalmam a vigyorgásra. - Vedd ezt fel - dobom le magamról a kabátot, és Les-re terítem. Én nem érzem a hideget, hála a beépített farkasfűtőtestnek.
Nem mozdulok. Ahogy utánam kiállt, hallom, hogy keze előre lendül, de nem ér hozzám. Valami mintha visszatartaná és én egyszerre bánom is, s nem is. Utoljára akkor éreztem ennyire, hogy kell a távolság másoktól, mikor kiváltottam az átkom. Akkor égett a bőröm alá az a hátborzongató érzés, aminek hála nem akartam, hogy férfi újra hozzám érjen. Vele más volt. Mindig szomjaztam arra, hogy karjai közé zárjon. Szerettem, ahogy ujjai szinte szikrakén gyújtotta lángra a bőröm. De ebből most csak picit érzek. Egy felem fél. Fél attól, hogy az erőm esetleg máshogy reagál közeledésére, mint ahogy azt én befolyásolni akarnám. Lassan megfordulok. Szemébe nézek, állom tekintetét. Bár csapzottan állok vele szemben, a felkelő napsugarak hűvös kereszttüzében egy szál felsőben, nem mozdulok. Mellkasom előtt keresztbe fonom karjaim, ahogy a hideg kezd átjárni, úgy próbálok ellene védekezni. -Ez felemészt minket. A házasságunk is és minket is. Akár akarjuk ezt akár sem, de ha hagyjuk, esélyünk sem lesz többé olyanra, hogy mi. Én döntöttem. Komolyan.-nézek rá továbbra is, de továbbra sem lépek felé.-Szeretném, sőt akarom, hogy működjön. Hogy megint legyen olyan, hogy mi. De farkasként ez könnyebbnek tűnt, mint most emberként. És valószínűleg azért, mert emberként nem tudunk túllépni a saját fájdalmunkon és belelátni a másikba.-vonok vállat, másra nagyjából képtelen vagyok, és fogalmam sincs mit is kellene igazából tennem, mi lehetne a jó viselkedés, mozdulat.-Nem azt mondom, hogy ennyi, tegyünk úgy, mintha mi se történt volna. De nem lesz értelme annak, amit reggel is csináltunk. Valahogy el kell felejtenünk a történteket annyira, hogy ne ez az egy dolog kössön minket a másikhoz.-helyezem egyik oldalról a másikra súlypontom.-Bár ha így folytatjuk, én megfagyok.-sziszegem fogaim között, ajkam széle megremeg egy bizonytalan mosoly jelét adva. Ellentétben vele, én továbbra sem voltam olyan jó ebben a farkas dologban. Ilyenkor inkább éreztem magam boszorkánynak, mint farkasnak. Pedig farkasként tényleg minden könnyebbnek tűnt....
Megnyalja az orrát, szinte ösztönösen, mintha csak leplezni akarná előttem azt az apró cseppet, ami leszánkázik a szeméből. Aztán - ahogy vet egy pillantást az ég felé - felkel mellőlem, aztán lassan a tisztás széle, a bozótos irányába poroszkál. A fák alá beérve még visszapillant rám, szinte várakozóan, mintha azt akarná, hogy kövessem. Én is felkelek a földről, de csak állok egy helyben. Szívesen mennék, de a visszaváltozás közel van, és jókora utat kéne bejárnom meztelenül a ruháim halmazáig. Inkább sarkon fordulok, és elügetek a nadrágomig meg pólómig. Érdekes dolog, de sikerül nagyjából összeszedtem őket a pofámba, fogammal erősen tartva őket, a fűzőjénél megfogott cipőm a lábam szárát verdesi. Visszasietek a tisztásra, és már érzem, hogy nagyon sürget az idő: már odaérvén hallom Les visszaváltozásának fájdalmát, és csakhamar kiesik alólam is a lábam, hogy újabb csonttörések árán végre ember alakjában álljak talpra. Csakhamar magamra kapkodom a ruháimat, aztán Les után sietek. A szaglásom most - amikor nem vagyok farkas - nem olyan kifinomult, sőt, igazából egészen emberi. Valójában inkább az ösztöneim vezetnek, és alig egy percen belül utol is érem. - Várj - szólok utána csendesen. A kezem automatikusan mozdul, hogy megfogjam a karját, aztán mégis inkább lehanyatlik a kezem, még mielőtt hozzá érnék. Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit akarok neki mondani, de bántani nem akarom, ez az egy biztos. A fejemet leszegve, zavartan rugdalom az avart, aztán nagy nehezen kibökök valamit, ami elvileg értelmes. - Most már te is tudod, hogy mennyire volt nekem nehéz, és én is tudom, hogy neked milyen volt - dünnyögöm, aztán felnézek, és belenézek a kék szemeibe - az egyetlenbe, amik nem változnak sem farkas, sem ember formájában. Aztán el is hallgatok, mert nem tudom, hogyan tovább. Nem tudok úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, de nem tudom - és már nem is akarom - szekálni, vagy támadni őt.
Farkasként könnyű volt mellette maradni. Mintha eltűnne közülünk a szakadék, egyszerre szomorú és magányos, mégis békés ez a helyzet. Nem fújunk a másikra, csendesen, majd együtt nyüszítve siratjuk a múltat, s próbálunk a jövő felé tekinteni. Sikerrel járunk-e? Nem tudom. Ahogy rám né, orrával megböki fejem fülem mögött, mikor egy kósza könnycsepp eltéved és végigcsúszik orromon, szinte automatikusan nyalom meg orrom hegyét, mintha ezt az utasítást kaptam volna. Leszegem fejem, majd újra fel. Az erdő csendes, békés, az állatok mintha éreznék jelenlétünk, s nem akarnák a pillanatot összezúzni. Lassan felállok, fejem lehajtom előtte ismét, majd lassú léptekkel elindulok ruháim felé, egy ponton megállva és visszanézve rá. Azt akartam, hogy velem tartson. Türelmesen várok, kicsit zavarodottan, kérdőn illegetve fejem ide-oda, egyik oldalról a másikra. Fogalmam sincs, hogy ez a békesség ideiglenes-e vagy sem. Hogy farkas alakban mindez miért tűnik könnyebbnek, szavak és különösebb tettek nélkül. A szürke bunda mellett az én fehérem a tisztás közepén ácsorogva csillog. Szinte látom, ahogy visszatükröződik szemében. Megrázom magam és kissé bizonytalanul, de elindulok a ruháim felé mégis, ha egyedül, hát egyedül. Az éjszakának vége, érzem, hogy gondolatim egyre azon járnak, emberként mit kellene tennem. Hogy sosem mondhatom elégszer, hogy sajnálom. Most, mintha érezte volna az én fájdalmam, s én az övét. Mintha farkasként erősebb lenne köztünk a kapocs. Ahogy ruháim mellé érek és érzem a gerincem bizsergető érzést, felvonyítok. Aztán csendesen tűrök hosszúra nyúló percekig. Ujjaim a földbe vájom, és amikor a fájdalom elhagyja testem, kiropogtatva nyakam kiegyenesedek, észre sem veszem, hogy ujjaim ismét hasamra siklanak. Fáradtnak érzem magam, kimerültnek, így magamra kapom a ruháim és hazafelé veszem az irányt...
