Ismerős terep, ismerős fák. Legalábbis az ember ezt hinni, de hiába vagyok a saját városomban, ott ahol felnevelkedtem még azért engem is képes meglepni ez az erdő. Sok olyan lénnyel találkoztam már itt, akikre egyáltalán nem számítottam és volt olyan, aki szívesen megízlelte volna a véremet. Szerencsére eddig sikerült megvédenem magamat, vagy éppen akadt olyan személy, aki helyettem is megtette. Általában, ha ismeretlen személy segített rajtam, akkor mindig eljátszottam a tudatlan lányt és azt, aki nem is érti, hogy mi történhetett vagy aki hirtelen mindent elfelejtett. És ez eddig mindig működött. Egyszerűen mindenki elhitte azt, hogy még mindig abban a hitben élek, hogy csak emberek élnek a földön, s egy különleges lény sincsen itt. Sok fajtával találkoztam pedig. Volt köztük vámpír, boszorkány, farkas és még azt hiszem vámpírboszorkány, de úgy érzem, hogy ennél jóval több faj van és reménykedtem abban, hogy hamarosan meg is fogom tudni, hogy pontosan kikkel is élek együtt. Egy-két faágat arrébb toltam és figyeltem arra, hogy ne csapjak nagy zajt, ahogyan egyre beljebb haladtam az erdőben, mert biztos voltam abban, hogy nem vagyok egyedül. Szerettem az erdőillatát, illetve azt is, hogy sok eldugott, rég elfelejtett járatot lehet találni itt a föld alatt, ahova egy-egy barlangból vagy egy-egy fa árnyékából lehet bejutni. Kicsit halkan dúdolni kezdtem és próbáltam minden gondolatot kizárni a fejemből, mert úgy éreztem, hogy szép lassan a gondolataim miatt meg fogok örülni. Hiányzott valaki, illetve arra a rokonomra gondoltam, aki a homályba veszett. Hirtelen valami zajra lettem figyelmes, így egyre gyorsabban szedtem a lábamat, majd végül egy kisebb tisztásra értem, de olyan helyzetben találtam magamat, amire egyáltalán nem vágytam. A bal oldalamon, pár lépésre egy vámpír volt, egy kicsit arrébb pedig gondolom vadászok. Nyeltem egy nagyot, s azon gondolkoztam, hogy miként is tűnhetnék el innét. Azt hiszem én most inkább megyek, mert úgy érzem én vagyok itt a fölösleges személy. Nem akarom megzavarni ezt a partit.- mondtam kissé esetlenül, majd éppen fordultam volna meg, amikor a vámpír hirtelen mögöttem termett és mondhatni az élő pajzsának használt.
Az mellett, hogy a húgom gyilkosát keressük tűzön-vízen át Spencerrel, néha megakad a szemünk egy-két feltűnően romlott lelkű egyéb természetfelettin. Jó egy hónapja például történt egy brutális gyilkosság New Orleans-ben, Palace Royale Hotelben. A kivégzési stílus alapján egyértelműen csak vámpír lehetett, ráadásul mint egy sorozat-gyilkos, az áldozaton hagyott jelet. Ez vezetett el minket pár Seattle-ben történt esethez, például a Westlake plázáshoz, ahol szintén ugyanaz a jel szerepelt a halott bőrén. Mivel a rendőrség nem mozgósította az erőit, ezért úgy döntöttünk kezünkbe vesszük az ügyet. Spencernek amúgy is megvannak a maga emberei a nyomozáshoz és a vadászathoz is. Már kamaszkora óta űzi a szakmát, ráadásul a házassága révén még több vadászt sikerült megismernie, akiket beszervezett a csapatába. A segítségükkel sikerült a húgomat kivégző boszorkányokra akadnia. Azóta pedig Spencer még számos ellenség kiiktatásához hívta őket, mondhatjuk, hogy együtt olyan vagyunk mint egy nagy család. Négy napja döntöttünk úgy, hogy megyünk Seattle-be és elkapjuk a gyilkost. A vámpír négy feltételezett lakhelyét látogattuk meg és az egyikben sikerült rábukkannunk. Egy erdő széli házban tartózkodott, mikor rárontottunk a csapattal. Az erőfölény miatt nyilván nem mert támadni, viszont menekülni próbált. Mi ameddig lehet terepjáróval követtük és közben folyamatosan lassítottuk gépfegyverekkel, végül amikor elég közel kerültünk hozzá, akkor karót döftünk bele, amitől szinte azonnal felborult. Kiszálltunk és továbbra is lőttük, mert ugyan ettől még nem döglik meg, de ugyanúgy fáj neki, lelassítja minden egyes találat. Próbálta kihúzni magából a karót, azonban én már készültem egy újabb darabbal átszúrni. Bekerítettük és pont mikor megszabadult a benne lévő szúrófegyvertől, az enyémen kívül még két karó indult meg felé, azonban csak az egyik találta el a lábát, mert elugrott előlük. Fellökött pár vadászt, kitört a körből és csak azután húzta ki magából az idegen testet. Ezután még ugyanúgy meg tudtuk volna ölni, ha nem bukkan elő a semmiből egy szőke hajú kis csaj. Spencerrel meglepetten egymásra néztünk és egy kis időre az egész csapat megbénult. Eddig ritkán futottunk bele olyan helyzetekbe, amikor emberek akadályozták a munkánkat, azok után pedig, hogy a vámpír pajzsnak használta a lányt, teljesen veszettnek éreztem az ügyet. -Egy rossz mozdulat és a lány meghal -fenyegetőzött és próbálta magával húzni. Ezalatt folyamatosan kattogott az agyam a következő lépésen. Tudtam, hogy nem áldozhatunk fel halandókat ahhoz, hogy megöljünk egy természetfelettit, de azt sem hagyhattuk, hogy meglépjen. Az AK-47-est a földre raktam a szúrófegyverrel együtt és hősiesen előre léptem. -Ha elengeded, nem esik bántódásod -emeltem magam elé a két kezem, hogy az a dög vámpír azt higgye, nem árthatok neki. -Le a fegyverekkel! -fordultam a csapat felé, akik mint a jó kisgyerekek engedelmeskedtek. Amúgy is volt még mindenkinél egy tartalék pisztoly, tőr, meg egyéb ilyen apróság. Bár ettől eltekintve elég ferdén néztek rám, Spencer pedig egyenesen aggódott, annak ellenére, hogy már közelharcban végeztem egy fiatal vámpírral és rendszeresen gyakorlok. Pár lassú lépést tettem előre, mire a vámpír nekem lökte a csajt és már futott is volna be az erdőbe, ha időközben nem rántom elő a pisztolyomat és lövöm meg ugrás előtt a térdét. Megint elesett, én meg ösztönösen rá vetettem magam tőrrel a kezemben, csak az a gond, hogy túl erős ellenfélnek bizonyult a rohadék és miután a földbe vágott, próbálta tőlem megszerezni a tőrt.
Most tényleg nem kerestem a bajt, hiszen amikor nem olyan régen elindultam otthonról sétálni indultam. Ma nem akartam kutatni, ma nem akartam semmit se csinálni. Egyedül szerettem volna lenni, hiszen pontosan most volt egy éve, hogy utoljára élve láttam Ky-t. Utána már esélyem se volt rá, mert megtiltották az intézetben. Egyszerűen úgy bántak vele, mintha tényleg örült lenne, pedig nem volt az. Vámpírok, boszorkányok és sok egyéb lény nagyon is valóságos. Nem értem az embereket, hogy miért nem veszik észre, hogy minden apró kis történet mögött van valami igazság, van egy icike-picike valóság alapja. Lehet, hogy éppen a fantázián szüleménye lesz egy történet, de ha azt is figyelmesen elolvassa az író, akkor észreveheti, hogy egy kicsit saját magából is csempészet bele akár akarta, akár nem. Ilyenek vagyunk. Nem tudunk teljesen elszakadni a saját tapasztalatainktól, illetve érzéseinktől. S talán emiatt gondolom azt, hogy az emberek észrevehetnék végre azt, hogy nem minden fekete és fehér. Miközben mélyen elmerültem a gondolataimban egyszer csak valami zajra lettem figyelmes. Persze, hogy kíváncsi voltam arra, hogy éppen mi is zajlik ott. Lehet, hogy ez tényleg valami női dolog, hogy ennyire kíváncsi természetem van, de ez van. Ezt kell szeretni. Viszont hamarosan olyan helyzetben találtam magamat, amire egyáltalán nem vágytam. Elegem volt már az idióta vámpíroktól, hogy mindig engem használnak pajzsuknak. Komolyan miért kell mindig így lennie ennek?! De mire észbe kapnék hamarosan egy fiatal vadász fiú karjaiban találom magamat. Na, ez egyre érdekesebb lesz. Bocsánat kérően nézek rá, majd hamarosan magamra is hagy egy kisebb lövést követően. Figyelem a küzdelmet, majd körbe pillantok, hogy miért nem tesznek végre valamit az emberi. Ezt már tényleg magas nekem, de hamarosan előhalászok egy verbénába áztatott kést, hiszen enélkül már sehova megyek, mert nem akarok örökre egy vámpír fogságában élni. Meg valamennyire tudok is bánni a késsel hála Ky-nak. Majd mit sem törődve semmivel se, hamarosan ott termek a vámpírnál, aki már majdnem megszerezte az ismeretlen fiú kését, majd gondolkodás nélkül a vámpírba szúrom a kést. Hallom az ordítását, majd felém akarnak kapni, mire hirtelen kirántom a kést és hátrébb ugrom, végül egy kisebb nyögés kíséretében kezd el szenvedni, amikor a verbéna kezd szétáradni a vérében. Szerintem kezdenetek kéne vele valamit, mert nem hiszem, hogy sokáig fog még szenvedni. - mondom kissé érthetetlenül és nyugodtan, amikor még mindig nem mozdul meg senki. Nem értem, hogy miért olyan fura látvány az, hogy egy ilyen fajta lány, mint aminek én is kinézek ilyet tesz. Szerintem semmi extra se történt. Köszönöm, hogy az előbb megmentettél. Veronica vagyok. - fordultam végül barátságosan a fiú felé. Végül is részben megmentett, utána meg én mentettem meg őt. Szerintem most már egyenlítettünk, vagyis gondolom. Én nem igazán vagyok ilyen téren otthon, mert eleve mindig segítek ott ahol tudok. Nem szoktam másokon számon kérni.