Kuporgunk egymás mellett az avarban - két jól megtermett farkas. Egyik szürke, mint az éjszaka, másik fehér, mint a hó, és a hold fénye csillog a bundáján. Ha valaki kívülálló nézne most bennünket, egyszerre rémülne meg és szánakozna, mert mindketten nyüszítve és szűkölve nézzük az éjszakát, bár valójában nem a világra, hanem saját magunkba látunk. Múltat, kétséges jövendőt, boldog pillanatokat és szomorú másodperceket is. Köztük pedig egy árnyékot - egy aprócska, sosem látott árnyékot, aki valaha jelen volt néhány hétig az életünkben, és aki a fiunk volt. Látom én is szemem sarkából a hullócsillagot, ami fénylő ívként zuhan át a csillagos égbolton, aztán felemelem a fejem, mikor Les megböki a nyakamat, és kérdőn nézek rá. Milyen különös, hogy farkasként közelebb tudunk kerülni egymáshoz, mint emberként. Emlékszem gyerekkoromból a Kis herceg egyik idézetére, és most először értem, és át is érzem jelentését. "A beszéd csak a félreértések forrása." Mély, és nagy igazság. Most, hogy meg vagyunk fosztva a szó képességétől, csak az érzékekre és a pillantásokra hagyatkozhatunk, valahogy szinte képesek vagyunk látni a másikat úgy, ahogy eddig talán nem. Most ő is átérezheti az én érzéseimet, a fájdalmamat, a kétségbeesésemet, a magányomat, és az én lelkemet is marokra fogja az a szenvedés, amin ő is keresztülment. Megbocsátani vagy megérteni még mindig nem tudom amit tett, hogy szó nélkül elhagyott egy hónapra, de már nem nézek rá olyan merev gyűlölettel, ahogy eddig tettem. Nagyot sóhajtok, aztán viszonzom a gesztusát, és én is megbökdösöm füle mögött az orrommal. Belenézek abba a kék szempárba, amely még így sem változtatta meg a színét, és látok egy apró könnycseppet végiggördülni a orrán, a fehér szőrök között. Megrázom a fejem, jelezvén, hogy nem temetkezhetünk a fájdalomba, mert sosem látunk majd előre. A fiunk emlékét megőrizve, de tovább kell majd lépnünk. Most, ebben a percben úgy érzem, adnom kell Les-nek egy esélyt, hogy helyrehozza, amit olyan csúnyán elrontott. Hogy tud-e élni majd ezzel, vagy sem... nos, az már az elkövetkező napok vagy hetek kérdése lesz.
Hetek is eltelhettek volna úgy hogy ismerem a farkaslét hátrányait, mégsem törődtem velé. Farkasként sebezhetőnek éreztem magam, igaz mostanság emberként sem voltam éppen az erős kategóriába tartozó. Minden porcikámban éreztem a fiam és a gondolataim keszekusza tengere is csak dobott a rajtam úrrá lévő melankólián. Mikor rám néz, tudom. Érzem testem remegését újra és újra. De tekintete átható, mintha újra képes lenne látni engem. A nőt akit szeretett. Meglepetten tapasztalom lábaim könnyed mozgását, ahogy felé lépek és ő nem húzódik el. Megfeszülnek izmaim készen arra, ha kell ki tudjak térni előle. De ahogy rám néz, jelét se látom annak, hogy így akarna tenni, inkább figyel, s nem cselekszik. Lekuporodok a hideg fűbe, orrom a magasba emelve. Vicces, hogy milyen más így minden. Hogy farkasként nem érzem úgy, mintha két földrészen lennénk. Közelinek érzem a pillanatot, amikor a csillagos eget bámulva a jövőre gondoltunk. Pedig most az a jövő nem más, mint egy rossz álomba fulladó képzelgés. Nem modulok, lehunyom szemeim, fejem mancsaimra támasztom és hallgatom. Hallgatom, ahogy a magasba emelve fejét, keservesen szűköl. A fiunk emlékét most úgy érzem, nem kell emlékként megélnem. Mintha itt lenne. Egy hullócsillag szeli ketté a tiszta égboltot, mire fejem újra megemelem és Chriestre sandítok. Gyengéden billentem orrommal meg a füle tövénél fejét, s halkan felnyüszítve kapom el tekintetét. Emberként nem léptünk előre, hát talán így. Hozzá bújnék, mégsem teszem. Nem titkolom félek minden mozdulatom következményétől. Csak mereven nézek rá, átható, bánattól ködös szemmel. A csalódás, amit tetteimmel okoztak neki, igazán csak most jár át. Sosem fogom talán magamnak sem megbocsátani, amit tettem...
Nem tudom, Les következő lépése majd mi lesz. Állunk egy darabig egymással szemben, figyelem, ahogy hófehér bundáján megcsillan a holdfény. Ha most nem farkasként léteznék, alighanem megforgatnám a szemem, olyanannyira Leslie-s a viselkedése négy lábon is. Először felszegi a fejét, dacosan, büszkén, majd lehajtja, mintegy szégyenkezve, vagy épp megbánva előbbi kevélységét. Lassan poroszkál oda hozzám, és olyasmire vetemedik, amire jelenleg nem tartottam volna képesnek: a nyakam bundájához dugja az orrát. Egy másodpercig el akarok húzódni, egy rendreutasítóan rámordulni, de aztán mégsem teszem. Néhány pillanatra visszatér emlékeimben az az időszak, mikor még boldogok voltunk együtt. Mikor azt hittük, normális jövő várhat ránk, és nem leszünk olyan enyhén is elb*szott helyzet résztvevői, mint a mostani napjaink. Önkéntelenül is felsóhajtok, mikor Les mellém kanyarodik, aztán lekuporodik a földre. Füleit lelapulnak, tekintetében kimondhatatlan bánat ül. Egyszerre érzek iránta haragot, és megértést. Még mindig elmondhatatlanul méreg és csalódottság ül a lelkemen - nem azért, mert elvesztette a gyerekünket. Erről nem tehet. Hanem azért, mert elhagyott akkor, mikor nekem is legnagyobb szükségem lett volna rá. Viszont látva most őt így, nagyjából el tudom képzelni, hogy nem önfeledt szórakozással töltötte az elmúlt egy hónapját. Olyan érzésem van, mintha kettévágtak volna. Egyszerre szeretném vigasztalni, és faképnél hagyni. Azon se csodálkoznék már, ha elment volna minden józan eszem. Egy pillanatra újra belenézek Les szemeibe, és ezen a két kis ablakon át szinte a lelkébe látok. Fájdalom, magány, elhagyatottság, és minden gyötrődés ott ül a pillantásában. Valószínűleg úgy, ahogy az enyémben is. Vetek egy pillantást a Hold fénylő korongjára, majd lehajtom a fejem, hogy orrom szinte az avarba ér. A következő mozdulattal lehasalok a földre, és míg füleim szinte a fejemhez lapulnak, hosszú és keserves szűköléssel adom ki magamból azt a bánatot, amit emberként, emberi szavakkal talán képtelen lennék elmondani.
Valami furcsa ösztönnek hála úgy döntök, nem bujkálok tovább. Lassú, kimért és megfontolt léptekkel haladok felé. Nem sűrűn látott farkasként. Sem ő, sem a környezetem. Fehér bundám hamar elárult a Holdfényes éjszakákon, hamar észrevehető élponttá váltam az erdő sűrűjében, hát még, ha az ősz lassan télbe hajlik és a levelekből egyre kevesebb van a fákon. az avarban suhognak mancsaim és mikor elé állok, kihúzva vállaim, felszegve fejem, nézek rá. Mozdulatom kevésbé kihívásra ösztönző, kicsit inkább a külvilágnak szól. Méh ha ő most nem is érzi úgy, ahogy régen, de az övé voltam. Lassan lehajtom a fejem és teszek felé egy lépést. Kitartóan, talán kicsit vakon is hittem benne, hogy innen még fel tudunk állni, hogy innen még van előre. Fogalmam sem volt hány hétnek hónapnak kell eltelnie, de nem akartam feladni. Mikor mellé érek, meggondolatlanul, de cselekszem. Orrom gyengéden nyakába fúrom, majd ellépek mellette és és megkerülve én is felemelem tekintetem a Hold tekintélyes tányérjára. Azt akartam, hogy érezze, amit most én. Hogy amikor az én emlékeim élesen elmémbe hatolna, láthassa őket, de farkasként ezt megmutatni neki kevés esélyem volt. Tudtam, hogy nem akar mellettem lenni a kelleténél többet, és bár szemében mintha imént láttam volna valami melegséget. Valamit, ahogy végigmérte fehér bundám. Leülök, fejem mancsomra támasztom. Emlékszem az első napra, mikor farkasként látott és emlékeztem rá, mikor mellette lehettem egy hasonló, holdfényes éjszakán. Mikor először változtunk át a másik társaságában. Mindennek ellenére a csendes éjszakán furcsa békesség fog el, és csak remélni tudom, hogy ha pár pillanatra is, de ő is érzi. Nem mozdulok. Futni, rohanni szeretnék, de az elmúlt hónapok magánya mellett nem akarok egyedül lenni ismét. Kár, hogy ő nem osztozik ebben az érzésben velem. De a fiamra gondolva akaratlan lelapulnak füleim és testemen újra érzem azt, amit egy hónapja is. Mintha ismét velem lenne...