Egyesek szerint fárasztó lehet amit csinálok, hogy már durván két éve üldözöm Spencer oldalán a családomat megcsonkító boszorkányokat és egyéb természetfelettiek. Szerintem meg van benne elég izgalom, ami miatt képtelenség beleunni, még akkor is, amikor napokon keresztül csak utazol és nem alszod ki magadat. Akkora adrenalin löketet ad, amikor üldözöl egy természetfelettit, hogy már csak azért is megéri csinálni. Meg ugye esetemben a fojtogató bosszúvágy is nagy szerepet játszik. Vissza akarom adni azt a szemeteknek, amit tettem velem. De nem csak egy fajon akarom levezetni a feszültséget, hanem az összesen. Igaz, hogy a vérfarkasokra például kevésbé vagyok berágva, de attól még őket is utálom. Nem tudnám elképzelni, hogy valaha is a barátom legyen egy. Maximum akkor férkőznék a közelébe, ha fel tudnám hasznosítani később valamire. Például teliholdkor egy kis vérengzést rendezhetnék vele. A vámpírok mostanában úgy is eléggé elszaporodtak, nem ártana belőlük is kiirtani párat. Főleg az ilyen sorozatgyilkos fajtából, mint amilyen a Palace Royale Hotelben ölt meg egy nőt. Megértem, hogy vérre van szükségük, de állatokat is ölhetnének. Persze a legtöbb már csak azért is vadászik kifejezetten halandókra, mert azt hiszik jó móka. Majd mi megmutatjuk nekik, hogy tévedtek. A legtöbbet legszívesebben a belénél fogva akasztanám fel valahova, aztán miután eleget szenvedett, leszúrnám karóval. Velem ne szórakozzanak. Szerencsére a New Orleans-i gyilkosra könnyen ráakadunk, és miután nem sikerül elkapnunk a házánál, úgy döntünk követjük befelé az erdőbe pár terepjáróval. Eközben folyamatosan lövésekkel nehezítjük a menekülését és akadályozzuk meg, hogy gyorsabban fusson, plusz pár tőrt is hajítunk felé, bár a legtöbb elől sajnos kitér. Csak az egyik mező vagy inkább tisztás szélénél sikerül bevinnünk egy találatot egy nagyobb karóval, amitől összeesik. Körbevesszük, hogy leszúrjuk, de ugye az a sors szerint túl egyszerű lenne, mert alig néhány másodperc leforgása alatt már ki is tör a körünkből és egy halandó lányt használ pajzsnak. Fogalmam sincs hogyan került ide a csaj, egyáltalán mit keres itt. Talán csak túrázgat így egyedül, a lényeg, hogy a lehető legrosszabb pillanatot fogta ki. Ugyanis a vámpír nagyon ügyesen kihasználja a helyzetet, még azt is meg merném kockáztatni, hogy magával akarja vinni a csajt. Azonban ezt nem engedhetem, illetve engedhetjük, valakinek lépnie kell. És mivel a többiek meg sem moccannak, ez a feladat rám hárul. Végül elérem, hogy a vérszopó nekem lökje a lányt, ám mielőtt örülhetnék, hogy megszereztem amit akartam, már elő kell kapnom a fegyveremet, nehogy meglógjon a vámpírunk. Mivel sikerül leterítenem, ezért tőrrel és karóval próbálkozok tovább, ám közelharcban van egy kis hátrányom a gyilkossal szemben, így ő kerekedik felül. Már majdnem elveszi tőlem a fegyvert, amikor hátulról valaki, egészen pontosan a szőke csaj leszúrja. A seb nem halálos ugyan, de gondolom verbénába van mártva, mert pár pillanatig legyengül tőle az ellenfél. Ez nekem már bőven elég ahhoz, hogy hasra lökjem, hátul összekulcsoljam a kezeit és egy lábbal ránehezedjek. -Mint láthatod éppen azon vagyok, hogy megöljem ezt a dögöt -morgom az orrom alatt, miközben kivételesen nem a tőröm után nyúlok, hanem a gyűrűt keresem meg az egyik ujján és letépem róla. Ettől azonnal elkezd ordítani, ugyanis a nap már égeti is.Hiába próbál menekülni egy árnyékos helyre, nem tud, mert ránehezedek pár perc erejéig, amíg ki nem múlik. Nem tart sokáig a dolog, hamarosan már csak egy megperzselődött tetem mellett keresem a fegyvereimet. -Én is jövök neked eggyel, Veronica -fordulok végül mosolyogva a lány felé, majd a gyűrűt odadobom Spencernek. Egyáltalán nem zavar, hogy egy rémült kislány helyett egy igazi harcos amazon-növendékkel kerültem szembe. Sőt, mindig is vonzottak a harcias nők. Van bennük valami megmagyarázhatatlanul szexi. -Az én nevem Charlie -mutatkozok be neki, mivel már ő is elmondta hogy hívják. -Esetleg hazakísérjünk, vagy itt akarsz maradni egyedül? -személy szerint nem bánnám, ha egy darabig velünk jönne, jó csajok sosem gond, ha csatlakoznak egy rövid időre. -Hol laksz?
Tényleg nem értem, hogy miként is kerültem ebbe a dologba bele. Persze, annyi eszem már lehetne, hogy tudjam magamról, hogy úgy vonzom a bajt, mintha valami mágnes lennék és ő lenne az ellenkező pólus. Reménykedtem abban, hogy egyszer ez a balszerencse dolog is abba fog maradni ilyen téren, mert tényleg untam már azt, hogy állandóan vámpírokba botlok. Miért nem találkozhatok kedves és aranyos boszorkányokkal vagy esetleg tündérekkel? Komolyan nekem mindig a csúnya és gonosz lényeket kell kifognom. Nem hiszem, hogy a vérem is olyan csábító lenne, hogy állandóan kiszimatolják, hogy hol vagyok. Kivételesen most én sétáltam a karmai közé, de szerencsére sikerült megúsznom. Figyeltem őt és ahogyan küzd. Tényleg nem értettem, hogy miért a legfiatalab a legharciasabba, de persze egy női kézre megint szüksgé volt, nehogy belőle legyen a vacsora. Majd az utána lévő mormogására egy kicsit felvontam a szemöldökömet és összefontam a karomat magam előtt. - Ennyire szőkének azért ne gondolj. - mondtam neki kissé furán, majd körbepillantottam a társaira és egy kisebb sóhaj után folytattam. - Rájuk gondoltam és nem rád. - mondtam neki egy kisebb mosoly kíséretében, de közben végig azt néztem, hogy ő mit csinál. Tudom, hogy a vámpíroknak van csecsebecséjük, de azért ez eléggé kegyetlen halál lenne még egy ilyen ragadozó számára is, mint amilyen ő. Nyeltem egy nagyott, majd még talán tettem egy-két lépést hátra felé is, amikor láttam, hogy miként ég szénné a szerencsétlen. Lassan a fiúra pillantottam és egy másodpercre még az is megfordult a fejemben, hogy valójában talán még csak most kerültem valami elmebeteg kezei közé, de ha az lenne, akkor nem mentett volna meg. Minden annyira kúsza volt, hogy csak na. Végül a szavai zökkentenek ki a belső harcomból és egy apró mosollyal nézek rá. Inkább maradjunk annyiban, hogy kvittek vagyunk. Te nem hagytad, hogy megegyen és én se hagytam, hogy téged megegyen. Szóval szerintem tényleg egálban vagyunk. - mondtam neki egy kissé zavartan, mert ilyet se láttam még. Láttam már leszúrni ilyen lényt, egy kisebb kínzás után azt is láttam, amint egy másik vámpír kitépi egyik fajtársának a szívét, de ez azt hiszem sikeresen letaglózott most. Egy pillanatra zavartan túrok a hajamba. - Nagyon a bögyödben lehetett ez a fickó. - mondom neki lazán, vagyis próbálok annak tűnni. De akár mennyire is kalandvágyó vagyok és talpra esett ez egy pillanatra sok(k) volt. Végül mosolyogva pillantok rá, mert kezdem meggyőzni magamat arról, hogy még se annyira örült. Egyszerűen csak talán tényleg valami miatt pikkelt erre a vámpírra. - Örülök, hogy találkoztunk. - mondtam neki barátságosan és újra körbepillantottam, mert egy pillanatra tényleg olyan volt, mintha mindenki minket nézne. - Seattle elit negyedében lakok, de nem szeretnék hazamenni. Jobban szeretek az erdőben mászkálni, mint otthon ülni a négy fal között. - válaszoltam neki mosolyogva, majd egy pillanatra elgondolkoztam az ajánlatán. Nem akarok hazamenni. Ez tény, de talán ők még itt lesznek az erődben és akkor mehetnék velük. Lehet, hogy egy-két dolgot tudna még tanítani nekem ő is, hogy miként tudom megvédeni magamat.- Ti merre mentek? Esetleg egy darabon veletek mehetek? - kérdeztem tőle óvatosan, mert még se akartam magamat rájuk erőltetni.Meg kicsit vagyis nagyon furán mutatnék a csapatukban és nem is akartam őket hátráltatni.
Azt azért nem mondanám, hogy elmebeteg vagyok. Talán egy kicsit... vannak hajlamaim rá. Az a helyzet, hogy túl sok minden változott meg egyszerre körülöttem és ezt nehezen tudtam kezelni 15 éves fejjel. Még most is nehezen tudnám, akkor meg közel az összeroppanás határán álltam. Éreztél valaha már olyan gyűlöletet, bosszúvágyat és egyben szomorúságot, hiányérzetet, hogy legszívesebben atomot küldtél volna mindenkire? Ha igen, akkor tudod miről beszélek. Muszáj volt erősnek mutatnom magam, még akkor is, amikor teljesen kicsúszott a talaj a lábaim alól és a kíntól szenvedtem. Nem véletlen lettem sokkal durvább, mint az átlagos tinik. Amikor egy kis külső segítséggel végre sikerül a vámpírral szemben felülkerekednem életemben először alkalmazok kicsit kegyetlen, de kevésbé véres kivégzést. A humánus módszer az lenne, hogy tőrrel átdöföm a szívét, de valahol, valamikor ki kell próbálni az új stílust is. Különben sem fájhatott neki sokáig a dolog, nem órákig füstölgött, hanem maximum egy percig. Hidegen hagy, hogy a szőke lány mit gondol rólam. Vadász vagyok, nem Csingiling. Ez a vámpír különben is megérdemelte a szenvedést, miután annyi embert gyilkolt meg, láthatóan élvezettel. Csak átvettem a stílusát és azt adtam neki, amit megérdemelt. Nincs ebben semmi kegyetlenség, néhány perccel ezelőtt engem is nyugodt szívvel megölt volna. -Rendben, akkor kvittek vagyunk -engedek meg magamnak egy kisebb mosolyt,legalább olyan zavartalansággal, mintha az előbb nem történt volna semmi különös. Nekem a vadászat amúgy is rutinos dolognak számít, legalább olyan természetes, hogy időnként segítek egy-egy rossz fiút megölni, mint másoknak az ebéd. -Tetszik a bátorságod, amivel leszúrtad azt a vérszopót. Talán te is vadásznak készülsz? -hát, egy átlagembernek már ez is nagy feladat, a legtöbben rettegnek a természetfelettiektől és egy ilyen helyzetben, mint amilyenbe kerültünk a csajjal, elfutnának. Ehelyett Veronica hősiesen segített rajtam. Simán el tudnám képzelni, hogy vadásznak tanul. A kijelentésére sóhajtok. Sejtettem, hogy ez lesz, nem fog neki tetszeni ez az elégetéses módszer. Szerintem meg jobb, ha csendben marad, amíg nem ő űzi ezt a szakmát. Megmentettem a Földet egy seggfejtől, ezt értékelni kell! -Tudod, nekem mindegyik természetfeletti a bögyömben van. Főleg az ilyen sorozatgyilkos fajták -bökök a fejemmel a megégett tetem felé látható megvetéssel. Nyilván nem ugranék a lánynak csak azért, mert neki nem tetszik, ahogy elbántam a vérszopóval, de azért saját magamért kiállok. Nem vagyok elmebeteg, de valószínűleg csak akkor értene meg teljesen, ha átélné ugyanazt, amit én. -Úgyszint' -mondom bemutatkozás után, majd rátérek a következő témára, nevezetesen a lakhelyére és arra, hogy hazavigyük-e. A válasza egy része nem lep meg. Sejtettem, hogy a közelben lakik, annál viszont kikerekednek a szemeim, mikor kijelenti, hogy maradni szeretne. -Pedig az erdő veszélyes, ezek után elhihetnéd nekem -utalok a gyilkos vámpírra, aki majdnem megölte őt is. Eközben a fegyvereimet a helyükre csúsztatom, felfedve az arzenálomat Veronica előtt. A szerelésem úgy készült, hogy a lehető legtöbb helyre lehessen akasztani pisztolyt, tőröket és egyéb apróságot. -Mi New Orleans-be megyünk, de lehet, hogy leállunk egy napra pihenni. Majd megkérdezem a srácokat -nem tudom a többiek hogy vannak vele, de engem kimerített ez a hajtóvadászat és szívesen élvezném a luxust egy hotelben. Pont ezért odaszólok Spencernek és váltok vele pár szót a folytatásról. Rábeszélem, hogyha már eljöttünk idáig, akkor tartsunk egy napos pihenőt. Elvégre sikerrel jártunk, ezt valahogy meg kell ünnepelnünk. -Oké, egy ideig tagja lehetsz a csapatnak -fordulok vissza a lányhoz, majd a közelben parkoló terepjárók felé intek. -Gyere!
Őszintén szólva fogalmam sincs arról, hogy mit kellene gondolnom róla. Egyszerre tűnt kicsit elmebetegnek és hősnek is, hiszen nem régen megmentett és ostoba dolog lenne tagadni azt, hogy egyedül boldogultam volna. Lehet sikerült már egyszer-kétszer legyőznöm egy-egy vámpír, de ez a vámpír nem igazán tűnt ostobának. Meg igazából nem akartam most semmi konkrét dolgot megtalálni itt, vagyis nem olyat, amit megtalálhatók így a cuccaim se voltak nálam, egyedül ez a kés volt. A tettei alapján Charlie örültnek is mondható lenne, de nem akartam igazából a tettei alapján megítélni, hiszen ahhoz túlzottan zűrzavaros volt most minden. Túlzottan különbözött a két tette, így úgy gondoltam, hogy megpróbálok mindent elfelejteni és esélyt adni arra, hogy esetleg megismerjem őt, mármint azt a személyt, amilyen ő valójában. A kérdését halva egy kisebb kuncogás hagyja el az ajkaimat és megrázom a fejemet határozottan. Egy pillanatra még az is eszembe jut, hogy vajon mit szólnának a szüleim, ha az egyetlen gyermekük még ezzel az örült ötlettel is elő állna, hiszen már az is örültség, amiket csinálok. Nyomozok és most még itt van az eltűnt, esetleg halottnak hitt unokanővérem is, akiről senki semmit se tud. De nem fogom feladni. Meg fogom őt találni. Nem, egyszerűen csak van vagyis volt egy olyan személy az életemben, aki megtanított egy-két trükköt, mert ismert annyira, hogy tudja mennyire nem bírok megülni otthon és mennyire vonzom a vérszívókat. – mondom neki kicsit viccelődve, de a komolyság is kicsengett a hangomból, illetve talán egy kisebb fajta fájdalom is. Nagyon hiányzott Ky és ennyi idő után is nehéz volt elfogadnom azt a tényt, hogy már nem él. Szükségem volt rá mindig is, legalábbis amióta találkoztam vele. Úgy éreztem, hogy vele volt igazán teljes az életem és ő volt az egyetlen személy, aki tényleg képes volt megérteni engem és elfogadni olyannak, mint amilyen vagyok. Végül egy kisebb sóhaj üti meg a fülemet és erre hirtelen újra felkapom a fejemet és figyelem őt. Nem ítélkezni akartam, egyszerűen csak úgy gondolom, hogy nekik is jár kevésbé kegyetlen halál, hiszen az emberek között is vannak borzasztó emberek. – mondom neki sietve, de nem is akarok nagyon visszakozni, de én mindig is úgy gondoltam, hogy ha halálról van szó, akkor legyen gyors és kegyes. Illetve elhiszem, hogy rosszat tett, de vajon mivel rosszabbak azoknál az embereknél, akik másokat erőszakolnak meg, esetleg megölnek, kivégeznek valakit, de még se kapnak büntetést. Őket miért nem lehet úgy megölni, mint ezeket a természetfeletti lényeket? Ezt az egy dolgot soha se értettem és talán soha nem is fogom elfogadni. Pontosan tudom, hogy az erdő veszélyes, hidd el. Igazából igazi kalandor vagyok és szeretek itt időzni és mindenféle rejtélyre rájönni, illetve nem egy vámpírral találkoztam már, ezért is voltam valamennyire képben. Nem mondom, hogy profi vagyok, mint ti, de azért meg tudom védeni magamat. – mondom neki barátságosan egy kisebb vállrándítás keretében. Nem szeretek visszagondolni arra a pillanatra, amikor véletlenül megöltem egyet, de igazából ennek köszönhetem azt is, hogy élek. Viszont a mai napig bűntudatom van érte, pedig egyáltalán nem biztos az se, hogy sikerült volna békésen elválnom attól a vámpírtól. Meg most már tényleg mindegy, hiszen meghalt az a vámpír is, így semmin se tudok változtatni. Türelmesen várom a választ és közbe kicsit körbepillantok és végig mérem Charlie társaságát. Lehet nem a legjobb ötlet egy falka férfival tartani, de még mindig jobb, mint céltalanul bolyongani most az erdőben. Sietve Charlie mellett termek, majd barátságosan egy puszit nyomok az arcára. – Köszönöm. – mondom neki sietve, majd elfogadva egy-két felém nyújtott kezet hamarosan már én is a terepjáró utasa leszek. Csendesen figyelem őket, majd egy idő után megszólalok. Miért lettél vadász? – bukik ki belőle ma kérdés, hiszen tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy mi történhetett vele, ami miatt ennyire fiatalon ezt a hivatást választotta.
Bánom is én mit gondol rólam, az legyen a legnagyobb gondom, hogy szerinte elmebeteg vagyok. Rengeteget változtam amióta a fél családom halott és anyám diliházba került. A történtek előtt átlagos középiskolás srác voltam, aki inkább meghúzta magát a háttérben. Azóta valahogy előkerültek a pszichopata hajlamaim, ezzel párhuzamosan pedig a „nem érdekel mit gondolnak rólam mások” felfogásom. Egyszerűen túl sok ember van ezen a kib@szott bolygón, akiknek meg kéne felelnem, én meg nem fogom magam ezzel fárasztani. Különben sem igazán izgat, ha valakinek nem vagyok szimpatikus. Sokkal jobban aggaszt az, hogy még mindig nem tudtam megölni azt a boszorkányt, aki megölte a húgomat. -Igen, azt valahogy gondoltam, hogy vonzod a dögöket -mivel érzem a viccelődést, ezért csak-csak megjelenik egy mosoly az arcomon, de valahogy most öldöklés után többre nem futja. Ha kicsit jobb helyzetben találkozunk, amikor jobb a kedvem, akkor még az is lehetséges, hogy bókoltam volna neki, így viszont... nem ment. A mosoly még így is óriási megjátszás. Igaz, hogy nálam már rutinfeladat egy-egy kivégzés, viszont akkor is beletelik egy kis időbe, amíg lenyugszok. Színlelt érdeklődéssel hallgatom Veronica gondolatmenetét, miszerint a természetfelettieknek is kijár a kegyes halál. Úgy látszik gyilkolás terén teljesen más nézeteink vannak. -A borzasztó embereket is így kéne kivégezni -vonok vállat. -De az ugye már nem az én hatásköröm- ő nem értheti, de ebben a történetben én játszom a jófiút, aki megmenti az emberiséget az olyan szörnyektől, mint az előbb elégetett vámpír. Na most az ilyeneket körülbelül leszarja a rendőrség. Képtelenek a nyomára bukkanni, mert nem is fektetnek bele elég erőt, hogy elfogják. Ha pedig megvan, akkor meg nem tudják megölni, mert nincsen meg hozzá a megfelelő eszközük. Ezért van az, hogy míg a rendőrség feladata a „borzasztó emberek” elkapása, addig a miénk a piszkos munka, a természetfelettiek kivégzése. Felfogni sem tudom miért ítéli el annyi „mugli” a módszereinket, ahelyett, hogy köszönetet mondanának. Jó, persze Veronica helyzetét talán még megértem... ő csak egy nagyjából velem egykorú tini lány, akinek még tiszta a kis lelki világa, mint a frissen hullott hó. Gondolom nem érték akkora sérelmek, hogy kiforduljon magából. És az már amúgy is jó indok a látásmódjára, hogy lány. De talán majd neki is kinyílik a szeme és rájön, hogy a valóság mérföldekre van Csingiling és kalandjaitól. -Azért én mégis jobban örülnék neki, ha velünk tartanál -talán megismerné a barátságosabb oldalamat is, plusz nagyobb esélye van rá, hogy megélje a századik szülinapját, ha nem mászkál egyedül az erdőben. Nem mindegyik vámpír olyan rendes, hogy átváltoztatja az áldozatát. Vannak, akik simán megölik őket, ezzel megkímélve magukat a fáradtságtól. Én viszont az ilyen típusba két karót is szúrnék... egyet alulról. Nyilván van egy olyan nagy előnye az életmódjuknak, hogy nem terjed a „betegségük”, a vámpírság, de az mégis mennyivel jobb, ha sorozatgyilkosként ölik az embereket? Nem habozok megkérdezni Spencert azzal kapcsolatban, hogy velünk maradhat-e a lány. A lehető leglényegretörőbben adom elő neki, hogy mit akarok: egy nap szünetet és városnézést, ha már sikerrel jártunk. Plusz egy fuvart a leányzónak. Ennyit megérdemel azok után, hogy az elmúlt percekben nem voltam vele a lehető legkedvesebb. -Ezt miért kaptam? -fordulok értetlen arccal, mosolyogva Veronicához. Tényleg úgy érzem, hogy nem érdemlem meg azt a puszit. De végül is ő tudja... én nem ellenkezek, csak furcsa. Az a helyzet, hogy engem nem szoktak körberajongani a lányok, még úgy sem, hogy a legtöbb nem is ismeri a „hobbimat”. Gondolom van egy negatív kisugárzásom, amióta olyan nagy veszteségek értek. A terepjáróhoz érve megvárom míg felszáll a csaj, majd rögtön utána nagy lendülettel lépek fel az autóra és vágódok a mellette lévő ülésre. A jármű elejéből Spencer egy kulacsot nyújt át nekem, amiben most kivételesen whisky van. Ez már berögződött szokás nálunk egy ideje. Minden sikeres vadászat után iszunk valamennyit. Viszont hétköznapokon Spencer sosem kínálna alkohollal. Nem szeretné ha sokat innék ilyen fiatalon, szóval csak ritkán van esélyem piálni. Miután lehúzok valamennyi whiskyt, a lány felé tartom a kulacsot. -Kérsz? -lesek rá kérdő tekintettel, miközben kicsit alaposabban szemügyre veszem a vonásait, amelyek egész tetszetősek. Első ránézésre tíz pontból minimum nyolcat kapna. Az már nem semmi! Whisky drágám, ugye segítesz? Nem akarok mindent elcseszni. Amennyiben kér az italból átnyújtom neki, ha viszont nem, akkor megy vissza Spencernek a kulacs. A következő néhány csendes percet próbálom maximálisan kiélvezni és kicsit kitisztítani a gondolataimat, átrágni magamat a történteken. A kérdésre egy elég hangos sóhaj tör ki belőlem. Utálom mikor ehhez a részhez érünk egy-egy ismerkedés során. -Nem szeretek erről beszélni -hajtom hátra a fejemet az ülés fejtámasz részéhez, majd becsukom a szemeimet. -Durván két évvel ezelőtt megölték a húgomat a boszorkányok. Elvileg áldozatként mutatták be és ez indított el mindent. Az apám öngyilkos lett, anyám idegileg kikészült, én pedig a nagybátyámhoz kerültem, Spencerhez. Egyszerűen bosszút akarok állni az egész miatt -nyitom ki végül a szemeimet és hajlandó vagyok a beszélgetőpartnerem felé fordulni. -Túl sok fájdalom...