Az elmúlt két napban úgy éltünk egymás mellett Les-el, ahogy a visszatérése óta normális volt. Kommunikáltunk ugyan, de hűvös, kimért udvariasság jellemezte minden szavunkat. Ma este, tudván, hogy érkezik a telihold, munkából hazatérvén a lakást üresen találom. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy Les immár végleg lelépett, nem tudván elviselni a teljes lélektani bizonytalanságot, de ruháit a vendégszobában találom. Nem kell hozzá sok logika, hogy rájöjjek, ezúttal a farkaslét áldásait ki akarja használni. A csalódások és frusztrációk könnyebben elviselhetőek, vagy éppen kitombolhatóak négy lábon futkosva. Ami azt illeti, nekem is szükségem van rá, hogy mozgással vezessem le magamból a feszültséget. A parkban, bokor alatt alvás ehhez igencsak kevésnek bizonyul, így hát az erdő felé veszem az irányt. Csakhamar találok egy néhány lépés szélés tisztást, ahol leszórhatom a ruháimat, és átesve a csonttörések fájdalmain, hamarosan erős, izmos lábakon surranok végig a föld fedte avaron, mint egy árnyék. A telihold bevilágítja az erdőt, az orrom megtelik szagokkal, amik vonzanak, mint vasat a mágnes. Hajt a vadászat és a vérszomj vágya, de az állatok - mintha csak az ösztön súgná nekik - szinte eltűnnek az erdőből. Félve lapulnak a lyukakban, odvakban, vagy az avar alatt, és a mocsárban. Csak egy sünnel találkozom, de miután kapok néhány szúrást az orromba, belátom, hogy képtelenség kiforgatni a szúrós bundájából, így hát felhagyok a meddő küzdelemmel, és tovább loholok. Az erdő legnagyobb tisztásának széléhez érek, és elgyönyörködöm az ezüstös fénnyel beborított területen. A fák és a virágok, meg a fű, mintha fémmmel lennének bevonva - egyszerűen bámulatos. A merengésből egy gally reccsenése szakít ki, és mire feleszmélek, már egy fehér farkas áll szemben velem. Két másodperc sem kell hozzá, hogy kitaláljam, ki is ő. Nem közeledem hozzá, nincs kedvem a harchoz vagy veszekedéshez ebben a formánkban sem. Ugyanakkor ha hisztibe kezd, nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Viszont tény és való, bármennyire is haragszom és neheztelek rá, bármennyire is sebezte meg a lelkemet, még most, két év elteltével is bámulok rajta, mennyire gyönyörű - emberként, és farkasként egyaránt.
Nem titok, rettentően fájt az átváltozás. Bár a vásárlás után kitakarítottam és arra vártam, hogy még viszont láthatom Chriest-et, ahogy érezni kezdtem csontjaimban a fájdalmat, így inkább felkaptam a kabátom és gyalogszerrel indultam az erdő felé. Azt kívántam bár Hayley a közelemben lenne, és elmondhatnék neki mindent, de nem volt a közelemben. És nem traktálhattam a saját problémáimmal. Az erdő viszont csendes. A felfelé tartó Holdra emelem tekintetem, nyakam megropogtatva dobom le a kabátom a földre és veszek pár mély levegőt. Emlékszem a legutóbb milyen nehezen fékeztem a bennem rejlő dühöt. Akkor fájt minden gondolat és most sincs máshogy. Bár a Hold megőrjített, reméltem most más lesz. Próbáltam arra gondolni, hogy bevásároltam, hogy a hűtőbe készítettem a reggelire valót, hogy a kávéfőző gombját csak le kell majd nyomnom, de a gondolatok hamar véget érnek, ahogy a földre rogyva felüvöltök. A földbe markolok, majd mire feleszmélek a lassú, kínzó percek elmúlnak és négy lábon állva vonyítok fel a Holdra. A levegőbe szimatolok. Fehér bundám ugyan ilyenkor könnyű célponttá tesz, de figyelmem épp ezért nem is lankad. Elindulok az erdő mélye felé, miután ruháim egy bokor alá gyűrtem. A csend elmúlik, az erdő hangos lesz, ahogy helyreáll a hallásom és az ismerős szagot érezve, bár nem akarok, felmordulok, ajkaimról felhúzva az ínyt. Chriest a közelben van. Nem fordítok hátat, kihúzom magam, de megrázom fejem, hogy a bennem lévő düh ne vakítson el teljesen. Sikerrel járok? Mondjuk. De minden izmom remeg, még úgy is, hogy minden idegszálammal fékezni próbálom magam.
Az apró kényszermozgásaim arányosan gyarapodtak a kapott figyelem miatt megugró pulzusommal: újból és újból megforgattam kezeim között a terményt, ahogy érdeklődő szemgolyómat is medrében, nyakam megnyúlt, majd összetöpörödött, és tartásom sem tett másképp. Sok látnivaló volt. Bár az állati ösztönök óva intettek a maradástól, inkább odúba parancsoltak, én mégsem voltam képes lényegesebben elmozdulni. Két ösztöncsoport csatája volt ez: az emberé és az állaté. És mert mindkettő bennem ötvöződik, képes lettem volna helyben kidobni a taccsot. Pocsék érzés volt. A testem lüktetett a tettvágytól, mert szomjazott: elfutni vagy változni akart, holott ebben a szituációban csak úgy jöhetek ki nyertesként..., ami jelen esetben talán egyenlő azzal, hogy élve, ha meghúzom magam. Játszom az erdő élőlényét, a tudatlan kis szerzetet, a turisták kedvencét. Nyilván erre esélyem sem volt. Nem voltam túlságosan meggyőzve arról, hogy ki is szorul segítségre ebben a kis társaságban. Én? Mindenképp. De a többiek mellett nem tennék hitet. Sztorikkal dolgozom nap mint nap: a bociszemek és a szőke hajtömeg inkább adott okot gyanakvásra, minthogy szimpátiát keltene bennem. Csak szavai billentettek egy álláspontra. "Gyilkosok" - hangzott el szájából. Hát nem a kedvenc szavam úgy ánblokk, de az én szövegértésemből sikeresen kizárta magát ebből a halmazból. Ami nem egy rossz kezdet. Bár épp a szemeim előtt mutatott az imént ellenpéldát, úgyhogy a hitelességen még van mit dolgoznia. Viszont pajtásnak szólított, úgyhogy pupillám az eddiginél is terebélyesebb teáscsészényire dagadt. Kedves gesztus volt, egy állatbarát gesztusa. Megdobogtatta hát a kis animágus szívemet. Bájos! Gondolatban még az elhangzott szavakon csámcsogtam, mérlegeltem, társítottam a vizuális anyaghoz, amikor is más érzékszerveim fújtak riadót, jelentették, hogy ideje felhagyni a bámészkodással, veszélyben vagyok, cselekedni kell. És ezúttal nem túlzok, ha azt mondom, piszok nehéz volt megállni, hogy ne forduljak sarkon. A bőrömben való maradás és a legyökerezés gondolata égették a tudatom, de azok az ösztönök, a fránya ösztönök... perzselték a húsomat. Ordítani akartam kínomban, nem is érzékeltem a pillanat erejéig, hogy mi történik körülöttem, a belső csatám minden figyelmemet lekötötte. Aztán jött a feleszmélés és a pánik. Mukk! Kis köröket tettem meg az avarban, egy-egy kör megtétele után lesve, hogy változott-e a helyzet. De nem. Ezúttal úgy tűnt, a lány ereje megcsappant, és már nem tudta úgy felvenni a kesztyűt támadója ellen, ahogy azt korábban megtette. Mukk! Mit kezdjek magammal? Megtettem inkább még egy kört, nyakamat hosszan nyújtottam. Nem lesz ez így jó... Hallottam a verbális szidalmakat, láttam a csapásokat, és tudtam, hogy ha valamikor, most kellene közbelépni. De ez a józan döntés? Mukk! A fenébe is... ! - káromkodtam egy velőset magamban, és az idő szűkössége miatt behunytam a szemem és tettem azt, ami elsőként eszembe jutott. Átváltoztam. Történetesen egy hatalmas, szőrös mézzabálóvá. Oké, talán nem a legmegfontoltabb, de mit tehetnék? Az erdő ihlette. Ám amilyen mókásan hangozhat ez elmesélve, annál fájdalommal telibb volt maga a folyamat. Fájt, valóban. Minden kis porcikám megfeszült, majd erőszakosan megnyúlt, és