Azt hiszem most azóta az eset örültem a társaságomnak. Nem tudnám megmondani, hogy miért éreztem így vele kapcsolatban, de úgy gondoltam, hogy tőle nem kell tartanom, mert nem fog bántani. Illetve még nem is igazán ismer, de ennek ellenére is talán sokkal könnyebben nyitottam felé, mint bárki mással. Talán azért, mert úgy éreztem, hogy tudja milyen lehet elveszíteni valakit, egy olyan személyt, aki fontos számodra. Senki se nagyon értette meg azt, hogy miért viselt meg Ky elvesztése, de nem is csodálkozom ezen, mert mindenki csak örültnek látta, pedig amit mondott az a valóság volt. Természetfeletti lények nagyon is léteznek. Tudtommal ti az embereket véditek, nem? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen értem én, hogy vannak törvényke és minden, de azok nem mindig igazságosak. Vagy éppen egy-egy törvénynek köszönhetően nem ítélnek el mindenkit, aki megérdemelné. Mivel másabb egy gonosz ember, mint egy gonosz lény? Számomra semmivel se, de lehet bennem van a hiba ilyen téren. - Szóval miben másabb egy rossz embert megbüntetni, mint egy vámpírt megölni? Ugyanúgy árthat nekem, vagy bárki másnak. Mind a kettő veszélyes lehet, de mégis csak az egyik fajt irtjátok. - mondom neki komolyan és egy kissé elgondolkozva. Próbáltam úgy mondani neki, mint aki nem számon akarja kérni, hanem csak elmondja a véleményét és kíváncsi a dolgokra. Nem vagyok vadász. Egyszerűen csak tudok egy-két dolgot, így természetes, hogy szerintem ilyesmi gondolatok jelennek meg a fejemben. Ha vadász lennék egyszer, akkor biztos vagyok, hogy fajtól és nemtől se tekintenék el. Ha megérdemli a halált, akkor haljon meg, de abban se vagyok biztos, hogy képes lennék ténylegesen bárkit megölni. Amikor egyszer megtettem az is csak véletlen volt, de a mai napig nem tudom elfelejteni. Vajon egyszer végre sikerül kivernem a fejemből? Valaki, aki örülne a társaságomnak. Erre vétek lenne nemet mondani. - mondom neki viccelődve, mert jó érzés lenne, ha sikerülne kicsit kirángatnom őt a mostani állapotából, de még magam sem gondoltam volna azt, hogy ennyire nehéz lesz. Viszont aki engem ismer, az tudja, hogy nem adom fel és nem véletlenül kaptam azt a nevet, hogy Smilie. Mosolyogva fordulok vissza hozzá és megrántom a vállaimat. Egyszer talán megtudod. - mondom neki mosolyogva, majd pedig hamarosan már én is az utasok közül az egyik tag leszek. Vajon, ha most Ky látna, akkor mit tenne? Leráncigálna innét, hogy mi ütött belém? Magam sem tudom, de azzal, hogy egy időre csatlakoztam ehhez a vadász társasághoz úgy érzem, hogy talán még nagyobb veszélybe sodrom magamat, de néha az is kell. Soha nem futamodtam meg a veszély elől és az utóbbi időben talán jobban is kerestem, mint kellett volna, legalábbis ezt a napot leszámítva, mert ma tényleg csak sétálni indultam. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak, de próbálok higgadt maradni és úgy felfogni, mint egy újabb kaland, csak most nem régi dolgokat próbálok megtalálni, hanem talán új barátokat szerezni. Azt hiszem ez menni fog. Egyszer élünk, miért ne. - mondom neki mosolyogva, majd meghúzom a kulacsot, de mondjuk erre nem számítottam. Talán egy kisebb fintor is kiül az arcomra, hiszen nem voltam nagy alkoholista, így kicsit még a whisky íze is furán hatott rám. De egy pillanatra kinézek az ablakon és szép lassan rájövök, hogy talán ezt a fajta életmódod egyedül ez képes szebbé tenni, ez segíthet átjutni azon, amit nap, mint nap láthatnak. Amikor meghallom a sóhaját a kérdésemre, illetve az első pár szavát, akkor már majdnem mondtam neki, hogy inkább hagyjuk, hiszen még se tartozik rám. Nem is értem, hogy mi ütött belém, de amikor mégis mesélni kezd, akkor csöndben maradok és figyelem őt. Látom az arcán a fájdalmat még így is és egy pillanatra az én emlékeim is előjönnek a veszteségemről. Sajnálom, nem kellett volna megkérdeznem. - mondom neki egyre halkabban, majd egy pillanatra az ölemben heverő kezeimet kezdem el nézni. Nem értem, hogy miként lehettem ekkora idióta, hogy ezt kérdeztem tőle. - Tényleg sajnálom, nem akartam a múlt sebeit feltépni. Talán még se volt olyan jó ötlet magatokkal hozni. - mondom egy kisebb sóhaj keretében, majd óvatosan újra rápillantok.
-Pontosan, az embereket védjük. Elősegítjük, hogy azok szaporodjanak tovább, akik megérdemlik -amint kimondom ezt az egy mondatot, már érzem a zsigereimben, hogy erre is lesz valami ütős válasza. Látszik rajta, hogy szeretné másokra ráragasztani a nézeteit, de ha velem is ilyen céljai vannak, ha engem is meg akar változtatni, akkor most mondom, hogy nem fog neki összejönni. Természetesen meghallgatom az álláspontját, ahogy másokét, de mivel ez előző ötvennek sem sikerült, ezért ő sem tudna átformálni. Csak azért, mert szép lány, még nem fogok a tenyeréből enni. Kitartok a nézeteim mellett és azt csinálom, amit jónak látok, nem azt, amit elvárnak tőlem. Ha valakinek ez nem tetszik, akkor üljön le egy székre és várja meg, amíg ez engem érdekelni fog. Egyébként meg úgy érzem türelmes típus vagyok, nekem lehet osztogatni a bölcsességeket az élet nagy dolgairól, meg arról, hogy mit csinálok rosszul, maximum bedugom a fülemet. -Mert a gyilkos emberek nincsenek a hatáskörünkön belül -mondom ezt elég unott arckifejezéssel, mert látszólag még mindig nem érti mire akarok kilyukadni. Vagy csak nem akarja érteni, nehogy azt higgye, hogy mégis én vagyok a jófiú. -Plusz egyértelmű, hogy a zsaruk szemében könnyebben kimagyarázod, ha a természetfelettieket iktatod ki -az egyenlőség már régen a múlté. Bár most hogy belegondolok nem tudom volt-e valaha is legalább egy minimális egyenlőség. Maximum az őskorban, bár még abban sem vagyok biztos. A fajunk ilyen, írtjuk egymást, háborúzunk,elítéljük a másikat, ez nem fog változni és én speciel nem is akarok. Egyáltalán mi izgalmas lenne egy olyan világban, ami teljesen mentes a rossztól? Olvastad már a Lois Lowry-tól Az emlékek őrét? Ha igen, akkor tudhatod nagyjából milyennek képzelnék el egy teljesen békés világot. Tudom, hogy lehetnénk mérsékletesebbek, de ezt a mérsékletességet az életben nem fogjuk elérni, ha közben vámpírok szívják a vérünket éjszakánként, teliholdkor vérfarkasok pusztítják az embereket, a boszorkányok pedig azon vannak, hogy elátkozzanak bennünket és feláldozzák a testvéreinket. Miután sikeresen túllépünk ezen a megosztó témán és előkerül az, hogy a lány velünk tarthatna, mosolygok a mondatára. Azért nem olyan vészes ám, sőt, még azt is merem feltételezni, hogy idővel megkedveljük egymást. Csak ez esetünkben valószínűleg nem öt perc lesz. Ő már látta a valódi énemet, neki már nem kell semmit megjátszanom, ugyanakkor már elsőre is úgy vélem rengeteg mindenben különbözünk... ami nem feltétlen jelent rosszat, ha el tudjuk fogadni a másik véleményét. Én biztos, hogy nem vitatkoznék Veronicával olyan miatt, hogy ő elítél engem a szakmám miatt. Maximum faképnél hagyom, ez ilyen egyszerű. Mondjuk ha továbbra is puszilgat, akkor erre nem látok sok esélyt. Tény és való, hogy jól néz ki, ha csak azon múlna a kapcsolatunk, akkor valószínűleg pozitív irányba fejlődne. Segg alapján viszont eddig még egyszer sem tudtam megjósolni, hogy hosszútávon hogyan viszonyul hozzám egy csaj. -Amennyi beléd fér -biztatom az ivásra. Azt hiszem az előbbi kisebb sokk után neki is szüksége van egy kis alkoholra, ami remélhetőleg mindkettőnk esetében oldja majd a gátlásokat. Talán még közelebb is hoz minket a kezdeti bunkóságaim után. Már ha nevezhetjük annak azt az állapotot, ami általában jellemző a vámpírvadászokra miután megölték az áldozatukat. Persze az ember örül, ez viszont nem volt egy szokványos vadászat. Abból a szempontból semmiképp, hogy most majdnem a fogamat is otthagytam a placcon. Kell egy kis idő, mire újra visszatér a normálisabb énem. Azt viszont nevezhetjük egy kisebb áttörésnek, hogy ha röviden is ugyan, de elmesélem neki miért állok úgy a világhoz, ahogy. Megosztom vele azt a súlyos sérelmet, ami már legalább két éve nyomja a lelkemet. Amikor viszont kimondja, hogy sajnálja, rögtön rázom a fejemet. -Nem, nem kell sajnálnod, elég ha megértesz -vonok vállat, majd követem a tekintetét a kezére. Az enyémhez képest meglepően kicsi, hosszúkás és... hívogató. Nem kérdés, hogy ráteszem a kezemet az övére, mikor megint elkezd sajnálkozni. Nekem erre tényleg nincs szükségem. -Nyugodj meg. Biztos lehetsz benne, hogy akit magammal hozok, az megérdemli. Klassz csaj vagy -mosolygok rá, majd elveszem a kezemet is. Így körülbelül úgy hat a gesztus, mintha tényleg csak meg akartam volna nyugtatni. Utána ha nem szól, akkor inkább megint csak bámulok magam elé. Nem azért mert nem érdekel Veronica, egyszerűen azt sem tudom mit kérdezhetnék, plusz néha jó is a csend. Már amennyiben lehet csend egy terepjáróban, ami útközben legalább kétszáz faágat kettétör és zötykölődik.
Láttam a rosszalló pillantását, pedig igyekeztem tényleg úgy előadni a dolgot, hogy ne érezze azt, hogy bármit is rá akarok erőltetni. Soha nem az a személy voltam, aki képtelen elfogadni a másik fél véleményét. Sőt, mindig is büszke voltam arra, hogy képes vagyok meghallani és átgondolni is mások véleményét, s nem egyből azt mondani, hogy az rossz vagy hülyeség. De talán most mégis pont ennek az ellenkezőjét értem el. Értettem, hogy mit miért mond és részben úgy gondoltam, hogy igaza van, de egy részem mindig is azt szerette volna, ha a vadászok nem csak a lényeket, hanem az embereket is elintézik. Nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán azért, mert Ky-t a mostohaapja jutatta abba az intézetve és ennek köszönhetően halt meg, de igazából abban még a mai napig nem vagyok biztos, hogy tényleg meghalt. Néha olyan érzésem van, mintha a távolból figyelne engem. A hajamat két ujjam közé csípem és úgy figyelem Charlie-t, majd kicsit megrázom a fejemet nemlegesen. Nem számon akartalak kérni, hanem csak elmondtam azt, amit gondolok. – mondom neki barátságosan, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, mert hirtelen újra előttem látom azt a személyt, aki elvette tőlem a legfontosabb személyt és még egy kicsit ökölbe is szorul az öklöm. – Csak néha a hatóság nem lép, mert nem hisznek a lényekben és a pénznél tovább nem látnak. – mondom kicsit lemondóan, de egyben úgy, mint aki nem akar erről többet beszélni. Tényleg nem akarok, mert már így is elég sok fájdalmat okozott ez az egész. Pedig semmi mást nem tettem, csak mondtam valamit, amiről a múlt egy fájó pontja jutott eszembe. Nem tudom, hogy miért is mentem bele ebbe az egészbe, hogy velük tartsak, de úgy érzem, hogy nagy gond ebből nem lehet és amíg talán velük vagyok nem is fogom valamelyik lény vacsorájaként végezni. Nem mintha ettől annyira tartanom kellene, mert szőke létemre eléggé talpra esett vagyok és nem sírom el magamat, ha letörik egy körmöm, vagy a hajam kócos lesz, illetve esetleg a ruhám elszakad. Nem ítéltem el Charlie-t amiatt amit tett. Miért is tenném? Egyikünk se jobb a másiknál, mindenkinek van sötétfoltja a múltjában. Ő legalább nem titkolja és úgymond szívességet tesz az emberiségnek, s ez szerintem eléggé példaértékű lehetne a sok idióta és beképzelt férfi számára. Nem azért akartam inni, mert úgy éreztem, hogy túl nagy sokk volt az amit láttam, hanem sokkal inkább amiatt, amilyen emlékeket ennek köszönhetően átéltem. Újra átéltem valakinek az elvesztését, illetve azt is, amikor megöltem valakit. Lehet vámpír volt, de attól még érző lény volt és én pedig megöltem, mert a saját életemet akartam menteni. Talán én is szörnyeteggé váltam és önző vagyok. Sokszor álmodok vele és nem tudom, hogy miként lehetne megbirkózni az első és egyetlen gyilkossággal, hiszen már nincs velem az a személy se, akit megkérdezhettem volna. Hidd el pontosan tudom, hogy milyen érzés lehet. – mondom neki kicsit halkabban, de még mindig nem nézek rá. Kifelé bámulok az ablakon és figyelem azt, ahogyan megjelennek a fák, majd pedig eltűnnek. Fogalmam sincs arról, hogy mennyi ideje lehetünk már úton, de egy pillanatra még túl soknak is tűnik és fojtogatónak az itteni levegő. Nem értem, hogy most miért lettek ennyire erősek a múltdémonainak a fájdalma, kísértése, hiszen eddig is sikerült megbirkóznom velük, de most úgy érzem, hogy veszítek. Amikor megérzem az érintését, akkor kissé meglepődök, majd óvatosan a kezünkre pillantok. Nem értem, hogy miért tette, de részben valami fura érzés kerít hatalmába és kicsit segít megnyugodni is. Amikor elveszi a kezét, akkor újra kifelé nézek, de végül őt kezdtem el fürkészni a tekintetemmel. Miként lehet elfelejteni az első gyilkosságot? – szólalok meg újra és talán most először a találkozásunk óta kicsit meg is remeg a hangom, mert újra látom magam előtt azt, ahogyan küzdöttem , vérben úszott a kezem, a ruhám és azt ahogyan megöltem. Talán nem a legjobb beszélgetési téma, de talán ő tud segíteni benne és ő nem fog örültnek nézni remélhetőleg, amiért ezt kérdezem.
Veronica visszavágására már nem szólok. Nyilván nagyon sok minden nézőpont kérdése. Én úgy látom a saját helyzetemet, hogy attól csak jobb ember lettem, hogy elkezdtem levadászni a természetfelettieket, de lehet, hogy más igazságtalannak tart. Elvégre a bűnöző embereket is ugyanúgy le lehetne vadászni, csak... ők még valahogy mindig közelebb állnak ahhoz, hogy megbocsássak nekik. Plusz, nem az én feladatom elkapni őket. Az a rendőrség dolga. Nekem a természetfelettiekkel kell foglalkoznom, akiktől fél a rendőrség, vagy egyáltalán nem is hisz bennük. Bár általában inkább az első lehetőség állna fenn. Már olyan is előfordult, hogy egy nyomozó bérelt fel minket arra, hogy kapjunk el egy vámpírt, mert nekik nincsenek hozzá megfelelő eszközeik és képzettségük. És pont ezért kevés az esélye, hogy börtönbe dugnának minket. Ha viszont az emberek közt is elkezdenénk „vadászni”, az már neccesebb. A zsaruk sem néznék el olyan könnyen, ha nem csak a természetfeletti lényeket ritkítanánk. Ez így van rendjén, ahogy most csináljuk és úgy látszik Veronica és végül elfogadta, hogy nem tud hatni rám. Talán még valahol legbelül egyet is ért velem. Bár engem igaziból az sem izgat, ha nem. Vannak barátaim, nem olyan sokan, de vannak és különben is a legkisebb gondom is nagyobb annál, minthogy Veronica lelki világát sérti a hozzáállásom. Rendes lánynak tűnik, de egyszerűen nem tud érdekelni egyelőre az, hogy esetleg nem ért egyet velem. Amúgy sem tudnék vele mit csinálni. El kell fogadni, ha ő máshogy vélekedik a dolgokról. Mivel végül velünk tart, ezért nem gondolom, hogy túl nagy nézeteltéréseink lennének. Ha meg mégse jönnénk ki, akkor majd kirakjuk valahol Seattle-ben, aztán mehet ahova akar. Mert ugye a szépség nem minden, tisztázzuk. Az, hogy a lány első ránézésre szimpatikus még lehet, hogy később azt fogom kívánni bárcsak ne találkoztunk volna. Nem kizárt. De azért szeretnék hinni benne, hogy mégiscsak jó döntés volt őt felszedni. Mialatt meghúzzuk a kulacsot, megint egy kis csend telepedik ránk, mint ahogy már párszor eddigi út során. Pár pillanatig megfordul a fejemben, hogy vajon ő mire inna, ha megkérdezném tőle? A mostani „győzelemre” vagy valami egész másra? Talán neki is vannak sötét foltok a múltjában? Annyiból jobb lenne, ha ezzel nem lennék egyedül, hogy jobban megértenénk egymást. -Talán te is átéltél hasonlót? -teszem fel a kérdést, miután meséltem neki a bánatomról és megemlítette, hogy ő is tudja milyen érzés, amin keresztül mentem. Talán tényleg van bennünk valami közös. Az lehet, hogy elvesztette az egyik szerettét valamelyik dög természetfeletti miatt? Akkor viszont nem értem miért nem haragszik úgy rájuk, mint én. Tanulnom kéne másoktól önuralmat és megbocsájtást. Túlságosan kifordultam magamból két év leforgása alatt. Mondjuk lehet, hogy megbocsájtani hülyeség lenne, csak szimplán meg kéne fékeznem a haragomat, ami szép lassan felemészt belülről. Veronica sajnálkozását próbálom még megállítani azelőtt, hogy én is elkezdeném sajnálni magam. Nem szívesen mutatom magam gyengének mások előtt. Pedig már gyakran előfordult, hogy a múltam miatt szar kedvem volt, csak eddig mindig lepleztem valamivel. -Mi? -csodálkozok a kérdésén és óvatosan ránézek. -Azt nem lehet elfelejteni soha. Csak előbb-utóbb kopik az emléke -próbálom ezt úgy mondani, hogy ne fájjon neki még jobban egy esetlegesen előtörő régi rossz dolog és ne legyen a hangomban semmiféle egyéb érzelem az együtt érzésen kívül.-Mi történt veled régebben Veronica?
Minél több ideje vagyok ebben az autóban, annál inkább nem értem, hogy pontosan mit is keresek itt. Néha az is átfut az agyamon, hogy hiba volt eljönnöm és nem a társaság miatt gondolom ezt, hanem sokkal inkább magam miatt. Tudom, hogy én is mennyire megváltoztam abban a pillanatban, de talán az előtte történő dolgoknak köszönhetően is változtam már. Viszont amióta elvesztettem azt a személyt, úgy érzem, hogy az egész világ összefogott ellenem és csőstül jönne a baj. Ott voltak az állandó támadások amik azóta érte, mintha már nem lett volna aki megvédjen. Utána ott volt az is, hogy megöltem egy lényt. Én öltem meg és nem más. Ezt még mindig nehezen tudtam elviselni, hogy vér tapadt a kezemhez. Igen. - mondtam alig hallhatóan a kérdésére, majd hirtelen a tájtól elfordítottam a tekintetemet és az ölemben pihenő kezeimet kezdtem elnézni, mintha abból erőt tudnék meríteni. Végül egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat, de ez sokkal inkább fájdalommal volt telítve, mint örömteli sóhaj. - Vadász volt, ahogyan te, de ő inkább csak rám vigyázott. Amikor egyre több dolgot tudtunk meg a világról, akkor hazament és próbált beszélni a szüleivel, de a mostohaapjának köszönhetően intézetbe zárták. Végül látogatni se lehetett és meghalt... - mondtam neki egyre halkabban, majd elfordultam és újra a tájat kezdtem el fürkészni, de valójában csak azt a pár könnycseppet akartam elrejteni előle. Végül gyorsan letöröltem őket és még mielőtt bármit is mondhatott volna újra megszólaltam.- De úgy érzem, hogy még mindig itt van és figyel engem a sötétségből. - mondom neki komolyan, de még mindig nem nézek rá. Tényleg néha olyan érzésem van, mintha Ky még mindig élne, csak előlem is elrejtőzne, mintha még mindig félne valamitől. Pedig ott voltam a temetésén. Igaz a testét nem láttam a koporsóban, de akkor is.... - Talán ennek köszönhetően érzem azt, hogy néha az embereket között is rendet kellene tenni. Ne számítson vagyon, hanem csak az, hogy mit tettek. - teszem hozzá egyre halkabban és most először egy pillanatra Charlie-ra nézek, de hamar el is kapom a tekintetemet róla. Nem tudok a szemébe nézni. Nem megy, mert nem akarom a sajnálatot látni, mert tudom, hogy az nem hozná vissza Ky-t. Figyelem őt, de a szavai nem éppen nyugtatnak meg. Nem akarok öröké ezzel az emlékekkel élni. Talán, ha egy vámpír felajánlaná azt, hogy elfelejteti velem ezt az emléket, akkor lehet bármit megadnék cserébe. Úgy érzem, hogy ennek köszönhetően örökké szenvedni fogok. - Rám támadt, én pedig küzdöttem és ő meghalt. - mondtam tőszavakban, de nem vártam el tőle, hogy megértse ennyiből is, de időre volt szükségem ahhoz, hogy egyáltalán beszélni tudjak arról, ami akkor történt. Ahhoz képest, hogy ők mit tesznek ez piskóta és lehet, hogy ki is nevetnének, hogy ennyinek köszönhetően is így érzek.
Beigazolódott a sejtésem, ezek szerint Veronicának is megvan a saját problémája. Viszont még nem akarom tovább faggatni, mert látom rajta, hogy amúgy is folytatni szeretné ezt a sztorit. Úgyhogy továbbra is érdeklődve figyelem. A félreértések elkerülése végett: nem szeretnék vele lelkizni és bőgni mint egy csecsemő, de ha már egyszer ő hozta fel a témát... kíváncsi vagyok a történetére. Köztünk úgy is csak ez az egy értelmesebbnek mondható beszédtéma akad. Majd igyekszek nem gyengének mutatni magam, mert... amúgy sem vagyok az! Elviselhetetlen fájdalommal jár egy egész család hirtelen elvesztése, de én mégsem roskadtam össze, mint ahogy anyám tette. Sikerült talpra állnom és biztosan állíthatom, hogy lelkileg sokkal erősebb vagyok, mint a korombeli pózer gyerekek. Egy időben ugyan megfordult a fejemben az, hogy apám példáját követve én is öngyilkos legyek, de aztán rájöttem, hogy annál nagyobb gyengeség nem létezik. Csak azért mert nem bírod a megpróbáltatásokat eldobod magadtól az életet, ami egyenlő azzal, hogy puhány vagy. És akármennyire fáj, úgy látszik ez apára is tökéletesen igaz volt. De mindegy, nem kritizálni szeretném a döntéseit, felesleges lenne. Egyszerűen ez az én álláspontom...ha végképp nem bírom, inkább fegyvert fogok és bosszút állok, de nem dobom el magamtól az életet, mert abból úgy is csak egy van. Az akadályokat pedig próbákként kell felfogni. Kicsesztek veled a természetfelettiek? Dobj rájuk pár C4-est! -Részvétem -azt már inkább nem teszem hozzá, hogy tudom milyen érzés elveszíteni valakit, mert ugye én kezdtem ezt az egész mesedélutánt, hallotta mi történt a családommal. Érzékeny ez a téma, ezért mikor Veronica elfordul, én is hasonlóan teszek. Inkább a mellettünk elhaladó fákat nézem, a bozontost fürkészem meglapuló állatok után kutatva. A következő mondatára odakapom a fejemet. Na, most mit mondjak, amivel feldobhatom vagy legalább nem sértem meg? -Igaziból nem kizárt, hogy érezd a jelenlétét... -egyelőre nem akarom tovább fűzni a gondolatmenetemet, mert elég ingoványos „talajon” járok. De valószínűleg ő is sejti, hogy a szellemekre próbálok célozgatni. Már többször is hallottam róla, hogy léteznek, találtak rá bizonyítékot. Amint visszakanyarodik Veronica a büntetni-nem büntetni témához, amit már eléggé kiveséztünk néhány perccel ezelőtt, a fejemet lehajtom és pár másodpercig csak a térdeimet bámulom, a piszkos katonagatyámat és a bakancsomat. Nem szívesen feszegetném tovább a dolgot, igaziból az érvei után nyilván egyetértek vele egy bizonyos szinten, csak... ha fejre állok sem tehetek semmit sem a helyzet javítása érdekében, ezt neki is meg kell értenie. Meg igaziból engem valahogy jobban leköt a személyes bosszúm, a természetfelettiek világa, mint az emberi bűnözés. -Akkor miért érzed úgy, hogy te vagy a rossz? - ráncolom a homlokom, miközben ismét ránézek. -Ő kezdett ki veled, megérdemelte. Ezt tartsd észben, attól, hogy megvédted magad még nem vagy gyilkos. Csak megszabadítottad a bolygót egy pszichopatától -egy biztató mosolyt küldök felé, bár viszonzásra nem számítok. -De tudod mit? Váltsunk témát. Nem akarok ilyen búval b@szott hangulatban városnézésre indulni -közlöm vele a tényeket, mert már lassan kezdem unni, hogy eddig mindenről beszéltünk, csak saját magunkról nem. Tudom, hogy meghalt egy barátja, de arról fingom sincs, hogy hány éves, hova jár iskolába és a többi és a többi...