az erő, ami ezt kifejtette, szétrántott, mint egy rongybabát. Szinte hallottam, ahogy ropogtak a csontjaim, mint a kukorica a mikrohullámban, és ahogy vérem fel-felsercent, amint a vénák másképp köttettek össze. Ha eddig nem is, most ordítottam fel. Tonnás testem a levegőbe emeltem, éles pillantást vetettem a dulakodókra, aztán kieresztettem a hangomat: torokszaggató, öblös hörgés volt ez. Egy GYILKOS hörgése. Mellkasom rezonált a nagy erőkifejtéstől, számban habzott és forgott a nyál. Már más ösztönök diktáltak, és erről minden kis mozdulatom árulkodott. Döghúsra vágytam, csakhogy most ahhoz nem lehet máshogy hozzájutni: vadászni kell. Támadó pozíciót vettem fel, orromon ráncosodott a bőr, fújtattam. Nem volt itt már helye morfondírozásnak, emberi tanakodásra, hagytam az állatot működni, hagytam, hogy súlyos testét a támadóhoz engedje - minden léptébe beledübörgött a föld, megrezdült a levél, elcsapdosott egy kismadár. Hagytam azt is, hogy lekapja a szőkéről a kétes szándékú figurát és földhöz csapja, újra és újra. Én nem tudtam, hogy hogy lehet az ilyen fajt megállítani, de benne, az állatban nem volt kétség. Hiába az akaratosság, hiába az igyekvés, hiába a belém meresztett fogak... Csak bőszített a fájdalom, provokált. Az én épségem egy szükséges áldozata volt haragom kiélésének. Nem is számított. Vaskos, pengeéles karmaim - széles karmozdulatot követően - egy nyisszantással választották el fejét törzsétől, és az életjelei pillanatok alatt elhaltak. Dühösen, de elégedetten bömböltem fel. Az áldozat elejtve, a lakoma tálalva. Még mindig ösztöneim rabjaként hajoltam oda a vérző nyakhúshoz, és lakmározásba kezdtem. Testem szőrtől ritkított, sebektől vöröslött, és a párharctól fáradt, de tudatom büszke volt és friss. Friss mint ez a kis steakhusi előttem. Oldalra pillantottam, a lány földre rogyott. Egy zavaros kép követte mindezt, és kiterülve, sebzetten, pucéran borultam immár az avarba. Államon csorgott a vámpír vére, testem zúzódások, törések elegye. Elsötétült a világ - tudatomat elvette a hirtelen felerősödő, bírhatatlan fájdalom.
Sok mindent írhatnának a jellemzésembe. Legfőképpen, hogy vadász létére, a legkevésbé sem annak való. - Hogy is gondolhatok most erre? Éppen most, amikor tulajdonképpen két vámpírt is legyűrtem és csak a hátam érte komolyabb sérülés. Le kell nyelnem ezt a békát, mert túlságosan őszinte ahhoz, hogy sikerüljön megküzdenem vele és vázat hazudnom valakinek, aki nem vagyok. De most, hogy már ketten vagyunk, hogy búik valaki rajtam kívül a sötétben, nem tudnék megnyugodni. Pihegve lépdelek jobbra-balra, miközben levegőért kapkodom. Ide futottam, a tőlem telhető leggyorsabb tempóban, és a közelharc is rendesen leszívott. Én csak ember vagyok... Nincsen szuper erőm. Pajzsom, vagy páncélom. De még csak akkora izmaim sem, mint egy amazonnak. Ez a kettő vérszívó hamar szétmarcangolt volna, ha nem cselekszem gyorsan. Épp csak felkészülök, hogy közelharcban vívjuk meg a csatánkat azzal, ami jön, amikor a menny dörögni kezd, villám hasít az égen. Szemeim résnyire szűkülnek, ahogy meglátom a mókust?! Megfeszített vázam leenged, pedig korántsem jó ötlet hagyni, hogy a figyelmünk ilyen időben, ilyen helyen lankadjon. ... prózai és drámai lehetne a kép, ahogy a szőrös egeret nézem. Ó, hát nagyszerű, egy rágcsáló riasztott meg! - ... Hello kis pajtás. - döntöm meg enyhén a fejem, félmosollyal arcomon, ám tekintetem nem ajándékozom neki. A hátamon futkározó bizsergésből érzem, hogy valami más is ólálkodik még a sötétben. - Gyilkosokkal van tele az erőd. Csak éppen az ártatlan embereknek nem szólnak róluk... - motyogom, majd a fegyveremért nyúlok és összeszedem a karóimat is, hogy ha kell, újra felszerelten várjam azt, aki még úgy gondolja, hogy talán nem kellene egy vadász. És tessék. A nyakam köré tekeredik hirtelen egy férfias kéz, ami egyetlen mozdulattal véget vethetne nekem, ehelyett beszélni kezd. Arról, hogy miféle ostoba ember lánya vagyok, meg mennyire nem kellett volna ezt a hivatást választanom és, hogy mennyire gyűlöl. Megfeszülve elrugaszkodom az avartakarótól, hogy átlendülve fölötte, kissé kicsavarva a törzsem, neki csaphassam a kemény, gyökerektől kérgesedett földnek. Ám ez nem sikerül, erősebb nálam. A vámpírok ellen nincs fizikailag erőm, ha nem vagyok gyors és nincs a tarsolyomban meglepetés.Csuklómra fonódnak a hátam mögött álló vámpír hűvös, hosszú, vékony bőrbe bújt ujjai én pedig sziszegve, pihegve fordulok felé, küszködve erejével. Hacsak a villám nem csapja le most, akkor biztosan annyi nekem! Undorodva, fintorogva ficánkolok a karjaiban, megpróbálok kiszabadulni, de eredménytelenül. Fogait belém marja. Pontosan a nyaki artériám fölött érzem az égető marást, fájdalmat. Ajkaimba harapok, ficánkolok, de karjaim lefogja. A francba...
Rövideket szimatoltam a koraesti, a várható eső adta sűrű párától terhes levegőből - nyomasztotta szőrrel fedett, apró, gyakran süppedő mellkasomat. Nem zavart engem az égvilágon senki társasága, egyedül voltam mint a kisujjam. A pajtások ilyenkor már rendszerint odújukba húzódtak, az élményéhes kalandorokat pedig fedezék alá kényszerítette a cudar idő. Erre vágytam. Talán másodjára járom életem során ezt az avart, de a mostani tapasztalatok és a mai események - a sikertelen kaszting - szinte kínálták ezt a lehetőséget. Különös éjszaka volt. A szél által megtépázott lombkoronák között a szürkéllő környezetben még épphogy meglátni az égen gomolyodó felhőtengert, de a hold fedetlenül, csupaszon töltötte meg fénnyel a teret. Mocskosul el fogok ázni. Hirtelen jött mozdulatsor következett. Felkaptam a fejem, két lábra ereszkedtem, és csak hegyeztem a fülemet. Szemeim gombnyi nagyságra dülledtek, és cikcakkozva járták be a sűrű növényzetet. Lesiettem a kérges, piszkos fatörzsön, egyik mancsomat kaptam a másik után, és csak arra a zörgő ricsajra tudtam vonni a figyelmemet, ami az imént elérte tudatomat. Nyugtalanító érzés fogott el, torkomba a félelem golyóbist formált. Éreztem a veszélyt. Mégsem magamat féltettem, indokolatlan lenne. Inkább egyfajta ösztönös szorongás kapott el és a kíváncsiság: tudni akartam, hogy mi folyik itt. A korábban pofazacskómba tűrt makkot forgattam éles karmaim között, néha, néha belecsípve. Az iménti harácsoló hadjáratom során szereztem, és igen dagadt tőle a mellem, még ha valószínűleg egy másik magamfajta gerinces hagyta el az útja során. Megmunkált fogaimat köszörültem felületén, úgy figyeltem a bokor árnyékából az eseményeket, a dulakodást, azt, ahogy a szöszi felülkerekedett... támadóin? Esetleg áldozatain? Érdeklődve követtem az alakokat, megbabonázott a látvány. Óh, szóval így néznek ki a... vámpírok? Ennyi lenne? Többet várna az ember ennyi pazar fantasy műsort követően. De vajon mi lehet a lány? Ő is egy közülünk vagy csak egy bátor vállalkozó? Mi itt a szituáció? Hiába méregettem tüzetesen alakját, arcának formáját, kifejezését, egyszerűen nem tudtam rájönni. De egyelőre nem is akartam beavatkozni, csak lesni, felügyelni. Megérteni. Úgyhogy szimatoltam még kettőt a levegőbe, és odacsörtettem a tett helyszínére. Na, mizujs itt?