Amikor meghallom azt az egy szót, akkor egy kisebb fintor jelenik meg az arcomon. A legtöbb ember mondja, de nem tudja, hogy igazából mit is érez az ember és talán ennek köszönhetően gyűlöltem meg ezt az egy szót. Mindenki azt mondta, hogy "Részvétem angyalom, de hidd el találsz majd jobbat és újra boldog leszel!" és még sok hasonló dolgot, de vajon tényleg boldog lehet az ember a másik fele nélkül? Akkor úgy éreztem, hogy nem csak Ky-t veszítettem el, hanem saját magamból is egy darabot és biztos vagyok abban, hogy ezt a darabot soha senki nem lesz képes visszaadni. De azzal is tisztában voltam, hogy Charlie pontosan tudja, hogy mit érezhetek, de még se akartam ezt az egy szót hallani és szerencsére nem is láthatta azt, hogy milyen arcot vágok erre. Tudom, de olyan valós. - mondom kicsit halkabban és egy sóhaj keretében, majd egy pillanatra újra elmerülök az emlékek tengerében, végül pedig hirtelen megrázom a fejemet és bocsánat kérős arccal nézek rá. - Sajnálom, nem akartam ezt így rád zúdítani, csak jó érzés kicsit olyannal beszélni, aki átélt már hasonlót és aki nem csak feketének és fehérnek látja a világot. - mondom egy kisebb mosoly keretében, majd a hajammal kezdek el babrálni zavaromban miközben őt nézem. - Köszönöm, hogy meghallgattál és nem löktél ki az első kanyar után. - mondom neki már kissé viccelődve, hiszen nekem köszönhetően szinte megfagyott a levegő és úgy éreztem itt az ideje annak is, hogy kisebb fajta móka, boldogság is megjelenjen ebben a kocsiban. Könnyű ezt mondani, mert ilyenkor eszembe jut az, hogy lehet ők is olyanok voltak emberként, mint én vagy te. - mondom neki kissé komoly és megint kezdem érezni azt, hogy talán én vagyok az a személy, aki sikeresen elront és már nem képes az emberek arcára mosolyt csalni. Egykoron annyira könnyen ment, de mára már nem igazán tudom, hogy miként lennék képes ekkora tátongó űr ellenére is mosolyt és boldogságot csempészni az emberek életébe. Igazad van, tényleg jobb lenne másról beszélni. - mondom neki egy kisebb mosoly keretében, figyelem őt és a tekintetét fürkészem. Mind a ketten egy bizonyos oknak köszönhetően talán megtörünk, de neki sikerült talpra állnia és úgy érzem, hogy ebből erőt meríthetek, hogy még számomra is van esély. Végül, amikor rájövök arra, hogy mennyire nyíltam néztem őt, akkor hirtelen elkapom a fejemet és egy aprót az ajkamba harapok. Egy darabig újra az ölemben pihenő kezemet kezdtem el fürkészni, de amikor újra megszólalok, akkor már őt nézem. Mesélj magadról. Kíváncsi vagyok arról, hogy ki vagy valójában, mármint a harcoson kívül. - mondom neki egy barátságos mosoly keretében és kicsit fészkelődni kezdek a helyemen, de végül sikerül nyugton maradnom és hallgatnom azt, amit mond.
Vállat vonok. -Néha ilyenről is kell beszélni -plusz ugye sokan azt szokták mondani, hogyha megosztod mással a bánatod okát, akkor jobb lesz. Igaziból ez egy baromság, mert attól még ugyanúgy a föld alatt fekszik a családom fele és nem kapom vissza őket. Maximum azt érem el, hogy gyengének tartanak, amiért állandóan róluk akarok beszélni. Erre alapozva már körülbelül egy éve nem emlegettem a történteket senkinek sem. Még Spencernek sem. Ha meg fel akarta hozni témának a családomat, akkor vagy meg sem szólaltam, vagy kimentem az adott helyiségből. Ez miatt párszor megkaptam, hogy nagyon furcsa vagyok és ha szükségem van egy kis támogatásra, akkor szóljak. De nekem nincs szükségem támogatásra, tökéletesen megvagyok, csak ne keljen állandóan a múlton rágódni. Eleget tépelődtem már miatta és a bosszúm sem ért véget teljesen. -Még kilökhetlek -nézek Veronicára először halálosan komoly tekintettel, majd egy mosoly azért megjelenik az arcomon, ebből is tudhatja, hogy csak poénkodni próbáltam. Oké, nem sikerült túl jóra, de ugye a szándék a fontos. -Ugyan, a vámpírokat nem kell félteni. Úgy is félig halottak -akkor meg már teljesen halottak, hogyha velem kekeckednek. Az előbbi elégetett vámpír is már akkor döglött volt, amikor elkezdett a városunkban látványosan gyilkolászni... csak eleinte még nem tudta. Hát, most már tudja. Komolyan fel nem tudom fogni, hogy miért kell őket sajnálni. Évente millió ember halálát okozzák, jobban irtanak minket mint egy C4-es! Veronica is beláthatná, hogy szívességet tett másoknak azzal, hogy kinyírta azt a vérszopó dögöt. Azok már rég nem emberek, nem kell úgy kezelni őket! -Igen, nem szeretem feszegetni a múltat -régebben még én voltam mindenki zsebkendője. Mármint nem fújták belém az orrukat, hogy tiszta takony legyek, hanem... átvitt értelemben. Sok lánnyal jóban voltam és ők nekem mondták el a bánatukat, ha nem jött meg a havijuk, ha megcsalta őket a pasijuk, tényleg mindent. Még olyant is, amire már aztán tényleg nem voltam kíváncsi. De ugye túl jó hallgatóságnak bizonyultam, nem vették a lapot, hogy igaziból a fele sem érdekel annak, amiről pofáznak. Most már változott a dolog. Egy ideig bírom a zsepi szerepét, de aztán szép lassan besokallok. Amint észreveszem,. Hogy Veronica feltűnően bámul odakapom a tekintetem egy kisebb mosoly kíséretében, hogy ne legyek már annyira antiszociális. -Mi az? -ez az a bizonyos sakkot adó kérdés. Kíváncsi vagyok ő hogyan mászik ki belőle. -Hú, nem tudom mit mondhatnék -támaszkodok a térdeimre pár pillanat erejéig és összecsapom a kezeimet. Jó visszavágás.-Az a helyzet, hogy én... én ez vagyok -az a harcos, akit az előbb látott akcióban. Mindenkinek a másik, átlagos oldalamat mutatom, csak ő látta eddig ezt, a valódit. -De ha arra vagy kíváncsi, akkor New Orleans-i gyerek vagyok és jövőre végzek a tanulmányaimmal.
Tényleg nem értettem, hogy miért szerette volna azt, ogy velük tartsak. Nem ismert és igazából nem is felelt értem, így ha maradok és esetleg újra egy vámpír fogságába esek, akkor amiatt se kellett volna bűntudatot éreznie. Megmentettük egymás életét és ezzel úgymond kvittek lettünk, de még ez a tett se jelentette azt, hogy miért kérdezte meg. Szerettem volna tudni, de nem mertem és azt se tudtam, hogy miként kérdezhetném meg. Meg persze még mindig részben ott lebegett az előbbi beszélgetésünk témája, amiből végül a szavai ébresztettek fel. Egy kicsit elnevettem magamat és játékosan megráztam a fejemet. De a mosoly még jó pár percig ott csücsült az arcomon és úgy figyeltem őt. Végül a szavainak köszönhetően egy pillanatra lefagyott az arcomról a mosoly. Tudom.. - mondtam suttogva, majd pedig próbáltam nem rájuk gondolni. Nem akarok se a múltam sötét darabkáira gondolni, se arra, hogy mit tettem. Semmire se akarok igazából emlékezni abból az időből. Bár ez se igaz, mert egy embert soha nem akarok elfelejteni és ha valaki arra kényszerítene, hogy elfelejtsem Ky-t, akkor biztos előbb vagy utóbb rájönnék a dologra, mert azzal együtt azt hiszem a saját énem egy darabját is elveszíteném. Arra amit mondott csak bólintottam, hiszen fölöslegesnek találtam azt, hogy bármit is mondjak. Sok ember nem szeret a múltjáról beszélni, ahogyan én se igazán szeretek. De most mégis egy-két dolgot elárultam. Fura, hogy néha az ember pont olyat tesz, ami nem rá vall. Pontosan most is ezt teszem, hiszen figyelem őt és próbálom megfejteni, illetve rájönni arra, hogy megbánta e azt, hogy elhozott magukkal vagy nem. Persze, az is érdekelne, hogy mire is gondol per pillanat, majd a kérdését hallva kissé összerezzenek, mert teljesen elmerültem közben a gondolataimban. - Miből gondolod, hogy lenne bármi? - kérdezek vissza egyből és egy ártatlan mosoly kúszik az arcomra. Utána pedig csendesen figyelem őt és néha a hajamat babrálom közben. Egy apró mosolyból egyre szélesebb lesz, amint hallom azt, amit mond. Nem sok mindent árul el magáról. Esetleg fél attól, hogy valami örült nőszemély lennék? Talán kicsit az is vagyok, de nem olyan értelemben. - Nem vagy bőbeszédű ilyen téren. - mondom neki barátságosan, majd picit elfordulok a kocsiban, az ülésemben, hogy jobban lássam őt, majd egy aprót az ajkamba harapok, de végül megszólalok. - Mi lenne, ha kérdez feleleket játszanánk? Tudom, hogy dedós, de nem hiszem, hogy te nem szeretnél dolgokat megtudni rólam és így talán könnyebben menne mind a kettőnknek a válasz adás. - mondom neki mosolyogva és reménykedek abban, hogy nem lövök mellé nagyon ezzel a dologgal, de ha ugyanazt feltenné, amit én az előbb, akkor körülbelül annyit tudnék mondani, mint ő és az út még jó pár perc lesz a városig, így időnk bőven van.
Hát vannak még ilyen harmatgyenge lelkű emberek, akiknek még az is megárt, ha olyant tesznek el láb alól, aki egyébként megérdemli. Nem mintha elítélném őket, de tény, hogy én mindig erősebb voltam ennél. Persze eleinte bennem is rossz érzést keltett a gyilkolás,de aztán belegondoltam, hogy azok a boszorkányok felelősek a családom szétszakadásáért és vérszemet kaptam, bekattantam és nem érdekelt, hogy elvettem az életüket. Aki akkora p*cs, hogy ilyent tesz, mint amit ők, az megérdemli a halált. Én még mindig csak azokat gyilkolom, akik rászolgáltak. Vagyis a természetfelettieket. És egyáltalán nem érzem magam bűnösnek. Talán néha van egy kis lelkiismeret furdalásom, ha egy csinos nőt kell megölnöm, de ő is ugyanúgy bűnös, szóval… nem teszek különbséget. Viszont a téma nem tetszik. Már vagy egy éve ezt rágjuk, köpködjük és kezdek beleunni. Nem akarok én itt a vállán sírni és fordítva sem akarom ugyanezt. Ha már annyira rám akar mászni, akkor tegye meg anélkül, hogy sír. Ne kelljen még őt is nekem vigasztalnom. Elégszer használtak már engem zsepinek, nem szeretném újra átélni azt a „fantasztikus” érzést. Persze más, ha az emberrel rossz dolog történik és megosztja az ismerősével, de állandóan ilyen témákon lovagolni nekem kicsit sok. Kicsit nagyon sok. Nem azért hívtam magammal Veronicát, hogy együtt énekeljük Zámbó Jimmy „nagyszerű” dalát a Sírj a vállamont. Úgy sem tudom pontosan mit jelent a szövege anno mikor a haverom szadizós kedvében volt belinkelte és utólag fordítottam le egy részét. -Mert nem tudok mit mondani magamról –vonok vállat. Utálom, ha felhozzák, hogy meséljek magamról, mert fogalmam sincs hol kezdjem. Kíváncsi az egész élettörténtemre? Azt is megosszam vele, hogy utólagos beszámolók alapján hogy húztak ki anyámból? Amikor viszont rám néz Veronica odafordulok hozzá. Nem akartam mosolyogni, de amint meglátom azt a játékos ajakharapdálást nem tudom megállni egy mosoly nélkül. Ez kérem szépen… ez a gyengém. Miért mindig a gyenge pontjaimat támadják? –Oké, akkor te kezded. Kérdezz valami konkrétra –ha ő játszani szeretne, akkor legyen. Végül is időnk az van, még durván 15 perc mire a város határára érünk.
Kezdtem úgy érezni, hogy lehet jobb lett volna csöndben maradnom. Általában tudtam, hogy mikor mit tegyek és miként vidítsam fel az embereket, de jelen pillanatban az eddig ki nem mondott dolgok törtek felszínre. Tudni akartam azt, hogy miként tud az ember együtt élni a gyilkossággal és nem kértem azt se, hogy megértse miért olyan nehéz számomra elfogadni ezt a tettet. Még akkor is, ha ezzel igazából egy vérszívótól mentettem meg megannyi embert. A gyilkosság az gyilkosság és nem számít, hogy mit ölsz meg. Lehet egy házi kedvenc az áldozat vagy egy természetfeletti, esetleg a szeretted vagy talán egy ember. Ha valaki számára fontos személyt megölsz, akkor soha többé nem tudod lemosni a kezedről a vért. Talán még akkor is ott látod, amikor már valójában hat milliónyi idő eltelt azóta. Mindig is lesznek olyanok, akik nehezebben birkóznak meg egyes dolgokkal és számomra ez a tett volt ilyen, illetve az a pillanat, amikor úgymond Ky-t magára hagytam abban az intézetben. Lehet nem is egy, hanem kettő gyilkosság szárad a lelkemen. Amikor ez eszembe jutott, akkor nyeltem egy nagyot és próbáltam teljesen másra gondolni. Például arra, hogy hálás lehetek Charlie-nak hogy még mindig élek és ennek köszönhetően egy kisebb mosollyal pillantottam rá. Pedig biztos vagyok abban, hogy sok érdekes történetet tudnál mesélni. - mondom neki barátságosan, majd az arcomba hulló hajamat kiszedem onnét. Lassan újra körbe pillantok, majd folytatom a mondandómat, mielőtt bármit is mondhatna.-A korábban látottak alapján izgalmas és veszélyes életed lehet. Talán még Indiana Jones történetén is túl tennének a kalandjaid. - mondom neki barátságosan és egyre nagyobb mosollyal az arcomon. Jó párszor láttam már azokat a filmeket és hirtelen jobb hasonlat nem igazán jutott eszembe, mert biztos vagyok abban, hogy bizonyos időközönként Charlie-nak is kijut minden téren a jóból. Nehezen tudnám elhinni, hogy nem a lányok kedvence. Főleg, ilyen hős tettek után. Micsoda úriember valaki. - mondom neki kissé nevetve és közben azon töröm a fejemet, hogy mit is kérdezhetnék tőle. Végül egy olyan kérdést jut eszembe, amibe elég sok dolog beletartozhat, de talán a válaszinak köszönhetően jobban megismerhetem őt. - Mi a hobbid? Mit szoktál csinálni a szabadidődben? - tudom, hogy nem a legjobb kérdések, de hirtelen más nem jut eszembe és minél több dolgot szeretnék tudni róla.
Sok érdekes történetet tudnék mesélni, persze. De nem olyant, ami neki tetszene. Például gondolom nem kíváncsi a „fekete humoromra”, amikor a boszorkány levágott kezét odadobtam hozzá azzal a mondattal, hogy „akarsz kezet fogni?” . Nem, az ilyesmit Veronica biztos, hogy nem értékelné, úgyhogy gyorsan el is kergettem a gondolatot a fejemből, hogy valaha is meséljek neki ilyesmit. Ha egyáltalán még találkozunk ezek után. Mert ugye több minden is közénk állhat. Egyrészt a távolság, másrészt az, hogy ő és én nagyon különbözünk. Lehet, hogy sosem fogunk újra találkozni még egészen véletlen sem. Bár nekem nem lenne ellenemre, ha legalább barátilag néha összefutnánk csak úgy a kapcsolattartás végett, de hát ez ugye nem egyszerű, ha több állam is elválaszt minket egymástól. Mindenesetre nem én leszek az, aki ez miatt idegeskedik. Van nekem annál jobb dolgom is. –A történeteim fele nem érdekelne –vonok vállat. –Különben sincs olyan izgalmas életem, mint amilyennek te elképzeled –sajnálom, hogy le kell törnöm a lelkesedését, de ez így igaz. Sokan azt hiszik, hogy a vadászoknak izgalmas, pörgős életük van, ami részben igaz is, de… egy idő után már hozzászoksz. Egy-egy hajtóvadászat nálunk már olyan, mint másnak meginni a reggeli kávéját. Nálam már régóta elmarad az a bizonyos adrenalin löket, már csak a bosszú hajt előre… az viszont intenzíven. Veronica (gondolom) bóknak szánt mondatára egy kisebb mosollyal az arcomon kihúzom magam. –Mindig is az voltam –valójában nem vagyok úriember. Csak nem szeretek kezdeni, főleg ha kérdezősködésről van szó. Minden másnál… nagyjából helyzetfüggő. Mert egyébként bátorságom bőven van, úgyhogy ha nekem kell először rátámadnom egy természetfelettire akkor sosem hezitálok. -Futni. Az a lehető legjobb, mert lenyugtat- bólogatok.- Egy fárasztó nap után érezni azt, amint a hideg szél az arcodba csap miközben száguldasz New Orleans utcáin… felemelő –mindenféle irónia nélkül. Tényleg szeretek futni és általában sportolni… bármit. Az már más kérdés, hogy ez nem igazán látszik meg rajtam egyelőre. Valahogy még mindig úgy érzem, hogy túl sovány vagyok. De reménykedek benne, hogy az idő és a hormonok együttesen megoldják ezt a problémát, mert egyébként teszek érte eleget. A mai fiatalokkal ellentétben én nem szoktam naphosszakat a monitort bámulni, sőt egyenesen irtózok a kocka életmódtól. -Neked van valami hobbid? –egy kisebb mosolyt azért megengedek magamnak a kérdés alatt. A válasszal csak felületes információkat kapok róla, és ez fordítva is igaz. De a semminél mégis jobb. Nem ismerjük még egymást annyira, hogy másról tudjunk beszélni. A társalgásunkat csak az az egy dolog szakítja félbe, hogy hirtelen az autó jobbra kanyarodik, én pedig szabályosan ráesek a lányra. Alapesetben csak simán kínosan érezném magam, most azonban nincs időm arra, hogy égő pofával kérjek bocsánatot azért, amiért a kelleténél… nos közelebbről sikerült megszemlélnem a domborulatait. Ugyanis a távolból már hallatszanak a kiáltások. Mi történt?
Vagy egyszerűen csak te gondolod azt, hogy nem érdekelnének és nem izgalmasak, mert számodra mondhatni ez a normális élet és te ebben élsz. - mondom neki könnyedén, majd egy kicsit megrántom a vállaimat és elgondolkozom. Sokszor hallottam már az emberek beszélni és a saját munkájukról mindig azt mondják, hogy annyira nem is érdekes és nincs mit mesélni, így egy másik személynek nagyon is érdekes lehet az, ami ott történik. De ezt sokan nem veszik észre. De még mielőtt bármit is mondhatna megszólalok.- De ahogy gondolod. Semmi se kényszer, hiszen nem valamiféle kihallgatáson vagyunk. - mondom neki megint egy barátságos mosoly keretében, mert megértem én, ha nem akar vagy tényleg nem tud mit mesélni. nem fogom erőltetni a dolgot. Azért is hálás lehetek, ha bármit is elmond magáról és arról, hogy mit csinál vagy milyen is ő valójába, mert valójában olyanok vagyunk, mint két idegen, csak egy bizonyos ponton az életünk keresztezte a másikét, ami vagy egy jó dolog kezdete vagy egy rosszé. Magam sem tudom, hogy melyik, de remélem jó dologé. Amikor megköszönni a korábbi dolgot, akkor játékosan megforgatom a szemeimet, de a mosoly még mindig nem tűnik el az arcomról. Talán nem véletlenül hív a legtöbb ember Smilie-nak Seattle-ben, mert a legnagyobb tragédia ellenére is és minden veszedelem ellenére is képes vagyok mosolyogni, illetve boldogságot csempészni az emberek életébe. Charlie kissé másabb volt, mint az átlag ember, de ez egyáltalán nem zavar. Egyszerűen csak új volt számomra ez a helyzet. Akkor te New Orleans-ban élsz? - kérdeztem vissza egyből és próbáltam elképzelni, hogy milyen is lehet ott az élet. - Talán egyszer találkozhatunk is, mert úgy terveztem, hogy egy szép napon elmegyek oda. Azt mondják érdekes és izgalmas hely. - mondom neki kissé túlpörögve, de ezek az okok csak másodlagosak számomra. Legfőképpen azért mennék oda, hogy megtaláljam az unokatestvéremet. Persze az se biztos, hogy él vagy hogy ott van-e még, ha esetleg életben maradt volna az élet kegyetlen megpróbáltatásai ellenére is. Senki nem tud róla semmit se, de ennyit sikerült kiderítenem, hogy az utolsó nyom szerint ott lehet, viszont ezt még senkivel se szeretném megosztani. Szeretek futni, az embereknek segíteni és természetesen megtalálni elveszett vagy elfelejtett dolgokat. - mondom neki könnyedén, hiszen az erdőt egészen jól ismerem már ennek köszönhetően, de még sietve hozzáteszem. - Meg szeretek olvasni is. - közben mosolyogva figyelem őt. Majd hirtelen jobbra kanyarodunk, de nem finom. Sokkal inkább úgy, mintha valamit ki akartunk volna kerülni. Érzem, amint a Charlie arca a domborulataimon landolt, mire gyorsan inkább elkapom a tekintetemet és zavaromban az ajkamba harapok. Ez nem túl gyakran szokott előfordulni velem. Mi történt? - kérdezem sietve, majd amikor már Charlie úgymond lekerül rólam, akkor sietve pattanok ki a kocsiból, hogy szemügyre vehessem a dolgokat.