A sötétben kivehetetlen színű, ám vérszomjas izgalomtól csillogó szemek megfagyasztják az ereimben a vérfolyamot. A kései óra ellenére fegyveremre szorosan fonódnak ujjaim - fedezékbe húzódom. Nedvesítek ajkaimon, majd neki lendülök a távolságnak. Hiába! Könnyebb, ha a tempóm kétszer olyan gyors, mint kellene. A torkom a pánik szorítja össze, de végtagjaim még képesek követni tudatomnak sürgető kiáltását. A gallyak, a levelek ropognak talpaim alatt. Majdnem éjfél van, mikor elérem az erdőt. Követem a nyomait annak, amelyik a határon felejtette azt a fiatal lányt. Azt a lányt, akinek az élete nem ért meg annyit, hogy a sötétbe suhanó árny meghagyja azt neki, cserébe a véréért. Lihegve suhanok keresztül a törzsek között, s ha a loboncom nem aranylana a holdfényben talán teljesen beletudnék olvadni a sötétbe. Megtölti a tüdőm a tiszta levegő, majd az ösvényen lelassítva hagyok időt ennek a szervnek, hogy pihegéssel összekaparja magát annyira, hogy folytatni tudjam az utam. Az éjszakai égre nézek a csavart törzsű fák fölött, amik sokasága olyannak tűnik előttem, mint egy sötét, ködből álló fal. Szeretnék elidőzni, elég időt hagyni a természet csodálására, de képtelen vagyok rá. Futólépésben haladok tovább, mikor a semmiből körém suhanó vámpírok, persze, hogy nem bírnak magukkal. Két vámpír. Egy férfi és egy nő. Kezdem úgy érezni, hogy egyik vérszívóval sem tudnék kijönni, akkor sem, ha fizetnének érte. Rosszallóan megforgatom a szemeim, majd egy röpke mozdulattal sikerül a farzsebemből karót rántanom. Egyenesen a nő szívébe hajítom! Hiába! Aki vadász, annak nem akadály a vámpírsebesség... igaz? Majd neki vetem magam a felüvöltő fickónak. Előbb fegyverem fogom rá és igyekszem hárítani a lefogást, amivel illet, de persze, hogy gerinccel az egyik fa törzsének csattanok. Szemem sarkából, csak éppen látom a pisztolyom messzire került tőlem. Úgy tűnik jobban megy neki, mint nekem! Ami szégyen. Nem habozok sokáig, tovább folytatom a mozdulatsort, s bár a vámpír gyorsabb, nem hagyom, hogy elérjen. Oldalra gurulok előle. - ... Francba. - nem vagyok elég gyors, a nyakamhoz kap tenyerével és úgy lódít bele egy újabb fa törzsének, ami kis híján kettészaggatja a törzsemet. Illendő felkészülnöm ilyen helyzetekre, így amíg összeszedi magát, és kitalálja, hogyan számoljon le velem, addig csizmámból előrántom a karót és rávetem magam. Éppen a megfelelő helyre. Oda, ahonnan többé nem harcolhatja ki magát. - ... Szívesen. - nyögöm féltérddel a test fölött, majd felegyenesedve tántorgok jobbra-balra. Erős ütést mért rám, érzem magamon, hogy ha ma még nem is igazán, de holnap már fájni fog. A következő pillanatban, mintha valami mocorogna a sötétben, így a fegyveremért sietek, hogy azzal a kezemben várjam, bárki is gondolja úgy, hogy az éjszakának nincs vége; téved.
Bla. bla. bla. Csak ezzel tudtam jellemezni az ő szavait, többet különben sem jelentettek számomra, hiába mozgott a szája, számomra csak ez a bohókás hang hallatszott. Ami azt illeti, próbáltam odafigyelni, de az őszintét leszögezve valójában nem különösebben foglalkoztatott, hogy ő neki miként volt bajára, hogy belekötöttem. Örüljön neki, hogy részegen nem találtam letépni a fejét a nyakáról, különben akkor most hogy reagálna? Ó, sehogy... akkor még reklamálni sem lenne lehetősége, mint ahogy most. Én most csak egy csöndes kis hallgató vagyok, aki ül a fenekén mint a jó gyerekek. Természetesen megvannak a magam taktikái, miként jutok ki egy ilyen körből, de megvallva túlságosan is élvezem a helyzetet, hogy ezt elrontsam azzal, hogy én innen kiszabadítsam magam. Ám azt saját magamnak is feljegyezném, hogy jelen pillanatban az erőm a padlót súrolja, elvégre kicsit régen szívtam el boszorkánytól erőt. Ebből aztán leszőve kitudódik, hogy Rhydian sincs az ereje teljében, de bármelyik pillanatban erőssé teheti magát, amivel aztán szintúgy engem is, elvégre mi összeköttetésben éljük az életünket. Ajkaimat aztán lebiggyesztem, mint aki teljesen megbántódva érezné magát szavai miatt, de persze aztán hangos röhögésben török ki, ezzel pedig oldalamra dőlve hirtelen a pázsiton. Sok őrült dolog telik ki belőlem, de hogy a földre ledőljek a nevetéstől... igazán nem tudta ezt senki sem kihozni belőlem. Természetesen van humorérzékem, de, hogy engem nem tart okosnak... na ez aztán kiborított nálam mindent. Igazán jókat derülök rajt, elvégre a szavai ellenem nem sokat jelentenek, tekintve, hogy nálam egy jóval fiatalabb és gyengébb boszorkányról van szó. No de, ne essék félreértés, én igazán becsülöm a boszorkánytársaimat, de a mai fiataloknak annyira el van szállva az agyuk már attól, ha egy tollpihét meglebegtetnek, vagy csak szimplán leszabályoznak egy majdnem hétszáz éves boszorkányt. Komolyan? Arról nem beszélve, hogy egy legyengült boszorkányt kapott most el, így jóval több előnyre tett szert. Ezt nevezi dicsőségnek? Még mindig jókat derülök, miközben ő kérdezget tőlem. Úgy csinálok, mint aki teljesen bekattant volna, de alig hiszem el, hogy a mai boszorkányok ennyire nem tudják, hol a helyük. Egyelőre túl jó kedvem van ahhoz, hogy megmutassam neki igazán, kivel is áll most szemben. - Furcsa egy alak maga. - Mutatok rá egyet csettintve, de persze teljesen szórakozottan. Az előbb eléggé nyűgös kedvemben voltam, de a szavai igazán megmosolyogtattak. Természetesen szeretek humorizálni, de egy idő után ennek is vége, és akkor jön csak igazán a pokol. Rhydian egészen könnyen jött a képbe, tekintve, hogy folyamatosan szívja magába jelenleg is az erőt New Orleans boszorkányaiból, így aztán én is egyaránt sok erőre tehetek szert, ami voltaképpen jó sokáig tartóssá válik a használatra. Ördögi tekintetet és mosolyt villantok a férfi felé a földön feküdve, majd másik oldalamra feküdve, ezzel elfordulva tőle aztán lehunyom szempáromat. Pár pillanatig ez így hatott, majd aztán megmozdulva leszedem magamról a varázslatot, ami nem engedte a jelentősebb mozgást, így könnyedén vágom fel az egyik kezemet, amint ballonkabátom zsebéből egy kisebbfajta tőrt kapok elő. Suhintva húzom végig karomon, így a vérem kispriccel a körre melyben vagyok, s annak vonala tűzben kezd megjelenni. Mosolyogva folytatom magamban a varázslatot, mely egyre jobban zúzza szét a kört, s aztán újra röhögésben török ki, miközben kezeimmel megtámasztom magamat a földön. - Hát nem fantasztikus? - Kérdezem érdeklődve, miközben néhány őrült arcmimikát elejtve nevetek ironikusan. Kis pillanatok alatt aztán kiegyenesedem, ezzel aztán a tűz is abbamarad, és a kör helyén pusztán csak hamu maradt. Két tenyeremet zsebre vágva tekintek körbe magam körül, s tapsolni kezdek néhányszor. - Egy variáció, miként győzz le egy tökéletesen haszontalan varázslatot. Tádá! - Tárom szét karjaimat újonnan csak szórakozottan, és visszaengedve magam mellé karjaimat aztán újra a férfira nézek, mostanra már komolyabb arcvonásokkal. - Nos, így szabadabban kevésbé vagyok nyűgös, így egyszerűbben válaszolhatok a kérdésére. - Kacsintok felé szarkasztikusan, s mély levegőt véve a mellettem lévő fának dőlök neki. - Az teljesen mindegy. New Orleans nem csak én általam van veszélyben. Higgye el, van több mumus, akik igazán szeretnek huncutkodni. Én a helyében jobbára azokkal törődnék. - Szívből jövő jó tanácsot osztok meg vele, aztán vagy megfogadja, vagy nem. Ez már csak ő rajta múlik.