-A te történeted biztos érdekesebb lenne –veheti ezt egyfajta utalásnak is, ugyanis van egy olyan érzésem, hogy ő annak ellenére, hogy alig meséltem magamról, többet tud rólam mint én róla. Többet tud rólam mint a legjobb barátom, mert ismeri az igazi énemet. És ez valahol zavar is, az mellett, hogy értékelem azt, hogy előtte legalább nem kell titkolóznom. Túlságosan hozzászoktam ahhoz két év alatt, hogy mindig maradjon a személyiségemnek egy elrejtett fele és most… most teljesen pucérnak érzem magam. Olyannak, mint a családi tragédiák előtti időkben… mikor még normális életem volt és bármit elmondhattam, nem kellett félnem a következményektől. Kicsit furcsa még ez az érzés, főleg azért, mert Veronicát még nem is ismerem annyira. Felületes információkat tudok róla, de még azokból is csak keveset. A kérdésre bólogatok. –Egy ideje. Dallas-ban születtem és ott is éltem addig, ameddig a… -köcsög boszorkányok fel nem áldozták a húgomat. Ahelyett, hogy befejezném a mondatot csak felsóhajtok és hagyom a picsába az egészet. A lány már úgy is tudja miről van szó, én meg anélkül, hogy felhúznám magam, nem tudnék tovább mesélni. A visszaemlékezés rendszerint felzaklatja a lelki nyugalmamat. -Igen. Hát, izgalmakban ott nincs hiány –már ha abból indulunk ki, hogy ott szokták megrendezni a Mikaelsonok a híres nevezetes báljukat. Plusz, eleve azért jöttünk ide Seattle-be, mert a New Orleans-ben történt sorozatgyilkosságok elkövetője a nyomok szerint itt bújt meg. És igazunk lett. Szóval igen, felénk is pörög az élet rendesen. –Ha eljönnél talán még a szállást is el tudnám neked rendezni –végül is ha lebeszélem Spencerrel, lehet még nálunk is aludhatna. Van egy jó nagy üres szoba a padlástérben, csak ki kell kicsit takarítani, mert máskülönben egy éjszaka alatt előjönne Veronica porallergiája. Persze az sem lenne ellenemre, ha a saját szobámat kéne megosztanom vele. Igaz, hogy ahhoz azért… nem ártana egy kicsit jobban ismernem. -Az erdőben keresed őket? Csak nem valamiféle régésznek készülsz? –ha már így szeret felfedezni, akkor szerintem valami kutatómunka illene hozzá, ami a történelemhez kapcsolódik. Jó, mondjuk ahhoz azért nem elég, ha az embernek van egy érettségije, gondolom minimum főiskola a belépő a többi régészhez, ha nem egyetem. De megéri tanulni, mert egy olyan szakmánál gondolom jó a bér is. Már éppen válaszolnék az olvasással kapcsolatos mondatára, amikor élesen kanyarodunk jobbra. Valójában ég a pofám azért, amiért a lánynak csapódok, de azért magamban megjegyzem, hogy én meg szeretem, ha jobbra kanyarodunk. De ezt természetesen akkor sem sütném el, ha nem kiáltozna a csapatom előttünk. -Azt én is szeretném tudni –hadarom el a kérdésre úgy, hogy közben rá sem merek nézni a lányra. Eléggé lángol még a bőröm az előbbi incidenstől, nem szeretném, ha meglátná, hogy zavarba jöttem tőle. Az autó nagy fékezéssel megáll, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy meneküljek a kínos helyzetből, szó szerint kiugrok a Jeep-ből. Azonban az még engem is meglep, amit látok. Egy kisebb vámpírokból álló klán támadt ránk, miattuk kellett megállni. -Hátul vannak a karók –dobom oda ezt a mondatot futólagosan Veronicának, majd már ki is kapok egy kisebbet a csomagtartóból és a többiek közé vetem magam. Muszáj megvédenem a csapatomat, nem menekülhetek el.
Talán egyszer megtudod az én teljes történetemet és akkor majd azt fogod kívánni, hogy bárcsak inkább végre befognám. - mondom neki kissé viccelődve, mert talán ezzel azt akarom sugallni, hogy szívesen találkoznék vele újra. Ha nem is itt és nem is ilyen körülmények között, de örömmel élvezném újra a társaságát. Talán, ha egyszer elmegyek New Orleans-ba, akkor tényleg fel fogom keresni, bár az is lehet, hogy nem örülne annak, ha csak úgy beállítanék. Nem tudom és azt hiszem fölösleges is ezen gondolkoznom, mert majd kiderül, hogy mit is hoz a sors. Lassan bólintok arra, amit mond, de inkább nem mondok semmit se. Pontosan tudom, hogy mire gondolhatott és még talán kicsit fészkelődni is kezdek, illetve egy darabig nem is nézek rá. Nem értem, hogy miként lehetek most ennyire "szerencsétlen", hogy állandóan olyan dolgokra kérdezek rá, amik miatt múlt démonait csalogatom elő újra és újra. Egyszerűen mintha most erre lennék beprogramozva, hogy minél több fájó sebet tépjek fel nála, pedig nem direkt csinálom. Egyszerűen csak most nincs szerencsém. Szeretem az olyan városokat, ahol csak úgy történnek a dolgok és az ember soha nem tud unatkozni. - mondom neki egy kisebb mosoly keretében, majd a tekintetét fürkészem és azt, hogy vajon mire is gondolhat, majd amikor meghallom az "ajánlatát", akkor egyre nagyobb mosoly lesz az arcomon. - Vigyázz, mert a végén szavadon foglak fogni és esetleg a végén azt fogod kívánni, hogy bárcsak soha ne ajánlottál volna ilyet fel. - mondom neki még mindig mosolyogva, jókedvűen és természetesen játékosan. Nem értem, hogy miként lehet valaki ennyire kedves egy idegennel. Tényleg nem értem őt, vagyis talán nem annyira, mint amennyire szeretném. Nem. - mondom neki egyből. - A szüleim azt szeretnék, ha ügyvéd lennék, mert szerintük jó vagyok ilyen téren, de engem nem igazán vonz. Sokkal inkább szeretnék rendőr vagy valami hasonló lenni. - mondom neki könnyedén és egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. - De ők ezt soha nem tudnák elfogadni, hiszen én vagyok az egyetlen gyermekük, na meg persze lány vagyok.- mondom neki kissé bosszankodva, de végül kifújom a levegőt és próbálok nem arra a sok csatára gondolni, amit ilyen téren vívok a szüleimmel. Mondjuk az is lehet, hogy Charlie se fog megérteni, hogy miért szeretnék ilyen területen dolgozni, de úgy érzem, hogy ott talán végre megtalálnám a helyemet és nem csak természetfeletti lényeket büntethetnék meg, hanem mindent gonosz és rossz embert, aki másoknak árt. Erre azért tényleg nem számítottam. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy inkább visszaüljek az autóba, de mi értelme lenne? Plusz egy ember is nagy segítség lehet, így inkább oda sietek, ahol mondta, hogy találom a karókat. Felkapva őket indulok harcba. De hamarosan az egyikük még ki is néz magának, majd hamarosan elindul egy fura fajta tánc. Ő a véremet akarja, én pedig az ő vérét. Hamarosan fel is sértem a bőrét az egyik karóval, de nem sikerül eléggé megsegítenem. Ütések és találatok mindkét félrészéről érezhetőek, de hamarosan a földre kerülök és amikor már éppen enne belőlem, akkor a szívébe szúrom a karót, alig hogy megöltem egyet felpattanok és belevetem a sűrűjébe magamat, mindent érzésemet és kételyemet félretéve...
A mondatára egy őszinte és széles mosoly mászik fel az arcomra. –Ugyan. Túl sok történetet hallottam ahhoz… -nem tudom hogyan képes rá, hogy így kirángasson a harapós, búvalbszott hangulatomból, de jól csinálja. Jobban, mint ahogy azt az ember gondolná. Nekem először az volt róla a benyomásom, hogy biztos csendesebb típusú lesz, talán még egy kis világfájdalmat is képzeltem belé, de végül úgy látszik tévedtem egy-két dologban vele kapcsolatban. Kellemesen csalódtam. –Jó hallgatóság vagyok –jegyzem meg továbbra is egy laza mosollyal, majd a szokottnál hosszabb ideig nézem az arcán a gödröcskéket, aztán a barnás szemeit. Kétség sem fér hozzá, hogy szép lány. És ezért megbocsájtom neki még azt is, hogy állandóan beletrafál abba, hogy milyen témáról nem kéne beszélni. Mondjuk igaziból ez nem az ő hibája. Nem tudhatta, hogy milyen emlékeim kötődnek Dallashoz. -New Orleans-ben képtelenség unatkozni -hangsúlyozom valami vidám-forma arckifejezéssel a lány előbbi mondatát… bár messze nem ilyen boldog emlékeket idézek fel a mondattal kapcsolatban. Persze van a városnak egy jó oldala is, mint általában minden amerikai nagyvárosban, ott is van millió szórakozóhely, szinte naponta van valamiféle rendezvény az utcán, tényleg nehezen lehet arrafele unatkozni. Viszont én konkrétan arra utaltam, hogy nagyon elszaporodtak a természetfelettiek arrafele is. Szinte naponta vannak különféle halálesetek, amikkel már szerintem egyik vadász csoport sem tud lépést tartani, de még a rendőrség sem. -Nem tűnsz olyan rémesnek –jelentem ki a kelleténél talán komolyabban, majd amint végiggondolom, hogyan fogalmaztam, egy rövid időre vigyorgok. –Csak egy kicsit vagy rémes, de az kibírható –az arckifejezésemből leszűrheti, hogy ezt nyilván nem sértésnek szántam, szimplán poénkodni akarok vele, ha már ő is velem. -Rendőr? Illik hozzád, mert látom rajtad, hogy van benned kurázsi. És biztos jól állna a kezedben a fegyver –egy röpke pillanatig megfordul a fejemben a „fegyver” szónak a másik jelentése is, de azért olyan jó kedvemben még nem vagyok, hogy disznó vicceket is elsüssek vagy szimplán komolyabban flörtöljek vele. Még azért nekem is kell egy kis idő, mire megtalálom vele a közös hangot. Már ha egyáltalán van olyan. Remélem, hogy igen. -Pedig a nők jó rendőrök –úgy értem jól néznek ki a nők rendőrruhában. A feladat végzési hatékonyságukat tudnám kritizálni egy-két szép szóval, de igaziból… a férfi rendőrökét is. Ilyen téren nem teszek megkülönböztetést. A többségük egy paraszt, a tekintélyüket kizárólag az igazolványuk adja, amire egyébként rá sem szolgáltak… általában. Legalábbis azok a zsaruk semmiképp, akik anno a húgom gyilkosát keresték. És már megint itt lyukadtunk ki. Azonban sok időm nincs a múlt felidézésére, mert nemsokára megtámad minket egy kisebb csapat vámpír. Én pedig kénytelen vagyok harcolni velük ellenük, a csapatomat sosem hagynám cserben. Főleg azért nem, mert köztük van Spencer. Érte pedig nagyon sok mindenre képes lennék. Miután felkaptam egy karót, odafutok, hogy segítsek a nagybátyámon és az egyik éppen rátámadó vámpír hátába dobok egy kisebb kést. Kihasználom azt az időt ameddig a vérszopó próbálja kihúzni magából a szúróeszközt és Spencer támadásait védi. Ezalatt sikerül úgy helyezkednem, hogy egy jól irányzott mozdulattal leszúrhassam karóval. Miután kilehelte a lelkét, kihúzom belőle a fegyvert, majd visszafordulok, hogy lássam kinek kell még segítség. Majdnem kihagy egy ütemet a szívem, mikor meglátom, hogy Veronica élete egy hajszálon múlott. De nem állok le csodálkozni a korai profizmusán, futok felé, hogy segítsek neki, mert már látom, hogy még egy vámpír kinézte magának. –Vigyázz, Veronica! -pont időben hajítok a hátulról közeledő támadója fejébe egy kést. Ettől még ugyan nem döglik meg a rohadék, de nagy az esély rá, hogy elájult, mert nem mozdul. Kár, hogy egy másik szemétláda nem ad esélyt az ünneplésre. Mire észbe kapnék, már dördül egy pisztoly és már érzem a vállamon átfúródó golyó okozta fájdalmat. Előreesek és egy akkorát ordítok, amekkorát még az életben nem ordítottam. Rohadtul fáj a sérülés, ez nem kérdés. Viszont még teljesen tudatomnál vagyok és azonnal keresem is a tekintetemmel Spencert… vagy Veronicát. A lányt hamar észre is veszem. A lövés miatt egy pillanatig szem elől vesztettem, azonban most újra sikerült kiszúrnom. Esdeklő tekintettel pillantok rá, hogy segítsen rajtam, azonban a következő pillanatban valaki erősen felrángat a földről és fegyvert fog a fejemhez. A halántékomon érzem a pisztoly meglepően hideg csövét… amiből azt a következtetést vonom le, hogy nem ezzel lőttek rám. Viszont attól még rám fogják. Az életem filmszerűen pörög le előttem, már a fájdalmat sem érzem olyan intenzitással. Ez gyors halál lesz. Ahelyett, hogy egy nagy durranást hallanék a fülem mellett és elsötétülne minden, a tarkómon érzek egy piszok erős ütést, és ez az,ami miatt aztán rongybábúként dőlök előre és vesztem el az eszméletem.
/Köszönöm a játékot Úgy gondolom ezt a vámpír-támadásos szálat a későbbiekben még továbbfűzhetjük ^^ /
Kezdőlap
• 
Úgy gondolom ezt a vámpír-támadásos szálat a későbbiekben még továbbfűzhetjük ^^ /