– Az lehet, de én nem vagyok annyira ostoba, hogy alábecsüljelek – mosolyodtam el könnyedén. Most én voltam előnyben azzal, hogy legyengítettem és lekötöztem őt. Így nem tudott mozogni még egy jó pár óráig, és varázslattal sem képes ártani nekem. Aztán majd eldöntöm, hogy mit kezdek vele utána, vagy ez idő alatt. Nem én kötöttem belé, hanem ő belém, magának kereste ezzel a bajt, szóval nem lepődhet meg azon, hogy ilyen fogadtatásban volt része. Nem akartam én egyből így kezdeni ezzel az ismeretlennel, és nem is tettem volna, de néha olyan könnyedén kihoznak a béketűrésből, hogy az még engem is meglepett. Elmentem, de ő követett, és folytatta az előtte felvett magatartását, ami miatt itt kötött ki. Minek is iszik ennyit, ha nem bírja? Vannak ilyen emberek, akik ha isznak, akkor kötekednek, vagy verekednek is. Én nem tartozom egyikbe sem, de nem is szoktam részegre inni magam. – És arra jó, amire a kötekedésed volt jó a tegnap éjjel! Ha nem jössz utánam, és nem kötsz belém, nem lennél lekötözve, szóval magadnak kerested – álltam fel a guggoló helyzetből és léptem távolabb tőle. Éreztem én, mikor megtalált, hogy erős, így számításba vettem mindent, amikor magammal hoztam ide őt. Tudtam, hogy mire számítsak, és ezért kerültem a fizikai közelséget, nehogy olyat tegyen, ami nekem nem tetszene. Hiszen erő nélkül is árthatott nekem, szóval jobb volt mindenre felkészülnöm. Hogy miért is másztam ebbe bele? Magam sem értettem, de elragadott valami, és szinte fel sem fogtam az egymás után következő tetteimet. Az elmúlt napokban nagyon sokban változott a hozzáállásom, határozottabb lettem, és annak ellenére, hogy szinte soha nem használom a mágiámat – csak, mikor a helyzet hozta -, már nem húzódom meg a sarokban. Bár soha nem voltam az az ember, aki csak úgy hagyta magát, kiálltam önmagamért, ha másért nem is. Próbáltam megtalálni a helyem ezen a földön, ebben a városban, és igyekeztem úgy részt venni a harcban, hogy közben megőrizzem a függetlenségemet. – Szóval ördögnek tartod magad, és le vagy gyengülve. Tudtommal az ördög okos, és nem kötekedik olyannal, akik ebben az állapotban egy szemvillantás alatt lekötözi, telenyomja füvekkel, amiktől még gyengébb lesz. Egy okos ördög kivár, és megfontolja a döntéseit. Te nem tűnsz okosnak ebből a szemszögből – mosolyodtam el gunyorosan. Talán hergeltem, de tulajdonképpen megérdemli. Fölénybe kerültem, és most ő is el fogja szenvedni az én cseppet sem kedves stílusomat. – Bolondabb vagy, mint hittem, ha azt gondolod, képes lennél megölni engem az otthonom területén – kommentáltam nevetséges kérdését egy vállrándítással megspékelve. Próbáltam kitalálni, mi is a célja itt, de ha le volt gyengülve, sok jó nem lehetett. És mivel erősödhetne meg egy boszorkány? Ha a mágiája gyenge, akkor mágiával, ami azt jelentette, hogy a helyiek is veszélyben voltak, ha testileg, nos… Akkor egy alvás ráférne, hacsak nem a testi gyengeségét is a mágiával akarta gyógyítani. Egyiket sem engedhettem, és minden bizonnyal értesíteni fogom Davinát, hogy álljanak készen az esetleges támadásra. Így amint vele végeztem, mindenképpen megkeresem majd a lányt és a koveneket is. Jobb az ilyen információt nem elhallgatni, mert akkor az én lelkemen száradna az a sok halál, amit ez a fickó okozhatott. – Szóval, egyedül dolgozol? – tettem fel a következő kérdést felé fordulva. Nem akartam azt kérdezni, hogy ő küldte a barátomra azt a nőt, hogy ellopjon tőle olyan dolgokat, amikkel erősebb lehet, mert ha nem is tudja, kicsoda Cami, akkor veszélybe sodorhattam. Nem csak magamra kellett gondolnom jelen helyzetben, hanem a barátaimra és a boszorkányokra is. Nem tetszett nekem ez a fickó, így nem vettem le róla a tekintetemet, nehogy még a végén ő lepjen meg engem.
Jó reggelt, napsugaram. Erre köszöntőre eszméltem fel, bár nem éppen szép és lágy női hang ébresztett fel. De aztán még mindig úgy érzem magamat, mintha agyonütöttek volna egy serpenyővel. Nem elég, hogy egy ideje nem találtam megfelelő boszorkányt számomra, most még ez az illető is lebénított. Na már most ezt kedves társam, Rhydian is biztos megérezte, elvégre össze vagyunk kötve teljes mértékben. Ugyanolyan gyenge, mint ahogy most én is vagyok. De, ahogy elnézem ezt a boszorkányt így gyűrötten, teljes mértékben megfelel az elvárásaimnak. Csak közelebb kell hozzá kerülnöm, és már is volt erő, nincs erő. Ennyire egyszerű, de lekötözött lábakkal és karokkal hogy a fenébe kerülök hozzá közelebb? Odakúszni mint egy kukac, hát, nem akarom nevetségessé tenni saját magam. Talán szót ért, és elenged mit sem sejtve. Bár kétlem, hogy annyira ostoba lenne, hogy elenged. Talán sejti, hogy a legkevésbé sem leszek jó szándékkal, ha elenged. Utána jobban teszi, ha szedi a nyúlcipőjét, és menekül előlem, vagy utolérem. Rideg arccal társítva hallgatom szavait, s megvallva, egyáltalán nem tetszik az ajánlata. Jól válaszolok, és szabadulok? Ó... csak kerüljön a kezeim közé! - Sokkalta komfortosabban tudnék válaszolni, hogyha ezeket leszednéd rólam. Nem mellesleg, mire jó ez? - eleinte úgy tettem, mintha egy ártatlan szerencsétlen lennék, akit bizony magával ragadott a töménytelen mennyiségű alkohol, de nyilvánvalóan teljességgel messzire áll tőlem a szerencsétlenség. Ám egyáltalán nem erőlködtem, hogy leszedjem magamról a karomon lévő kötést, inkább csak ültem ott, mint egy jó gyerek, és a körém festett kört szemlélem, amiben most vagyok. Nyilvánvalóan boszorkánnyal van szerencsém, bár ezt eleinte is tudtam, hiszen megérzem, ha a közelembe kerül egy olyan. Számomra ők a zsákmányok, a saját fajom, rájuk vadászom, és persze, hogy érzem ha a közelemben van bármelyik is. Jelenleg a kis nyuszi viszi a puskát, de nem olyan sokáig, csak ameddig én azt hagyni fogom. - Hogy mit akarok én itt a városban? - meglepettség és némi iróniával fűszerezett érzelem telepszik le arcom minden egyes pontjaira, majdan hirtelen valami elfojtott nevetésben török ki. Néhány másodperc elteltével aztán összekapom magam, és megpróbálom megemberelni magamat. Mély levegőt véve aztán az égre tekintek, s könnyedén kifújom magamból az elhasználódott oxigént. - Az ördög nem éppen az őszinteségről közismert. Az ördög ravasz, képes még az igazságot is hazugságnak beállítani. Szerinted... miért lehetek én itt? - Kérdezem tőle egy kegyetlen mosoly keretében, egészen érthetően kiejtve a szavakat, még is sziszegve, akárcsak egy kígyó. - Mindenkinek meg van a maga célja, főleg a természetfelettiek körében. Nekem is szintúgy megvan a magam célja, de vajon mi lehet az? Egy legyengült, erőre éhes boszorkánynak? Nem tűnsz ostobának, talán biztos rájössz, mi az, amiért én itt vagyok. Akár te is könnyen veszélybe kerülhetsz, ha eleresztesz. - Próbálom rávezetni a célom ittléte okára, csak, hogy egy kicsit izgalmassá tegyük a helyzetet. Felforralni a levegőt, a feszültség csak úgy pattan, könnyedén kihozhatom a sodrából ezt a boszorkányt. Ha csak közelebb kerül hozzám, a pillanat tört része alatt fogom elszívni az erejét, úgyhogy óvatosan kell lépnie, ha mellettem van. Ha okos, akkor meggondolhatom magam vele kapcsán. De, miért is tenném? Az ördög hajlamos alkut kötni, ha az számára is kedvező. Én is nyílok a dolgok irányába, ha arról van szó. - Nos... hős, vagy hősi halott leszel? - Suttogom, miközben ördögi vigyorral nézek szempárába. Pontosan jól tudom, hogy nem fog tőlem megrémülni, de nem is baj. Gyűlölöm a gyávákat, s azok még annyi ideig sem húzták ki mellettem, mint most ez az idegen.
Csupán egy nyugodt estét akartam. Meginni egy bourbont, majd hazamenni, és lepihenni. Az elmúlt napok eseményeiből arra következtettem, hogy a város felett ismét gyülekeztek a viharfelhők és nem tehettem ellene semmit. Arra kellett ráébrednem, hogy ez alól nem húzhattam ki magam, nem mondhattam azt, hogy végeztem a mágiával, mert az elmúlt napokban túl sok minden történt ahhoz, hogy így tegyek. Fel kellett készülnöm, ha a városban maradok, akkor a sajátomat és az embereket kell védenem, nem varázsolgathatok vámpíroknak, bár nem is terveztem többé. Egy kivétel volt ez alól, de több nem lesz. Még maga Klaus is nekem ronthat, nem féltem. Nem tudtak mivel megvesztegetni, vagy megfenyegetni. Ki kellett állnom magamért és másokért, nem lehettem többé a kispados játékos, aki igyekszik kihúzni magát a pályára lépéstől. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint ez a fickó velem szemben egy kör közepén feküdve, olyan gyógynövényekkel teletömve, aminek hála nem fog felesleges varázslatokat végrehajtani rajtam. Eleinte nem foglalkoztam vele, csak egy hangoskodó részegnek gondoltam, és igyekeztem nem figyelni arra, hogy folyamatosan belém kötött. Nem tetszhettem neki, mert egy idő után rám kattant, és átment személyeskedésbe, amivel pillanatok alatt kihozott a sodromból, így ott akartam hagyni. A többiről már ő tehetett, mikor utánam jött. Az alkoholtól nem tudott úgy koncentrálni, könnyedén, kevés erőfeszítéssel terítettem le, majd hurcoltam egy elhagyott helyre, ahol remélhetőleg senki nem fog hallani minket, mert amit ez után kap, azt nem teszi zsebre. Több sérülést is szenvedett, amit nem hiszem, hogy erő nélkül meg tudna gyógyítani, így nem tartottam attól, hogy majd meglep valamivel legalább egy ideig. Ki kellett derítenem, mit keresett itt, így nem engedhettem csak úgy szabadjára. Órákig vártam, mire végre mocorogni kezdett. Komolyan azt gondoltam, hogy talán fel sem ébred, annyira kiütöttem én, vagy az alkohol. Esetleg a kettő együtt. Azt természetesen éreztem, hogy erősebb, mint amennyire ez látszott rajta, de szerencsémre - vagy szerencsétlenségére - nem volt képes koordinálni magát. Egy bénító ige mellett még le is kötöztem őt, így egyelőre nem tudott ártani nekem. - Jó reggelt Napsugaram - köszöntöttem csevegő hangon. A nap még alig volt a közelben, de már sejteni lehetett a horizonton a közelgő felbukkanását. - Azt hittem, soha nem ébredsz fel… Mielőtt megpróbálnád, nem tudsz egy jó darabig varázsolni, megbénítottalak, és egy kör van körülötted, amiből nem tudsz kijönni, ameddig nem akarom. Szóval, kezdhetjük? - kérdeztem még mindig csevegve, bár jobban belegondolva, nem biztos, hogy ez a legjobb dolog, amit valaha tettem, ha már elkezdtem, akkor végig akartam csinálni. Ki tudja, talán nem is ő volt az, aki Camire küldte azt a nőt. De túl nagy a valószínűsége, hogy így történt. Ennek ellenére tudni akartam, ki ő, mit akar itt, és jelent-e fenyegetést a város boszorkányaira. - Ha jól válaszolsz, előbb szabadulsz. Mit akarsz ebben a városban? - kérdeztem megállva vele szemben keresztbe font karokkal.
A világ nem szeret, én sem őt. Annyi éven át kínzott a létem, hogy szimplán már csak arra vágyom, hogy minden ami él és mozog, nos, az anyafölddel legyen egyenlő. Nem tudom elviselni a mások boldogságát, létezését, míg én álmomban sírtam holtan a kriptában a barátaimmal együtt. Halott voltam, még is éltem valahol máshol, sötét gondolataimban. Ott voltam, és megannyiszor átéltem, ahogy véget vetek életemnek, láttam, ahogy meghal a családom, láttam, hogy elveszik körülöttem minden. Annyira igaz volt, mintha, az lett volna ott az igaz valóság, és a kinti világ ahol felébredtem két hónapja, az pedig az álomvilág. Oly' nehéz még most is, hiszen, haldoklom. Nem tudtam arról, hogy a kriptában oszló testek tartják egymást életben, én pedig könnyedén gyújtottam fel őket. Hideg vérrel, és ész nélkül. Egymást tartottuk életben, egyedül most pedig én vagyok, engem pedig senki nem éltet. Ahhoz, hogy magamat tartsam fent, ennél több erőre van szükségem. Mások életét fogom ellopni. Talán borzalmas ötlet, de engem nem érdekel senki sem itt a világban. Magamért bármit képes vagyok elérni, s a kell, bárkin átmegyek! Kegyetlenül leittam magam. Nagyon. Ám olyannyira is esett jól. Nem mondható el rólam, hogy régen sokat ittam volna, bár megvallva nem utasítottam el ha megkínáltak, vagy netán alkalmam akadt egy csöppnyi alkoholra. Most így ennyi évszázad után úgy éreztem, kijár nekem is a jóból. Olyannyira, hogy arra sem emlékszem, mit csináltam. Bár amennyire ismerem önmagamat, pontosan jól tudom, hogy az egész helyiséget kiirtottam mint egy kaptárat. Így feleszmélve érzem meg leginkább a hatását igazán. Annyira beütött, hogy a fejemet vagy húsz tonnának érzem. A torkomat még mindig marja az alkohol, mintha savat nyeltem volna. Te jó ég... kiittam volna az egész helyiséget? Nagy nehezen sikerül kinyitnom szempáromat, s bár nehezen, de még is sikerül hősi módon felülnöm, még is hunyorítva nézek magam elé. Olyan érzés fog el, hogy mindjárt feljön az összes ital amit megittam. Kegyetlenül rosszul érzem magam, bár mintha valami más is közrejátszana. Lebénítottak. Megállapítom aztán, hogy hol vagyok, s semmi más nem köszönt, mint egy kis füves rész, na meg annyi fa... van itt köztük vékonyka, meg olyan vastag, amihez vagy tíz ember kell, hogy át lehessen ölelni. A kripta ahol voltam, az is valami ilyesféle helyen helyezkedett el, s gondolhatja itt bárki, mennyire elegem van az erdő látványától. Ha nem lennék annyira gyenge, mint amilyen most vagyok, akkor a pillanat tört része alatt gyújtanék fel most itt mindent. Ám bármennyire is próbálok visszaemlékezni a történtekre, nos, nem megy. Még is érdekel, hogy hogyan jutottam ide.
Megráztam a fejemet. - Nem, nem vagy benne, ha a boszorkány barátnőd varázsol egy kicsit, és magával együtt téged is elrejt, amíg Benedict el nem tűnik innen. -tettem hozzá. Ebben a történetben két fontos szereplő közül az egyikre vadászott éppen az a féleszű, mert rólam még nem tudta, hogy itt vagyok. Gwen kellett neki, méghozzá azért, hogy fitoktassa az erejét. Hogy képes még meglepetést okozni, méghozzá azzal, hogy ismét csapdába ejti azt, aki nem ezt érdemli. Megbűnhődött mindenért, amit tett, vámpírrá változtatta, és nem tudtam, mit akarhatott még ezen kívül. Mert nem csererészni, hát erre mérget is vettem volna.- Ha érdekelte volna, hogy te mit csináltál, régen kiiktatott volna. Őt Gwen érdekli, őt akarja megleckéztetni, nem téged. Több kell egy szénné égett testnél ahhoz, hogy felkerülj Benedict fogócskázó listájára. - mondtam ki az őszintét. Bár tény, hogy pár dolgot nem értettem, és éppen azért, mert nem láttam Benedict fejébe. Nem is nagyon akartam belemélyedni az egészbe, mert féltem attól, amit ott láttam volna. Egy ideig néztem a telefonszámot, amit a kezembe nyomott, majd felsóhajtottam. Értelemszerű volt, hogy kit fog választani a történetben, ha odáig jutunk, de ha lett volna csöppnyi esze, vagy egy kicsivel több, mint amennyi látszott, rájött volna, hogy azzal nyerné a legtöbbet, ha a barátnővéjel együtt elrejtőzne, miután azt a bizonyos varázslat megköttetik. Benedict nincs jóban a boszorkányokkal, nem tudná betörni egyiket sem. De rögtön fel is emeltem a fejem, mikor arról kezdett beszélni, hogy Gwen mennyit beszélt rólam. - Nekem nincs szükségem arra, hogy viszont szeressen. Ahhoz nincs, hogy segíteni akarjak neki. -vontam egyet a vállamon. Aligha érdekelt már a dolgok érzelmi oldala, tekintve, hogy ahányszor azt hittem, révbe érhetek, áthúzták a számításaimat. Ezt szem előtt tartva már inkább nem akartam előre tervezni az ilyen ügyekben. Tudtam, hogy van egy múltam vele, és ezt nem veszi el tőlünk senki. De azt is tudtam, hogy a jövő jelenleg nem sok jóval kecsegtetett minket.- De kösz a jótanácsot. - fűztem még hozzá, csak hogy ne méltatlakodhasson. Végül zsebre vágtam a telefonszámot, biccentettem felé, jelezve, hogy ha úgy hozza a helyzet, keresni fogom. Bár reméltem, lesz annyi esze, hogy egy ideig nem mutatkozik, és lesz esélye, hogy Benedict megfeledkezzen róla.
+18 Általában a velem való találkozás halálos kimenetelű, de néha előfordulhatnak kivételek, amikor is esetlegesen egy sokkal jobb tevékenységgel ütöm el az időm. Jelen helyzetben pedig mondjuk úgy, hogy egy perverzséget merénylek meg azzal a nővel, aki egy általam alkalmazott vezetőnek számít a többi csoportban lévő vámpír felett - a fiam felett. S bár meg kell hagynom azt, hogy Lysander nem egy könnyű eset, de ettől eltekintve Avery-nek pontosan kordában kellene tudni tartania. Ám, ehelyett a bájos kis összegzés helyett, nos szabad utat hagyott neki, és nem tartatta be vele azt, ami mindannyiukra színtisztán vonatkozik. Szabályt szegett, de büntetését nem mostan szabom ki, ahogy ítéletet sem aggatok jelen helyzetben rá. Talán, ha nem róla lenne szó, hanem valaki egészen másról, akkor azonnal, sőt már rögvest cselekednék, s nemhogy megöletném az adott illetőt, de a kínok kínját élné át. Míg igazából nem akárkiről beszélünk, hanem egy nőről, akinek valami csoda folytán sikerült vonzalmat ébresztenie bennem, így pedig alap tényként csendül fel mindaz, hogy nem vagyok neki képes nagy mértékben ártani, de attól még a büntetés, nos az... akkor is büntetés marad! Felettébb könnyedén hintem be apró, ám mégis heves csókokkal a nyakát, majdan térek vissza újból vállának bőrfelületére. Egyik kezemet a derekán hagyom, míg a másikkal az oldalát simogatom. Egyre inkább a vágy irányítja az akaratom. Minden tettem meghatározott módon tükrözi a szenvedélyt, amely képes lenne belülről egészben felőrölni, és egyaránt megőrjíteni. Az elmém már egészen régóta nyaral valahol a messzi távlatokban, míg én magam engedek mindannak, ami előttem van, és ezzel annak is, ami bennem él. Ujjaim precízen csatolják ki a melltartóját, s majdan, mint valami hasznavehetetlen tárgyat dobom jóval arrébb. Immáron mellkasát csókolom végig hevesen, és majdan melleit, így jutva el végül közvetlen módon a hasáig. Féltérdre ereszkedem, miközben kigombolom a nadrágját, és lehúzom a cipzárt. Ezt követően könnyen szabadítom meg a ruhadarabtól, ahogy ismét állóhelyzetbe kerülök. Perverz mosolyt öltök, majd heves csókban részesítem, s mindaddig nem veszem le róla az utolsó ruhadarabját, míg ő maga be nem ért az öltöztetésben.
Halk sóhaj hagyja el ajkaimat mikor a fát még jobban megérzem a hátamnál, és ahogy Raul egyre hevesebben csókol. Fogalmam sincs arról, hogy most mit művelek, mit művelünk az erdő kellős közepén, de jelen pillanatban nem is nagyon érdekel. Az elmúlt pár évszázadban mások szerint úgy is elveszítettem már a józan ítélő képességemet és mondhatni csak a boszorkányok gyilkolását tartom szem előtt semmi mást. Ez csak egy bizonyos mértékig igaz. Tudok normálisan dönteni, az viszont már megint más kérdés, hogy vajon akarok-e. A boszorkányok kiírtása pedig igen, fő életcélom lett, hiszen elvettek tőlem mindent. A férjemet, a lányomat, az egész családomat, tönkre tették az életemet, egy szörnyeteggé változtattak, hogy aztán teszteket hajtsanak végre rajtam. Szóval ezek után szerintem senki sem kérdőjelezheti meg azt amivé váltam, nem vonhatja kérdőre rajtam senki sem azt, hogy miért viselkedem úgy, ahogy, hogy miért vagyok olyan kegyetlen amilyen vagyok. Sosem kapcsoltam ki az érzéseimet, minimális szinten mindig is megtartottam az emberi lényemet, szimplán csak elnyomtam őt a lelkem legmélyebb zugába ahonnan nem kívánom egyhamar előhozni, mert tudom, hogy akkor sebezhető leszek. Ha pedig sebezhető vagyok, akkor bántani tudnak, meg tudnak ölni. Én pedig még nem hajtottam végre a célomat. Még van pár olyan személy az utamban akiknek nem kéne és akiket hamarosan el teszek láb alól. Eltávolodom ajkaitól, de csak addig a pár pillanatig amíg egy könnyed mozdulattal szét nem tépem róla az ingjét amit a földre dobok és újra hevesen kezdem el őt csókolni, nyelvünk gyengéd táncot jár. Fejemet hátra hajtom, a fa törzsének támasztom, miközben Raul heves, de még is gyengéd csókokkal halmozza el csupasz bőrömet.
Kezdőlap
Konyha
|| 
